Jenny Han - A fiúknak akiket valaha szerettem

„Tudod milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy alig bírod elviselni, és közben tudni, hogy ő soha nem fog ugyanígy érezni? Valószínűleg nem. Az olyan embereknek, mint te, soha nem kell ilyesmi miatt szenvedni.”

Eredeti cím: To All The Boys I’ve Loved Before

Sorozat: A fiúknak akiket valaha szerettem 1. (To All The Boys I’ve Loved Before 1.)

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)

Ár: 2990 –

Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha ő soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, gondos megfigyelésemet, mindent, amit eltettem magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.

Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem emészt többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki éneklem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis azt kéne tenniük.

Kedves Jenny!

Te egyszerűen a sírba viszel! Hát így kell meghálálni beléd vetett, sikeresen épphogy csak visszaállított bizalmamat? Így? Sokáig nem hittem benned, sőt, sok bosszús percet okoztál már egy előző könyved által, ám nem hittem volna, hogy ekkora kegyetlenségre vetemedsz ellenem! Hát ártottam én neked valaha is? Nem hinném, hogy ezt érdemeltem. És bár valószínűleg sosem olvasod majd a soraimat, tudd, most kéne megemelned a segged és szelek szárnyán repítened a folytatások kiadási jogait Magyarországra, hogy még azelőtt olvashassam őket, hogy idegösszeroppanást kapnék. Szóval légy olyan kedves.

Sok szeretettel,Virág

Hát ez… ez mérhetetlenül édes volt. Aranyos. Szórakoztató. Könnyed és gondolkodós egyszerre, bájos és humoros, miközben egy kissé mégis szomorkás. Végső soron függ attól is, hogy ki milyennek tudja, vagy éppen akarja látni – nekem így sikerült, a negatív és pozitív érzések ilyen elegye egy szóvá állt össze a szememben: tökéletes.

Azóta kísérem figyelemmel a regényt, hogy először ütötte fel fejét a Könyvmolyképző előkészületben lévő könyveinek listáján, ám valami mostanáig visszatartott… azt hiszem a tapasztalat, de ha konkrétabban akarok fogalmazni, azt mondom, a csalódás. Volt már dolgom ugyanis Jenny Hannal, a Nyár trilógiája első része pedig mondhatni beleégett a memóriámba, mint az a könyv, amit akkor hozok fel örömest példának, mikor valami igazán idegesítőről van szó, főszereplője Belly pedig úgy, mint az agyrém karakterek mércéje. Őt máig sem hiszem, hogy bárki lekörözte. Ezek után érthető volt mindennemű gyanakvásom az írónő újabb dobásával kapcsolatban, pláne, hogy értékeléseket olvasgatva is igen sok intő jellel találtam magam szembe, ami mind arra utalt, hogy bizony ez sem lesz jobb. Nos… nagy szerencsém, hogy ha sok már jó tulajdonságom nincs is, azért legalább könnyen befolyásolható nem vagyok. Ha hallgattam volna azokra az ominózus értékelésekre, vagy akár csak az automatikus előítéleteimre, nagyszerű könyvélményről maradtam volna le.

És ezen a ponton már le is lőttem a poént: igen, egyszerűen csodálatosnak találtam Lara Jean történetét. Az elejétől kezdve megfogott benne valami – először a stílusa, ami annyira különbözött számomra a szokásos tucat-romantikusokétól, sokkal valódibbnak tűnt, kevésbé megrendezettnek, s valahogy az egyszerűsége tette olyan egyedivé és nagyszerűvé. Aztán ott volt persze a „konfliktust” kiváltó téma, melyet már valamennyire a cím és a fülszöveg is demonstrál, a szerelmes levelek az összes fiúnak, akik valaha sokat jelentettek a főszereplőnknek. Ez nálam abszolút telitalálat volt. Rengeteg romantikus könyvön rágtam már át magam életemben ó, és még mennyin fogom, és szintén nem kevés érdekes kompozícióhoz volt szerencsém általuk, ám ez megint mutatott valami egészen újat – és bár lehet, ez az ötlet sokáig feldolgozatlanul repkedett a levegőben, megérte várni arra, hogy valaki végül megragadja, mert így utólag egészen biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb kezekbe került. A téma tökéletesen passzol Jenny Han írói stílusához, és a megteremtett karaktereihez is illik – így lesz kerek ez az egész. Minden harmonizál.

De bár alapjáraton a felsoroltak már bőven elég indokot szolgáltatnak rá, hogy olyan szavakkal dobálózzak teljes szívnyugalommal, mint „új kedvenc”, számomra azzal vált A fiúknak akiket valaha szerettem áradozás tárgyává, hogy egyéni okok miatt is sikerült sokkal közelebb éreznem magamhoz. Nálam mindig ez az utolsó lépcsőfok – „nem elég” egy jól sikerült történet, egy kellemes stílus, szerethető szereplők… számomra végsősoron a legfontosabb az érzelmeimre gyakorolt hatása, és némi személyes kötődés, amit ez esetben szinte azonnal meg is találtam. Kábé akkor, mikor felfedeztem magam Lara Jean-ben.

Oké…. ez most azokban, akik olvasták a könyvet, nem feltétlenül pozitív felhangot nyert, sőt, ezt még én magam sem tudnám így értelmezni, így jobb leszögeznem, hogy alapjáraton nem is hasonlítunk egymásra… lényegében tűz és víz vagyunk. De van valami… a lelkünkben. Néhány tulajdonságunkban. Meg kicsit a családunkban. Ez is rögtön fölélénkített, Lara Jean és a testvérei, Kitty és Margot. Itthon mi is hárman vagyunk lánytestvérek, szintén én vagyok a középső – és nem tudom ez minden hasonló felállású családnál így van-e, vagy csak nálunk, de annyira jellemző ránk is a szemléltetett felállás… amibe részletesen inkább nem is megyek bele, a lényege annyi, hogy az által, hogy az írónő végre megtette azt, amit már sokaknak meg kellett volna, és a szerelmi szál mellett elegendő figyelmet adott a családi kapcsolatoknak is, elég rálátást biztosított egy szigorú, mindent kézben tartani akaró, anyáskodó nagytestvér, egy pattogós kishúg és a sorból kilógó középső életére. Ez által pedig kicsit az enyémre is, bár persze nincs két egyforma család. Szimplán csak magával ragadott a helyzet, hogy fel tudtam magamat – magunkat – fedezni kicsit a lapok között – de szerencsére nem ez volt az utolsó alkalom a könyv során.

Lara Jean koránt sem volt tökéletes. De azt hiszem, már nektek is feltűnhetett, hogy egyre többször kardoskodom az ilyen karakterek mellett – mert bennük ez által ott van az élet. A tökéletlenségeik teszik őket emberivé, élő-lélegző figurákká, és nem volt ez máshogy mostani főszereplőnkkel. sem. Kissé gyerekes volt, naiv, a lelke mélyén még egy sértett kislány, aki bár magának sem meri bevallani, fél szembenézni a való élettel. Ezeket úgy kezdtem el sorolni, mint negatívumokat… a végére azonban azt hiszem, már erősen más értelmet nyert ez mind. Inkább afféle szomorkás árnyalatot adott ebbe az amúgy egészen vattacukorszerűen édes kis történetbe. Hiszen mindenkinek van egy pontja, ahol gyenge. Mindenkinek. És Lara Jean bár összességében életvidám lányként mutatkozik be, és a szerelemes leveles téma is egy érdekes színfoltnak tűnik, ez az egész engem akkor is kissé elkeserített.

„– Csak olyan srácokba vagy szerelmes, akikkel nincs esélyed, mert félsz! Mitől félsz ennyire? 

Hátrálni kezdek, amíg a falnak nem ütközők. 

– Nem félek semmitől! 

– Nem a frászt nem! Inkább álmokat kergetsz, mint hogy egy hús-vér emberrel legyél!”

Szomorú, hogy valakinek ekkora szíve van, így tud szeretni, mégsem talál igazán viszonzásra soha, összesen annyit tehet, hogy ha nem akar szenvedni, mindent leír egy levélpapírra, borítékba teszi, és elrejti a pávakék kalapdobozába. És megpróbál így rövidrezárni minden érzelmet, több kevesebb sikerrel. Persze ott van a dolog másik oldala, hogy persze szerelemről és komoly érzelmekről beszélni még egy 16-17 éves lánynál is közel nevetséges, de visszautalva Lara Jean akár 13 éves korára már egészen abszurd… Tőlem pedig még furább, hogy nem háborgok fennhangon, hiszen én dumálok mindig arról, mennyire nagy baromságnak találom a korombeliek „szerelemi életét”. De ez a könyv akkor is édes volt, akkor is teljesen magával ragadott, így kicsit talán megtanultam félretenni a különc gondolataim, és egyáltalán, hogy természetesen nincs dolog a földön, amiről ne tudnék máshogy vélekedni mint a „normális” emberek, így arra jutottam: hát nem veszi minden tini rémesen komolyan magát? Bizony minden korosztálynak a maga problémái jelentik a szenvedések netovábbját, és ez talán így is van jól.

Visszatérve a levelekre… bár elég hamar… na jó, konkrétan a fülszöveg elolvasása után azonnal kedvem támadt, hogy Lara Jeanhez hasonlóan én is mindent-mindent kiírjak magamból, mert végül is egész hatékony, kreatív és biztonságos módja ez az indulatok levezetésének, hamar eljött az a pont, amikor kulccsal zárható biztonságos fiók vagy szekrény híján elvetettem az ötletet. Gondoltam ezt pontosan akkor, mikor Peter Kavinsky Lara Jean elé állt, cáfolva a levélben róla írtakat. Hopika. Na igen… bár most lelövöm a poént – aminek amúgy a semmi jelentősége, de mindegy –, közlöm, veszélyesek a dühös kistestvérek. Jó, én az enyémből nem nézek ki ilyen mértékű gonoszságot, de akkor is… jobb az elővigyázatosság, úgyhogy hamar elbúcsúztam a levelek gondolatától. Mert kitaláljátok, igaz? Drága Kitty Song Covey megtalálta a dobozt, és mivel Lara Jean is volt olyan kretén, hogy megcímezzen minden borítékot, a szerelmi vallomások napokon belül a célszemélyek postaládájában hevertek.

„Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis az lenne a dolguk.”

Innentől pedig a történelemben új dimenziója nyílik a szerelmi szálnak, miután a levelek, és a téma elméleti érintése után az események igazából is megkezdődnek. Nem mondom, hogy ez a felállás már nem lett klisés. Mert ó, de, igenis az ett, elvégre ki nem látott már ezer színlelt kapcsolatot meg gyengécske szerelem háromszöget… és ez szigorúan véve hiba… de tudjátok mit? Jó hangulatban kapott el a könyv, úgyhogy nem tudtam bánni. Mert – bár ezzel a kijelentéssel már sokadjára ismétlem magam a posztban – egyszerűen aranyos volt ez is. Az egész. Több ponton haragudtam Peter és Lara Jean kapcsolata miatt, magamban korholtam a lányt, amiért belement ebbe, mikor egyértelműen nem jöhet ki belőle jól, kiakasztott, mikor hagyta, hogy mindeközben a srác továbbra is találkozgasson Gennel, mikor ez rá is rossz fényt vet… de hiába ezek mind, nehéz volt elvonatkoztatni attól, mennyire édesek is voltak ezek ketten. Szerettem a párbeszédeiket, ahogy Peter „tapasztaltsága” és Lara Jean – Large :D – gyermeki naivitása találkozik, és azt, ahogy lassan érzékelhetővé vált, hogy a kapcsolatuk fokozatosan túllép a színészkedésen, és valódi érzelmekké alakul át. Éppen ezért húzott fel annyira a regény vége… főszereplőink kisebb konfliktusa után még nagyon vártam valami nagy kibékülésre, egy happy endre, de legalábbis valami szilárdabb lezárásra, így mikor egy „…” zárta a sztorit, nyitvahagyva a történteket, teljesen a képzeletre bízva, hogy mi jön ezután… hát, kapartam a falat rendesen, így most ezerrel számolok vissza addig, míg jön a folytatás magyarul is.

„A szobámban, a meleg, téli pizsamámban, előveszem a különleges tollamat és a vastag levélpapíromat, és írni kezdek. Nem búcsúlevelet, csak egy egyszerű, régimódi szerelmes levelet. Kedves Peter …”

Mindent összevetve ajánlom a könyvet azoknak, akik valami könnyed de élvezetes, kikapcsolódást nyújtó történetre vágynak, szerethető és bájos karakterekre, egy kidolgozott családi háttérre, amely ebben a regényben végre egyenrangú  lehetett a szerelmi szállal. Ajánlom fiatalabbaknak, akik ismerkedve a romantikus műfajjal még valami visszafogottabbat, gyermekbarátabbat keresnek, és idősebbeknek, akik a sok fájdalommal, akcióval teli, hard és erotikus sztori után megpihennének egy délutánra valami aranyos és tiszta, ártatlan történetet olvasni. Ezt szerintem nem is lehet megbánni… maximum ha nincsen szívetek. Olvassátok, és zökkenjetek ki pár órára a rohanó hétköznapokból! :)

Kedvenc karakterek:

Bár nem volt tökéletes, és alapból az övéhez hasonló személyiség engem eléggé gyakran felbosszant, Lara Jean mégis hamar megszerettette magát velem, ahogy igazából Peter is – bár néha péklapáttal suhintottam volna meg a pofiját, összességében elég édesnek találtam. Továbbá eleinte még Josht is szimpatikusnak találtam – ám ez a vége felé eléggé megkopott, sőt, már igazából akkor, mikor Lara Jean és Peter „járni” kezdtek – előtte még őszintén szurkoltam Joshnak, és igazából nem is tartottam mást esélyesnek egy happy endre de milyen happy endről is beszélek, ó, én ostoba, de a fent említett történések után már szinte feleslegesnek éreztem. Remélem nem nagyon bonyolítja majd a szálakat a jövőben, mert nekem elég határozott elképzelésem van arról, hogyan kell a későbbiekben alakuljon Lara Jean szerelmi élete. Csak. És. Kizárólag. Peterrel.

„Ha inkább Josh hülye fehér csokis, áfonyás sütijét készíted el, és nem az én gyümölcskenyeremet, köztünk mindennek vége.”

Kedvenc részek:

Istenem, miért teszed ezt velem? Akarom mondani… mi a jó égért teszem én ezt magammal? Ajj… elhiszem hogy már fogjátok a fejeteket a monitor másik oldalán, amiért „ez az idióta folyton felteszi magának ugyanazt a rohadt kérdést, amire sosem bír tisztességes választ adni”, de ez nekem is ugyanolyan nehéz… de legalább némi gondolkodásra késztet. Ezen a ponton agyalva legalább átgondolom a könyvet mégegyszer… és ez jól esik, mert ha nem lenne temérdek olvasnivalóm, határidőim, stb… akkor most visszahuppannék az ágyamra, és elkezdeném újra az elejéről az egészet. Mert én úgy élveztem, ahogy volt, egy percre sem ingott meg a bizalmam, az elképzelésem a történetről, nem voltak sötét pillanatok, mikor abba akartam hagyni, sem olyanok, mikor elégedetlenkedni támadt kedvem – pedig olyan azért túlnyomó többségben szokott lenni. Szóval ennyi, egyszerűen imádtam az elejétől a végéig – külön kiemelve még Lara Jean és Peter kapcsolatát, hiszen mellettük nem is mehet el az ember szó nélkül.

Kedvenc idézetek:

„– Nem tudom, hogy szerettem-e valaha is Genevieve-et. Honnan is tudhatnám, milyen érzés az? Az isten szerelmére, még csak tizenhét éves vagyok!

– A tizenhét nem olyan kevés. Száz évvel ezelőtt az emberek ebben a korban házasodtak.

– Na jó, az még az elektromosság és az internet előtt volt. Száz éve a tizennyolc éves srácok már bajonettel harcoltak, és életre-halálra küzdöttek egymással. Mire annyi idősek lettek, mint most mi, már sok mindenen keresztülmentek. Manapság mit tudnak a fiatalok a szerelemről és az életről?”

***

„– Álljunk meg egy szóra! Nem is olvastad a Harry Pottert!

– Az első kettőt olvastam.

– Akkor tudnod kéne, ki az a Hisztis Myrtle!

– Már nagyon régen volt. Ő volt az egyik csaj a festményeken?

– Dehogy! Hogy bírtad abbahagyni a Titkok kamrája után? A harmadik kötet a legjobb mind közül. Úgy értem, kész őrület! – Az arcát kémlelem. – Van neked lelked?”

***

„Azt hiszem, már látom, mi a különbség aközött, hogy az ember messziről vágyik valakire, vagy amikor közelről szereti. A amikor az ember közel kerül valakihez, látja a másikat a maga valójában, és a másik is látja őt.”

***

„(…) túl nagy felelősség lehet egy másik ember szívét birtokolni.”

***

„A szerelem félelmetes – állandóan változik, és bármikor vége lehet. Ez a kockázat vele jár. És mégsem akarok félni többé. Bátor akarok lenni! Azt akarom… hogy végre elkezdődjön az életem! Szerelmes akarok lenni egy olyan fiúba, aki viszontszeret!”

***

„Amikor valaki, aki régen elment, hazajön, először mindent el akarunk mondani neki, ami történt. Igyekszünk mindent elraktározni a fejünkben. Ám ez pont olyan, mintha homokszemeket tartanánk a markunkban – szép lassan az egész kipereg, és már csupán a levegőt markoljuk. Ezért nem tudjuk az élményeket elraktározni. Mert mire végre találkozunk, csupán egyetlen nagy dolog marad, mivel a kis dolgok közben kicsúsztak a kezünkből. Ám az életben a kis dolgok a legfontosabbak.”

***

„Ezek nem szerelmes levelek valójában. Akkor íródnak, amikor már nem akarok szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem kínoz többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni a reggeli gabonapelyhemet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem Neki éneklem.”

Borító: 5/5*

Erre amúgy is gyönyörű történetre azt hiszem a borítója tette fel a koronát – jó, lehet, hogy igazából nincs benne semmi extra, de nekem nagyon tetszik. Olyan világos, vidám és harmonikus; lányos, de nem annyira, hogy már zavaró legyen, épp csak annyira, hogy egy, a szokásos sablonoktól eltérő, aranyos és tiszta szerelmi történetet sejtessen. És akkor már ne is mondjam, de egyszerűen még a hátoldala is bájosra sikerült. Imádom, muszáj lesz megszereznem, hogy ott tündököljön a polcomon is!

Pontozás: 5/5*

Egy olyan napra, amikor nem tengnek túl az agresszív indulataim, és nem egy alternatív világra vágyom, ahol a démonok miszlikbe aprítják a fél emberiséget, vagy nem arra, hogy mindenki majd’ belehaljon a fájdalomba… egy olyan napra éppen ezt mondanám a tökéletes regénynek. A maga kissé gyermekded kedvességével és ártatlanságával, a harmóniájával, a sajátos hangulatával és stílusával, a szeretnivaló, kissé különc, de a maguk módján igazán élő-lélegző karaktereivel. Bár a cselekménye egyes pontjain elég kiszámítható, mégis mindig meg tudott lepni valami apró fordulattal – nem naggyal, nem akkorával, amitől a Föld hirtelen a másik irányba kezd forogni, éppen akkorával csak, amekkora a valóságban is említést érdemelne. Ez a könyv egy darabnyi tökéletes tökéletlenség, egy darab élet: egy darab meg nem értettség és szeretetéhség, egy darab az átlagos, nem tündérmesében élő álmodozók napjaiból, egy fiatal lány példáján át, aki annyira akart szeretni és szeretve lenni, hogy közben észre sem vette, hogy ettől fél a legjobban. Bájos történet, amit mindenkinek jószívvel ajánlok, aki nyitott még valami ennyire egyszerűre és gyermekire, valami ennyire tisztára és aranyosra az agyevő zombik és birtoklási problémás macsó pasik világában. Megéri megállni egy percre, és megpihenni ezzel a könyvvel.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!