Őszre hangolva 2018 | Könyvajánló

Csodaszép őszi estét! Annál is inkább, mert lassan de biztosan, így október végére megérkeztünk ahhoz az igazi őszies időjáráshoz, borult éggel, csepergő esővel, meg a széllel, ami amúgy az új fodrászom, és ez szinte megköveteli, hogy behúzódjunk a négy fal közé, fogjunk egy paplant, főzzünk egy jó kávét és egy könyv társaságában csöndben röhögjünk mindenkin, akinek ebben az átok időben is ki kell lépnie a lakásból. Ennek megfelelően gondoltam, itt az ideje tovább folytatni a szeptemberben megkezdett őszi posztsorozatomat: a mai napra összeszedtem 5 egymástól egészen különböző könyvet az idei olvasmányaim közül, amelyek úgy érzem, tökéletesen passzolnak egy tipikus őszies délutánra. Enjoy!

Sarah Perry –Melmoth

… ha belefér egy kis borzongás

A hűvösebb idő beköszönte számomra mindenképpen magával hozza a kissé sötétebb hangulatvilágú vagy műfajú történeteket is – de amíg más talán szalad és meg sem áll valami beszaratós horrorig, addig én beérem némi finomabb borzongással is. Sarah Perry – Melmoth c. újdonsága tökéletesen megfelel erre a célra: nem egy szokványos „ijesztgetős könyv”, nincsenek benne jumpscare-ek vagy bármi számottevőbb akció – inkább csak valamiféle baljós légkör, ami behálóz és beeszi magát a bőröd alá, hogy aztán belülről feszítsen szét a nyugtalanság. A Melmoth egy gyönyörűen megírt, óvatos, de nagy erejű történet bűnről, bűnhődésről és lelkiismeretről, kapcsolatokról, történelemről és egy különös, mitikus szellemről, aki a világot járva mindennek szemtanúja is. | Értékelés

„És Melmoth magányos, társra vágyik, ezért aztán cellákat, elmegyógyintézeteket, kiégett házakat és csatornákat keres fel – és a füledbe suttog, dúdol, és mindig tudja a nevedet. Vagy követ, amerre mész, utakon és sikátorokban a sötétben, vagy meglátogat éjszaka, és várakozón ül az ágyad végén – el tudod képzelni, ahogy megérzed a lesüllyedő matracot, a megmoccanó lepedőt?”

ElizabethWurtzel – Prozac ország

… ami épp annyira borús, mint az ég az ablak túloldalán

Ha ősz, akkor nem csak a félelem, de a komolyság idejét is köszönthetjük – számomra legalábbis ehhez a borongós szürkeséghez sehogy sem passzolnak a szivárványok és unikornisok, ahogy többnyire az émelyítő happy endek meg úgy általában a vidámság sem. Persze megeshet, hogy valaki kész boldogságbombákkal tiltakozna a megszokott október-novemberi lehangoltság ellen, de ami engem illet, én inkább átadnám magam az érzésnek pár óra erejéig vagy tovább. Úgyhogy amennyiben egyetértetek, jöhetnek a könnyek, a bánat meg a befordulás, és még a tökéletes könyvet is megtaláltam mellé társnak! Elizabeth Wurtzel memoárja, a Prozac-ország az első oldaltól az utolsóig ontja a depresszív hangulatot: valahogyan az egész magával sodor, a könyvet letenni közel lehetetlen, de olvasás közben azért érzi az ember, ahogy az írónő problémái lassan felemésztik, hogy aztán eggyé válhasson a lehangoltsággal. Bevallom, hogy mire végeztem az olvasással, nem maradt bennem fél cseppnyi életkedv sem, de egy percig sem bántam, mert ezzel együtt is egy erőteljes, minden betűjében őszinte regényhez volt szerencsém, amit bátran ajánlok minden kellően toleráns ember figyelmébe!

„Hazamenni nem akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni, mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni. Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem.”

FredrikBackman – Az ember, akit Ovénak hívnak

… egy kis humorért jó helyen kopogtatunk

Bár a kicsattanó boldogságot még továbbra sem tartom ideillőnek, Backman regényével végre szintet léptünk a jókedv felé vezető lépcsőn. Meglehet történetünk témája semmiképp sem nevezhető boldognak, a szerző olyan különleges stílussal van megáldva, mellyel szereplőink minden gondját-baját meg tudja fűszerezni némi mosolygással és őszinte nevetéssel. Az ember, akit Ovénak hívnak az egyik percben még mélyen megérinti az olvasó lelkét, míg a következőben egy kórházi bohóc kibuktatásához hasonlóan abszurd jeleneteket tartogat – 340 oldalon keresztül egy félig rozzant macskával és egy mogorva, mégis csupaszív öregúrral erősít, hogy a könnyek örömkönnyekké és nevetéstől görcsbe álló hasizmokká változzanak. De le merném fogadni, hogy meglátva az ömlengésemet Ove kiadósan rámikiabálna, ugyanis inkább beszéljen magáért a könyv, mintsem én, ugyebár… szóval  jöjjön az a kedvcsináló idézet! | Értékelés

„Ove úgy általában nem kedvelte a macskákat. Úgy vélte, nem lehet megbízni bennük. Főleg ha – mint Ernest volt –, akkorák, mint egy robogó. Ernest szokatlanul nagy macska, vagy szokatlanul kicsit oroszlán. És az ember nem szokott összebarátkozni olyasmivel, amiről nem lehet biztosan megmondani, hogy nem eszi-e meg az embert álmában, ha úgy tartja kedve. Ez volt Ove életfilozófiája.”

Jill Santopolo– A fény, amit elvesztettünk

… romantikus lelkűeknek kedvezve

Valószínűleg kisebb meglepettséget és kicsivel nagyobb felháborodást kelthettem, hogy kishíján az ajánlóm végéig tartogattam valami szerelmes sztorit… mert akármi is van, alap, hogy a listán egy ilyennek is helye kell legyen. A számomra „legőszibb” romantikus regényt – nevén nevezve az Arctalan szerelmet, Amy Harmontól – már szépen ellőttem a tavalyi ajánlóm során, idén azonban volt szerencsém egy történethez, amely bár kiindulópontjától eltekintve egészen más, mint a fent említett kötet, számomra mégis egészen visszaidézte annak a hangulatát. Jill Santopolo – A fény, amit elvesztettünk c. könyve szintén két, szeptember 11-e által egymásra talált fiatal történetét kíséri végig, hullámzó kapcsolatuk pedig amellett, hogy elvezet a lélek legmélyéig, rengeteget tanít szeretetről, elengedésről, önzésről és önmegvalósításról, támogatásról és kitartásról. Sokszor érzi az ember, hogy a romantikus műfajban már nem lehet újat mutatni, Jill Santopolo története mégis kivirít a tucattörténetek sorából mélységével, formabontásával és meglepetéseivel. | Értékelés

„Olyan illatod volt, mintha most léptél volna ki egy hajszalonból. Néha elsétálok valaki mellett, és megcsap ez az illat, és máris visszarepít ahhoz a naphoz. Még ma is így van. Veled történt már ilyesmi? Visszarepített az időben egy illat, ami rám emlékeztetett?”

Meik Wiking –Hygge

… csak mert ősszel szinte kötelező olvasmány

Mit mondjak… amióta megismertem Meik Wiking könyvét, tudom, hogy kötelező kelléke kell legyen az őszi-téli időszaknak: ott a helye a pihe-puha pléd, kötött pulóverek, illatgyertyák meg teásbögrék mellett, lehetőség szerint egy kávé- és almaillatú szobában, éppen abban a fotelban pihenve, amelyből hallgatni szokás az ablaküvegen kopogó esőt. Ez a színtiszta őszi hangulat… és egyben színtiszta hygge is – már amellett persze, hogy ez a magyarra kb. lefordíthatatlan dán szó még rengeteg mindent magába foglal, a fahéjas sütitől kezdve a családunkkal töltött társasjátékos estén át egy barátokkal való kirándulásig. Meik Wiking kötete mindenesetre alapfelszerelés egy kis hangulatteremtéshez – s miközben olvasás közben így minket is átjár az őszi feeling, rengeteg újdonságot tudhatunk meg, ismerkedhetünk a dán életfelfogással, szokásokkal, receptekkel, s élvezhetjük a szerző közvetlen, barátságos és szórakoztató stílusát is.

„A hygge az ellenszer a hideg télre, az esős napokra és a mindent beborító sötétségre. Így bár egész évben élvezhetjük a hyggét, télen válik igazán nemcsak hogy szükségletté, hanem egyszersmind túlélési stratégiává is.”

Nektek vannak olyan könyvek, amelyeket kifejezetten ősszel szerettek olvasni?

Ha ajánlanátok valami jót, ne tartsátok magatokban! ;)

Magányos lélek | Sarah Perry - Melmoth

„Az anyád sosem ültetett a térdére, és mesélte el, hogy Melmoth figyel?”

Eredeti cím: Melmoth

Oldalszám: 350

Megjelenés: 2018

Kiadó: XXI. század

Ár: 3990 –

Helen Franklin húsz évvel ezelőtt szörnyű bűnt követett el, amit azóta sem tud magának megbocsátani: lelkében a felejtés és az emlékezés erői küzdenek.

Furcsa kézirat kerül a kezébe: Az emberi történelem legsötétebb fejezeteiről szóló dokumentumokat tartalmazza, melyek egy fekete ruhás, könnyező szemmel és vérző lábakkal megjelenő árnyalak legendájáról szólnak. Ő Melmoth, a Tanú, egy különös szellem, aki a Földet járja szüntelen a bűn és bűnhődés megtestesítőjeként.

Akinek Melmoth megjelenik, választania kell: vagy együtt él bűnével, vagy megsemmisül, és az időtlen magány és sötétség kárhozatába vezet útja… Helen úgy érzi, Melmoth őt is gyerekkora óta figyeli… a múltjával való szembesülés pedig fontos választások elé állítja.

Kitűnően megírt, lebilincselő történet a kegyelemről, a megváltásról, a szeretetről és a konfliktusok kezeléséről.

Klasszikus moly vagyok: olyan, aki szeret alaposan utánanézni egy könyvnek, mielőtt beszerzi, és Isten látja a lelkem, most is ezt tettem – úgy egy-másfél hónappal ezelőtt, mikor eldöntöttem, hogy nekem márpedig ez kell. Így mire hús-vér – de talán inkább mondjuk úgy, papír-tinta – valójában kezembe foghattam a Melmothot, képzelhetitek mennyire emlékeztem egykori kutatómunkámból… so végül is a tudatlanság állapotában, s emellett rettentő izgatottan vágtam bele az olvasásba, hiszen fogalmam sem volt, mit fogok kapni. Persze ma már okosabb vagyok – igen, így közel két nappal később –, és tudom, erre nem ártott volna felkészülni… mert a történet beütött. Ahány módon csak lehetséges volt beütött, leütött, leterített… folytassam? Talán elég ha megválaszolok két egyszerű kérdést. Imádtam? Igen. Ráz a hideg fene, ha meglátok valamit mozogni a szemem sarkából? IGEN.

De hogy ne ugorjunk rögtön mindennek a közepébe, az első dolog, amivel Sarah Perry kapásból bizonyított számomra, az a hang, amelyen megszólított. Különleges volt. Szépirodalmi és egyben stílusos, érzékletes – olyan, amit kifejezetten élvezet olvasni. Felőlem akár egy Bevezetés a hidrológiába és hidrogeológiába előadás teljes anyagát is leadhatta volna, ha így teszi… csakis ennek a sajátos, igényes írásmódnak köszönhető, hogy a számomra kissé érdektelenebb részek is magukkal sodortak.

Pedig amúgy el kell mondanom, hogy nem egy tipikusan lendületes történetről beszélünk: a Melmothot inkább egy lassú sétához tudnám hasonlítani, nyugodtan folydogál a maga medrében, nem siettet semmit, mert az írónő nyilván tökéletesen látta maga előtt a célt, s hogy így is oda fog érni. Ennek tudatában állandó a mesélős tempó s a visszaemlékezések sora, az akció pedig ezúttal minimális szinten mozog, lerázva magáról a 21. század kényszerű pörgését és türelmetlenségét. Tudjátok milyen érzés leülni beszélgeti a nagyszülőkkel, mikor előkerülnek a történetek az ő fiatalságukból? Talán nem egyedül én tudom, hogy ezek a beszélgetések nem húsz percig tartanak. Talán órákig. Mindenesetre leginkább a nagyszüleink tempójához tudom hasonlítani a regény cselekményének kibontakozását és folyását: ugyanis mindkettő őriz még magában valami hamisíthatatlanul nem e századi habitust, ami egyszerre szokatlan és igenis kikapcsoló, ha az ember elengedi magát, kiszáll napjaink rohanásából és hagyja, hogy elmerüljön a történetben. Bár – és itt már elengedve az eddigi hasonlatot –, őszintén remélem, hogy nagyszüleink anekdotáinak nincs sok köze ahhoz, amiről Sarah Perry mesél. Mi több, hiába hangzott el a mondat többször is, miszerint „a szüleid nem meséltek neked Melmothról gyerekkorodban?”, én mit sem remélek jobban, minthogy senkinek sem fojtották ily módon félelembe a felhőtlennek szánt gyerekkorát.

Mikor arról beszéltem ugyanis, hogy a Melmoth kiütött, leterített, s annak rendje és módja szerint ellátta a bajom, akkor nem arra gondolok, hogy hasra estem az írónő stílusától, és természetfeletti mennyiségű szemgazmust okozott, ha a borítón legeltettem a szemem. Ezek az alapok, ami viszont mélyen, a lapok között rejtőzött és arra várt, hogy a szemem előtt egy teljes, minden porcikámban borzongató képpé álljon össze, az letaglózott és megfagyasztotta bennem a lelket egy kicsit. Vagy nem is kicsit… csak próbálok kevésbé tűnni beszarinak.

Az igazság viszont az, hogy az egész könyv csupa sötétség, és olvasás közben éles ellentétben azzal, ahogy Sarah Perry fogalmazása gyönyörködtet, folyton a legelborzasztóbb képekkel találjuk szembe magunkat. Vérrel, feketeséggel, betegséggel, kínzással, csonkítással, háborúval, tűzzel, mindeközben pedig szinte érezzük az enyészetnek indult test bűzét, vagy éppen az égő hús orrfacsaró szagát. És borzongunk, borzongunk szüntelenül, mert mindennek a szörnyűségnek szemtanúságában osztozunk valakivel: egy vérző lábú, fekete lepelbe burkolózó nővel, Melmothtal.

Már a címből tudhatjuk, hogy nagy jelentősége lesz ennek a névnek, azonban a történet kibontakozásával egyre egyértelműbbé válik, hogy ennél többről is van szó: Melmoth nem csupán fontos… inkább olyan, mintha mindenhol ott lenne, mindent átszőne. Mintha minden szál hozzá vezetne vissza. Ez megadja a kellő baljós alaphangulatot már a kezdetektől fogva, a borzongás pedig szerintem egyre mélyül azzal, ahogy a névből mítosz, a mitikus alakból pedig kész történetek és példák elevenednek meg a szemünk előtt.

Ezen a téren két szál válik el egymástól: először is egy jelen idejű, 2016-os cselekményfolyam, s ennek kiegészítéseként lépnek be sorra a múltat idéző emlékiratok, levélrészletek, írott történetek, amelyek mind-mind bizonyítékok a Tanú létezése mellett.

Főszereplőnk Helen Franklin már a kezdetektől zárkózott és kemény nőként mutatkozik be, olyanként, amilyenné senki sem válik egészen ok nélkül, az írónő pedig lépten-nyomon jelét adja annak, hogy sötét dolgok történtek a múltjában, s léte már csupán vezeklés ezekért. A bűn, a bűntudat, a nyugtalanság szerves részei az életének – azonban egyre élénkebben kezdi érezni ezek súlyát, miután legjobb barátja, Karel Praẑan békétlenül, verejtékező homlokkal, s egyfolytában az ajtó felé pislogva mesél neki Melmothról, aki vég nélkül járja a világot, és a legsötétebb bűnöknek is szemtanúja. A férfi egy ismerőse, Josef Hoffmann révén egy sor bizonyítékhoz jut erről a titokzatos szellemről, az újonnan szerzett tudás pedig rövid idő alatt feldúlja mind az ő, mind felesége, Thea, mind Helen életét. Fájdalmas és egyben különös életutak tárulnak fel, fény derül minden titkolni próbált vétekre, s közben biztos út vezet valami olyasmi felé, ami talán az őrülethez áll a legközelebb: ugyanis ismerni Melmothot olyan félelem és bizonytalanság, ami akarva-akaratlan beeszi magát az ember bőre alá, onnan pedig egyenesen az elmébe terjed tovább, ahol elpusztít minden korábbi elképzelést a világról.

Ez a mitikus, gótikus hangulatot keltő szál engem elég hamar megvett magának – bár borzongtam tőle (és borzongok most is) mint a fene, és nem mondom, hogy nem kelt bennem paranoid gondolatokat azóta is, talán ezeknél fontosabb az erő, amivel magával ragadott, és addig nem hagyott nyugtot, míg meg nem tudtam mindent erről a félelmetes, feketeruhás alakról. Szerettem a visszaemlékezéseket, a különböző iratokat a bennük rejlő eltérő, de minden esetben megrázó történetekkel; a jelenkori kutatást és kibontakozást nem kevésbé. Szerettem az óvatosság és felelőtlenség váltakozását, mellyel szereplőink a felmerülő témát kezelték, érdeklődve követtem amint az asztalt körbeülő asszonyok Melmotkán viccelődnek, de közben nem bírják megállni, hogy félve az ajtók s ablakok felé ne pillantgassanak.

Emellett a mitikus vonulat mellett azonban felfedezhetjük a műnek egy történelmi oldalát is – s bár alapjáraton nem vagyok nagy töris beállítottságú, elmondhatom, hogy még ez a szál is kifejezetten közel került hozzám. Az emlékiratok és bizonyítékok által különböző időszakokba repülhettünk vissza, legtöbbször a két világháború korába – ami elárulom, hogy a kedvenc történelmi időszakaim egyike, így a kíváncsiságom már előre garantált volt. Vajon mit mondhat az írónő minderről? Nos… elég sokat. Sarah Perry a világháborúknak egy olyan oldalába enged betekintést, amelyről nem ír a Történelem 11 – de a 12 sem. Elvégre, már elnézést, de mikor foglalkoznánk Csehországgal? Vagy az örmények helyzetével Törökországban? Ugye nem valami gyakran… így hát mindenképpen érdekesnek találtam megismerni kissé a csehek vagy éppen törökök háború előtti meg közbeni szerepét, belső harcait.

Összességében tehát pluszpontokban az írónő részére nincsen hiány – érdekes cselekmény, igényes kivitelezés, szuper történelmi vonulat, bőséges borzongatás… efféle jóságokat írhatok a pro listára, de akad egy negatívum, ami bár nem rontotta jelentősen az olvasás élményét, úgy érzem, így is muszáj megemlítsem. Míg a jelen idejű szál 2016-ban játszódik, szinte egy lélegzetvételnyire attól a naptól-évtől, amit most írunk, a leírások, a korhangulat, abszolút minden egy előző vagy akár azelőtti századot idézett bennem. Hiába voltak jelen például modern technikai eszközök… így is valami régi benyomást keltő légkör lengte körbe a szereplőinket, az utcákat, a házbelsőt, a jeleneteket. Talán azért, mert a karakterek sem voltak már fiatalok – több kilencven évessel találkoztam ez alatt a 350 oldal alatt, mint egész életemben –, de nem lehet csak ez az ok. Mindenesetre fontosnak éreztem megjegyezni, hogy is állunk: elvégre ha egy könyv értékelésénél figyelembe vesszük, hogy egy elmúlt kor ábrázolása kellően korhűre sikeredett-e, akkor nem kéne megfeledkezni arról sem, hogy vajon a „most”-ot mennyire tudta a szerző hitelesen megragadni.

Így vagy úgy, az, hogy ajánlom a könyvet, úgy érzem még így is egyértelmű – talán célszerűbb lenne arra adnom inkább néhány tippet, mikor nem ajánlom. Például nem ajánlom elalvás előtt. Meg a sötétben. Nem egészen tiszta lelkiismerettel és némi paranoiával… nos, mondjuk úgy, megfontolandó. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy olvasás után egy darabig még eszedbe fog jutni Melmotka, ha valami megmozdul a szemed sarkában, vagy úgy érzed éjjel, hogy megmozdult a paplanod.

Kedvenc karakterek:

Úgy érzem, ez a regény nem a karakterekről szólt. Nem akart kedvenceket teremteni, szimpátiát meg szeretetet váltani ki bárki iránt az olvasóból. Csak történeteket akart szemléltetni, ezt pedig úgy tudta leghatásosabban, ha „összetoborzott” egy csapat embert, akik maguk mesélték el a tapasztalataikat. Én legalábbis így éltem meg a Melmothot – a cselekmény, a kibontakozó mitikus események magukba szippantottak, de a szereplőket ehhez csak eszköznek éreztem, s ennek megfelelően nem is kerültek túl közel a szívemhez.

Kedvenc részek:

Engem a különböző visszaemlékezések és emlékiratok fogtak meg legerősebben, ezek közül is kiemelném az Alice Benetről szóló levelet, valamint a Hoffman irat második felét: megnyertek a történelmi utalások, ráadásul Melmoth jelenléte is ebben a két helyzetben ütött talán a legnagyobbat. 

Kedvenc idézetek:

„ – Azt hiszem – szólal meg Adaya… lágyan, szelíden és átnyújt Theának egy pohár vizet –, soha nem élt még olyan ember, akinek ne lett volna rejtegetnivalója.”

***

„Európában és a Közel-Keleten maradtak fenn róla beszámolók, és mindig ugyanolyannak írják le: a sötét ruhás nő, akit csak a szemed sarkából látsz, és aki eltűnik, amint felé fordítod a fejedet. Ő Melmoth, a Tanú, aki addig járja a Földet, amíg el nem fárad, és a lába vérezni nem kezd.”

***

„De ki ne hallott volna már arról, hogy az ember akkor nevet a leghangosabban, amikor a legjobban fél?”

***

„[…] egy Szempárt éreztem magamon, és ez a Szempár nem olyan, mint a tiéd vagy az enyém, mert nem csak kizárólag a tetteimet látja, hanem a gondolataimat, sőt magát a lelkemet, egészen annak a legfeketébb mélyéig!”

Borító: 5/5

Van az a mondás, hogy ne ítéljünk a borító alapján… de kéremszépen, én a Melmoth esetében egész pontosan ezt tettem, és egy pillanatra sem bántam – mi több, hálás vagyok, mert lehet, hogy ilyen csodaszép fedél nélkül sosem jutottam volna el magáig a történetig. A Melmoth fedele első látásra elvarázsolt: titokzatos volt és gyönyörű, egyszerű de igényes és megkapó – aztán mikor a kezemben fogtam és levettem a védőborítást, ebből az ámulatból átestem a következőbe. Mert amiről beszélünk, az tökéletes: tökéletes a felszínen, a felszín alatt és a legmélyén is.

Pontozás: 5/4.5

Sarah Perry regénye, úgy tűnik számomra – úgy tűnt az első oldalon, és úgy az utolsón is – , hogy nem csak egy történet. Nem csupán időrendbe sorakoztatott események láncolata, szereplők, időpontok, helyszínek kapcsolódása. A Melmoth egy érzés – egy nagyon erős, felkavaró érzés, amitől szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a könyvet olvasva alkották meg anno a „baljós” fogalmat. Mert ennek a különös, sötét ruhás és vérző lábú, könnyes szemű szellemnek a meséje sajátos légkört teremt: magába szippant, egyszerre taszít és vonz, és megborzongat, annyira, hogy minduntalan a hátad mögé nézz, vagy az ágyad végébe… vagy magadba, a lelkedbe. Sarah Perry nem mindennapi történetet festett ezen kötetével: egy gyerekmeseként felcímkézett alakot használva fiatalok és idősek lelkének legsötétebb bugyrait tárta fel, megmutatva bűnt, bűntudatot és bűnhődést, és azt, hogy a világban semmi rossz nem maradhat szemtanú nélkül. Számos különböző életút, gyötrő lelkiismeretek és Melmoth hátborzongató mítosza bontakozik ki az írónő gyönyörű, szépirodalmi stílusban megírt háromszázötven oldalán – amit (bár még mindig elönt a borzongás rágondolva) csakis ajánlani tudok!

A recenziós példányt köszönöm a XXI. század Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Szurovecz Kitti - A kisemmizett angyal

„Amióta itt vagyok, nem először érzem úgy, hogy kiszállok a testemből, eltávolodom, és egyszeriben kívülről szemlélem az életemet, mintha egy moziban ülnék. Ez nem velem történik. Ilyen csak mással eshet meg. Ez nem én vagyok: nem az én hajam, nem az én kezem, nem az én térdem. Valaki más teste. Ha én is benne vagyok, akkor nem élhetem túl.”

Eredeti cím: A kisemmizett angyal

Oldalszám: 328

Megjelenés: 2018

Kiadó: Athenaeum

Ár: 3699 –

A tizenhat éves Mia, a Nyírségből származó szegény lány prostitúcióra kényszerül. Panka, a jómódú budai vállalkozók hasonló korú lánya emberkereskedők karmai közé kerül. A két lány közös kálváriája egy nyolcadik kerületi garzonban kezdődik. A rabságban mély barátság szövődik közöttük, Mia el is határozza, hogy megszökteti Pankát, még mielőtt elvinnék őt külföldre. Az események azonban nem várt fordulatot vesznek, így Mia hamarosan az üldözöttek listájára kerül.

Szurovecz Kitti izgalmas, megdöbbentő története bár fikció, megtörtént eseményeken alapul. Vajon milyen a hazai emberkereskedelem és a szervezett prostitúció? Honnan szerzik be a lányokat? Milyen esélye van egy nagyon szegény és egy tehetős fiatalkorúnak ugyanolyan körülmények között? Mi történik, ha megromlik az egészségük, vagy felmerül egy váratlan probléma? Van bármiféle kiút? Ki lehet szállni? Ki segíthet?

Bevallom, még híre-hamva sem volt Kitti új könyvének, mikor képzeletben már kívánságlistáztam is: tavaly, még A sokszívű által ismerkedtem meg a munkásságával, és ott jól az eszembe véstem, hogy olyan írónőről beszélünk, akire továbbra is megéri majd odafigyelnem. Most azonban, betonkemény 300 oldallal a hátam mögött kiegészíteném a korábbi gondolataim, ugyanis nem csak nekem lenne fontos odafigyelni: A kisemmizett angyalt úgy érzem, nem is lehet elég emberhez eljuttatni.

A történet a szerző korábbi műveihez híven tabukat döntöget, s nem fél kimondani sok olyan dolgot, amiről nem szívesen beszélünk – azonban ezúttal nem csupán kellemetlenségeket tár föl, sokkal inkább letaglóz és megrendít a mondanivalójával. Sötét világba kalauzol – vagy ha pontosabbak akarunk lenni, bemutatja egy igazán sötét oldalát annak a világnak, amelyben élünk. Amely mellett sokan talán nap mint nap elmegyünk, és nem is tudjuk, hogy létezik, hogy olyan méreteket ölt, mint azt a kötet 300 oldala bizonyítja, ami titokban pedig igenis ott lappang a nagyvárosok alvilágában, és nulla-huszonnégyes fenyegetést jelent a fiatal lányok és nők számára.

Amúgy sem ritka gondolat ez, de olvasás közben különösen sokszor felvetődött bennem, hogy mekkora istentelen nagy kicseszés nőként élni ebben a világban – és ezt most igazán nem panaszkodásképpen, inkább csak mint tényt jegyezném meg. Mert mint a történet rámutat, minden mindegy: szegény vagy, vagy gazdag, nagyvárosi vagy vidéki, szép, vagy kevésbé, van, aki vigyázzon rád, vagy magadra vagy utalva… minden mindegy, a nemedet leszámítva. Mert akárki legyél, nőként örökké veszélynek leszel kitéve. A női olvasóim nagy részének szerintem megvan az az érzés, mikor sötétedés után az utcán sétálva nem érzi magát ezer százalékosan biztonságban… ami szomorú, de az a helyzet, hogy szörnyek nem csupán a sötétben vadásznak. Nappali fénynél is akad, aki visszaél a ténnyel, hogy a nők a „gyengébbik nem”. Utálom ezt a kifejezést, de most semmi sem állja meg jobban a helyét.

Ténylegesen rátérve könyvünkre, Kitti ezúttal éppen nemünknek ezen kiszolgáltatottságát ragadta meg, s fájdalmas, húsbavágóan életszerű képet festett az olvasók elé a hazai prostitúcióról. Főszereplőink a 16 éves Panna és Mia – a két lány maximálisan különböző életkörülményekből esett az emberrablás és prostitúció csapdájába: előbbi rosszkor volt rossz helyen, míg az utóbbi a családját akarta segíteni, s tudatos döntést hozott ennek érdekében. Az ő váltott szemszögükön keresztül figyelhetjük meg, hogyan hat a megtapasztalt lélekölés két eltérően gondolkodó, eltérő érzelmi stabilitású érintettre, ugyanakkor különbözőségük a téma széleskörűbb  bemutatása mellett más célt is szolgálhat, elvégre annak bizonyítéka, hogy a leírt szörnyűségek bárkivel megtörténhetnek.

A fejezetenként történő stílus- és hangnemváltások, a pontos leírások, a hangulatkeltés, a megjelenített érzelmek és tények egyaránt Szurovecz Kitti hiteles regény írásához szükséges, és jól elsajátított háttértudását, eredményes kutatómunkáját dicsérik. Miután még tabuk között is kiváltképp kényes témáról beszélünk, az írónőnek értelemszerűen nehéz lehetett ajtókat nyitni a szükséges információk megszerzésére, így nagy kitartással járhatott utána a leírtaknak – mi azonban csak az eredményt látjuk, onnan pedig csupán annyira következtethetünk vissza, hogy igenis jól végezte a munkáját. A kisemmizett angyal ugyanis érzékletes – olykor talán az átlagember lelkületének túlságosan is érzékletes – képet festett minden nehézségről, amit átélhetnek ezek a nehéz helyzetű lányok.

Mert végül is messze több van a történetben a prostitúciónál – bár ez már önmagában is bőven elég témát adhatna egy igazi gyomorszájon vágós regényhez. Panna elrablása, s a fogságban élő Mia megismerése csupán egy kiindulópont, ahol különböző szálak összefutnak vagy épp szerteágaznak. Panna példáján keresztül megfigyelhetjük egy család szétesését, s ennek a gyerekekre gyakorolt hatását, míg a szegénysorból érkezett Mia helyzete is komoly gondolkodásra ad okot, például a Stockholm-szindrómáról, vagy a szegénységről. A kötet emellett betekintést nyújt az állami gondozásban lévő fiatalok helyzetébe is, mégpedig elég szélsőséges eseteken keresztül… amit bevallom, nehezen bírt a gyomrom. Sok megrázó dolgot olvastam, ez a könyv pedig aztán úgy szórja elénk a szörnyűségeket, mint a cukorkát, erőszak, fogság, prostitúcióra kényszerítés, emberrablás… de számomra a legmegrázóbb élményt a nevelőotthonban játszódó jelenetek okozták. Ebbe nem is másznék bele bővebben – a szívem mélyén úgy érzem, aki nekivág a könyvnek, jobb lenne erre felkészülnie, ugyanakkor tartózkodnék a spoilerektől is. Aki odaér, majd meglátja és megérti, miről is beszélek.

A történet állandó hullámzásban a zajlik: fordulatok és nyugvópontok váltják egymást, méghozzá kiszámíthatatlan módon. Bevallom, azon túl, amit a fülszövegből megtudhattunk, nemigen gyanítottam bármit is a következő történésekből. Agyaltam, ötleteltem és kombináltam megállás nélkül, de sosem tudtam egyszerre lépni Kittivel, képtelenségnek tűnt előre megjósolni, mit lép legközelebb, milyen helyzetekbe kényszeríti a karaktereit – s azt is, hogy azok hogyan reagálnak majd rá.

Mint azt már több ízben is említettem, főszereplőink nem is különbözhetnének egymástól jobban, s így ugyanarra a helyzetre kétféle módon reagáló személyiségtípust ábrázolnak. Mia egy nyírségi faluból származó szegény cigánylány, fogvatartóihoz pedig úgy-ahogy önszántából szegődött, miután nem sok más kiutat látott az éhezésből. Döntésével egyaránt segített a családján és önmagán, így a dologba belenyugodva, viszonylag békésen viselte a helyzetét. Nappal mintegy burkában a tudatlanságnak, teljesen kizárva fejben mindent, ami az éjszaka leple alatt történik – ilyenkor bezártságától eltekintve szinte átlagos életet élt, főzött, olvasott, takarított… még álmodozni is jutott ideje. Ellenben problémát jeleztek különös helyzetéhez fűződő érzelmei: a falusi szegénységhez képest még a prostituált fogolyként töltött napokat is kiváltságként élte meg, a budapesti emeleti lakásban töltött idő pedig egyre betegesebbé, torzabbá formálta az emberekkel való viszonyát, átértékelte benne a szeretet s a törődés fogalmát, így kezdhetett egyre gyengédebb érzelmeket táplálni futtatója, Burek iránt.

Panka vele szemben luxusból érkezett, és annak megfelelően is viselkedett – pontosabban egy elkényeztetett nagyvárosi kis libaként. Olyan lányként, aki megszokta, hogy az élete tökéletes, ezért az első adandó nehézség alkalmával beüt nála a tragédia, nem beszél a szüleivel, egyszerűen csak lelép az aktuális pasijához – ami mint utólag kiderül, majdhogynem végzetes döntésnek bizonyul… Ugyanakkor a lány heves természete amellett, hogy eleinte kifejezetten antipatikus karakterré teszi őt, végül meg is menti azt hiszem. Mivel ő szerető, támogató környezetből érkezett, így sokkal indulatosabban reagálja le a vele történt embertelenségeket, s Miánál jóval nagyobb lendülettel áll neki megtervezni a szökését.

Fogság, menekülés, tervek, kelepcék… a történet végén azonban meglátszik az a bizonyos fény az alagút végén: a sok szörnyűséget, amit szereplőinkkel együtt elszenvedtünk ez alatt a 300 oldal alatt, egy percig felülírja az a reményteliség, ami az epilógusból sugárzik, ez pedig kellemes utóérzést hagy az emberben, miután letette a könyvet.

Összességében elmondhatom, hogy egyáltalán nem könnyű olvasmányról beszélünk, mégis úgy érzem, megéri kézbevenni, forgatni, belemerülni, és gondolkodni róla. Kitti stílusa még mindig kiforrott, ugyanakkor rugalmas arra nézve, hogy a körülmények éppen mit kívánnak tőle – így tudta például jól előadni Panka fiatalos, szlenges nyelvhasználatát és Mia nyírségi tájszólását is –, a történetvezetése izgalmas, váratlan, a témaválasztás pedig… azt hiszem nem túlzok azzal, hogy elsőosztályú. Bár az írónő Könyvmolyképzős könyveit egyáltalán nem ismerem, az Athenaeumos korszakát már figyelemmel követem egy ideje, és imádom a különleges témákat, amelyeket a középpontba emel – elvégre a borderline, a poliamoria, a prostitúció mind olyan témakörök, amelyekkel nem vagyunk kellően tisztában, mégpedig azért, mert nem divat róluk beszélni. Mindent egybevéve tehát Szurovecz Kitti tabukat döntöget – és kiválóan teszi, ráadásul. Öröm volt ismét tőle olvasni, s titeket is csak erre tudlak buzdítani.

Kedvenc karakterek:

Úgy állnak a dolgok, hogy főszereplőinket leszámítva nagyrészt csak negatív karakterek tűntek fel a történet során, ami elég szomorú – de részemről az is eléggé az, hogy még Mia és Panka sem lettek a kedvenceim. Ez nem minősítené sem őket, sem a könyvet, egyszerűen csak nem kerültek hozzám elég közel, minden bennük rejlő szépség ellenére sem. Panka apukáját viszont a regény vége felé komolyan sikerült megkedvelnem – tudjátok, hogy gyengéim a jó apafigurák.

Kedvenc részek:

Nehéz kedvenc részről beszélni, mikor egyszer ilyen kemény témáról beszélünk… talán az egyetlen elfogadható, és részemről is a legigazabb választás az epilógus. Mert tudjuk, nyilván mind tudjuk, hogy a prostitúcióba kényszerült lányok ritkán találják meg a happy endjüket, de ez úgy kellett Mia és Panka történetének a végére, mint egy korty levegő a tüdőnek. Hogy az olvasóban hagyjon némi reményt. Tetszett a végkifejlet, hogy a lányok élete merre haladt tovább, hogyan küzdöttek meg a múlttal, s fordították jóra azt, ami márpedig csak átok lehet.

Kedvenc idézetek:

„Ki dönt arról, hogy hova születünk? Hogy milyen a bőrünk színe? Hogy mit kapunk azoktól, akik a sors jószándéka vagy bosszúja miatt a szüleink lesznek? Az élet kurvára igazságtalan.”

***

„Nehéz olyan problémát megoldani, amelyek a létezését sem ismerjük el.”

***

„Lenémítom a telefonom, kiülök a teraszra és olvasni kezdem a tananyagot. Eszembe jut, hogy az elrablásom délutánján is éppen történelmet tanultam. Ebből elég! Nem félhetek, nem köthetek össze az életben mindent azzal, ami velem korábban történt. Akkor soha többé nem viselhetem lófarokban a hajam, csak mert aznap is fel volt kötve? Vagy soha többé nem leszek szerelmes, csak mert ezek után minden fiú gyanúsnak és veszélyesnek tűnik majd?”

***

„A szabad akarat a középosztály és a felső tízezer kiváltsága. Az alatt nem lehet ilyesmiről beszélni…”

Borító: 5/4

A koncepció szerelem volt első látásra – elkapott a borító ezzel a harmonikus, mégis borongós érzést keltő képpel, azzal, ahogy a tócsában ázó gyönyörű kis virágfülbevaló párhuzamba állítható a történet valódi kisemmizett angyalával, aki a tiszta lelke ellenére a legmocskosabb alvilágba kényszerült. Minden csodaszép… mégis, egyvalami szúrta a szemem, nem azért, mert csúnya, talán inkább azért, mert különös, s az én szememben kevésbé odaillő: ez pedig a betűstílus. Kicsit olyan, mint egy hatéves krétavonásai – nem mondom, hogy nincs meg a bája, de kevéssé tudom összeegyeztetni a témával.

Pontozás: 5/5

Szurovecz Kitti elsöprő egy jelenség: A kisemmizett angyalt valamiféle bombaként dobta be a magyar könyvpiacra, mintegy jelzésül és emlékeztetőül mindannyiunk számára, hogy igenis érdemes figyelemmel kísérnünk a munkásságát. Már meg sem lepődtem azon az alaposságon és hitelességen, amellyel az ezúttal választott témáját – a kiskorúk prostitúcióját – kezelte, ellenben így is teljesen lenyűgözött és magával ragadott, s a természeténél fogva nyilván kellően le is sújtott. Az írónő sötét világot tár elénk, Pest egy olyan oldalát, amelyet ugyan nem látunk minden nap, ennek ellenére létezik – s közvetlen veszélyeinek bárki áldozatául eshet, mint azt főszereplő párosunk bizonyítja. Akár szegény, akár gazdag. Akár vidéki faluban, akár a főváros elit negyedében él. Akár szerető család várja otthon, akár teljes káosz. Könyvünk során mindkettőre láthatunk példát, végigkövethetjük e két homlokegyenest eltérő hátterű fiatal lány, Panna és Mia történetét a kényszerű prostitúció, a nyomor és erőszak világában, egészen addig, míg az így generált sötétségből a szerencsének hála kiléphetnek a fényre. A kisemmizett angyal ütős, tabukat döntögető témájával, összetett karaktereivel, hitelességével és stílusával levett a lábamról – és érzem, hogy még sok olvasót le fog a jövőben is.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Szurovecz Kitti ezúttal is hatalmas hangsúlyt fektetett a témaválasztásra, arra, hogy A kisemmizett angyal tudjon újat mondani, én elgondolkodtasson olyan dolgokon, amelyekről nem szokás beszélni. A turné során minden állomáson találtok majd egy idézetet: a feladatotok az lenne, hogy írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő sorába, hogy mi a címe a könyvnek, amelyből származik, valamint milyen tabutémát boncolgat az adott mű. A helyesen válaszolók között a regény egy példánya kerül kisorsolásra.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

„A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.”

Állomáslista

10. 15. Never Let Me Go

10. 17. Szofisztikált Macska

10. 19. Könyv és más

10. 21. Szembetűnő

10. 23. Ambivalentina

a Rafflecopter giveaway

Nő pánikban | R. Kelényi Angelika - Az agyam eldobom

„A szédülést ki kell használni. Mások isznak, hogy elérjék ezt az állapotot. A pánikosoknak ingyen van.”

Eredeti cím: Az agyam eldobom!

Oldalszám: eredeti: 192; bővített: 280

Megjelenés: eredeti: 2014; bővített: 2017

Kiadó: Figyelem Kiadó

Ár: 3499 –

Betegséget humorral kezelni

Képes-e az ember egy kemény, embert próbáló pszichés nyavalya kellős közepén kinevetni saját magát?

R. Kelényi Angelika szerint igen, sőt, neki a gyógyulásban is segített, hogy öniróniával szemlélte saját problémáját. Pedig nem volt könnyű dolga.

Pánikbetegségének felbukkanása előtt nemcsak bírta a tömeget, de kereste is; kifejezetten boltkóros volt, a legsűrűbb szórakozóhelyeket kedvelte, és sosem mondott nemet a mozira, színházra. Aztán egyik percről a másikra mindettől félelem kerítette hatalmába.

Ezt a naplót saját tapasztalatai alapján jegyezte le, önsajnálat nélkül, nyersen, fanyar humorral.

Az agyam eldobom R. KELÉNYI ANGELIKA Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt író első könyve volt. A napló új ruhát kapott, és tartalma is jócskán kibővült valós, humoros, néha megdöbbentő részletekkel. Az új kiadással az olvasók a szerző életének egy meghatározó szeletét vehetik a kezükbe.

Nem egészen jutok szóhoz, szóval az értékelés érdemi részét megelőzően következzen egy tipikus Virágos történet. Ugyan, ne higgyétek, hogy az újdonság erejétől vagyok letaglózva – ezért egyszerűen csak Angelika remek stílusa a felelős –, ugyanis immár másodjára olvastam az írónő bemutatkozó regényének bővített kiadását. Töredelmesen bevallom, hogy első olvasás utáni lelkesedésem ide vagy oda, kemény időket éltünk akkoriban… olyan időket, mikor sok dokumentumot mentettem el „értékelés lesz” címszó alatt, és nagyjából ugyanannyit hagytam ilyen fájdalmas-félbehagyott állapotban. Azóta azonban sikerült magam egész jól összeszednem e téren, ezért úgy döntöttem, az agyam kényszerű megerőltetése és a másfél éves olvasási emlékeim felidézése helyett rászánok egy éjszakát Az agyam eldobom második olvasására – ártani elvégre nem árthat, ugye. Sőt. Ha lehetséges, másodjára talán még nagyobb élményt nyújtott a kötet: mindenesetre sokat dobott rajta, hogy immár a teljes elbeszélést, minden monológot Angelika hangján hallottam a fejemben, épp mint mikor ott ültem az író-olvasó találkozóján, s hallgattam amint az életéről, könyveiről mesél. Csak ezúttal kicsit hosszabban… de gondolhatjátok, hogy ezt egyáltalán nem bántam.

Amúgy nincs nagy sztorim. Anno nem úgy találtam rá a könyvre, mint az írónő közeli ismerőse, még csak nem is ismertem Angelikát. Nem a hype miatt botlottam belé, nem arról van szó, hogy addig folyt volna a sztori a csapból is, amíg már nekem is muszáj volt belekóstolnom. Elsőre nem is a témája vonzott – másodjára ellenben kifejezetten érdekelt már az is –, vagy az, hogy esetleg sorsközösséget vállalnék az írónővel, mert erről szó sincs. Szégyen vagy sem, az első perctől kezdve, hogy a véletlen (meg a kiadó akkori pr vezetője :D) az utamba sodorta a kötetet, engem a színtiszta kíváncsiság hajtott afelé, hogy megszerezzem és elolvassam – na meg az egyszerű tény, miszerint R. Kelényi Angelika az Álomgyár legsikeresebb szerzőinek egyike, én pedig továbbra is szégyenletesen le voltam maradva, már ami a munkásságát illeti. Úgy éreztem, megértem az első könyvemre Angelikától – most pedig, túl egy újrázáson úgy érzem, ide nekem a következőt!

Kapásból nem egy dolog akad, amiről beszélhetnék,  nem egy aspektus, amelyből közelítve megállapíthatom és bebizonyíthatom nektek, hogy csillagos ötös olvasmányról beszélünk, mert egy értékeléskor a két legfontosabb kérdés a „mit?” és a „hogyan”, a válaszok pedig mindkettőre kimaxolják a pozitivitás fogalmát, ha erről a könyvről van szó.

Az első dolog, ami megragadja a figyelmet már az első fejezet, mit első fejezet, már a szerzői előszó első oldalán, az Angelika végtelenül közvetlen és barátságos stílusa, az a bátor egyediség amivel az olvasóihoz szól. Valami hihetetlen humorral és öniróniával, de ami még fontosabb, lendületesen és őszintén. Semmi sem volt így könnyebb, mint percek alatt közel érezni magunkhoz a történetet, s az írónő igaz történetének sodrásába kerülni, átérezni az őt gyötrő problémákat, akár osztozunk bennük, akár nem.

Én személy szerint nem vagyok érintett, ha pánikbetegségről van szó – persze velem is fordult már elő hasonló, volt hogy fulladtam, nem kaptam levegőt, rázott a hideg majd levert a víz, hányinger és szédülés gyötört, de jobbára egyszeri-kétszeri alkalomról beszélhetek csupán. Félelmetes volt, s ez talán segített, hogy komolyabban tekintsek a kötet tartalmára: elvégre ez egyszer is elég szívás, s rémisztő belegondolni, hogy valaki a nap túlnyomó részében hasonló tünetekkel él, s a mindennapi tevékenységeinek hű kísérője a fenti tünetegyüttes, vagy éppen más zavaró tényezők.

Nem akarok megint belefolyni a pszichés eredetű betegségek társadalmi megítélésébe, elvégre ugyanezt megtettem nemrég a Hullámvasútonc. kötet értékeléskor, azonban ismét felvetődött bennem annyi de annyi gondolat a témában… Elvégre ahogy azt az írónő is megfogalmazta a történet során, míg a náthát például mindenki elismeri, addig a pánikbetegség megmarad a közvéleményben holmi mondvacsinált problémának. Hisztinek meg parának, és még istentudja milyen szintre bagatellizálják, mindenesetre tény, hogy társadalmunk továbbra sem tud mit kezdeni olyan dolgokkal, amelyeket nem ért és érez át száz százalékosan. A könyv során felbukkanó egy-egy karakter is díszes példája annak, hogy aki nem ment még keresztül pánikrohamon, egyszerűen képtelen átérezni, mit is élhet át a beteg. S ezt alapul véve talán hajlamosabbak is az egészet csupán őrültségnek vélni.

Ilyen megítélés mellett minden pszichés betegséggel küzdőnek fel van adva a lecke, mégis hogyan kezelje a problémáit – nem elég maga a temérdek zavaró, akadályozó tünet, a betegnek még valahogy be kéne lőnie a pánik, önmaga és a családja, ismerősei kapcsolatrendszerét is, avagy azt, mit, merre és hogyan kommunikáljon, hogy ne tartsák egészen gyagyásnak. Sajnálatos módon ez stresszforrás, holott jól tudjuk, hogyan képes enyhíteni egy-egy gondot már csak a nevezett teher megosztása, s a visszacsatolásként kapott támogatás, elfogadás is.

Éppen ezért érzem példásnak azt, ahogy az írónő mindezt félretette. Mert átélte a betegséget, megélte, legfőképp pedig túlélte… és ebből nem csinált titkot. A naplóbejegyzéseivel egyaránt segített önmagán, majd a megjelenés után másokon is: a hasonló gondokkal küzdőknek vigaszt s támogatást nyújtott, a maradéknak pedig betekintést egy pánikbeteg ember mindennapjaiba és gondolatvilágába, mégpedig a kezdetektől egészen a gyógyulásig, megmutatva mindent. Az első gyanakvó gondolatokat, az egyre gigantikusabb méreteket öltő hipochodriát, s az érzést, ami elfog egy pánikbeteg embert a tömegközlekedésen, egy bevásárlóközpontban, a munkahelyén, de akár otthon, a vécén ülve is. Végül pedig azt, mikor már nem a betegség irányít, hanem a beteg – avagy a gyógyulást, legalábbis szerencsés esetben.

Becsülöm a szerzőt, mert kemény volt, kitartott, küzdött és végül nyert: nem hagyta, hogy maga alá gyűrje a pánik, ez az alaktalan, testtelen kis szörny. Becsülöm, mert a saját tapasztalataiból végül a lehető legtöbbet hozta ki. Becsülöm, mert megírta a történetét, s ezzel minden bizonnyal sokak számára segítséget nyújtott, de talán a legjobban azért becsülöm, mert végigkövetve ezt a 280 oldalt nem tudtam nem arra gondolni, mekkora erőt kell magán vegyen az ember, hogy így kitárulkozzon, hogy ország-világ előtt felfedje az életének egy ilyen nehéz szakaszát. Nem lehetett egyszerű, de úgy érzem, Az agyam eldobom nélkül kevesebb lenne a magyar könyvpiac – ilyen őszinte, valós történetekre pedig szükségünk van. A pánikbetegségről beszélnünk kell, tudnunk kell, ugyanis igenis létező probléma, ha pedig már így állunk, a lehető leghitelesebb módja ennek ha az egész sztorit olyasvalaki szájából hallhatjuk, aki maga is elég sok bokszmeccset játszott végig a parával, rémülettel, hipochondriával – s nemcsak állta a pánikbetegség valamennyi kezének-lábának ütését, de egymaga fel is vette vele a harcot.

Egy szó mint száz, én tényleg eldobtam az agyam, először, másodszor, s lefogadom, hogy így lesz ez valamennyi alkalommal, mikor még lekerül a polcomról Angelika könyve. A téma foglalkoztat, s sosem sajnálom rá szánni az időmet, az írónő stílusa pedig örökzöld és imádnivaló, akárcsak a fejezet eleji bölcsességek, így pedig még egy komoly témát is képes volt mindenki számára emészthetővé szelídíteni, mi több, egyszerre alkotni valami elgondolkodtatót és szórakoztatót. Számomra ilyen egy ideális könyv!

Kedvenc részek:

E könyv esetében kissé nehéz erre a kérdésre jó választ adni nem véletlenül maradt ki a Kedvenc karakterek rész sem, mert egyszerűen nem tűnik helyesnek kedvencként emlegetni bármit is egy történetből, amely valaki betegségét kvázi szenvedését dolgozza fel. Mégis, túl azon, hogy az egész könyvet nagyon is szerettem, van valami, amit ki tudnék emelni, ez pedig a fejezetek, napok elején lévő frappáns kis mottó. Mind olyan humoros, szerencsesütibe illő életbölcsesség, amit legszívesebben egytől egyik kiidézgetnék nektek a következő pontban… de nyugi, csak a felét fogom :D. Nem nagy titok, hogy a lapok közül kilógó millió pink post itnek kábé a fele ezeket jelöli.

Kedvenc idézetek:

„Sokszor érzi úgy az ember, hogy megszabadulna a megszokott rossztól, de nem dobja ki, mert attól fél, nélküle még rosszabb lesz. Aztán amikor mégis megteszi, rájön, hogy nem is hiányzik.”

***

„Figyeld meg, hogy vészhelyzetben mire vagy képes. Erre akkor is képes vagy, ha nincs vészhelyzet!”

***

„Mondtam neki, hogy ájulós vagyok, lehet, hogy leborulok a székről.

Erre nagyon szigorúan rám nézett, és így szólt:

– Nálunk csak a férfiak ájulnak!

Persze, hogy nem ájultam el. Egy ilyen mondat után ki merne?”

***

„Soha ne unatkozz, mert az unalom a hülye gondolatok táptalaja.”

***

„Nekem is meg kellett tapasztalnom, hogy a náthát mindenki betegségnek tartja, viszont ha pszichés eredetű nyavalyája van az embernek, akkor simán csak bolondnak nézik.”

Borító: 5/4

Sokáig nem tudtam, mit is gondoljak Az agyam eldobom borítójáról… de az összkép egy picit minden egyszerre. Mert passzol, és illeszkedik a történethez, ugyanakkor félek, hogy a vidám, csajos beütésével félrevezetően hat, hiszen nem tükrözi kellően, milyen komoly téma lapul alatta. Nehéz döntésre jutni ilyen ambivalens érzésekkel, végső soron azonban mégis örülök, hogy ilyen borítóval tudhatom a könyvet a polcomon: talán nem tökéletes, de már ennek ellenére sem cserélném le.

Pontozás: 5/5

Angelika története furcsa kettősséget ébresztett bennem: egyszerre akartam tovább és tovább nyújtani, meghosszabbítani a lapokat, hogy tartson még az élmény amit az olvasás okoz, ugyanakkor mégis arra kellett gondolnom, bár ne történtek volna meg vele a leírtak, s így a könyv se született volna meg. Viszont ami megtörtént, megtörtént, akármilyen nagy klisé is ez, az írónő pedig megtette azt, amit sokan nem tudnának a helyzetében: beintett a pániknak, és kihozta belőle a legtöbbet, amit ki lehetett, hogy betegsége és gyógyulása e könyv formájában ajándék legyen mindenki számára, aki hasonló problémákkal küzd, s azoknak a szerencséseknek is, akik nem. Lépésről lépésre, az első jelektől kezdve örökítette meg a folyamatot, félrebeszélés nélkül, a pánikbetegség minden oldalát és szenvedését bemutatva – mindezt viszont lehengerlő humorral, kissé keserű öniróniával fűszerezve, amiért azt hiszem nem is lehetne hálásabb az olvasóközönség. Köszönjük!

Köszönöm az Álomgyár Kiadónak a recenziós példány, Angelikának pedig a kitartását, s hogy megírta ezt a könyvet! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Élet bipoláris zavarral | Dr. Belső Nóra - Hullámvasúton

„Ám élnek köztünk olyanok is, akiket a hullámhegyek olyan magasságokba emelnek, ahonnan elkerülhetetlen a hatalmas, fájdalmas zuhanás. Az ő életük folyamatos hullámvasút, sosem tudják, hogy éppen mélység vagy magasság következik-e, miközben a röpke nyugodt pillanatokban kevés idő jut a megpihenésre, regenerálódásra.”

Eredeti cím: Hullámvasúton: élet bipoláris zavarral

Sorozat: A terapeuta esetei

Oldalszám: 184

Megjelenés: 2018

Kiadó: HVG könyvek

Ár: 2500 –

Lehet-e bipoláris zavarral normális életet élni?

A 22 éves Emma esete „szokványos”, de élete, mint minden bipoláris zavarral küzdő páciensé, tele van szokatlan észlelésekkel, történésekkel. Sem ő, sem a családja nem érzi, hol van a határ, ahol segítséget kell kérnie. A lehetséges tragédia közelsége azonban felnyitja a szemét, és elmegy terápiába. A könyvből megismerhetjük a bipoláris zavart, a pszichiátriai terápiás munka lépéseit és az orvos gondolkodását is.

Nem tudom, hányan tudhatjátok rólam, de egy ideje már egyre komolyabban foglalkoztat a pszichológia, ezzel együtt pedig megállás nélkül stócolom az ilyen témájú könyveket az asztalomra, felállítva így magamban egy egyre végtelenebbnek és végtelenebbnek tűnő várólistát… mégis, van bennem némi félsz ezekkel a kötetekkel kapcsolatban. Hogy hosszúak. Szárazak. Ott van bennem az a kis félelem mindig, hogy ez a kettő együttes erővel kibillentene a szépen megszült jövőbeli terveimnek pihe-puha álomvilágából. De éreztem valamit, mikor megláttam a könyvtár polcán Dr. Belső Nóra pszichiáter könyvét: mintha ez lehetne az az olvasmány, ami majd megtöri a jeget. Rövid, a témája pedig tudtam, hogy kellően képes lesz lekötni. Ennyit láttam előre – azt még nem, hogy ezen kedvező feltételek mellett is egy tökéletesen befogadható és okos kis könyvet veszek a kezembe.

Mint mondtam, a téma már eddig sem hagyott egészen hidegen. Bár a pszichológia telis-tele van érdekes területekkel, amelyek le tudnak kötni és érdekelnek, a leginkább talán a pszichés betegségek tárgyköre ragadja meg a figyelmem: szívesen bogarászok róluk neten is, de igazából az efféle rendellenességekkel foglalkozó regényekre, akár szakkönyvekre vadászok leginkább. Pszichopátia, borderline személyiségzavar, bipoláris zavar, depresszió, skizofrénia… nem is tudom, léteznek vajon a pszichológiában ezeknél érdekesebb megfejtendő jelenségek? Annyi bizonyos, hogy szépen készül a várólistám effélékből – ha van valami, amit kifejezetten ajánlanátok, akkor ne tartsátok magatokban, please! ;)

Lényeg a lényeg, a téma bipoláris zavar, a kérdés körüljárása és feldolgozása pedig szintén olyan dolog ezúttal, ami mellett nem mehettem el szó nélkül – és milyen jól is tettem! A kötet egy valós terápia folyamatát és emlékeit, tapasztalatait vezeti le Dr. Belső Nóra egy korábbi páciensének példáján keresztül, aki sikeres kezelése után hozzájárult a történet publikálásához. Külső ösztönzésre kereste fel a pszichiátert, miután számára és környezete számára is egyértelművé vált, hogy valami nincs rendben az életével, tünetei alapján pedig elég hamar sikerült felállítani egy kezdeti diagnózist, melynek részletgazdagabb térképét már a párhetente ismétlődő terápiás alkalmak festették meg. Az orvos megismerte a páciensét. Emma megismerte önmagát. Mi pedig megismerhettünk egy pszichés betegséget belülről és szakszerűen, amire valljuk be, még kevésbé profi szinten sincs sokszor lehetőségünk.

Elég sokszor fogott el a szomorúság olvasás közben, ugyanis nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy még manapság is mennyire tabuként kezeljük a mentális és lelki problémákat. Nem szokás róluk beszélni, amennyiben mégis előkerülnek, általános felfogás szerint pszichológushoz, pszichiáterhez járni továbbra is csak defekt és gyengeség jele lehet. Általánosságban az emberek továbbra is rettenet módon intoleránsak mások problémáival szemben: zavarják, kellemetlen helyzetbe hozzák, untatják őket, efféle ösztönös negatív reakciók mellett pedig megértésre már igazán nem is gondolhatunk. Depressziós vagy? Nyafogsz. Hobbiból utálod az életet. Borderline? Áh, csak labilis. Bipolaritás? Káosz. Sokan hajlamosak abba a hibába esni, hogy inkább tartják önmagukat áldozatnak, mint magát az elszenvedőt. Rohadt nagy vicc az egész. És ismétlem: engem ez mélységesen lehangol, elvégre a külvilágtól, a társadalom véleményétől való tartás további visszafojtásokat eredményez, a visszafojtás feszültséget szül, ezek pedig egyre több és több problémát. Ó igen. Csodás irányba halad mindenki lelki egészsége ebben a társadalomban.

De hogy – miután kifejeztem ilyesféle csalódásomat a világban – visszakanyarodjak könyvünkhöz, elárulom, ez a röpke 200 oldal is bőven ad indokot, hogy mélyen belemásszak a témába, de akad még valami, amire kitérnék, mielőtt még elfelejteném. Olyan az agyam, mint a szita, és túl sok mindent akarok mondani egyszerre ahhoz, hogy ez sikerüljön is.

Beszéljünk egy cseppet a tálalásról. A tálalás ugyanis sosem mellékes szempont, efféle olvasmány esetében aztán meg pláne. De Belső Nóra kiválóan vizsgázott belőle: legszívesebben már önmagában erre odacsapnék hat pontot az ötből, mert úgy szólított meg, ahogy áltag olvasót meg kell, mégis sokkal többet adott. A Hullámvasúton egyszerre volt regény – egy terápia olvasmányos elbeszélése –, és komoly szakmai magyarázat. Igazából még a szöveg formázása is eszerint vált el egymástól: volt a „történet” normálisan, Times New Romannel, alapvető beállításokkal, aztán érkezett az elmesélt részhez kapcsolódó pszichológiai, szakszerű magyarázat Ariallal asszem, szélesebb margókkal, elválva a „cselekményszáltól”. Nyilván hülyeség itt tolnom az infós szöveget, mikor ez számít talán a legkevesebbet a kötetben, de szerintem mindenképp kreatív és jól kivitelezett módja lett annak, hogy a könyv egyszerre adjon kellemes olvasmányélményt és pontos tudást. Én pedig felettébb értékeltem ezt.

Pontosabban… ezt is. Számomra az egész könyv rendkívül építő jellegű volt, fontosnak, sőt elengedhetetlennek érzem a most megszerzett kis tudásomat. S ugyanakkor jó volt lépésről lépésre, terápiáról terápiára végigkövetni, hogyan fejti ki jótékony hatását csupán az információ megosztás, a „kibeszélés”, a jól irányzott kérdések, az elfogadó környezet – magyarul a pszichiáter támogatása és segítsége. Hiszen az első lépés egy probléma megoldása során az, hogy elismerjük a probléma létezését és beszéljünk róla.

A páciens, Emma tökéletes prototípusául szolgált a mániás depressziónak: beszámolói alapján időről időre kiugró energiaszintet ütött meg, melyhez általában csökkent alvásigény, gondolatrohanás, kimagasló aktivitás, nyughatatlanság, tettre készség társult – ezt nevezzük mániás, kevésbé szélsőséges esetben hipomániás fázisnak. A történeten végigvezetett hasonlathoz nyúlva, ez volna a hullámvasút csúcsa – innen pedig szükségszerűen következik a zuhanás. Megfigyelhető általában egy kevert fázis a mánia és depresszió átmeneteként, de végül elkerülhetetlenül bekövetkezik a depressziós fázis – ezt szerintem kevéssé kell magyaráznom. Levertség, aluszékonyság, koncentrációs problémák, fáradtság, céltalanság, feleslegesség érzése, súlyosabb esetben pedig megjelennek a halállal, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok, esetlegesen önsértő magatartás lép életbe, mint például a vagdosás. Emma esetében is fennállt az önpusztítás veszélye, s esetében mondhatni ez volt a végső szakasz, ahonnan el kellett döntenie, merre tovább: hagyja-e, hogy örökre maga alá temesse a kórosan negatív hangulata, vagy segítséget kér. Kellett ugyan egy kis ösztönzés, de végül az utóbbit választotta.

A nyomást, hogy keressen fel problémáival egy pszichiátert, először is egy barátnője gyakorolta rá. Véleményem szerintem azonban nagyjából bárki vállalhatta volna ezt a szerepet, aki kellően közel áll a lányhoz, elvégre a bipoláris viselkedés előbb-utóbb nem csupán szemet szúr mindenkinek – persze nem ilyen szakszerűen, inkább csak mint túlzott szeszély, drámaiság, kiszámíthatatlanság, káosz –, de örökös akadályát is képezi az egészséges emberi kapcsolatok fenntartásának. Megtudhattuk, hogy Emmának barátságai mentek tönkre változékony viselkedése miatt, párkapcsolataiban szintúgy állandó problémát jelentett a partnerének, hogy végigasszisztálja ingadozó hangulatát, a legnagyobb hangsúlyt pedig a közvetlen hozzátartozói, a szülei kapták, akiknek szintén nem kerülhette el a figyelmét, hogy valami nincs rendben. Mint írtam, bárki léphetett volna. De akad egy kis probléma: amit szerintem az alábbi idézet mond el legjobban:

„Tehát Emma a szülei, főleg az apja felé több jelét adta annak, hogy valami nincs rendben vele. Szerintem valamiféle „cry for help” (lelki segélykiáltás) volt ez az ő részéről. Beszélt is az érzéseiről, de valódi megértésre nem talált, hiszen a szülei – ezek szerint – mindig adtak egy magyarázatot az aktuális állapotára.”

A legtöbben csípőből elutasítják egy komoly magyarázat elfogadását, inkább elodázzák a problémát, betudják pillanatnyi szeszélyként, vagy hasonlóan lekicsinylő módon kezelik azt, ami igazából szakszerű beszélgetést, terápiát, s bizonyos esetben már gyógyszert igényelne. És ezt szintén nem olyasvalami, ami segítene a beteg állapotán – épp ellenkezőleg. A közöny, a legyintés épp úgy árt, mint felelőssé tenni az érintettet az érzései miatt melyeket betegsége generál, s gyakran genetikusan van belékódolva.

„A környezet gyakran úgy veszi, hogy az érintett manipulációnak szánja a cselekedetét, ezért rosszul reagálja le. A szidás, a büntetés és bűntudatkeltés tovább rontja a segítségre szoruló ember helyzetét.”

Emma példája erre tökéletes bizonyíték: a szülők kezelése ugyanis rámutatott, hogy apja is hasonló betegséggel küzdhet. A szülők bevonása a terápiába segített sokkal színesebb képet festeni a problémáról, ez által jobban megismerhettük – megismerhette a terapeuta – Emma gyerekkori énjét, felfedezhettük a zavarára utaló első árulkodó jeleket, a múltjában történt események személyiségformáló hatásaival egyetemben, így a kötet végül nem csupán bipoláris zavar témakörében nyújtott információkat, de a szülő-gyerek kapcsolatok minőségével, a felnőttek problémáinak gyermekeikre való kivetülésével is foglalkozott, amely szintén tanulságos és érdekes téma, ha engem kérdeztek.

Összességében rendkívül boldoggá tett, hogy a könyvet olvashattam: úgy érzem hasznos és érdekes információkkal lettem gazdagabb, mert nem csupán egy kívülálló szemével ismerhettem meg egy bipoláris beteg fejlődéstörténetét, hanem egy pszichiáter szempontjából, szakszerűen, magyarázatokkal teletűzdelve követhettem, és érthettem meg az eseményeket és összefüggéseket. A Hullámvasúton úgy érzem megfelelő bemutatkozás volt számomra mind Dr. Belső Nóra részéről – akinek újabb kék kötete vár most az asztalomon, ennek sikerén felbuzdulva –, mint A terapeuta esetei sorozatot illetően. A kötetet jószívvel ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan érdeklődik a pszichológia iránt, és kell neki egy kezdőlökés.

Pontozás: 5/5

Kedvenc idézetek:

„Egyre inkább érzem, hogy itt valami mély gyökerű problémáról lesz szó, ami nem élethelyzeti elakadás vagy egy pillanatnyi történés hatása, hanem valószínűleg több ennél: egy rendszerbe összeálló működészavar, amely már évek óta halad a maga útján.”

***

„A pszichiátriai zavartól ma is, mint minden korban, sokan jobban rettegnek, mint a tesi betegségektől. Ha testi betegségem van, ép ésszel dönthetek a sorsom felett, választhatok ilyen vagy olyan kezelést, meg is tagadhatom azt. Az elme megbomlása egyet jelent az önmagam feletti kontroll elvesztésével.”

***

„A szüleimre gondol? Maga szerint hogyan segíthetnek nekem, ha még a saját életüket sem tudják rendbe tenni?”

***

„Megtudtam, hogy 15 éves volt, amikor először lett komolyabb barátja. Megpróbáltak minél hosszabb ideig kitartani egymás mellett, ami nem volt könnyű – legalábbis a fiúnak –, mert Emma olyan változékony, törékeny és végletes tudott lenni, hogy az folyamatosan próbára tette a kapcsolatukat.”

***

„Már egy ideje dühöt sem érzek iránta. Eleinte őt hibáztattam, aztán magamat. Mostanra viszont kezdem látni, hogy tényleg nem volt egészséges, amiket megéltem.”

Borító: 5/5

Ilyen fajsúlyú kérdéseket boncolgatva, mint egy pszichés betegség, valahogy az tűnik az utolsónak, hogy az ember leálljon kielemezni egy borítót, de mivel a szokás nagy úr, nem hagyhatom ki: véleményem szerint pedig nem is lehetett volna találóbban oldani meg a feldolgozott téma ábrázolását. Minimalista stílus, nem vonja el a figyelmet a lényegről, ugyanakkor kreatív és elmondja, amit el kell neki.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!