Őszre hangolva 2018 | Passenger: az ősz hangja

Csodás őszi estét, virágszálaim! ♥ Bár meggyőződésem, hogy azt hittétek, kimerítettem egy időre az ősz témát, azért maradt a piszkozataim között még egy gondolat… mégpedig olyan, amit úgy éreztem, vétek lenne veszni hagyni. Arról már nem is beszélve, hogy szétfeszít valami erő belülről, hogy próbáljam meg összeszedni végre, mitől is jelent nekem olyan sokat Passenger zenéje… mert ahogy az előző posztban említettem, számomra az őszi szezonhoz az ő dalai mintegy alapfelszerelésül szolgálnak – de nem ennyi a történet, elvégre szerintem kivételes tehetségről, kivételes emberről beszélünk, évszaktól teljesen függetlenül is. Úgyhogy engedjétek meg, hogy a mai bejegyzés megírását átengedjem a bennem lakó rajongónak, s menedzseljem picit köztetek is egyik kedvenc zenészemet pár szép szóval, és egy idézgetős-ajánlóféle akármivel. Enjoy!

Passenger nevét – ahogy szerintem sokan mások is – anno a Let Her Go által ismertem meg: egy időben ott volt a toplistás számok között, amelyeket játszottak a rádiók, hallhattuk áruházakban, kávézókban, ezer meg ezer feldolgozásban… nem is lehetett nagyon elkerülni, bár ezt nem is akartam volna. De amíg van, akiknek a Let Her Go korszakkal egyetemben maga a Passenger-láz is lecsengett – már ha ismerték egyáltalán az előadót, és nem csak a szám ütötte meg a fülüket hébe-hóba –, addig nálam ez indított el valamit.

Nem tartom magam annak az igazi rajongó típusnak: vannak előadók, bandák akiket szeretek, de sosem voltam egy kitörően lelkesedő fangirl, aki már-már imádat tárgyává tesz egy énekest, vagy visongásig beleszerelmesedik. Ez annyira nem én vagyok. Általában a személyt és a produktumot szeretem szétválasztani. Megesik persze, hogy ha valaki minden rezdülésében szar ember, akkor nem szívesen hallgatom, de amennyiben ilyenről nincs tudomásom, számomra csak a dalszövegek és dallamok léteznek: hallgatóként ugyanis úgy érzem, nekem ehhez van közöm, nem máshoz. Passenger ilyen tekintetben nagy szintlépés nálam, Michael David Rosenberg ugyanis olyan elevenen él a dalaiban, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni – és miután ezt felfedeztem, rájöttem, hogy nem is akarom kizárni a személyét a zenehallgatás élményéből, mert csak hozzátesz ahhoz.

Azt mondtam nem vagyok rajongótípus… de Rosenberg azért kihoz belőlem valami ehhez hasonlót. Túl számos interjún meg koncertfelvételen olyan emberként mutatkozott be, akit úgy érzem, megérné megismerni: a rezdülései, az őszintesége, az, ahogy nem fél akár viccet csinálni önmagából meg a munkájából, mind-mind rettentő rokonszenvessé teszik, arról nem is beszélve, hogy nem az a tipikus sztár, aki lenyomja a showt, kezet fog öt rajongóval az első sorból aztán elégedetten hátradől mert mekkora jófej volt, hogy leereszkedett a pórnéphez is. Passenger hangneme, mikor a közönségéhez szól teljesen mindennapi és közvetlen, egyben barátságos és szerethető… olyan emberi. Épp, mint a dalai.

Hogy egész pontosan mit szeretek a számaiban? Nos… először is szeretem az embert, aki megjelenik bennük: ugyanis nagyon sok dalában megmutatkozik a személyes élmény és tapasztalat; olyan mélységgel meg átéléssel tud írni, ahogy csak az képes, aki valóban részese volt az adott helyzetnek. Ilyen például a The Wrong Direction (ami amúgy személyes nagy kedvencem), az I Hate vagy az All The Little Lights, csak hogy párat említsek. Imádom, hogy milyen egyedien szólal meg a dalszövegekben: újat mond, vagy ha éppen klisés témához is nyúl – mint amilyen a szerelem–, máshogy adja elő, mint az átlag. Ha már itt tartunk, szeretem, hogy egyéb megénekelnivalója is akad, mint a nagy szerelem. Természetesen ez egy örök ihletforrás minden művész számára, és általa is csodás darabok születtek a műfajban, mint az ikonikus Let Her Go, vagy akár a frissebb Hell or High Water, de nem ez az össz amire képes: énekel az életről, a lélek mélyéről, problémákról, bosszantó dolgokról, a természetről… vegyesen mindenről, ami együtt az életet alkotja.

A szöveg persze egy dolog – bár számomra ez fontos része a zenének, hol is lennénk vele, ha nem társulna hozzá tehetség zeneszerzés terén is? Márpedig Rosenberg ilyen tekintetben is topon van az én mércém szerint: megvan már az évek alatt kialakult konkrét stílusa és hangzásvilága – ez az a zenéjében, ami miatt én valamiért az őszhöz társítom a számait, egyszerűen ehhez az időhöz és hangulathoz szerintem tökéletesen passzol az a jó kis folk amit játszik. Szeretem a finom gitárhangokat, de az olykor megszólaló különlegesebb hangszereket is, mint a cselló, vagy valamilyen fúvós – ezek kifejezetten egyedivé tudnak tenni egy-egy számot. ÉÉÉÉS. Hogy teljes legyen a kép, jöhet mindehhez egy hang… de még milyen hang. Baszki, erről már tényleg nem tudok mit mondani. Talán már mondtam, de vannak olyan hangok, amelyek egyszerűen lenyugtatnak, és úgy simogatják a lelkemet, mint semmi más: ilyen példának okáért Billie Joe Armstrongé, éééés, what a surprise, ennek a listának a csúcsán áll Michael David Rosenberg. Komolyan, egész nap képes lennék hallgatni azokat a különleges hangokat, amik elhagyják a torkát – és amúgy képzeljétek el, hogy mikor csak simán beszél, akkor meg teljesen normális igazából elég szexi, férfihangja van. Ezt csak mint fun factet jegyzem meg… engem ugyanis eléggé meglepett. xD

Tehát, mint látjátok, kivesézhetem összetevőnként azt, hogy mitől olyan csodálatos ennek az embernek a zenéje. Ki lehet, mert mind a szövegezése, a dallamvilága, hangszerelése, mind maga Rosenberg hangja és személye úgy érzem hibátlan – mégis, amikor ezek nagy összességéről van szó, úgy érzem, nem is igazán találok megfelelő szavakat, amelyekkel jellemezhetném. Csak annyit tudok, hogy Passenger dalait hallgatva valami szétfeszít belülről, amitől azt érzem, nem elég ülni és hallgatni: énekelni kell, felkelni, és ringatózni, és kimenni a természetbe és hallgatni séta közben, és hallgatni csak úgy, a háttérben, hogy ott legyen minden fontos pillanatban, és meg kell osztani másokkal, akik számítanak, miközben igazából csak magamnak akarnám azt a csodát, amit a dalai adnak. Látjátok? Tiszta katyvasz. Mindent összevetve annyit mondhatok, hogy ennek a zenének ereje van, ami, miután hagytam beköltözni a lelkembe, ott munkál mélyen bennem – és csak remélni tudom, hogy ha ez a kifakadásom elég volt ahhoz, hogy elindítsátok a lenti lejátszási listát a kedvenceimből, akkor ti is megérzitek ezt. Jó zenehallgatást! ♥

„Well, I am the shepherd's only son / And I know what a joke I've become / I have an honest heart but I have lies on my tongue / I don't know how it started or where it came from” | The Boy Who Cried Wolf

„'Cause when you're apart you don't want to mingle / When you're together you want to be single / Ever the chase to taste the kiss of bliss / That made your heart tingle” | The Wrong Direction

„Staring at the ceiling in the dark / Same old empty feeling in your heart / Love comes slow and it goes so fast / Well you see her when you fall asleep / But never to touch and never to keep” | Let Her Go

„Yeah I laugh, and live and I have love to give / But sometimes all you can do is hate” | I Hate

„Man, all my life I've been / Searching for someone / To show me how it feels to be loved / And how to love somebody back” | Hell or High Water

„What's left to say when every word's been spoken? / What's left to see when our eyes won't open? / What's left to do when we've lost all hope and / What's left to break when our hearts are broken?” | Golden Leaves

„One went out when I lied to my mother / Said the cigarettes she found were not mine / One went out within me / Now I smoke like a chimney / It's getting dark in this heart of mine” | All The Little Lights

„Fear is dark but my love is a lantern / Shining up like coins in a fountain / Hope is a tree sitting on a mountain where the grass don’t grow” | Coins in the Fountain

„Well I don't know how and I don't know why / When something's living well you can't say die / You feel like laughing but you start to cry / I don't know how and I don't know why” | Heart’s On Fire

„We're born with millions / Of little lights shining in the dark / And they show us the way / One lights up, every time you feel love in your heart / One dies when it moves away” | All The Little Lights

„It gets harder to forgive and harder to forget / It gets under your shirt like a dagger at work / The first cut is the deepest but the rest still flipping hurt / You build your heart of plastic / Get cynical and sarcastic / And end up in the corner on your own” | The Wrong Direction

„Well I hate pointless status updates on Facebook / FYI we were never M eight's / We pretend to be friends on the internet / When in real life, we have nothing to say” | I Hate

„I took myself down to the cafe to find all / The boys lost in books and crackling vinyl / And carved out a poem above the urinal that read” | Life’s For The Living

„Oh when the winds they blow / You're gonna need somebody to know you / You're gonna need somebody's love to fall into / Oh when the leaves they fall / You're gonna need somebody to call you / You're gonna need somebody's arms to crawl into” | Somebody’s Love

„And can you feel the love tonight? / How it's laid to rest / It's enough to make kings and vagabonds / Believe the very best” | Can You Feel The Love Tonight (cover)

„If you get up in a jet plane / Or down in a submarine / If you get onto the next train / To somewhere you never been / If you wanna ride in a fast car / And feel the wind in your hair / Darling just look beside you / Oh, I'll go with you anywhere” | Anywhere

„Where all the trees grow old and tall / Make me feel so young and small / Make me wonder If I'm here at all / Who am I to see?” | Eagle Bear Buffalo

„Was it something I said? / Or just a cruel twist of fate? / Was it hell or high water  / Is it too late?” | Hell or High Water

„Only know you've been high when you're feeling low / Only hate the road when you're missing home / Only know you love her when you let her go” | Let Her Go

„Well I don't know where and I don't know when / But I know we'll be lovers again / I'll see you someday before the end / I don't know where and I don't know when” | Heart’s On Fire

„Don’t you cry for the lost / Smile for the living / Get what you need and give what you’re given / Life’s for the living so live it / Or you’re better off dead” | Life’s For The Living

Ti mennyire ismeritek Passenger munkásságát? Akad itt még rajongó? :)

Ps.: felszínesnek tűnt volna bedobni, mikor éppen a professzionális munkájáról áradozok… de basszus, egyszerűen imádom a szakállát. És ezt muszáj volt megosztanom, igen. xd

Jonny Jackson & Elias Larsen - Az otthon melege (miniértékelés)

„Dánia nem véletlenül a föld egyik legboldogabb országa, ami nagyban a hyggének köszönhető.”

Eredeti cím: The Art of Hygge

Oldalszám: 144

Megjelenés: 2017

Kiadó: Corvina

Ár: 2500 –

A Hygge (ejtsd: hügge) dán szó. Azt fejezi ki, hogy az ember otthonosan, kényelmesen érzi magát, megbékélve a világgal. Magyarra fordítani lehetetlen, nem is kell ahhoz, hogy megértsük, miért Dánia a világ egyik legboldogabb országa.

AZ OTTHON MELEGE tele van ízletes receptekkel, otthona szépítését szolgáló ötletekkel, ösztönző javaslatokkal, hogy hogyan használja ki a hétköznapi élvezetek varázsát. Legyen szó egy bögre nyugtató forró csokoládéról, egy tál finom pézsmatök-levesről vagy egy pár kényelmes filcpapucsról, meglátja, mennyi örömöt okoz egy kis hygge.

Hajtott a kíváncsiság, mikor megláttam a kötetet egy könyvtári állványon: a hygge már eddig sem volt számomra ismeretlen fogalom, Meik Wiking könyve által már egész jól megbarátkoztam ezzel a lefordíthatatlan dán szóval, s rögtön meg is szerettem, mint kvázi a meleg paplanok, esős délutánok, jó kávék és tűz mellett bekuckózva olvasás gyűjtőnevét. A napokban elemi erővel magához rántott ez az őszi életérzés, úgyhogy gondoltam, ez majd tökéletes társ lesz egy kis hangolódáshoz – emellett biztos poén összehasonlítani elődjével. Nyilván. Könyörgöm, legalább poén lett volna… így, száznegyven oldallal később bár azt mondom, ez a könyv egy kolosszális méretű vicc, mégsem érzek ingert nevetni. Inkább csak kérem vissza azt az órát, amit erre tékozoltam az életemből – meg amúgy azt is, amit arra szánok, hogy elmeséljem nektek, hogyan pazarolta az időmet Jonny Jackson és Elias Larsen, ez a két úriember.

Az otthon melege ugyanis maga a tökéletes megtévesztés. Egy kiválóan megtervezett merénylet. Egy pihe-puha kötött zokniba és bögremelegítőbe öltöztetett becsapás, amely igazi hyggével kecsegtet, aztán nagyjából annyit ad, mint egy internetes fórumokon elcseszett délelőtt. Magyarul? Semmit a világon.

Rizsa. Rizsa, rizsa, rizsa. Én aztán megismerem, mert magam is szívesen alkalmazom ezt a módszert dolgozatok során: kiváló, mikor totál laikus vagy ugyan, de úgy akarsz  tenni, mint aki abszolút otthonos a témában. Jellemzője: túl sok szöveg, és semmi lényegi tartalom. Nulla tudás. Olyan közhelyszerű és teljesen lényegtelen mondatok, mint például: „Az égő fa illata megnyugtató, rögtön a valahová tartozás érzését kelti.” vagy „A tűzhely az otthon szíve, ahol beszélgetünk, ünneplünk. Családunkkal, barátainkkal ott süthetünk pillecukrot, társasjátékozhatunk, vagy álmodozhatunk a lángokat bámulva.” Na most kérdem én, ezért vegyük meg a könyvet? Ezért éri meg? Mert olyan hihetetlen és lenyűgöző dolgokat tudhatunk meg belőle, minthogy a kályha mellett le lehet ám telepedni ezt-azt csinálni, vagy az erdőben sétálva gyűjthetünk falevelet meg tobozt? Amúgy tényleg, király… sosem jutott volna eszembe. Gondolom mindenkinek be kell térnie a könyvesboltba egy ilyen színes-szagos, csini betűtípusos könyvért, hogy erre mind rájöjjön. Bár a csúcs egyértelműen az volt számomra, mikor szántak egy duplaoldalt arra, hogyan kell pattogatott kukoricát készíteni…

Az oda-odavetett szövegeknek – csak mert azért mégsem állhat egy könyv csupa képből – nem volt sok értelmük, lényegi mondandójuk meg aztán pláne: sablonokat kaptunk, és nagyjából olyan értékű információkat, amelyekből a neten böngészve bármely női- vagy otthon témájú online magazin kierőszakol szezononként nem egy, de nem is kettő cikket. Igen, a kandalló szuper dolog, ahogy a puha párnák és az illatgyertyák is, nem is beszélve a vágott virágról meg a termésekről. Ez egy fejezet. Aztán következhet némi kézműves móka olyan jobbára haszontalan dolgok pontos megalkotási útmutatójával, mint a pompon vagy a filcből készült papucs, nem is beszélve a következő szakasz tuti lakásdekor tippjeiről, ami nagyjából annyit foglalt magában, hogy helyezz el a házban egy váza virágot, papírhópihéket meg töklámpást és némi termést, és voila, hyggelig az otthonod. Megjegyzem, e roppant okos könyvecske nem használta a hyggelig szót – ez nem meglepő, tekintve, hogy a szerzők számára szerintem maga a hygge sem volt egész egyértelmű. Ezek után következhettek a receptek – amelyekben magam részéről, látva az alkotók alaposságát inkább nem bíznék –, méghozzá az olyan kaliberűek főleg, mint a popcorn meg a forró csokoládé, forralt bor és lekvár. Végül pedig zárhattuk ezt a tanulságos olvasmányt néhány olyan hygge időtöltéssel, mint amilyen a hóban való piknikezés.

Nagyjából így állunk. Értem én, hogy a skandináv boldogságot biztosító életfelfogások boncolgatása felér Isten igéjének terjesztésével, de a hygge könyvek rohamos szaporodása úgy látom többet árt, mint használ. Ugyanis meglátszik a laikus munka, meglátszik, ha valaki úgy osztja az észt valamiről, hogy észrevehetően nem az a szakterülete – bár sem Mr. Jacksonról, sem Mr. Larsenről nem tudok semmit… talán csakugyan boldogságkutatókkal vagy egyéb hozzáértőkkel van dolgunk, csak egyszerűen csapnivalóan végzik a munkájukat – ez pedig csak tovább homályosítja a magyarázni próbált szó jelentését, mi több, inkább félreértelmezéshez vezet. Tudniillik, senkinek sem adnám a kezébe Az otthon melegét, ha azt akarnám, tudja meg, mi az a hygge. Meg úgy alapból… senkinek sem adnám a kezébe, és pont.

Az egyetlen pozitívum, ami miatt – nem, nem azt fogom mondani, hogy megérte hazacipelnem a könyvtárból, mert így sem érte meg –, odaítéltem egy kegyelempontot a kötetnek, az a tördelése, valamint a képek. A stockfotók, kéremszépen. Talán ha csupán ezeket az adalékokat tartottam volna szem előtt, és mellőztem volna az olvasást, akkor sikerült volna értékelnem e remekművet… áh, nem, még akkor sem. Gyönyörű képek voltak, olyanok, amik kicsit megmelengetnek és segítenek hangulatba jönni, de ez önmagában nem elég kifogás, hogy fákat vágjunk ki. Összességében sajnálom, hogy elolvastam – de azt még jobban, hogy ha beírom a moly keresőjébe, hogy hygge, ez a 140 oldalnyi rizsa ott szerepel a találatok között.  

Kedvenc idézetek:

„Aki sokat van a friss levegőn, annak szegény marad az orvosa.” /Dán közmondás/

***

„Ha kevesebbet félsz és többet remélsz, ha kevesebbet eszel és többet rágsz, ha kevesebbet siránkozol és többet hallgatsz, ha kevesebbet beszélsz és többet mondsz, ha kevesebbet gyűlölsz és többet szeretsz, tiéd a föld minden kincse.” /Skandináv közmondás/

Borító: 5/5

Áh, itt van a bűnös: ez a melegséget árasztó, barátságos, meghitt hangulatot keltő és ízik-vérig hyggelig kép szépen elcsábított, és még egy ilyen emészthetetlenül amatőr munkát is megetetett velem.  Tehát, mint a mellékelt ábra mutatja, ekkora hatalma van egy jó borítónak. Szentségtörés, hogy valami, ami ennyire hangulatos, ekkora rakás semmit foglaljon magában.

Pontozás: 5/1,5

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Őszre hangolva 2018 | 25 dolog, amit szeretek az őszben

Hey there, virágszálak! Újabb nap, újabb poszt az őszre hangolódás jegyében: bár elég volt tegnap reszkető kézzel bepötyögnöm, hogy megérkezett az a tipikus borult, szitáló esős időjárás, ma úgy döntött a nap, hogy dacból csak azért is kisüt még egy kicsit, keltve némi kora-szeptemberi hangulatot. Így vagy úgy, engem ez nem tántorít el attól, hogy teret engedve egy kis pozitivitásnak összegyűjtsek pár érzést, akár emléket vagy tervet, amit szeretek, szerettem és szeretnék az őszben – mondjuk úgy a 100 dolog, ami boldoggá tesz c. posztom mintájára. Pozitivitásra fel, és enjoy!

Ősszel szeretem…

... a vénasszonyok nyarát – minél tovább tart, annál inkább. Az az idő, amitől nyáron már a földreszállt pokolban érzem magam, ősszel hirtelen kedvessé válik számomra. Egészen más megvilágításba kerül a meleg, mikor a napfényben tarkább színben játszanak a falevelek, meg ilyenek

… nem lépni ki a lakásból azokon az igazi, hamisítatlan, szürke őszi napokon

… a tornácon tanulni a szívatós töridogákra. Míg odabent még kilenckor sem vagyok képes nekiállni, a friss levegőn meglepően hatékonynak érzem magam

… befonva hordani a hajam - bár idén sajnos ez nehézkes, ugyanis éppen a bubi-féle frizurámat próbálom megnöveszteni

… a kicsit borongósabb hangulatú könyveket

… Passenger zenéjét. Igazából már arra is gondoltam, hogy szánok rá egy külön posztot, ugyanis ennek az embernek a hangja, a zenéi dallamvilága, a lágy gitárhangok, a mélyebb szövegek… szóval, ezek kicsit egyet jelentenek számomra az évszakkal. Akár egy olyan klasszikust szed elő az ember tőle, mint a Let Her Go, akár újabbakkal kísérletezik, mint a Hell or High Water szerintem Rosenberg minden dala betalál valahogy, és nem lehet betelni velük - én legalábbis nem tudok.

… a nagy öleléseket - bár ez évszaktól független, azért tény, hogy jobban esik ilyenkor, mint pl. nyáron, mikor még a saját bőrömet is nehezemre esik elviselni

… a kályha előtt állva - vagy ülve - melegedni fel

… a hosszú sétákat – úgy érzem ez a tökéletes idő csavarogni egy kicsit a városban, sőt, ami azt illeti teljes délutánokat át tudnék sétálgatni, csak úgy, céltalanul

… azt a növényt a tornácunkon, amelyek ilyenkor élénk bordóra váltanak a levelei. A nevét nem tudom, de annyira gyönyörű *-*

… a tavalyi őszt. 2017 számomra így is, úgy is fontos év, azonban a legszebb emlékeim ezen belül is úgy érzem, hogy az őszhöz köthetők. Az az időszak tele van olyan pillanatokkal, amelyekre jól esik visszagondolni, melegséggel és boldogsággal töltenek el, mert pontosan tudom, hogy akkor is tele voltam melegséggel és boldogsággal.

… verseket olvasni. Már említettem korábban is, hogy számomra ez az évszak kifejezetten klappol a versekkel, mi több, külön posztot is szenteltem neki, amit IDE kattintva lecsekkolhattok.

… a sötétbordó rúzsom – úgy érzem a borongós szürkeség a tökéletes idő, hogy előkerüljön

… a suli büféjében vett teát, meg a kis szeánszomat, amint a hétfő első órás törin elszürcsölgetem és lassan magamhoz térek tőle

… elkezdeni a karácsonyra készülődni. Tudom, most sorban hördül fel mindenki, aki legszívesebben egy mozdulattal felgyújtaná a boltok polcain már most ott sorakozó csokimikulásokat, elvégre hova készüljünk még bármire is… de a november számomra már a fokozatos hangolódás hónapja, mikor lassan előkerülnek a díszek, a téli holmik, és valószínűleg megszületik az első karácsonyi playlistem is. Az az igazság, hogy maga a karácsony kevéssé lelkesít, ellenben az azt megelőző készülődés és hangulat az egész évből a kedvenc részem, így igyekszem mindig minél hosszabbra nyújtani.

… azt, ahogy az avar recseg-ropog a talpam alatt

… beülni valahova egy kávéra – persze a kávé az kávé, otthon is imádom, de megvan a hangulata a kávézóban ücsörgésnek, akár egyedül van az ember, akár egy baráttal

… teljesen elázni – mármint klasszikus értelemben. Persze nem akkor, mikor éppen a suliba, vagy máshova tartok és szeretnék nem úgy nézni ki, mire odaérek, mint egy eszelős… de más esetben a bőrig ázásnak is megvan a sajátos hangulata, amit inkább kellemesnek, mint zavarónak tartok

… hangulatos őszi fotókat nézegetni – falevelek, esőcseppek az ablakon, töklámpás, termések, meg az a rengeteg őszi szín… ilyenkor úgy érzem, hosszabb időre ott tudok ragadni az Insta vagy a Pinterest előtt

… takaróba burkolózva ülni a hintaszékben egy bögre tea és egy jó könyv társaságában. Csak a szokásos őszi idill és klisé, de szerintem megunhatatlan

… írásba feledkezni – nem feltétlen blogposztokba, inkább versekbe, novellákba, meg az egész, fejemben létező alternatív világba

… a fekete pulcsim – ugyan csupa boholy már, és inkább csak itthon hordom, annyira vastag, hogy még novemberben sem igen kell rá kabát, mert önmagában melegen tart. Meg úgy alapból, a team kötött pulcsik

… mindent, ami hyggelig – alapból imádom az efféle dolgokat, a betakarózós-kávézós életérzést, de idén már tényleg szeretnék arra törekedni, hogy minél több ilyen pillanatot éljek meg és teremtsek.

… süteményt sütni – almás pite előnyben!

… az őszi szünetet – csak hogy kellően aktuálisak is legyünk

Ha holnap is itt ülnék a poszt fölött, persze lefogadnám, hogy elmennénk mi ötvenig is… viszont egyelőre úgy érzem elég volt belőlem, és így is rengeteg kedves érzést eleveníthettem föl magamban, mialatt a pontokon agyaltam. Csodás érzés volt, amit szívesen adnék tovább bármelyik kedves olvasómnak, úgyhogy menjetek isten hírével, vigyétek a posztot, az ötletet, a pozitivitást… és ha netán kedvet kapnátok ti is összeírni egy ilyen listát, ne felejtsetek el megdobni egy linkkel, hadd olvassak valami jót! Ezerpuszi! <3

Őszre hangolva 2018 | Könyvajánló

Csodaszép őszi estét! Annál is inkább, mert lassan de biztosan, így október végére megérkeztünk ahhoz az igazi őszies időjáráshoz, borult éggel, csepergő esővel, meg a széllel, ami amúgy az új fodrászom, és ez szinte megköveteli, hogy behúzódjunk a négy fal közé, fogjunk egy paplant, főzzünk egy jó kávét és egy könyv társaságában csöndben röhögjünk mindenkin, akinek ebben az átok időben is ki kell lépnie a lakásból. Ennek megfelelően gondoltam, itt az ideje tovább folytatni a szeptemberben megkezdett őszi posztsorozatomat: a mai napra összeszedtem 5 egymástól egészen különböző könyvet az idei olvasmányaim közül, amelyek úgy érzem, tökéletesen passzolnak egy tipikus őszies délutánra. Enjoy!

Sarah Perry –Melmoth

… ha belefér egy kis borzongás

A hűvösebb idő beköszönte számomra mindenképpen magával hozza a kissé sötétebb hangulatvilágú vagy műfajú történeteket is – de amíg más talán szalad és meg sem áll valami beszaratós horrorig, addig én beérem némi finomabb borzongással is. Sarah Perry – Melmoth c. újdonsága tökéletesen megfelel erre a célra: nem egy szokványos „ijesztgetős könyv”, nincsenek benne jumpscare-ek vagy bármi számottevőbb akció – inkább csak valamiféle baljós légkör, ami behálóz és beeszi magát a bőröd alá, hogy aztán belülről feszítsen szét a nyugtalanság. A Melmoth egy gyönyörűen megírt, óvatos, de nagy erejű történet bűnről, bűnhődésről és lelkiismeretről, kapcsolatokról, történelemről és egy különös, mitikus szellemről, aki a világot járva mindennek szemtanúja is. | Értékelés

„És Melmoth magányos, társra vágyik, ezért aztán cellákat, elmegyógyintézeteket, kiégett házakat és csatornákat keres fel – és a füledbe suttog, dúdol, és mindig tudja a nevedet. Vagy követ, amerre mész, utakon és sikátorokban a sötétben, vagy meglátogat éjszaka, és várakozón ül az ágyad végén – el tudod képzelni, ahogy megérzed a lesüllyedő matracot, a megmoccanó lepedőt?”

ElizabethWurtzel – Prozac ország

… ami épp annyira borús, mint az ég az ablak túloldalán

Ha ősz, akkor nem csak a félelem, de a komolyság idejét is köszönthetjük – számomra legalábbis ehhez a borongós szürkeséghez sehogy sem passzolnak a szivárványok és unikornisok, ahogy többnyire az émelyítő happy endek meg úgy általában a vidámság sem. Persze megeshet, hogy valaki kész boldogságbombákkal tiltakozna a megszokott október-novemberi lehangoltság ellen, de ami engem illet, én inkább átadnám magam az érzésnek pár óra erejéig vagy tovább. Úgyhogy amennyiben egyetértetek, jöhetnek a könnyek, a bánat meg a befordulás, és még a tökéletes könyvet is megtaláltam mellé társnak! Elizabeth Wurtzel memoárja, a Prozac-ország az első oldaltól az utolsóig ontja a depresszív hangulatot: valahogyan az egész magával sodor, a könyvet letenni közel lehetetlen, de olvasás közben azért érzi az ember, ahogy az írónő problémái lassan felemésztik, hogy aztán eggyé válhasson a lehangoltsággal. Bevallom, hogy mire végeztem az olvasással, nem maradt bennem fél cseppnyi életkedv sem, de egy percig sem bántam, mert ezzel együtt is egy erőteljes, minden betűjében őszinte regényhez volt szerencsém, amit bátran ajánlok minden kellően toleráns ember figyelmébe!

„Hazamenni nem akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni, mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni. Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem.”

FredrikBackman – Az ember, akit Ovénak hívnak

… egy kis humorért jó helyen kopogtatunk

Bár a kicsattanó boldogságot még továbbra sem tartom ideillőnek, Backman regényével végre szintet léptünk a jókedv felé vezető lépcsőn. Meglehet történetünk témája semmiképp sem nevezhető boldognak, a szerző olyan különleges stílussal van megáldva, mellyel szereplőink minden gondját-baját meg tudja fűszerezni némi mosolygással és őszinte nevetéssel. Az ember, akit Ovénak hívnak az egyik percben még mélyen megérinti az olvasó lelkét, míg a következőben egy kórházi bohóc kibuktatásához hasonlóan abszurd jeleneteket tartogat – 340 oldalon keresztül egy félig rozzant macskával és egy mogorva, mégis csupaszív öregúrral erősít, hogy a könnyek örömkönnyekké és nevetéstől görcsbe álló hasizmokká változzanak. De le merném fogadni, hogy meglátva az ömlengésemet Ove kiadósan rámikiabálna, ugyanis inkább beszéljen magáért a könyv, mintsem én, ugyebár… szóval  jöjjön az a kedvcsináló idézet! | Értékelés

„Ove úgy általában nem kedvelte a macskákat. Úgy vélte, nem lehet megbízni bennük. Főleg ha – mint Ernest volt –, akkorák, mint egy robogó. Ernest szokatlanul nagy macska, vagy szokatlanul kicsit oroszlán. És az ember nem szokott összebarátkozni olyasmivel, amiről nem lehet biztosan megmondani, hogy nem eszi-e meg az embert álmában, ha úgy tartja kedve. Ez volt Ove életfilozófiája.”

Jill Santopolo– A fény, amit elvesztettünk

… romantikus lelkűeknek kedvezve

Valószínűleg kisebb meglepettséget és kicsivel nagyobb felháborodást kelthettem, hogy kishíján az ajánlóm végéig tartogattam valami szerelmes sztorit… mert akármi is van, alap, hogy a listán egy ilyennek is helye kell legyen. A számomra „legőszibb” romantikus regényt – nevén nevezve az Arctalan szerelmet, Amy Harmontól – már szépen ellőttem a tavalyi ajánlóm során, idén azonban volt szerencsém egy történethez, amely bár kiindulópontjától eltekintve egészen más, mint a fent említett kötet, számomra mégis egészen visszaidézte annak a hangulatát. Jill Santopolo – A fény, amit elvesztettünk c. könyve szintén két, szeptember 11-e által egymásra talált fiatal történetét kíséri végig, hullámzó kapcsolatuk pedig amellett, hogy elvezet a lélek legmélyéig, rengeteget tanít szeretetről, elengedésről, önzésről és önmegvalósításról, támogatásról és kitartásról. Sokszor érzi az ember, hogy a romantikus műfajban már nem lehet újat mutatni, Jill Santopolo története mégis kivirít a tucattörténetek sorából mélységével, formabontásával és meglepetéseivel. | Értékelés

„Olyan illatod volt, mintha most léptél volna ki egy hajszalonból. Néha elsétálok valaki mellett, és megcsap ez az illat, és máris visszarepít ahhoz a naphoz. Még ma is így van. Veled történt már ilyesmi? Visszarepített az időben egy illat, ami rám emlékeztetett?”

Meik Wiking –Hygge

… csak mert ősszel szinte kötelező olvasmány

Mit mondjak… amióta megismertem Meik Wiking könyvét, tudom, hogy kötelező kelléke kell legyen az őszi-téli időszaknak: ott a helye a pihe-puha pléd, kötött pulóverek, illatgyertyák meg teásbögrék mellett, lehetőség szerint egy kávé- és almaillatú szobában, éppen abban a fotelban pihenve, amelyből hallgatni szokás az ablaküvegen kopogó esőt. Ez a színtiszta őszi hangulat… és egyben színtiszta hygge is – már amellett persze, hogy ez a magyarra kb. lefordíthatatlan dán szó még rengeteg mindent magába foglal, a fahéjas sütitől kezdve a családunkkal töltött társasjátékos estén át egy barátokkal való kirándulásig. Meik Wiking kötete mindenesetre alapfelszerelés egy kis hangulatteremtéshez – s miközben olvasás közben így minket is átjár az őszi feeling, rengeteg újdonságot tudhatunk meg, ismerkedhetünk a dán életfelfogással, szokásokkal, receptekkel, s élvezhetjük a szerző közvetlen, barátságos és szórakoztató stílusát is.

„A hygge az ellenszer a hideg télre, az esős napokra és a mindent beborító sötétségre. Így bár egész évben élvezhetjük a hyggét, télen válik igazán nemcsak hogy szükségletté, hanem egyszersmind túlélési stratégiává is.”

Nektek vannak olyan könyvek, amelyeket kifejezetten ősszel szerettek olvasni?

Ha ajánlanátok valami jót, ne tartsátok magatokban! ;)

Magányos lélek | Sarah Perry - Melmoth

„Az anyád sosem ültetett a térdére, és mesélte el, hogy Melmoth figyel?”

Eredeti cím: Melmoth

Oldalszám: 350

Megjelenés: 2018

Kiadó: XXI. század

Ár: 3990 –

Helen Franklin húsz évvel ezelőtt szörnyű bűnt követett el, amit azóta sem tud magának megbocsátani: lelkében a felejtés és az emlékezés erői küzdenek.

Furcsa kézirat kerül a kezébe: Az emberi történelem legsötétebb fejezeteiről szóló dokumentumokat tartalmazza, melyek egy fekete ruhás, könnyező szemmel és vérző lábakkal megjelenő árnyalak legendájáról szólnak. Ő Melmoth, a Tanú, egy különös szellem, aki a Földet járja szüntelen a bűn és bűnhődés megtestesítőjeként.

Akinek Melmoth megjelenik, választania kell: vagy együtt él bűnével, vagy megsemmisül, és az időtlen magány és sötétség kárhozatába vezet útja… Helen úgy érzi, Melmoth őt is gyerekkora óta figyeli… a múltjával való szembesülés pedig fontos választások elé állítja.

Kitűnően megírt, lebilincselő történet a kegyelemről, a megváltásról, a szeretetről és a konfliktusok kezeléséről.

Klasszikus moly vagyok: olyan, aki szeret alaposan utánanézni egy könyvnek, mielőtt beszerzi, és Isten látja a lelkem, most is ezt tettem – úgy egy-másfél hónappal ezelőtt, mikor eldöntöttem, hogy nekem márpedig ez kell. Így mire hús-vér – de talán inkább mondjuk úgy, papír-tinta – valójában kezembe foghattam a Melmothot, képzelhetitek mennyire emlékeztem egykori kutatómunkámból… so végül is a tudatlanság állapotában, s emellett rettentő izgatottan vágtam bele az olvasásba, hiszen fogalmam sem volt, mit fogok kapni. Persze ma már okosabb vagyok – igen, így közel két nappal később –, és tudom, erre nem ártott volna felkészülni… mert a történet beütött. Ahány módon csak lehetséges volt beütött, leütött, leterített… folytassam? Talán elég ha megválaszolok két egyszerű kérdést. Imádtam? Igen. Ráz a hideg fene, ha meglátok valamit mozogni a szemem sarkából? IGEN.

De hogy ne ugorjunk rögtön mindennek a közepébe, az első dolog, amivel Sarah Perry kapásból bizonyított számomra, az a hang, amelyen megszólított. Különleges volt. Szépirodalmi és egyben stílusos, érzékletes – olyan, amit kifejezetten élvezet olvasni. Felőlem akár egy Bevezetés a hidrológiába és hidrogeológiába előadás teljes anyagát is leadhatta volna, ha így teszi… csakis ennek a sajátos, igényes írásmódnak köszönhető, hogy a számomra kissé érdektelenebb részek is magukkal sodortak.

Pedig amúgy el kell mondanom, hogy nem egy tipikusan lendületes történetről beszélünk: a Melmothot inkább egy lassú sétához tudnám hasonlítani, nyugodtan folydogál a maga medrében, nem siettet semmit, mert az írónő nyilván tökéletesen látta maga előtt a célt, s hogy így is oda fog érni. Ennek tudatában állandó a mesélős tempó s a visszaemlékezések sora, az akció pedig ezúttal minimális szinten mozog, lerázva magáról a 21. század kényszerű pörgését és türelmetlenségét. Tudjátok milyen érzés leülni beszélgeti a nagyszülőkkel, mikor előkerülnek a történetek az ő fiatalságukból? Talán nem egyedül én tudom, hogy ezek a beszélgetések nem húsz percig tartanak. Talán órákig. Mindenesetre leginkább a nagyszüleink tempójához tudom hasonlítani a regény cselekményének kibontakozását és folyását: ugyanis mindkettő őriz még magában valami hamisíthatatlanul nem e századi habitust, ami egyszerre szokatlan és igenis kikapcsoló, ha az ember elengedi magát, kiszáll napjaink rohanásából és hagyja, hogy elmerüljön a történetben. Bár – és itt már elengedve az eddigi hasonlatot –, őszintén remélem, hogy nagyszüleink anekdotáinak nincs sok köze ahhoz, amiről Sarah Perry mesél. Mi több, hiába hangzott el a mondat többször is, miszerint „a szüleid nem meséltek neked Melmothról gyerekkorodban?”, én mit sem remélek jobban, minthogy senkinek sem fojtották ily módon félelembe a felhőtlennek szánt gyerekkorát.

Mikor arról beszéltem ugyanis, hogy a Melmoth kiütött, leterített, s annak rendje és módja szerint ellátta a bajom, akkor nem arra gondolok, hogy hasra estem az írónő stílusától, és természetfeletti mennyiségű szemgazmust okozott, ha a borítón legeltettem a szemem. Ezek az alapok, ami viszont mélyen, a lapok között rejtőzött és arra várt, hogy a szemem előtt egy teljes, minden porcikámban borzongató képpé álljon össze, az letaglózott és megfagyasztotta bennem a lelket egy kicsit. Vagy nem is kicsit… csak próbálok kevésbé tűnni beszarinak.

Az igazság viszont az, hogy az egész könyv csupa sötétség, és olvasás közben éles ellentétben azzal, ahogy Sarah Perry fogalmazása gyönyörködtet, folyton a legelborzasztóbb képekkel találjuk szembe magunkat. Vérrel, feketeséggel, betegséggel, kínzással, csonkítással, háborúval, tűzzel, mindeközben pedig szinte érezzük az enyészetnek indult test bűzét, vagy éppen az égő hús orrfacsaró szagát. És borzongunk, borzongunk szüntelenül, mert mindennek a szörnyűségnek szemtanúságában osztozunk valakivel: egy vérző lábú, fekete lepelbe burkolózó nővel, Melmothtal.

Már a címből tudhatjuk, hogy nagy jelentősége lesz ennek a névnek, azonban a történet kibontakozásával egyre egyértelműbbé válik, hogy ennél többről is van szó: Melmoth nem csupán fontos… inkább olyan, mintha mindenhol ott lenne, mindent átszőne. Mintha minden szál hozzá vezetne vissza. Ez megadja a kellő baljós alaphangulatot már a kezdetektől fogva, a borzongás pedig szerintem egyre mélyül azzal, ahogy a névből mítosz, a mitikus alakból pedig kész történetek és példák elevenednek meg a szemünk előtt.

Ezen a téren két szál válik el egymástól: először is egy jelen idejű, 2016-os cselekményfolyam, s ennek kiegészítéseként lépnek be sorra a múltat idéző emlékiratok, levélrészletek, írott történetek, amelyek mind-mind bizonyítékok a Tanú létezése mellett.

Főszereplőnk Helen Franklin már a kezdetektől zárkózott és kemény nőként mutatkozik be, olyanként, amilyenné senki sem válik egészen ok nélkül, az írónő pedig lépten-nyomon jelét adja annak, hogy sötét dolgok történtek a múltjában, s léte már csupán vezeklés ezekért. A bűn, a bűntudat, a nyugtalanság szerves részei az életének – azonban egyre élénkebben kezdi érezni ezek súlyát, miután legjobb barátja, Karel Praẑan békétlenül, verejtékező homlokkal, s egyfolytában az ajtó felé pislogva mesél neki Melmothról, aki vég nélkül járja a világot, és a legsötétebb bűnöknek is szemtanúja. A férfi egy ismerőse, Josef Hoffmann révén egy sor bizonyítékhoz jut erről a titokzatos szellemről, az újonnan szerzett tudás pedig rövid idő alatt feldúlja mind az ő, mind felesége, Thea, mind Helen életét. Fájdalmas és egyben különös életutak tárulnak fel, fény derül minden titkolni próbált vétekre, s közben biztos út vezet valami olyasmi felé, ami talán az őrülethez áll a legközelebb: ugyanis ismerni Melmothot olyan félelem és bizonytalanság, ami akarva-akaratlan beeszi magát az ember bőre alá, onnan pedig egyenesen az elmébe terjed tovább, ahol elpusztít minden korábbi elképzelést a világról.

Ez a mitikus, gótikus hangulatot keltő szál engem elég hamar megvett magának – bár borzongtam tőle (és borzongok most is) mint a fene, és nem mondom, hogy nem kelt bennem paranoid gondolatokat azóta is, talán ezeknél fontosabb az erő, amivel magával ragadott, és addig nem hagyott nyugtot, míg meg nem tudtam mindent erről a félelmetes, feketeruhás alakról. Szerettem a visszaemlékezéseket, a különböző iratokat a bennük rejlő eltérő, de minden esetben megrázó történetekkel; a jelenkori kutatást és kibontakozást nem kevésbé. Szerettem az óvatosság és felelőtlenség váltakozását, mellyel szereplőink a felmerülő témát kezelték, érdeklődve követtem amint az asztalt körbeülő asszonyok Melmotkán viccelődnek, de közben nem bírják megállni, hogy félve az ajtók s ablakok felé ne pillantgassanak.

Emellett a mitikus vonulat mellett azonban felfedezhetjük a műnek egy történelmi oldalát is – s bár alapjáraton nem vagyok nagy töris beállítottságú, elmondhatom, hogy még ez a szál is kifejezetten közel került hozzám. Az emlékiratok és bizonyítékok által különböző időszakokba repülhettünk vissza, legtöbbször a két világháború korába – ami elárulom, hogy a kedvenc történelmi időszakaim egyike, így a kíváncsiságom már előre garantált volt. Vajon mit mondhat az írónő minderről? Nos… elég sokat. Sarah Perry a világháborúknak egy olyan oldalába enged betekintést, amelyről nem ír a Történelem 11 – de a 12 sem. Elvégre, már elnézést, de mikor foglalkoznánk Csehországgal? Vagy az örmények helyzetével Törökországban? Ugye nem valami gyakran… így hát mindenképpen érdekesnek találtam megismerni kissé a csehek vagy éppen törökök háború előtti meg közbeni szerepét, belső harcait.

Összességében tehát pluszpontokban az írónő részére nincsen hiány – érdekes cselekmény, igényes kivitelezés, szuper történelmi vonulat, bőséges borzongatás… efféle jóságokat írhatok a pro listára, de akad egy negatívum, ami bár nem rontotta jelentősen az olvasás élményét, úgy érzem, így is muszáj megemlítsem. Míg a jelen idejű szál 2016-ban játszódik, szinte egy lélegzetvételnyire attól a naptól-évtől, amit most írunk, a leírások, a korhangulat, abszolút minden egy előző vagy akár azelőtti századot idézett bennem. Hiába voltak jelen például modern technikai eszközök… így is valami régi benyomást keltő légkör lengte körbe a szereplőinket, az utcákat, a házbelsőt, a jeleneteket. Talán azért, mert a karakterek sem voltak már fiatalok – több kilencven évessel találkoztam ez alatt a 350 oldal alatt, mint egész életemben –, de nem lehet csak ez az ok. Mindenesetre fontosnak éreztem megjegyezni, hogy is állunk: elvégre ha egy könyv értékelésénél figyelembe vesszük, hogy egy elmúlt kor ábrázolása kellően korhűre sikeredett-e, akkor nem kéne megfeledkezni arról sem, hogy vajon a „most”-ot mennyire tudta a szerző hitelesen megragadni.

Így vagy úgy, az, hogy ajánlom a könyvet, úgy érzem még így is egyértelmű – talán célszerűbb lenne arra adnom inkább néhány tippet, mikor nem ajánlom. Például nem ajánlom elalvás előtt. Meg a sötétben. Nem egészen tiszta lelkiismerettel és némi paranoiával… nos, mondjuk úgy, megfontolandó. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy olvasás után egy darabig még eszedbe fog jutni Melmotka, ha valami megmozdul a szemed sarkában, vagy úgy érzed éjjel, hogy megmozdult a paplanod.

Kedvenc karakterek:

Úgy érzem, ez a regény nem a karakterekről szólt. Nem akart kedvenceket teremteni, szimpátiát meg szeretetet váltani ki bárki iránt az olvasóból. Csak történeteket akart szemléltetni, ezt pedig úgy tudta leghatásosabban, ha „összetoborzott” egy csapat embert, akik maguk mesélték el a tapasztalataikat. Én legalábbis így éltem meg a Melmothot – a cselekmény, a kibontakozó mitikus események magukba szippantottak, de a szereplőket ehhez csak eszköznek éreztem, s ennek megfelelően nem is kerültek túl közel a szívemhez.

Kedvenc részek:

Engem a különböző visszaemlékezések és emlékiratok fogtak meg legerősebben, ezek közül is kiemelném az Alice Benetről szóló levelet, valamint a Hoffman irat második felét: megnyertek a történelmi utalások, ráadásul Melmoth jelenléte is ebben a két helyzetben ütött talán a legnagyobbat. 

Kedvenc idézetek:

„ – Azt hiszem – szólal meg Adaya… lágyan, szelíden és átnyújt Theának egy pohár vizet –, soha nem élt még olyan ember, akinek ne lett volna rejtegetnivalója.”

***

„Európában és a Közel-Keleten maradtak fenn róla beszámolók, és mindig ugyanolyannak írják le: a sötét ruhás nő, akit csak a szemed sarkából látsz, és aki eltűnik, amint felé fordítod a fejedet. Ő Melmoth, a Tanú, aki addig járja a Földet, amíg el nem fárad, és a lába vérezni nem kezd.”

***

„De ki ne hallott volna már arról, hogy az ember akkor nevet a leghangosabban, amikor a legjobban fél?”

***

„[…] egy Szempárt éreztem magamon, és ez a Szempár nem olyan, mint a tiéd vagy az enyém, mert nem csak kizárólag a tetteimet látja, hanem a gondolataimat, sőt magát a lelkemet, egészen annak a legfeketébb mélyéig!”

Borító: 5/5

Van az a mondás, hogy ne ítéljünk a borító alapján… de kéremszépen, én a Melmoth esetében egész pontosan ezt tettem, és egy pillanatra sem bántam – mi több, hálás vagyok, mert lehet, hogy ilyen csodaszép fedél nélkül sosem jutottam volna el magáig a történetig. A Melmoth fedele első látásra elvarázsolt: titokzatos volt és gyönyörű, egyszerű de igényes és megkapó – aztán mikor a kezemben fogtam és levettem a védőborítást, ebből az ámulatból átestem a következőbe. Mert amiről beszélünk, az tökéletes: tökéletes a felszínen, a felszín alatt és a legmélyén is.

Pontozás: 5/4.5

Sarah Perry regénye, úgy tűnik számomra – úgy tűnt az első oldalon, és úgy az utolsón is – , hogy nem csak egy történet. Nem csupán időrendbe sorakoztatott események láncolata, szereplők, időpontok, helyszínek kapcsolódása. A Melmoth egy érzés – egy nagyon erős, felkavaró érzés, amitől szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a könyvet olvasva alkották meg anno a „baljós” fogalmat. Mert ennek a különös, sötét ruhás és vérző lábú, könnyes szemű szellemnek a meséje sajátos légkört teremt: magába szippant, egyszerre taszít és vonz, és megborzongat, annyira, hogy minduntalan a hátad mögé nézz, vagy az ágyad végébe… vagy magadba, a lelkedbe. Sarah Perry nem mindennapi történetet festett ezen kötetével: egy gyerekmeseként felcímkézett alakot használva fiatalok és idősek lelkének legsötétebb bugyrait tárta fel, megmutatva bűnt, bűntudatot és bűnhődést, és azt, hogy a világban semmi rossz nem maradhat szemtanú nélkül. Számos különböző életút, gyötrő lelkiismeretek és Melmoth hátborzongató mítosza bontakozik ki az írónő gyönyörű, szépirodalmi stílusban megírt háromszázötven oldalán – amit (bár még mindig elönt a borzongás rágondolva) csakis ajánlani tudok!

A recenziós példányt köszönöm a XXI. század Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Elle Kennedy - A cél | Blogturné + nyereményjáték

„Szóval, mindent összevetve a pénz nem minden. Tökmindegy mennyire vastag valaki. Mindannyian ugyanúgy szenvedünk és ugyanúgy szeretünk. Egyformák vagyunk.”

Eredeti cím: The Goal

Sorozat: Off-Campus 4.

Oldalszám: 432

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3499 –

A ​lány mindig eléri a célját…

A végzős Sabrina James már látja maga előtt az egész jövőjét: lediplomázik a Briaren, brillíroz a Harvard jogi karán, aztán szerez egy jól fizető állást valami menő cégnél. Szeretne kilépni nyomorúságos múltja árnyékából, ezért sem ideje, sem energiája nincs egy jóképű hokisra, aki hisz abban, hogy létezik szerelem első látásra. John Tuckerrel csupán egyetlen tüzes – ám meglepően gyengédre sikerült – éjszakát tervez, de néha egy éjszaka is elég, hogy az ember élete fenekestül felforduljon.

De a játék egyre bonyolódik.

Tucker hisz a csapatjátékban, meggyőződése, hogy az legalább olyan fontos, mint az egyéni teljesítmény. A jégen nem keresi a reflektorfényt, de amikor huszonkét évesen apa lesz, nem hajlandó a háttérben maradni. Már csak azért sem, mert a leendő anya gyönyörű, okos és hihetetlenül izgalmas. A gond csak az, hogy Sabrina James nem adja könnyen a szívét, és a lobbanékony, barna szépség túl makacs, hogy segítséget fogadjon el. Ha Tucker meg akarja szerezni álmai nőjét, meg kell győznie, hogy bizonyos célokat csak együtt érhetnek el.

Van valami bizalmatlan kettősség, amivel idáig kísértem az Off-Campus sorozatot: minden könyv alkalmával vagy túl sokat akartam, vagy túl keveset, és végül akármit kaptam is, mindig maradt bennem egy betöltetlen űr, ahonnan hiányzott valami – vagy ha nem, akkor egy-egy apróság, ami szúrhatta a szemem. Az Üzlet és A baklövés után is pozitív élménnyel gazdagodva csuktam be a könyvet, mégis, hiányzott belőlem az az elégedettség, amit vártam, s miután A célt olvasva elöntöttek a hasonló érzések, a történet felénél már rá is nyomtam az „örök négypontos sorozat” címkét erre a négy kötetre. De az utolsó oldalakat is magam mögött hagyva úgy vélem, ideje ezt átértékelnem kissé. Még akkor is, ha… nos, akkor is. Majd látjátok.

A célhoz, akárcsak a legtöbb Rubin Pöttyös könyvhöz, csupán kikapcsolódás céljából fordultam – tudtam, hogy nevetni fogok, olykor talán olvadozni egy sort, aztán gondoltam, hogy egy héttel az olvasás után majd szépen elkezd süllyedni a történet az agyamban lévő rengeteg gondolat között. Van ilyen, ha az ember a rövidtávú kikapcsolódást hajkurássza épp.

Akárhogy is, nem mondom, hogy A cél nem éppen az, aminek tűnik, s amiként én is kezeltem – azaz igenis rövidtávú szórakozás –, de odaállítottam fejben, szépen sorba az általam is olvasott előző két rész mellé, és szinte éreztem a késztetést, hogy valamiféle trónusra emeljem, mint a legimádnivalóbb befejezést, ez pedig egyszerre több dolognak is köszönhető.

Először is, a legnagyobb elismerésem a karakterekért jár, ugyanis Tucker és Sabrina is totál indokolt hátterű, határozott egyéniségek, célokkal, sugárzó erővel és élettel tele – meglehet ez mindkettőjüknél kicsit más formát öltött. Sabrina ereje leginkább a nehéz helyzetéből adódott: elég rossz körülmények között nőtt fel, a családja a sokszor elég bántóan megnyilvánuló, érzéketlen nagyanyjából és az anyja volt perverz pasijából állt, akik sosem könnyítették meg az életét, ő azonban visszájára fordította az otthoni légkört belengő negatív energiákat: megkeményítette magát általuk, ez formálta az álmait. Ami nagyjából annyit takart, hogy el, el onnan a szegénységből, el a bántástól, valami jobb felé. Így hát az egyetem mellett két munkahelyen is dolgozott, aztán addig tanult, amíg a feje a könyveire hanyatlott, de mindent megtett annak érdekében, hogy felvegyék a Harvard jogi karára, sikeres ügyvédnő lehessen belőle és végre kitörhessen a nyomorúságos életéből. Nem tudtam nem tisztelni az ambíciói miatt, elvégre az elhivatottsága és tettrekészsége példás és irigylésreméltó volt. De. Mert ugyebár általában van egy de… hiába volt ez Sabrina legerősebb és érthetőbb vonása, egyben ez volt az is, amitől néhány fejezet alatt már a falat kapartam. És megsúgom, nem találtam volna hibáját ennek a kötetnek, ha Sabrina nem húzza el az időt olyan soká.

A francba is, teljesen indokoltak a kifogásai. Mert folyton tanul. És dolgozik. Aztán egy négy-öt óra alvás nem árt, ha nem akar összeesni. A maradék perceit pedig kitöltik a megagyors kaja- és pisiszünetek. Kemény az élet Sabrinánál, én ezt abszolút megértem, nem győzöm ismételni. De amennyiben így állnak a dolgok, egyszerűen nem tartom őt alkalmasnak arra, hogy szánjunk a szerelmi életének négyszáz oldalt – amiből szerintem háromszáz abból áll, hogy az taglalja, nem ér rá bármiféle szerelmi életre. Holott az. Igenis szerelmes. És a történet ebben a mederben folydogál: random egyéjszakás kaland, Sabrina életének orgazmusa, aztán pár hét hajtóvadászat Tuck részéről, hogy megismerhesse a lányt, aki elmondja párszor, hogy nincs ideje pasizni. Aztán lefekszenek. Aztán Sabrina kerüli Tuckot egy darabig. És ez így ismétlődik – egészen addig, míg fel nem kavarja az állóvizet egy fordulat… amiről mondanám, hogy nem vártuk, de a madarak úgy csiripelték, hogy Dean kötete e tekintetben már lelőtte a poént. Szóval ki merem mondani: addig megy minden ilyen hullámvasútszerűen, míg ki nem derül, hogy Sabrina Tuck gyerekét várja.

Boom! Megvan a konfliktus. Elárulom, eddigre már kellően haragudtam Sabrinára, amiért makacsul ellenállt Tuck emberfeletti vonzerejének és kedvességének, úgyhogy időben robbant a bomba, hogy az örökösnek tűnő huzavonát felváltsa egy valódi probléma. Mivel a harmadik részt még nem olvastam, fogalmam sincs, ott felmerül-e bármi jelentősebb téma, de a többi alapján úgy érzem, ez lett a legütősebb konfliktus, amit az írónő az alapvetően szórakoztató jellegű történeteibe csempészhetett. A terhesség – pláne egy ilyen fiatalkori, ráadásul nem várt terhesség – rengeteg kérdést vet föl, így egy futó szex és egy tanulásmaraton között elég gondolkodnivalót adott a nők szerepéről, karrierről, családról, áldozatokról, ráadásul szerintem igenis pozitív üzenettel, hiszen Sabrina az anyává válása után sem adta fel az álmait. Abba, hogy ez hogyan kivitelezhető idegösszeroppanás nélkül, nem mennék bele, mert gőzöm sincs… de azért szépen hangzik.

És most, hogy tettünk egy kört Sabrinával – eljutottunk pozitívból negatívba, majd negatívból ismét pozitívba vele kapcsolatban – ideje megemlítenünk azt a valakit, aki minden harcban ott állt mellette (még ha a lány ezt nem is akarta mindig): Tuckert. Mert… róla nem lehet nem beszélni, de közben meg úgy érzem, hogy napokig tudnám zengeni az ódákat. Arról, hogy mennyire megértő volt. Mennyire figyelmes és kedves, mennyire jó. Jó fiú, jó barát, jó szerető, jó apa… mindennek jó. És tény, hogy bizonyos szempontból anyuci pici fia, ahogy azt ő maga is készséggel bevallotta, mégis csodák csodájára az a ritka példány a „fajtájából”, aki az anyás fiúknak kizárólag a jó tulajdonságaival rendelkezik. Abba ne menjünk bele, hogy ilyen talán nem is létezik. Ez az egész Tucker-jelenség úgy ahogy van, lehetetlen. Tudom én. De hagyjatok lebegni még egy kicsit ebben az álomban. Imádtam, mikor meg-megjegyezte, hogy a dolgokat azért tesz úgy, ahogy, mert az anyja így nevelte, ezt tanította neki… volt ebben valami, ami a rettentő aranyos és a szexi keveréke. Úgy, ahogy a családcentrikus férfiak azok, meg ahogy a kihalófélben lévő udvariasság is az. Tucker egész egyszerűen a szülők, a nők meg az anyósok legszebb álma – és ahogy haladunk a történettel, kiderül, hogy még álomapukának is beválik. Dalrafakadt tőle a bennem lakó apakomplexus is, pedig könyörgöm, inkább lehetne a barátom, mint az apám… de nem úgy értem. Értitek.

Annyit amúgy hozzátennék, nem kötözködésképp, csak mert egyszerűen fennakadtam egy mondaton… hogy oké, hogy Tuck a velejéig romantikus és úriember meg minden, de egy jelenetet képtelen voltam úgy értelmezni, ahogy magam előtt láttam. Boots&Chutes. Egy sztriptízbár, méghozzá az, ahol Sabrina dolgozik. És hirtelen kiszúrja a szemem, hogy mikor Tuck meglátta a lányt, megszűnt számára létezni a külvilág. Nem akarok túl szkeptikusnak tűnni (bár tagadhatatlanul az vagyok), de most azt akarta valaki bemagyarázni nekem, hogy egy helyen, ami tömve van seggekkel és mellekkel, egy pasi kizárta a külvilágot? Esküszöm, el akarom hinni, hogy van ilyen. Meg persze, nyilván léteznek még úriemberek, nem sok, és tuti nem itt, mert én ilyet nem ismerek… de bizonyára vannak. De ez nem változtat a tényen, hogy a férfi ösztönlény – mi több, bizonyos helyzetekben a férfi maga a farka. Azért is tudnak olyan jól hatalmas dichkead módjára viselkedni. Szóval ezt a dumát nekem ne. Végig gyanús volt, hogy Tucknak élő ember a közelébe nem érhet, de itt vesztette el teljesen a kapcsolatot a valósággal.

Anyway. Akár megbámulta a strippereket, akár nem, Tuck az első porcikájától az utolsóig jó ember volt – s bár ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt számomra, az érzés akkor teljesedett ki, mikor beütött Sabrina nagy híre. Menőmanó Tuckból kész szuperszónikus Tuck lett. Olyasvalaki, akinek a barátnője szétroppantotta az ujjait szülés közben. Olyasvalaki, aki teljes elragadtatással szemlélte a kislányát – akár az anyja pocakjában volt, akár ultrahangon kukkolták, akár napvilágot látott már. De engem így is, úgy is teljességgel meghatott, ahogy Tucker viselkedett, és az ügyhöz viszonyult, az a támogatás, amit a gyerekének és Sabrinának nyújtott egész végig, és tovább.

Mindent összevetve, még a hibáival együtt is kifejezetten élveztem a történetet: nevettetett, kikapcsolt, és igazából éppen ennyire volt szükségem. Az írónő kellemes, olvasmányos stílusa gördülékennyé tette a haladást, a főszereplők bár néha okoztak némi bosszúságot, belopták magukat a szívembe, míg a mellékszereplők némi olvadozást és nosztalgiát ébresztettek a szívemben (amitől például komoly kedvem lett újraolvasni Az üzletet… na nem mintha lenne rá időm), a történet pedig élvezhető lavírozás volt vicces és komoly jelenetek között, kellő erotikával, kellő mélyebb gondolatébresztéssel. Egyensúlyban. Jó szívvel ajánlom a történetet mindenkinek, aki szerette a sorozat korábbi részeit – ismétlem magam: szerintem ez a csúcs.

Kedvenc karakterek:

Senki számára sem okozok nagy meglepetést azzal, ha azt mondom, Tuck, Tuck, TUCK. Tény, hogy ez az ember magába foglal mindent, amit az „ideális férfi” fogalma alatt értek, s ami a legnagyobb valószínűség szerint a való életben nem létezhet egyetlen emberben… de álmodozni talán szabad, még ha csak négyszáz oldal erejéig is. Szokás szerint kiemelhetném amúgy nagyjából az egész hokis baráti társaságot, Garrettet, Logant (Dean ezúttal kevésbé tett jó benyomást)… de a prímet akkor is a csapat ügyeletes jófiúja, John Tucker vinné el, s hogy miért, azt az értékelésem után talán már nem is kell magyaráznom.

Kedvenc részek:

Tuck és Sabrina kislányának születése, és ezek a léleksimogató babás jelenetek. Pedig még csak nem is szeretem a gyerekeket… talán inkább az hatott meg, ahogy a szülők viszonyultak ehhez a kis vacakhoz. Sugárzott a szeretet és gyengédség minden legépelt szóból, és annak aztán minden igyekezetem ellenére sem tudnék ellenállni, ahogy Tucker a pici Jamie-re vigyáz.

Kedvenc idézetek:

„John Tucker jóképű, istenien kefél és olyan laza, mintha a világon semmi nem hozná ki a sodrából. Nem nyaggatott bonyolult kérdésekkel, és nem akart tőlem többet, mint amit adni szeretnék. Hány ilyen pasival találkozik az ember?”

***

„Féltékenység kaparja a torkomat. Garrett már egy éve együtt van Hannah-val, és nem úgy tűik, hogy a kezdeti lángolás egy kicsit is csillapodna. Annyira szerelmes a lányba, hogy az már szinte émelyítő. Akárcsak Logan, aki nemrég jött újra össze Grace-szel. A rádión keresztül vallott szerelmet. Az egész olyan… igazságtalan. A két legnagyobb nőfaló, akit ismerek, egyszer csak megtalálja az igazit. Az egész csapatból én vagyok az egyetlen, aki világéletében stabil kapcsolatra vágyott. Amikor a Briarre jöttem, úgy terveztem, hogy már az első nap megismerkedem álmaim nőjével – a nagy ő-vel –, négy évig járunk, aztán diploma után megkérem a kezét. De nem így alakult. Sok lánnyal jártam, és sokkal le is feküdtem, de egyik sem volt a nagy ő. Közben Garrett és Logan, ez a két szerencsés seggfej úgy talál rá az igazira, hogy nem is keresi.”

***

„Csináltam egy kamu Instagram-fiókot, hogy megszívassam. Amikor posztol egy képet, várok egy-két napot, aztán bekommentelem, mennyire menő, hogy ugyanolyan inget hord, mint a nagyapám. Ezt eddig kétszer játszottam el, és mindkét ing a kukában végezte.”

***

„A helyzet egyre fokozódik.

Vajúdás hossza eddig: 19 óra.

Összehúzódások közt eltelt idő: 60 másodperc.

Sabrina halálos fenyegetései: 38.

Törött csontok száma a kezemben: a jó ég tudja.”

Borító: 5/3

A francba már ezekkel az Off-Campus borítókkal, de komolyan… minden alkalommal elmondatják velem, mennyire rühellem ezeket a sablon, félmeztelen pasis borítókat, aztán ahogy ezeket elnézem, valahogy mindig megbékélek egy kicsit. Talán csak mert ha eleget nézem, hozzászokok… akárhogy is, első ránézésre megint dühöngtem, másodjára vállat vontam, most meg legyintek: oké, legyen. Tény, hogy nem szeretem a narancssárgát, s bár az izmokért annál inkább odavagyok – természetesen –, nekem ez a csávó már kicsit sok… de akkor is.

Pontozás: 5/4

Elle Kennedy azt hiszem nagyon érti a dolgát, mégis, mintha az egész sorozat alatt csak arra tartalékolta volna az energiáit, hogy az utolsó kötettel odacsapjon. Legalábbis ezt reméltem az előző kötetek alatt – most pedig jelenthetem is: igen, odacsapott! Elég rendesen. A cél úgy érzem kiemelkedik az Off-Campus soraiból: bár megvan benne minden elem, ami alapvető fontosságú egy szórakoztató, felhőtlen kikapcsolódást nyújtó romantikus párszáz oldalhoz, úgy érzem, a kivitelezés most érte el a csúcspontját. A humor a toppon volt, ahogy azt megszokhattam, de ezúttal az írónő elég erős ellensúlyt adott mellé: a karaktereknek megvolt a maguk életének sötét foltja, egyes esetekben kimondottan komoly problémákról beszélhettünk, aztán egyszer csak robbant egy fordulat, ami épp amilyen gyorsan felforgatta szereplőink életét, annyira más irányt adott a cselekmény alakulásának is. Tuck és Sabrina huzavonája bonyolultabb érzelmi labirintussá nőtte ki magát, s bár a lány végletekig elmenő időhúzásából hamar elegem lett, visszagondolva megérte, mert még értékesebbé váltak a párosunk őszinte, teljes összhangban és szeretetben töltött percei – akár kettesben, akár hármasban voltak épp. Szerettem Tuck természetfeletti türelmét. Szerettem, ahogy kinyitja az ajtót Sabrina előtt. Szerettem a hokis csapat marhulásait. Szerettem, hogy Sabrina is izgul a félmeztelen Tuckerre kisbabával a karjában… egyszerűen csak szerettem, amit ez a könyv adott, akár holnapig marad velem, akár tovább.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Mivel a sorozat végéhez értünk, ideje elbúcsúzni a szereplőktől. Minden állomáson egy-egy főszereplőről találtok egy rövid leírást, ez alapján kell felismernetek és a keresztnevét a rafflecopter megfelelő sorába beírnotok. Az utolsó állomás viszont rendhagyó lesz, erre figyeljetek! Ha figyelmesen követtétek a sorozatot eddig, a könyv 3 példányának egyike lehet a Tiétek!

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

A négy részes csoda írőnője

Állomáslista:

10.08. - Deszykönyvajánlója

10.09. - Sorok között

10.10. - Angelikablogja

10.11. - CBooks

10.12. - Ambivalentina

10.13. - Könyvvilág

10.14. - Dreamworld

10.15. - Kristinablogja

10.16. - Never Let Me Go