Vi Keeland & Penelope Ward - Nagyképű öltönyös| Blogturné + nyereményjáték

„Sodródj az árral, hagyd, hogy megtörténjenek a dolgok! Hagyj fel az irányítással! De ami még fontosabb, az ég szerelmére, ne legyél seggfej!”

Eredeti cím: Stuck-Up Suit

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3499 –

Az ellentétek mindig vonzzák egymást?

A szokásos reggelnek indult a vonaton.

De csak addig, amíg fel nem figyeltem az átellenben ülő férfira.

Olyan lekezelően beszélt valakivel telefonon, mintha ő irányítaná a világot.

Mégis minek képzeli magát ez a nagyképű öltönyös? Istennek?

Bár meg kell hagyni, tényleg úgy nézett ki, mint egy isten.

Ám mi ketten nem is lehetnénk különbözőbbek.

És jól tudjuk, mit mondanak az ellentétekről.

Semmi sem készíthetett volna fel arra az útra, amire végül magával vitt. Arra pedig pláne nem, hogy hova fogunk a végén kilyukadni.

Mert minden jó véget ér egyszer, igaz?

Leszámítva a mi kapcsolatunkat, mert még csak nem is sejtettem, hogy az miként végződik.

Kedves Ida!

Az a helyzet, hogy nemrég olvastam egy könyvet, és közben rájöttem, hogy belevaló főhősnőnkkel egyetemben szép fokozatosan én is belezúgtam egy nagyképű öltönyösbe. Graham Morgan egy tökéletes látomás: sötét színek, vonzó vonások és szexi hang; arrogancia, amit pont kellő mértékben nyirbál meg a választott nő iránt érzett szerelme, odaadás, hűség, jó humor, intelligencia, férfias jellem, figyelmesség… kell még tovább sorolnom? Szerintem így is érted a lényeget. Oh, és el ne felejtsem… eszméletlen jó apa! Csak egyetlen apró probléma áll az utunkba: Graham Morgan nem létezik, az utolsó oldal után pedig érzékeny búcsút kellett vegyünk egymástól. Most mit tegyek?

Üdv: Kétségbeesett Könyvmoly

Tudjátok… egy ideje van bennem egy kis félsz, mikor New Adult könyvet veszek a kezembe. Fenét NA-t… egyáltalán, bármi romantikusat. Tavasszal kicsit kiestem ezeknek a történeteknek az üteméből, és mióta újból próbálkozok, bizony meg-megütöttem a bokám párszor, ugyanakkor nem akaródzik végleg feladni: bár az ízlésem változott, úgy érzem, néha még mindig kellenek a lelkemnek az ilyen sztorik is, hogy lenyugtassanak és ellazítsanak. Kellenek a seggfej rosszfiúk és romantikus pasik is. Kellenek a belevaló csajszik, akik bárkit megszelídítenek. Kellenek a konfliktusok és az édes kibékülések. Még nekem is fáj kimondani… de néha még a happy endek is kellenek.

Akárhogy is, ahogy az új forgatókönyv működik, a Nagyképű Öltönyösnek is félve álltam neki, s egy ideig nem is voltam benne biztos, hogy jól döntöttem. Most komolyan ez lesz? Itt ez a seggfej, a csaj beszól neki, és ettől már áll is a farka? Ennyi lesz a történet? Úgy emlékszem efféléket gondolhattam az első pár fejezet alatt. Eközben persze nem árt szentelni egy kis figyelmet annak is, ahogy a kételyeim ellenére nem tettem le a könyvet, hanem lapoztam és lapoztam, várva, mit lép a két jómadár… aztán észrevettem, hogy kifejezetten bosszant, ha valaki megzavar olvasás közben. Megtörtént. Áttört a jég.

Soraya Venedetta és Mr. Graham Big Broki Morgan története úgy indult, mint megannyi erotikus könyv bevált kliséforgatókönyve: megismertük nagyképű alfahímünket, aki annyit melózik az irodában, hogy talán még alváshoz sem veszi le a méretre szabott Armaniját, emellett pedig rendszerint az emberek utolsó idegszálain lejt táncot és senkit sem vesz emberszámba, miközben éli egoista világát. Aztán persze jön A Nő. Az a nő, aki nem fél szembeszállni egy ilyen undok és zsarnokoskodó férfival, ezért szépen lehordja… és hagy pár provokatív képet a telefonján. Csak a hecc kedvéért. És bár innentől elindul a hajsza egy gyors menet reményében – nem is lehetne tipikusabb erotikus sztori, ugye? –  igazából itt vesz a regény szép folyamatosan egyre szerethetőbb, majd egyedibb irányt.

Bár a karakterek közti ellentétek egyértelműek, lassan felolvad a jég kettőjük között, s megindul a közeledő folyamat, ami ezúttal – instant szex híján – egymás megismerésére korlátozódik. A feszültség persze mindvégig pattog, de így sikerült könyvhöz képtest életszerűen alakítani Soraya és Graham kapcsolatának alakulását: közös vacsorával, beszélgetéssel, szórakoztató szóváltásokkal és üzenetekkel, meg csókkal az ajtó előtt. Magyarról magyarra fordítva, normálisan. Ahogy pedig a szereplők előtt lassan lelepleződik a másik valódi, álarc mögött rejtőző jelleme, úgy mi is felfedezhetünk egy figyelmes és szeretnivaló pasit a nagyképű öltönyös mögött, valamint megtalálhatjuk a tűzről pattant, éles nyelvű lányban rejlő sebzett kislányt is.

Egy percig sem volt erőltetett. Bár mindkét főszereplőnek megvolt a maga sötét foltja – ahogy az már-már NA alapkövetelmény bár arról inkább ne nyissunk vitát, hogy ez jó vagy sem… –, ezek igenis emberi problémák voltak, amelyek személyiségformáló hatásában nem lehet kételkedni. Ezek nem lettek túlerőltetve, nem árnyékolták be a teljes könyvet, inkább ténylegesen a karakterek jellemét magyarázták és egészítették ki, méghozzá teljesen valóságosan. Ahogy haladtam a történettel, úgy kellett rájönnöm, hogy hiába olvasok ízig-vérig romantikus-erotikus regényt, a megszokott papírmasé figurák valahol elmaradtak: helyette két összetett jellemű, múlttal rendelkező, nem tökéletes, de így is szerethető karaktert kaptam.

Éppen az emiatt érzett meglepetésemből próbáltam magamhoz térni, mikor szerzőpárosunk úgy döntött, miután Soraya és Graham kapcsolata túlélte a kritikus egy hónapot, belökik őket a mélyvízbe. Régi sérelmek kerülnek terítékre, éveken át rejtegetett titkok kerülnek napvilágra, ez pedig próbára teszi a főszereplőink közti harmóniát – emellett pedig Soraya démonait is felébreszti.

A nem várt fordulat engem egészen levett a lábamról, ugyanis minden kellemetlenség ellenére Graham életébe beköszöntött egy fürtös kis angyal, aki egy-egy mosolyával elfeledtette vele a körülmények visszásságát. Spoiler következik, mert igazán nem bírom magamban tartani, és kizárt, hogy megálljam anélkül, hogy áradozzak, legalább egy kicsit: kiderül, hogy Graham egy csudaédes négyéves kislány, Chloe apukája. És innentől kezdődik az apakomplexusos olvasók softpornója, amikor is a nagyképű de szexi öltönyös leteszi a zakóját és megismerkedik a kislányával. És játszik vele. Mesét olvas neki. Megöleli. Vele reggelizik. Együtt isszák az epres tejet… Beszélget vele. És egyszerűen imádnivalóan viselkedik minden lélegzetvételével.

Hamar túllendültem azon, hogy Graham egy egoista perverz. Elég volt látni, hogyan bánik Sorayával, látni a figyelmét, szeretetét, kötődését, és visszavonhatatlanul ellágyultam. Azonban megfigyelni ugyanezt az embert édesapaként... hát igen. Ide már nem elég annyi, hogy ellágyultam. Ezen a ponton már folyékonnyá olvadt a lelkem.

Összességében megvolt minden ebben a háromszáz oldalban, amire vágytam, és aminek a hiányától annyira féltem eleinte. Kidolgozott és igenis szerethető karakterek. Pipa. Nem egyhangú cselekmény, fordulatokkal és valódi eseményekkel. Pipa, pipa, pipa. Emellett pedig eszméletlen humort kaptam, ami sok eszement vihogásomért volt felelős, igazi érzelmeket, szikrákat, feszültséget, végül pedig egy marha aranyos happy endet, amiért most az egyszer nem jut eszembe morogni! Persze akadtak hibák, felütötte a fejét egy-egy klisé, ahogy mártíromkodásra meg ármányokra is sor került – ilyenkor tüntetőleg húztam a szám és próbáltam gyorsan haladni, hogy mihamarabb tovább lapozhassak –, de ezek fölött még nem is olyan nehéz szemet hunyni, tekintve, hogy a Nagyképű Öltönyös éppen azt adta, amire éppen szükségem volt. Kikapcsolódást, méghozzá szórakoztatót és nevetőset. Romantikát, forró jeleneteket és humort – ráadásul nem egy Ulpiusos ponyvapornó szinten. Ha mindezt összeadom… tényleg örülök, hogy nem adtam fel az első alkalommal, mikor Grahamnek merevedése volt Soraya csípős beszólásaitól. Pedig éreztem némi kísértést.

Kedves Kétségbeesett Könyvmoly!

Sajnos a problémája elég gyakori könyvmoly körökben, én mégis arra biztatnám, hogy ne hagyja magát elmerülni a lapok közt rejtőző álomférfi elvesztése miatt érzett szomorúságban! Álljon fel, hörpintse föl az utolsó korty kávét és keresse meg a saját Graham Morganjét! Ne felejtse el: nincs lehetetlen! ;)

Üdv, Ida

Ajánlom a könyvet a romantikus-erotikus zsáner kedvelőinek – bár gyanítom, ti már fel is fedezhettétek a Nagyképű öltönyöst a várható megjelenések között –, azon belül is, hogy kicsit konkrétabb legyek, a Csábítások és csemegék rajongóknak szerintem kifejezetten tetszene a történet. Kellő humor, őrültség, évődés, családosdi, mínusz csokihegyek és egy picit azért kevesebb szex. De talán inkább azt tanácsolom, nyomjatok egy rendelést, és fedezzétek fel magatok is – nem hinném, hogy megbánjátok! ;)

Kedvenc karakterek:

Soraya, mert igazi kemény, belevaló csajszi volt marha éles nyelvvel, de nem rejtegette a sebezhetőségét sem; Meme, ugyanis menő nagyi, világbajnok tanácsokkal és imádnivaló őszinteséggel; valamint – csak hogy ne okozzak sok meglepetést – Graham… mert szerintem már sokadjára mondom, hogy egy vonzó férfit csak egy gyerek tehet még vonzóbbá és szerethetőbbé. Kedveltem az egyszerre humoros és kicsit seggfej énjét, kedveltem azt a férfit is, aki Soraya mellett vált belőle, de mint a kislánya apját… úgy egyenesen imádtam. Teljesen levett a lábamról.

Kedvenc részek:

Újfent győzedelmeskedett az apakomplexus, úgyhogy továbbra is kiszámítható vagyok: nem tudok szebb emlékeket összeszedni a könyvből, mint azokat a perceket, amelyeket Graham a lányával töltött. Csodálatos, törődő apuka volt, aki láthatóan mindent megtett a kis szeme fényéért… ugyanakkor muszáj megemlítsem, hogy a Nagyképű Öltönyös, a Manhattani Cölibát, Morgan Ötven Árnyalata és a Manhattani Kakiarc is mind-mind megnyertek maguknak. Avagy köszöntsünk újabb kedvenceket az „Idának” címzett tanácsot kérő levelek személyében. Be kell vallani, Ward és Keeland egyaránt toppon van akkor, ha el kell kapni kicsit a nők lelkét – lásd megint: pasi és kisgyerek, tuti kombó –, és ki kell robbantani egy szép nagy, retardált fóka-szerű röhögést.

Kedvenc idézetek:

„Az ilyen rekedtes, bariton hangtól mindig megbizsergek. Odavagyok a mély, szexi hangért. De az ritkán fordul elő, hogy a hanghoz megfelelő férfi is társul.” So true

***

„Soraya: Ismered a régi mondást? Sok munka és semmi szórakozás…

Graham: Gazdag fiúvá teszi Grahamet.

Soraya: Talán. De mire jó a gazdagság, ha nincs időd kiélvezni?”

***

„Időbe telik olyannak látni az embereket, amilyenek. Viselkedj természetesen, legyél türelmes, és majd meglátja az igazi énedet.”

***

„Ne félj a sérüléstől! Sokkal jobb az, mint soha nem élni át valami eget rengetőt. Az átmeneti öröm is jobb a semminél. Te pont annyira félsz a fájdalomtól, mint én a haláltól. De ez nem jelneti azt, hogy nem fogok minden napot a lehető legjobban megélni.”

Borító: 5/2.5

Tény, megvolt bennem a szándék, hogy egy rossz szót se szóljak a könyvről, ennek ellenére mégis felszínre tört belőlem egy csepp keserűség akárhányszor rápillantottam a borítóra. Néztem, és néztem és néztem, és sosem lettem biztos abban, mi nem tetszik benne – csak azt tudtam, hogy valami okés nekem. Talán a modell zavar, de nem kizárt az sem, hogy a piros-fekete színvilág túl erőteljes számomra. Végül annyiban maradtam önmagammal, hogy bár nem menthetetlen a látvány, de kétségtelenül távol esik a zsáneremtől.

Pontozás: 5/4

Elgondolkodtató, mit tennénk, ha a vonaton utazva hallanánk egy nagyképű öltönyöst, amint éppen a világ összes egoizmusát és arroganciáját nem sajnálva porig aláz valakit egy telefonbeszélgetés során… pontosabban mit tennénk, ha ezek után megpillantanánk az ülésen felejtett mobilját, miután ő már leszállt az előző megállóban. Oda se figyelnénk? Hagynánk, hadd oldja meg a dolgot valaki más? Vagy esetleg lőnénk magunkról pár izgató fotót a telefonnal, s ezzel a kis bónusz ajándékkal szolgáltatnánk azt vissza jogos tulajdonosának, teljesen hazavágva minden koncentráló képességét egy mély dekoltázzsal? Engedjétek meg, hogy tippeljek… szerintem ez utóbbi lehetőség nem szerepelne ötleteink listáján. Talán mert képtelenség, talán mert ilyen csak egy erotikus regény szerzőjének agyában fordulhat meg… de éppen ez teszi a Nagyképű Öltönyöst igazán szerethetővé: elrepít, kiragad a megszokottság gödréből, megmutatja, mi az őrület… a temérdek képtelenség és abszurd jelenet mögött azonban valami ízig-vérig emberit mutat, amit imádtam. Imádtam Sorayát, meg az ostoba színes hajvégeit. Imádtam Grahamet – még hatnapos inszomniával és kakival a fején is. Talán pláne úgy. Ahogy azt is, hogy ennek a kettőnek valóságos problémákon kellett magukat átküzdeni, s így mikor ez sikerült, a boldogságuk is épp annyira igazi volt. Meglehet, hogy limonádé ez a 350 oldal, de ha ki akarok kapcsolódni, akkor azt valahogy így képzelem el. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Hamarosan megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál Vi Keeland és Penelope Ward közös regénye: Nagyképű öltönyös címmel. A két népszerű szerző garanciát jelent a remek szórakozáshoz, Soraya és Graham történetét a könnyed, romantikus műfaj kedvelőinek ajánlunk. A Blogturné Klub kilenc állomáson keresztül mutatja be a történetet, és a szexi öltönyös játékunk kapcsán három szerencsés nyertes örülhet a Könyvmolyképző Kiadó által felajánlott nyereménykönyveknek.

Nagyképű öltönyösök helyett Jóképű öltönyösöket mutatunk nektek, ki kell találnotok kik vannak  a képeken! Minden állomáson más-más öltönyös híresség várja, hogy beírjátok  a nevét a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni az értesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Állomáslista:

11.10 Kelly és Lupiolvas

11.12 Angelika blogja

11.14 Sorok között

11.16 Betonka szerinta világ...

11.18 Deszykönyvajánlója

11.20 CBooks

11.22 Kristina blogja

11.24 Never Let Me Go

11.26 Insane Life

a Rafflecopter giveaway

K. A. Tucker - Egyetlen kis hazugság | Blogturné + Nyereményjáték

„– Hogyan jön rá az ember, hogyan is élje az életét? [...]

– Jó sok kudarcba fulladt próbálkozással, Livie. Ez az egyetlen mód, amit ismerek.”

Eredeti cím: One Tiny Lie

Sorozat: Ten Tiny Breaths 2. (Tíz apró lélegzet 2.)

Oldalszám: 384

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Menekülés ​a hazugságok elől

Livie Cleary mindig is maga volt a tökéletesség – de hamarosan rá kell jönnie, hogy a tökéletesség nem is olyan nagyszerű, mint amilyennek beállítják, és az ember bizony néha hibázik, miközben próbálja kideríteni, ki is ő.

„Hadd legyek rád büszke!” Ezek voltak Livie apjának a hozzá intézett utolsó szavai. A szülei tragikus halála óta eltelt hét évben Livie minden tőle telhetőt megtett, hogy minden egyes döntésével, szavával, tettével eleget tegyen ennek, miközben hatalmas erővel és érettséggel gondoskodott a nővéréről. De most, hogy elkezdődnek az egyetemi évei, váratlan kihívások teszik próbára a kitartását – és a szívét.

Livie sziklaszilárd tervvel érkezik a Princetonra, és ezt végig is akarja vinni: remek eredményeket érni el az óráin; bejutni az orvosira; és találkozni egy rendes, tiszteletre méltó sráccal, akihez egy nap majd hozzámehet. Tervében egyáltaln nem szerepelnek vodkabombák, sem egy imádnivaló, bulikirálynő szobatárs, akinek nem tud nemet mondani, sem Ashton, az evezőcsapat arrogáns – és hihetetlenül vonzó – kapitánya, aki eddig sosem látott dühkitöréseket vált ki Livie-ből. Ami ennél is rosszabb, hogy Ashton a legjobb barátja és lakótársa annak a Connornak, aki viszont tökéletesen megfelel Livie elvárásainak. De akkor meg miért Ashton jár folyton a fejében?

Tetszett a Tíz apró lélegzet? Most hagyd, hogy magával ragadjon Livie története is!

Igen, teljes mértékben az én formám a második résszel vágni bele egy sorozatba… szóval azt hiszem bevallhatom, hogy koránt sem a Tíz apró lélegzet iránti rajongásom vezetett el a könyvhöz, sokkal inkább a csábító külföldi borító és egy gyengébb pillanatom. Akárhogy is, összetettem a két kezem, hogy az első kötet ismerete nélkül is felfogjam majd, mi történik, és nekifutottam izomból – pozitívan, bizakodva, már az első oldalakon nagyokat nevetve. Azoknak a nyugalmával, akik tökéletesen tudják, mi vár rájuk, s felkészülve a párórás kikapcsolódásra már hátra is dőltek képzeletben a brutálkényelmes fotelükben. Ez a valóságban persze inkább úgy fest, hogy naphosszat ki sem keltem az ágyból, de így kell ezt csinálni.

Ez az elbizakodottságom viszont csak nagyjából az első pár fejezet erejéig volt elég – hamarosan kezdtem úgy érezni, mintha egyre vékonyabb jégre merészkednék, ahol ugyan van még, ami megtartson, de nem elég erős ahhoz, hogy biztonságban legyek. És nagyjából így egyensúlyoztunk a történettel egészen a végéig… egy kritikus ponttól kezdve. Egy olyan kritikus ponttól, ami nélkül azt hiszem szemet hunytam volna a többi sérelmem fölött, ez viszont úgy rázott meg a beköszöntével, mint az áram, a hajam égnek állt, csak meresztettem a szemem, aztán hallattam némi szenvedő hangeffektet, amiért ismét szemtanúja lehetek annak, ahogy ebből a ronda nagy kliséből próbál egy írónő várat építeni. És nem mondom… egy kellemes ház azért összejött belőle… de csillagos ötös vár szerintem nem épülhetett volna ilyen alapokra.

Insta love… insta love mindenhol. A romantikus irodalom ismert toposzainak nevezetesen olyan díszdarabjáról beszélünk, melyhez csupán egyetlen szót fűzhetek: miért???

Tudom én, vannak tipikus remekbeszabottan vonzó emberek, napbarnított bőr, BrighWhite fogsor, kockahas, markáns vonások, igéző barna szempár… és igen, ha szembejön velem Nick Bateman instagramon, én is elalélok egy pillanatra. Tudjunk bármennyit is a nemek közti különbségekről, néhány apróságban talán a férfiak, és mi nők is egyformán vagyunk kódolva: ha vonzó embert látunk, valami feléled bennünk. A hölgyeknek talán megremeg a lába vagy a gyomra, a pasiknak többnyire egy nemesebb testrésze jelzi, hogy bemérte a prédát, de lehet, hogy egyszerűen csak konstatáljuk, hogy tetszik, amit látunk. De ez egy dolog. Mégpedig igen alapvető… olyan, amit maximálisan értek és el is fogadok.

Azt ellenben sem nem értem, sem nem fogadhatom el, hogy egy efféle szembesülés hogyan eredményezheti másodpercek alatt egy emberi lény amúgy igen sokrétűen működő agyának beszűkülését egyetlen személyre. Ha könyvünkben fizikai vonzódásról beszélnénk, akkor rábólintanék – nagy gonosztevők a hormonok, tudjuk jól.  Ha tehát Livie meglátva Ashtont, és tudomásul véve teste minden porcikájának bugyiolvasztó tökéletességét egyszerűen rá akarná vetni magát a srácra… nos, azért néznék egy nagyot, de azt mondanám, egye fene. Na de arra, hogy a lány meglátja azokat a milkacsokit megszégyenítő kockákat, a tulajdonosukban felfedez egy világméretű seggfejt és még ez után is egész nap csak rá gondol, elpirul akárhányszor csak meglátja, és akárhányszor a társaságában van, úgy viselkedik mint egy zavarban lévő szűzlány (de hát egek… végül is éppen az)… erre szavam sincs. Talán csak annyi, hogy hagyjon már, komolyan.

Különösképp bántott a dolog, ugyanis mind Livie-ben, mint Ashtonban megfogott valami már a kezdetektől fogva, a maguk furcsa módján pedig mindketten kifejezetten szerethető karakterek voltak. Külön-külön élettel telik, valóságosak és emberik, ugyanakkor mikor elkezdtek összefutni a szálaik, hirtelen olyan messze kerültünk a realitás talajától, mint én egy ötös matek érettségitől. A kapcsolatuk alakulásában már nem volt semmi valóságközeli – igazából egy az egyben végiglépkedett az egyik legelterjedtebb NA klisé szakaszain. Eleinte ellenállást tanúsítottak a másik irányába: bár a testi vonzalom megvolt, a lány nyilvánvalóan ódzkodott az egyetem ügyeletes hímringyójától, aki pedig hogy, hogy nem, a Livie-vel megesett apró futó kalandját őrizte volna hétpecsétes titokként. Aztán csak kerülgetik egymást. Összefutnak itt, összefutnak ott. Egyszer szó szerint, ami természetesen egy „a bajba jutott lány” megmentése epizódot is magába foglal. Elcsattan egy-egy csók, de szereplőink – különösen Ashton – mindig visszatáncolnak: magyarán ha lépnek is egyet előre, utána két lépés következik hátrafelé, nehogy véletlenül haladjunk. Néha már úgy éreztem, ez a srác teljesen önmaga ellensége. A lényeg viszont annyi, hogy egy vadul átbulizott éjszaka után ez a kettő nem is tud másra gondolni…két hét után pedig ott tartunk, hogy „te nem egy egyéjszakás kaland vagy nekem, te vagy a mindenem.” Tessék, elhangzott a mondat, amit én lány létemre még nyolc hónap együttjárás után se ejtettem volna ki a számon nyolc év után sem…, Ashton meg egy részeg csók és nulla ismeretség után nyögte be, ami egyaránt utal a férfi nemiszervének hiányára és az írónő durván eleresztett fantáziájára. Itt meghaltam egy kicsit. Nekem őszinte bizalmam volt ebben a könyvben… de ilyen szintű insta love-val ölni lehet.

Innentől már kész dominó-effektben éreztem magam, ezerrel megindultunk azon az átkozott klisé-lejtőn, amiért eszméletlenül haragudtam ám. Kezdődött minden a már jól kivesézett „szerelem” első látásra dologgal, majd románcunk kiteljesedett egy harmadik féllel, így életbe lépett a kettes számú kedvenc klisé, a szerelmi háromszög. Noha mind a négyszáz oldal alatt jól tudtuk, hogy Livie szíve és szüzessége olyan fődíj, amivel végül úgyis Ashton fog elszaladni, kellett az egyenletbe egy Connor némi színfoltnak – meg persze azért, hogy a látszólagos tökéletessége mögött megbúvó hibáival kiemelje vetélytársa valamennyi jó tulajdonságát. Újabb közhely a jófiúk unalmas megvilágításba helyezése, a kényszerkapcsolatok, a főszereplők sötét tragédiákkal teli múltja, a szemérmes szűzlány mellé beosztott vadóc és mocskos szájú legjobb barátnő… szóval van miből válogatni. De én legszívesebben már elengedném mindet.

Sajnos a szememben az Egyetlen kis hazugság túlságosan beleolvad az átlag new adult regények sorába a felsorolt negatívumokkal, így bosszankodtam és sóhajtoztam eleget… de ennyi kemény szó után talán ideje lenne végre szót ejtenem azokról a dolgokról is, amelyek ellensúlyozták K. A. Tucker valamennyi ellenem irányuló rémtettét. Mert akárhogy is, a kötetben még így is bőven maradt érték, maradtak dolgok, amiket szerethettem, élvezhettem, és amelyek miatt kitartottam, mégpedig olyannyira, hogy le sem akartam tenni a könyvet.

Az egyik egyértelmű oka ennek a szerző magával ragadó írásmódja: gördülékeny, olvasmányos és szerethető – ugyanis egyszerre alkot érzéssel és humorral, ebből a kettőből pedig épp a megfelelő elegyet sikerült kihoznia. Ágáltam ugyan főszereplőink sötét múltja ellen, de persze tudom én, hogy kellett szőni a történetbe valami olyan témát, ami kellően elgondolkodtat, és persze gyomorszájon vágja a finomabb lelkű olvasókat – emellé viszont tökéletes döntés volt hangosan nevetős párbeszédeket, karaktereket és szituációkat állítani. Bumm, máris kevésbé vesz erőt az emberen a new adult féle tömegdepi!

Na de ami a legjobban érintett történetünk négyszáz oldala alatt, az maga az üzenete, az, amit Livie példáján keresztül közvetített. Tény, hogy nagyon kezdetleges módon… mi több, felületesen, de ezúttal értékelem magát a törekvést is, ugyanis rendkívül fontos témát vetett így fel: a lelki egészségét. Oké, joggal mondhatjátok nekem erre, hogy csak mutassak egy könyvet, amiben a szereplőknek nincs valami őrületes világfájdalma… de nem is arról van feltétlenül szó, hogy van-e gond, vagy sem, vagy a szereplőnk lelki élete rendben van-e, esetleg totál csőd az egész. Az igazán fontos az lenne, hogyan kezeli a problémáit – azok hogyan hatnak rá, és fordítva: ő hogyan képes változtatni a fennálló nehézkes helyzetén.

Livie nyíltan megmutatja, hogy a problémák nem oldódnak meg maguktól – attól pedig még annyira sem, hogyha magunkba fojtjuk őket, nem is véve tudomást a létezésükről. A visszatartott érzések és indulatok előbb utóbb egyesült erővel törnek ki; pusztíthatnak, szokatlan jelenségeket, viselkedésmintákat eredményezhetnek… akárhogy is, ártanak. Éppen ezért pozitív fordulat volt számomra, hogy a legtöbb NA sztorival ellentétben Livie-nek valós segítsége is akadt, ő pedig ha nehezen is, de megtanult élni vele. Imádtam, ahogy Dr. Stayner, a pszichológusa a formabontó ötleteivel valóban kihozta azt a rejtett személyt, aki ott élt mindvégig Livie lelke mélyén.

Tehát szerettem ezt a fajta problémamegoldást, szerettem azt, hogy Livie példája azt sugallja, ne féljünk megmásítani egy döntésünk, ne féljünk új utat választani, ha a régi mégsem való nekünk, ehhez pedig hozzáadhatjuk a kórházi ikrer szálát és az írónő gördülékenységét… és mégis csalódott vagyok. Csalódott a könyv miatt, és csalódott, ami magamat illeti – ugyanis úgy érzem, abban, ahogy megéltem Livie és Ashton történetét, nagy szerepe van már a változóban lévő ízlésemnek is. Nem tudom hol jár már az a Virág, aki káros mennyiségben nyomta a romantikus regényeket néha bizony válogatás nélkül, de az az elvetemült nőszemély engem hagyott maga után: fél lábbal még az NA táborban, félig kívülről szemlélve és kritikát alkotva. Szóval ezúttal így ütött ki a dolog.

A történetet elsősorban azoknak ajánlom, akik olvasták és szerették a sorozat előző részét, a Tíz apró lélegzetet – ugyanakkor megjegyzem, hogy a kötet megértését nem gátolja az sem, ha az előző rész kimaradt. Ajánlom azoknak, akik nagy szerelmesei a romantikus NA műfajának, és olyan színtiszta kikapcsolódást keresnek, amibe még némi klisé és középszerűség is belefér, ha eközben szórakoztat.

Kedvenc karakterek:

Legalább valamin nem kellett sokat gondolkoznom: kapásból rávághatom, hogy Dr. Stayner. Az tény, hogy szakszerű agykurkászt képzelve lelki szemeink elé nem őt fogjuk meglátni, de minden formabontó, őrületes ötletének megvolt a maga fontossága és pozitív, segítő hatása. Nem mindennapi figura, akin rengeteget nevettem a történet során.

Kedvenc részek:

A könyv elejét élveztem a legjobban, a folyamatot, ahogy Livie lassan belerázódott a tőle kissé karakteridegen dolgokba, s magába az egyetemi életbe, a bulikkal, fura alakokkal, kriptonitként ható vodkabombákkal és sármos Ashtonokkal együtt. Persze nem lett volna ez akkora durranás, ha nincs mellette az őrületben a nővére, a szobatársa, meg persze a kissé agyament pszichiátere, aki mobilon keresztül rugdosta hátsófélen kifelé a komfortzónájából. Nos… szórakoztató volt! :D

Kedvenc idézetek:

„Néha előfordul, hogy az ember olyan döntést hoz, amit utána megkérdőjelez. Erősen megkérdőjelez. Nem bánja meg igazán. Tudja, hogy valószínűleg jól döntött, és hogy valószínűleg előnyére fog válni a dolog. De azért még rengeteg időt tölt azzal, hogy azon mereng, mégis mi a franc járt a fejében.”

***

„– Elmentem kocogni. Tudja, kipróbáltam valami újdonságot. Valami szórakoztatót.

– Ó, tényleg? És jól szórakoztál?

– Mankóval járok, dr. Stayner. Kiment a bokám.

– Hm. Nos, ez nem hangzik túl szórakoztatónak. Mondjuk, a kocogás sem.”

***

„Jeleztem neki, mennyire furcsa és szakszerűtlen, hogy a családi pszichiáter nálunk szálljon meg. Erre ő emlékeztetett, hogy dr. Staynerben minden furcsa és szakszerűtlen, úgyhogy ez az egész tulajdonképpen teljesen logikus.”

***

„Minden rendben lesz. Okos vagy. Erős vagy. Bla, bla, bla… Olyan semmitmondó és nemtörődöm válaszok.”

Borító: 5/4

Mit mondjak… a könyv végére kellett érjek, hogy megszokjam és megszeressem azt, amit a fedelén látok. Nem azért, mert nem találom szépnek… de már említettem, hogy az eredeti, külföldi borítót és engem igen erős szerelem fűz egymáshoz, amitől nehéz volt elvonatkoztatnom, mikor megkaptuk a magyar kiadás borítóját. Ezt félretéve azonban el kell mondjam, hogy ez utóbbi is kifejezetten igényesre és látványosra sikerült, hangulatában pedig szépen illik a korábbi kötetek sorába.

Pontozás: 5/3

Úgy adódott, hogy a sorozat előző részét, a Tíz apró lélegzetet nem olvastam, így nem tudhatom, hogy ahhoz viszonyítva jobbra vagy rosszabbra számíthattam volna, mikor nekivágtam a folytatásnak. E tapasztalat híján csak annyi marad nekem, hogy az Egyetlen kis hazugságot mérlegre tegyem a műfajának többi képviselőjével – ámbár ezt talán jobb lenne, ha mellőzném… Oké, ez kissé túl szőrösszívű kijelentés – még részemről is. Nem beszélünk katasztrófáról, hála a jó istennek meg minden mennynek és pokolnak. A szerző írásstílusa gördülékeny, kifejezetten szerethető, s el ne felejtsem, hogy mulattató is, és persze meg ne feledkezzek olyan komoly felvetülő témákról, mint a lelki egészség vagy a gyász. De ez van, a new adult, romantikus műfajon vezető ösvény tele van akadályokkal, buktatókkal, amelyeket K. A. Tucker ahelyett, hogy egy kecses szökkenéssel átugrott volna, elkezdte maga előtt tolni valamennyit, így kész klisé-halmot tornyozva fel a történetük végére. Akadt minden, a tragikus sorstól kezdve a szerelmi háromszögen át egy kiadós insta love-ig… ez pedig az én gyomromat erősen megfeküdte, de afelé hajlok, hogy ebben már több van az én megváltozott ízlésemből, mint ennek a tipikus NA könyvnek a hibáiból. A műfaj rajongóinak nyugodtan ajánlom a figyelmébe… aki viszont érettebb olvasmányok irányába húz, annak bőven kihagyható szerintem.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Könyvmolyképző Kiadó elhozza nekünk idén novemberben a Tíz apró lélegzet folytatását. A 2. kötetben végre jobban megismerhetjük Kacey húgát, Livie-t is, és természetesen kiderül többek között az is, hogy ő miképpen dolgozta fel a gyászt, amit szülei elvesztése okozott. A múlt árnyai azonban a jövőjét is befolyásolhatják, hiszen Livie megkezdi az egyetemi éveit, ami miatt nemcsak a nővérétől, de minden megszokottól távol kerül. A lánynak muszáj lesz kilépnie a komfortzónájából, új és nehéz döntéseket hoznia, és talán, ha megengedi magának, még a szerelem is rátalálhat. Ha Ti is kíváncsiak vagytok arra, hogy Livie sorsa miképpen alakul, akkor tartsatok velünk, és játszatok az Egyetlen kis hazugság három példányának egyikéért!

Dr. Stayner, Livie pszichiátere adta az ötletet mostani nyereményjátékunkhoz. A játék során “híres” magyar pszichológusokat/pszichiátereket kell felismernetek kép és leírás alapján. A rafflecopter doboz megfelelő soraiba az orvosok nevét várjuk.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Széchenyi-díjas magyar-amerikai pszichológus. A flow-élmény, vagyis egy nagyon összpontosított elmeállapot pszichológia koncepciójának megalkotója.

Állomáslista

11.12. Könyvvilág

11.14. CBooks

11.16. Deszy könyvajánlója

11.18. Sorok között

11.20. Angelika blogja

11.22. Never Let Me Go

11.24. Dreamword

a Rafflecopter giveaway

Elle Kennedy - A cél | Blogturné + nyereményjáték

„Szóval, mindent összevetve a pénz nem minden. Tökmindegy mennyire vastag valaki. Mindannyian ugyanúgy szenvedünk és ugyanúgy szeretünk. Egyformák vagyunk.”

Eredeti cím: The Goal

Sorozat: Off-Campus 4.

Oldalszám: 432

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3499 –

A ​lány mindig eléri a célját…

A végzős Sabrina James már látja maga előtt az egész jövőjét: lediplomázik a Briaren, brillíroz a Harvard jogi karán, aztán szerez egy jól fizető állást valami menő cégnél. Szeretne kilépni nyomorúságos múltja árnyékából, ezért sem ideje, sem energiája nincs egy jóképű hokisra, aki hisz abban, hogy létezik szerelem első látásra. John Tuckerrel csupán egyetlen tüzes – ám meglepően gyengédre sikerült – éjszakát tervez, de néha egy éjszaka is elég, hogy az ember élete fenekestül felforduljon.

De a játék egyre bonyolódik.

Tucker hisz a csapatjátékban, meggyőződése, hogy az legalább olyan fontos, mint az egyéni teljesítmény. A jégen nem keresi a reflektorfényt, de amikor huszonkét évesen apa lesz, nem hajlandó a háttérben maradni. Már csak azért sem, mert a leendő anya gyönyörű, okos és hihetetlenül izgalmas. A gond csak az, hogy Sabrina James nem adja könnyen a szívét, és a lobbanékony, barna szépség túl makacs, hogy segítséget fogadjon el. Ha Tucker meg akarja szerezni álmai nőjét, meg kell győznie, hogy bizonyos célokat csak együtt érhetnek el.

Van valami bizalmatlan kettősség, amivel idáig kísértem az Off-Campus sorozatot: minden könyv alkalmával vagy túl sokat akartam, vagy túl keveset, és végül akármit kaptam is, mindig maradt bennem egy betöltetlen űr, ahonnan hiányzott valami – vagy ha nem, akkor egy-egy apróság, ami szúrhatta a szemem. Az Üzlet és A baklövés után is pozitív élménnyel gazdagodva csuktam be a könyvet, mégis, hiányzott belőlem az az elégedettség, amit vártam, s miután A célt olvasva elöntöttek a hasonló érzések, a történet felénél már rá is nyomtam az „örök négypontos sorozat” címkét erre a négy kötetre. De az utolsó oldalakat is magam mögött hagyva úgy vélem, ideje ezt átértékelnem kissé. Még akkor is, ha… nos, akkor is. Majd látjátok.

A célhoz, akárcsak a legtöbb Rubin Pöttyös könyvhöz, csupán kikapcsolódás céljából fordultam – tudtam, hogy nevetni fogok, olykor talán olvadozni egy sort, aztán gondoltam, hogy egy héttel az olvasás után majd szépen elkezd süllyedni a történet az agyamban lévő rengeteg gondolat között. Van ilyen, ha az ember a rövidtávú kikapcsolódást hajkurássza épp.

Akárhogy is, nem mondom, hogy A cél nem éppen az, aminek tűnik, s amiként én is kezeltem – azaz igenis rövidtávú szórakozás –, de odaállítottam fejben, szépen sorba az általam is olvasott előző két rész mellé, és szinte éreztem a késztetést, hogy valamiféle trónusra emeljem, mint a legimádnivalóbb befejezést, ez pedig egyszerre több dolognak is köszönhető.

Először is, a legnagyobb elismerésem a karakterekért jár, ugyanis Tucker és Sabrina is totál indokolt hátterű, határozott egyéniségek, célokkal, sugárzó erővel és élettel tele – meglehet ez mindkettőjüknél kicsit más formát öltött. Sabrina ereje leginkább a nehéz helyzetéből adódott: elég rossz körülmények között nőtt fel, a családja a sokszor elég bántóan megnyilvánuló, érzéketlen nagyanyjából és az anyja volt perverz pasijából állt, akik sosem könnyítették meg az életét, ő azonban visszájára fordította az otthoni légkört belengő negatív energiákat: megkeményítette magát általuk, ez formálta az álmait. Ami nagyjából annyit takart, hogy el, el onnan a szegénységből, el a bántástól, valami jobb felé. Így hát az egyetem mellett két munkahelyen is dolgozott, aztán addig tanult, amíg a feje a könyveire hanyatlott, de mindent megtett annak érdekében, hogy felvegyék a Harvard jogi karára, sikeres ügyvédnő lehessen belőle és végre kitörhessen a nyomorúságos életéből. Nem tudtam nem tisztelni az ambíciói miatt, elvégre az elhivatottsága és tettrekészsége példás és irigylésreméltó volt. De. Mert ugyebár általában van egy de… hiába volt ez Sabrina legerősebb és érthetőbb vonása, egyben ez volt az is, amitől néhány fejezet alatt már a falat kapartam. És megsúgom, nem találtam volna hibáját ennek a kötetnek, ha Sabrina nem húzza el az időt olyan soká.

A francba is, teljesen indokoltak a kifogásai. Mert folyton tanul. És dolgozik. Aztán egy négy-öt óra alvás nem árt, ha nem akar összeesni. A maradék perceit pedig kitöltik a megagyors kaja- és pisiszünetek. Kemény az élet Sabrinánál, én ezt abszolút megértem, nem győzöm ismételni. De amennyiben így állnak a dolgok, egyszerűen nem tartom őt alkalmasnak arra, hogy szánjunk a szerelmi életének négyszáz oldalt – amiből szerintem háromszáz abból áll, hogy az taglalja, nem ér rá bármiféle szerelmi életre. Holott az. Igenis szerelmes. És a történet ebben a mederben folydogál: random egyéjszakás kaland, Sabrina életének orgazmusa, aztán pár hét hajtóvadászat Tuck részéről, hogy megismerhesse a lányt, aki elmondja párszor, hogy nincs ideje pasizni. Aztán lefekszenek. Aztán Sabrina kerüli Tuckot egy darabig. És ez így ismétlődik – egészen addig, míg fel nem kavarja az állóvizet egy fordulat… amiről mondanám, hogy nem vártuk, de a madarak úgy csiripelték, hogy Dean kötete e tekintetben már lelőtte a poént. Szóval ki merem mondani: addig megy minden ilyen hullámvasútszerűen, míg ki nem derül, hogy Sabrina Tuck gyerekét várja.

Boom! Megvan a konfliktus. Elárulom, eddigre már kellően haragudtam Sabrinára, amiért makacsul ellenállt Tuck emberfeletti vonzerejének és kedvességének, úgyhogy időben robbant a bomba, hogy az örökösnek tűnő huzavonát felváltsa egy valódi probléma. Mivel a harmadik részt még nem olvastam, fogalmam sincs, ott felmerül-e bármi jelentősebb téma, de a többi alapján úgy érzem, ez lett a legütősebb konfliktus, amit az írónő az alapvetően szórakoztató jellegű történeteibe csempészhetett. A terhesség – pláne egy ilyen fiatalkori, ráadásul nem várt terhesség – rengeteg kérdést vet föl, így egy futó szex és egy tanulásmaraton között elég gondolkodnivalót adott a nők szerepéről, karrierről, családról, áldozatokról, ráadásul szerintem igenis pozitív üzenettel, hiszen Sabrina az anyává válása után sem adta fel az álmait. Abba, hogy ez hogyan kivitelezhető idegösszeroppanás nélkül, nem mennék bele, mert gőzöm sincs… de azért szépen hangzik.

És most, hogy tettünk egy kört Sabrinával – eljutottunk pozitívból negatívba, majd negatívból ismét pozitívba vele kapcsolatban – ideje megemlítenünk azt a valakit, aki minden harcban ott állt mellette (még ha a lány ezt nem is akarta mindig): Tuckert. Mert… róla nem lehet nem beszélni, de közben meg úgy érzem, hogy napokig tudnám zengeni az ódákat. Arról, hogy mennyire megértő volt. Mennyire figyelmes és kedves, mennyire jó. Jó fiú, jó barát, jó szerető, jó apa… mindennek jó. És tény, hogy bizonyos szempontból anyuci pici fia, ahogy azt ő maga is készséggel bevallotta, mégis csodák csodájára az a ritka példány a „fajtájából”, aki az anyás fiúknak kizárólag a jó tulajdonságaival rendelkezik. Abba ne menjünk bele, hogy ilyen talán nem is létezik. Ez az egész Tucker-jelenség úgy ahogy van, lehetetlen. Tudom én. De hagyjatok lebegni még egy kicsit ebben az álomban. Imádtam, mikor meg-megjegyezte, hogy a dolgokat azért tesz úgy, ahogy, mert az anyja így nevelte, ezt tanította neki… volt ebben valami, ami a rettentő aranyos és a szexi keveréke. Úgy, ahogy a családcentrikus férfiak azok, meg ahogy a kihalófélben lévő udvariasság is az. Tucker egész egyszerűen a szülők, a nők meg az anyósok legszebb álma – és ahogy haladunk a történettel, kiderül, hogy még álomapukának is beválik. Dalrafakadt tőle a bennem lakó apakomplexus is, pedig könyörgöm, inkább lehetne a barátom, mint az apám… de nem úgy értem. Értitek.

Annyit amúgy hozzátennék, nem kötözködésképp, csak mert egyszerűen fennakadtam egy mondaton… hogy oké, hogy Tuck a velejéig romantikus és úriember meg minden, de egy jelenetet képtelen voltam úgy értelmezni, ahogy magam előtt láttam. Boots&Chutes. Egy sztriptízbár, méghozzá az, ahol Sabrina dolgozik. És hirtelen kiszúrja a szemem, hogy mikor Tuck meglátta a lányt, megszűnt számára létezni a külvilág. Nem akarok túl szkeptikusnak tűnni (bár tagadhatatlanul az vagyok), de most azt akarta valaki bemagyarázni nekem, hogy egy helyen, ami tömve van seggekkel és mellekkel, egy pasi kizárta a külvilágot? Esküszöm, el akarom hinni, hogy van ilyen. Meg persze, nyilván léteznek még úriemberek, nem sok, és tuti nem itt, mert én ilyet nem ismerek… de bizonyára vannak. De ez nem változtat a tényen, hogy a férfi ösztönlény – mi több, bizonyos helyzetekben a férfi maga a farka. Azért is tudnak olyan jól hatalmas dichkead módjára viselkedni. Szóval ezt a dumát nekem ne. Végig gyanús volt, hogy Tucknak élő ember a közelébe nem érhet, de itt vesztette el teljesen a kapcsolatot a valósággal.

Anyway. Akár megbámulta a strippereket, akár nem, Tuck az első porcikájától az utolsóig jó ember volt – s bár ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt számomra, az érzés akkor teljesedett ki, mikor beütött Sabrina nagy híre. Menőmanó Tuckból kész szuperszónikus Tuck lett. Olyasvalaki, akinek a barátnője szétroppantotta az ujjait szülés közben. Olyasvalaki, aki teljes elragadtatással szemlélte a kislányát – akár az anyja pocakjában volt, akár ultrahangon kukkolták, akár napvilágot látott már. De engem így is, úgy is teljességgel meghatott, ahogy Tucker viselkedett, és az ügyhöz viszonyult, az a támogatás, amit a gyerekének és Sabrinának nyújtott egész végig, és tovább.

Mindent összevetve, még a hibáival együtt is kifejezetten élveztem a történetet: nevettetett, kikapcsolt, és igazából éppen ennyire volt szükségem. Az írónő kellemes, olvasmányos stílusa gördülékennyé tette a haladást, a főszereplők bár néha okoztak némi bosszúságot, belopták magukat a szívembe, míg a mellékszereplők némi olvadozást és nosztalgiát ébresztettek a szívemben (amitől például komoly kedvem lett újraolvasni Az üzletet… na nem mintha lenne rá időm), a történet pedig élvezhető lavírozás volt vicces és komoly jelenetek között, kellő erotikával, kellő mélyebb gondolatébresztéssel. Egyensúlyban. Jó szívvel ajánlom a történetet mindenkinek, aki szerette a sorozat korábbi részeit – ismétlem magam: szerintem ez a csúcs.

Kedvenc karakterek:

Senki számára sem okozok nagy meglepetést azzal, ha azt mondom, Tuck, Tuck, TUCK. Tény, hogy ez az ember magába foglal mindent, amit az „ideális férfi” fogalma alatt értek, s ami a legnagyobb valószínűség szerint a való életben nem létezhet egyetlen emberben… de álmodozni talán szabad, még ha csak négyszáz oldal erejéig is. Szokás szerint kiemelhetném amúgy nagyjából az egész hokis baráti társaságot, Garrettet, Logant (Dean ezúttal kevésbé tett jó benyomást)… de a prímet akkor is a csapat ügyeletes jófiúja, John Tucker vinné el, s hogy miért, azt az értékelésem után talán már nem is kell magyaráznom.

Kedvenc részek:

Tuck és Sabrina kislányának születése, és ezek a léleksimogató babás jelenetek. Pedig még csak nem is szeretem a gyerekeket… talán inkább az hatott meg, ahogy a szülők viszonyultak ehhez a kis vacakhoz. Sugárzott a szeretet és gyengédség minden legépelt szóból, és annak aztán minden igyekezetem ellenére sem tudnék ellenállni, ahogy Tucker a pici Jamie-re vigyáz.

Kedvenc idézetek:

„John Tucker jóképű, istenien kefél és olyan laza, mintha a világon semmi nem hozná ki a sodrából. Nem nyaggatott bonyolult kérdésekkel, és nem akart tőlem többet, mint amit adni szeretnék. Hány ilyen pasival találkozik az ember?”

***

„Féltékenység kaparja a torkomat. Garrett már egy éve együtt van Hannah-val, és nem úgy tűik, hogy a kezdeti lángolás egy kicsit is csillapodna. Annyira szerelmes a lányba, hogy az már szinte émelyítő. Akárcsak Logan, aki nemrég jött újra össze Grace-szel. A rádión keresztül vallott szerelmet. Az egész olyan… igazságtalan. A két legnagyobb nőfaló, akit ismerek, egyszer csak megtalálja az igazit. Az egész csapatból én vagyok az egyetlen, aki világéletében stabil kapcsolatra vágyott. Amikor a Briarre jöttem, úgy terveztem, hogy már az első nap megismerkedem álmaim nőjével – a nagy ő-vel –, négy évig járunk, aztán diploma után megkérem a kezét. De nem így alakult. Sok lánnyal jártam, és sokkal le is feküdtem, de egyik sem volt a nagy ő. Közben Garrett és Logan, ez a két szerencsés seggfej úgy talál rá az igazira, hogy nem is keresi.”

***

„Csináltam egy kamu Instagram-fiókot, hogy megszívassam. Amikor posztol egy képet, várok egy-két napot, aztán bekommentelem, mennyire menő, hogy ugyanolyan inget hord, mint a nagyapám. Ezt eddig kétszer játszottam el, és mindkét ing a kukában végezte.”

***

„A helyzet egyre fokozódik.

Vajúdás hossza eddig: 19 óra.

Összehúzódások közt eltelt idő: 60 másodperc.

Sabrina halálos fenyegetései: 38.

Törött csontok száma a kezemben: a jó ég tudja.”

Borító: 5/3

A francba már ezekkel az Off-Campus borítókkal, de komolyan… minden alkalommal elmondatják velem, mennyire rühellem ezeket a sablon, félmeztelen pasis borítókat, aztán ahogy ezeket elnézem, valahogy mindig megbékélek egy kicsit. Talán csak mert ha eleget nézem, hozzászokok… akárhogy is, első ránézésre megint dühöngtem, másodjára vállat vontam, most meg legyintek: oké, legyen. Tény, hogy nem szeretem a narancssárgát, s bár az izmokért annál inkább odavagyok – természetesen –, nekem ez a csávó már kicsit sok… de akkor is.

Pontozás: 5/4

Elle Kennedy azt hiszem nagyon érti a dolgát, mégis, mintha az egész sorozat alatt csak arra tartalékolta volna az energiáit, hogy az utolsó kötettel odacsapjon. Legalábbis ezt reméltem az előző kötetek alatt – most pedig jelenthetem is: igen, odacsapott! Elég rendesen. A cél úgy érzem kiemelkedik az Off-Campus soraiból: bár megvan benne minden elem, ami alapvető fontosságú egy szórakoztató, felhőtlen kikapcsolódást nyújtó romantikus párszáz oldalhoz, úgy érzem, a kivitelezés most érte el a csúcspontját. A humor a toppon volt, ahogy azt megszokhattam, de ezúttal az írónő elég erős ellensúlyt adott mellé: a karaktereknek megvolt a maguk életének sötét foltja, egyes esetekben kimondottan komoly problémákról beszélhettünk, aztán egyszer csak robbant egy fordulat, ami épp amilyen gyorsan felforgatta szereplőink életét, annyira más irányt adott a cselekmény alakulásának is. Tuck és Sabrina huzavonája bonyolultabb érzelmi labirintussá nőtte ki magát, s bár a lány végletekig elmenő időhúzásából hamar elegem lett, visszagondolva megérte, mert még értékesebbé váltak a párosunk őszinte, teljes összhangban és szeretetben töltött percei – akár kettesben, akár hármasban voltak épp. Szerettem Tuck természetfeletti türelmét. Szerettem, ahogy kinyitja az ajtót Sabrina előtt. Szerettem a hokis csapat marhulásait. Szerettem, hogy Sabrina is izgul a félmeztelen Tuckerre kisbabával a karjában… egyszerűen csak szerettem, amit ez a könyv adott, akár holnapig marad velem, akár tovább.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Mivel a sorozat végéhez értünk, ideje elbúcsúzni a szereplőktől. Minden állomáson egy-egy főszereplőről találtok egy rövid leírást, ez alapján kell felismernetek és a keresztnevét a rafflecopter megfelelő sorába beírnotok. Az utolsó állomás viszont rendhagyó lesz, erre figyeljetek! Ha figyelmesen követtétek a sorozatot eddig, a könyv 3 példányának egyike lehet a Tiétek!

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

A négy részes csoda írőnője

Állomáslista:

10.08. - Deszykönyvajánlója

10.09. - Sorok között

10.10. - Angelikablogja

10.11. - CBooks

10.12. - Ambivalentina

10.13. - Könyvvilág

10.14. - Dreamworld

10.15. - Kristinablogja

10.16. - Never Let Me Go

a Rafflecopter giveaway

Colleen Hoover - Szívcsapás

„Akármi elől is menekülsz, az veled marad egészen addig, amíg rá nem jössz, hogyan birkózz meg vele.”

Eredeti cím: Slammed

Sorozat: Szívcsapás 1.

Oldalszám: 296

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja s öccse legnagyobb támasza. Bát kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik.

Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Willel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.

Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.

Colleen Hoover ismét feladta a leckét – meglehet, ezúttal nem az ép elmémet, normál lélegzetvételemet és teljes világomat bolygatta fel, hanem valóban, a szó leghétköznapibb értelmében ejtett gondolkodóba pozitívumokról, negatívumokról, meg persze arról, hogyan találhatom meg az egyensúlyt az érzelmeim és a józan eszem között. Mert ha a Szívcsapásról van szó, a kettő – az írónő könyveinek esetében szerintem először – élesen szétválik. Fantasztikus, vagy amatőr? Magával ragadó vagy túldramatizált? Klisés vagy egyedi? Kérdéseim záporában pedig az a legszórakoztatóbb pont, mikor rájövök, hogy hiába bujkál itt némi gyakorlatlanság, kiforratlanság a háttérben, még ezekkel együtt sem merek semmi rosszat mondani. Mert az egyszerűen túlzásnak tűnne.

Az eset némileg összezavart olvasás közben, a végére mégis arra a következtetésre jutottam, hogy csupán viszonyítás kérdése, hogy a kötetnek mekkora értéket tulajdoníthatunk. A new adult romantikus könyvek tengerében a Szívcsapás egyértelműen kiemelkedőnek számíthat, hiszen az átlagnál messze kidolgozottabb, és tartalmasabb – ellenben ha kizárólag az írónő többi könyvének társaságában vesszük szemügyre, akkor teljes egészében árasztja magából az első könyves feelinget. Kétségtelen, hogy az írónő már itt ízelítőt adott kivételes tehetségéből, megmutatta, hogy nem fél kényes témákhoz nyúlni, hogy a humorérzéke a helyén van, a szíve szintúgy – még ha szereti is szenvedni látni a szereplőit, általuk pedig mondanom sem kell, hogy az olvasókat is. Mégis, immár olyan csodák emlékével telítődve, mint a Velünk véget ér, a Vallomás, a Reménytelen vagy az Egy nap talán egyszerűen nem tudtam nem érezni a minőségbeli visszaesést: a fejüket itt-ott felütő kliséket – amiket Colleen máskor erőfeszítés nélkül kikerül –, a felesleges drámázásokat és a komoly helyzetek elbagatellizálását. Ez nálam még mind egy elsőkönyves szerző tapasztalatlanságára utalt, arra, hogy még nem sikerült megtalálni a humor és a komolyság közti tökéletes egyensúlyt, arra a bizonytalanságra, amellyel a harmónia és dráma mértéke, ideje és helye még nem szabályozható hiba nélkül. Nem tudtam nem észrevenni ezeket a döccenőket olvasás közben, de ne legyek semmi jónak az elrontója… tudom én, hogy mindenki el kell kezdje valahol. És hiába ért el olykor a csalódottság, összességében úgy látom és érzem, hogy Colleen Hoovernek ez még így is roppant ütősen sikerült.

Elárulom, az első fejezet alatt őszintén fontolgattam, hogy felfüggesszem ezt a próbálkozást: kaptunk egy költözést, egy szexi boy next doort meg egy instant szerelmet: tudjátok, olyat, mikor két kis galamb egymásra pislog kettőt, aztán már annyira egy hullámhosszon vannak, hogy ásó, kapa meg fűrész. Erősen szúrta a szemem ez a felállás, főleg, mert tudtam, hogy Colleen ennél jóval többre képes…

Mondanom sem kell, hogy néhány lappal később úgy csattant a pofon, amit adott, mint annak a rendje. Will és Layken kapcsolata ugyan az első percektől klisésnek és kiszámíthatónak ígérkezett, a történet előrehaladtával valami merésszé, formabontóvá, különlegessé és nem utolsósorban rettentő problematikussá nőtte ki magát. Tiltott szerelmek kész garmadájához volt már szerencsém az olvasmányaim során, az efféle azonban még nem szerzett magának bérelt helyet a legnépszerűbb könyves toposzok között: ez pedig a tanár-diák kapcsolat lenne.

Nos, igen, főszereplőink nem akármilyen helyzetbe keverték magukat… én magam pedig akárcsak a könyv egészének esetében, úgy ebben az ügyben is megállás nélkül ingadoztam az értelmes és az érzelmi alapú megközelítés közt. Mert Will és Lake… egyszerűen annyira édesek voltak együtt. Szükségük volt egymásra, megértették a másikat, és tökéletesen támogató társak tudtak lenni. (Ugyanakkor persze, ha arra került a sor, mindketten kikergettek a világból a drámázásukkal. Tudom én, hogy a „te vagy életem szerelme, de nem lehetsz velem, tartsd távol magad tőlem” klisékupac a tiltott szerelmek úgymond sajátja, de én már Edward Cullen óta a falat kaparom tőle.) De! Mert mindig van egy de… természetesen nem elhanyagolhatóak olyan csekélységek sem, mint az efféle viszonyokat tiltó törvények. És a mögöttük húzódó tiszta racionalitás, mert az élet nem áll meg ott, hogy két ember szeretnivaló párost alkot. Nyilván szükséges elgondolkodni egy kapcsolat következményein, s akár a kapcsolat végének a következményein is, amely egy ilyen, alapvetően alá-fölé rendelt viszonyban mint amilyen a tanárok s diákok között áll fenn elég problémássá nőheti ki magát, ha romantikus érzelmek jönnek be a képbe. A szabályozások egyaránt védik a tanárt s a tanulót is. Ez tehát a tisztán józan megközelítés, az értelmi oldal. Amúgy meg Ship Willken! Életem leggázabb shipneve, nem vagyok formában, nézzétek el nekem.

Tehát adott egy elég kényes szituáció, ebből adódóan pedig dráma, dráma és dráma. Amolyan Ezra és Aria féle állandó huza-vona, amelyben egyik percben még randiznak, a következőben egymásba botlanak a tanteremben, aztán titokban találkoznak egyikük lakásán, a végén pedig egyetértenek – vagy inkább nem értenek egyet – abban, hogy ezt így nem folytathatják. Meg persze ennek a különféle variációi. Mindenesetre az emberek nehéz helyzetekben ismerszenek meg igazán, az efféle szituációkban adott reakcióik mesélnek róluk a legtöbbet, és ez főszereplőinkkel sem volt másként. Will hozta az aggódó, felelősségteljes felnőtt figurát, ami éppen annyira szerethető, mint kiborító, de Lake… vele egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az idő 99 százalékában. Nagyon elkényelmesedtem Colleen többi regénye alatt, így nem voltam kellően edzett ehhez a kis hisztigéphez. Értem én, szar élete van. Minden oka megvan szomorúnak, kétségbeesettnek lenni, kilátástalannak érezni magát… de ő nemes egyszerűséggel csak hisztizett. Nem volt hajlandó szembenézni a felmerülő problémákkal, megállás nélkül önmagát sajnálta a másokra való akár minimális tekintet nélkül. Emberi. Marha emberi viselkedés. De nekem sok, és felettébb bosszantó is, bosszantó a családi életében – mégis mi az, hogy nagyjából úgy tesz, mintha az anyja hibája lenne, hogy beteg lett? –, bosszantó romantikus vonalon… mert Lake egész egyszerűen túl gyerek még mindehhez. Legfőként pedig túl gyerek egy NA könyv főszereplőjének.

Erről tehát ennyit, de mivel Colleenról beszélünk, ő pedig nem szereti a dolgokat letudni egy szerelmi szállal, így valamennyien megkapják a maguk tragédiáját, amelynek hordozhatják a sebeit: mind Will, aki szülei halála után egyedül neveli az öccsét, mind Layken, aki apja után az édesanyját is elveszíti, mind Julia, aki meg kell küzdjön a betegségével, mind a kiskölykök, és többségében a további mellékszereplők is. Mit is mondtam? Colleen szereti kínozni a karaktereit.

S miután kaptunk valamit romantikus és tragikus fronton is, azt hiszem elérkeztünk a kötet – de azt hiszem a teljes trilógia – legegyedibb pontjához. Az írónő valamennyi regényébe igyekszik csempészni valami effélét: az Egy nap talánhoz zene készült, a Vallomáshoz festmények, a Velünk véget érben a saját története is megszólal… a Szívcsapás pedig ezúttal szabad versekkel egészül ki. Fun fact, van a dologban némi angolos szójáték, ha megfigyeljük a címet – Slammed – és a témául szolgáló slam-poetryt. Ezt csak úgy zárójelben. Bár lehet annyira egyértelmű, hogy megemlítenem is nevetséges. Mindegy.

Alapjáraton nem lelkesedek kimondottan a szabad versekért, de egy-két hónapja szépen, fokozatosan nyitni kezdtünk egymás felé a műfajjal: először egy versenyen elhangzott vers nyert meg magának, a későbbiekben Tisza Kata efféle művészete, egy ideje pedig magam is átpártoltam a szabadvers-frontra, így ez a szál kellemes csalódásként ért végül. Egyszerre tette a könyvet egyedibbé, s segített megszólalni a karaktereknek, segített olyan érzéseket jeleníteni meg, amelyek amúgy kimondatlanok maradtak volna részükről.

Mindent összevetve enyhe csalódással ugyanakkor egy CoHo-féle könyvélménnyel gazdagabban csuktam be a könyvet, tudatában a tökéletlenségének, ugyanakkor megtanulva élvezni és megtapasztalni az értékeit is. Jó szívvel ajánlom azoknak, akik még nem olvastak az írónőtől: úgy hiszem ezt vagy a legelső, vagy a legerősebb könyvével érdemes elkezdeni, s amennyiben ez utóbbi megoldást választjátok, úgy elkerülitek a csalódást, mert az út innen már csak fölfele visz. Ajánlom azoknak is, akik szeretik Colleent… nekik jó tapasztalat lesz, s egy egészen új színfolt a munkásságában. Ajánlom a romantika kedvelőinek, a „tiltott szerelem” sztorik lelkes híveinek, akik nem félnek a komolyabb hangtól, ugyanakkor vágynak némi nevetésre is a sok bánat közepette. Röviden? Megér egy próbát.

Kedvenc karakterek:

Bár olykor őt is megcsapkodtam volna az Ezra Fitzes döntésképtelen és maximálisan következetlen kirohanásai miatt, Will már az első fejezetekben belopta magát a szívembe – amivel szerintem nem is vagyok egyedül. Nézzünk szembe vele, Will az a pasi, aki ha élne, a nők sorban állnának a háza előtt és „Will, légy a gyermekeim apja” táblákkal a méhüket ajánlgatnák neki. Ki tudja, talán még én is. Bár különösebb negatív érzelmeket szerintem senki nem váltott ki belőlem, rajta kívül csak egy karakter van, akit kimondottan kedvencként emlegethetek, ő pedig Julia Cohen, Lake és Kel anyja. Eleinte haragudtam rá kicsit, de szép lassan többet kaptunk a történet során belőle is, mire pedig teljesen kibontakozott előttünk az élete, rájöttem, hogy példaértékű és rendkívül bölcs karakter. Remélem egyszer a lánya is felér majd hozzá.

Kedvenc részek:

Mivel enyhén szólva odáig voltam Will és Lake párosáért, az első randijukat mélyen a szívembe zártam – és ahogy a történet előrehaladtával megértettem, hogy mekkora akadályok választják el őket egymástól, úgy értékelődött fel egyre inkább a szememben az az utolsó, békés este. Nagyon szerettem emellett Eddie tizennyolcadik születésnapját – rettentő idealizált és álomszerű volt számomra, mégis meg tudott hatni –, és Julia levelét, amit Laykennek írt a halála utáni karácsonyra. Életre szóló tanácsokkal látta el a lányát, a gyermekei iránti gondoskodása pedig még a halála után sem hagyott alább. Csodálatos karaktert ismerhettem meg benne. Ezen a ponton megjegyzem, hogy Colleen kiváló anyafigurákat tud ám ábrázolni – és szokott is. Le a kalappal!

Kedvenc idézetek:

„Most eltaszítja magától az életet,

az elfojtott, titkolt érzéseket,

szomorú, és mégis üdvözül,

nem tudjuk, mi zajlik legbelül

azon a néhány utolsó napon,

ami hátravan, míg meg nem halunk. /The Avett Brothers: Die, die die/”

***

„Végignézek a házakon. Mindegyik olyan egyforma! Próbálom elképzelni milyenek lehetnek belülről, és milyenek lehetnek a bennük lakó családok. Vajon nekik is vannak titkaik? Ők is szoktak szerelmesek lenni és szakítani? Vajon boldogok? Szomorúak? Félnek? Szegények? Magányosak? Értékelik, amijük van? Vajon Gus és Erica felfogják, milyen szerencsések, hogy egészségesek? Scottot vajon boldoggá teszi a sok pénz, amit a házkiadással keres? Mert a világon minden bizonytalan. Semmi sem tart örökké. Egyetlen dolog van, ami mindannyiunkban közös, és az a halál.”

***

„Valaki megkérdezte, nem nehéz-e újraélniük a történteket, amikor előadják őket. Erre azt felelték: attól, hogy az ember jó esetben túllép a múltbéli dolgokon – az adott személyen, eseményen, vagy akár időszakaszon – még nem biztos, hogy valaki a közönség soraiban nem éppen ugyanazon megy keresztül. Lehet, hogy te már túl vagy azon, hogy tavaly összetörték a szíved, de egy fickó az első sorban talán éppen most van ebben a helyzetben. És amit most érzel, az talán öt év múlva ugyanígy megérint majd valakit. Hát ezért írunk verseket.”

***

„Annyit gondolkodsz, hogy közben teljesen megfeledkezel arról, amit a szíved diktál. Egyensúlyt kell tartani a kettő között. Ha engeditek, hogy a körülmények felemésszenek benneteket, elveszítitek az esélyt arra, hogy valaha is boldogok legyetek.”

Borító: 5/2

Colleen Hoover a nem csupán a könyveiről, de azok lenyűgöző borítóiról is méltán híres lehetne, mégis, számomra ennek a sorozatnak a borítói jóval gyengébbnek tűnnek a többinél – vagy egyszerűen csak kívül esnek az én ízlésemnek a határain. Nem mondanám őket csúnyának… viszont számomra túl harsányak, a színek túltelítettek, a fények és a kontrasztok sem éppen kedvezők. Szívesebben látnám a polcomon az egyik külföldi, fekete és letisztult kiadásban.

Pontozás: 5/4*

Sokszor hiszi azt az ember, hogy a romantikus könyvek piacán már jöhet vele szembe semmi új… Colleen Hoover neve azonban valamiféle hívó szó, ami szerintem bárkinek visszaadhatná a new adult műfajba vetett hitét. Az írónő úgy váltogatja az arcait, mint ahogy mi, közönséges földi halandók levegőt eszünk, ezáltal minden könyvében más oldaláról ismerhetjük meg: ezúttal például úgy, mint kezdő írót. Hogy bazinagy klisével éljek, a Szívcsapás még csupán csiszolatlan gyémánt az írónő ékkőként csillogó későbbi művei között: még nem egészen kiforrott, koránt sem tökéletes, de a hibái alatt ott fénylik a valódi értéke, amivé Colleen páratlan tehetsége és fantáziája emeli. Tartalmat teremtett: mélyet, elgondolkodtatót, szívfacsarót, ugyanakkor a fájdalommal töltött percek köré a tőle megszokott finom humorával, és szenvedélyes szerelemmel szőtt hálót. Néha megtalálta az egyensúlyt, olykor a földön koppant ebben a végtelen család és szerelem, humor és komolyság közti kötéltáncban. De mindig felállt, ment tovább, és valamennyi alkalommal mutatott valami lenyűgözőt,valami újszerűt, ami minden ballépését elfeledtette. Kíváncsi vagyok, innen hova fejlődünk a következő részekben. :)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!