Nő pánikban | R. Kelényi Angelika - Az agyam eldobom


„A szédülést ki kell használni. Mások isznak, hogy elérjék ezt az állapotot. A pánikosoknak ingyen van.”

Eredeti cím: Az agyam eldobom!
Oldalszám: eredeti: 192; bővített: 280
Megjelenés: eredeti: 2014; bővített: 2017
Kiadó: Figyelem Kiadó
Ár: 3499 –

Betegséget humorral kezelni
Képes-e az ember egy kemény, embert próbáló pszichés nyavalya kellős közepén kinevetni saját magát?
R. Kelényi Angelika szerint igen, sőt, neki a gyógyulásban is segített, hogy öniróniával szemlélte saját problémáját. Pedig nem volt könnyű dolga.
Pánikbetegségének felbukkanása előtt nemcsak bírta a tömeget, de kereste is; kifejezetten boltkóros volt, a legsűrűbb szórakozóhelyeket kedvelte, és sosem mondott nemet a mozira, színházra. Aztán egyik percről a másikra mindettől félelem kerítette hatalmába.
Ezt a naplót saját tapasztalatai alapján jegyezte le, önsajnálat nélkül, nyersen, fanyar humorral.

Az agyam eldobom R. KELÉNYI ANGELIKA Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt író első könyve volt. A napló új ruhát kapott, és tartalma is jócskán kibővült valós, humoros, néha megdöbbentő részletekkel. Az új kiadással az olvasók a szerző életének egy meghatározó szeletét vehetik a kezükbe.

Nem egészen jutok szóhoz, szóval az értékelés érdemi részét megelőzően következzen egy tipikus Virágos történet. Ugyan, ne higgyétek, hogy az újdonság erejétől vagyok letaglózva – ezért egyszerűen csak Angelika remek stílusa a felelős –, ugyanis immár másodjára olvastam az írónő bemutatkozó regényének bővített kiadását. Töredelmesen bevallom, hogy első olvasás utáni lelkesedésem ide vagy oda, kemény időket éltünk akkoriban… olyan időket, mikor sok dokumentumot mentettem el „értékelés lesz” címszó alatt, és nagyjából ugyanannyit hagytam ilyen fájdalmas-félbehagyott állapotban. Azóta azonban sikerült magam egész jól összeszednem e téren, ezért úgy döntöttem, az agyam kényszerű megerőltetése és a másfél éves olvasási emlékeim felidézése helyett rászánok egy éjszakát Az agyam eldobom második olvasására – ártani elvégre nem árthat, ugye. Sőt. Ha lehetséges, másodjára talán még nagyobb élményt nyújtott a kötet: mindenesetre sokat dobott rajta, hogy immár a teljes elbeszélést, minden monológot Angelika hangján hallottam a fejemben, épp mint mikor ott ültem az író-olvasó találkozóján, s hallgattam amint az életéről, könyveiről mesél. Csak ezúttal kicsit hosszabban… de gondolhatjátok, hogy ezt egyáltalán nem bántam.

Amúgy nincs nagy sztorim. Anno nem úgy találtam rá a könyvre, mint az írónő közeli ismerőse, még csak nem is ismertem Angelikát. Nem a hype miatt botlottam belé, nem arról van szó, hogy addig folyt volna a sztori a csapból is, amíg már nekem is muszáj volt belekóstolnom. Elsőre nem is a témája vonzott – másodjára ellenben kifejezetten érdekelt már az is –, vagy az, hogy esetleg sorsközösséget vállalnék az írónővel, mert erről szó sincs. Szégyen vagy sem, az első perctől kezdve, hogy a véletlen (meg a kiadó akkori pr vezetője :D) az utamba sodorta a kötetet, engem a színtiszta kíváncsiság hajtott afelé, hogy megszerezzem és elolvassam – na meg az egyszerű tény, miszerint R. Kelényi Angelika az Álomgyár legsikeresebb szerzőinek egyike, én pedig továbbra is szégyenletesen le voltam maradva, már ami a munkásságát illeti. Úgy éreztem, megértem az első könyvemre Angelikától – most pedig, túl egy újrázáson úgy érzem, ide nekem a következőt!

Kapásból nem egy dolog akad, amiről beszélhetnék,  nem egy aspektus, amelyből közelítve megállapíthatom és bebizonyíthatom nektek, hogy csillagos ötös olvasmányról beszélünk, mert egy értékeléskor a két legfontosabb kérdés a „mit?” és a „hogyan”, a válaszok pedig mindkettőre kimaxolják a pozitivitás fogalmát, ha erről a könyvről van szó.

Az első dolog, ami megragadja a figyelmet már az első fejezet, mit első fejezet, már a szerzői előszó első oldalán, az Angelika végtelenül közvetlen és barátságos stílusa, az a bátor egyediség amivel az olvasóihoz szól. Valami hihetetlen humorral és öniróniával, de ami még fontosabb, lendületesen és őszintén. Semmi sem volt így könnyebb, mint percek alatt közel érezni magunkhoz a történetet, s az írónő igaz történetének sodrásába kerülni, átérezni az őt gyötrő problémákat, akár osztozunk bennük, akár nem.

Én személy szerint nem vagyok érintett, ha pánikbetegségről van szó – persze velem is fordult már elő hasonló, volt hogy fulladtam, nem kaptam levegőt, rázott a hideg majd levert a víz, hányinger és szédülés gyötört, de jobbára egyszeri-kétszeri alkalomról beszélhetek csupán. Félelmetes volt, s ez talán segített, hogy komolyabban tekintsek a kötet tartalmára: elvégre ez egyszer is elég szívás, s rémisztő belegondolni, hogy valaki a nap túlnyomó részében hasonló tünetekkel él, s a mindennapi tevékenységeinek hű kísérője a fenti tünetegyüttes, vagy éppen más zavaró tényezők.

Nem akarok megint belefolyni a pszichés eredetű betegségek társadalmi megítélésébe, elvégre ugyanezt megtettem nemrég a Hullámvasútonc. kötet értékeléskor, azonban ismét felvetődött bennem annyi de annyi gondolat a témában… Elvégre ahogy azt az írónő is megfogalmazta a történet során, míg a náthát például mindenki elismeri, addig a pánikbetegség megmarad a közvéleményben holmi mondvacsinált problémának. Hisztinek meg parának, és még istentudja milyen szintre bagatellizálják, mindenesetre tény, hogy társadalmunk továbbra sem tud mit kezdeni olyan dolgokkal, amelyeket nem ért és érez át száz százalékosan. A könyv során felbukkanó egy-egy karakter is díszes példája annak, hogy aki nem ment még keresztül pánikrohamon, egyszerűen képtelen átérezni, mit is élhet át a beteg. S ezt alapul véve talán hajlamosabbak is az egészet csupán őrültségnek vélni.

Ilyen megítélés mellett minden pszichés betegséggel küzdőnek fel van adva a lecke, mégis hogyan kezelje a problémáit – nem elég maga a temérdek zavaró, akadályozó tünet, a betegnek még valahogy be kéne lőnie a pánik, önmaga és a családja, ismerősei kapcsolatrendszerét is, avagy azt, mit, merre és hogyan kommunikáljon, hogy ne tartsák egészen gyagyásnak. Sajnálatos módon ez stresszforrás, holott jól tudjuk, hogyan képes enyhíteni egy-egy gondot már csak a nevezett teher megosztása, s a visszacsatolásként kapott támogatás, elfogadás is.

Éppen ezért érzem példásnak azt, ahogy az írónő mindezt félretette. Mert átélte a betegséget, megélte, legfőképp pedig túlélte… és ebből nem csinált titkot. A naplóbejegyzéseivel egyaránt segített önmagán, majd a megjelenés után másokon is: a hasonló gondokkal küzdőknek vigaszt s támogatást nyújtott, a maradéknak pedig betekintést egy pánikbeteg ember mindennapjaiba és gondolatvilágába, mégpedig a kezdetektől egészen a gyógyulásig, megmutatva mindent. Az első gyanakvó gondolatokat, az egyre gigantikusabb méreteket öltő hipochodriát, s az érzést, ami elfog egy pánikbeteg embert a tömegközlekedésen, egy bevásárlóközpontban, a munkahelyén, de akár otthon, a vécén ülve is. Végül pedig azt, mikor már nem a betegség irányít, hanem a beteg – avagy a gyógyulást, legalábbis szerencsés esetben.



Becsülöm a szerzőt, mert kemény volt, kitartott, küzdött és végül nyert: nem hagyta, hogy maga alá gyűrje a pánik, ez az alaktalan, testtelen kis szörny. Becsülöm, mert a saját tapasztalataiból végül a lehető legtöbbet hozta ki. Becsülöm, mert megírta a történetét, s ezzel minden bizonnyal sokak számára segítséget nyújtott, de talán a legjobban azért becsülöm, mert végigkövetve ezt a 280 oldalt nem tudtam nem arra gondolni, mekkora erőt kell magán vegyen az ember, hogy így kitárulkozzon, hogy ország-világ előtt felfedje az életének egy ilyen nehéz szakaszát. Nem lehetett egyszerű, de úgy érzem, Az agyam eldobom nélkül kevesebb lenne a magyar könyvpiac – ilyen őszinte, valós történetekre pedig szükségünk van. A pánikbetegségről beszélnünk kell, tudnunk kell, ugyanis igenis létező probléma, ha pedig már így állunk, a lehető leghitelesebb módja ennek ha az egész sztorit olyasvalaki szájából hallhatjuk, aki maga is elég sok bokszmeccset játszott végig a parával, rémülettel, hipochondriával – s nemcsak állta a pánikbetegség valamennyi kezének-lábának ütését, de egymaga fel is vette vele a harcot.

Egy szó mint száz, én tényleg eldobtam az agyam, először, másodszor, s lefogadom, hogy így lesz ez valamennyi alkalommal, mikor még lekerül a polcomról Angelika könyve. A téma foglalkoztat, s sosem sajnálom rá szánni az időmet, az írónő stílusa pedig örökzöld és imádnivaló, akárcsak a fejezet eleji bölcsességek, így pedig még egy komoly témát is képes volt mindenki számára emészthetővé szelídíteni, mi több, egyszerre alkotni valami elgondolkodtatót és szórakoztatót. Számomra ilyen egy ideális könyv!

Kedvenc részek:

E könyv esetében kissé nehéz erre a kérdésre jó választ adni nem véletlenül maradt ki a Kedvenc karakterek rész sem, mert egyszerűen nem tűnik helyesnek kedvencként emlegetni bármit is egy történetből, amely valaki betegségét kvázi szenvedését dolgozza fel. Mégis, túl azon, hogy az egész könyvet nagyon is szerettem, van valami, amit ki tudnék emelni, ez pedig a fejezetek, napok elején lévő frappáns kis mottó. Mind olyan humoros, szerencsesütibe illő életbölcsesség, amit legszívesebben egytől egyik kiidézgetnék nektek a következő pontban… de nyugi, csak a felét fogom :D. Nem nagy titok, hogy a lapok közül kilógó millió pink post itnek kábé a fele ezeket jelöli.

Kedvenc idézetek:

„Sokszor érzi úgy az ember, hogy megszabadulna a megszokott rossztól, de nem dobja ki, mert attól fél, nélküle még rosszabb lesz. Aztán amikor mégis megteszi, rájön, hogy nem is hiányzik.”

***

„Figyeld meg, hogy vészhelyzetben mire vagy képes. Erre akkor is képes vagy, ha nincs vészhelyzet!”

***

„Mondtam neki, hogy ájulós vagyok, lehet, hogy leborulok a székről.
Erre nagyon szigorúan rám nézett, és így szólt:
– Nálunk csak a férfiak ájulnak!
Persze, hogy nem ájultam el. Egy ilyen mondat után ki merne?”

***

„Soha ne unatkozz, mert az unalom a hülye gondolatok táptalaja.”

***

„Nekem is meg kellett tapasztalnom, hogy a náthát mindenki betegségnek tartja, viszont ha pszichés eredetű nyavalyája van az embernek, akkor simán csak bolondnak nézik.”

Borító: 5/4

Sokáig nem tudtam, mit is gondoljak Az agyam eldobom borítójáról… de az összkép egy picit minden egyszerre. Mert passzol, és illeszkedik a történethez, ugyanakkor félek, hogy a vidám, csajos beütésével félrevezetően hat, hiszen nem tükrözi kellően, milyen komoly téma lapul alatta. Nehéz döntésre jutni ilyen ambivalens érzésekkel, végső soron azonban mégis örülök, hogy ilyen borítóval tudhatom a könyvet a polcomon: talán nem tökéletes, de már ennek ellenére sem cserélném le.

Pontozás: 5/5


Angelika története furcsa kettősséget ébresztett bennem: egyszerre akartam tovább és tovább nyújtani, meghosszabbítani a lapokat, hogy tartson még az élmény amit az olvasás okoz, ugyanakkor mégis arra kellett gondolnom, bár ne történtek volna meg vele a leírtak, s így a könyv se született volna meg. Viszont ami megtörtént, megtörtént, akármilyen nagy klisé is ez, az írónő pedig megtette azt, amit sokan nem tudnának a helyzetében: beintett a pániknak, és kihozta belőle a legtöbbet, amit ki lehetett, hogy betegsége és gyógyulása e könyv formájában ajándék legyen mindenki számára, aki hasonló problémákkal küzd, s azoknak a szerencséseknek is, akik nem. Lépésről lépésre, az első jelektől kezdve örökítette meg a folyamatot, félrebeszélés nélkül, a pánikbetegség minden oldalát és szenvedését bemutatva – mindezt viszont lehengerlő humorral, kissé keserű öniróniával fűszerezve, amiért azt hiszem nem is lehetne hálásabb az olvasóközönség. Köszönjük!

Köszönöm az Álomgyár Kiadónak a recenziós példány, Angelikának pedig a kitartását, s hogy megírta ezt a könyvet! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Instagram