„A szédülést ki kell használni. Mások isznak, hogy
elérjék ezt az állapotot. A pánikosoknak ingyen van.”
Eredeti cím: Az agyam eldobom!
Oldalszám: eredeti: 192; bővített: 280
Megjelenés: eredeti: 2014; bővített: 2017
Kiadó: Figyelem Kiadó
Ár: 3499 –
Betegséget humorral kezelni
Képes-e az ember egy kemény, embert próbáló pszichés
nyavalya kellős közepén kinevetni saját magát?
R. Kelényi Angelika szerint igen, sőt, neki a
gyógyulásban is segített, hogy öniróniával szemlélte saját problémáját. Pedig
nem volt könnyű dolga.
Pánikbetegségének felbukkanása előtt nemcsak bírta a
tömeget, de kereste is; kifejezetten boltkóros volt, a legsűrűbb
szórakozóhelyeket kedvelte, és sosem mondott nemet a mozira, színházra. Aztán
egyik percről a másikra mindettől félelem kerítette hatalmába.
Ezt a naplót saját tapasztalatai alapján jegyezte
le, önsajnálat nélkül, nyersen, fanyar humorral.
Az agyam eldobom R. KELÉNYI ANGELIKA
Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt író első könyve volt. A
napló új ruhát kapott, és tartalma is jócskán kibővült valós, humoros, néha
megdöbbentő részletekkel. Az új kiadással az olvasók a szerző életének egy
meghatározó szeletét vehetik a kezükbe.
Nem egészen
jutok szóhoz, szóval az értékelés érdemi részét megelőzően következzen egy
tipikus Virágos történet. Ugyan, ne higgyétek, hogy az újdonság erejétől vagyok
letaglózva – ezért egyszerűen csak Angelika remek stílusa a felelős –, ugyanis
immár másodjára olvastam az írónő bemutatkozó regényének bővített kiadását.
Töredelmesen bevallom, hogy első olvasás utáni lelkesedésem ide vagy oda,
kemény időket éltünk akkoriban… olyan időket, mikor sok dokumentumot mentettem
el „értékelés lesz” címszó alatt, és nagyjából ugyanannyit hagytam ilyen
fájdalmas-félbehagyott állapotban. Azóta azonban sikerült magam egész jól
összeszednem e téren, ezért úgy döntöttem, az agyam kényszerű megerőltetése és
a másfél éves olvasási emlékeim felidézése helyett rászánok egy éjszakát Az agyam eldobom második olvasására –
ártani elvégre nem árthat, ugye. Sőt. Ha lehetséges, másodjára talán még
nagyobb élményt nyújtott a kötet: mindenesetre sokat dobott rajta, hogy immár a
teljes elbeszélést, minden monológot Angelika hangján hallottam a fejemben, épp
mint mikor ott ültem az író-olvasó találkozóján, s hallgattam amint az
életéről, könyveiről mesél. Csak ezúttal kicsit hosszabban… de gondolhatjátok,
hogy ezt egyáltalán nem bántam.
Amúgy nincs nagy
sztorim. Anno nem úgy találtam rá a könyvre, mint az írónő közeli ismerőse, még
csak nem is ismertem Angelikát. Nem a hype miatt botlottam belé, nem arról van
szó, hogy addig folyt volna a sztori a csapból is, amíg már nekem is muszáj
volt belekóstolnom. Elsőre nem is a témája vonzott – másodjára ellenben
kifejezetten érdekelt már az is –, vagy az, hogy esetleg sorsközösséget
vállalnék az írónővel, mert erről szó sincs. Szégyen vagy sem, az első perctől
kezdve, hogy a véletlen (meg a kiadó akkori pr vezetője :D) az utamba sodorta a
kötetet, engem a színtiszta kíváncsiság hajtott afelé, hogy megszerezzem és
elolvassam – na meg az egyszerű tény, miszerint R. Kelényi Angelika az Álomgyár
legsikeresebb szerzőinek egyike, én pedig továbbra is szégyenletesen le voltam
maradva, már ami a munkásságát illeti. Úgy éreztem, megértem az első könyvemre
Angelikától – most pedig, túl egy újrázáson úgy érzem, ide nekem a következőt!
Kapásból nem egy
dolog akad, amiről beszélhetnék, nem egy
aspektus, amelyből közelítve megállapíthatom és bebizonyíthatom nektek, hogy
csillagos ötös olvasmányról beszélünk, mert egy értékeléskor a két legfontosabb
kérdés a „mit?” és a „hogyan”, a válaszok pedig mindkettőre kimaxolják a
pozitivitás fogalmát, ha erről a könyvről van szó.
Az első dolog,
ami megragadja a figyelmet már az első fejezet, mit első fejezet, már a szerzői
előszó első oldalán, az Angelika végtelenül közvetlen és barátságos stílusa, az
a bátor egyediség amivel az olvasóihoz szól. Valami hihetetlen humorral és
öniróniával, de ami még fontosabb, lendületesen és őszintén. Semmi sem volt így
könnyebb, mint percek alatt közel érezni magunkhoz a történetet, s az írónő
igaz történetének sodrásába kerülni, átérezni az őt gyötrő problémákat, akár
osztozunk bennük, akár nem.
Én személy
szerint nem vagyok érintett, ha pánikbetegségről van szó – persze velem is
fordult már elő hasonló, volt hogy fulladtam, nem kaptam levegőt, rázott a
hideg majd levert a víz, hányinger és szédülés gyötört, de jobbára egyszeri-kétszeri
alkalomról beszélhetek csupán. Félelmetes volt, s ez talán segített, hogy
komolyabban tekintsek a kötet tartalmára: elvégre ez egyszer is elég szívás, s
rémisztő belegondolni, hogy valaki a nap túlnyomó részében hasonló tünetekkel
él, s a mindennapi tevékenységeinek hű kísérője a fenti tünetegyüttes, vagy
éppen más zavaró tényezők.
Nem akarok
megint belefolyni a pszichés eredetű betegségek társadalmi megítélésébe,
elvégre ugyanezt megtettem nemrég a Hullámvasútonc. kötet értékeléskor, azonban ismét felvetődött bennem annyi de annyi gondolat
a témában… Elvégre ahogy azt az írónő is megfogalmazta a történet során, míg a
náthát például mindenki elismeri, addig a pánikbetegség megmarad a
közvéleményben holmi mondvacsinált problémának. Hisztinek meg parának, és még
istentudja milyen szintre bagatellizálják, mindenesetre tény, hogy társadalmunk
továbbra sem tud mit kezdeni olyan dolgokkal, amelyeket nem ért és érez át száz
százalékosan. A könyv során felbukkanó egy-egy karakter is díszes példája
annak, hogy aki nem ment még keresztül pánikrohamon, egyszerűen képtelen átérezni, mit is élhet át a beteg. S
ezt alapul véve talán hajlamosabbak is az egészet csupán őrültségnek vélni.
Ilyen megítélés
mellett minden pszichés betegséggel küzdőnek fel van adva a lecke, mégis hogyan
kezelje a problémáit – nem elég maga a temérdek zavaró, akadályozó tünet, a
betegnek még valahogy be kéne lőnie a pánik, önmaga és a családja, ismerősei
kapcsolatrendszerét is, avagy azt, mit, merre és hogyan kommunikáljon, hogy ne
tartsák egészen gyagyásnak. Sajnálatos módon ez stresszforrás, holott jól
tudjuk, hogyan képes enyhíteni egy-egy gondot már csak a nevezett teher
megosztása, s a visszacsatolásként kapott támogatás, elfogadás is.
Éppen ezért
érzem példásnak azt, ahogy az írónő mindezt félretette. Mert átélte a
betegséget, megélte, legfőképp pedig túlélte… és ebből nem csinált titkot. A
naplóbejegyzéseivel egyaránt segített önmagán, majd a megjelenés után másokon
is: a hasonló gondokkal küzdőknek vigaszt s támogatást nyújtott, a maradéknak
pedig betekintést egy pánikbeteg ember mindennapjaiba és gondolatvilágába,
mégpedig a kezdetektől egészen a gyógyulásig,
Becsülöm a
szerzőt, mert kemény volt, kitartott, küzdött és végül nyert: nem hagyta, hogy
maga alá gyűrje a pánik, ez az alaktalan, testtelen kis szörny. Becsülöm, mert
a saját tapasztalataiból végül a lehető legtöbbet hozta ki. Becsülöm, mert
megírta a történetét, s ezzel minden bizonnyal sokak számára segítséget
nyújtott, de talán a legjobban azért becsülöm, mert végigkövetve ezt a 280
oldalt nem tudtam nem arra gondolni, mekkora erőt kell magán vegyen az ember,
hogy így kitárulkozzon, hogy ország-világ előtt felfedje az életének egy ilyen
nehéz szakaszát. Nem lehetett egyszerű, de úgy érzem, Az agyam eldobom nélkül kevesebb lenne a magyar könyvpiac – ilyen őszinte,
valós történetekre pedig szükségünk van. A pánikbetegségről beszélnünk kell,
tudnunk kell, ugyanis igenis létező probléma, ha pedig már így állunk, a lehető
leghitelesebb módja ennek ha az egész sztorit olyasvalaki szájából hallhatjuk,
aki maga is elég sok bokszmeccset játszott végig a parával, rémülettel,
hipochondriával – s nemcsak állta a pánikbetegség valamennyi kezének-lábának
ütését, de egymaga fel is vette vele a harcot.
Egy szó mint
száz, én tényleg eldobtam az agyam, először, másodszor, s lefogadom, hogy így
lesz ez valamennyi alkalommal, mikor még lekerül a polcomról Angelika könyve. A
téma foglalkoztat, s sosem sajnálom rá szánni az időmet, az írónő stílusa pedig
örökzöld és imádnivaló, akárcsak a fejezet eleji bölcsességek, így pedig még
egy komoly témát is képes volt mindenki számára emészthetővé szelídíteni, mi
több, egyszerre alkotni valami elgondolkodtatót és szórakoztatót. Számomra
ilyen egy ideális könyv!
Kedvenc
részek:
E könyv esetében
kissé nehéz erre a kérdésre jó választ adni nem véletlenül maradt ki a Kedvenc
karakterek rész sem, mert egyszerűen nem tűnik helyesnek kedvencként emlegetni
bármit is egy történetből, amely valaki betegségét kvázi szenvedését dolgozza
fel. Mégis, túl azon, hogy az egész könyvet nagyon is szerettem, van valami,
amit ki tudnék emelni, ez pedig a fejezetek, napok elején lévő frappáns kis mottó.
Mind olyan humoros, szerencsesütibe illő életbölcsesség, amit legszívesebben
egytől egyik kiidézgetnék nektek a következő pontban… de nyugi, csak a felét
fogom :D. Nem nagy titok, hogy a lapok közül kilógó millió pink post itnek kábé
a fele ezeket jelöli.
Kedvenc
idézetek:
„Sokszor érzi úgy az ember, hogy megszabadulna a
megszokott rossztól, de nem dobja ki, mert attól fél, nélküle még rosszabb
lesz. Aztán amikor mégis megteszi, rájön, hogy nem is hiányzik.”
***
„Figyeld meg,
hogy vészhelyzetben mire vagy képes. Erre akkor is képes vagy, ha nincs
vészhelyzet!”
***
„Mondtam neki,
hogy ájulós vagyok, lehet, hogy leborulok a székről.
Erre nagyon
szigorúan rám nézett, és így szólt:
– Nálunk csak a
férfiak ájulnak!
Persze, hogy nem
ájultam el. Egy ilyen mondat után ki merne?”
***
„Soha ne
unatkozz, mert az unalom a hülye gondolatok táptalaja.”
***
„Nekem is meg kellett tapasztalnom, hogy a náthát
mindenki betegségnek tartja, viszont ha pszichés eredetű nyavalyája van az
embernek, akkor simán csak bolondnak nézik.”
Borító:
5/4
Sokáig nem
tudtam, mit is gondoljak Az agyam eldobom
borítójáról… de az összkép egy picit minden egyszerre. Mert passzol, és
illeszkedik a történethez, ugyanakkor félek, hogy a vidám, csajos beütésével
félrevezetően hat, hiszen nem tükrözi kellően, milyen komoly téma lapul alatta.
Nehéz döntésre jutni ilyen ambivalens érzésekkel, végső soron azonban mégis
örülök, hogy ilyen borítóval tudhatom a könyvet a polcomon: talán nem tökéletes,
de már ennek ellenére sem cserélném le.
Pontozás:
5/5
Angelika
története furcsa kettősséget ébresztett bennem: egyszerre akartam tovább és
tovább nyújtani, meghosszabbítani a lapokat, hogy tartson még az élmény amit az
olvasás okoz, ugyanakkor mégis arra kellett gondolnom, bár ne történtek volna
meg vele a leírtak, s így a könyv se született volna meg. Viszont ami
megtörtént, megtörtént, akármilyen nagy klisé is ez, az írónő pedig megtette
azt, amit sokan nem tudnának a helyzetében: beintett a pániknak, és kihozta
belőle a legtöbbet, amit ki lehetett, hogy betegsége és gyógyulása e könyv
formájában ajándék legyen mindenki számára, aki hasonló problémákkal küzd, s
azoknak a szerencséseknek is, akik nem. Lépésről lépésre, az első jelektől
kezdve örökítette meg a folyamatot, félrebeszélés nélkül, a pánikbetegség
minden oldalát és szenvedését bemutatva – mindezt viszont lehengerlő humorral,
kissé keserű öniróniával fűszerezve, amiért azt hiszem nem is lehetne hálásabb
az olvasóközönség. Köszönjük!
Köszönöm az
Álomgyár Kiadónak a recenziós példány, Angelikának pedig a kitartását, s hogy
megírta ezt a könyvet! *-*
Ha
érdekel a könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése