„Félünk tőle, és mégis, a legtöbben leginkább attól félünk, hogy valaki mást ragad el, nem minket. Mert a halállal kapcsolatos legnagyobb félelmünk az, hogy elmegy mellettünk. És ott hagy minket magányosan.”

Eredeti cím: En man som heter Ove

Oldalszám: 340

Megjelenés: 2014

Kiadó: Animus

Ár: 3690 –

Ove 59 éves. Saabot vezet, És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.

Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahogy egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene.  Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük  ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ovve, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójába, s van-e számára kiút?

Most marhára belevágok a dolgok közepébe, mert türelmetlenül súgni akarok már valamit minden ittlévő olvasómnak: az a 600 000 Svédországban eladott példány nem tévedés. Az emberek nem tévednek. A kiadók, akik sorra veszik a könyv jogait, a fordítók, akik valami értelmessel foglalkozva épp Backman szövegét gondozzák, az eladók, akik a kirakatban mutogatják a köteteket, és a vásárlók, akik lecsapnak rá… nos, mind igazuk van. Mert olyan csoda él a 340 lap között, amit az ember épp amennyire meg akarna tartani csakis magának, épp annyira érzi azt is, hogy az egész világnak látnia kell.  

Szeretném azt mondani, hogy Az ember, akit Ovénak hívnak ennek vagy annak a könyve. Tudjátok, ahogy szoktam. Az Apró csodák az esélyegyenlőség könyve. Tisza Kata – A legjobb hely a városban te vagy, avagy az összetört szívek és a gyógyulás könyve… ilyesmi. De igazából ahogy haladtam, úgy ébredtem rá, hogy egy egész életet ad a szerző a történetével, és ezt nem lehet szigorúan egy-két szóban elintézni. Ad egy szelettel a felhőtlen napokból és a nagy veszteségekből. A fiatalságból, a felnövésből, az öregségből és mindenből ami ezekkel jár. Mesél egy kicsit barátságról, segítőkészségről, s a szerelemről még többet. A szerelemről, ami nem az „amíg a halál el nem választ” fajta, hanem olyan, ami örökké él.

Főszereplőnk, Ove pedig olyan ember, akivel szívesen tartunk jóban-rosszban egyaránt, mert a maga zárkózott megfejthetetlenségében is van valami magával ragadó, amitől az ember jobban meg akarja ismerni. Őt és a történetét is. Mert az Ovét magába ölelő sötétség mögül ki-kiszűrődik olykor a világosság amit magából áraszt, s megcsillan azon a csodás, de elveszett emberen, aki az áthatolhatatlannak vélt páncélja mögött rejlik. Talán ez a legszebb az egészben. Észrevenni az embert, és felfedezni benne a kincset.

A visszaemlékezéseket követve, és lassan összeillesztve fejben Ove múltjának puzzle darabkáit, majdhogynem személyesen láthatjuk, ahogy felépülnek azok a bizonyos falak a kisfiú, a legény majd a fiatal felnőtt Ove körül. Veszteségek sorozata, halál, kemény munka, becsülettel vívott harcok alkották a mindennapjait, s bár könnyű volt megszeretni őt a belőle áradó erő és határozottság miatt, engem épp annyira képes volt felbosszantani is olykor. Ez… ez tudom, hogy elég szomorú dolog. Elvégre a tisztesség, mint olyan mindenképpen becsülendő tulajdonság kell legyen, pláne látva, mily módon veszett ki a 21. század emberéből, mégis, hogy egy régi Barbie mesére hivatkozzak (de kérlek, ne hagyjátok, hogy ez tompítsa a kijelentés komolyságát), tény, hogy „egy önző világban csak az önzés hoz sikert”. Így tehát kissé úgy éreztem, ebben a züllött, velejéig romlott világban Ove becsületessége elvész a cselekedet és a jutalom közti úton. Így túlélni pedig lehetetlen… de mindenesetre roppant problémás. Sokminden van, amit jószívvel elnéztem Ovénak – még szeretni is tudtam benne minden furcsaságot, ami a legtöbb embernek talán nehézkessé tesz valakit, én mégis… mondjuk úgy, hozzáedződtem ezekhez. Meglehet kissé félszeg volt, fenemód csöndes és zárkózott, nehezen engedett fel, nem tudott beszélni a nőkkel és mindent csak feketében meg fehérben, színlogika mentén tudott szemlélni… de nálam mindez rendben volt. A beteges tisztessége… na azzal nem tudtam mindig mit kezdeni. Olykor olyan élhetetlenné tette, én pedig módfelett értékelem, ha valaki igenis talpraesett.

„Minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell döntenie, milyen emberré váljon. Olyanná, aki hagyja, hogy a többiek eltapossák, vagy olyanná, aki nem. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.”

De hagyjuk ezt – talán ez az egy apróság elvész minden más fent említett dolog közt, ami különlegessé tette a férfit. Persze – mint a hozzá hasonlóak általában – Ove is kilógott a tömegből. Olyan volt, mint aki egyszerűen rossz korba született, és így inkább csak, mint afféle külsős szemlélte a zajos, hömpölygő életet a perifériáról – egészen addig, míg jött a nő, aki miatt minden áldott nap képes volt órákat utazni a vonaton a rossz irányba. Aki elhomályosította a világot körülöttük, amitől a férfi csakis egy emberre tudott figyelni, egy mosolyra, nevetésre, egy hangból áradó lelkesedésnek.

Ami azt illeti, ismerek egy ilyen fiút, éppen ilyet, mint amilyen a fiatal Ove is volt – s bár én sosem érhettem Sonja kitörő vidámságának vagy életkedvének közelébe sem, szerettem hinni abban, hogy annak a fiúnak miattam simulnak ki a ráncok a szemöldökei közt, miattam mosolygott a szeme, mert szerintem ez a lehető legszebb módja annak, ahogy az ellentétek hathatnak egymásra. Mondanom sem kell, hogy végül minden máshogy alakult, de tündérmesék, mint tudjuk, nem léteznek. Kivéve talán Ovéé és Sonjáé – mert az ő történetükbe hiába rondított bele baleset, betegség, halál… így is valami olyan érzés maradt utánuk, amiről a legtöbb ember csak álmodozik, hogy az övé lehet, de sosem éri el.

Furcsa lehet, amit most mondok, de attól függetlenül, hogy félig-meddig romantikus regényekkel tankolom az üzemanyagtartályom, nem mondanám magam kifejezetten romantikus lelkűnek. Igazából marha szkeptikus vagyok, ha szerelemről van szó, fenntartásokkal kezelem és nem is veszem valami komolyan a témát… de nekem is megvan a magam Achilles sarka a témában, amitől rögvest tócsává változom. Szerintem ugyanis nincs szebb szerelem annál, ami egy idős párt tart össze – két embert, akik együtt öregedtek meg, negyven-ötven vagy kitudja hány évet húztak le egymás mellett, és továbbra is odaadóan képesek szeretni a másikat. Ha igaz szerelemről beszélnek, én csakis erre tudok gondolni, számomra ezt jelenti a fogalom.

Hiszen olyan nehéz elképzelni, hogy valami nem kopik meg az idővel, hogy képes lehet két ember arra, hogy ne sokkaljon be egymástól az évek során. Én például hosszú távon mindenkit roppant nehezen tolerálok. És valljuk be, én sem vagyok egyszerű eset, így nehezen is gondolkodok hosszú távban. Egy párkapcsolat önmagában nem hoz lázba. Ellenben elolvadok, ha arra gondolok, hogy mikor már öreg leszek és ráncos, valaki még úgy is szépnek találna, s olyan mély szeretettel beszélne rólam, mint Ove Sonjáról. Átépítené nekem a konyhát, hogy kerekesszékből is felérjem a pultot… polcot szerelne össze a könyveimnek. Tudná, hogyan tegyen boldoggá, és akarná is, hogy boldog legyek. Ezért érintett meg Ove története. Minden árnyékával, szomorúságával együtt… mert ha valamiben, hát abban akarok hinni, hogy az ilyen szerelem, ami köztük volt még öregkorukban is, erősebb, mint maga az élet.

Míg a visszaemlékezések által elvergődtünk felhőtlenségtől tragédiákig, a jelenben az 59 éves Ove végső vesztesége utáni állapotának és érzéseinek torokszorító, ugyanakkor bizarr módon komikus egységének lehetünk szemtanúi. Imádott felesége, majd végül rutint és életcélt biztosító munkája elvesztése után a férfi rájön, hogy ideje követni Sonját egy jobb helyre, s a maga preciz, körültekintő módján neki is lát a szervezésnek, hogy minden  ügyét elsimítva indulhasson a másvilágra. Lemondja az előfizetéseit. Lekapcsolja a fűtést. Levelet ír. Felfúr egy kampót és felveszi a legszebb kék öltönyét. Aztán meglátja az ablakból, amint az új szomszéd utánfutóval beletolat a postaládájába.

Innentől mintha a teljes univerzum összeesküdött volna rá, hogy visszatartsa Ovét a terveitől, s míg ő csak próbálkozik tovább, sorra bukkannak fel az akadályok, s egyre több zsémbes ember számára zavaró dolog történik a lakókerületben, ismét elkezd csillogni az a bizony fény, amiről beszéltem, egyenesen át Ove páncélján. Persze, szerinte a kis perzsa, terhes nő, a mamlasz férje, a kávézós meleg fazon, a kövér szomszéd, a postás, az egykori legjobb barátja, de még egy girhes macska is egyszerűen idióta, öröm végignézni, hogy a rengeteg morgás és kiabálás közepette az idős Ovéból olyan ember válik, akiről mindenki elismeréssel beszél. Aki vezetni, biciklitszerelni, radiátort légteleníteni, utánfutóval tolatni tanít. Aki megmenti a legjobb barátját az idősek otthonától. Akit a kiskölykök a nagyapjuknak hívnak. Akire Sonja büszke lehet. És akire végül bizonyára az is volt.

Istenem… esküszöm, ez a röpke 340 oldal felért számomra egy érzelmi hullámvasúttal, de csakis a lehető legpozitívabb értelemben. Ove nehéz utat tett meg, az élet egy percig sem kímélte, és ezek az események nyilvánvalóan nyomot hagytak a könyv hangulatán. Torokszorító volt, olykor kifacsarta a szívem, és a végén teljes lett a letargia, amit talán méltó néhány könnycsepp elmorzsolásával koronázni meg. De muszáj megemlíteni, hogy minden leírt bánat mögött ott állt egy zseniális fazon, aki elérte, hogy végül még akkor is nevessünk, mikor talán sírni kéne. Fredrik Backman és én már nem először futottunk össze, tehetségének előfutára volt számomra A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb, de úgy érzem, ami ott megragadott, itt teljesedett ki igazán. A szerzőnek valami eszméletlen stílusa van, olyan, ami nem terem minden fán: olyan, aminek hála néhány sor után leáll az ember azon gondolkodni, hogy hogyan pattanhatnak ki ezek a szavak valaki fejéből? Backman nem csupán szépen és szerethetően fogalmaz, de a humora állandóan a topon van, egyaránt a karakterekben, a szituációkban… de úgy éreztem, ez mégiscsak a hasonlataiban teljesedett ki. Hasonlatok… de még milyenek! Végezetül tényleg csak annyit tanácsolhatok, hogy olvassátok el… úgy fogjátok csak megérteni, mit akarok mondani. Megérteni, milyen a sírás és nevetés közti egyensúly tökéletes kivitelezése. Tehát olvassátok Ove történetét – és figyeljetek oda erre a Backmanre. Esküszöm, tud valamit ez az ember.

Kedvenc karakterek:

Szerintem nem lehetnek sokan, akik végigrobogva ezen a háromszáz oldalon, végül nem kiáltják ki Ovét a kedvencüknek… hát én sem próbálkoznék ekkora sületlenséggel. Pláne, hogy ebben az örök kötözködő, morgó, mindenkire rossz szemmel tekintő öregúrban nem csak egy szerethető karakterre, de majdhogynem lelkitársra is találtam. Mintegy a jövőbeli öregkori verzióm valamiféle kivetülésére. Szóval nagyon bírtam a bácsit, de van még valaki rajta kívül, aki igazán sokat hozzátett az élményhez, és ki nem hagynám: a girhes macska. Most tudatosul bennem igazán, hogy még neve sincs, mégis az egyik legszórakoztatóbb jellem az egész könyvben – már a nézése is mulattat, a jelenléte pedig egyszerre bosszantó, vicces és végül már szinte megható. Ki gondolta volna rólam… de imádtam a kis jószágot. Telepatikusan küldöm neki a facipőt, hogy örüljön.

„A macska felállt. Ove megállt. Ott álltak és méregették egymást néhány pillanatig, mint két verekedni vágyó egy vidéki kocsmában késő este. Ove azon merengett, hozzávágja-e a macskához az egyik facipőjét. A macska úgy nézett ki, mint akit nagyon rosszul érint, hogy neki nincs facipője, amit visszahajíthatna.”

Kedvenc részek:

Nem hazudtolom meg a fél perccel korábbi önmagam: a macskás részek valami fantasztikusak… ugyanakkor a jelen idejű epizódok Ove korlátlan morgolódásaival szintén megszámlálhatatlan alkalommal csaltak mosolyt az arcomra. A legfontosabb dolog viszont, amit kiemelhetek a történetből, az Ove Sonja iránti szeretete, ami most mondom, hogy ha bárkinek is nem melengeti meg legalább egy kicsit – de inkább nagyon – a szívét, akkor felteszem, nincs is szíve. Ez az egyetlen elfogadható indok. Mert ami e öreg pár között van, átível síron és halálon és rengeteg küzdelmen meg veszteségen, és esküszöm, hogy az első percétől kezdve a legszebb szerelmi történet, amit valaha olvastam. De azt hiszem ezt már eleget ecseteltem feljebb.

Kedvenc idézetek:

„Ove fekete-fehér ember volt. A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe.”

***

„Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit. Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában. Átfesteni neki valamit.”

***

„ – Szeretsz olvasni? – kérdezte lelkesen.

Ove bizonytalanul rázta a fejét, de a lányt, úgy tűnt, ez nem érdekli annyira.

– Én imádok! – tört ki belőle.

Aztán elkezdte mesélni, hogy miről szólnak az ölében lévő könyvek. És Ove rájött, hogy élete egész hátra levő részében szívesen hallgatná, ahogy a lány olyan dolgokról beszél, amiket szeret.”

***

„Ove úgy általában nem kedvelte a macskákat. Úgy vélte, nem lehet megbízni bennük. Főleg ha – mint Ernest volt –, akkorák, mint egy robogó. Ernest szokatlanul nagy macska, vagy szokatlanul kicsit oroszlán. És az ember nem szokott összebarátkozni olyasmivel, amiről nem lehet biztosan megmondani, hogy nem eszi-e meg az embert álmában, ha úgy tartja kedve. Ez volt Ove életfilozófiája.”

***

„ „Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba” – mondta mindig Sonja. „Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem épp azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.”

***

„Másnap újra elment dolgozni. És ez lett az élete. Kedvelte a rutint. Szerette, hogy az ember mindig tudja, mire számíthat. Egyre inkább azon az alapon osztotta fel az embereket, hogy kik azok, akik csinálják, amit kell, és kik azok, akik nem. Emberek, akik cselekednek, és emberek, akiknek csak a szája jár. Így hát Ove egyre kevesebbet beszélt, és egyre többet cselekedett.”

Borító: 5/4

Azt hiszem, egy ideje már igenis beszélhetünk olyanról, ha könyvborítókról – vagy egyáltalán, könyvekről… – van szó, hogy Backman jelenség: van valami hangulati és stílusbéli dolog, aminek falai behatárolják a szerző műveit, egységet teremtenek köztük. Ezek a borítók… szerintem alapvetően távol állnak a művészitől, a gyönyörűtől, az olyantól, amin az ember rajtafelejti a szemét fél órára… mégis, épp ahogy a legtöbb, úgy az Ove is kifejező, szerethető és valamiféle jókedvet áraszt, amitől öröm kézbe venni.

Pontozás: 5/5

Egy nap az ember, akit Virágnak hívnak, talált egy könyvet az éjjeliszekrényén, amit a nővére adott neki kölcsön… akinek teljesen véletlenül éppen ő ajándékozta azt. Aztán az ember, akit Virágnak hívnak kinyitotta, s ahogy elkezdte olvasni, egyre közelebb került a szívéhez minden leírt sor, az összes őrületes hasonlat, a mogorva öregember, Ove (más néven a lelkitársa), a rozzant macska, a sosem alvó lakókerület… minden, ami összeadva teljesen olyan érzést keltett, mint egy másik életet élni – mégpedig rendkívüli narrációval kísérve. Ez az ember, akit Virágnak hívnak pedig megállapíthatta, hogy az a másik ember, akinek meg Fredrik Backman a becses neve módfelett ért a dolgához. Mindent beleadott Ove könyvébe, amitől egy történet közel kerülhet az olvasókhoz: elég gyakran elszorította az ember szívét, elgondolkodtatott a mondanivalójával, a szállóigévé váló idézeteivel, ugyanakkor mindezt olyan stílussal tette, ami még a könnyfakasztóbb pillanatokban is képes mosolyt csalni az arcokra. Az ember, akit Ovénak hívnak, akárcsak Ove maga, olyasvalami, ami az egész világot megfertőzhetné a mélyről jövő szépségével.

Film: 5/4

Először januárban volt szerencsém a filmhez, amikor azt hiszem az első „idióták!”-kal megfogott. Ove már akkor sem volt semmi. Nagyjából akkor fogalmazódott meg bennem, hogy vétek lenne kihagyni a könyvet, az olvasás mégis váratott magára egész mostanáig – én viszont ennek megkoronázására úgy döntöttem, a filmmel is újrázok egyet. A konklúzió számomra egyértelmű. Tény, hogy csodálatos történetről beszélünk, csodás szereplőkkel, de a könyvnek van valamije, amit vásznon nem lehet kellően közvetíteni. A könyv sikere nem csak a sztoriban van, hanem a stílusban, ahogy Backman akár a legegyszerűbb dolgokat is képes leírni. Ez valahogy, nagyban erőlködve a filmben is megvalósulhatott volna huzamosabb narrációk segítségével, de láttunk már ilyet, és… nem tudom, kétlem, hogy feltétlen jól sült volna el. Tehát hiányzott picit az echte Backman stílus, és nem titkolhatom azokat az alkalmakat sem, mikor bosszúsnak felhördültem a mellettem ülőnek, hogy „A KÖNYVBEN EZ TOTÁL NEM ÍGY VOLT!”. Ennek ellenére egy élvezhető, ízig-vérig nem amerikai film született, amit bátran ajánlok bárkinek – de talán bölcsebb a könyv olvasása előtt, mintsem utána nézni ahhoz, hogy a várt hatást érje el. | IMDb | Trailer

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!