„Félünk tőle, és
mégis, a legtöbben leginkább attól félünk, hogy valaki mást ragad el, nem
minket. Mert a halállal kapcsolatos legnagyobb félelmünk az, hogy elmegy
mellettünk. És ott hagy minket magányosan.”
Eredeti cím: En man som
heter Ove
Oldalszám: 340
Megjelenés: 2014
Kiadó: Animus
Ár: 3690 –
Ove 59 éves. Saabot
vezet, És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne
valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a
történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.
Nem sokra becsüli ezt
a komputerizált világot, ahogy egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy
utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle
hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem
vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben
szerintük ő és csakis ő képes segíteni:
hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp
befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a
mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy
ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ovve, aki
kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében?
Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely
szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójába, s van-e
számára kiút?
Most marhára belevágok a dolgok közepébe, mert türelmetlenül
súgni akarok már valamit minden ittlévő olvasómnak: az a 600 000 Svédországban eladott példány nem tévedés. Az emberek nem tévednek. A kiadók, akik sorra veszik a
könyv jogait, a fordítók, akik valami értelmessel foglalkozva épp Backman
szövegét gondozzák, az eladók, akik a kirakatban mutogatják a köteteket, és a
vásárlók, akik lecsapnak rá… nos, mind igazuk van. Mert olyan csoda él a 340
lap között, amit az ember épp amennyire meg akarna tartani csakis magának, épp
annyira érzi azt is, hogy az egész világnak látnia kell.
Szeretném azt mondani, hogy Az ember, akit Ovénak hívnak ennek vagy annak a könyve. Tudjátok,
ahogy szoktam. Az Apró csodák az
esélyegyenlőség könyve. Tisza Kata – A
legjobb hely a városban te vagy, avagy az összetört szívek és a gyógyulás
könyve… ilyesmi. De igazából ahogy haladtam, úgy ébredtem rá, hogy egy egész életet
ad a szerző a történetével, és ezt nem lehet szigorúan egy-két szóban
elintézni. Ad egy szelettel a felhőtlen napokból és a nagy veszteségekből. A fiatalságból,
a felnövésből, az öregségből és mindenből ami ezekkel jár. Mesél egy kicsit
barátságról, segítőkészségről, s a szerelemről még többet. A szerelemről, ami
nem az „amíg a halál el nem választ” fajta, hanem olyan, ami örökké él.
Főszereplőnk, Ove pedig olyan ember, akivel szívesen tartunk
jóban-rosszban egyaránt, mert a maga zárkózott megfejthetetlenségében is van
valami magával ragadó, amitől az ember jobban meg akarja ismerni. Őt és a
történetét is. Mert az Ovét magába ölelő sötétség mögül ki-kiszűrődik olykor a
világosság amit magából áraszt, s megcsillan azon a csodás, de elveszett
emberen, aki az áthatolhatatlannak vélt páncélja mögött rejlik. Talán ez a
legszebb az egészben. Észrevenni az embert, és felfedezni benne a kincset.
A visszaemlékezéseket követve, és lassan összeillesztve
fejben Ove múltjának puzzle darabkáit, majdhogynem személyesen láthatjuk, ahogy
felépülnek azok a bizonyos falak a kisfiú, a legény majd a fiatal felnőtt Ove
körül. Veszteségek sorozata, halál, kemény munka, becsülettel vívott harcok
alkották a mindennapjait, s bár könnyű volt megszeretni őt a belőle áradó erő
és határozottság miatt, engem épp annyira képes volt felbosszantani is olykor.
Ez… ez tudom, hogy elég szomorú dolog. Elvégre a tisztesség, mint olyan mindenképpen
becsülendő tulajdonság kell legyen, pláne látva, mily módon veszett ki a 21.
század emberéből, mégis, hogy egy régi Barbie mesére hivatkozzak (de kérlek, ne
hagyjátok, hogy ez tompítsa a kijelentés komolyságát), tény, hogy „egy önző
világban csak az önzés hoz sikert”. Így tehát kissé úgy éreztem, ebben a
züllött, velejéig romlott világban Ove becsületessége elvész a cselekedet és a
jutalom közti úton. Így túlélni pedig lehetetlen… de mindenesetre roppant
problémás. Sokminden van, amit jószívvel elnéztem Ovénak – még szeretni is
tudtam benne minden furcsaságot, ami a legtöbb embernek talán nehézkessé tesz
valakit, én mégis… mondjuk úgy, hozzáedződtem ezekhez. Meglehet kissé félszeg
volt, fenemód csöndes és zárkózott, nehezen engedett fel, nem tudott beszélni a
nőkkel és mindent csak feketében meg fehérben, színlogika mentén tudott
szemlélni… de nálam mindez rendben volt. A beteges tisztessége… na azzal nem
tudtam mindig mit kezdeni. Olykor olyan élhetetlenné tette, én pedig módfelett
értékelem, ha valaki igenis talpraesett.
„Minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell döntenie,
milyen emberré váljon. Olyanná, aki hagyja, hogy a többiek eltapossák, vagy
olyanná, aki nem. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.”
De hagyjuk ezt – talán ez az egy apróság elvész minden más
fent említett dolog közt, ami különlegessé tette a férfit. Persze – mint a
hozzá hasonlóak általában – Ove is kilógott a tömegből. Olyan volt, mint aki
egyszerűen rossz korba született, és így inkább csak, mint afféle külsős
szemlélte a zajos, hömpölygő életet a perifériáról – egészen addig, míg jött a
nő, aki miatt minden áldott nap képes volt órákat utazni a vonaton a rossz
irányba. Aki elhomályosította a világot körülöttük, amitől a férfi csakis egy
emberre tudott figyelni, egy mosolyra, nevetésre, egy hangból áradó
lelkesedésnek.
 |
| Ove morcos, Sonja pedig ragyog. Mint mindig. De ők így egészítik ki egymást. |
Ami azt illeti, ismerek egy ilyen fiút, éppen ilyet, mint
amilyen a fiatal Ove is volt – s bár én sosem érhettem Sonja kitörő
vidámságának vagy életkedvének közelébe sem, szerettem hinni abban, hogy annak
a fiúnak miattam simulnak ki a ráncok a szemöldökei közt, miattam mosolygott a
szeme, mert szerintem ez a lehető legszebb módja annak, ahogy az ellentétek
hathatnak egymásra. Mondanom sem kell, hogy végül minden máshogy alakult, de
tündérmesék, mint tudjuk, nem léteznek. Kivéve talán Ovéé és Sonjáé – mert az ő
történetükbe hiába rondított bele baleset, betegség, halál… így is valami olyan
érzés maradt utánuk, amiről a legtöbb ember csak álmodozik, hogy az övé lehet,
de sosem éri el.
Furcsa lehet, amit most mondok, de attól függetlenül, hogy
félig-meddig romantikus regényekkel tankolom az üzemanyagtartályom, nem
mondanám magam kifejezetten romantikus lelkűnek. Igazából marha szkeptikus
vagyok, ha szerelemről van szó, fenntartásokkal kezelem és nem is veszem valami
komolyan a témát… de nekem is megvan a magam Achilles sarka a témában, amitől
rögvest tócsává változom. Szerintem ugyanis nincs szebb szerelem annál, ami egy
idős párt tart össze – két embert, akik együtt öregedtek meg, negyven-ötven
vagy kitudja hány évet húztak le egymás mellett, és továbbra is odaadóan
képesek szeretni a másikat. Ha igaz szerelemről beszélnek, én csakis erre tudok
gondolni, számomra ezt jelenti a fogalom.
Hiszen olyan nehéz elképzelni, hogy valami nem kopik meg az
idővel, hogy képes lehet két ember arra, hogy ne sokkaljon be egymástól az évek
során. Én például hosszú távon mindenkit roppant nehezen tolerálok. És valljuk
be, én sem vagyok egyszerű eset, így nehezen is gondolkodok hosszú távban. Egy
párkapcsolat önmagában nem hoz lázba. Ellenben elolvadok, ha arra gondolok,
hogy mikor már öreg leszek és ráncos, valaki még úgy is szépnek találna, s
olyan mély szeretettel beszélne rólam, mint Ove Sonjáról. Átépítené nekem a
konyhát, hogy kerekesszékből is felérjem a pultot… polcot szerelne össze a
könyveimnek. Tudná, hogyan tegyen boldoggá, és akarná is, hogy boldog legyek. Ezért
érintett meg Ove története. Minden árnyékával, szomorúságával együtt… mert ha
valamiben, hát abban akarok hinni, hogy az ilyen szerelem, ami köztük volt még
öregkorukban is, erősebb, mint maga az élet.
Míg a visszaemlékezések által elvergődtünk felhőtlenségtől
tragédiákig, a jelenben az 59 éves Ove végső vesztesége utáni állapotának és
érzéseinek torokszorító, ugyanakkor bizarr módon komikus egységének lehetünk
szemtanúi. Imádott felesége, majd végül rutint és életcélt biztosító munkája
elvesztése után a férfi rájön, hogy ideje követni Sonját egy jobb helyre, s a
maga preciz, körültekintő módján neki is lát a szervezésnek, hogy minden ügyét elsimítva indulhasson a másvilágra.
Lemondja az előfizetéseit. Lekapcsolja a fűtést. Levelet ír. Felfúr egy kampót
és felveszi a legszebb kék öltönyét. Aztán meglátja az ablakból, amint az új
szomszéd utánfutóval beletolat a postaládájába.
Innentől mintha a teljes univerzum összeesküdött volna rá,
hogy visszatartsa Ovét a terveitől, s míg ő csak próbálkozik tovább, sorra
bukkannak fel az akadályok, s egyre több zsémbes ember számára zavaró dolog
történik a lakókerületben, ismét elkezd csillogni az a bizony fény, amiről
beszéltem, egyenesen át Ove páncélján. Persze, szerinte a kis perzsa, terhes
nő, a mamlasz férje, a kávézós meleg fazon, a kövér szomszéd, a postás, az
egykori legjobb barátja, de még egy girhes macska is egyszerűen idióta, öröm
végignézni, hogy a rengeteg morgás és kiabálás közepette az idős Ovéból olyan
ember válik, akiről mindenki elismeréssel beszél. Aki vezetni,
biciklitszerelni, radiátort légteleníteni, utánfutóval tolatni tanít. Aki
megmenti a legjobb barátját az idősek otthonától. Akit a kiskölykök a
nagyapjuknak hívnak. Akire Sonja büszke lehet. És akire végül bizonyára az is
volt.
Istenem… esküszöm, ez a röpke 340 oldal felért számomra egy
érzelmi hullámvasúttal, de csakis a lehető legpozitívabb értelemben. Ove nehéz
utat tett meg, az élet egy percig sem kímélte, és ezek az események
nyilvánvalóan nyomot hagytak a könyv hangulatán. Torokszorító volt, olykor
kifacsarta a szívem, és a végén teljes lett a letargia, amit talán méltó néhány
könnycsepp elmorzsolásával koronázni meg. De muszáj megemlíteni, hogy minden leírt
bánat mögött ott állt egy zseniális fazon, aki elérte, hogy végül még akkor is
nevessünk, mikor talán sírni kéne. Fredrik Backman és én már nem először
futottunk össze, tehetségének előfutára volt számomra A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb, de úgy érzem, ami ott
megragadott, itt teljesedett ki igazán. A szerzőnek valami eszméletlen stílusa
van, olyan, ami nem terem minden fán: olyan, aminek hála néhány sor után leáll
az ember azon gondolkodni, hogy hogyan pattanhatnak ki ezek a szavak valaki fejéből?
Backman nem csupán szépen és szerethetően fogalmaz, de a humora állandóan a
topon van, egyaránt a karakterekben, a szituációkban… de úgy éreztem, ez
mégiscsak a hasonlataiban teljesedett ki. Hasonlatok… de még milyenek!
Végezetül tényleg csak annyit tanácsolhatok, hogy olvassátok el… úgy fogjátok
csak megérteni, mit akarok mondani. Megérteni, milyen a sírás és nevetés közti
egyensúly tökéletes kivitelezése. Tehát olvassátok Ove történetét – és
figyeljetek oda erre a Backmanre. Esküszöm, tud valamit ez az ember.
Kedvenc
karakterek:
Szerintem nem lehetnek sokan, akik végigrobogva ezen a
háromszáz oldalon, végül nem kiáltják ki Ovét a kedvencüknek… hát én sem
próbálkoznék ekkora sületlenséggel. Pláne, hogy ebben az örök kötözködő, morgó,
mindenkire rossz szemmel tekintő öregúrban nem csak egy szerethető karakterre,
de majdhogynem lelkitársra is találtam. Mintegy a jövőbeli öregkori verzióm
valamiféle kivetülésére. Szóval nagyon bírtam a bácsit, de van még valaki rajta
kívül, aki igazán sokat hozzátett az élményhez, és ki nem hagynám: a girhes
macska. Most tudatosul bennem igazán, hogy még neve sincs, mégis az egyik
legszórakoztatóbb jellem az egész könyvben – már a nézése is mulattat, a
jelenléte pedig egyszerre bosszantó, vicces és végül már szinte megható. Ki
gondolta volna rólam… de imádtam a kis jószágot. Telepatikusan küldöm neki a
facipőt, hogy örüljön.
„A macska felállt. Ove
megállt. Ott álltak és méregették egymást néhány pillanatig, mint két verekedni
vágyó egy vidéki kocsmában késő este. Ove azon merengett, hozzávágja-e a
macskához az egyik facipőjét. A macska úgy nézett ki, mint akit nagyon rosszul
érint, hogy neki nincs facipője, amit visszahajíthatna.”
Kedvenc
részek:
Nem hazudtolom meg a fél perccel korábbi önmagam: a macskás
részek valami fantasztikusak… ugyanakkor a jelen idejű epizódok Ove korlátlan
morgolódásaival szintén megszámlálhatatlan alkalommal csaltak mosolyt az
arcomra. A legfontosabb dolog viszont, amit kiemelhetek a történetből, az Ove
Sonja iránti szeretete, ami most mondom, hogy ha bárkinek is nem melengeti meg
legalább egy kicsit – de inkább nagyon – a szívét, akkor felteszem, nincs is
szíve. Ez az egyetlen elfogadható indok. Mert ami e öreg pár között van, átível
síron és halálon és rengeteg küzdelmen meg veszteségen, és esküszöm, hogy az
első percétől kezdve a legszebb szerelmi történet, amit valaha olvastam. De azt
hiszem ezt már eleget ecseteltem feljebb.
Kedvenc
idézetek:
„Ove fekete-fehér ember volt. A felesége pedig színes. Ő volt Ove
összes színe.”
***
„Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit.
Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában. Átfesteni neki valamit.”
***
„ – Szeretsz olvasni? – kérdezte lelkesen.
Ove bizonytalanul rázta a fejét, de a lányt, úgy tűnt, ez nem érdekli
annyira.
– Én imádok! – tört ki belőle.
Aztán elkezdte mesélni, hogy miről szólnak az ölében lévő könyvek. És
Ove rájött, hogy élete egész hátra levő részében szívesen hallgatná, ahogy a
lány olyan dolgokról beszél, amiket szeret.”
***
„Ove úgy általában nem
kedvelte a macskákat. Úgy vélte, nem lehet megbízni bennük. Főleg ha – mint
Ernest volt –, akkorák, mint egy robogó. Ernest szokatlanul nagy macska, vagy
szokatlanul kicsit oroszlán. És az ember nem szokott összebarátkozni
olyasmivel, amiről nem lehet biztosan megmondani, hogy nem eszi-e meg az embert
álmában, ha úgy tartja kedve. Ez volt Ove életfilozófiája.”
***
„ „Szeretni valakit
olyan, mint beköltözni egy házba” – mondta mindig Sonja. „Az elején az ember
beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben
fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos
félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények
között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a
fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem
épp azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden
zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba,
ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és
pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok,
ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.”
***
„Másnap újra elment
dolgozni. És ez lett az élete. Kedvelte a rutint. Szerette, hogy az ember
mindig tudja, mire számíthat. Egyre inkább azon az alapon osztotta fel az
embereket, hogy kik azok, akik csinálják, amit kell, és kik azok, akik nem.
Emberek, akik cselekednek, és emberek, akiknek csak a szája jár. Így hát Ove
egyre kevesebbet beszélt, és egyre többet cselekedett.”
Borító: 5/4
Azt hiszem, egy ideje már igenis beszélhetünk olyanról, ha
könyvborítókról – vagy egyáltalán, könyvekről… – van szó, hogy Backman
jelenség: van valami hangulati és stílusbéli dolog, aminek falai behatárolják a
szerző műveit, egységet teremtenek köztük. Ezek a borítók… szerintem alapvetően
távol állnak a művészitől, a gyönyörűtől, az olyantól, amin az ember
rajtafelejti a szemét fél órára… mégis, épp ahogy a legtöbb, úgy az Ove is
kifejező, szerethető és valamiféle jókedvet áraszt, amitől öröm kézbe venni.
Pontozás: 5/5
Egy nap az ember, akit Virágnak hívnak, talált egy könyvet
az éjjeliszekrényén, amit a nővére adott neki kölcsön… akinek teljesen
véletlenül éppen ő ajándékozta azt. Aztán az ember, akit Virágnak hívnak
kinyitotta, s ahogy elkezdte olvasni, egyre közelebb került a szívéhez minden
leírt sor, az összes őrületes hasonlat, a mogorva öregember, Ove (más néven a
lelkitársa), a rozzant macska, a sosem alvó lakókerület… minden, ami összeadva
teljesen olyan érzést keltett, mint egy másik életet élni – mégpedig rendkívüli
narrációval kísérve. Ez az ember, akit Virágnak hívnak pedig megállapíthatta,
hogy az a másik ember, akinek meg Fredrik Backman a becses neve módfelett ért a
dolgához. Mindent beleadott Ove könyvébe, amitől egy történet közel kerülhet az
olvasókhoz: elég gyakran elszorította az ember szívét, elgondolkodtatott a
mondanivalójával, a szállóigévé váló idézeteivel, ugyanakkor mindezt olyan
stílussal tette, ami még a könnyfakasztóbb pillanatokban is képes mosolyt
csalni az arcokra. Az ember, akit Ovénak hívnak, akárcsak Ove maga,
olyasvalami, ami az egész világot megfertőzhetné a mélyről jövő szépségével.
Film: 5/4
Először januárban volt szerencsém a filmhez, amikor azt
hiszem az első „idióták!”-kal megfogott. Ove már akkor sem volt semmi.
Nagyjából akkor fogalmazódott meg bennem, hogy vétek lenne kihagyni a könyvet,
az olvasás mégis váratott magára egész mostanáig – én viszont ennek
megkoronázására úgy döntöttem, a filmmel is újrázok egyet. A konklúzió számomra
egyértelmű. Tény, hogy csodálatos történetről beszélünk, csodás szereplőkkel,
de a könyvnek van valamije, amit vásznon nem lehet kellően közvetíteni. A könyv
sikere nem csak a sztoriban van, hanem a stílusban, ahogy Backman akár a
legegyszerűbb dolgokat is képes leírni. Ez valahogy, nagyban erőlködve a
filmben is megvalósulhatott volna huzamosabb narrációk segítségével, de láttunk
már ilyet, és… nem tudom, kétlem, hogy feltétlen jól sült volna el. Tehát
hiányzott picit az echte Backman stílus, és nem titkolhatom azokat az
alkalmakat sem, mikor bosszúsnak felhördültem a mellettem ülőnek, hogy „A
KÖNYVBEN EZ TOTÁL NEM ÍGY VOLT!”. Ennek ellenére egy élvezhető, ízig-vérig nem
amerikai film született, amit bátran ajánlok bárkinek – de talán bölcsebb a
könyv olvasása előtt, mintsem utána nézni ahhoz, hogy a várt hatást érje el. |
IMDb | Trailer
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése