Magányos lélek | Sarah Perry - Melmoth


„Az anyád sosem ültetett a térdére, és mesélte el, hogy Melmoth figyel?”

Eredeti cím: Melmoth
Oldalszám: 350
Megjelenés: 2018
Kiadó: XXI. század
Ár: 3990 –

Helen Franklin húsz évvel ezelőtt szörnyű bűnt követett el, amit azóta sem tud magának megbocsátani: lelkében a felejtés és az emlékezés erői küzdenek.
Furcsa kézirat kerül a kezébe: Az emberi történelem legsötétebb fejezeteiről szóló dokumentumokat tartalmazza, melyek egy fekete ruhás, könnyező szemmel és vérző lábakkal megjelenő árnyalak legendájáról szólnak. Ő Melmoth, a Tanú, egy különös szellem, aki a Földet járja szüntelen a bűn és bűnhődés megtestesítőjeként.
Akinek Melmoth megjelenik, választania kell: vagy együtt él bűnével, vagy megsemmisül, és az időtlen magány és sötétség kárhozatába vezet útja… Helen úgy érzi, Melmoth őt is gyerekkora óta figyeli… a múltjával való szembesülés pedig fontos választások elé állítja.
Kitűnően megírt, lebilincselő történet a kegyelemről, a megváltásról, a szeretetről és a konfliktusok kezeléséről.

Klasszikus moly vagyok: olyan, aki szeret alaposan utánanézni egy könyvnek, mielőtt beszerzi, és Isten látja a lelkem, most is ezt tettem – úgy egy-másfél hónappal ezelőtt, mikor eldöntöttem, hogy nekem márpedig ez kell. Így mire hús-vér – de talán inkább mondjuk úgy, papír-tinta – valójában kezembe foghattam a Melmothot, képzelhetitek mennyire emlékeztem egykori kutatómunkámból… so végül is a tudatlanság állapotában, s emellett rettentő izgatottan vágtam bele az olvasásba, hiszen fogalmam sem volt, mit fogok kapni. Persze ma már okosabb vagyok – igen, így közel két nappal később –, és tudom, erre nem ártott volna felkészülni… mert a történet beütött. Ahány módon csak lehetséges volt beütött, leütött, leterített… folytassam? Talán elég ha megválaszolok két egyszerű kérdést. Imádtam? Igen. Ráz a hideg fene, ha meglátok valamit mozogni a szemem sarkából? IGEN.

De hogy ne ugorjunk rögtön mindennek a közepébe, az első dolog, amivel Sarah Perry kapásból bizonyított számomra, az a hang, amelyen megszólított. Különleges volt. Szépirodalmi és egyben stílusos, érzékletes – olyan, amit kifejezetten élvezet olvasni. Felőlem akár egy Bevezetés a hidrológiába és hidrogeológiába előadás teljes anyagát is leadhatta volna, ha így teszi… csakis ennek a sajátos, igényes írásmódnak köszönhető, hogy a számomra kissé érdektelenebb részek is magukkal sodortak.

Pedig amúgy el kell mondanom, hogy nem egy tipikusan lendületes történetről beszélünk: a Melmothot inkább egy lassú sétához tudnám hasonlítani, nyugodtan folydogál a maga medrében, nem siettet semmit, mert az írónő nyilván tökéletesen látta maga előtt a célt, s hogy így is oda fog érni. Ennek tudatában állandó a mesélős tempó s a visszaemlékezések sora, az akció pedig ezúttal minimális szinten mozog, lerázva magáról a 21. század kényszerű pörgését és türelmetlenségét. Tudjátok milyen érzés leülni beszélgeti a nagyszülőkkel, mikor előkerülnek a történetek az ő fiatalságukból? Talán nem egyedül én tudom, hogy ezek a beszélgetések nem húsz percig tartanak. Talán órákig. Mindenesetre leginkább a nagyszüleink tempójához tudom hasonlítani a regény cselekményének kibontakozását és folyását: ugyanis mindkettő őriz még magában valami hamisíthatatlanul nem e századi habitust, ami egyszerre szokatlan és igenis kikapcsoló, ha az ember elengedi magát, kiszáll napjaink rohanásából és hagyja, hogy elmerüljön a történetben. Bár – és itt már elengedve az eddigi hasonlatot –, őszintén remélem, hogy nagyszüleink anekdotáinak nincs sok köze ahhoz, amiről Sarah Perry mesél. Mi több, hiába hangzott el a mondat többször is, miszerint „a szüleid nem meséltek neked Melmothról gyerekkorodban?”, én mit sem remélek jobban, minthogy senkinek sem fojtották ily módon félelembe a felhőtlennek szánt gyerekkorát.


Mikor arról beszéltem ugyanis, hogy a Melmoth kiütött, leterített, s annak rendje és módja szerint ellátta a bajom, akkor nem arra gondolok, hogy hasra estem az írónő stílusától, és természetfeletti mennyiségű szemgazmust okozott, ha a borítón legeltettem a szemem. Ezek az alapok, ami viszont mélyen, a lapok között rejtőzött és arra várt, hogy a szemem előtt egy teljes, minden porcikámban borzongató képpé álljon össze, az letaglózott és megfagyasztotta bennem a lelket egy kicsit. Vagy nem is kicsit… csak próbálok kevésbé tűnni beszarinak.

Az igazság viszont az, hogy az egész könyv csupa sötétség, és olvasás közben éles ellentétben azzal, ahogy Sarah Perry fogalmazása gyönyörködtet, folyton a legelborzasztóbb képekkel találjuk szembe magunkat. Vérrel, feketeséggel, betegséggel, kínzással, csonkítással, háborúval, tűzzel, mindeközben pedig szinte érezzük az enyészetnek indult test bűzét, vagy éppen az égő hús orrfacsaró szagát. És borzongunk, borzongunk szüntelenül, mert mindennek a szörnyűségnek szemtanúságában osztozunk valakivel: egy vérző lábú, fekete lepelbe burkolózó nővel, Melmothtal.

Már a címből tudhatjuk, hogy nagy jelentősége lesz ennek a névnek, azonban a történet kibontakozásával egyre egyértelműbbé válik, hogy ennél többről is van szó: Melmoth nem csupán fontos… inkább olyan, mintha mindenhol ott lenne, mindent átszőne. Mintha minden szál hozzá vezetne vissza. Ez megadja a kellő baljós alaphangulatot már a kezdetektől fogva, a borzongás pedig szerintem egyre mélyül azzal, ahogy a névből mítosz, a mitikus alakból pedig kész történetek és példák elevenednek meg a szemünk előtt.

Ezen a téren két szál válik el egymástól: először is egy jelen idejű, 2016-os cselekményfolyam, s ennek kiegészítéseként lépnek be sorra a múltat idéző emlékiratok, levélrészletek, írott történetek, amelyek mind-mind bizonyítékok a Tanú létezése mellett.

Főszereplőnk Helen Franklin már a kezdetektől zárkózott és kemény nőként mutatkozik be, olyanként, amilyenné senki sem válik egészen ok nélkül, az írónő pedig lépten-nyomon jelét adja annak, hogy sötét dolgok történtek a múltjában, s léte már csupán vezeklés ezekért. A bűn, a bűntudat, a nyugtalanság szerves részei az életének – azonban egyre élénkebben kezdi érezni ezek súlyát, miután legjobb barátja, Karel Praẑan békétlenül, verejtékező homlokkal, s egyfolytában az ajtó felé pislogva mesél neki Melmothról, aki vég nélkül járja a világot, és a legsötétebb bűnöknek is szemtanúja. A férfi egy ismerőse, Josef Hoffmann révén egy sor bizonyítékhoz jut erről a titokzatos szellemről, az újonnan szerzett tudás pedig rövid idő alatt feldúlja mind az ő, mind felesége, Thea, mind Helen életét. Fájdalmas és egyben különös életutak tárulnak fel, fény derül minden titkolni próbált vétekre, s közben biztos út vezet valami olyasmi felé, ami talán az őrülethez áll a legközelebb: ugyanis ismerni Melmothot olyan félelem és bizonytalanság, ami akarva-akaratlan beeszi magát az ember bőre alá, onnan pedig egyenesen az elmébe terjed tovább, ahol elpusztít minden korábbi elképzelést a világról.


Ez a mitikus, gótikus hangulatot keltő szál engem elég hamar megvett magának – bár borzongtam tőle (és borzongok most is) mint a fene, és nem mondom, hogy nem kelt bennem paranoid gondolatokat azóta is, talán ezeknél fontosabb az erő, amivel magával ragadott, és addig nem hagyott nyugtot, míg meg nem tudtam mindent erről a félelmetes, feketeruhás alakról. Szerettem a visszaemlékezéseket, a különböző iratokat a bennük rejlő eltérő, de minden esetben megrázó történetekkel; a jelenkori kutatást és kibontakozást nem kevésbé. Szerettem az óvatosság és felelőtlenség váltakozását, mellyel szereplőink a felmerülő témát kezelték, érdeklődve követtem amint az asztalt körbeülő asszonyok Melmotkán viccelődnek, de közben nem bírják megállni, hogy félve az ajtók s ablakok felé ne pillantgassanak.

Emellett a mitikus vonulat mellett azonban felfedezhetjük a műnek egy történelmi oldalát is – s bár alapjáraton nem vagyok nagy töris beállítottságú, elmondhatom, hogy még ez a szál is kifejezetten közel került hozzám. Az emlékiratok és bizonyítékok által különböző időszakokba repülhettünk vissza, legtöbbször a két világháború korába – ami elárulom, hogy a kedvenc történelmi időszakaim egyike, így a kíváncsiságom már előre garantált volt. Vajon mit mondhat az írónő minderről? Nos… elég sokat. Sarah Perry a világháborúknak egy olyan oldalába enged betekintést, amelyről nem ír a Történelem 11 – de a 12 sem. Elvégre, már elnézést, de mikor foglalkoznánk Csehországgal? Vagy az örmények helyzetével Törökországban? Ugye nem valami gyakran… így hát mindenképpen érdekesnek találtam megismerni kissé a csehek vagy éppen törökök háború előtti meg közbeni szerepét, belső harcait.

Összességében tehát pluszpontokban az írónő részére nincsen hiány – érdekes cselekmény, igényes kivitelezés, szuper történelmi vonulat, bőséges borzongatás… efféle jóságokat írhatok a pro listára, de akad egy negatívum, ami bár nem rontotta jelentősen az olvasás élményét, úgy érzem, így is muszáj megemlítsem. Míg a jelen idejű szál 2016-ban játszódik, szinte egy lélegzetvételnyire attól a naptól-évtől, amit most írunk, a leírások, a korhangulat, abszolút minden egy előző vagy akár azelőtti századot idézett bennem. Hiába voltak jelen például modern technikai eszközök… így is valami régi benyomást keltő légkör lengte körbe a szereplőinket, az utcákat, a házbelsőt, a jeleneteket. Talán azért, mert a karakterek sem voltak már fiatalok – több kilencven évessel találkoztam ez alatt a 350 oldal alatt, mint egész életemben –, de nem lehet csak ez az ok. Mindenesetre fontosnak éreztem megjegyezni, hogy is állunk: elvégre ha egy könyv értékelésénél figyelembe vesszük, hogy egy elmúlt kor ábrázolása kellően korhűre sikeredett-e, akkor nem kéne megfeledkezni arról sem, hogy vajon a „most”-ot mennyire tudta a szerző hitelesen megragadni.

Így vagy úgy, az, hogy ajánlom a könyvet, úgy érzem még így is egyértelmű – talán célszerűbb lenne arra adnom inkább néhány tippet, mikor nem ajánlom. Például nem ajánlom elalvás előtt. Meg a sötétben. Nem egészen tiszta lelkiismerettel és némi paranoiával… nos, mondjuk úgy, megfontolandó. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy olvasás után egy darabig még eszedbe fog jutni Melmotka, ha valami megmozdul a szemed sarkában, vagy úgy érzed éjjel, hogy megmozdult a paplanod.

Kedvenc karakterek:

Úgy érzem, ez a regény nem a karakterekről szólt. Nem akart kedvenceket teremteni, szimpátiát meg szeretetet váltani ki bárki iránt az olvasóból. Csak történeteket akart szemléltetni, ezt pedig úgy tudta leghatásosabban, ha „összetoborzott” egy csapat embert, akik maguk mesélték el a tapasztalataikat. Én legalábbis így éltem meg a Melmothot – a cselekmény, a kibontakozó mitikus események magukba szippantottak, de a szereplőket ehhez csak eszköznek éreztem, s ennek megfelelően nem is kerültek túl közel a szívemhez.

Kedvenc részek:

Engem a különböző visszaemlékezések és emlékiratok fogtak meg legerősebben, ezek közül is kiemelném az Alice Benetről szóló levelet, valamint a Hoffman irat második felét: megnyertek a történelmi utalások, ráadásul Melmoth jelenléte is ebben a két helyzetben ütött talán a legnagyobbat. 

Kedvenc idézetek:

„ – Azt hiszem – szólal meg Adaya… lágyan, szelíden és átnyújt Theának egy pohár vizet –, soha nem élt még olyan ember, akinek ne lett volna rejtegetnivalója.”

***

„Európában és a Közel-Keleten maradtak fenn róla beszámolók, és mindig ugyanolyannak írják le: a sötét ruhás nő, akit csak a szemed sarkából látsz, és aki eltűnik, amint felé fordítod a fejedet. Ő Melmoth, a Tanú, aki addig járja a Földet, amíg el nem fárad, és a lába vérezni nem kezd.”

***

„De ki ne hallott volna már arról, hogy az ember akkor nevet a leghangosabban, amikor a legjobban fél?”

***

„[…] egy Szempárt éreztem magamon, és ez a Szempár nem olyan, mint a tiéd vagy az enyém, mert nem csak kizárólag a tetteimet látja, hanem a gondolataimat, sőt magát a lelkemet, egészen annak a legfeketébb mélyéig!”

Borító: 5/5

Van az a mondás, hogy ne ítéljünk a borító alapján… de kéremszépen, én a Melmoth esetében egész pontosan ezt tettem, és egy pillanatra sem bántam – mi több, hálás vagyok, mert lehet, hogy ilyen csodaszép fedél nélkül sosem jutottam volna el magáig a történetig. A Melmoth fedele első látásra elvarázsolt: titokzatos volt és gyönyörű, egyszerű de igényes és megkapó – aztán mikor a kezemben fogtam és levettem a védőborítást, ebből az ámulatból átestem a következőbe. Mert amiről beszélünk, az tökéletes: tökéletes a felszínen, a felszín alatt és a legmélyén is.

Pontozás: 5/4.5

Sarah Perry regénye, úgy tűnik számomra – úgy tűnt az első oldalon, és úgy az utolsón is – , hogy nem csak egy történet. Nem csupán időrendbe sorakoztatott események láncolata, szereplők, időpontok, helyszínek kapcsolódása. A Melmoth egy érzés – egy nagyon erős, felkavaró érzés, amitől szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a könyvet olvasva alkották meg anno a „baljós” fogalmat. Mert ennek a különös, sötét ruhás és vérző lábú, könnyes szemű szellemnek a meséje sajátos légkört teremt: magába szippant, egyszerre taszít és vonz, és megborzongat, annyira, hogy minduntalan a hátad mögé nézz, vagy az ágyad végébe… vagy magadba, a lelkedbe. Sarah Perry nem mindennapi történetet festett ezen kötetével: egy gyerekmeseként felcímkézett alakot használva fiatalok és idősek lelkének legsötétebb bugyrait tárta fel, megmutatva bűnt, bűntudatot és bűnhődést, és azt, hogy a világban semmi rossz nem maradhat szemtanú nélkül. Számos különböző életút, gyötrő lelkiismeretek és Melmoth hátborzongató mítosza bontakozik ki az írónő gyönyörű, szépirodalmi stílusban megírt háromszázötven oldalán – amit (bár még mindig elönt a borzongás rágondolva) csakis ajánlani tudok!

A recenziós példányt köszönöm a XXI. század Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

2 megjegyzés:

  1. Alig várom, hogy olvassam én is! Nagyon jó lett az értékelésed, mint mindig. ♡
    (És annyira jól szórakozom rajta, hogy megijeszt Melmoth...)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, szivibogyó ❤❤
      Én is várom, hogy olvasd... és én majd nem leszek ilyen gonoszka, és nem fogok szórakozni azon, hogy félsz xd (mert félni fogsz, tesóm, hidd el. Totál para.)

      Puszi ❤

      Törlés