Brittainy C. Cherry - Gravitáció | Blogturné és nyereményjáték

„A nő, aki mindent érzett, szinte egybeolvadt azzal a férfival, aki nem érzett semmit.”

Eredeti cím: The Gravity of Us

Sorozat: Elements – Az vagy nekem 4.

Oldalszám: 380

Megjelenés: 2019

Kiadó: Libri Insomnia

Ár: 3599 –

Engem az érzelmeim vezéreltek, ő fásult volt és közönyös. Én álmodoztam, ő rémálmokban élt. Én gyakran sírtam, neki nem voltak könnyei. Bár jégből volt a szíve, voltak röpke percek, amikor összekapcsolódott a pillantásunk és megláttuk egymás lelkében a titkokat, és amikor az ajka megízlelte a lelkemet mardosó félelmeket, én pedig magamba szívtam az ő fájdalmát. Néha még azt is elképzeltük, milyen lenne egymást szeretni, de a közénk furakodó, csúf valóság rendre a földre kényszerített minket.

Nem tudta, hogyan kell szeretni, és ugyanezt rólam is el lehetett mondani. Mégis… ha esélyt kapnék arra, hogy újra szerethessek, ismét őt választanám.

Még akkor is, ha tudnám, hogy fájni fog. Még akkor is, ha újra és újra földhöz vágna bennünket a gravitáció.

Lucy és Graham szívbemarkoló története megmutatja, milyen az, amikor a szavak már nem elegendők. Ami segíthet, az egy ölelés, amiben a lelkek érintkeznek, és egy tekintet, ami többet mond bármely szónál. Olyankor beszélnek igazán – azon a nyelven, amit a legjobban értenek.

A tavalyi évem első olvasmánya volt Brittainy C. Cherry sorozatának nyitókötete, a Lebegés – s bár az emlékeim azóta nyilvánvalóan folyamatosan megkoptak, a pozitív benyomások attól még éltek bennem, s olykor kopogtattak egyet-egyet az agyamban, hogy talán ideje lenne levenni a polcról a következő kötetet. Hogy utána mi jött, tudjátok: nem voltam abban az állapotban, mikor túl sok kedvem lett volna a romantikához, úgyhogy a folytatás kérdését a lehető legvirágosabban kezeltem: magyarán halogattam. Mígnem megjelent a molyos hírfolyamomban a negyedik rész, az pedig megingatott eddigi nyugalmamban – a lehető legjobb értelemben szerencsére, ugyanis egy ideje már szokatlan módon elkapott az izgalom, hogy ezt el kell olvassam. Meggyőző fülszöveg? Felcsigázó értékelések? Naah… az indok ismeretlen, leginkább a „mert csak” sémát húzhatom rá, de már nem is érdekel – mondhatni a végeredmény az, ami számít. Az pedig több, mint jó.

Persze általános lelkesedésem mellett lappangott bennem némi szkepticizmus, elvégre way too much kidolgozott izom a borítón, a modell népszerű példát követve elhagyta az ingét, a fülszöveg némileg csöpög, meg amúgy is minden new adult regény arról szól, hogy mindenki szenved a sötét titkaitól és terheitől, melyektől csak az igaz szerelem szabadíthatja meg. A hozzáállásom tehát még mindig kiváló. Rossz szemmel nézve közelítettem, mégis elemi erővel vonzott a történet – aztán megtörtént a csoda az első fejezettel ismerkedve. Majd minden oldallal és újabb fejezettel egyre inkább kibontakozott előttem a teljes térképe annak, miként kerülte meg az írónő minden előítéletemet. Ugyanis amit a kezemben tartottam, elég messze állt a legtöbb romantikus könyvtől, amit olvastam.

Mi több, úgy érzem a Gravitáció nem is igazán megtört lelkek egymásra találásáról szólt, és sokkal több volt egyszerű szerelmi történetnél. Természetesen kibontakozott a regény folyamán egy olyan oldala is az eseményeknek, a hangsúly azonban sokkal inkább a családon volt ezúttal. Annak a bemutatásán, mennyit számít, milyen szülő az ember, hogy mennyi életet változtat meg általa és mit örökít tovább a jövő nemzedékének. Az írónő ezúttal nem csupán arra fókuszált, merre tartanak a szereplői: megpróbálta érzékletesen lefesteni, honnan jöttek, ugyanis semmi sem befolyásolja annyira egy egyén személyiségét, mint hogy milyen családban, milyen emberek között töltötte életének legsérülékenyebb időszakát. Ez amúgy is tény, de főszereplőink ezt kiváltképp jól prezentálják.

Adott a kissé kiégett író, Graham – az ő szálának a kezdete bennem egy az egyben felidézte a BBC Patrick Melrose c. sorozatának első jelenetét, hogy miért is, azt az alábbi idézet elárulja:

„ – Megtennél nekem egy apró szívességet? […] Megpróbálnál szomorúnak látszani a temetésen? Az emberek a szájukra vesznek, ha mosolyogni látnak. […] És most mondd szépen utánam: az apámat sokan szerették, és mindenkinek hiányozni fog.

– Az apám egy faszfej volt, és nem fog hiányozni senkinek.”

Innentől már járhat az agyunk, vajon milyen gyermekkor állhat a férfi mögött, amiben az apaszerep ilyen negatív értelemben volt meghatározó – s ami után az apja halálhíre ilyen pozitív fordulatot jelent az életében. Az írónő apránként adagolja be a lényegretörőbb információkat, közben pedig a férfi gondolkodásmódjának és érzelemvilágának, viselkedésének bemutatásával érzékelteti annak a múltnak a hatását, mit ekkor még homály fed. Graham mélyről indul, erős indulatok fűtik, s ő ezeket nem tudja máshogy kezelni, minthogy magába zárkózik – de így válik annál csodálatosabbá, ahogy lassan végigkövethetjük karakterfejlődését, megnyílását a világ felé, még ha éppen csak annyira nyitotta is ki a lelkét, hogy egy apró fénysugár betaláljon.

Másik főszereplőnk, Lucy – vagyis Lucille – éppen Graham szöges ellentéte, de hát ez szinte elvárható. Nagyon mennek ezek az „ellentétek vonzzák egymást” sztorik, noha a valóságban ez jóval nehezebb terep – mármint, nehezen látom lelki szemeim előtt, hogy egy Grahamhez hasonló személyiség az érzelmi túlcsordulásaimat pozitívumként fogja fel, s ne teherként, de ki beszél most erről. Én, nyilván én térek el a tárgytól előszeretettel bármikor. Lényeg a lényeg, ha Graham keménységét, komorságát, pesszimizmusát, elzárkózását ellensúlyozván megjelenik a színen Lucy a kirobbanóan pozitív és érzelemdús személyiségével, felteszem káprázni kezd mindenki szeme a kontraszttól. Színes ruhák, színes gondolkodás, színes érzelmi paletta: Lucy az a lány, aki a legőszintébben nevet, s a legkeservesebb könnyeket sírja; az, aki virágokat tűz a hajába, meghatódik egy daltól, idegesítően sok kérdést tesz fel, de mindig ott van, mikor a segítségére van szükség, akkor is, ha az a bizonyos valaki túl büszke ahhoz, hogy ténylegesen szívességet kérjen tőle. Mindenki rémálma és egyben legnagyobb kedvence, mert ugyan túlpörög, a szíve tele szeretettel és gondoskodással.

Ennek némileg ellentmond, hogy mögötte is nehéz évek állnak, édesanyját elvesztette, éveken át a rákkal és válásával küzdő nővérét ápolta, míg másik testvére sorsukra hagyta őket, mintha nem is lenne köztük semmiféle családi kötelék. Ám Lucy gyerekkorából igenis pozitív értékeket hozott magával, a kitartást és szabadságot, a maktubot és a szeretetet… és azt hiszem ez az, ami számít, ami nem hagyta, hogy összetörjön bármiféle negatív esemény súlya alatt.

Tehát külön-külön is érdekes megfigyelni, hogyan alakult főszereplőink személyisége, azonban újabb érdekes topikot nyit életük nem mindennapi találkozása, ezzel ugyanis új szinten kezdhetünk foglalkozni a szülőség kérdéskörével. Fordulatos és nemspoilerezemel körülmények hozzák úgy, hogy Lucy váljon Graham elsőszámú segítőjévé, mikor magára marad koraszülött gyerekével, s szegényem azt sem tudja, hogy fogja meg, hogy ne törje össze. Emiatt úgyis örvendezek még eleget, úgyhogy egyelőre visszafognám… valahogy. A lényeg az, hogy párosunk lényegében együtt vág neki felnevelni a kiskölyköt – természetesen szem előtt tartva, hogy nincsenek együtt, és Lucy nem a kis Talon anyja, mégis, minden különbözőségük ellenére elkezd működni köztük az összhang. Minden erejüket bedobják, hogy a lehető legtöbbet kihozzák a jó szülők fogalmából, igyekeznek a tökéletes biztonságot és szeretetet nyújtani a babának – közben azonban észrevétlenül kinyílnak egymás felé is, amiből egyre gyakrabban kéretlen tanácsok lesznek, azokból szócsaták, majd végül kelletlen egyetértések. Egymás támogatása és a közös cél így hozta apró lépésekkel haladva egyre közelebb egymáshoz Lucy-t és Grahamet: s bár a vége felé néha úgy éreztem, túl nagy ugrásokat teszünk, összességében még így is reális ütemben bontakozott ki a szerelmi szál, amiért nagy respect.

És végül jöjjön a neheze… mármint, csak egy fél mondat erejéig, mert akad a könyvnek egy szála, ami oly mértékű indulatokat kelt bennem, hogy ha módomban állna, megrángatnék egy-egy karaktert, de úgy istenesen. Jól beharangoztam, hogy történetünk középpontjában a családi kapcsolatok állnak: igazából fontos szereppel egy testvérpár, bár talán okosabb úgy mondanom, három nővér bír. Lucy, Mari és Lyric – és én tényleg, nem akarok belefolyni a kapcsolatuk természetébe, mert egész egyszerűen dühít, amikor pedig nem, akkor végtelenül szomorúvá tesz. Nekem legalábbis megadatott az a szerencse, hogy nagyon jó kapcsolatom van mind a nővéremmel, mind a húgommal, és minden alkalommal megüt kissé, mikor azt látom, mások között kihagy ez az összetartás: márpedig Lyric nem csupán „nem jön ki jól” a húgaival, őt egyenesen gyűlölet fűti, ezt pedig éppen annyira nem tudtam hova tenni értelmes magyarázat híján, mint Mari köpönyegforgatását. Egyszerűen… á, hagyjuk ezt. Az írónő kiválóan festette le a fennálló feszült szituációkat a testvérek között, de egyes részei ennek a szálnak elbírtak volna picivel több indoklást.

Összességében azoknak ajánlom a Gravitációt, akik egy érzelemdús, magával ragadó regényt keresnek, nyitottak a romantikára, de annál mégis jóval többet várnak egy könyvtől; akik szívesen bocsátkoznak fejtegetésekbe emberi kapcsolatokról, családról, szülőségről, szeretetről és szerelemről, s még annál is szívesebben olvasnak ezek összességéről egy pompás, szerethető történet által egybekötve.

Kedvenc karakterek:

Mennyit árul el, ha azt mondom, Graham a kedvencem, mert jó apa, továbbá Ollie a másik favorit, mert ő is jó apa? Elég sokat szerintem. Mint fent már kifejtettem, szerintem a történet központi témája a szülőség, s e két férfi kitűnő példával szolgál arra, hogyan is kell azt jól csinálni. Ugyan a személyiségük egymásénak a szöges ellentéte – elvégre Oliver egy élénk, életvidám, alapvetően optimista karakter, míg Grahamet maga alá temeti valami borús légkör –, mindkettejük felszíne alatt ott rejtőzik a jóság, csak míg egyikükből könnyebben szabadul fel, addig másikuk rögös utat jár végig, míg megtanulja kimutatni.

Kedvenc részek:

Hadd legyen kiszámítható azzal, hogy Graham tipikus, apukás pillanatait emelem ki elsősorban – a kengurumódszer, a félelme, hogy elront valamit, s az igyekvése, eltökéltsége, hogy ne történjen így, meg persze az összes lelkesedése, mikor a kis Talon valami újat tanult, mind-mind bizonyították, hogy igenis érző ember, sőt, hogy egyenesen hatalmas szíve van. A másik kedvencem pedig szintén ő volt, mégpedig Ollie és Mary lányának esküvőjén, mikor az oltárhoz kísérte a lányt. Apróságnak tűnhet, pedig hatalmas, és rettentő törődő gesztus volt.

Kedvenc idézetek:

„Apa bárkiből lehetett. De apuka csak abból, akiben megvolt a bátorság ahhoz, hogy felvállalja ezt a nem mindig könnyű szerepet.”

***

„A magány a legnagyobb hazudozó, Lucille – mondta Graham, miközben leült az ágya végébe. – Mérgező, és a legtöbbször halálos is. Azzal áltatja az embert, hogy az ördöggel is jobb, mint egyedül, és ezt valahogy mindenki hajlamos elhinni, mert úgy véli, hogy az egyedüllét a bukással egyenlő. Hogy azért hagyták el, mert nem elég jó. Így hát, az esetek túlnyomó többségében, a magányosság mérge átszivárog az ember szerveibe, és elhiteti vele, hogy a legálságosabb kötelék is a szeretet jele. Pedig a magányosságból fakadó szeretet csupáncsak színjáték. Én már csak tudom, hiszen magányos voltam egész életemben.”

***

„ – Nem bánok jól a szavakkal.

Visszafordult és megrázta a fejét.

– Dehogynem. Jól bánsz velük. Talán túlságosan is. Én már csak tudom, hiszen minden könyvedet elolvastam. Nem a szavakkal nem tudsz bánni, hanem az emberekkel.”

***

„A feleségem sohasem kapott tőlem virágot. És csokoládét sem Valentin napon. A plüssállatokat röhejesnek találtam, így azt sem vettem neki, és fogalmam sem volt, hogy mi a kedvenc színe. Ő sem tudta, hogy nekem melyik a kedvencem, én ezzel szemben tudtam, hogy ki a kedvenc politikusa. Ismertem a globális felmelegedéssel kapcsolatos nézeteit, ahogy ő is tisztában volt azzal, hogy én miként viszonyulok a valláshoz. És mindketten tudtuk egymásról, hogy mit gondolunk a gyerekvállalásról. Nem akartunk gyereket. Soha.”

Borító: 5/4.5

Brittainy C. Cherry-re és az Elements sorozatra gondolva elég sok jelző és gondolat megfordulhat az ember fejében: tehetség, érzelmek, érzékletesség, mélység… de én azért kiegészíteném a sort egy újabb fontos tényezővel: a gyönyörű borítókkal. Bár sokáig ágáltam az élőszereplős borítók ellen, a sorozat valamennyi kötete lélegzetelállítóra sikerült szerintem – a Lebegés modelljének szakállától még mindig elfog a szemgazmus –, és ez alól a Gravitáció sem lehet kivétel. Hozzáteszem persze, hogy hosszas, közeli bámulás után megállapítottam, hogy ezek a felfújt izomkötegek nem igazán jönnek be, de talán én szemlélődtem túl behatóan, s ez rontotta a hatást: mindenesetre akár van Graham bicepszének is bicepsze – mint azt Lucy megállapította –, így is, úgy is egy kifejezetten kellemes küllemű könyvről beszélünk.

Pontozás: 5/4.5

Azt mondod, hogy egy újabb könnytenger new adult könyv, a már amúgy is túltelített romantikus regények piacán? Két megtört lélek találkozása és elkerülhetetlen szenvedése a végső csillagfényes és szikraröpködős egymásra találásig? Nos… én meg azt mondom, hogy egy jól irányzott gyomorszájon vágás, ami azt üzeni, ideje félretenni a félmeztelen pasis borítók és hatásvadász fülszövegek által generált előítéleteinket. A Gravitáció igazából sokkal többet rejt, mint azt elsőre gondolnánk: már az első oldalakon a szív legmélyéről indul, s olyan lelki jelenségeket és folyamatokat ábrázol, melyeknek végül csak elenyésző része szól a szerelemről. Brittainy C. Cherry ezúttal családi kapcsolatok, valamint a szülőség témakörét boncolgatja, s több különféle példán át szemlélteti, mekkora hatása van az egyén természetére, érzelmi életére és gondolkodásmódjára a környezet, amelyben felnőtt, a benyomások, melyek fiatalként érték. Mindezt érzékletesen, sokszor bizony szívszorítóan teszi – s szinte csak afféle ráadásként koronázza meg egy gyönyörű, őszinte, és reálisan, lépésről lépésre haladó szerelmi szállal. Ezek után egy-egy apró hiba ide vagy oda… Graham, Lucy, Oliver és Talon akkor is maradandóan belopták magukat a szívembe – és szerintem még sokakkal teszik majd ugyanezt.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné + nyereményjáték

A blogturné állomásain található betűhalmazok elemeit helyes sorrendbe rendezve az Az vagy nekem sorozat részeinek egy-egy főszereplője nevét olvashatjátok össze. A rafflecopter megfelelő sorába pedig azt kell beírnotok, hogy az adott karakter hányadik kötetben szerepelt.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

AAGHMR ACEHILM ELLRSSU

Állomáslista:

a Rafflecopter giveaway

02.23. – Angelika blogja

02.24. – Hagyjatok! Olvasok!

02.25. – Never Let Me Go

02.26. – Dreamworld

02.27. – Deszy könyvajánlója

02.28. – CBooks

03.01. – Zakkant olvas

Vi Keeland & Penelope Ward - Nagyképű öltönyös| Blogturné + nyereményjáték

„Sodródj az árral, hagyd, hogy megtörténjenek a dolgok! Hagyj fel az irányítással! De ami még fontosabb, az ég szerelmére, ne legyél seggfej!”

Eredeti cím: Stuck-Up Suit

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3499 –

Az ellentétek mindig vonzzák egymást?

A szokásos reggelnek indult a vonaton.

De csak addig, amíg fel nem figyeltem az átellenben ülő férfira.

Olyan lekezelően beszélt valakivel telefonon, mintha ő irányítaná a világot.

Mégis minek képzeli magát ez a nagyképű öltönyös? Istennek?

Bár meg kell hagyni, tényleg úgy nézett ki, mint egy isten.

Ám mi ketten nem is lehetnénk különbözőbbek.

És jól tudjuk, mit mondanak az ellentétekről.

Semmi sem készíthetett volna fel arra az útra, amire végül magával vitt. Arra pedig pláne nem, hogy hova fogunk a végén kilyukadni.

Mert minden jó véget ér egyszer, igaz?

Leszámítva a mi kapcsolatunkat, mert még csak nem is sejtettem, hogy az miként végződik.

Kedves Ida!

Az a helyzet, hogy nemrég olvastam egy könyvet, és közben rájöttem, hogy belevaló főhősnőnkkel egyetemben szép fokozatosan én is belezúgtam egy nagyképű öltönyösbe. Graham Morgan egy tökéletes látomás: sötét színek, vonzó vonások és szexi hang; arrogancia, amit pont kellő mértékben nyirbál meg a választott nő iránt érzett szerelme, odaadás, hűség, jó humor, intelligencia, férfias jellem, figyelmesség… kell még tovább sorolnom? Szerintem így is érted a lényeget. Oh, és el ne felejtsem… eszméletlen jó apa! Csak egyetlen apró probléma áll az utunkba: Graham Morgan nem létezik, az utolsó oldal után pedig érzékeny búcsút kellett vegyünk egymástól. Most mit tegyek?

Üdv: Kétségbeesett Könyvmoly

Tudjátok… egy ideje van bennem egy kis félsz, mikor New Adult könyvet veszek a kezembe. Fenét NA-t… egyáltalán, bármi romantikusat. Tavasszal kicsit kiestem ezeknek a történeteknek az üteméből, és mióta újból próbálkozok, bizony meg-megütöttem a bokám párszor, ugyanakkor nem akaródzik végleg feladni: bár az ízlésem változott, úgy érzem, néha még mindig kellenek a lelkemnek az ilyen sztorik is, hogy lenyugtassanak és ellazítsanak. Kellenek a seggfej rosszfiúk és romantikus pasik is. Kellenek a belevaló csajszik, akik bárkit megszelídítenek. Kellenek a konfliktusok és az édes kibékülések. Még nekem is fáj kimondani… de néha még a happy endek is kellenek.

Akárhogy is, ahogy az új forgatókönyv működik, a Nagyképű Öltönyösnek is félve álltam neki, s egy ideig nem is voltam benne biztos, hogy jól döntöttem. Most komolyan ez lesz? Itt ez a seggfej, a csaj beszól neki, és ettől már áll is a farka? Ennyi lesz a történet? Úgy emlékszem efféléket gondolhattam az első pár fejezet alatt. Eközben persze nem árt szentelni egy kis figyelmet annak is, ahogy a kételyeim ellenére nem tettem le a könyvet, hanem lapoztam és lapoztam, várva, mit lép a két jómadár… aztán észrevettem, hogy kifejezetten bosszant, ha valaki megzavar olvasás közben. Megtörtént. Áttört a jég.

Soraya Venedetta és Mr. Graham Big Broki Morgan története úgy indult, mint megannyi erotikus könyv bevált kliséforgatókönyve: megismertük nagyképű alfahímünket, aki annyit melózik az irodában, hogy talán még alváshoz sem veszi le a méretre szabott Armaniját, emellett pedig rendszerint az emberek utolsó idegszálain lejt táncot és senkit sem vesz emberszámba, miközben éli egoista világát. Aztán persze jön A Nő. Az a nő, aki nem fél szembeszállni egy ilyen undok és zsarnokoskodó férfival, ezért szépen lehordja… és hagy pár provokatív képet a telefonján. Csak a hecc kedvéért. És bár innentől elindul a hajsza egy gyors menet reményében – nem is lehetne tipikusabb erotikus sztori, ugye? –  igazából itt vesz a regény szép folyamatosan egyre szerethetőbb, majd egyedibb irányt.

Bár a karakterek közti ellentétek egyértelműek, lassan felolvad a jég kettőjük között, s megindul a közeledő folyamat, ami ezúttal – instant szex híján – egymás megismerésére korlátozódik. A feszültség persze mindvégig pattog, de így sikerült könyvhöz képtest életszerűen alakítani Soraya és Graham kapcsolatának alakulását: közös vacsorával, beszélgetéssel, szórakoztató szóváltásokkal és üzenetekkel, meg csókkal az ajtó előtt. Magyarról magyarra fordítva, normálisan. Ahogy pedig a szereplők előtt lassan lelepleződik a másik valódi, álarc mögött rejtőző jelleme, úgy mi is felfedezhetünk egy figyelmes és szeretnivaló pasit a nagyképű öltönyös mögött, valamint megtalálhatjuk a tűzről pattant, éles nyelvű lányban rejlő sebzett kislányt is.

Egy percig sem volt erőltetett. Bár mindkét főszereplőnek megvolt a maga sötét foltja – ahogy az már-már NA alapkövetelmény bár arról inkább ne nyissunk vitát, hogy ez jó vagy sem… –, ezek igenis emberi problémák voltak, amelyek személyiségformáló hatásában nem lehet kételkedni. Ezek nem lettek túlerőltetve, nem árnyékolták be a teljes könyvet, inkább ténylegesen a karakterek jellemét magyarázták és egészítették ki, méghozzá teljesen valóságosan. Ahogy haladtam a történettel, úgy kellett rájönnöm, hogy hiába olvasok ízig-vérig romantikus-erotikus regényt, a megszokott papírmasé figurák valahol elmaradtak: helyette két összetett jellemű, múlttal rendelkező, nem tökéletes, de így is szerethető karaktert kaptam.

Éppen az emiatt érzett meglepetésemből próbáltam magamhoz térni, mikor szerzőpárosunk úgy döntött, miután Soraya és Graham kapcsolata túlélte a kritikus egy hónapot, belökik őket a mélyvízbe. Régi sérelmek kerülnek terítékre, éveken át rejtegetett titkok kerülnek napvilágra, ez pedig próbára teszi a főszereplőink közti harmóniát – emellett pedig Soraya démonait is felébreszti.

A nem várt fordulat engem egészen levett a lábamról, ugyanis minden kellemetlenség ellenére Graham életébe beköszöntött egy fürtös kis angyal, aki egy-egy mosolyával elfeledtette vele a körülmények visszásságát. Spoiler következik, mert igazán nem bírom magamban tartani, és kizárt, hogy megálljam anélkül, hogy áradozzak, legalább egy kicsit: kiderül, hogy Graham egy csudaédes négyéves kislány, Chloe apukája. És innentől kezdődik az apakomplexusos olvasók softpornója, amikor is a nagyképű de szexi öltönyös leteszi a zakóját és megismerkedik a kislányával. És játszik vele. Mesét olvas neki. Megöleli. Vele reggelizik. Együtt isszák az epres tejet… Beszélget vele. És egyszerűen imádnivalóan viselkedik minden lélegzetvételével.

Hamar túllendültem azon, hogy Graham egy egoista perverz. Elég volt látni, hogyan bánik Sorayával, látni a figyelmét, szeretetét, kötődését, és visszavonhatatlanul ellágyultam. Azonban megfigyelni ugyanezt az embert édesapaként... hát igen. Ide már nem elég annyi, hogy ellágyultam. Ezen a ponton már folyékonnyá olvadt a lelkem.

Összességében megvolt minden ebben a háromszáz oldalban, amire vágytam, és aminek a hiányától annyira féltem eleinte. Kidolgozott és igenis szerethető karakterek. Pipa. Nem egyhangú cselekmény, fordulatokkal és valódi eseményekkel. Pipa, pipa, pipa. Emellett pedig eszméletlen humort kaptam, ami sok eszement vihogásomért volt felelős, igazi érzelmeket, szikrákat, feszültséget, végül pedig egy marha aranyos happy endet, amiért most az egyszer nem jut eszembe morogni! Persze akadtak hibák, felütötte a fejét egy-egy klisé, ahogy mártíromkodásra meg ármányokra is sor került – ilyenkor tüntetőleg húztam a szám és próbáltam gyorsan haladni, hogy mihamarabb tovább lapozhassak –, de ezek fölött még nem is olyan nehéz szemet hunyni, tekintve, hogy a Nagyképű Öltönyös éppen azt adta, amire éppen szükségem volt. Kikapcsolódást, méghozzá szórakoztatót és nevetőset. Romantikát, forró jeleneteket és humort – ráadásul nem egy Ulpiusos ponyvapornó szinten. Ha mindezt összeadom… tényleg örülök, hogy nem adtam fel az első alkalommal, mikor Grahamnek merevedése volt Soraya csípős beszólásaitól. Pedig éreztem némi kísértést.

Kedves Kétségbeesett Könyvmoly!

Sajnos a problémája elég gyakori könyvmoly körökben, én mégis arra biztatnám, hogy ne hagyja magát elmerülni a lapok közt rejtőző álomférfi elvesztése miatt érzett szomorúságban! Álljon fel, hörpintse föl az utolsó korty kávét és keresse meg a saját Graham Morganjét! Ne felejtse el: nincs lehetetlen! ;)

Üdv, Ida

Ajánlom a könyvet a romantikus-erotikus zsáner kedvelőinek – bár gyanítom, ti már fel is fedezhettétek a Nagyképű öltönyöst a várható megjelenések között –, azon belül is, hogy kicsit konkrétabb legyek, a Csábítások és csemegék rajongóknak szerintem kifejezetten tetszene a történet. Kellő humor, őrültség, évődés, családosdi, mínusz csokihegyek és egy picit azért kevesebb szex. De talán inkább azt tanácsolom, nyomjatok egy rendelést, és fedezzétek fel magatok is – nem hinném, hogy megbánjátok! ;)

Kedvenc karakterek:

Soraya, mert igazi kemény, belevaló csajszi volt marha éles nyelvvel, de nem rejtegette a sebezhetőségét sem; Meme, ugyanis menő nagyi, világbajnok tanácsokkal és imádnivaló őszinteséggel; valamint – csak hogy ne okozzak sok meglepetést – Graham… mert szerintem már sokadjára mondom, hogy egy vonzó férfit csak egy gyerek tehet még vonzóbbá és szerethetőbbé. Kedveltem az egyszerre humoros és kicsit seggfej énjét, kedveltem azt a férfit is, aki Soraya mellett vált belőle, de mint a kislánya apját… úgy egyenesen imádtam. Teljesen levett a lábamról.

Kedvenc részek:

Újfent győzedelmeskedett az apakomplexus, úgyhogy továbbra is kiszámítható vagyok: nem tudok szebb emlékeket összeszedni a könyvből, mint azokat a perceket, amelyeket Graham a lányával töltött. Csodálatos, törődő apuka volt, aki láthatóan mindent megtett a kis szeme fényéért… ugyanakkor muszáj megemlítsem, hogy a Nagyképű Öltönyös, a Manhattani Cölibát, Morgan Ötven Árnyalata és a Manhattani Kakiarc is mind-mind megnyertek maguknak. Avagy köszöntsünk újabb kedvenceket az „Idának” címzett tanácsot kérő levelek személyében. Be kell vallani, Ward és Keeland egyaránt toppon van akkor, ha el kell kapni kicsit a nők lelkét – lásd megint: pasi és kisgyerek, tuti kombó –, és ki kell robbantani egy szép nagy, retardált fóka-szerű röhögést.

Kedvenc idézetek:

„Az ilyen rekedtes, bariton hangtól mindig megbizsergek. Odavagyok a mély, szexi hangért. De az ritkán fordul elő, hogy a hanghoz megfelelő férfi is társul.” So true

***

„Soraya: Ismered a régi mondást? Sok munka és semmi szórakozás…

Graham: Gazdag fiúvá teszi Grahamet.

Soraya: Talán. De mire jó a gazdagság, ha nincs időd kiélvezni?”

***

„Időbe telik olyannak látni az embereket, amilyenek. Viselkedj természetesen, legyél türelmes, és majd meglátja az igazi énedet.”

***

„Ne félj a sérüléstől! Sokkal jobb az, mint soha nem élni át valami eget rengetőt. Az átmeneti öröm is jobb a semminél. Te pont annyira félsz a fájdalomtól, mint én a haláltól. De ez nem jelneti azt, hogy nem fogok minden napot a lehető legjobban megélni.”

Borító: 5/2.5

Tény, megvolt bennem a szándék, hogy egy rossz szót se szóljak a könyvről, ennek ellenére mégis felszínre tört belőlem egy csepp keserűség akárhányszor rápillantottam a borítóra. Néztem, és néztem és néztem, és sosem lettem biztos abban, mi nem tetszik benne – csak azt tudtam, hogy valami okés nekem. Talán a modell zavar, de nem kizárt az sem, hogy a piros-fekete színvilág túl erőteljes számomra. Végül annyiban maradtam önmagammal, hogy bár nem menthetetlen a látvány, de kétségtelenül távol esik a zsáneremtől.

Pontozás: 5/4

Elgondolkodtató, mit tennénk, ha a vonaton utazva hallanánk egy nagyképű öltönyöst, amint éppen a világ összes egoizmusát és arroganciáját nem sajnálva porig aláz valakit egy telefonbeszélgetés során… pontosabban mit tennénk, ha ezek után megpillantanánk az ülésen felejtett mobilját, miután ő már leszállt az előző megállóban. Oda se figyelnénk? Hagynánk, hadd oldja meg a dolgot valaki más? Vagy esetleg lőnénk magunkról pár izgató fotót a telefonnal, s ezzel a kis bónusz ajándékkal szolgáltatnánk azt vissza jogos tulajdonosának, teljesen hazavágva minden koncentráló képességét egy mély dekoltázzsal? Engedjétek meg, hogy tippeljek… szerintem ez utóbbi lehetőség nem szerepelne ötleteink listáján. Talán mert képtelenség, talán mert ilyen csak egy erotikus regény szerzőjének agyában fordulhat meg… de éppen ez teszi a Nagyképű Öltönyöst igazán szerethetővé: elrepít, kiragad a megszokottság gödréből, megmutatja, mi az őrület… a temérdek képtelenség és abszurd jelenet mögött azonban valami ízig-vérig emberit mutat, amit imádtam. Imádtam Sorayát, meg az ostoba színes hajvégeit. Imádtam Grahamet – még hatnapos inszomniával és kakival a fején is. Talán pláne úgy. Ahogy azt is, hogy ennek a kettőnek valóságos problémákon kellett magukat átküzdeni, s így mikor ez sikerült, a boldogságuk is épp annyira igazi volt. Meglehet, hogy limonádé ez a 350 oldal, de ha ki akarok kapcsolódni, akkor azt valahogy így képzelem el. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Hamarosan megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál Vi Keeland és Penelope Ward közös regénye: Nagyképű öltönyös címmel. A két népszerű szerző garanciát jelent a remek szórakozáshoz, Soraya és Graham történetét a könnyed, romantikus műfaj kedvelőinek ajánlunk. A Blogturné Klub kilenc állomáson keresztül mutatja be a történetet, és a szexi öltönyös játékunk kapcsán három szerencsés nyertes örülhet a Könyvmolyképző Kiadó által felajánlott nyereménykönyveknek.

Nagyképű öltönyösök helyett Jóképű öltönyösöket mutatunk nektek, ki kell találnotok kik vannak  a képeken! Minden állomáson más-más öltönyös híresség várja, hogy beírjátok  a nevét a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni az értesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Állomáslista:

11.10 Kelly és Lupiolvas

11.12 Angelika blogja

11.14 Sorok között

11.16 Betonka szerinta világ...

11.18 Deszykönyvajánlója

11.20 CBooks

11.22 Kristina blogja

11.24 Never Let Me Go

11.26 Insane Life

a Rafflecopter giveaway

K. A. Tucker - Egyetlen kis hazugság | Blogturné + Nyereményjáték

„– Hogyan jön rá az ember, hogyan is élje az életét? [...]

– Jó sok kudarcba fulladt próbálkozással, Livie. Ez az egyetlen mód, amit ismerek.”

Eredeti cím: One Tiny Lie

Sorozat: Ten Tiny Breaths 2. (Tíz apró lélegzet 2.)

Oldalszám: 384

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Menekülés ​a hazugságok elől

Livie Cleary mindig is maga volt a tökéletesség – de hamarosan rá kell jönnie, hogy a tökéletesség nem is olyan nagyszerű, mint amilyennek beállítják, és az ember bizony néha hibázik, miközben próbálja kideríteni, ki is ő.

„Hadd legyek rád büszke!” Ezek voltak Livie apjának a hozzá intézett utolsó szavai. A szülei tragikus halála óta eltelt hét évben Livie minden tőle telhetőt megtett, hogy minden egyes döntésével, szavával, tettével eleget tegyen ennek, miközben hatalmas erővel és érettséggel gondoskodott a nővéréről. De most, hogy elkezdődnek az egyetemi évei, váratlan kihívások teszik próbára a kitartását – és a szívét.

Livie sziklaszilárd tervvel érkezik a Princetonra, és ezt végig is akarja vinni: remek eredményeket érni el az óráin; bejutni az orvosira; és találkozni egy rendes, tiszteletre méltó sráccal, akihez egy nap majd hozzámehet. Tervében egyáltaln nem szerepelnek vodkabombák, sem egy imádnivaló, bulikirálynő szobatárs, akinek nem tud nemet mondani, sem Ashton, az evezőcsapat arrogáns – és hihetetlenül vonzó – kapitánya, aki eddig sosem látott dühkitöréseket vált ki Livie-ből. Ami ennél is rosszabb, hogy Ashton a legjobb barátja és lakótársa annak a Connornak, aki viszont tökéletesen megfelel Livie elvárásainak. De akkor meg miért Ashton jár folyton a fejében?

Tetszett a Tíz apró lélegzet? Most hagyd, hogy magával ragadjon Livie története is!

Igen, teljes mértékben az én formám a második résszel vágni bele egy sorozatba… szóval azt hiszem bevallhatom, hogy koránt sem a Tíz apró lélegzet iránti rajongásom vezetett el a könyvhöz, sokkal inkább a csábító külföldi borító és egy gyengébb pillanatom. Akárhogy is, összetettem a két kezem, hogy az első kötet ismerete nélkül is felfogjam majd, mi történik, és nekifutottam izomból – pozitívan, bizakodva, már az első oldalakon nagyokat nevetve. Azoknak a nyugalmával, akik tökéletesen tudják, mi vár rájuk, s felkészülve a párórás kikapcsolódásra már hátra is dőltek képzeletben a brutálkényelmes fotelükben. Ez a valóságban persze inkább úgy fest, hogy naphosszat ki sem keltem az ágyból, de így kell ezt csinálni.

Ez az elbizakodottságom viszont csak nagyjából az első pár fejezet erejéig volt elég – hamarosan kezdtem úgy érezni, mintha egyre vékonyabb jégre merészkednék, ahol ugyan van még, ami megtartson, de nem elég erős ahhoz, hogy biztonságban legyek. És nagyjából így egyensúlyoztunk a történettel egészen a végéig… egy kritikus ponttól kezdve. Egy olyan kritikus ponttól, ami nélkül azt hiszem szemet hunytam volna a többi sérelmem fölött, ez viszont úgy rázott meg a beköszöntével, mint az áram, a hajam égnek állt, csak meresztettem a szemem, aztán hallattam némi szenvedő hangeffektet, amiért ismét szemtanúja lehetek annak, ahogy ebből a ronda nagy kliséből próbál egy írónő várat építeni. És nem mondom… egy kellemes ház azért összejött belőle… de csillagos ötös vár szerintem nem épülhetett volna ilyen alapokra.

Insta love… insta love mindenhol. A romantikus irodalom ismert toposzainak nevezetesen olyan díszdarabjáról beszélünk, melyhez csupán egyetlen szót fűzhetek: miért???

Tudom én, vannak tipikus remekbeszabottan vonzó emberek, napbarnított bőr, BrighWhite fogsor, kockahas, markáns vonások, igéző barna szempár… és igen, ha szembejön velem Nick Bateman instagramon, én is elalélok egy pillanatra. Tudjunk bármennyit is a nemek közti különbségekről, néhány apróságban talán a férfiak, és mi nők is egyformán vagyunk kódolva: ha vonzó embert látunk, valami feléled bennünk. A hölgyeknek talán megremeg a lába vagy a gyomra, a pasiknak többnyire egy nemesebb testrésze jelzi, hogy bemérte a prédát, de lehet, hogy egyszerűen csak konstatáljuk, hogy tetszik, amit látunk. De ez egy dolog. Mégpedig igen alapvető… olyan, amit maximálisan értek és el is fogadok.

Azt ellenben sem nem értem, sem nem fogadhatom el, hogy egy efféle szembesülés hogyan eredményezheti másodpercek alatt egy emberi lény amúgy igen sokrétűen működő agyának beszűkülését egyetlen személyre. Ha könyvünkben fizikai vonzódásról beszélnénk, akkor rábólintanék – nagy gonosztevők a hormonok, tudjuk jól.  Ha tehát Livie meglátva Ashtont, és tudomásul véve teste minden porcikájának bugyiolvasztó tökéletességét egyszerűen rá akarná vetni magát a srácra… nos, azért néznék egy nagyot, de azt mondanám, egye fene. Na de arra, hogy a lány meglátja azokat a milkacsokit megszégyenítő kockákat, a tulajdonosukban felfedez egy világméretű seggfejt és még ez után is egész nap csak rá gondol, elpirul akárhányszor csak meglátja, és akárhányszor a társaságában van, úgy viselkedik mint egy zavarban lévő szűzlány (de hát egek… végül is éppen az)… erre szavam sincs. Talán csak annyi, hogy hagyjon már, komolyan.

Különösképp bántott a dolog, ugyanis mind Livie-ben, mint Ashtonban megfogott valami már a kezdetektől fogva, a maguk furcsa módján pedig mindketten kifejezetten szerethető karakterek voltak. Külön-külön élettel telik, valóságosak és emberik, ugyanakkor mikor elkezdtek összefutni a szálaik, hirtelen olyan messze kerültünk a realitás talajától, mint én egy ötös matek érettségitől. A kapcsolatuk alakulásában már nem volt semmi valóságközeli – igazából egy az egyben végiglépkedett az egyik legelterjedtebb NA klisé szakaszain. Eleinte ellenállást tanúsítottak a másik irányába: bár a testi vonzalom megvolt, a lány nyilvánvalóan ódzkodott az egyetem ügyeletes hímringyójától, aki pedig hogy, hogy nem, a Livie-vel megesett apró futó kalandját őrizte volna hétpecsétes titokként. Aztán csak kerülgetik egymást. Összefutnak itt, összefutnak ott. Egyszer szó szerint, ami természetesen egy „a bajba jutott lány” megmentése epizódot is magába foglal. Elcsattan egy-egy csók, de szereplőink – különösen Ashton – mindig visszatáncolnak: magyarán ha lépnek is egyet előre, utána két lépés következik hátrafelé, nehogy véletlenül haladjunk. Néha már úgy éreztem, ez a srác teljesen önmaga ellensége. A lényeg viszont annyi, hogy egy vadul átbulizott éjszaka után ez a kettő nem is tud másra gondolni…két hét után pedig ott tartunk, hogy „te nem egy egyéjszakás kaland vagy nekem, te vagy a mindenem.” Tessék, elhangzott a mondat, amit én lány létemre még nyolc hónap együttjárás után se ejtettem volna ki a számon nyolc év után sem…, Ashton meg egy részeg csók és nulla ismeretség után nyögte be, ami egyaránt utal a férfi nemiszervének hiányára és az írónő durván eleresztett fantáziájára. Itt meghaltam egy kicsit. Nekem őszinte bizalmam volt ebben a könyvben… de ilyen szintű insta love-val ölni lehet.

Innentől már kész dominó-effektben éreztem magam, ezerrel megindultunk azon az átkozott klisé-lejtőn, amiért eszméletlenül haragudtam ám. Kezdődött minden a már jól kivesézett „szerelem” első látásra dologgal, majd románcunk kiteljesedett egy harmadik féllel, így életbe lépett a kettes számú kedvenc klisé, a szerelmi háromszög. Noha mind a négyszáz oldal alatt jól tudtuk, hogy Livie szíve és szüzessége olyan fődíj, amivel végül úgyis Ashton fog elszaladni, kellett az egyenletbe egy Connor némi színfoltnak – meg persze azért, hogy a látszólagos tökéletessége mögött megbúvó hibáival kiemelje vetélytársa valamennyi jó tulajdonságát. Újabb közhely a jófiúk unalmas megvilágításba helyezése, a kényszerkapcsolatok, a főszereplők sötét tragédiákkal teli múltja, a szemérmes szűzlány mellé beosztott vadóc és mocskos szájú legjobb barátnő… szóval van miből válogatni. De én legszívesebben már elengedném mindet.

Sajnos a szememben az Egyetlen kis hazugság túlságosan beleolvad az átlag new adult regények sorába a felsorolt negatívumokkal, így bosszankodtam és sóhajtoztam eleget… de ennyi kemény szó után talán ideje lenne végre szót ejtenem azokról a dolgokról is, amelyek ellensúlyozták K. A. Tucker valamennyi ellenem irányuló rémtettét. Mert akárhogy is, a kötetben még így is bőven maradt érték, maradtak dolgok, amiket szerethettem, élvezhettem, és amelyek miatt kitartottam, mégpedig olyannyira, hogy le sem akartam tenni a könyvet.

Az egyik egyértelmű oka ennek a szerző magával ragadó írásmódja: gördülékeny, olvasmányos és szerethető – ugyanis egyszerre alkot érzéssel és humorral, ebből a kettőből pedig épp a megfelelő elegyet sikerült kihoznia. Ágáltam ugyan főszereplőink sötét múltja ellen, de persze tudom én, hogy kellett szőni a történetbe valami olyan témát, ami kellően elgondolkodtat, és persze gyomorszájon vágja a finomabb lelkű olvasókat – emellé viszont tökéletes döntés volt hangosan nevetős párbeszédeket, karaktereket és szituációkat állítani. Bumm, máris kevésbé vesz erőt az emberen a new adult féle tömegdepi!

Na de ami a legjobban érintett történetünk négyszáz oldala alatt, az maga az üzenete, az, amit Livie példáján keresztül közvetített. Tény, hogy nagyon kezdetleges módon… mi több, felületesen, de ezúttal értékelem magát a törekvést is, ugyanis rendkívül fontos témát vetett így fel: a lelki egészségét. Oké, joggal mondhatjátok nekem erre, hogy csak mutassak egy könyvet, amiben a szereplőknek nincs valami őrületes világfájdalma… de nem is arról van feltétlenül szó, hogy van-e gond, vagy sem, vagy a szereplőnk lelki élete rendben van-e, esetleg totál csőd az egész. Az igazán fontos az lenne, hogyan kezeli a problémáit – azok hogyan hatnak rá, és fordítva: ő hogyan képes változtatni a fennálló nehézkes helyzetén.

Livie nyíltan megmutatja, hogy a problémák nem oldódnak meg maguktól – attól pedig még annyira sem, hogyha magunkba fojtjuk őket, nem is véve tudomást a létezésükről. A visszatartott érzések és indulatok előbb utóbb egyesült erővel törnek ki; pusztíthatnak, szokatlan jelenségeket, viselkedésmintákat eredményezhetnek… akárhogy is, ártanak. Éppen ezért pozitív fordulat volt számomra, hogy a legtöbb NA sztorival ellentétben Livie-nek valós segítsége is akadt, ő pedig ha nehezen is, de megtanult élni vele. Imádtam, ahogy Dr. Stayner, a pszichológusa a formabontó ötleteivel valóban kihozta azt a rejtett személyt, aki ott élt mindvégig Livie lelke mélyén.

Tehát szerettem ezt a fajta problémamegoldást, szerettem azt, hogy Livie példája azt sugallja, ne féljünk megmásítani egy döntésünk, ne féljünk új utat választani, ha a régi mégsem való nekünk, ehhez pedig hozzáadhatjuk a kórházi ikrer szálát és az írónő gördülékenységét… és mégis csalódott vagyok. Csalódott a könyv miatt, és csalódott, ami magamat illeti – ugyanis úgy érzem, abban, ahogy megéltem Livie és Ashton történetét, nagy szerepe van már a változóban lévő ízlésemnek is. Nem tudom hol jár már az a Virág, aki káros mennyiségben nyomta a romantikus regényeket néha bizony válogatás nélkül, de az az elvetemült nőszemély engem hagyott maga után: fél lábbal még az NA táborban, félig kívülről szemlélve és kritikát alkotva. Szóval ezúttal így ütött ki a dolog.

A történetet elsősorban azoknak ajánlom, akik olvasták és szerették a sorozat előző részét, a Tíz apró lélegzetet – ugyanakkor megjegyzem, hogy a kötet megértését nem gátolja az sem, ha az előző rész kimaradt. Ajánlom azoknak, akik nagy szerelmesei a romantikus NA műfajának, és olyan színtiszta kikapcsolódást keresnek, amibe még némi klisé és középszerűség is belefér, ha eközben szórakoztat.

Kedvenc karakterek:

Legalább valamin nem kellett sokat gondolkoznom: kapásból rávághatom, hogy Dr. Stayner. Az tény, hogy szakszerű agykurkászt képzelve lelki szemeink elé nem őt fogjuk meglátni, de minden formabontó, őrületes ötletének megvolt a maga fontossága és pozitív, segítő hatása. Nem mindennapi figura, akin rengeteget nevettem a történet során.

Kedvenc részek:

A könyv elejét élveztem a legjobban, a folyamatot, ahogy Livie lassan belerázódott a tőle kissé karakteridegen dolgokba, s magába az egyetemi életbe, a bulikkal, fura alakokkal, kriptonitként ható vodkabombákkal és sármos Ashtonokkal együtt. Persze nem lett volna ez akkora durranás, ha nincs mellette az őrületben a nővére, a szobatársa, meg persze a kissé agyament pszichiátere, aki mobilon keresztül rugdosta hátsófélen kifelé a komfortzónájából. Nos… szórakoztató volt! :D

Kedvenc idézetek:

„Néha előfordul, hogy az ember olyan döntést hoz, amit utána megkérdőjelez. Erősen megkérdőjelez. Nem bánja meg igazán. Tudja, hogy valószínűleg jól döntött, és hogy valószínűleg előnyére fog válni a dolog. De azért még rengeteg időt tölt azzal, hogy azon mereng, mégis mi a franc járt a fejében.”

***

„– Elmentem kocogni. Tudja, kipróbáltam valami újdonságot. Valami szórakoztatót.

– Ó, tényleg? És jól szórakoztál?

– Mankóval járok, dr. Stayner. Kiment a bokám.

– Hm. Nos, ez nem hangzik túl szórakoztatónak. Mondjuk, a kocogás sem.”

***

„Jeleztem neki, mennyire furcsa és szakszerűtlen, hogy a családi pszichiáter nálunk szálljon meg. Erre ő emlékeztetett, hogy dr. Staynerben minden furcsa és szakszerűtlen, úgyhogy ez az egész tulajdonképpen teljesen logikus.”

***

„Minden rendben lesz. Okos vagy. Erős vagy. Bla, bla, bla… Olyan semmitmondó és nemtörődöm válaszok.”

Borító: 5/4

Mit mondjak… a könyv végére kellett érjek, hogy megszokjam és megszeressem azt, amit a fedelén látok. Nem azért, mert nem találom szépnek… de már említettem, hogy az eredeti, külföldi borítót és engem igen erős szerelem fűz egymáshoz, amitől nehéz volt elvonatkoztatnom, mikor megkaptuk a magyar kiadás borítóját. Ezt félretéve azonban el kell mondjam, hogy ez utóbbi is kifejezetten igényesre és látványosra sikerült, hangulatában pedig szépen illik a korábbi kötetek sorába.

Pontozás: 5/3

Úgy adódott, hogy a sorozat előző részét, a Tíz apró lélegzetet nem olvastam, így nem tudhatom, hogy ahhoz viszonyítva jobbra vagy rosszabbra számíthattam volna, mikor nekivágtam a folytatásnak. E tapasztalat híján csak annyi marad nekem, hogy az Egyetlen kis hazugságot mérlegre tegyem a műfajának többi képviselőjével – ámbár ezt talán jobb lenne, ha mellőzném… Oké, ez kissé túl szőrösszívű kijelentés – még részemről is. Nem beszélünk katasztrófáról, hála a jó istennek meg minden mennynek és pokolnak. A szerző írásstílusa gördülékeny, kifejezetten szerethető, s el ne felejtsem, hogy mulattató is, és persze meg ne feledkezzek olyan komoly felvetülő témákról, mint a lelki egészség vagy a gyász. De ez van, a new adult, romantikus műfajon vezető ösvény tele van akadályokkal, buktatókkal, amelyeket K. A. Tucker ahelyett, hogy egy kecses szökkenéssel átugrott volna, elkezdte maga előtt tolni valamennyit, így kész klisé-halmot tornyozva fel a történetük végére. Akadt minden, a tragikus sorstól kezdve a szerelmi háromszögen át egy kiadós insta love-ig… ez pedig az én gyomromat erősen megfeküdte, de afelé hajlok, hogy ebben már több van az én megváltozott ízlésemből, mint ennek a tipikus NA könyvnek a hibáiból. A műfaj rajongóinak nyugodtan ajánlom a figyelmébe… aki viszont érettebb olvasmányok irányába húz, annak bőven kihagyható szerintem.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Könyvmolyképző Kiadó elhozza nekünk idén novemberben a Tíz apró lélegzet folytatását. A 2. kötetben végre jobban megismerhetjük Kacey húgát, Livie-t is, és természetesen kiderül többek között az is, hogy ő miképpen dolgozta fel a gyászt, amit szülei elvesztése okozott. A múlt árnyai azonban a jövőjét is befolyásolhatják, hiszen Livie megkezdi az egyetemi éveit, ami miatt nemcsak a nővérétől, de minden megszokottól távol kerül. A lánynak muszáj lesz kilépnie a komfortzónájából, új és nehéz döntéseket hoznia, és talán, ha megengedi magának, még a szerelem is rátalálhat. Ha Ti is kíváncsiak vagytok arra, hogy Livie sorsa miképpen alakul, akkor tartsatok velünk, és játszatok az Egyetlen kis hazugság három példányának egyikéért!

Dr. Stayner, Livie pszichiátere adta az ötletet mostani nyereményjátékunkhoz. A játék során “híres” magyar pszichológusokat/pszichiátereket kell felismernetek kép és leírás alapján. A rafflecopter doboz megfelelő soraiba az orvosok nevét várjuk.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Széchenyi-díjas magyar-amerikai pszichológus. A flow-élmény, vagyis egy nagyon összpontosított elmeállapot pszichológia koncepciójának megalkotója.

Állomáslista

11.12. Könyvvilág

11.14. CBooks

11.16. Deszy könyvajánlója

11.18. Sorok között

11.20. Angelika blogja

11.22. Never Let Me Go

11.24. Dreamword

a Rafflecopter giveaway

Tracy Brogan - A legjobb orvosság | Blogturné + Nyereményjáték

„Nincs olyan, hogy tökéletes férj. Vagy tökéletes feleség. Vagy tökéletes házasság. Néha a szerelem felülírja a logikát, és az a legjobb, ha egyszerűen csak követed a szíved.”

Eredeti cím: The Best Medicine

Sorozat: Bell Harbor 2.

Oldalszám:

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Arany Pöttyös)

Ár:

Bell ​Harbor összes lakója férjet akar szerezni a karrierista plasztikai sebésznek, Evelyn Rhoadesnak. Mindenki, kivéve Evelynt… talán. Még ha férjhez is akarna menni (amit, ugye, nem akar… legtöbbször), a leendő férje személyét soha nem bízná olyan bizonytalan tényezőre, mint a sors. Nem, ha már arra adja a fejét, hogy talál valakit, akivel összeköti az életét, azt bizony tudományosan fogja tenni: alaposan átgondolt követelménylistával és egy internetes randi oldalon.

Ám amikor az ittas, törvényszegő Tyler Connelly egy lopott jet-skinek köszönhetően berobban az életébe, rakoncátlan érzelmek csendesítik el a józan ész hangját. Nem kétséges, hogy a férfi szexi, sármos, és eltökélte, hogy felhívja magára Evelyn figyelmét, de minden bizonyíték azt erősíti, hogy a lehető legrosszabb jelölt. Túl fiatal a nőhöz. Túlságosan is ellenállhatatlan. Iskolázottságban viszont alulmarad. És, ó, igen, ráadásul Evelyn páciense.

De Tyler első kézből tudja, hogy a legjobban kidolgozott tervek is összeomolhatnak a végzet súlya alatt. Most már csak annyi a dolga, hogy megtanítsa Evelynnek, szívügyekben a szerelem győz a logika felett.

Történt, aminek történnie kell, ha az ember kézbe vesz egy romantikus, chiclitként felcímkézett történetet: halálra rémül már előre is, a várható női fecsegés mennyiségétől, majd (jelen esetben kb. két mondat után) megdöbbenve jön rá – ismét –, hogy egy limonádé műfajban is vannak olyan kiemelkedő darabok, amiért bőven megéri bizalmat szavazni. Tracy Brogan pedig minden alkalommal megmutatta számomra, hogy megéri neki esélyt adnom – először, másodszor, harmadszor is, és mostantól akárhányszor, ha meglátom majd egy-egy könyvét, ugyanis A legjobb orvossággal nálam kimaxolta a pozitív bemutatkozás fogalmát.

Mikor elkezdtem a történetet, egy ideje már nem nyúltam romantikus könyvhöz – drámai visszatérésemhez pedig úgy érzem, éppen ez volt a tökéletes olvasmány. Semmi tinis szenvedés és dráma, mínusz idealizálás: erre volt szükségem, és meg is kaptam egy harmincöt éves plasztikai sebész, Evelyn, és egy kétes életű, de roppant szerehető srác, Tyler története által. Persze szinte műfaji követelmény egy happy end meg a felhőtlen boldogság, de úgy érzem, az írónőnek egy, a szokásosnál messze életszerűbb és természetesebb folyású úton sikerült elvezetni az olvasót odáig, nem szivárvánnyal és unikornisokkal. Szembesített a fennálló problémákkal. A nevükön nevezte őket. Ha meg kellett, akkor köpött rájuk… de csak ha a karakterek rábólintottak. Így lehetett kerek a világ.

Főszereplőnk, Doktor Evelyn Rhodes úgy éreztem kapásból egy biztos, felnőtt alapot kölcsönzött a könyvnek: szakmája bebetonozta az életcélját, lehetőséget nyújtott rá, hogy a tipik chiclitekbe illő „csak egy pasival lehetne teljes az életem” típusú picsogó madárka helyett egy sikeres és magabiztos, határozott nőt alakítson, akinek van életcélja, vannak elképzelései, és képes önállóan megállni a lábán. Ezt pedig sikerült természetes hatást keltve adagolni be, és nem esni át a ló másik oldalára – mert elárulom, hogy az életképtelen szereplők mellett engem még az erőltetetten „én erős, független nő vagyok és senkire sincs szükségem!” szlogent toló pukkancsokkal lehet kibillenteni a nyugalmamból. Elégszer panaszoltam már ezt el egy-egy értékelés során, tudjátok. 

Mindenesetre Evelyn az erős és önálló szavakat a legpozitívabb értelmükben alkalmazta, a munkájában pofesszionális volt és hivatalos, a „civil” életében pedig laza és marha szarkasztikus, ami nálam akkora pluszpont, mint a ház. Ezekkel egyensúlyban pedig tökéletesen hozta az aggódó lányt, aggódó barátnőt, a méhének szintén aggódó gazdáját… és egy egyszerű harmincötéves nőt, egy ilyen megszokott gondjaival. Leszámítva persze azt, hogy az állítólagos gondok nagy részét ő maga nem tartotta problémának – kisvárosának lakói viszont annál inkább szívükön viselték az ügyet. Elvégre harmincöt, ketyeg a biológiai óra és se pasi, se gyerek… csak túlórák és extra műszakok vannak, közbeiktatva egy-egy háznézéssel. Bár Evelynnek meggyőződése, hogy ez vágyai netovábbja, és nem igazán vonzza a pasi-projekt, akad két elvetemült barátnő, egy szerelemtől eszét vesztett anya plusz egy teljes település, aki jobban tudja nála, hogy mire van szüksége. Ez… ez annyira alap.

„Ez volt a hátránya, ha az ember egy ilyen apró, összetartó közösségbe költözött: a magánélet teljes hiánya. A város legújabb orvosaként legalább annyira izgattam Bell Harbor jó lakóinak a fantáziáját, akár egy meteorit, ami leveri a keresztet a Szeplőtelen Fogantatás Szent Alajos Templomának tetejéről. Úgy tűnt, a városban mindenki tisztában van azzal, hogy egyedül élek egy apró lakásban, házat akarok venni a tóparton, és tartósan szingli vagyok. A legutóbbi tény mindenkit nagyon nyomasztott.”

Így tehát némi hadakozás után enged is a nyomásnak – de kizárólag azért, hogy mindenki lenyugodjon a fenébe és békén hagyja a „miért nem jársz senkivel?”, „mikor lesz az esküvő?” és „hol a gyerek?” kérdésekkel. Meg persze azért, mert a szíve mélyén egy picit talán mégis akarja azt a férjet, a kölyköket meg aztán pláne… de minek így kockáztatni?

Ráadásul mire megszüli az elhatározást, hogy regisztrál egy online társkeresőre, s teljes követelménylistát állít össze leendő jövendőbelije kvalitásairól, azon kapja magát, hogy egy, ezeknek az elvárásoknak nyomokban sem megfelelő pasiról fantáziál, alsóbb testtájai pedig bőszen támogatják ebben, elnyomva olykor a józan esze hangját. De ilyenek ezek a megvaduló hormonok.

És apropó hormonok, ugyanis a jet-ski fiaskójának köszönhetően összevarrásra ítélt arcú Tyler és a feladatot ellátó Evelyn kialakuló kapcsolata az a tipikus első látásra dolog, a legtöbb romantikus regénnyel ellentétben azonban végre nevén nevezi a dolgot: az erős fizikai vonzódást. Nem a szerelmet. De nem ám. A hormonok gonosz összjátékát. A szexuális vonzalmat. Azt, hogy még színjózan főhősnőnk is elveszíti az eszét, ha a teste megszólal és kiabálni meg követelőzni kezd, hogy mit akar – azt a szimmetrikus arcot meg a kockákat a hasán. Olyan ez az egész, mint egy bazinagy csokoládés muffin a cukrászda pultján: csokidarabokkal, extra öntettel és totál ingyen. Az ember fejében a diabétesz szó zakatol és máris tervezi, hogy miféle salátás diétával fog vezekelni ezért a bűnözésért, de tudja, hogy nem hagyhat ki egy ilyen ajánlatot. Elemi erővel vonzza a pult. Már el is indult a nyálelválasztása. Aztán hopp, már eszi is a sütijét, miközben egy másik becsomagolva várja hogy hazavigye. Másnap az ember még a receptért is lefizeti a kiszolgálót.

Egy szó mint száz, legyen Tyler akármilyen zűrös, büntetett, ráadásul nyolc évvel fiatalabb nála, Evelyn szervei egyszerűen dalra fakadnak tőle, akár tetszik neki ez az egészen új érzés, akár nem. Mindenesetre szabadulván ettől az őrülettől nekivág a randizásnak, szigorúan a pontokba szedett lista alapján… de az hamar világossá válik számára, és az olvasó számára is, hogy egy magas szintű végzettség, azonos gazdasági háttér, hasonló célok, hobbik még nem jelentenek garanciát egy príma estéhez. Számomra talán ezek a randevúk jelentették a könyv egyetlen mélypontját – nem is azért, mert a cselekményt rontották volna, egyszerűen csak felbosszantottak azok a férfiak. Az egyiknek ez volt a problémája, a másik idióta volt, a harmadik – talán ő süllyedt a legmélyebbre – konkrétan leszűzkurvázta főhősünket, csak mert úgy döntött, nem ül végig egy pocsék randit egy seggfejjel. Újságom van uraim, akármi történjen is, ilyet semmilyen körülmények között nem mondunk egy nőnek – és mondjak még jobbat? Nem is gondolunk. Nőkkel szemben mindig igyekszünk megütni egy szintet tisztelet tekintetében, mert ha holnaptól nőként kéne tovább élnetek ebben a világban, valószínűleg önkezűleg vetnétek véget az életeteknek. Másrészt, nagyrabecsült Phil nyilván a férfiak alapvető szándékával vágott neki a romantikus vacsorának, s reményeinek meghiúsulása talán némileg földhözvágta, de én még nem hallottam olyan nőről, akinél az ezután következő hiszti célba ért volna. A manipuláció ronda dolog, de értelmes emberek tudják, hogy ha akarnak valamit, hát csak csínján. Attól, hogy kicsapod a hisztit, mint egy kisfiú aki nem kapott matchboxot, még egy nőt sem győzöl meg. Mondanom sem kell, ha ilyen szavakkal illeted, azzal sem. Tudod ez nő ezután mit tesz? Ha van a keze ügyében egy pohár ital a képedbe löttyenti, ha nincs, akkor azt kívánja, bár lenne, és a képedbe löttyinthetné, aztán a világon többé nem vesz rólad tudomást.

Kiakadás level999, de szerintem sikerült kellően kiadnom a lényeget ahhoz, hogy egy fokkal nyugodtabban haladhassunk tovább… a rémes randik keresztjét hordozván ugyanis feltűnik főszereplőnk életében egy Tyler itt, egy Tyler ott, mígnem azon kapja magát, hogy belefáradt a követelményeknek megfelelő, de azon túl borzalmas emberek társaságába. A hormonokkal folytatott dacos küzdelem végén Evelyn megadja magát – átmenetileg legalábbis. Minden szép, a szerelem győz, az ész nem számít… de nem áll meg az élet a sweet egymásratalálásnál. Problémák sora következik, mind megmutatja, hogy nem ez a tökéletes út… végeredményben viszont a legboldogabb. Aztán egyszer csak Köszönetnyilvánítás. Bár megjegyzem, szívesen megnéztem volna egy Rhodes-Conally babát… jó, őszinte leszek, inkább csak Tyler apai képességeire vetettem volna egy pillantást, de pssszt. Enyhe apakomplexus, semmi vész. Meg… Tyler imádat – de a történet fényében én úgy érzem, ez normális. Bár minden jel arra akart utalni, hogy igazi bajkeverővel állunk szemben – amelyik típusból úgy érzem, már kinőttem –, Tyler lépten nyomon bebizonyította, hogy nem csak szín tisztességes és jószándékú ember, egyszerűen minden megvan benne, ami valóban fontos. Figyelmes, udvarias, jó humorú, ambiciózus, családcentrikus, valljuk be, igenis jóképű is, és tetőtől talpig férfi. Rajta, lehet ájuldozni.

Összességében maximálisan jó szívvel ajánlom a könyvet bárkinek, aki érez magában nyitottságot a műfaj felé, esetleg a Bridges Jones-on szocializálódott, és szívesen olvasna egy harmincöt éves nő próbálkozásairól a szerelemben, mégpedig minden nyálas és erőltetett sallangtól mentesen, rettentő humoros – nálam olykor hangosan nevetős, és bizony kapkodva idézeteket kijegyzetelős – tálalásban.

Kedvenc karakterek:

Meglehet, hogy a maga eszement módján ebben a regényben mindenki szerethető, Tyler pedig sok nő szíve mellett az enyémet is elrabolta, a helyzet az, hogy egy Evelyn-féle belevaló, intelligens  és kiváló humorú nő nélkül ez az egész mit sem ért volna. Az első oldalaktól kezdve megnyert a stílusával, a beszólásaival, szarkazmusával… a teljes lényével, és azzal, ahogy szemlélte az életet.

Kedvenc részek:

Én úgy általánosságban azért rajongtam, mikor Evelyn szarkasztikus kis belső monológjait olvashattam, elvégre eszméletlen stílusa van a nőnek, konkrét jelenetek közül viszont azt emelném ki, mikor influenzás lett, Tyler pedig annak rendje s módja szerint, mintabarátként viselkedve ápolta. Jézusom, még tampont is vitt neki! Azóta sem bírom eldönteni, hogy ez most rettenetes, vagy rettenetesen aranyos.

Kedvenc idézetek:

„A születésnapi bulik sokban hasonlítanak a nőgyógyászati vizsgálatokra: kicsit kevésbé kényelmetlenek és kínosak, valamivel kevésbé személyesek, de elkerülhetetlenül évente ismétlődő kellemetlenségek.”

***

„De nekem úgy tűnik, hogy ha állandóan így ugratták egymást, akkor igazán soha nem engedték el a kapcsolatukat. A szerelem akkor ér véget, ha már nem gondolsz a másikra, nem pedig, amikor még mindig fel akarod bosszantani.”

***

„A férfiak egy része virággal próbálta volna meg elcsavarni a fejemet. Tyler koleszterinben dúskáló darált marhahúst küldött. Mintha a mennyekben lennék, csak ez tízszer jobb volt.”

***

„ – Hallod valaha a viccet arról, hogyan lehet megnevettetni Istent? – kérdezte Tyler pár perccel később. Sokkal inkább tűnt elgondolkodónak, mint vicces kedvűnek.

– Nem. Hogyan?

– Terveket kell szőni.”

Borító: 5/4

Elárulom, hogy az én fejemben nem ilyen kép élt a borítóról, mégis, mikor megláttam a könyv kész fedelét, hirtelen biztos lettem abban, hogy ez volt a jó döntés. Oké, hiányolok valamit, bármit, ami jelezné az orvosi szálat, és felemelném a hangom a csávó lila ingére, amit Tyler ezer százalék, hogy nem hordana… de még ezekkel az apró – számomra – szépséghibákkal együtt is totál hangulatos, könnyed, chiclites hatású ez a borító – épp olyan, amilyen kell egy efféle olvasmányhoz. 

Pontozás: 5/5

Páran azt mondják többet él, aki spontaneitásban tobzódva sodródik az árral, mások a teendőlistákra és a maximális körültekintésre, rendszerezésre és a józanész szavára esküsznek. És nem mondom, talán könnyebb is az élet, ha magad előtt látod a hétvégi időbeosztásod, előre megtervezted a következő öt éved és Evelyn Rhodeshoz hasonlóan pontosan definiálod a tökéletes férj- és apajelölt tulajdonságait, ahelyett hogy felesleges köröket futnál. Látszólag minden ilyen egyszerű… de bizony van olyan, hogy a hormonjaid közbeszólnak: azt mondják csináld ezt, csináld azt, sírj, kiabálj, vagy gerjedj rá egy nálad nyolc évvel fiatalabb srácra, és csinálj vele egy rakat gyereket, míg tudsz. A legjobb orvosság talán éppen ennek a kontrollvesztésnek a regénye; annak a bizonyítéka, hogy szerelem ritkán létezik legalább egy kis őrület nélkül – és mindemellett nem feltétlenül található meg egy algoritmussal: egyszerűen érezni kell. Tracy Brogan egy első oldaltól utolsóig szerethető és lehengerlő humorú történetet alkotott kissé bolondos, de különleges és szimpatikus karakterekkel, stílusosan, megfelelő arányban elegyítve a chiclithez illő csajos lazaságot és az igényes irományhoz szükséges kifinomultságot. Olyan szerzővel állunk szemben, akire úgy érzem, nem árt a továbbiakban jobban odafigyelni ;)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából három év után újabb kötettel bővülhet a Bell Harbor sorozat magyar rajongóinak könyvespolca. Tracy Brogan – A legjobb orvosság c. könyve garantáltan kedvence lesz a chiclit műfaj kedvelőinek nagyszerű humorával, erős jellemű karaktereivel és romantikus oldalával. Tartsatok velünk a Blogturné Klub öt állomásán, s a kérdésekre válaszolva nyerjétek meg a kiadó által felajánlott három példány egyikét!

A legjobb orvosság főszereplője, Evelyn plasztikai sebész, úgyhogy turnénk öt állomásán híres orvosos sorozatok szereplőiről találhattok majd képeket: a feladatotok annyi, hogy nevezzétek meg a karaktert és a sorozatot, amelyben megjelent, és ha szerencsések vagytok, hármótok is gazdagabb lehet a könyv egy-egy példányával!

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni az értesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Állomáslista:

11.09. Deszy Könyvajánlója

11.11. Betonka szerint a világ

11.13. Never Let Me Go

11.15. Dreamworld

11.17. CBooks

a Rafflecopter giveaway