Élet bipoláris zavarral | Dr. Belső Nóra - Hullámvasúton



„Ám élnek köztünk olyanok is, akiket a hullámhegyek olyan magasságokba emelnek, ahonnan elkerülhetetlen a hatalmas, fájdalmas zuhanás. Az ő életük folyamatos hullámvasút, sosem tudják, hogy éppen mélység vagy magasság következik-e, miközben a röpke nyugodt pillanatokban kevés idő jut a megpihenésre, regenerálódásra.”

Eredeti cím: Hullámvasúton: élet bipoláris zavarral
Sorozat: A terapeuta esetei
Oldalszám: 184
Megjelenés: 2018
Kiadó: HVG könyvek
Ár: 2500 –

Lehet-e bipoláris zavarral normális életet élni?
A 22 éves Emma esete „szokványos”, de élete, mint minden bipoláris zavarral küzdő páciensé, tele van szokatlan észlelésekkel, történésekkel. Sem ő, sem a családja nem érzi, hol van a határ, ahol segítséget kell kérnie. A lehetséges tragédia közelsége azonban felnyitja a szemét, és elmegy terápiába. A könyvből megismerhetjük a bipoláris zavart, a pszichiátriai terápiás munka lépéseit és az orvos gondolkodását is.

Nem tudom, hányan tudhatjátok rólam, de egy ideje már egyre komolyabban foglalkoztat a pszichológia, ezzel együtt pedig megállás nélkül stócolom az ilyen témájú könyveket az asztalomra, felállítva így magamban egy egyre végtelenebbnek és végtelenebbnek tűnő várólistát… mégis, van bennem némi félsz ezekkel a kötetekkel kapcsolatban. Hogy hosszúak. Szárazak. Ott van bennem az a kis félelem mindig, hogy ez a kettő együttes erővel kibillentene a szépen megszült jövőbeli terveimnek pihe-puha álomvilágából. De éreztem valamit, mikor megláttam a könyvtár polcán Dr. Belső Nóra pszichiáter könyvét: mintha ez lehetne az az olvasmány, ami majd megtöri a jeget. Rövid, a témája pedig tudtam, hogy kellően képes lesz lekötni. Ennyit láttam előre – azt még nem, hogy ezen kedvező feltételek mellett is egy tökéletesen befogadható és okos kis könyvet veszek a kezembe.

Mint mondtam, a téma már eddig sem hagyott egészen hidegen. Bár a pszichológia telis-tele van érdekes területekkel, amelyek le tudnak kötni és érdekelnek, a leginkább talán a pszichés betegségek tárgyköre ragadja meg a figyelmem: szívesen bogarászok róluk neten is, de igazából az efféle rendellenességekkel foglalkozó regényekre, akár szakkönyvekre vadászok leginkább. Pszichopátia, borderline személyiségzavar, bipoláris zavar, depresszió, skizofrénia… nem is tudom, léteznek vajon a pszichológiában ezeknél érdekesebb megfejtendő jelenségek? Annyi bizonyos, hogy szépen készül a várólistám effélékből – ha van valami, amit kifejezetten ajánlanátok, akkor ne tartsátok magatokban, please! ;)

Lényeg a lényeg, a téma bipoláris zavar, a kérdés körüljárása és feldolgozása pedig szintén olyan dolog ezúttal, ami mellett nem mehettem el szó nélkül – és milyen jól is tettem! A kötet egy valós terápia folyamatát és emlékeit, tapasztalatait vezeti le Dr. Belső Nóra egy korábbi páciensének példáján keresztül, aki sikeres kezelése után hozzájárult a történet publikálásához. Külső ösztönzésre kereste fel a pszichiátert, miután számára és környezete számára is egyértelművé vált, hogy valami nincs rendben az életével, tünetei alapján pedig elég hamar sikerült felállítani egy kezdeti diagnózist, melynek részletgazdagabb térképét már a párhetente ismétlődő terápiás alkalmak festették meg. Az orvos megismerte a páciensét. Emma megismerte önmagát. Mi pedig megismerhettünk egy pszichés betegséget belülről és szakszerűen, amire valljuk be, még kevésbé profi szinten sincs sokszor lehetőségünk.

Elég sokszor fogott el a szomorúság olvasás közben, ugyanis nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy még manapság is mennyire tabuként kezeljük a mentális és lelki problémákat. Nem szokás róluk beszélni, amennyiben mégis előkerülnek, általános felfogás szerint pszichológushoz, pszichiáterhez járni továbbra is csak defekt és gyengeség jele lehet. Általánosságban az emberek továbbra is rettenet módon intoleránsak mások problémáival szemben: zavarják, kellemetlen helyzetbe hozzák, untatják őket, efféle ösztönös negatív reakciók mellett pedig megértésre már igazán nem is gondolhatunk. Depressziós vagy? Nyafogsz. Hobbiból utálod az életet. Borderline? Áh, csak labilis. Bipolaritás? Káosz. Sokan hajlamosak abba a hibába esni, hogy inkább tartják önmagukat áldozatnak, mint magát az elszenvedőt. Rohadt nagy vicc az egész. És ismétlem: engem ez mélységesen lehangol, elvégre a külvilágtól, a társadalom véleményétől való tartás további visszafojtásokat eredményez, a visszafojtás feszültséget szül, ezek pedig egyre több és több problémát. Ó igen. Csodás irányba halad mindenki lelki egészsége ebben a társadalomban.

De hogy – miután kifejeztem ilyesféle csalódásomat a világban – visszakanyarodjak könyvünkhöz, elárulom, ez a röpke 200 oldal is bőven ad indokot, hogy mélyen belemásszak a témába, de akad még valami, amire kitérnék, mielőtt még elfelejteném. Olyan az agyam, mint a szita, és túl sok mindent akarok mondani egyszerre ahhoz, hogy ez sikerüljön is.

Beszéljünk egy cseppet a tálalásról. A tálalás ugyanis sosem mellékes szempont, efféle olvasmány esetében aztán meg pláne. De Belső Nóra kiválóan vizsgázott belőle: legszívesebben már önmagában erre odacsapnék hat pontot az ötből, mert úgy szólított meg, ahogy áltag olvasót meg kell, mégis sokkal többet adott. A Hullámvasúton egyszerre volt regény – egy terápia olvasmányos elbeszélése –, és komoly szakmai magyarázat. Igazából még a szöveg formázása is eszerint vált el egymástól: volt a „történet” normálisan, Times New Romannel, alapvető beállításokkal, aztán érkezett az elmesélt részhez kapcsolódó pszichológiai, szakszerű magyarázat Ariallal asszem, szélesebb margókkal, elválva a „cselekményszáltól”. Nyilván hülyeség itt tolnom az infós szöveget, mikor ez számít talán a legkevesebbet a kötetben, de szerintem mindenképp kreatív és jól kivitelezett módja lett annak, hogy a könyv egyszerre adjon kellemes olvasmányélményt és pontos tudást. Én pedig felettébb értékeltem ezt.

Pontosabban… ezt is. Számomra az egész könyv rendkívül építő jellegű volt, fontosnak, sőt elengedhetetlennek érzem a most megszerzett kis tudásomat. S ugyanakkor jó volt lépésről lépésre, terápiáról terápiára végigkövetni, hogyan fejti ki jótékony hatását csupán az információ megosztás, a „kibeszélés”, a jól irányzott kérdések, az elfogadó környezet – magyarul a pszichiáter támogatása és segítsége. Hiszen az első lépés egy probléma megoldása során az, hogy elismerjük a probléma létezését és beszéljünk róla.


A páciens, Emma tökéletes prototípusául szolgált a mániás depressziónak: beszámolói alapján időről időre kiugró energiaszintet ütött meg, melyhez általában csökkent alvásigény, gondolatrohanás, kimagasló aktivitás, nyughatatlanság, tettre készség társult – ezt nevezzük mániás, kevésbé szélsőséges esetben hipomániás fázisnak. A történeten végigvezetett hasonlathoz nyúlva, ez volna a hullámvasút csúcsa – innen pedig szükségszerűen következik a zuhanás. Megfigyelhető általában egy kevert fázis a mánia és depresszió átmeneteként, de végül elkerülhetetlenül bekövetkezik a depressziós fázis – ezt szerintem kevéssé kell magyaráznom. Levertség, aluszékonyság, koncentrációs problémák, fáradtság, céltalanság, feleslegesség érzése, súlyosabb esetben pedig megjelennek a halállal, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok, esetlegesen önsértő magatartás lép életbe, mint például a vagdosás. Emma esetében is fennállt az önpusztítás veszélye, s esetében mondhatni ez volt a végső szakasz, ahonnan el kellett döntenie, merre tovább: hagyja-e, hogy örökre maga alá temesse a kórosan negatív hangulata, vagy segítséget kér. Kellett ugyan egy kis ösztönzés, de végül az utóbbit választotta.

A nyomást, hogy keressen fel problémáival egy pszichiátert, először is egy barátnője gyakorolta rá. Véleményem szerintem azonban nagyjából bárki vállalhatta volna ezt a szerepet, aki kellően közel áll a lányhoz, elvégre a bipoláris viselkedés előbb-utóbb nem csupán szemet szúr mindenkinek – persze nem ilyen szakszerűen, inkább csak mint túlzott szeszély, drámaiság, kiszámíthatatlanság, káosz –, de örökös akadályát is képezi az egészséges emberi kapcsolatok fenntartásának. Megtudhattuk, hogy Emmának barátságai mentek tönkre változékony viselkedése miatt, párkapcsolataiban szintúgy állandó problémát jelentett a partnerének, hogy végigasszisztálja ingadozó hangulatát, a legnagyobb hangsúlyt pedig a közvetlen hozzátartozói, a szülei kapták, akiknek szintén nem kerülhette el a figyelmét, hogy valami nincs rendben. Mint írtam, bárki léphetett volna. De akad egy kis probléma: amit szerintem az alábbi idézet mond el legjobban:

„Tehát Emma a szülei, főleg az apja felé több jelét adta annak, hogy valami nincs rendben vele. Szerintem valamiféle „cry for help” (lelki segélykiáltás) volt ez az ő részéről. Beszélt is az érzéseiről, de valódi megértésre nem talált, hiszen a szülei – ezek szerint – mindig adtak egy magyarázatot az aktuális állapotára.”

A legtöbben csípőből elutasítják egy komoly magyarázat elfogadását, inkább elodázzák a problémát, betudják pillanatnyi szeszélyként, vagy hasonlóan lekicsinylő módon kezelik azt, ami igazából szakszerű beszélgetést, terápiát, s bizonyos esetben már gyógyszert igényelne. És ezt szintén nem olyasvalami, ami segítene a beteg állapotán – épp ellenkezőleg. A közöny, a legyintés épp úgy árt, mint felelőssé tenni az érintettet az érzései miatt melyeket betegsége generál, s gyakran genetikusan van belékódolva.

„A környezet gyakran úgy veszi, hogy az érintett manipulációnak szánja a cselekedetét, ezért rosszul reagálja le. A szidás, a büntetés és bűntudatkeltés tovább rontja a segítségre szoruló ember helyzetét.”

Emma példája erre tökéletes bizonyíték: a szülők kezelése ugyanis rámutatott, hogy apja is hasonló betegséggel küzdhet. A szülők bevonása a terápiába segített sokkal színesebb képet festeni a problémáról, ez által jobban megismerhettük – megismerhette a terapeuta – Emma gyerekkori énjét, felfedezhettük a zavarára utaló első árulkodó jeleket, a múltjában történt események személyiségformáló hatásaival egyetemben, így a kötet végül nem csupán bipoláris zavar témakörében nyújtott információkat, de a szülő-gyerek kapcsolatok minőségével, a felnőttek problémáinak gyermekeikre való kivetülésével is foglalkozott, amely szintén tanulságos és érdekes téma, ha engem kérdeztek.

Összességében rendkívül boldoggá tett, hogy a könyvet olvashattam: úgy érzem hasznos és érdekes információkkal lettem gazdagabb, mert nem csupán egy kívülálló szemével ismerhettem meg egy bipoláris beteg fejlődéstörténetét, hanem egy pszichiáter szempontjából, szakszerűen, magyarázatokkal teletűzdelve követhettem, és érthettem meg az eseményeket és összefüggéseket. A Hullámvasúton úgy érzem megfelelő bemutatkozás volt számomra mind Dr. Belső Nóra részéről – akinek újabb kék kötete vár most az asztalomon, ennek sikerén felbuzdulva –, mint A terapeuta esetei sorozatot illetően. A kötetet jószívvel ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan érdeklődik a pszichológia iránt, és kell neki egy kezdőlökés.

Pontozás: 5/5

Kedvenc idézetek:

„Egyre inkább érzem, hogy itt valami mély gyökerű problémáról lesz szó, ami nem élethelyzeti elakadás vagy egy pillanatnyi történés hatása, hanem valószínűleg több ennél: egy rendszerbe összeálló működészavar, amely már évek óta halad a maga útján.”

***

„A pszichiátriai zavartól ma is, mint minden korban, sokan jobban rettegnek, mint a tesi betegségektől. Ha testi betegségem van, ép ésszel dönthetek a sorsom felett, választhatok ilyen vagy olyan kezelést, meg is tagadhatom azt. Az elme megbomlása egyet jelent az önmagam feletti kontroll elvesztésével.”

***

„A szüleimre gondol? Maga szerint hogyan segíthetnek nekem, ha még a saját életüket sem tudják rendbe tenni?”

***

„Megtudtam, hogy 15 éves volt, amikor először lett komolyabb barátja. Megpróbáltak minél hosszabb ideig kitartani egymás mellett, ami nem volt könnyű – legalábbis a fiúnak –, mert Emma olyan változékony, törékeny és végletes tudott lenni, hogy az folyamatosan próbára tette a kapcsolatukat.”

***

„Már egy ideje dühöt sem érzek iránta. Eleinte őt hibáztattam, aztán magamat. Mostanra viszont kezdem látni, hogy tényleg nem volt egészséges, amiket megéltem.”

Borító: 5/5

Ilyen fajsúlyú kérdéseket boncolgatva, mint egy pszichés betegség, valahogy az tűnik az utolsónak, hogy az ember leálljon kielemezni egy borítót, de mivel a szokás nagy úr, nem hagyhatom ki: véleményem szerint pedig nem is lehetett volna találóbban oldani meg a feldolgozott téma ábrázolását. Minimalista stílus, nem vonja el a figyelmet a lényegről, ugyanakkor kreatív és elmondja, amit el kell neki.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

2 megjegyzés:

  1. Hát ez egy nagyon jó értékelés lett, szinte már most a kezembe akarnám a könyvet:D Grat^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen ^^ Jajj tényleg nagyon ajánlom, mindenképp mesélj majd ha elolvasod, hogy hogy tetszik :))

      Törlés