Elle Kennedy - A cél | Blogturné + nyereményjáték

„Szóval, mindent összevetve a pénz nem minden. Tökmindegy mennyire vastag valaki. Mindannyian ugyanúgy szenvedünk és ugyanúgy szeretünk. Egyformák vagyunk.”

Eredeti cím: The Goal

Sorozat: Off-Campus 4.

Oldalszám: 432

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3499 –

A ​lány mindig eléri a célját…

A végzős Sabrina James már látja maga előtt az egész jövőjét: lediplomázik a Briaren, brillíroz a Harvard jogi karán, aztán szerez egy jól fizető állást valami menő cégnél. Szeretne kilépni nyomorúságos múltja árnyékából, ezért sem ideje, sem energiája nincs egy jóképű hokisra, aki hisz abban, hogy létezik szerelem első látásra. John Tuckerrel csupán egyetlen tüzes – ám meglepően gyengédre sikerült – éjszakát tervez, de néha egy éjszaka is elég, hogy az ember élete fenekestül felforduljon.

De a játék egyre bonyolódik.

Tucker hisz a csapatjátékban, meggyőződése, hogy az legalább olyan fontos, mint az egyéni teljesítmény. A jégen nem keresi a reflektorfényt, de amikor huszonkét évesen apa lesz, nem hajlandó a háttérben maradni. Már csak azért sem, mert a leendő anya gyönyörű, okos és hihetetlenül izgalmas. A gond csak az, hogy Sabrina James nem adja könnyen a szívét, és a lobbanékony, barna szépség túl makacs, hogy segítséget fogadjon el. Ha Tucker meg akarja szerezni álmai nőjét, meg kell győznie, hogy bizonyos célokat csak együtt érhetnek el.

Van valami bizalmatlan kettősség, amivel idáig kísértem az Off-Campus sorozatot: minden könyv alkalmával vagy túl sokat akartam, vagy túl keveset, és végül akármit kaptam is, mindig maradt bennem egy betöltetlen űr, ahonnan hiányzott valami – vagy ha nem, akkor egy-egy apróság, ami szúrhatta a szemem. Az Üzlet és A baklövés után is pozitív élménnyel gazdagodva csuktam be a könyvet, mégis, hiányzott belőlem az az elégedettség, amit vártam, s miután A célt olvasva elöntöttek a hasonló érzések, a történet felénél már rá is nyomtam az „örök négypontos sorozat” címkét erre a négy kötetre. De az utolsó oldalakat is magam mögött hagyva úgy vélem, ideje ezt átértékelnem kissé. Még akkor is, ha… nos, akkor is. Majd látjátok.

A célhoz, akárcsak a legtöbb Rubin Pöttyös könyvhöz, csupán kikapcsolódás céljából fordultam – tudtam, hogy nevetni fogok, olykor talán olvadozni egy sort, aztán gondoltam, hogy egy héttel az olvasás után majd szépen elkezd süllyedni a történet az agyamban lévő rengeteg gondolat között. Van ilyen, ha az ember a rövidtávú kikapcsolódást hajkurássza épp.

Akárhogy is, nem mondom, hogy A cél nem éppen az, aminek tűnik, s amiként én is kezeltem – azaz igenis rövidtávú szórakozás –, de odaállítottam fejben, szépen sorba az általam is olvasott előző két rész mellé, és szinte éreztem a késztetést, hogy valamiféle trónusra emeljem, mint a legimádnivalóbb befejezést, ez pedig egyszerre több dolognak is köszönhető.

Először is, a legnagyobb elismerésem a karakterekért jár, ugyanis Tucker és Sabrina is totál indokolt hátterű, határozott egyéniségek, célokkal, sugárzó erővel és élettel tele – meglehet ez mindkettőjüknél kicsit más formát öltött. Sabrina ereje leginkább a nehéz helyzetéből adódott: elég rossz körülmények között nőtt fel, a családja a sokszor elég bántóan megnyilvánuló, érzéketlen nagyanyjából és az anyja volt perverz pasijából állt, akik sosem könnyítették meg az életét, ő azonban visszájára fordította az otthoni légkört belengő negatív energiákat: megkeményítette magát általuk, ez formálta az álmait. Ami nagyjából annyit takart, hogy el, el onnan a szegénységből, el a bántástól, valami jobb felé. Így hát az egyetem mellett két munkahelyen is dolgozott, aztán addig tanult, amíg a feje a könyveire hanyatlott, de mindent megtett annak érdekében, hogy felvegyék a Harvard jogi karára, sikeres ügyvédnő lehessen belőle és végre kitörhessen a nyomorúságos életéből. Nem tudtam nem tisztelni az ambíciói miatt, elvégre az elhivatottsága és tettrekészsége példás és irigylésreméltó volt. De. Mert ugyebár általában van egy de… hiába volt ez Sabrina legerősebb és érthetőbb vonása, egyben ez volt az is, amitől néhány fejezet alatt már a falat kapartam. És megsúgom, nem találtam volna hibáját ennek a kötetnek, ha Sabrina nem húzza el az időt olyan soká.

A francba is, teljesen indokoltak a kifogásai. Mert folyton tanul. És dolgozik. Aztán egy négy-öt óra alvás nem árt, ha nem akar összeesni. A maradék perceit pedig kitöltik a megagyors kaja- és pisiszünetek. Kemény az élet Sabrinánál, én ezt abszolút megértem, nem győzöm ismételni. De amennyiben így állnak a dolgok, egyszerűen nem tartom őt alkalmasnak arra, hogy szánjunk a szerelmi életének négyszáz oldalt – amiből szerintem háromszáz abból áll, hogy az taglalja, nem ér rá bármiféle szerelmi életre. Holott az. Igenis szerelmes. És a történet ebben a mederben folydogál: random egyéjszakás kaland, Sabrina életének orgazmusa, aztán pár hét hajtóvadászat Tuck részéről, hogy megismerhesse a lányt, aki elmondja párszor, hogy nincs ideje pasizni. Aztán lefekszenek. Aztán Sabrina kerüli Tuckot egy darabig. És ez így ismétlődik – egészen addig, míg fel nem kavarja az állóvizet egy fordulat… amiről mondanám, hogy nem vártuk, de a madarak úgy csiripelték, hogy Dean kötete e tekintetben már lelőtte a poént. Szóval ki merem mondani: addig megy minden ilyen hullámvasútszerűen, míg ki nem derül, hogy Sabrina Tuck gyerekét várja.

Boom! Megvan a konfliktus. Elárulom, eddigre már kellően haragudtam Sabrinára, amiért makacsul ellenállt Tuck emberfeletti vonzerejének és kedvességének, úgyhogy időben robbant a bomba, hogy az örökösnek tűnő huzavonát felváltsa egy valódi probléma. Mivel a harmadik részt még nem olvastam, fogalmam sincs, ott felmerül-e bármi jelentősebb téma, de a többi alapján úgy érzem, ez lett a legütősebb konfliktus, amit az írónő az alapvetően szórakoztató jellegű történeteibe csempészhetett. A terhesség – pláne egy ilyen fiatalkori, ráadásul nem várt terhesség – rengeteg kérdést vet föl, így egy futó szex és egy tanulásmaraton között elég gondolkodnivalót adott a nők szerepéről, karrierről, családról, áldozatokról, ráadásul szerintem igenis pozitív üzenettel, hiszen Sabrina az anyává válása után sem adta fel az álmait. Abba, hogy ez hogyan kivitelezhető idegösszeroppanás nélkül, nem mennék bele, mert gőzöm sincs… de azért szépen hangzik.

És most, hogy tettünk egy kört Sabrinával – eljutottunk pozitívból negatívba, majd negatívból ismét pozitívba vele kapcsolatban – ideje megemlítenünk azt a valakit, aki minden harcban ott állt mellette (még ha a lány ezt nem is akarta mindig): Tuckert. Mert… róla nem lehet nem beszélni, de közben meg úgy érzem, hogy napokig tudnám zengeni az ódákat. Arról, hogy mennyire megértő volt. Mennyire figyelmes és kedves, mennyire jó. Jó fiú, jó barát, jó szerető, jó apa… mindennek jó. És tény, hogy bizonyos szempontból anyuci pici fia, ahogy azt ő maga is készséggel bevallotta, mégis csodák csodájára az a ritka példány a „fajtájából”, aki az anyás fiúknak kizárólag a jó tulajdonságaival rendelkezik. Abba ne menjünk bele, hogy ilyen talán nem is létezik. Ez az egész Tucker-jelenség úgy ahogy van, lehetetlen. Tudom én. De hagyjatok lebegni még egy kicsit ebben az álomban. Imádtam, mikor meg-megjegyezte, hogy a dolgokat azért tesz úgy, ahogy, mert az anyja így nevelte, ezt tanította neki… volt ebben valami, ami a rettentő aranyos és a szexi keveréke. Úgy, ahogy a családcentrikus férfiak azok, meg ahogy a kihalófélben lévő udvariasság is az. Tucker egész egyszerűen a szülők, a nők meg az anyósok legszebb álma – és ahogy haladunk a történettel, kiderül, hogy még álomapukának is beválik. Dalrafakadt tőle a bennem lakó apakomplexus is, pedig könyörgöm, inkább lehetne a barátom, mint az apám… de nem úgy értem. Értitek.

Annyit amúgy hozzátennék, nem kötözködésképp, csak mert egyszerűen fennakadtam egy mondaton… hogy oké, hogy Tuck a velejéig romantikus és úriember meg minden, de egy jelenetet képtelen voltam úgy értelmezni, ahogy magam előtt láttam. Boots&Chutes. Egy sztriptízbár, méghozzá az, ahol Sabrina dolgozik. És hirtelen kiszúrja a szemem, hogy mikor Tuck meglátta a lányt, megszűnt számára létezni a külvilág. Nem akarok túl szkeptikusnak tűnni (bár tagadhatatlanul az vagyok), de most azt akarta valaki bemagyarázni nekem, hogy egy helyen, ami tömve van seggekkel és mellekkel, egy pasi kizárta a külvilágot? Esküszöm, el akarom hinni, hogy van ilyen. Meg persze, nyilván léteznek még úriemberek, nem sok, és tuti nem itt, mert én ilyet nem ismerek… de bizonyára vannak. De ez nem változtat a tényen, hogy a férfi ösztönlény – mi több, bizonyos helyzetekben a férfi maga a farka. Azért is tudnak olyan jól hatalmas dichkead módjára viselkedni. Szóval ezt a dumát nekem ne. Végig gyanús volt, hogy Tucknak élő ember a közelébe nem érhet, de itt vesztette el teljesen a kapcsolatot a valósággal.

Anyway. Akár megbámulta a strippereket, akár nem, Tuck az első porcikájától az utolsóig jó ember volt – s bár ez már a kezdetektől nyilvánvaló volt számomra, az érzés akkor teljesedett ki, mikor beütött Sabrina nagy híre. Menőmanó Tuckból kész szuperszónikus Tuck lett. Olyasvalaki, akinek a barátnője szétroppantotta az ujjait szülés közben. Olyasvalaki, aki teljes elragadtatással szemlélte a kislányát – akár az anyja pocakjában volt, akár ultrahangon kukkolták, akár napvilágot látott már. De engem így is, úgy is teljességgel meghatott, ahogy Tucker viselkedett, és az ügyhöz viszonyult, az a támogatás, amit a gyerekének és Sabrinának nyújtott egész végig, és tovább.

Mindent összevetve, még a hibáival együtt is kifejezetten élveztem a történetet: nevettetett, kikapcsolt, és igazából éppen ennyire volt szükségem. Az írónő kellemes, olvasmányos stílusa gördülékennyé tette a haladást, a főszereplők bár néha okoztak némi bosszúságot, belopták magukat a szívembe, míg a mellékszereplők némi olvadozást és nosztalgiát ébresztettek a szívemben (amitől például komoly kedvem lett újraolvasni Az üzletet… na nem mintha lenne rá időm), a történet pedig élvezhető lavírozás volt vicces és komoly jelenetek között, kellő erotikával, kellő mélyebb gondolatébresztéssel. Egyensúlyban. Jó szívvel ajánlom a történetet mindenkinek, aki szerette a sorozat korábbi részeit – ismétlem magam: szerintem ez a csúcs.

Kedvenc karakterek:

Senki számára sem okozok nagy meglepetést azzal, ha azt mondom, Tuck, Tuck, TUCK. Tény, hogy ez az ember magába foglal mindent, amit az „ideális férfi” fogalma alatt értek, s ami a legnagyobb valószínűség szerint a való életben nem létezhet egyetlen emberben… de álmodozni talán szabad, még ha csak négyszáz oldal erejéig is. Szokás szerint kiemelhetném amúgy nagyjából az egész hokis baráti társaságot, Garrettet, Logant (Dean ezúttal kevésbé tett jó benyomást)… de a prímet akkor is a csapat ügyeletes jófiúja, John Tucker vinné el, s hogy miért, azt az értékelésem után talán már nem is kell magyaráznom.

Kedvenc részek:

Tuck és Sabrina kislányának születése, és ezek a léleksimogató babás jelenetek. Pedig még csak nem is szeretem a gyerekeket… talán inkább az hatott meg, ahogy a szülők viszonyultak ehhez a kis vacakhoz. Sugárzott a szeretet és gyengédség minden legépelt szóból, és annak aztán minden igyekezetem ellenére sem tudnék ellenállni, ahogy Tucker a pici Jamie-re vigyáz.

Kedvenc idézetek:

„John Tucker jóképű, istenien kefél és olyan laza, mintha a világon semmi nem hozná ki a sodrából. Nem nyaggatott bonyolult kérdésekkel, és nem akart tőlem többet, mint amit adni szeretnék. Hány ilyen pasival találkozik az ember?”

***

„Féltékenység kaparja a torkomat. Garrett már egy éve együtt van Hannah-val, és nem úgy tűik, hogy a kezdeti lángolás egy kicsit is csillapodna. Annyira szerelmes a lányba, hogy az már szinte émelyítő. Akárcsak Logan, aki nemrég jött újra össze Grace-szel. A rádión keresztül vallott szerelmet. Az egész olyan… igazságtalan. A két legnagyobb nőfaló, akit ismerek, egyszer csak megtalálja az igazit. Az egész csapatból én vagyok az egyetlen, aki világéletében stabil kapcsolatra vágyott. Amikor a Briarre jöttem, úgy terveztem, hogy már az első nap megismerkedem álmaim nőjével – a nagy ő-vel –, négy évig járunk, aztán diploma után megkérem a kezét. De nem így alakult. Sok lánnyal jártam, és sokkal le is feküdtem, de egyik sem volt a nagy ő. Közben Garrett és Logan, ez a két szerencsés seggfej úgy talál rá az igazira, hogy nem is keresi.”

***

„Csináltam egy kamu Instagram-fiókot, hogy megszívassam. Amikor posztol egy képet, várok egy-két napot, aztán bekommentelem, mennyire menő, hogy ugyanolyan inget hord, mint a nagyapám. Ezt eddig kétszer játszottam el, és mindkét ing a kukában végezte.”

***

„A helyzet egyre fokozódik.

Vajúdás hossza eddig: 19 óra.

Összehúzódások közt eltelt idő: 60 másodperc.

Sabrina halálos fenyegetései: 38.

Törött csontok száma a kezemben: a jó ég tudja.”

Borító: 5/3

A francba már ezekkel az Off-Campus borítókkal, de komolyan… minden alkalommal elmondatják velem, mennyire rühellem ezeket a sablon, félmeztelen pasis borítókat, aztán ahogy ezeket elnézem, valahogy mindig megbékélek egy kicsit. Talán csak mert ha eleget nézem, hozzászokok… akárhogy is, első ránézésre megint dühöngtem, másodjára vállat vontam, most meg legyintek: oké, legyen. Tény, hogy nem szeretem a narancssárgát, s bár az izmokért annál inkább odavagyok – természetesen –, nekem ez a csávó már kicsit sok… de akkor is.

Pontozás: 5/4

Elle Kennedy azt hiszem nagyon érti a dolgát, mégis, mintha az egész sorozat alatt csak arra tartalékolta volna az energiáit, hogy az utolsó kötettel odacsapjon. Legalábbis ezt reméltem az előző kötetek alatt – most pedig jelenthetem is: igen, odacsapott! Elég rendesen. A cél úgy érzem kiemelkedik az Off-Campus soraiból: bár megvan benne minden elem, ami alapvető fontosságú egy szórakoztató, felhőtlen kikapcsolódást nyújtó romantikus párszáz oldalhoz, úgy érzem, a kivitelezés most érte el a csúcspontját. A humor a toppon volt, ahogy azt megszokhattam, de ezúttal az írónő elég erős ellensúlyt adott mellé: a karaktereknek megvolt a maguk életének sötét foltja, egyes esetekben kimondottan komoly problémákról beszélhettünk, aztán egyszer csak robbant egy fordulat, ami épp amilyen gyorsan felforgatta szereplőink életét, annyira más irányt adott a cselekmény alakulásának is. Tuck és Sabrina huzavonája bonyolultabb érzelmi labirintussá nőtte ki magát, s bár a lány végletekig elmenő időhúzásából hamar elegem lett, visszagondolva megérte, mert még értékesebbé váltak a párosunk őszinte, teljes összhangban és szeretetben töltött percei – akár kettesben, akár hármasban voltak épp. Szerettem Tuck természetfeletti türelmét. Szerettem, ahogy kinyitja az ajtót Sabrina előtt. Szerettem a hokis csapat marhulásait. Szerettem, hogy Sabrina is izgul a félmeztelen Tuckerre kisbabával a karjában… egyszerűen csak szerettem, amit ez a könyv adott, akár holnapig marad velem, akár tovább.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Mivel a sorozat végéhez értünk, ideje elbúcsúzni a szereplőktől. Minden állomáson egy-egy főszereplőről találtok egy rövid leírást, ez alapján kell felismernetek és a keresztnevét a rafflecopter megfelelő sorába beírnotok. Az utolsó állomás viszont rendhagyó lesz, erre figyeljetek! Ha figyelmesen követtétek a sorozatot eddig, a könyv 3 példányának egyike lehet a Tiétek!

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

A négy részes csoda írőnője

Állomáslista:

10.08. - Deszykönyvajánlója

10.09. - Sorok között

10.10. - Angelikablogja

10.11. - CBooks

10.12. - Ambivalentina

10.13. - Könyvvilág

10.14. - Dreamworld

10.15. - Kristinablogja

10.16. - Never Let Me Go

a Rafflecopter giveaway

Elle Kennedy - A baklövés (Off-Campus 2.)

„Az elkövetkező pár évben valószínűleg úgy fogom érezni, mintha egy sötét alagútban tévelyegnék, de az alagút végén ott a fény. És amíg velem vagy, addig odabent is világosság lesz. Nélküled viszont csak a sötétség marad.”

Eredeti cím: The Mistake

Sorozat: Off-campus 2.

Oldalszám: 350

Megjelenés: 2017

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3199 –

A ​srác nem csak a pályán szeret játszani…

De ezúttal kemény ellenféllel találja szemben magát…

A srác nem csak a pályán szeret játszani…

Az egyetemista John Logan bármelyik lányt megkaphatja. A hokicsapat sztárjaként az élete csupa buli és csajozás, ám lefegyverző mosolya és laza stílusa valójában csak álca, amivel a diploma után rá váró évek miatti keserűségét leplezi. Szexi kalandja az elsőéves Grace Iversszel egy időre feledteti vele a gondokat, de egy meggondolatlan lépés miatt elveszíti a lányt, és utána kemény erőfeszítéseket kell tennie, hogy bebizonyítsa, megérdemel egy második esélyt.

De ezúttal kemény ellenféllel találja szemben magát…

A rosszul sikerült első év után Grace immár idősebben és érettebben tér vissza a Briar Egyetemre. Úgy érzi, végre sikerült elfelejtenie a nagyképű hokist, akinek majdnem odaadta a szüzességét. Már nem az a szende, csendes kislány, akit Logan annak idején megismert. Ha a srác azt hiszi, hogy ő is engedelmesen hanyatt vágódik neki, mint a többi csaj, hát nagyon téved. Ha vissza akarja kapni, küzdjön meg érte! Ezúttal Grace veszi kezébe az irányítást… és nem lesz szívbajos.

Ennyi volt… végeztem John Logannal – na persze nem a szó szoros értelmében –, viszont képtelenségnek érzem, hogy szó nélkül hagyjam, mennyi felesleges tökölésre és mérlegelésre pocsékolt idő előzte ezt meg. Elle Kennedy neve már nem volt számomra ismeretlen, ilyen alapon pedig felhatalmazottnak éreztem rá magam, hogy komoly elvárásokkal és észben tartandó kihívásokkal ruházzam fel: a Papír hercegnős bukta után a résnyire szűkült szemű kritikus nézésemmel lestem, vajon helyre bírja-e hozni a belé vetett bizalmamon esett csorbát, ezzel egyidőben pedig vártam, hogy tartsa szépen Az üzlet színvonalát, mi több, szárnyalja túl. Egy szó, mint száz: feladtam a leckét.

Szerencsére végül a megfelelő pillanatban került a kezembe, szigorúan, mint kikapcsolódás és lazítás, és e téren elégedett is vagyok… ám ha a teljes, átfogó képet nézem, kettős érzésekkel tekintek vissza A baklövésre. Egyszerre volt bájos, vicces és magával ragadó, olykor mégis kevésnek éreztem, mintha néhol üres oldalakat pörgetnék végig. Vártam volna valami nagyobb csavart, jelentőségteljesebb, meghatározóbb pillanatokat, valami ütősebb belső sztorit, amire megéri odafigyelni… mindezt úgy, hogy az írónő pedig igenis beletette magát a történetbe. Szépen felépítette a karaktereink hátterét, hagyott időt a nagy szerelemnek kibontakozni, és persze elég akadályt is gördített az útjukba, hogy ne legyen az élet olyan egyszerű, de mégis, egy idő után elkezdtem úgy érezni, mintha egyhelyben toporognánk. Volt egy pont, ahol már nem volt elég sem Grace sértett büszkesége, sem Logan rettegése a jövőtől – valami új, valami pezsdítő kellett volna még, ami kicsit megpörgeti az eseményeket. Nem mondom, hogy így nem élvezhető, de nekem volt némi hiányérzetem.

Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a történet nyitánya kifejezetten ütős – emellett beigazolja valamennyiünk Az Üzletben felmerült gyanúját.

„Szar ügy, ha az ember a legjobb barátja csaja után ácsingózik.”

Bizony, nagy szívás… ezt már tudhattuk – vagy legalábbis sejthettük – az előző kötetben Logan Hannah-ra vetett álmodozó pillantásaiból, most pedig kimondottan az ő szemén keresztül láthattuk, milyen egy ilyen kellemetlen, láthatatlan szerelmi háromszög kapcsolaton kívülre eső tagjának lenni. Bizonyára nem ritka egy ilyen felállás, mégsem emlékszem, hogy túl sok könyvben fedeztem volna fel eddig ilyen helyetet, így ez a maga módján újdonságként hatott rám. Kifejezetten jónak és érzékletesnek éreztem ennek a szálnak a felépítését, az írónő gondosan közvetítette Logan érzelmeit, fájdalmát és gyötrődését, a megszállott felejteni akarásával egyetemben, amit bár nem a lehető leg… khm, etikusabb módon tett, a lelke mélyén az ember mégis megérti őt. Mellesleg, nyilván nem ő az első pasi, aki más csajokkal akarja elterelni a figyelmét A Lányról. Van ilyen…

És először úgy tűnik, női főszereplőnk, Grace sem lesz ennél több noha a pocsék fülszövegírásnak köszönhetően tökéletesen tudhatjuk az ellenkezőjét, na de mindegy is. Kiváltképp ha összerakjuk a képet, miszerint Logan egy hoki- és szexisten, Grace pedig egy kissé ügyetlen és átlagos lány, aki valamiért megszállottan szeret olyan bizarr dolgokról beszélni idegenekkel, mint amilyenek a hírhedt sorozatgyilkosok. Hm… azt mondtam volna, hogy átlagos?

Grace karaktere az igazat megvallva megtestesítené a new adult könyvek alapvető elvárását, miszerint mindenkinek tudni kell magát belehelyezni az adott szereplő bőrébe – és mint azt már számtalan regény során megfigyelhettük, erre a szürke kisegér prototípus a legtesthezállóbb. Ennek megfelelően a lány értelmes, ellenben kissé ügyetlen, külsőre sem egy nagy durranás, a népszerű barátnője árnyékában él, és annak rendje s módja szerint kínosan viselkedik helyes pasik közelében… mégis, van benne valami plusz. Grace meglehet sok tekintetben unalmas és klisébe hajló, a történet során folyvást igyekszik bebizonyítani, hogy több ennél. Jó értelemben véve, de kicsit bolond… elvégre komolyan, ki kezd el valakinek csak úgy sorozatgyilkosokról beszélni? Elég fura… de egyedi, amit szimpatikusnak találtam, valami érthetetlen módon. A kedvencem azonban az lett, ahogy hiába súgott mást a szíve, hiába gyengült el a lába meg minden ilyen romantikus vacak, mégis volt tartása, mégsem adta be a derekát az első adandó alkalommal. Valljuk csak be, Logan vonzerejét ismerve ez nem lehetett egyszerű, talán még egy akkora pofon után sem, amit történetük kezdete okozott számára… mégis, megrázta magát, és felszegett fejjel lépett tovább, büszkén. Nem a hokikirály John Logan ezredik lelkes rajongójaként. És bár meg volt írva szépen a csillagokban ennek a kettőnek a happy endje, tetszett, hogy addig vezetett egy bizonyos út, nem a semmiből született egyik percről a másikra egy bazinagy szerelem.

Eleinte barát-félék. Egyértelmű kémiával kettejük között, és egy fokozatosan kialakuló érdeklődéssel a másik irányában – épp annyival, hogy ha valamelyikük betoppan egy buliba, tudni akarja, vajon a másik is ott van-e valahol, vagy ha Grace befekszik az ágyába filmet nézni, várja, hátha jön Logan is. Ez a kötelék egyszerre totál édes és idilli, valamint roppant életszerű a maga lassú kibontakozásával… egészen addig, míg Logan nem tesz valami hülyeséget. Igazából ez tekinthető a regény fordulópontjának; következik egy kisebb törés és időkihagyás, a sérelmek és elszúrt lehetőséget ízlelgetése és önmaguk összekaparása a földről, miután rájöttek, hogy valamit mégiscsak jelentett számukra a másik. Természetesen Logan Hannah-problémája is egy csapásra megoldódik, amit még nem igazán sikerült eldöntenem, hogy érthetőnek, amolyan megvilágosodásnak tekintek, vagy egyszerűen nevetségesnek, mintha csak le akarta volna tudni az írónő az adott szálat.

Innen indul az igazi küzdelem: ugyanis míg korábban tét nélkül élvezték egymás társaságát, ezúttal már mindketten érzik, mennyi vesztenivalójuk van. Grace-nek leginkább a büszkesége, Logannek maga a lány, aki lassan de biztosan egyre inkább belopja magát a szívébe a furcsaságával, a folytonos elutasításaival, éles nyelvével, meg persze a kihívásaival, amelyekkel Logan szándékait deríti fel. Ezekért örömmel osztogatnám a jutalom pirospontokat, kifejezetten aranyos jeleneteket szültek Grace újabb meg újabb próbatételei – melyek Logan részéről pedig hatalmas bizonyítások voltak arról, hány követ képes megmozgatni a lány kedvéért.

Annak ellenére, hogy két teljesen eltérő személyiség, tökéletesen passzoltak, kiegészítették egymást – ezt a boldogságot pedig mindketten nagyon megérdemelték már, mi több, szükségük is volt rá. Logannek különösen. Bár Grace sem volt semmi a maga módján, a mélyebb hátteret ezúttal Logan kapta, s meg is sínylette minden percben. Úgy érzem, kellett a történetbe ennek a szálnak az ereje, ellenben nem bántam volna, ha az írónő kicsit alaposabban kibontja, ezáltal komolyabban is veszi, mert ilyen felületesen érintve a témát kissé elnagyoltnak éreztem a bemutatását. Egyszerre kavargott tőle bennem a megértés, együttérzés, valamint az értetlenkedés – elvégre a karakterek által felvázolt helyzet erősen sarkított. Semmi sem lehet ennyire fekete vagy fehér. A helyzetet pedig tovább rontotta a megoldása, ami… jól van, örülünk, mert mindenki örül, de a valószínűsége még romantikus regényhez mérten is alacsony.

Könnyedén úgy tűnhet, mintha nem szerettem volna a történetet… igazából pedig csak a befejezése és az olykor fellépő üresjáratok szúrták a szemem, ezektől eltekintve újfent rendkívül jól szórakoztam. Az írónő humora a régi, és különösen értékelem, ahogy ezzel játszik a szereplői felépítésekor is. Mindannyian megkapják a sajátos, egyedi stílusukhoz passzoló humort, mindenkin van miért nevetni, hol a helyzetek miatt, amikbe keverednek, hol a felvágott nyelvükből, esetleg túlméretezett egójukból kifolyólag.

„Mivel 100%-ig biztos vagyok a heteroszexualitásomban, még azt is megkockáztatom, hogy melegként nemcsak kefélni akarnék Garrett Grahammel, de gondolkodás nélkül hozzá is mennék.”

Kedveltem tehát a főszereplőket – bár sajnos nem jobban, mint a sorozat első kötetében… de Loganhez hasonlóan én is Team Garrett vagyok eddig xd –, a mellékszereplőkért viszont egyenesen bolondultam olykor… nagyon ütős húzás az írónőtől, ahogy teret hagy egyaránt az előző párosunknak s a többi hokis szépfiúnak… ezek által a jelenetek által megismerheti őket annyira az olvasó, hogy tűkön ülve várja az ő részüket is. Mert talán nem csúcskategória a sorozat… nem váltja meg a világot, meg semmi ilyesmi, viszont megnevetett, szórakoztat, ellazít… a kikapcsolódás és boldogság pedig rendkívül addiktív.  

Mindent összevetve ajánlom a könyvet azoknak, akik otthonosan mozognak ebben a romantikus, kissé erotikus műfajban, és jó humorú, gördülékeny olvasmányt keresnek egy kikapcsolódós szombat délelőttre. Természetesen különösképp ajánlom azoknak, akik Az üzlet révén már beleszerettek Garrett és Hannah történetébe – a folytatás ez esetben kötelező –, de azoknak is nyugodtan nyomnám a kezükbe, akik még nem ismerik a sorozatot, ugyanis az előzmények ismerete nélkül is jól érthető és élvezhető. Hoki- és sorozatgyilkos-rajongók előnyben! xD

Kedvenc karakterek:

Nehéz kérdés, ugyanis Ramonán kívül kábé mindenkit kedveltem… úgyhogy no offense, amiért nem említek minden csodálatosan bolond embert, aki közel került hozzám ez alatt a 350 oldal alatt, de ez van, választani kell, én pedig nőből vagyok… úgyhogy talán senki sem lepődik meg, ha a négy hokis szépfiú felé hajlok. Garrettet már az előző rész során megszerettem, Logant is egészen kedveltem – habár az előbbinél úgy érzem kevésbé –, és Tucker meg Dean jelenetein is sokat röhögtem. Eszméletlenek a srácok, úgyhogy várom már, hogy az ő történetüket is megismerjem.

Kedvenc részek:

Egyenesen következik a kedvenc karaktereim listájából, hogy minden olyan rész a kedvencemmé vált, ahol a fiúk négyen együtt bandáztak: oltogatták egymást, röhögtek, nagyon pasik voltak, de rendkívüli módon szórakoztattak.

Kedvenc idézetek:

„Mi a fene ütött az emberekbe? Hogy képzelik, hogy bármilyen bántó gusztustalanságot kilőhetnek a nagyvilágba, tekintet nélkül mások érzelmeire? Már nem is a pletykafészkekre vagyok a legdühösebb, hanem az internet feltalálóira, akik ekkora fegyvert adtak a világ seggfejeinek a kezébe. Most aztán boldog-boldogtalan szabadon köpködheti az epét. Rohadt internet”

***

„Dobj el mindent, amitől üresnek érzed magad! Szórakozz Hozd rendbe a dolgokat azzal a lánnyal, ha az tesz boldoggá. Hagyd abba a siránkozást, és az utolsó cseppig élvezd ki az utolsó évedet!

– Nem siránkozok.

– Lehet, de mást sem nagyon csinálsz.”

***

„ – Csak azért, mert a nevem kegyet jelent, még nem lehet egy sütivel megvásárolni.

– Ez jó volt.

– Nem vicceltem. Ez szimpla etimológia. […]

– Etimológia? Imádom, amikor csúnyán beszélsz.”

***

„A legjobb barátok együtt szenvednek, vagy sehogy.”

***

„Nem bízom azokban, akiknek a keresztneve is vezetéknév.”

Borító: 5/5

Tudom… alapból nekem sem eseteim az efféle félmeztelen-pasis borítók… de nézzetek csak rá! Ennek hogyan állhatnék ellen? Nem tudom mennyiben más a többi hasonlónál, de valami muszáj legyen, mert ezzel a borítóval egyszerűen szerelembe estem első… hát, mondanám hogy tapintásra, de nem akarok semmi kétértelmű gondolatot ébreszteni senkiben. xD A kép vonzó, bejön a fekete-fehér kivitelezés, és az a kis szín, amit a címmel sikerült belecsempészni. Még ha nem is csípem a lilát… itt valahogy jól mutat. Az egész… nyálcsorgatós.  Nagyon.

Pontozás: 5/4

Nem rosszindulatból, de úgy alakult, hogy kritikával vegyes kíváncsisággal álltam neki újból egy Elle Kennedy kötetnek: Az üzlet alatt ezerrel trükközött, hogy egy rakat kliséből valami igazán király dolgot építsen fel, s vártam, vajon tartja-e a szintet, vagy elvérzik ezúttal. Megint ő nyert – én pedig rájöttem, hogy ideje feladnom, és egész egyszerűen csak átadnom magam annak a vonzó, s humorban bővelkedő utazásnak, amit kínál. A baklövés újfent megmutatta, hogy ütős stílussal és szerethető szereplőkkel még a semmiből is lehet valami, mert ugyan a történet maga nem mond újat, a gördülékeny fogalmazásmód, a könnyed humor és helyzetkomikum, s az egyszerre erős és sérülékeny, komoly és vicces karakterek mellett könnyen repül el egy teljes délután, mikor végül azon kapod magad, hogy végeztél is. Tény, hogy nem a legmélyebb sorozat, de kikapcsolódásnak elsőosztályú, úgyhogy várom, hogy megkaparinthassam annak az eszement Deannek a kötetét – majd persze a csapat utolsó tagjáét, Tuckerét is. Ajánlom!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!