Csodaszép őszi estét! Annál is inkább, mert lassan de
biztosan, így október végére megérkeztünk ahhoz az igazi őszies időjáráshoz,
borult éggel, csepergő esővel, meg a széllel, ami amúgy az új fodrászom,
és ez szinte megköveteli, hogy behúzódjunk a négy fal közé, fogjunk egy paplant,
főzzünk egy jó kávét és egy könyv társaságában csöndben röhögjünk mindenkin,
akinek ebben az átok időben is ki kell lépnie a lakásból. Ennek megfelelően gondoltam,
itt az ideje tovább folytatni a szeptemberben megkezdett őszi posztsorozatomat:
a mai napra összeszedtem 5 egymástól egészen különböző könyvet az idei
olvasmányaim közül, amelyek úgy érzem, tökéletesen passzolnak egy tipikus
őszies délutánra. Enjoy!
… ha belefér egy kis borzongás
A hűvösebb idő beköszönte számomra mindenképpen magával
hozza a kissé sötétebb hangulatvilágú vagy műfajú történeteket is – de amíg más
talán szalad és meg sem áll valami beszaratós horrorig, addig én beérem némi
finomabb borzongással is. Sarah Perry – Melmoth
c. újdonsága tökéletesen megfelel erre a célra: nem egy szokványos „ijesztgetős
könyv”, nincsenek benne jumpscare-ek vagy bármi számottevőbb akció – inkább
csak valamiféle baljós légkör, ami behálóz és beeszi magát a bőröd alá, hogy
aztán belülről feszítsen szét a nyugtalanság. A Melmoth egy gyönyörűen megírt, óvatos, de nagy erejű történet
bűnről, bűnhődésről és lelkiismeretről, kapcsolatokról, történelemről és egy
különös, mitikus szellemről, aki a világot járva mindennek szemtanúja is. | Értékelés
„És Melmoth magányos,
társra vágyik, ezért aztán cellákat, elmegyógyintézeteket, kiégett házakat és
csatornákat keres fel – és a füledbe suttog, dúdol, és mindig tudja a nevedet.
Vagy követ, amerre mész, utakon és sikátorokban a sötétben, vagy meglátogat
éjszaka, és várakozón ül az ágyad végén – el tudod képzelni, ahogy megérzed a
lesüllyedő matracot, a megmoccanó lepedőt?”
… ami épp annyira borús, mint az ég az ablak túloldalán
Ha ősz, akkor nem csak a félelem, de a komolyság idejét is
köszönthetjük – számomra legalábbis ehhez a borongós szürkeséghez sehogy sem
passzolnak a szivárványok és unikornisok, ahogy többnyire az émelyítő happy
endek meg úgy általában a vidámság sem. Persze megeshet, hogy valaki kész
boldogságbombákkal tiltakozna a megszokott október-novemberi lehangoltság
ellen, de ami engem illet, én inkább átadnám magam az érzésnek pár óra erejéig vagy
tovább. Úgyhogy amennyiben egyetértetek, jöhetnek a könnyek, a bánat meg a
befordulás, és még a tökéletes könyvet is megtaláltam mellé társnak! Elizabeth
Wurtzel memoárja, a Prozac-ország az első oldaltól az utolsóig ontja a
depresszív hangulatot: valahogyan az egész magával sodor, a könyvet letenni
közel lehetetlen, de olvasás közben azért érzi az ember, ahogy az írónő
problémái lassan felemésztik, hogy aztán eggyé válhasson a lehangoltsággal.
Bevallom, hogy mire végeztem az olvasással, nem maradt bennem fél cseppnyi
életkedv sem, de egy percig sem bántam, mert ezzel együtt is egy erőteljes,
minden betűjében őszinte regényhez volt szerencsém, amit bátran ajánlok minden
kellően toleráns ember figyelmébe!
„Hazamenni nem
akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni,
mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem
tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy
nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint
kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni.
Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem.”
… egy kis humorért jó helyen kopogtatunk
Bár a kicsattanó boldogságot még továbbra sem tartom
ideillőnek, Backman regényével végre szintet léptünk a jókedv felé vezető
lépcsőn. Meglehet történetünk témája semmiképp sem nevezhető boldognak, a
szerző olyan különleges stílussal van megáldva, mellyel szereplőink minden
gondját-baját meg tudja fűszerezni némi mosolygással és őszinte nevetéssel. Az ember, akit Ovénak hívnak az egyik percben
még mélyen megérinti az olvasó lelkét, míg a következőben egy kórházi bohóc
kibuktatásához hasonlóan abszurd jeleneteket tartogat – 340 oldalon keresztül
egy félig rozzant macskával és egy mogorva, mégis csupaszív öregúrral erősít,
hogy a könnyek örömkönnyekké és nevetéstől görcsbe álló hasizmokká változzanak.
De le merném fogadni, hogy meglátva az ömlengésemet Ove kiadósan rámikiabálna,
ugyanis inkább beszéljen magáért a könyv, mintsem én, ugyebár… szóval jöjjön az a kedvcsináló idézet! | Értékelés
„Ove úgy általában nem
kedvelte a macskákat. Úgy vélte, nem lehet megbízni bennük. Főleg ha – mint
Ernest volt –, akkorák, mint egy robogó. Ernest szokatlanul nagy macska, vagy
szokatlanul kicsit oroszlán. És az ember nem szokott összebarátkozni
olyasmivel, amiről nem lehet biztosan megmondani, hogy nem eszi-e meg az embert
álmában, ha úgy tartja kedve. Ez volt Ove életfilozófiája.”
… romantikus lelkűeknek kedvezve
Valószínűleg kisebb meglepettséget és kicsivel nagyobb felháborodást
kelthettem, hogy kishíján az ajánlóm végéig tartogattam valami szerelmes
sztorit… mert akármi is van, alap, hogy a listán egy ilyennek is helye kell
legyen. A számomra „legőszibb” romantikus regényt – nevén nevezve az Arctalan szerelmet, Amy Harmontól – már
szépen ellőttem a tavalyi ajánlóm során, idén azonban volt szerencsém egy
történethez, amely bár kiindulópontjától eltekintve egészen más, mint a
fent említett kötet, számomra mégis egészen visszaidézte annak a hangulatát.
Jill Santopolo – A fény, amit elvesztettünk
c. könyve szintén két, szeptember 11-e által egymásra talált fiatal történetét
kíséri végig, hullámzó kapcsolatuk pedig amellett, hogy elvezet a lélek
legmélyéig, rengeteget tanít szeretetről, elengedésről, önzésről és
önmegvalósításról, támogatásról és kitartásról. Sokszor érzi az ember, hogy a
romantikus műfajban már nem lehet újat mutatni, Jill Santopolo története mégis
kivirít a tucattörténetek sorából mélységével, formabontásával és
meglepetéseivel. | Értékelés
„Olyan illatod volt,
mintha most léptél volna ki egy hajszalonból. Néha elsétálok valaki mellett, és
megcsap ez az illat, és máris visszarepít ahhoz a naphoz. Még ma is így van.
Veled történt már ilyesmi? Visszarepített az időben egy illat, ami rám
emlékeztetett?”
… csak mert ősszel szinte kötelező olvasmány
Mit mondjak… amióta megismertem Meik Wiking könyvét, tudom,
hogy kötelező kelléke kell legyen az őszi-téli időszaknak: ott a helye a
pihe-puha pléd, kötött pulóverek, illatgyertyák meg teásbögrék mellett,
lehetőség szerint egy kávé- és almaillatú szobában, éppen abban a fotelban
pihenve, amelyből hallgatni szokás az ablaküvegen kopogó esőt. Ez a színtiszta
őszi hangulat… és egyben színtiszta hygge
is – már amellett persze, hogy ez a magyarra kb. lefordíthatatlan dán szó még
rengeteg mindent magába foglal, a fahéjas sütitől kezdve a családunkkal töltött
társasjátékos estén át egy barátokkal való kirándulásig. Meik Wiking kötete
mindenesetre alapfelszerelés egy kis hangulatteremtéshez – s miközben olvasás
közben így minket is átjár az őszi feeling, rengeteg újdonságot tudhatunk meg,
ismerkedhetünk a dán életfelfogással, szokásokkal, receptekkel, s élvezhetjük a
szerző közvetlen, barátságos és szórakoztató stílusát is.
„A hygge az ellenszer
a hideg télre, az esős napokra és a mindent beborító sötétségre. Így bár egész
évben élvezhetjük a hyggét, télen válik igazán nemcsak hogy szükségletté, hanem
egyszersmind túlélési stratégiává is.”
Nektek vannak
olyan könyvek, amelyeket kifejezetten ősszel szerettek olvasni?
Ha ajánlanátok
valami jót, ne tartsátok magatokban! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése