Csodaszép őszi estét! Annál is inkább, mert lassan de biztosan, így október végére megérkeztünk ahhoz az igazi őszies időjáráshoz, borult éggel, csepergő esővel, meg a széllel, ami amúgy az új fodrászom, és ez szinte megköveteli, hogy behúzódjunk a négy fal közé, fogjunk egy paplant, főzzünk egy jó kávét és egy könyv társaságában csöndben röhögjünk mindenkin, akinek ebben az átok időben is ki kell lépnie a lakásból. Ennek megfelelően gondoltam, itt az ideje tovább folytatni a szeptemberben megkezdett őszi posztsorozatomat: a mai napra összeszedtem 5 egymástól egészen különböző könyvet az idei olvasmányaim közül, amelyek úgy érzem, tökéletesen passzolnak egy tipikus őszies délutánra. Enjoy!

Sarah Perry –Melmoth

… ha belefér egy kis borzongás

A hűvösebb idő beköszönte számomra mindenképpen magával hozza a kissé sötétebb hangulatvilágú vagy műfajú történeteket is – de amíg más talán szalad és meg sem áll valami beszaratós horrorig, addig én beérem némi finomabb borzongással is. Sarah Perry – Melmoth c. újdonsága tökéletesen megfelel erre a célra: nem egy szokványos „ijesztgetős könyv”, nincsenek benne jumpscare-ek vagy bármi számottevőbb akció – inkább csak valamiféle baljós légkör, ami behálóz és beeszi magát a bőröd alá, hogy aztán belülről feszítsen szét a nyugtalanság. A Melmoth egy gyönyörűen megírt, óvatos, de nagy erejű történet bűnről, bűnhődésről és lelkiismeretről, kapcsolatokról, történelemről és egy különös, mitikus szellemről, aki a világot járva mindennek szemtanúja is. | Értékelés

„És Melmoth magányos, társra vágyik, ezért aztán cellákat, elmegyógyintézeteket, kiégett házakat és csatornákat keres fel – és a füledbe suttog, dúdol, és mindig tudja a nevedet. Vagy követ, amerre mész, utakon és sikátorokban a sötétben, vagy meglátogat éjszaka, és várakozón ül az ágyad végén – el tudod képzelni, ahogy megérzed a lesüllyedő matracot, a megmoccanó lepedőt?”

ElizabethWurtzel – Prozac ország

… ami épp annyira borús, mint az ég az ablak túloldalán

Ha ősz, akkor nem csak a félelem, de a komolyság idejét is köszönthetjük – számomra legalábbis ehhez a borongós szürkeséghez sehogy sem passzolnak a szivárványok és unikornisok, ahogy többnyire az émelyítő happy endek meg úgy általában a vidámság sem. Persze megeshet, hogy valaki kész boldogságbombákkal tiltakozna a megszokott október-novemberi lehangoltság ellen, de ami engem illet, én inkább átadnám magam az érzésnek pár óra erejéig vagy tovább. Úgyhogy amennyiben egyetértetek, jöhetnek a könnyek, a bánat meg a befordulás, és még a tökéletes könyvet is megtaláltam mellé társnak! Elizabeth Wurtzel memoárja, a Prozac-ország az első oldaltól az utolsóig ontja a depresszív hangulatot: valahogyan az egész magával sodor, a könyvet letenni közel lehetetlen, de olvasás közben azért érzi az ember, ahogy az írónő problémái lassan felemésztik, hogy aztán eggyé válhasson a lehangoltsággal. Bevallom, hogy mire végeztem az olvasással, nem maradt bennem fél cseppnyi életkedv sem, de egy percig sem bántam, mert ezzel együtt is egy erőteljes, minden betűjében őszinte regényhez volt szerencsém, amit bátran ajánlok minden kellően toleráns ember figyelmébe!

„Hazamenni nem akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni, mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni. Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem.”

FredrikBackman – Az ember, akit Ovénak hívnak

… egy kis humorért jó helyen kopogtatunk

Bár a kicsattanó boldogságot még továbbra sem tartom ideillőnek, Backman regényével végre szintet léptünk a jókedv felé vezető lépcsőn. Meglehet történetünk témája semmiképp sem nevezhető boldognak, a szerző olyan különleges stílussal van megáldva, mellyel szereplőink minden gondját-baját meg tudja fűszerezni némi mosolygással és őszinte nevetéssel. Az ember, akit Ovénak hívnak az egyik percben még mélyen megérinti az olvasó lelkét, míg a következőben egy kórházi bohóc kibuktatásához hasonlóan abszurd jeleneteket tartogat – 340 oldalon keresztül egy félig rozzant macskával és egy mogorva, mégis csupaszív öregúrral erősít, hogy a könnyek örömkönnyekké és nevetéstől görcsbe álló hasizmokká változzanak. De le merném fogadni, hogy meglátva az ömlengésemet Ove kiadósan rámikiabálna, ugyanis inkább beszéljen magáért a könyv, mintsem én, ugyebár… szóval  jöjjön az a kedvcsináló idézet! | Értékelés