Sally Rooney: Baráti beszélgetések

„Lett erről egy közös viccünk, amit senki sem értett, saját magunkat is beleértve: de mi is egy barát?, kérdezgettük viccesen. De mi is egy beszélgetés?”

Eredeti cím: Conversations with Friends
Oldalszám: 302
Megjelenés: 2020
Kiadó: XXI. Század (KULT Könyvek)
Trigger warning: önsértés, mentális betegség 

„Igazi kultuszsiker… a megcsalás és a barátság pontos, élethű komédiája.” – Entertainment Weekly

Frances hidegfejű, szenzitív fiatal nő, Dublinban tanul, írói pályáját építgeti. Legjobb barátnője a szépséges Bobbi, aki öntelt és hiú ember. Egyik este megismerkednek egy ismert fotóssal és egyre közelebb kerülnek hozzá. Frances be kell vallja magának, mennyire imponál neki az idősebb nő ízléses otthona és jóképű férje, Nick. Frances és a férfi flörtölni kezdenek, de kalandjuk, ami kezdetben szórakoztató csacskaságnak tűnik, később fájdalmas érzésekhez vezet…

A Baráti beszélgetések hibátlanul megkomponált, csalafinta humorú történet a fiatalok életének veszélyes pillanatairól, hiteles érzéseikről. Rooney regényében feltárja, milyen bonyodalmakat szülhet a nők közötti barátság.

Pontosan két-és-feledjére kellett kézbe vennem a regényt – plusz még egyszer eredeti nyelven is –, hogy legalább érintőlegesen azt érezzem, képes leszek koherensen összeszedni róla minden gondolatomat – és még így sem mondanám átütő bizonyossággal, hogy menni fog. A Baráti beszélgetések első ránézésre rém egyszerű, sőt, sablonos történetnek tetszik, de kellő odaszentelődés mellett csontig-lélekig hatol; érzelmileg, intellektuálisan, pszichológiailag és morálisan is rendkívül stimuláló, olykor akár megerőltető olvasmány, mégis megér minden rááldozott pillanatot. Toronymagasan a kedvenc Rooney-regényem, pedig… pedig bevallom, szokásom (igen, szokásom, negyedik olvasásra ilyenem is lehet, nem?) sokat nyűglődni az olvasása közben. Átkozódni. Szitkozódni. De mégis. Így csúcsosodik ki a regény zsenialitása és a mazochizmusom.

A cselekmény maga egyszerű, mint az ék: két egyetemista barátnő, Frances és Bobbi megismerkednek egy kvázi-híres házaspárral, Melissával és Nickkel (a nő ír és fényképez, a férfi pedig színész), aztán ki-ki a maga útján beszivárog a világukba – és a kapcsolatukba. Bobbit lenyűgözi Melissa élénk, érdekes személyisége, főszereplőnk, Frances pedig szemet vet a nála úgy tizenöt évvel idősebb Nickre, aki mondjuk azt, nem áll ellen túlságosan. Viszonyuk – értelemszerűen – ingatag lábakon áll mind morális, mind érzelmi és mentális szempontból; tele van titkolózással, bizonytalanságból elkerült döntésekkel, triggerelt sémákkal, erőtlen vitákkal és az állandó késztetéssel, hogy bár mindketten valami érzelmi ürességet akarnak pótolni a másikkal, önvédelemből mégis érzelmileg indifferensek és távoliak maradjanak. Apró kis emberi tragédia ez: önmagunk hamis imágója mögé bújva rejtőzködni, majd meglepődni, hogy az oly nagyon vágyott mély kapcsolódás a bástyáinknál megtorpan. 

 

A Baráti beszélgetések tehát elsősorban egy komplikált házasságtörés története, mellette viszont sok-sok apró szálként, az élet természetes melléktermékeiként szivárog be többek között a felnőtté válás, anyagi függőség, terhelt szülő-gyermek kapcsolat, mentális zavarok, egészség-betegség és egyéb társas kapcsolatok témaköre. Elég „hétköznapi” recept, de én azt vallom, hogy a karakterek mélysége a mindennapokban és emberi botlásokban mutatkozik meg, ez a regény pedig így ér célba: hogy sokkal inkább akar szólni valakikről, mintsem valamikről.

Ami a karaktereket illeti, legtöbbjüket kidolgozottnak és elevennek éreztem: utcán, boltban, nyaraláson megjelenő szürke figurák, akik jóra törekszenek és rossz dolgokat tesznek, akik feltehetően a jóindulat és hitványság frigyéből születtek. Fuh, de költői lett ez, de értitek. Ott van Bobbi, mint France exe, és egyben legjobb barátnője, aki a globális jó elkötelezettje, életigenlő és segítőkész, ugyanakkor ridegen ítélkező és leuraló karakter; Melissa összeszedett, ambíciózus, de a figyelmes gondoskodása mellett türelmetlen, érzéketlen és olykor ellenséges is tud lenni; Nick pedig… Nick legpozitívabb tulajdonsága talán az, hogy sajnálatra méltó – ezt viszont állandó pajzsként tartja a passzivitása, távolságtartása, felelősség alól való kibúvása elé, ami miatt jobban utálom, mintha sorozatgyilkos lenne, de ez legyen az én bajom. Aztán itt van Frances.

Őszintén szólva nekem rendesen meggyűlt a bajom Francesszel – elsőre, másodjára, harmadjára, negyedjére is –, főleg, mert megállíthatatlanul váltakozott bennem az empátiával, elfogadással, megértéssel és komplex gondolkodásra való képességgel felruházott szakember megfigyelői álláspontja és a mezei A/4-es ember átélő énrésze. Az előbbi azt mondta, hogy Frances egy kiváló pszichológiai ráérzéssel megalkotott élő-lélegző karakter összetett belső folyamatokkal, mélyen gyökeredző torz kogníciókkal, komplikált családi háttérrel, illetve életszerűen rosszul szerveződő személyiséggel és coping stratégiákkal – tehát azt, hogy az írónő kiváló munkát végzett. Az utóbbi részem gondolatait már nem lehet ilyen szép szavakkal kifejezni, röviden: forrongtam Frances átható rosszemberségén. Ugyanúgy Nickén – az imént leírtak természetesen valamelyest működtek nála is. Mert a végén visszanézve ez az egész regény mindössze fél maroknyi esendő ember összegubancolódva, akiket itt-ott megtépett az élet, és akik emiatt szörnyen viselkednek – egymással és önmagukkal is. Sajnálhatjuk őket. Megérthetjük őket. De ez nem nullázza le a számlát, mikor azt vesszük számba, miként destruálják módszeresen a környezetüket, hiszen ténylegesen ezt teszik. Szóval mint látjátok eléggé meg vagyok szállva a megértés és felelősségvállalás kettősével, ezt már a Barátnők voltunk értékelésben is megkapta a maga hegyibeszédnyi terét, de végül is ebből a disszonanciából ered a regény esetén a legtöbb feszültségem, úgyhogy maradjunk abban, hogy fair megemlíteni. Harmincszor is, akár. Na jó, nem.

Franceshez visszakanyarodva fontosnak tartom a személyiségének érzelmekre vonatkozó részét, és egyben azt, amilyen érdekesen és kifejezően használja az ezt a kérdéskört az írónő. Ez megnyilvánul például abban a látszólagos ellentétben, hogy míg a történetben van egy intenzív emóciókat generáló, mégis hétköznapi drámaiság, közben érzelmi sivárság tükröződik a lapokon, éles visszajelzést adva Frances – mint az elbeszélő – lelkivilágáról. Ő maga is ezzel a kettősséggel küzd: a magasságok és mélységek közti drasztikus ingadozás valahol igenis elsöpri őt, míg kínozza a kiüresedettség, valami hideg tartózkodás a belső világától. Ő maga a szélsőségek közti harc egy 21 éves nő testébe zárva. Szeretem – utálom. Ő a legjobb – ő a legrosszabb. Gyereket szülnék neki – soha többé nem akarom látni. A másik ideális, tökéletes, mindenek fölött álló – a másik a szenvedésem okozója. Sivárság – impulzivitás. Oh igen, az a határtalan impulzivitás…

Már a cselekményt beindító első csók is hirtelen és átgondolatlan, de ami utána jön – és ami feltehetően előtte is zajlik már jó ideje – az hektikus csak igazán. Frances a legváltozatosabb módokon próbálja betölteni az űrt: jelentéktelen szex egy idegennel, impulzív falás, mesterségesen generált viták, önveszélyeztető hanyagság és a tényleges önsértés tendencia-szinttől a súlyosig terjedő formái jelennek meg a viselkedésében időről időre. Néhány közülük szembetűnő – belevágni ollóval a bőrébe? elég egyértelmű –, míg más alkalmak olyan természetességgel kerülnek bemutatásra, hogy elsőre talán nem is rakja össze az olvasó, milyen súlyos mögöttes mintázatokat takarnak. Összefésülve a főszereplő legtöbb megnyilvánulását egy elég rosszul szerveződő mentális zavar körvonalazódik – és nem, nem akarom itt megszakérteni a könyvet, nem vagyok rapid-diagnoszta, de vannak jelek, és nem tudom, mennyire voltak ezek tudatosak az írónő részéről… mindenesetre nagyon ráérzett valamire.

Amellett, hogy Frances önmagával folytatott küzdelme patológiás szinteket verdes, mégis merem azt mondani, hogy a szenvedésének egy része abszolút átérezhető és reális korkép is egyben. Megmutat valamit a fiatalság elveszettségéből és jövőkereséséből egy bizonytalan és kiszámíthatatlan világban, a gyermekből felnőtté válás és a biztonságos egyetemi közegből munkaerőpiacra való kilépés nehézségéből, de más vizekre evezve ügyesen szemlélteti a női barátságok dinamikáját, és azt is, miként lavírozik valaki a húszas évei elején azt kutatva, mennyi komolyságot tulajdoníthat egyes kapcsolatainak. És bár Frances szülei csak rövidebb jelenetek erejéig tűntek fel, ők is sokat hozzátettek a karakter jellemének megismeréséhez, és emellett olyan témákra irányították a figyelmet, mint a feltételes vs. feltétel nélküli szeretet, az anyagi kiszolgáltatottság, az érzelmi elhanyagolás, vagy az addikció. 

Amiért külön hálás voltam még, az Frances egészségügyi útjának a bemutatása, egész pontosan – spoiler ide vagy oda – az endometriózis reprezentációja ilyen természetes közegben, tünetekkel, következményekkel, jövőképpel, implikálva a diagnózissal és hozzá kapcsolódó lehetséges szövődményekkel járó szorongást és jellemző kogníciókat. Ahhoz mérten, mekkora népegészségügyi jelentőségű, tízből egy nőt érintő, komoly fizikai és mentális életminőség-romlást előidéző kórképről van szó, még mindig elenyésző az olyan könyv, film, sorozat, mely nem ismeretterjesztő, hanem reprezentációs jelleggel venné elő a témát, így ezt egy üdítő és fontos tényezőnek tartom a regény megítélésekor.

Végezetül, bár ezer meg ezer mellékúton el lehetne még filozofálni a történetről, egyetlen részét emelném már csak ki: nem mehetek el szó nélkül a lezárás mellett, amit persze, lehet utálni, lehet mondani, hogy „mi értelme”, de tökéletesen szummázza, hogy hova vezet a cselekmény: önmagába. A tanulság vagy mondanivaló szerintem ennyi: a karakterek nem változnak, nem fejlődnek, és így cirkulárisan haladva újra elkövetik ugyanazokat a hibákat, hiszen egészséges önreflexió híján nem találnak kiutat sem a kognitív, sem az érzelmi, sem a viselkedési mintázataikból.

Összességében ajánlanám a Baráti beszélgetéseket azoknak, akik a karakterfókuszú történeteket részesítik előnyben, akik szívesen merülnek el olvasás közben bonyolult kapcsolati útvesztőkben, nyitottak az intenzív, mégis emberi és reális érzelmi tartalmakra és képesek empátiával, megértéssel, de azért kellő szkepticizmussal viszonyulni ezekhez az esendő, sokoldalú és gyakran aggályos magatartású szereplőkhöz. Emellett ajánlom a regényt azoknak az olvasóknak, akik kedvelik az egyszerűbb, realista stílust és szerkesztést, és akik egy történetben is ezt preferálják – ha lélegzetvétel módjára magától értetődő, természetes és nem visz messze azoktól a hétköznapoktól, amiket mi is élünk.

Idézetek

„Rágörcsöltem arra, amivel szerintem Nick megbántott: az érzéketlen megjegyzéseire vagy utalásaira, hogy utálhassam, és ezáltal indokoltnak találhassam az iránta táplált tiszta gyűlölet intenzitását. De közben rájöttem, hogy mindössze annyit tett, azzal bántott meg, hogy visszavonta gyengéd érzelmeit, márpedig ehhez minden joga megvolt.”

***

„Az én egóm mindig is vita tárgya volt köztünk. Tudtam, hogy az intellektuális teljesítmény erkölcsi értéke legjobb esetben is semleges, de amikor rossz dolgok történtek velem, azzal vigasztaltam magam, hogy okos vagyok.”

***

„[…] Nick együttérzése feltételektől mentesnek tűnt, mintha a tényleges tetteimtől függetlenül is mindig mellém állt volna, miközben Bobbi határozott elveket vallott, és azokat mindenkire alkalmazta, így rám is. Nick ítéletétől nem féltem annyira, mint Bobbiétól.”

***

„Megnéztem, mennyi lenne az átlagos éves jövedelem, ha a világ bruttó össztermékét egyenlően osztanák el mindenki között; a Wikipedia szerint évi 16 100 dollár. Sem politikai, sem anyagi indokot nem láttam arra, hogy ennél többet keressek.”

***

„Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy szánalmasnak, egyenesen megvetendőnek lássam, hogy elfelejtettem, hogy bárki más szerethetné.”

Borító: 5/5

Tipik XXI. Század. Tipik KULT Könyvek. Never disappoints. Minimalista, kifejező, esztétikus, a belső fedél pedig szokás szerint gátlástalan tapogatásra termett. Semmi sallang, csak vibe-ok.

Értékelés: 5/5*

Nehéz megmagyarázni az 5/5-össégét ennek a regénynek. Azt hinnétek, hazudok a számokkal, ha elmondom, hogy a témája morális szinten elég aggályos, a karakterek minden igyekezetük dacára ellenszenvesek, az olvasáshoz rendelt hangulatom pedig halántékmasszírozósan feszült volt az idő nagy részében ha nem mondtam minden 50 oldalon kétszer-háromszor hogy „hát megőrülök” akkor egyszer sem.

És épp ezek ellenére mondom, hogy a Baráti beszélgetések maga a tökéletesen megálmodott és kivitelezett realista regény, ami egyszerre érzelmes és intelligens, és amit épp azok varázsolnak valóságossá, szerethetővé, sőt, felejthetetlenné, amik a feldolgozott témákat kellemetlenné, a karaktereket tökéketlenné és esendővé, a hangulatot pedig zaklatottá és fájdalmassá tették.

A történet maga egyszerű és lineáris, a felvillantott életképek banálisak, az írásstílus Rooney-tól megszokott módon minimalista, így a színt és drámát egyértelműen a karakterek szolgáltatják: alapvetően jóra törekszenek, közben mégis rengeteget hibáznak, bántják önmagukat és másokat, sodródnak az életben, nem vállalnak felelősséget, ítélkeznek. Passzívak, impulzívak, és sosem találják a középutat. Sajnálatra méltók, mégis nehezen szerethetők. Annyira komplikáltak, annyira szörnyűek – annyira ízig-vérig emberiek. 

Szóval ha eszképizmus gyanánt olvasol… akkor ezt talán inkább kerüld el. Máskülönben hajrá, fuss neki, izzítsd az empátiád, a megértésed, avass új kedvenc könyvet, és utáld kicsit Nicket a kedvemért.  

Adaptáció: 5/5*

Azért a Normális emberek is szint volt, de a Baráti beszélgetések 12 részét – akárcsak a könyvet – sikerült négyszer vinni végig, ami elég aggasztó, tekintetbe véve mennyire kellemetlen, feszült, sőt, egészen fájdalmas hangulatban telt így 4x7 órám. De ez a sorozat megtette azt, amit szerintem elég kevés adaptáció tud megugrani: nem vett el semmit az eredeti alapanyagból, nem veszett el jelenet, nem veszett el érzés, a karakterek épp úgy elevenedtek meg a képernyőn, amilyen kisugárzással elképzelhettük őket. Lassú volt, esztétikus és egészen egyszerű – de sosem üres vagy unalmas. Még azt is öröm volt nézni, ahogy a szereplők a vonaton zötykölődtek, sétáltak, bambultak. A casting tökéletes – mindenki emberinek és igazinak néz ki, bárki szembe sétálhatna az utcán, elhiszed róluk, hogy vannak érzéseik, hogy szoktak bevásárolni, vacsorázni, fogat mosni, élni, és ez elég alulértékelt komponens szerintem filmes téren. Alison Oliver félelmetes hatékonysággal lényegül át Frances merev, hektikus és nyomokban kislányos beütésű karakterévé, Joe Alwyn pedig megkockáztatom, hogy csak magát adta, mintha egyenesen róla mintázták volna Nick jófiúság mögé rejtett végtelen szenvedését és bénító passzivitását. Összességében: mindent átad a sorozat, ami a Baráti beszélgetések maga.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!