Már elment a Mesijás? | Borbély Szilárd - Nincstelenek

„Az apa szava olyan, mint a meleg ruha. Aki magára ölti, azt megóvja”, mondja. „Csak a fájdalomtól nem véd meg semmi”, mondja anyám. „Meg a csalódástól”, teszi még hozzá szomorúan.”

Eredeti cím: Nincstelenek

Oldalszám: 324

Megjelenés: 2013

Kiadó: Kalligram

Ár: 3000 –

A szerző új kötete életrajzi fikció. Szabálytalan prózakönyv, amely egy elzárt, endogám, szatmári kisfalunak a tereit és alakjait, emlékeit és hiedelmeit mutatja be, ahogy azt egy gyerek láthatja.

Borbély Szilárd regénye az emelt magyar érettségi szóbeli tételsorának hála került a kezembe – megjegyzem, ennek köszönhető az is, hogy kimondottan bűntudattal ültem le valamikor hetekkel ezelőtt értékelést írni, elvégre hány és hány kötelező várt még rám abban a maradék időben… Akárhogy is, úgy éreztem ez az olvasmányélmény megérdemel egy posztot, s én is megérdemlek egy lehetőséget, hogy megosszam veletek a gondolataimat erről a nagyszerű, ám felkavaró könyvről.

Kezdjük a legelején, mondhatni a feketelevessel, ugyanis a mű minden értéke ide vagy oda, annyi ezer százalék, hogy ez nem olyan történet, amit fel szabadna adni kötelező olvasmánynak. Ez épp annyira alap, mint hogy nem ültethetsz le húsvétkor egy általános iskolás kisgyereket megnézni a Passiót kötelező jelleggel, mert egyszerűen rohadtul máshol van az emberek ingerküszöbe.  Míg valaki már egy kis vértől is hány, addig a másik rezzenéstelen arccal végignézné a képernyő előtt azt is, ahogy valakinek húsvágóbárddal centinként leszeletelik az egész karját. Vizuális típus vagy? Szívesen! Ugyanígy van olyan, aki a Nincstelenekkel sokáig kell küzdjön mert egyszerűen kikészül attól a sok rémségtől, amiről beszámol a szerző, míg más képes túllépni a leírtakon. Magam szerencsére kevésbé borultam ki olvasás közben – bár Barbi drágám kellően felkészített rá előre –, de ennek ellenére erősen úgy érzem, hogy ezt nem kéne senkinek sem erőszakkal a kezébe nyomni. A lélekrombolást meg lehetne hagyni fakultatívnak. Mondjuk… azt hiszem, én ilyen esetben is vállalnám Borbély Szilárd regényét. Nem mazochizmusból, most nem. De ellenére annak az elsöprően negatív, nyomasztó erőnek amivel a mű operált, én igenis örülök, hogy a kezembe került – persze, levett az életről olykor a sok kegyetlenségével, de annyira… teli volt élettel, kendőzetlen, csúf, de igazi élettel ez a 300 oldal, hogy igenis azt érzem utána, hogy megérte.

A történet, bár megnevezetlenül, de a szerző gyerekkorának helyszínére, a csupán földrajzi koordinátákkal megadott Túrricsére kalauzol minket, a Kádár-korszak beli faluvilágba. Ebből kifolyólag a mű egészére egyaránt mély hatást gyakorol a vidékies, elmaradott környezet, valamint a fennálló rezsim és a szovjet minta hatása, ez formálja a karakterek társadalomban elfoglalt helyzetét, gondolkodásmódját és mindennapjait is. Ezek közül talán egyik sem igényel részletesebb bemutatást, ám miután ezekben rejlik a regény lényegének egy-egy csomópontja, így mégis kitérek rájuk.

Nem akarnék túlságosan tételszagúvá válni, de regényünk központi szervező eleme a múlt-emlékezet-identitás hármas összefüggése. Talán vagytok még, akik emlékeztek dolgokra, amiket a dédszüleitek meséltek, vagy akár csak a nagyszülők: dolgokra, amelyek nem voltak részei számotokra a múltnak, egészen addig, míg meg nem ismertétek őket, míg át nem adta nektek valaki ezeknek az eseményeknek az emlékezetét. Vagy ne menjük vissza annyira: gondolom senki sem emlékszik élete első hónapjaira, talán első pár évére sem kifejezetten, mégis számos történetet ismer arról, mégis hány hétig nem hagyta aludni a szüleit, mi volt az első szava, vagy hogy mindig beszorult valahova, halálra rémisztve így az anyukáját ez utóbbi true story, én voltam az. Ezeknek az emlékeknek a tudatba való beépülését segítik például szüleink ezerszer is újramesélt történetei; ezek teszik mindazt amit leírtam, és amire magunk nem emlékezünk, a múltunk összetevőivé. A Nincstelenek épp erre épül: az innen-onnan halott, múltba beépülő történetekre és a saját tapasztalásokra, mégpedig egy mindössze ötéves kisfiú szemüvegén át.  Sokat lát az ember ez alatt a 300 oldal alatt, de minden olvasottból egy konklúzió vonható le: főszereplőnk minden emlékét negatív alaphangulat lengi át. Múltja és jelene egyaránt zavaros, erőszakkal és fájdalommal, elesettséggel és kiszolgáltatottsággal teli, olyannyira, hogy az ember egyszerűen nem hajlandó olvasás során tudatosítani, hogy mindez igenis egy óvodáskorú kisfiú tapasztalata. És ha ez önmagában még nem elég megterhelő, nem árt belegondolni, hogy a leírtak nem vehetők ezer százalékosan fikciónak, köztudott, hogy a szerző részben életrajzi elemekből táplálkozott. Erről röviden annyit, hogy senki se virágos jókedvében vágjon bele a Nincstelenekbe. De azért az öngyilkosság határán se. Szuperérzékeny lelkűek meg soha. 

Ahogy fent már belekezdtem egyszer: faluvilág és Kádár-korszak, ez két nagyon is meghatározó eleme a történet „világépítésének”, ha használhatom itt ezt a szót. Az említett rendszer milyensége ebben a könyvben leginkább az uralkodó társadalmi helyzetekben mutatkozik meg. Valószínűleg bárkinek, aki elvégezte a középiskolát – vagy akár csak az általánost – a kuláküldözés lesz az első fogalmak egyike, ami a kommunizmusról eszébe jut – és egészen biztos, hogy főszereplőnk felmenőinek is gyakran járt az eszében, ugyanis a Rákosi-rendszer alatt egyetlen föld megvétele választotta el őket a kulákká nyilvánítástól. Végül elálltak a vételtől, ez pedig kivonta őket ennek ellenségnek vélt társadalmi csoportnak a keretei közül, mégis megfigyelhetővé vált a megbélyegzésük bizonyos helyzetekben, akár ebből adódóan, akár származásuk miatt. Utóbbi elég összetett és ellentmondásos, különböző családtagok történetei szerint változó eredetet határoz meg. A főszereplő kisfiúba hol azt sulykolják, hogy ő nem paraszt, hol az ellenkezőjét; a család egy ága azt mondja ruszin, azon belül is hucul, míg egy másik románnak bélyegzi; a legkétesebb azonban a család zsidósághoz fűződő viszonya. Az édesanya görög katolikus nevelésben részesült és úgy tűnik tart is keresztény szokásokat, ugyanakkor visszatérő kérdés az apa zsidó származása, amit hol tagadnak, hol elfogadnak, s akárhányszor szóba kerül, eltérő módon magyaráznak. Egyik-másik feltételezésről kiderül, mennyire igaz, ám akármelyik legyen is épp a befutó, muszáj észrevennünk azt a tulajdonságot, amely valamennyi lehetőséget összefogja: a korabeli viszonyok alapján mindegyik csoport a társadalom számkivetettjei közé tartozott. Az „idegenek”, a zsidóság, a kereszténység, a kulákok, a cigányság… bármilyen eredetmítosz jöjjön is számításba, az kiveti a főszereplő családot abból a falusi életből, amit a többi lakos elfogad.

Ebből adódik, hogy bár a falusi élet alapjában véve sem egyszerű, főszereplőnk és szülei, testvérei azon belül is kifejezetten válságos körülmények közé kerültek. Az édesapát származása, esetleges zsidósága, a „majdnem-kulák” felmenői burkoltan ugyan, de a rendszer ellenségévé teszik, munkáiból sorra elbocsátják, sehol sem látják szívesen, így a családja helyzete kiszámíthatatlanná válik, mindennapossá válik a nélkülözés.

De a szónak – „nélkülözés” – rengeteg jelentésrétege jelenik meg a mű során: eleinte a nincstelenség pusztán az anyagai javak hiányát jelenti, majd minden oldallal egyre mélyebb oldaláról mutatkozik meg a szó, kiszélesíti értelmét, s mondhatni hatáskörét is.

Igen, anonim főhősünk a szó legszorosabb értelmében nincstelen. Az oldalakon érzékletesen és fájdalmasan jelenik meg az éhezés, s az olyan mértékű takarékoskodás, mely bővebben azt jelentette, hogy a gyerekek ma is éhesen mennek aludni, hogy maradjon egy falat kenyér holnapra is… de a legnagyobb problémát szerintem a történet során nem ez jelenti. Vagyis nem csak ez. Szereplőink ugyanis minden más téren is nincstelenek. Nincs szabadságuk, kiutuk abból a szegénységgel és duvasággal teli faluvilágból amely teljes életterükké szűkült, nincs identitástudatuk, nincs valós önképük, nincs stabil helyük a világban. Ezt különösen jól szemlélteti, hogy főszereplőnknek még csak a nevét sem tudjuk meg, egyszer sem említik ugyanis: talán ez által jelenik meg, hogy maga sem tudja, ki ő.

A könyv során legfeltűnőbb jelenség azonban az érzelmi nincstelenség. Persze, mindenki tudja, hogy falun mások az emberek többségében, de amit itt tapasztalunk, az egy határon túl esik, és szerintem az olvasóban is életre kelti az események nyomában megjelenő érzelmeket: megalázottságot, fájdalmat, félelmet, nyomott hangulatot, elhagyatottságot. Karaktereink mindennapjainak szerves része a durvaság, ezt pedig jobbára mindenki a nála gyengébbre örökít át: bár az apa jelentéktelen és gyenge figurának tűnik olykor, igazából erőszakos a feleségével, aki bár olykor eléggé karakánnak és bátornak tűnik, igazából gyermekeire fókuszálja át frusztráltságát, veri és fenyegeti, lelki terrorban tartja őket, a gyerekek pedig jobbára az állatokon vezetik le mindezt. Bár az ágszerű lebontást mellőzve is jellemző az erőszak, az állatkínzás, a lelki bizonytalanság a megjelenített életekben. Ezek közül számomra a legszívszorítóbb talán az édesanya állandó fenyegetőzése volt: időről időre hisztérikussá vált, s öngyilkosságot tervezgetett gyermekei jelenlétében, hol a padláson akarta felkötni magát, hol kútba ugrott volna, nagyobbik lánya és fia pedig ilyen napokon felváltva végigvirrasztották az éjszakát, hogy ne tehessen a nő semmit.

De ugyanúgy megjelenik a durvaság más helybéli viszonyokban is: a koszos falusi gyerekek például megdobálják – hogy jobban érezzük az összefüggéseket: megkövezik – a főszereplő fiút, a felnőttek pedig megalázzák az ártatlan és jóhiszemű, Messijásnak csúfolt cigányt. Itt felfigyeltem egy párhuzamra, ami nem tudom, mennyire sántít, de továbbra is úgy érzem, érdemes rajta elgondolkodni. Mesijást hasonlítottam össze fejben a Messiással: míg előbbit a falusiak arra alkalmazzák, hogy megszabadítsa őket a szennyvíztől, addig a megváltó, mint tudjuk, a bűnöktől váltotta meg a gyarló embereket, a történet végén pedig Mesijás megalázása szerintem párhuzamba vonható Jézus szenvedéstörténetével. De ki tudja, talán csak én agyaltam ezen.

Lényeg a lényeg, az állandó kemény tettlegesség, valamint a durva beszéd, az egymás iránti minimális tisztelet nélkülözése, az emberek egyedüli önmagukra utaltsága mind-mind egy szeretet nélküli, rideg, és valóban teljesen nincstelen környezetet teremtettek. Bevallom, rohadtul fájt néha olvasni… de éreztem benne a tapasztalatot, amitől az egész olyan valóságos lett, és ami miatt azt hihetem, megérte mindezt megírni, és elolvasni is. Minden borzalom ellenére.

Kedvenc idézetek:

„A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van közöttünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.”

***

„Anyánk keze akkor is simogat, amikor üt. Az apáké akkor is büntet, amikor simogat”, mondja mindig anyám. Mert megbánja utólag és akkor meg azért sír. Olyankor mi szoktuk vigasztalni. Meg azt mondjuk, hogy nem fájt. De ez nem igaz.”

***

„Előbb-utóbb aztán mind elfáradnak és átadják magukat a női sors méltóságának, amely a fájdalom dajkálása és felnevelése. A szenvedés gondozása egy életen át. Egészen a sírig.”

***

„Mert soha semminek se lesz vége. Ahogy a gyűlölet se szűnik meg soha. Minden hibát végtelenszer ismétel az ember.”

Borító: 5/5

Sok ragoznivaló nincs a látványon: egyéb cifraságot külsőségekben sem igényelt volna a könyv, mi több, nem is illett volna hozzá. Ez a letisztultság a kopár, homályba vesző tájjal és az egészen egyszerű tipográfiával tökéletes választás, elvégre megadja a kissé nyomasztó alaphangulatot, de eközben nem tereli el a figyelmet a lényegről, a belbecsről.

Pontozás: 5/4.5

Illik magasztalni valamit, amiben ennyi szörnyűség és kegyetlenség összegződik? Illik magasztalni egy ember szenvedésalapú, életrajzi ihletésű sorait, egy ötéves kisfiú harcát az élettel, az ő megtört vallomásait? Egyszerűen nem érzem helyesnek… közben viszont nem tudom megállni azt sem, hogy szenteljek pár sort a mű iránti tiszteletemnek.  A szerző iránti elismerésemnek – noha ez olyan dolog, aminek ő már nem lehet tudatában, hiszen nem élte meg még azt sem, hogy a regénye kötelező olvasmány legyen. Mindenestre én hálás vagyok ez utóbbi tényért, és hogy az érettséginek hála kezembe akadt a Nincstelenek. Kemény perceket okozott olykor, de a vége után nem a megrökönyödöttség maradt: csupán a vegytiszta lenyűgözöttség, valami fájó, de magával ragadott lelkiállapot. Hiába tűnik elsőre végtelenül egyszerűnek ez a történet, hiába fest úgy, mintha az oldalanként megismétlődő állatkínzásról, erőszakról, durvaságról szólna mindössze. A lényeg igazából mindezek mögött van. És utána, valahol a jövőben.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Q&A #3 | Konyhatündérkedés, bosszúságok és Andris

Hey there! Frissen szerzett szabadságom mondhatni megihletett, bár talán elég lenne úgy fogalmaznom, a bűntudat nélküli billentyűzetkoptatás beindította a nyelvét a bennem élő bloggerinának. Akárhogy is, hosszú idő után végre rászánhatom az időt arra, amit szeretek csinálni, úgyhogy vegyétek ezt jó hírnek, vagy sem, én bizony itt vagyok. Megint. Nem mintha ezt nem jelentettem volna már be párszor, mikor akár percnyi lopott szabadidőben is reménykedtem… de azért tegyetek már úgy a kedvemért, mintha legalább egy kicsit komolyan vehető lennék. Köszi. Tehát, diadalmasan túléltem az érettségiket – igen, a túlélés a megfelelő szó –, nekiálltam posztot írni a gimis éveimről, ami egyszer már a kukában végezte egy egyszerű „muszáj moderálnom magam” felkiáltás mellett, majd elhatároztam, hogy amíg ez beérik (meg a rakat elmaradt értékelésem is), addig elhasználom az első kérdezz-felelek körben kapott számok maradékát. Tudjátok, csapok egy újabb válaszolós-mesélős, népet untatós mulatást, ahol ezúttal olyan érdekfesztítő kérdések válaszáról rántom le a leplet, minthogy tudom-e csukott szemmel emelgetni a szemöldököm. Ezzel természetesen színvonalat csempészve az internet alantas bugyraiba.

Van valamilyen hasznos/különleges testi adottságod?

Ha van is, nem a terhelhetőségem az, az biztos! Viccet félretéve, tartozom egy vallomással: a lábfejem csodákra képes. Meg egyáltalán, fuckin csodás. Tudom, ez a kijelentés most több, mint fura, emberek szoktak büszkék lenni a gyönyörű szemükre, a dús hajukra, a csodás alakjukra, hát én meg kurvára a lábfejemmel vagyok a legelégedettebb. Egyrészt már azt hasznosnak találom, hogy van általa egy testrészem, amit a legelvetemültebb selfhate-es óráimban is szeretek magamon, de hogy a konkrétumok vizére evezzünk, elárulom, hogy képes vagyok egyenként mozgatni a lábujjaim - oké, ez lehet hogy nem hasznos, de tök vicces -, az alkalmak kb. 70 %-ában pedig mikor leejtek valamit, azzal spórolom meg a lehajolás fáradalmait a kilencvenéves gerincemnek, hogy a lábammal veszem fel a leesett cuccokat. Vágták már rá erre páran, hogy ez nekik is megy, de belebuktak, úgyhogy hajrá, kihívlak titeket.

Gondolj a kedvenc sorozatodra. Mit szeretsz benne a leginkább?

Tekintve, hogy nagyjából egy hónap alatt pörgettem le mind a 10 évadát, azt hiszem a Jóbarátok hivatalosan is a kedvencemnek minősülhet – annak apropóján, hogy konkrétan jobban tud érdekelni mint a saját életem, és ez baromi üdítő változatosság. Többet bőgtem Ross és Rachel drámai bénázásain, mint a sajátjaim miatt, nem is beszélve arról, hogy hányszor sírtam örömömben, vagy könnyeztem a nevetéstől ez alatt a kétszázakárhány epizód alatt. Ez a sorozat szélesebb teret engedett az érzelmeimnek e pár hét folyamán, mint a való élet évek leforgása alatt, és erre nagy szükségem volt – és van – hogy levezessem az összes szart valahogy, ami odabent van. Tudom, ez elvileg nem egy jó dolog, de vállaltan imádok más életekbe menekülni a valóság elől.

Képes vagy csukott szemmel emelgetni a szemöldöködet?

Persze. Van aki nem?

Mivel lehet lenyűgözni?

Nem egyszer mondtam, de nem is kétszer, hogy az én szívemhez a fülemen át vezet az út, egy szép hang, egy zongorakíséret vagy egy erőteljes, precíz gitárszóló és én már nem is állok a lábamon. A Bohemian Rhapsody gitárszólójától például konkrétan átfut rajtam a hideg, nem is bírom ki állva az egészet mert félek elájulok a gyönyörűségtől. De ahogy újabban kezdek rájönni visszanézve előző évek bajnokságait, egy szónoki szintű slam is eléggé meg tud borítani… szóval ne mondja nekem senki, hogy nem hagyok választási lehetőséget.

Mi az, amiért fizetnél valakinek, hogy csinálja meg helyetted? Miért?

Fizetnék mondjuk azért, hogy valaki egész hátralévő tanulmányaim során letegye helyettem a szóbeli vizsgáimat. Belőlem a stressz meg a drukk nem hirtelen energiacsúcsot vált ki, a felszökő adrenalintól nem nő a teljesítményem, ó nem, én leblokkolok, egy értelmes mondatot sem tudok alkotni, remegek mint egy Parkinsonos és elbaszok mindent. MINDENT. Úgyhogy örömmel venném ha én mondjuk kidolgozhatnám jövőbeli feleleteimet írásban, valaki pedig elmondaná őket helyettem. Várom is a jelentkezéseket fényképes önéletrajzzal a nemtudokfelelni@szánalom.com –ra.

Ha lenne egy lányod/fiad, hogy neveznéd el?

Gyerek ugyan még a hosszútávú terveim közt sem szerepel, azért van a tarsolyomban egy-két név, ha az élet, az a ribanc kicseszne velem egyszer. A fiamat ezer százalék, hogy Andrásnak hívnám, ez annyira örökzöld, imádnám kiskorában Bandinak becézni mert rohadt aranyos, aztán jöhet a szeretnivaló Andris majd a felnőtt András… szerintem ez tökéletes. Ha pedig lányom lenne, hazabeszélek kicsit, de szerintem Annának hívnám. Tudom, nem vagyok valami fantáziadús, de ezek a nevek szerintem örökké szépek maradnak, sosem avulnak el, és minden koroszályban viselhetők, úgyhogy totál praktikusak. Szerintem nem panaszkodhatnának a kölykök – elvégre nem Denerisznek meg Dzsonsznónak hívnák őket így, fonetikusan.

Egy egytől tízig terjedő skálán hogyan értékelnéd a konyhai tudományodat?

Az attól függ, az „egyedül muffint tudok csinálni, de azt eszméletlen finomat úgyhogy mindenkinek folyton azt sütök, hogy azt higgye mekkora konyhatündér vagyok holott még egy tisztességes rántottát sem tudok készíteni” szerintetek hány pontot ér?

Mit csináltál a legutóbbi születésnapodon?

Nos, a legutóbbin éppen a Smoke Damage volt a kedvenc számom, a Hi I’m Case-től úgyhogy teli torokból énekeltem hogy „I’d make new year’s resolutions but I didn’t really plan on waking up”. Ennyire élveztem a nagy 18-ast, és mennyire élem amúgy ezt a dalt még mindig, úristen… pedig nagyon nem kéne.

Mondj három dolgot, ami felbosszant!

Jó a kérdés, az egyedüli nehézséget az okozhatja, hogy megálljak háromnál… Először is, rettentően böki a csőröm az, hogy rengetegen nem tudják mit is jelent igazából a feminizmus, ezért fűre-fára hajtogatják, közben új, pejoratív jelentéssel ruházzák fel és lépten-nyomon összemossák a férfigyűlölettel, ami abszurdum, mert a kettő két egész más dolog. Szóval mindenekelőtt adnék egy értelmezési szótárat minden barom kezébe, aki határozott nővel találva magát szembe máris „feminista picsázik”. Kettő: teli tüdömből sikítanék attól, ahogy férfiak próbálnak beleszólni olyan dolgokba és döntésekbe, ami egy nő SAJÁT testével kapcsolatos. Javasolnám, hogy mielőtt szóba kerül részükről hogy mit tehetünk és mit nem, növesszenek méhet, menstruáljanak, essenek teherbe és szüljenek egy gyereket, aztán visszatérhetünk majd az ostoba ötleteikre és hozzáfűznivalóikra (már tisztelet a kivételnek… mert talán cinikus vagyok, de azért nem annyira, hogy ne higgyek benne, hogy léteznek normális emberek is. Biztos vannak. Mellesleg most szükségesnek érzem megjegyezni, hogy nem férfigyűlölet szól belőlem, nem lejáratni akartam a másik nemet, se semmi hasonló, tudom hogy rengeteg kivétel is van, csupán reflektálni akartam két komoly problémára, amibe folyton belefutok valahol, és szörnyen felbosszantanak.) És akkor jöjjön a harmadik, amivel kieresztenék kicsit az előző pontok komolyságát követően: idegesít, hogy nem gyártanak tisztességes melltartót kismellű nőkre. Igen, igazából sértőnek érzem, hogy mintha mi nem is léteznénk, értitek… húzzunk át a gyerekrészlegre Hello Kitty-s topokért vagy oldjuk meg ahogy akarjuk. Mintha nem lenne önmagában elég csapás az, hogy az ember – néhány szerencsétlen – lányának egy 12 éves kisfiú felsőtestét kell magán viselnie.

Kardio vagy súlyzózás?

Későesti tócsnivacsorák és sorozatnézés.

Ennyi voltam mára – első ránézésre nem sok, de közelebbről vizsgálva bőven épp elég. Hamarosan összekaparom a lelkierőm és befejezek minden hónapok óta félkészen várakozó posztot, addig viszont egyéb mondanivaló híján elbúcsúzom: ha lenne bármi mélyenszántó, vagy akár kevésbé magvas – szörnyülködhetsz például, mennyire nem kedvez a burgonya jelenlegi ára és állapota a nagyipari tócsnigyártáshoz, ígérem, helyeselni fogok – gondolatotok, ami kikívánkozik, akkor odalent az a sok kis billentyű arra való, hogy püföljétek egy sort és ne kíméljetek. Kellemes nyarat, és sose hagyjon el titeket a légkondi!

Nyári bakancslista | 2019

Hey there! Pénteken egyszer, s remélhetőleg mindenkorra leszámoltam az emelt érettségijeimmel, úgyhogy üdv nekem ismét itt, az élők sorában! Kemények voltak az elmúlt hetek: az éjjelre leterítő kiégésemet pedig estéről estére máshogy kezeltem: olykor bűntudattól keserédes Jóbarátok nézéssel kapcsoltam ki, máskor megírtam kínomban egy hatoldalas levelet, de leggyakrabban csak egy könnyes sóhajjal megpróbáltam kifújni magamból az igencsak hátráltató frusztrációmat, hogy este tizenegykor újra nekifuthassak a Tolnai Ottó tételemnek. Ez utóbbi nem egyszer torkollott sírásba, de az vesse rám az első követ, akit nem tölt el az agresszióval vegyes végső kétségbeesés a Világítótorony eladó c. remekművet, vagy a hozzá készült tételt olvasva. Na de hogy a tárgyra térjek: egy ilyen este eredménye volt a jegyzeteim közt megjelenő és egyre gyarapodó bakancslista féle is – annak a szellemében természetesen, hogy mikor tanulnom kéne, természetesen ötletek garmadája árasztja el az agyam, hogy mi mindent csinálnék jelen pillanatban szívesebben.  E költői kérdésre a válasz amúgy a „bármit”. Egy szó mint száz, ha már elvesztegettem az értékes, tanulásra szánt időmből úgy… nos, öt percet kigondolni, miket tervezek az idei nyárra, akkor gondoltam megosztom mindezt veletek is – hadd hüledezzen mindenki, hogy nem szerepel a felsorolásban sem fancy fesztivál, sem tengerparton lazulás, sem a lebarnulás ami még életem 18 éve alatt egyszer sem sikerült, de miért is ne szeretnék egész évben világítani mint egy led izzó. Let’s see!

1. Zongorázni

Bár sokszor úgy érzem, hogy mindennemű muzikális képességemet elhagytam valahol az általános harmadik-negyedik osztályában, pár hónapja elhatároztam, hogy igenis szorosabbra fűzöm kapcsolatomat a régi Petrof zongoránkkal, mert van valami végtelenül szomorú abban, ahogy csak áll évszámra anélkül, hogy bárki megszólaltatná. Egy ideje Queen számok első versszakainak szakadatlan ismétlésével emelem a hangulatot – remélem az egész utca élvezi –, de tervben van tovább bővíteni a sort, ha már kiakasztottam a telefonom memóriáját az oktató videókkal.

2. Életre hívni elveszettnek vélt kreativitásom and such things

Ez igazából több önálló részt magába foglal, egész egyszerűen csak úgy éreztem tartozom felétek annyi alapvető tisztelettel, hogy ne húzzam az időtöket feleslegesen x újabb ponttal. Csak ezzel a magyarázkodással, of course. Lényeg ami lényeg, szeretném ezt a nyarat részben a festésnek szentelni – májusban több-kevesebb sikerrel, de megkíséreltem lefesteni Brian Mayt, ez alatt pedig rájöttem, hogy ez egy nagyon is relaxáló tevékenység: egyrészt teljes koncentrációt igényel, másrészt segít elengedni magam. Másodszor: megígértem a húgomnak, hogy horgolok új ruhákat a babáinak – még általános környékén nagyon elragadott ez a horgolás dolog, és rengeteg apró ruhát készítettem, amelyeket… hát, ma már nem tartok a legjobbnak, úgyhogy eldöntöttem, nekifutok mégegyszer. Végül pedig, ha már textil – ami, valószínűleg nem tudjátok rólam, de örök kedvenc ágam a kézművességen belül –, eldöntöttem, hogy varrok magamnak egy király farmerszoknyát egy régi nadrágomból.

3. Életrajzokat olvasni

Talán írhattam volna csak egyszerűen azt, hogy „olvasni”, elvégre olyan dolgok is állnak a listámon példának okáért, mint az Iskola a határon, vagy A Mester és Margarita, amit elmulasztottam megejteni az emelt magyar érettségi előtt hoppá, de mindez ide vagy oda, a főszerepet jelenleg az életrajzoknak szentelném. Már nem is számolom hányat tornyoztam egymásra az asztalomon: Freddie Mercury, Rod Stewart, McCartney, Elvis, Madonna, Phil Collins, Bob Dylan… és valamilyen asszociatív kapcsolat alapján ide sorolnám az efféle kötetek mögé Arany és Petőfi levelezését is, amit néhány idézetnek (és meglepő módon az emeltre olvasás alatt megismert még több versüknek) hála már alig győzöm kivárni, hogy a kezemben tarthassam!

4. Fordítani

Nem akarnám ezt túlrészletezni: szeretnék megint elkezdeni dalokat fordítani mint néhány éve, mert amellett, hogy rettentő relaxálónak találtam, még bizonyos korlátozott szinten az angoltudásomnak is jót tett ez a tevékenység. Idén megpróbálkoznék néhány verssel is, ami előreláthatólag hasznára lehetne a „poézisemnek”, ha szerencsém van és direkt fogalmaztam ilyen nevetségesen fellengzős módon, mintha lehetne részemről poézisről beszélni egyáltalán, na de egy kis irónia még nem árthat meg senkinek. Ezen felül, mintha nem lenne ez is bőven sok célkitűzés egy magamfajtának, tervbevettem egy picit nagyobb fordítós projektet is, de azt fedje egyelőre jótékony homály.

5. Egy hétvége Barbival

Igen-igen, kilátásba került végre egy sis-reunion, ami már elég időszerű, tekintve hogy lassan két éve, hogy utoljára találkoztunk – ez pedig így leírva még keményebb, mint eddig hittem. Mindenesetre ha jól állnak nekünk a csillagok, Barbim leruccan majd ismét egy hétvégére, maga mögött hagyja a nagyváros zaját, hogy velem élvezze a kisváros eseménytelenségét és tiszta levegőjét.

6. Kihasználni, hogy lesz időm sorozatot nézni

Na nem mintha az idő hiánya gyakran visszatartott volna attól, hogy éjjel kettőig nyomjam a Jóbarátok maratonokat. Az elkövetkezendő időszakban viszont szeretnék a végére érni mind az Agymenőknek, mind az Így jártam anyátokkalnak, amiket szerintem már évek óta parkolópályára tettem, a fene tudja miért, mert imádom mindkettőt. Akárhogy is, a sitcom kedvem az egekben, úgyhogy hamarosan újra következik Robin és Barney shippelése a végletekig és persze a röhögés az olyan fizikás poénokon, amiket nem is értek. Másodszor, Barbi lelkesedésének hála felkerült a rövidtávú listámra a Gilmore Girls; haladnék tovább a Mr. Robottal, kíváncsi lennék a Csernobilra, folytatnám a Black Mirrort, és nővéremmel a Trónok harca is egyre inkább kísértésbe ejt minket… egy szó, mint száz, nem fogok sokat aludni.

7. Twilight-maraton

Ha már belemásztunk a sorozat-témába, akkor ez még idevág… tudom, egy szenny mind az öt film, és annak ellenére, hogy egészen szeretem az Alkonyatot, ezeket én sem bírom végigülni anélkül, hogy idegösszeroppannék kicsit meg hogy újranarrálnám az egészet, DE… számomra ez a széria maga a nosztalgia. És könyörgöm, itt állok a felnőttlét nevű bazinagy szakadék szélén, kell ez a kis időutazás most nyolcadikos koromba. Meg amúgy is, régen láttam már vámpírt csillogni. Apropó, mi lenne ha újrakezdeném a Vámpírnaplókat is? Vagy ne higgyem, hogy ennyi időm van? xd

8. Nyújtani, nyújtani és nyújtani

Szeretném azt írni, hogy edzeni, de bölcsebb vagyok annál, minthogy évek példáját követve ismét megfogadjam, hogy felkelek majd hajnalok hajnalán tornázni, aztán két nap után megszegjem. Nem, ennél már sokkal inkább koncentrálnék a nyújtásra, ugyanis ehhez az elmúlt hónapokban már meg is találtam a megfelelő módszert, rendszerint az esti sorozatnézés közben csinálom, így sikerül összekötnöm a kellemeset a hasznossal. Mondjuk eddig el-elcsaltam jónéhány napot, talán az az igazi cél, hogy ezeket a csalónapokat kiiktassam, és rendszeresebbé váljak. Hű, túl sokat akarok.

9. Posztok, posztok mindenhol

Avagy meghatároznám a havi minimumot mondjuk hat bejegyzésben: ez az idei havi átlagomat tekintve őrületesen magas elvárás önmagammal szemben, másrészt a tavaly augusztusi számokat nézve nagy elmaradás… tehát mindent egybevetve afféle középút, elsősorban ezt igyekszem majd megtartani, aztán reméljük a legjobbakat! Rettentően sajnálom, hogy az év első felében nem jutott az oldalra annyi időm, amennyit az márpedig érdemelne, és eléggé parázok, hogy ez a helyzet az egyetemmel kézenfogva jelenik majd meg ismét a küszöbömön, úgyhogy fontosnak érzem kihasználni az időm, amíg van.

10. Költözködni

Szeptembertől egyetem, én pedig nem a saját kisvárosomban kezdem majd meg a számtalan szemeszteren átívelő szenvedést, tehát át kell helyezzem megszokott életterem valahová máshova, de ha valamibe, ebbe tényleg nem mennék bele túl részletesen. A dolog épp amennyire izgalmas, épp annyira félelmetes, és egyben nyilvánvalóan rengeteg jövőbeli szorongásom okozója is, tekintve hogy legendásan szarul viselek mindennemű változást. Nincs mit tenni, lassan 19 év ide vagy oda,  egy nagy gyerek vagyok.

11. Kitágítani a zenei látóköröm

Kellemesebb vizekre evezve, elérkezettnek látom az időt, hogy megpróbáljak végre képbe kerülni minden olyan zenével, amivel egyáltalán megéri képben lenni: tehát a nagy legendákkal. Várólistáztam egy halom dokumentumfilmet, és ezért tornyoztam fel az asztalomon az anyukámtól kölcsönvett kupacnyi zenész-életrajzot is: ezek úgy érzem segítik majd a folyamatot, és ez rám is fér, tekintve hogy konkrétan egyetlen Elvis szám címe sem jut eszembe, és nálam Michael Jackson tudás is nagyjából megáll a Heal The Worldnél. Ha már itt tartunk: jó kis zeneajánlásokat szívesen várok kommentben, ne hagyjatok cserben pls!

12. Slam

Ez talán a számomra legkedvesebb pont, ugyanis hosszas kapálózás meg a tökéletes formák keresése után jöttem rá arra, hogy igenis létezik valamiféle út a tiszta költészet és a próza felé hajló művészet között, amiben már csak belegondolva is kényelmesen érzem magam, ez pedig a slam. Így tehát időben bővelkedve szeretnék írni párat, fejlődni benne, és ha úgy hozza az élet, el is néznék nyáron egy ilyes estre. Addig is néhány kedvenc Twitteresem videóival, meg Bárány Bence slamekkel hangolódok.

És veletek mi a helyzet? Ha megosztanátok velem, mit terveztek a nyárra, ne tartsátok magatokban, alább bátran fejeljetek a billentyűzetbe! Pussz!

Fredrik Backman - Amit a fiamnak tudnia kell a világról

„Ez lenne hát az élet, amely bizonyos dolgokat megkövetel tőled. Legyél becsületes, bátor és igazságos. Szeress, és légy szeretve. Vallj kudarcot. Kerülj kínos helyzetekbe. Győzz. Ess le valahonnan. Ess szerelembe. Alapíts együttest.”

Eredeti cím: Saker min son behöver veta om värladen

Oldalszám: 176

Megjelenés: 2019

Kiadó: Animus

Ár: 3290 –

Hogy milyen szülőnek lenni, arról mindenkinek más a véleménye, de azt, hogy a gyereknevelés számos nehézséget, buktatót, vicces és megható fordulatot tartogat, senki sem vitatja.

Fredrik Backman, Az ember, akit Ovénak hívnak szerzője ebben a briliáns kötetben éppen ezeket a fordulatokat veszi sorra. Szó esik itt repülőterekről, műanyag zsiráfokról, együttesalapításról, pankrációról és még sok más hasznos és haszontalan dologról. Személyes, szókimondó, tiszteletlen, és rendkívül szórakoztató.

Vannak könyvek, amelyek szépen, fokozatosan beszippantanak, amelyeket megismersz, s ezáltal megszeretsz; vannak, amelyeknek ez sok idő, míg vannak, amelyeknek kevés, ahogy akad, aminek ez sikerül, és sajnos olyan is aminek nem… de most mindenekelőtt az olyanokról szeretnék beszélni, amelyeknek már az első oldala alatt tudja az olvasó, hogy valami különlegesnek lesz a részese. Valamint arról az érzésről, mikor leültem egy percre az íróasztalomhoz – ahol mellesleg sosem ülök –, mondván „csak belelapozok”, majd a kényelmetlen irodai székemen görnyedve kezdtem haladni fejezetről fejezetre, ugyanis rájöttem, hogy Backman könyvei nem úgy működnek, hogy te csak úgy beleolvasol. De nem ám! Szó sincs arról, hogy önkényesen felvedd-letedd drága Fredrikünk bármely könyvét, mi több, attól a perctől, hogy kezedbe fogtad bármely irományát, már el is vesztetted a szabadságod, tesó, csak szólok. A kötet, melynek tetején a „Fredrik Backman” név áll, magához láncol, úgy kapcsolja a fedél részecskéit a bőrödhöz, mintha csak pillanatragasztóval illesztették volna őket egymáshoz. Az Amit a fiamnak tudnia kell a világról esetében pedig mindez hatványozottan igaz.

Tudni érdemes, hogy ha van számomra olyan, hogy húzónév, akkor alapvetően is elég gyér táborra gondolok, csupán néhány taggal… de – noha ilyen éles mezőnyben igazán nem szép rangsorolni, tudom –, talán közülük is Backmanre gondolok először, mint olyan íróra, akinek a neve mindig garancia valami maradandó, elgondolkodtató, ugyanakkor rendkívül mulattató olvasmányra. Nem túlzok azzal, hogy az iránta táplált bizalmam feltétel nélküli – legalábbis elég közel áll ahhoz. Legújabb témáját valamelyest mégis gyanakodva figyeltem; mint egy különleges, de felettébb veszélyes kígyófajt, amit csak egy kétméteres bottal merek megpiszkálni, vagy hasonló. Mert valljuk be, szülőnek lenni nem kis falat. Úgy írni a témáról, hogy emésztés során ne okozzon kárt ideát a belső rendszeremben… az még nagyobb. Persze a szerző már az Életed üzlete c. történetében is bizonyított, s ha belegondolok, A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb sem fukarkodott a szülőség buktatóinak bemutatásában… de ez a kötet mégis más, gondoltam. Egy személyes vallomás. Személyes élmények. Érzések. Talán csak féltem, hogy a szerzőről megjelenő apa-kép nem felel majd meg az elvárásaimnak. Talán aggódtam, hogy ha nem elég jó ember, nem tudom kellően tisztelni szerzőként sem… ki tudja. Mindenesetre ha át is szaladt efféle gondolat az agyamon, most biztosak lehettek abban, hogy nem győzöm magam szidni miatta.

Hogy tökéletes apáról beszélünk-e? Nos, nem állítanám. Hogy jó szülő-e? Minden igyekezetével azon van – még ha be is pánikol a zavarbaejtően nagy, és koránt sem apukakímélő pelenkakínálaton. Fredrik nem volt tökéletes. Nem tudta, milyen törlőkendőt kell venni a babának. Elvitte kicserélni a pelenkát, de csak a pelenkacserét felejtette el. De tudta, hogy nem szuperhős – bár a „mi a szupererőd” kérdésre vitathatatlanul jól hangozna az „apa vagyok” válasz –, beismerte a hiányosságait, és lépten-nyomon igyekezett tenni valamit ellenük. Odatette magát. Próbálkozott. Szerette a fiát. Óvta, védte, tanította, igyekezett jó tudást, és igazi értékeket adni át neki, s szerette az anyukáját – ezek pedig őszintén mindent jelentenek.

Persze Fredrik és a felesége más tekintetben is igyekeztek mindent megadni a fiuknak – vegyük például azt a beépített hangszórós játékállatot, ami nyugizenét játszik, és amitől elvileg jobban alszik a gyerek. És most állítsunk fel egyféle kontrasztot – igazából éppen azért hoztam fel ezt az anyagiasabb példát. Mert amit a kötet nagyszerűen szemléltet az az, hogy szülőként rohadtul nem mindegy az, mit nyújtunk a gyerekeinknek. Mert elvileg ez a szerepkör nem ott merül ki, hogy anyagi értelemben biztosítod valaki életben maradásának feltételeit. Mármint, félreértés ne essék. Bátorkodom minden gyermek nevében kifejezni a hálámat, amiért van tető a fejünk fölött, felfűthetjük a szobánk télen, van mit ennünk és nem hagyják a szüleink, hogy szakadtan járjunk iskolába. De tévedés azt hinni, hogy ennyi elég – és még mindig minden gyermek nevében beszélve, nem telhetetlenségből mondom ezt. Egyszerűen csak az a helyzet, hogy ennél még egy kisállatnak is több törődésre van szüksége. Egy gyermeknek meg aztán különösen – mert amit a legérzékenyebb évei alatt kap, azt viszi magával egész életére. Amit szülőként, lelki értelemben adsz, vagy épphogy nem adsz a gyermekednek, az egész életében úgy marad: a helye vagy a lelki ajándékkal, vagy a helyén hagyott ürességgel, levegővel lesz tele, és ez nem hinném, hogy olyasmi, ami pótolható később.

Nem mindegy, mire tanítod azt a neked köszönhető életet. Becsületre, elfogadásra, szeretetre? Azt mutatod neki, hogy az emberi kapcsolatok a szenvedéssel egyenlőek, arra tanítod, hogy ha jót akar magának, sose akarjon családot, vagy arra ösztönzöd a példáddal, hogy vegye magát körül a megfelelő emberekkel, akik jó hatással vannak az életére, és hagyja áramolni a szeretetet, mert az életet igenis előreviszi ez az érzés? Arra tanítod, hogy eltitkolja a problémáit, vagy arra, hogy tudja, segítséget kérni nem gyengeség? Az a minta, hogy légy észrevétlen, vagy az, hogy kiállj magadért és másokért? Félelemre tanítod vagy boldogságot szánsz neki? Elfogadod őt annak, amilyen – még ha nem is könnyű – vagy lépten-nyomon meg akarod változtatni? Nem csak szavakkal, de tettekkel is kimutatod, hogy fontos neked? Vagy sosincs rá időd? Úgy nő föl veled, hogy sose érezze magát egyenlő, értékes félnek, vagy megadod neki a tiszteletet, amit te is elvársz? Boldogságot adsz át a gyerekednek, értéket, szép emlékeket? Vagy kilöksz a világba egy lelki sérült örök gyereket aki a felnőtt fizetése jelentős hányadával a pszichológusa pénztárcáját teszi majd vastagabbá?

Nem mindegy… és amit az Amit a fiamnak tudnia kell a világról c. gondolatláncolatában Backman megmutatott ebből, az mindenképpen egy követendő példa lehetne a szülők számára. Könyörgöm, félre a gyermeknevelési szakkönyvekkel, mindenki vegyen kézbe Backmant és szálljon magába! No.

Persze van aki mindazt, amit szerzőnk leír, hatásvadásznak nevezné. Továbbmenjek? Egyenesen nyálasnak. De tudjátok mit, egyszerűen csak átitatja Backman műveit az őszinteség és a korlátlan gondolat- illetve érzelemáramlás szabadsága. Ezt tapasztalom minden könyvében, és ezt becsülöm rettentő módon benne – de most tárgyalt kötetében még ezt is új szintre tudta emelni. A lapokon pedig minden ott van. Annyi szeretet, amit talán emberi ész fel sem képes fogni igazán. Félelem a kudarctól, a hibáktól. Elszántság, akarat, hit. Olykor kétségbeesés, kétkedés. Backman pedig egyiket sem fogja vissza, hagyja hogy az tapasztalatai, a gondolatai minden korlát alól felszabadulva landoljanak a papíron, s végül ennek eredményeképp lényegül át a szemünk láttára „egyszerű” íróból hús-vér emberré.

De még milyenné. Tökéletlenné és egyben lenyűgözővé. Olyanná, aki tisztában van a hibáival, de megpróbálja leküzdeni őket azoknak a kedvéért akiket szeret. Olyanná, aki felnőtt ahhoz, hogy kiszakadjon a fiatalság énközpontú világából és felelős emberré váljon. Olyanná, aki úgy szereti a feleségét és a fiát, hogy olykor a könnyem kicsordult, hiszen mindenki ezt akarná maga körül látni. A könyvei mögött megbúvó férfi felfedezésével pedig a szemfüles olvasók elkezdhették fejben összekötni a pontokat valóság és fikció között – mi nővéremmel legalábbis mindketten észrevettük így utólag az itt megismert embert korábbi köteteiben is, különösen az Az ember akit Ovénak hívnak c. bestseller regényében. Backman itt-ott párhuzamba állítható Ovéval, de ami még szembetűnőbb, az a felesége, aki majdhogynem egy az egyben megtestesíti a könyvbeli Sonját. Életek és gondolatok tükröződnek így vissza, ami mellett én nem nagyon tudtam elmenni anélkül, hogy méltatnám egy teljes bekezdésen keresztül…

„Az élet huszonöt éven át csak és kizárólag rólam szólt, aztán megérkezett az anyukád, aztán te, és most hetente többször is felriadok éjszakánként és ellenőrzöm, hogy mindketten lélegeztek-e. Érted te ezt? Ha így viselkedtem volna, mielőtt valaki apjává váltam, bezártak volna egy gumiszobába egy iPodnyi delfinzenével.”

Akárhogy is, aktuális könyvünkhöz visszakanyarodva Backman újabb izgalmas színnel bővítette művei sorát ezzel a tanácsok alkotta gondolatfüzérrel. Úgy érzem értékes gondolatokat sikerült közvetíteni általa – mind felénk, olvasók felé, mind gyermekének –, gondoskodott róla, hogy ez alatt a 170 oldal alatt is hozzátegyen valamit az ember életéhez, olykor pár kéretlen könnycseppel akár, míg máskor egy asztalcsapkodós nevetésrohammal.

Kedvenc részek:

Nos, az első kétoldalas bevezető mindenképpen. Ott kezdődött a könyvvel a szerelmünk, ott jöttem rá, hogy ismét haláli órák várnak rám eszméletlen stílussal és tipikusan Backman-féle elengedhetetlen közlésekkel… de igazán, nem nagyon volt olyan pillanat, amikor ne lettem volna maximális elégedett és boldog azzal, amit olvastam.

„De amikor a legjobban haragszol rám, szeretném, ha eszedbe jutna, hogy számomra mindig az az egyéves kisfiú maradsz, aki meztelenül állt az előszobában, fogatlan vigyorral az arcán, és boldogan szorongatta a plüssoroszlánját.

Jó lenne, ha eszedbe jutna, mikor idegesítő vagyok. Mikor ciki vagyok. Mikor igazságtalan vagyok. Akkor gondolj vissza arra a napra

A napra, mikor nem voltál hajlandó elárulni, hova a fenébe rejtetted a nyavalyás kocsikulcsomat.

Jusson eszedbe, hogy te kezdted.”

Kedvenc idézetek:

„Találj valakit, aki nem azért szeret, aki vagy, hanem annak ellenére. És mikor ott állsz a Hálószobai tárolás osztályon, ne a bútorokra koncentrálj, hanem arra, hogy találtál valakit, aki hajlandó közös helyen tárolni a szarságait a te szarságaiddal. Tedd a kezed a szívedre: elég sok szarságot gyűjtöttél össze.”

***

„Remélem, hogy az egyenlőségére folytatott küzdelmet sosem a nemek közötti háborúnak fogod felfogni. Hogy nem fogod azt gondolni, hogy egy nő nem érdemel ugyanannyi jogot, szabadságot, vagy ugyanazért a munkáért annyi fizetést, mint te. Hogy nem fogod azt gondolni, hogy csak mert kiérdemelte a fent nevezetteket, ezért már nem is kell kinyitni neki az ajtót, ha lehetőséged van rá. Hogy tudsz majd egyszerre egyenrangú és úriember lenni. Különben kapsz a nagyanyáidtól.”

***

„Tudom, hogy mikor megtanulsz beszélni, elég hamar eljutsz oda, hogy akármit mondok, azt kérdezed: „Miért?” Már most segíthetek annyit, hogy az esetek kilencvenöt százalékában a válasz az lesz: „Mert az emberek ostobák”. Jó? Jó.”

Borító: 5/3

Nos… én mindig elismerően nyilatkozok Backmanről, de szerintem már ismertek annyira, hogy pontosan tudjátok, ilyenkor nem a borítói jutnak az eszembe elsősorban. Sőt, másodsorban sem… igazából szívesen áradozok a mélyenszántó gondolatairól meg a szenzációs humoráról, de mindeközben kínosan ügyelek arra, hogy kerüljem a borító témát, amennyire lehet. Nem mintha szörnyűek lennének, ez sem nevezhető rossznak… csak szerintem a szépséghez sem áll éppen közel. Értékelem a nagyregények és kisebb irományok közti eltérő, de azon belül egységes tipográfiát, értékelem, hogy igenis illik a vizualitás a leírtakhoz, de közben nem tagadnám le azt sem, hogy nem gyönyörködteti a szemem, amit látok. Ez minden.

Pontozás: 5/5

Ha azt mondod Backman, én azt mondom, őszinteség. Stílus. Humor. Mélyég. Azt mondom, ő az életbölcsességek skandináv mestere – bár nem annyira coelhosan, mint inkább „sose haladj forgalommal szembe az IKEA-ban, vagy leveszem rólad a kezem” értelemben. Olyan ember, aki beszélget az olvasóval, megcélozza az élet nagy kérdéseit, de nem áltat mindeközben azzal, hogy ismeri a tuti túlélési tippet, amivel megkönnyítheti bárkinek is ezt a buktatókkal teli utat. Főleg mert az élet szereti azt játszani, hogy ha jobbról, balról, előről és hátulról is felkészültél a támadására, akkor a magasból lenyúlva csap nyakon. Akárhogy is, Backman célja egyszerű és egyenes: csupán szeretné megosztani saját tapasztalatait, megmutatni azt, mikor orrabukott, s azt is, mikor kecses bakkecskeugrással lépett túl az élet állította akadályokon. A pelenkaosztályon történt kétségbeesését és a gyermeke iránti szeretetét. Az Amit a fiamnak tudni kell a világról minden lapjából árad az őszinteség, ahogy azt már Backmantől megszokhattuk – e kötet azonban úgy érzem személyességénél fogva még többet ad elődeinél. Olyan ajándékot, olyan gondolatokat, amelyeket mindenkinek meg kéne tanulnia elfogadni, és élete részévé tenni.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!Ha éhHa ffff

All I need's a whisper in a world that only shouts | Passenger koncert (2019)

Engedjétek, hogy ma rendhagyjak egy kicsit, hadd szóljon belőlem a vegytiszta rajongás. Nem szokásom nagy élménybeszámolókkal untatni benneteket mondjuk általában élményeim sincsenek nagyon, de most muszáj. Mert április 12-én este egy official merch pólót viselő, tőle szokatlan mértékű lelkesedést tanúsító lány az Akvárium Klubban, a harmadik oldalsó oszlop mellett és egy kétméteres, lófarkas német apuka szemmagasságban lévő válla mögött zokogva énekelte egyik kedvenc előadójával a Life’s For The Living szövegét: ez a lány pedig nem meglepő módon én voltam. Tehát eljött a megfelelő hely és idő ahhoz, hogy megpróbáljam tudatosítani magamban, hogy tényleg ott voltam – még mindig alig hiszem el – , felidézzem az estét elejétől a végéig, és kiéljem a Passenger iránti őszinte tiszteletem. Megint.

A koncert ütemtervét nagyjából aznap dél körül tudtuk meg a nővéremmel – igazából utólag magamon is meglepődök, amiért meg sem fordult a fejemben, hogy Mike-ot megelőzze valami előzenekar féle, elvégre tudtommal ez még mindig szokás… mindenesetre meglepve vettem tudomásul, hogy azért leszünk ott hamarabb, mint kellene, hogy egy órán keresztül hallgassunk olyasvalakit, akinek életünkben nem hallottuk még a nevét sem. Ilyen tekintetben nem voltam valami pozitív – amúgy is lejártam a lábam, kiújult a térdfájásom, esteledett, fáradt voltam, a bioritmusom akár egy nagymamáé… és akkor közlik, hogy ott fogok ácsorogni egy helyben négy órán át egyhuzamban. Elértük tehát a szokásos felállást, amit minden utazás, vagy bármi hasonló előtt eljátszok amióta az eszemet tudom. Érdekelt, ott akartam lenni… de nem volt kedvem bárhova is menni. Hülyeség, de ezen a fázison rendszerint túlesek. Aztán ahogy megszállt a szentlélek és elkezdett visszaszivárogni belém a lelkesedés, vele tartott a félsz is, hogy ismét pánikrohamot kapok a tömegtől – már az is vicc, hogy erre nem gondoltam korábban, de szerintem nem tudatosítottam kellően, hogy egy koncert igenis tömegből áll. Ami már többszörösen bebizonyosodott, hogy semmi jót nem hoz ki belőlem. Akárhogy is, hétre már rajtunk volt a karszalag, hányingert és instant agyfaszt kaptunk a körülöttünk enyelgő pároktól – azt hiszem elég hangosan fejeztem ki nemtetszésemet ahhoz, hogy kapjak egy szúrós pillantást, és a nője seggét markolászó alak és az árulkodóan elkent sminkű hölgy is eloldalogjanak a látómezőmből, de nem kérek elnézést –, reméltem, hogy nem kapok időközben csillapíthatatlan köhögőrohamot, és továbbra is szorongtam kissé, hogy agyonnyomnak, ha megtelik a terem. Aztán nyolc körül fellépett a színpadra egy fiatalember… aki természetesen nem Mike volt. Hanem egy hangtechnikus. Én mindenesetre felkaptam a fejem, akárhányszor megjelent valaki az emelvényen – noha tudtam, hogy először úgyis az „előzenész” kerül majd elő.

Még mindig mocorgott bennem az a „csessze meg, én csakis Passenger miatt jöttem” érzés, vetekedve önmagam nyugtatgatásával, miszerint például a Queen is előzenekarként kezdte, és hol tartana a világ, ha mindenki csak a fő fellépőket hallgatta volna meg, így hát pozitívabbnak kéne lennem, nevén nevezve Ken Yatesszel. Ti hallottatok már a fiatalemberről? Nyakamat rá, hogy nem. Aztán elénk lépett egy szál gitárral, és miközben kellően ráhangolta várakozó tömeget a főattrakcióra, tett arról is, hogy ezúttal igenis megjegyezzem a nevét. Lényegében olyan volt, mint egy kissé kiforratlanabb Passenger: közvetlen, rettentő aranyos, szuper humorral és kellő öniróniával – meg persze elengedhetetlenül finom gitárdallamokkal és szerethető hanggal. Gondolhatjátok, hogy az első fél perc alatt nagyjából tízszer fordultam nővérem felé elismerő pillantásokkal, azt tátogva, hogy ez az ember aztán tud valamit, és épp ennyi idő kellett, hogy már egyáltalán ne bánjam, amiért – hogy korábbi álláspontom idézzem – „ez az idegen húzza az időt Mikey Boy előtt”.

Egyik kedvenc megnyilvánulásom tőle, mikor beszélt a dalok közti kis szünetekben, és felhívta a figyelmet az előtérben árusított cuccokra, volt ott az albumokból, voltak pólók, képeslapok, bögrék – nyilván a legtöbb Passenger új lemezéhez, a Runaway-hez volt köthető, de akadt pár terméke Kennek is, ezt pedig sikerült elég meggyőzően mesélnie. Hogy úgy-ahogy idézzem őt: „a póló például azt mondja: Ken Yates says keep your head down – ami afféle belsős poén, tekintve hogy senki sem tudja, mégis ki a franc vagyok”. Itt döntöttem el, hogy bírom ezt az embert. Tetszik, ha valaki képes nevetni magán.

Ken végül hamarabb elbúcsúzott, mint ahogy azt az ütemterv írta, kisebb szünet után pedig át is adta a színpadot az este fő fellépőjének. Természetesen már Ken dalai alatt is kellően feloldódtam. Szuperül éreztem magam, élveztem annyira, hogy vele akartam volna énekelni, ha ismerem bármelyik dalát… de a lelkesedésnek mégiscsak egy egészen más szintje ragadott magával, mikor megjelent Mike.

Én igazán nem akarok ilyen tipikus őrült fan shitet nyomni. Tényleg ezt akarom a legkevésbé, mert mindaz, amit Mike David Rosenbergről gondolok, azt vétek lenne azzal a bizonyos „olyan jól néz ki, és királyak a számai” rajongói hozzáállással írni le. Egyszerűen vétek, mert végighallgatni egy-egy dalát, vagy akár ugyebár egy teljes élő koncertjét, és ennyi konzekvenciát vonni le belőle nevetséges felszínkapargatás lehet csupán. Minden ami Mike-ot annyira szerethetővé teszi, sokkal mélyebb és összetettebb – talán abban rejlik részben, hogy ő nem nagyon hasonlítható napjaink hírességeihez. És ez nálam nagyon pozitív jelentéssel bír.

Nem éreztem azt, hogy valaki felsétált az emelvényre, lenyomott egy showt, és ennyi, teljesítette a feladatát. Nem éreztem az előadói felsőbbrendűséget. Sokkal inkább valami olyasmit, hogy „én is csak ember vagyok, ti is emberek vagytok, beszélgessünk, zenélgessünk, énekeljünk együtt és érezzük jól magunkat”. Mike közvetlen volt. Nagyon is emberi. Rettentően aranyos és szerethető. Nevetett rajtunk és nevetett magán, és összességében tett róla, hogy mindenki nevessen eleget – még én is. Külön hálás vagyok ezért, mert régóta nem szólt már egy estém sem arról, hogy ennyit nevettem volna hangosan, és ténylegesen boldogan, felszabadultan. Az ő stílusából adódóan viszont mindig záporoztak a poénok, ugyanakkor mikor kellett, kellően komollyá vált, elmélyült, a dalaival egyetemben.

Kirázott a hideg minden alkalommal, mikor újabb dalba kezdett. A legjobb értelemben. De talán még többet adott, mikor csak úgy mesélt – mesélt a dalokról, magáról, koncertjeiről, a régi életéről, ami éppen úgy érezte, kiegészítheti a következő szerzeményt. Ő sem félt ám viccet csinálni saját magából – elismerte, hogy nagyjából mindenki azt hiszi, hogy ő egy együttes, és az első big hitjét, a Let Her Go-t is rendszerint összekeverik a Let It Go-val, így mindig nagy a meglepetés, mikor nem a Frozenből kezd énekelni. Megjegyzem… ezúttal igenis kaptunk pár taktust a Let It Go-ból, úgyhogy mindenki álma teljesült azt hiszem xd.

Azt kell mondjam – bár ebben azt hiszem nincs semmi meglepő –, hogy minden egyes eljátszott dallal levett a lábamról, minddel adott valami pluszt, tett róla, hogy beleégjen az agyamba, amit csinál. Ha éppen nem mással, akkor azzal, hogy félelmetes ütemben szaggatta el a gitárhúrjait – akkora érzéssel játszik, hogy nem is csoda –, mert ugye he’s just so fucking rock n’ roll. Isteni beavatkozás volt, hogy emiatt még az I Hate-et is újrakezdte… persze ez az ismétlés arra nem volt elég, hogy rájöjjek, igazán abbahagyhatnám az üvöltve éneklést, mert valószínűleg vérzik a füle a mellettem állóknak, de mindegy, ez a reakció végül is épp olyan mélyről jött, mint amennyire borzalmas hanggal járt. Egy másik számnál – sajnos nem ismertem, így címet nem tudok hozzá – azt kérte, világítsunk mind a telefonunk zseblámpájával – azt hiszem az volt a lényeg, hogy meglássuk, mekkora fényt vagyunk képesek generálni, ha mindannyian kivesszük belőle a részünket, amolyan „sok kicsi sokra megy” alapon, ami nagyon illet a dal témájához. Szintén rendkívül maradandó és megindító élmény volt, ahogy a To Be Free-t játszotta – előtte sokat mesélt a zsidó felmenőiről, arról, miken ment keresztül, és hogy menekült a családja, és bár a dal eddig is nagy kedvencem volt, megismerve a háttértörténetét megtanultam még inkább értékelni.

Felcsendültek ismeretlen dallamok is, közülük jópárat sikerült szerencsére itthon beazonosítanom utólag, például a Whispert, a Davidet… egyet viszont rettenetesen sajnálok, mert ahhoz a számhoz kötődik az este talán legmagávalragadóbb jelenete. Bár az örökkévalóságig késleltettük volna, sajnos egy ponton úgy tűnt, végéhez ért a koncert – az utolsó dal minket is rendesen megénekeltetett, egymás után zengett az újabb és újabb „o-oooh”, majd Mike elköszönt és lesétált a színpadról. Nem tudom mennyi idő telt el ezután, kicsit elvesztettem az időérzékem, de szerintem hosszú perceken át visszhangozta a közönség tovább a dal végét. Sokezren énekeltünk egy emberként, és egészen addig nem hagytuk abba, míg nem sikerült az este fő fellépőjét visszacsalogatni egy-két ráadás számra. Így leírva egyáltalán nem tűnik nagy számnak, de ott ez valami hihetetlenül erősen hatott rám, és szerintem nem voltam vele egyedül. De egyáltalán… az egész estének elsöprő sikere volt nálam – vagyon intenzíven megmozgatott érzelmileg, hol hangosan nevettem, hol elérzékenyültem, hol zokogva énekeltem… de annyi bizonyos, hogy egészvégig csordultig tele voltam hálával, és így vagyok most is, amikor csak eszembe jut.

*Nagyjából három perccel azelőtt, hogy megosztottam volna a posztot, sikerült véletlenül mégis megtalálnom az emlegetett dalt... úgyhogy tessék, a címe Scare Away The Dark, gyönyörűszép, és.... aah, hát hihetetlenül jól esik, hogy így egy hónap után végre megtaláltam. 

Szóval tényleg csak annyit mondhatok, hogy hallgassátok Mike zenéjét. Tényleg megéri, ugyanis ebben a mai világban azt hiszem egyedülálló értéket képvisel a számaival. Nem visszhangoz kliséket, ő kőkeményen az életről énekel, annak minden szép és árnyékos oldalával együtt. Depresszíven játszik, mégis kapaszkodót, reményt nyújt, és valami bámulatos erőt is, mert süt mindenből amit csinál, hogy nem csupán kiváló zenész, de értékes, emberséges és intelligens is.

Azt hiszem az ömlengésemből éppen ennyi volt elég mára – mit elég, talán inkább volt ez túladagolás… de rátok bízom, hogy eldöntsétek –, végezetül viszont szeretnék itt hagyni néhány linket. ITT először is végighallgathatjátok Passenger 2018-as albumát, a Runawayt az elejétől a végéig – esküszöm nektek, hogy csodálatos –, ITT pedig a legújabb, múlt héten debütált lemezét, mely a Sometimes it’s something, sometimes it’s nothing at all címre hallgat, majd pedig, ha már kellően szerelembe estetek, EZ ITT Mike hivatalos oldala, itt találhattok fontos infókat, értesülhettek az újabb turnékról, Passenger termékeket vásárolhattok és így tovább. EZ a link már kevésbé hivatalos: itt csak az én – már korábban is prezentált – rajongásom olvashatjátok egy terjengős zeneajánlóval összekötve, utoljára pedig link helyett inkább egy lejátszási listát hoztam, melyen ismét a kedvenc Passenger dalaimat gyűjtöttem össze, hátha valaki fogja magát, és véletlenül megbízva a zenei ízlésemben ad nekik egy esélyt – mert amúgy őszintén, nagyon megéri.