Q&A #3 | Konyhatündérkedés, bosszúságok és Andris

Hey there! Frissen szerzett szabadságom mondhatni megihletett, bár talán elég lenne úgy fogalmaznom, a bűntudat nélküli billentyűzetkoptatás beindította a nyelvét a bennem élő bloggerinának. Akárhogy is, hosszú idő után végre rászánhatom az időt arra, amit szeretek csinálni, úgyhogy vegyétek ezt jó hírnek, vagy sem, én bizony itt vagyok. Megint. Nem mintha ezt nem jelentettem volna már be párszor, mikor akár percnyi lopott szabadidőben is reménykedtem… de azért tegyetek már úgy a kedvemért, mintha legalább egy kicsit komolyan vehető lennék. Köszi. Tehát, diadalmasan túléltem az érettségiket – igen, a túlélés a megfelelő szó –, nekiálltam posztot írni a gimis éveimről, ami egyszer már a kukában végezte egy egyszerű „muszáj moderálnom magam” felkiáltás mellett, majd elhatároztam, hogy amíg ez beérik (meg a rakat elmaradt értékelésem is), addig elhasználom az első kérdezz-felelek körben kapott számok maradékát. Tudjátok, csapok egy újabb válaszolós-mesélős, népet untatós mulatást, ahol ezúttal olyan érdekfesztítő kérdések válaszáról rántom le a leplet, minthogy tudom-e csukott szemmel emelgetni a szemöldököm. Ezzel természetesen színvonalat csempészve az internet alantas bugyraiba.

Van valamilyen hasznos/különleges testi adottságod?

Ha van is, nem a terhelhetőségem az, az biztos! Viccet félretéve, tartozom egy vallomással: a lábfejem csodákra képes. Meg egyáltalán, fuckin csodás. Tudom, ez a kijelentés most több, mint fura, emberek szoktak büszkék lenni a gyönyörű szemükre, a dús hajukra, a csodás alakjukra, hát én meg kurvára a lábfejemmel vagyok a legelégedettebb. Egyrészt már azt hasznosnak találom, hogy van általa egy testrészem, amit a legelvetemültebb selfhate-es óráimban is szeretek magamon, de hogy a konkrétumok vizére evezzünk, elárulom, hogy képes vagyok egyenként mozgatni a lábujjaim - oké, ez lehet hogy nem hasznos, de tök vicces -, az alkalmak kb. 70 %-ában pedig mikor leejtek valamit, azzal spórolom meg a lehajolás fáradalmait a kilencvenéves gerincemnek, hogy a lábammal veszem fel a leesett cuccokat. Vágták már rá erre páran, hogy ez nekik is megy, de belebuktak, úgyhogy hajrá, kihívlak titeket.

Gondolj a kedvenc sorozatodra. Mit szeretsz benne a leginkább?

Tekintve, hogy nagyjából egy hónap alatt pörgettem le mind a 10 évadát, azt hiszem a Jóbarátok hivatalosan is a kedvencemnek minősülhet – annak apropóján, hogy konkrétan jobban tud érdekelni mint a saját életem, és ez baromi üdítő változatosság. Többet bőgtem Ross és Rachel drámai bénázásain, mint a sajátjaim miatt, nem is beszélve arról, hogy hányszor sírtam örömömben, vagy könnyeztem a nevetéstől ez alatt a kétszázakárhány epizód alatt. Ez a sorozat szélesebb teret engedett az érzelmeimnek e pár hét folyamán, mint a való élet évek leforgása alatt, és erre nagy szükségem volt – és van – hogy levezessem az összes szart valahogy, ami odabent van. Tudom, ez elvileg nem egy jó dolog, de vállaltan imádok más életekbe menekülni a valóság elől.

Képes vagy csukott szemmel emelgetni a szemöldöködet?

Persze. Van aki nem?

Mivel lehet lenyűgözni?

Nem egyszer mondtam, de nem is kétszer, hogy az én szívemhez a fülemen át vezet az út, egy szép hang, egy zongorakíséret vagy egy erőteljes, precíz gitárszóló és én már nem is állok a lábamon. A Bohemian Rhapsody gitárszólójától például konkrétan átfut rajtam a hideg, nem is bírom ki állva az egészet mert félek elájulok a gyönyörűségtől. De ahogy újabban kezdek rájönni visszanézve előző évek bajnokságait, egy szónoki szintű slam is eléggé meg tud borítani… szóval ne mondja nekem senki, hogy nem hagyok választási lehetőséget.

Mi az, amiért fizetnél valakinek, hogy csinálja meg helyetted? Miért?

Fizetnék mondjuk azért, hogy valaki egész hátralévő tanulmányaim során letegye helyettem a szóbeli vizsgáimat. Belőlem a stressz meg a drukk nem hirtelen energiacsúcsot vált ki, a felszökő adrenalintól nem nő a teljesítményem, ó nem, én leblokkolok, egy értelmes mondatot sem tudok alkotni, remegek mint egy Parkinsonos és elbaszok mindent. MINDENT. Úgyhogy örömmel venném ha én mondjuk kidolgozhatnám jövőbeli feleleteimet írásban, valaki pedig elmondaná őket helyettem. Várom is a jelentkezéseket fényképes önéletrajzzal a nemtudokfelelni@szánalom.com –ra.

Ha lenne egy lányod/fiad, hogy neveznéd el?

Gyerek ugyan még a hosszútávú terveim közt sem szerepel, azért van a tarsolyomban egy-két név, ha az élet, az a ribanc kicseszne velem egyszer. A fiamat ezer százalék, hogy Andrásnak hívnám, ez annyira örökzöld, imádnám kiskorában Bandinak becézni mert rohadt aranyos, aztán jöhet a szeretnivaló Andris majd a felnőtt András… szerintem ez tökéletes. Ha pedig lányom lenne, hazabeszélek kicsit, de szerintem Annának hívnám. Tudom, nem vagyok valami fantáziadús, de ezek a nevek szerintem örökké szépek maradnak, sosem avulnak el, és minden koroszályban viselhetők, úgyhogy totál praktikusak. Szerintem nem panaszkodhatnának a kölykök – elvégre nem Denerisznek meg Dzsonsznónak hívnák őket így, fonetikusan.

Egy egytől tízig terjedő skálán hogyan értékelnéd a konyhai tudományodat?

Az attól függ, az „egyedül muffint tudok csinálni, de azt eszméletlen finomat úgyhogy mindenkinek folyton azt sütök, hogy azt higgye mekkora konyhatündér vagyok holott még egy tisztességes rántottát sem tudok készíteni” szerintetek hány pontot ér?

Mit csináltál a legutóbbi születésnapodon?

Nos, a legutóbbin éppen a Smoke Damage volt a kedvenc számom, a Hi I’m Case-től úgyhogy teli torokból énekeltem hogy „I’d make new year’s resolutions but I didn’t really plan on waking up”. Ennyire élveztem a nagy 18-ast, és mennyire élem amúgy ezt a dalt még mindig, úristen… pedig nagyon nem kéne.

Mondj három dolgot, ami felbosszant!

Jó a kérdés, az egyedüli nehézséget az okozhatja, hogy megálljak háromnál… Először is, rettentően böki a csőröm az, hogy rengetegen nem tudják mit is jelent igazából a feminizmus, ezért fűre-fára hajtogatják, közben új, pejoratív jelentéssel ruházzák fel és lépten-nyomon összemossák a férfigyűlölettel, ami abszurdum, mert a kettő két egész más dolog. Szóval mindenekelőtt adnék egy értelmezési szótárat minden barom kezébe, aki határozott nővel találva magát szembe máris „feminista picsázik”. Kettő: teli tüdömből sikítanék attól, ahogy férfiak próbálnak beleszólni olyan dolgokba és döntésekbe, ami egy nő SAJÁT testével kapcsolatos. Javasolnám, hogy mielőtt szóba kerül részükről hogy mit tehetünk és mit nem, növesszenek méhet, menstruáljanak, essenek teherbe és szüljenek egy gyereket, aztán visszatérhetünk majd az ostoba ötleteikre és hozzáfűznivalóikra (már tisztelet a kivételnek… mert talán cinikus vagyok, de azért nem annyira, hogy ne higgyek benne, hogy léteznek normális emberek is. Biztos vannak. Mellesleg most szükségesnek érzem megjegyezni, hogy nem férfigyűlölet szól belőlem, nem lejáratni akartam a másik nemet, se semmi hasonló, tudom hogy rengeteg kivétel is van, csupán reflektálni akartam két komoly problémára, amibe folyton belefutok valahol, és szörnyen felbosszantanak.) És akkor jöjjön a harmadik, amivel kieresztenék kicsit az előző pontok komolyságát követően: idegesít, hogy nem gyártanak tisztességes melltartót kismellű nőkre. Igen, igazából sértőnek érzem, hogy mintha mi nem is léteznénk, értitek… húzzunk át a gyerekrészlegre Hello Kitty-s topokért vagy oldjuk meg ahogy akarjuk. Mintha nem lenne önmagában elég csapás az, hogy az ember – néhány szerencsétlen – lányának egy 12 éves kisfiú felsőtestét kell magán viselnie.

Kardio vagy súlyzózás?

Későesti tócsnivacsorák és sorozatnézés.

Ennyi voltam mára – első ránézésre nem sok, de közelebbről vizsgálva bőven épp elég. Hamarosan összekaparom a lelkierőm és befejezek minden hónapok óta félkészen várakozó posztot, addig viszont egyéb mondanivaló híján elbúcsúzom: ha lenne bármi mélyenszántó, vagy akár kevésbé magvas – szörnyülködhetsz például, mennyire nem kedvez a burgonya jelenlegi ára és állapota a nagyipari tócsnigyártáshoz, ígérem, helyeselni fogok – gondolatotok, ami kikívánkozik, akkor odalent az a sok kis billentyű arra való, hogy püföljétek egy sort és ne kíméljetek. Kellemes nyarat, és sose hagyjon el titeket a légkondi!