„Az apa szava olyan,
mint a meleg ruha. Aki magára ölti, azt megóvja”, mondja. „Csak a fájdalomtól
nem véd meg semmi”, mondja anyám. „Meg a csalódástól”, teszi még hozzá
szomorúan.”
Oldalszám: 324
Megjelenés: 2013
Kiadó: Kalligram
Ár: 3000 –
A szerző új kötete
életrajzi fikció. Szabálytalan prózakönyv, amely egy elzárt, endogám, szatmári
kisfalunak a tereit és alakjait, emlékeit és hiedelmeit mutatja be, ahogy azt
egy gyerek láthatja.
Borbély Szilárd regénye az emelt
magyar érettségi szóbeli tételsorának hála került a kezembe – megjegyzem, ennek
köszönhető az is, hogy kimondottan bűntudattal ültem le valamikor hetekkel
ezelőtt értékelést írni, elvégre hány és hány kötelező várt még rám abban a
maradék időben… Akárhogy is, úgy éreztem ez az olvasmányélmény megérdemel egy
posztot, s én is megérdemlek egy lehetőséget, hogy megosszam veletek a
gondolataimat erről a nagyszerű, ám felkavaró könyvről.
Kezdjük a legelején, mondhatni a
feketelevessel, ugyanis a mű minden értéke ide vagy oda, annyi ezer százalék,
hogy ez nem olyan történet, amit fel szabadna adni kötelező olvasmánynak. Ez
épp annyira alap, mint hogy nem ültethetsz le húsvétkor egy általános iskolás
kisgyereket megnézni a Passiót kötelező
jelleggel, mert egyszerűen rohadtul máshol van az emberek ingerküszöbe. Míg valaki már egy kis vértől is hány, addig
a másik rezzenéstelen arccal végignézné a képernyő előtt azt is, ahogy
valakinek húsvágóbárddal centinként leszeletelik az egész karját. Vizuális
típus vagy? Szívesen! Ugyanígy van olyan, aki a Nincstelenekkel sokáig kell küzdjön mert egyszerűen kikészül attól
a sok rémségtől, amiről beszámol a szerző, míg más képes túllépni a leírtakon.
Magam szerencsére kevésbé borultam ki olvasás közben – bár Barbi drágám kellően
felkészített rá előre –, de ennek ellenére erősen úgy érzem, hogy ezt nem kéne
senkinek sem erőszakkal a kezébe nyomni. A lélekrombolást meg lehetne hagyni
fakultatívnak. Mondjuk… azt hiszem, én ilyen esetben is vállalnám Borbély
Szilárd regényét. Nem mazochizmusból, most nem. De ellenére annak az elsöprően
negatív, nyomasztó erőnek amivel a mű operált, én igenis örülök, hogy a kezembe
került – persze, levett az életről olykor a sok kegyetlenségével, de annyira…
teli volt élettel, kendőzetlen, csúf, de igazi élettel ez a 300 oldal, hogy
igenis azt érzem utána, hogy megérte.
A történet, bár megnevezetlenül,
de a szerző gyerekkorának helyszínére, a csupán földrajzi koordinátákkal
megadott Túrricsére kalauzol minket, a Kádár-korszak beli faluvilágba. Ebből
kifolyólag a mű egészére egyaránt mély hatást gyakorol a vidékies, elmaradott
környezet, valamint a fennálló rezsim és a szovjet minta hatása, ez formálja a
karakterek társadalomban elfoglalt helyzetét, gondolkodásmódját és
mindennapjait is. Ezek közül talán egyik sem igényel részletesebb bemutatást,
ám miután ezekben rejlik a regény lényegének egy-egy csomópontja, így mégis kitérek
rájuk.
Nem akarnék túlságosan
tételszagúvá válni, de regényünk központi szervező eleme a
múlt-emlékezet-identitás hármas összefüggése. Talán vagytok még, akik
emlékeztek dolgokra, amiket a dédszüleitek meséltek, vagy akár csak a
nagyszülők: dolgokra, amelyek nem voltak részei számotokra a múltnak, egészen
addig, míg meg nem ismertétek őket, míg át nem adta nektek valaki ezeknek az
eseményeknek az emlékezetét. Vagy ne menjük vissza annyira: gondolom senki sem
emlékszik élete első hónapjaira, talán első pár évére sem kifejezetten, mégis
számos történetet ismer arról, mégis hány hétig nem hagyta aludni a szüleit, mi
volt az első szava, vagy hogy mindig beszorult valahova, halálra rémisztve így az
anyukáját ez utóbbi true story, én voltam az. Ezeknek az emlékeknek a tudatba
való beépülését segítik például szüleink ezerszer is újramesélt történetei;
ezek teszik mindazt amit leírtam, és amire magunk nem emlékezünk, a múltunk
összetevőivé. A Nincstelenek épp erre
épül: az innen-onnan halott, múltba beépülő történetekre és a saját
tapasztalásokra, mégpedig egy mindössze ötéves kisfiú szemüvegén át. Sokat lát az ember ez alatt a 300 oldal
alatt, de minden olvasottból egy konklúzió vonható le: főszereplőnk minden
emlékét negatív alaphangulat lengi át. Múltja és jelene egyaránt zavaros,
erőszakkal és fájdalommal, elesettséggel és kiszolgáltatottsággal teli,
olyannyira, hogy az ember egyszerűen nem hajlandó olvasás során tudatosítani,
hogy mindez igenis egy óvodáskorú kisfiú tapasztalata. És ha ez önmagában még
nem elég megterhelő, nem árt belegondolni, hogy a leírtak nem vehetők ezer százalékosan
fikciónak, köztudott, hogy a szerző részben életrajzi elemekből táplálkozott.
Erről röviden annyit, hogy senki se virágos jókedvében vágjon bele a Nincstelenekbe. De azért az öngyilkosság
határán se. Szuperérzékeny lelkűek meg soha.
Ahogy fent már belekezdtem
egyszer: faluvilág és Kádár-korszak, ez két nagyon is meghatározó eleme a
történet „világépítésének”, ha használhatom itt ezt a szót. Az említett
rendszer milyensége ebben a könyvben leginkább az uralkodó társadalmi
helyzetekben mutatkozik meg. Valószínűleg bárkinek, aki elvégezte a
középiskolát – vagy akár csak az általánost – a kuláküldözés lesz az első
fogalmak egyike, ami a kommunizmusról eszébe jut – és egészen biztos, hogy főszereplőnk
felmenőinek is gyakran járt az eszében, ugyanis a Rákosi-rendszer alatt
egyetlen föld megvétele választotta el őket a kulákká nyilvánítástól. Végül
elálltak a vételtől, ez pedig kivonta őket ennek ellenségnek vélt társadalmi
csoportnak a keretei közül, mégis megfigyelhetővé vált a megbélyegzésük
bizonyos helyzetekben, akár ebből adódóan, akár származásuk miatt. Utóbbi elég
összetett és ellentmondásos, különböző családtagok történetei szerint változó
eredetet határoz meg. A főszereplő kisfiúba hol azt sulykolják, hogy ő nem
paraszt, hol az ellenkezőjét; a család egy ága azt mondja ruszin, azon belül is
hucul, míg egy másik románnak bélyegzi; a legkétesebb azonban a család
zsidósághoz fűződő viszonya. Az édesanya görög katolikus nevelésben részesült
és úgy tűnik tart is keresztény szokásokat, ugyanakkor visszatérő kérdés az apa
zsidó származása, amit hol tagadnak, hol elfogadnak, s akárhányszor szóba kerül,
eltérő módon magyaráznak. Egyik-másik feltételezésről kiderül, mennyire igaz,
ám akármelyik legyen is épp a befutó, muszáj észrevennünk azt a tulajdonságot,
amely valamennyi lehetőséget összefogja: a korabeli viszonyok alapján mindegyik
csoport a társadalom számkivetettjei közé tartozott. Az „idegenek”, a zsidóság,
a kereszténység, a kulákok, a cigányság… bármilyen eredetmítosz jöjjön is
számításba, az kiveti a főszereplő családot abból a falusi életből, amit a
többi lakos elfogad.
Ebből adódik, hogy bár a falusi
élet alapjában véve sem egyszerű, főszereplőnk és szülei, testvérei azon belül
is kifejezetten válságos körülmények közé kerültek. Az édesapát származása,
esetleges zsidósága, a „majdnem-kulák” felmenői burkoltan ugyan, de a rendszer
ellenségévé teszik, munkáiból sorra elbocsátják, sehol sem látják szívesen, így
a családja helyzete kiszámíthatatlanná válik, mindennapossá válik a nélkülözés.
De a szónak – „nélkülözés” –
rengeteg jelentésrétege jelenik meg a mű során: eleinte a nincstelenség pusztán
az anyagai javak hiányát jelenti, majd minden oldallal egyre mélyebb oldaláról
mutatkozik meg a szó, kiszélesíti értelmét, s mondhatni hatáskörét is.
Igen, anonim főhősünk a szó
legszorosabb értelmében nincstelen. Az oldalakon érzékletesen és fájdalmasan
jelenik meg az éhezés, s az olyan mértékű takarékoskodás, mely bővebben azt
jelentette, hogy a gyerekek ma is éhesen mennek aludni, hogy maradjon egy falat
kenyér holnapra is… de a legnagyobb problémát szerintem a történet során nem ez
jelenti. Vagyis nem csak ez.
Szereplőink ugyanis minden más téren is nincstelenek. Nincs szabadságuk, kiutuk
abból a szegénységgel és duvasággal teli faluvilágból amely teljes életterükké
szűkült, nincs identitástudatuk, nincs valós önképük, nincs stabil helyük a
világban. Ezt különösen jól szemlélteti, hogy főszereplőnknek még csak a nevét
sem tudjuk meg, egyszer sem említik ugyanis: talán ez által jelenik meg, hogy
maga sem tudja, ki ő.
A könyv során legfeltűnőbb
jelenség azonban az érzelmi nincstelenség.
Persze, mindenki tudja, hogy falun mások az emberek többségében, de amit itt
tapasztalunk, az egy határon túl esik, és szerintem az olvasóban is életre
kelti az események nyomában megjelenő érzelmeket: megalázottságot, fájdalmat,
félelmet, nyomott hangulatot, elhagyatottságot. Karaktereink mindennapjainak
szerves része a durvaság, ezt pedig jobbára mindenki a nála gyengébbre örökít
át: bár az apa jelentéktelen és gyenge figurának tűnik olykor, igazából
erőszakos a feleségével, aki bár olykor eléggé karakánnak és bátornak tűnik,
igazából gyermekeire fókuszálja át frusztráltságát, veri és fenyegeti, lelki
terrorban tartja őket, a gyerekek pedig jobbára az állatokon vezetik le
mindezt. Bár az ágszerű lebontást mellőzve is jellemző az erőszak, az
állatkínzás, a lelki bizonytalanság a megjelenített életekben. Ezek közül
számomra a legszívszorítóbb talán az édesanya állandó fenyegetőzése volt:
időről időre hisztérikussá vált, s öngyilkosságot tervezgetett gyermekei
jelenlétében, hol a padláson akarta felkötni magát, hol kútba ugrott volna,
nagyobbik lánya és fia pedig ilyen napokon felváltva végigvirrasztották az
éjszakát, hogy ne tehessen a nő semmit.
De ugyanúgy megjelenik a durvaság
más helybéli viszonyokban is: a koszos falusi gyerekek például megdobálják –
hogy jobban érezzük az összefüggéseket: megkövezik
– a főszereplő fiút, a felnőttek pedig megalázzák az ártatlan és jóhiszemű,
Messijásnak csúfolt cigányt. Itt felfigyeltem egy párhuzamra, ami nem tudom,
mennyire sántít, de továbbra is úgy érzem, érdemes rajta elgondolkodni. Mesijást
hasonlítottam össze fejben a Messiással: míg előbbit a falusiak arra
alkalmazzák, hogy megszabadítsa őket a szennyvíztől, addig a megváltó, mint
tudjuk, a bűnöktől váltotta meg a gyarló embereket, a történet végén pedig
Mesijás megalázása szerintem párhuzamba vonható Jézus szenvedéstörténetével. De
ki tudja, talán csak én agyaltam ezen.
Lényeg a lényeg, az állandó
kemény tettlegesség, valamint a durva beszéd, az egymás iránti minimális
tisztelet nélkülözése, az emberek egyedüli önmagukra utaltsága mind-mind egy
szeretet nélküli, rideg, és valóban teljesen nincstelen környezetet
teremtettek. Bevallom, rohadtul fájt néha olvasni… de éreztem benne a
tapasztalatot, amitől az egész olyan valóságos lett, és ami miatt azt hihetem,
megérte mindezt megírni, és elolvasni is. Minden borzalom ellenére.
Kedvenc
idézetek:
„A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható.
Meg eggyel. Ilyen magány van közöttünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell
cipelni.”
***
„Anyánk keze akkor is simogat, amikor üt. Az apáké akkor is büntet,
amikor simogat”, mondja mindig anyám. Mert megbánja utólag és akkor meg azért
sír. Olyankor mi szoktuk vigasztalni. Meg azt mondjuk, hogy nem fájt. De ez nem
igaz.”
***
„Előbb-utóbb aztán mind elfáradnak és átadják magukat a női sors
méltóságának, amely a fájdalom dajkálása és felnevelése. A szenvedés gondozása
egy életen át. Egészen a sírig.”
***
„Mert soha semminek se lesz vége. Ahogy a gyűlölet se szűnik meg soha.
Minden hibát végtelenszer ismétel az ember.”
Borító: 5/5
Sok ragoznivaló nincs a látványon:
egyéb cifraságot külsőségekben sem igényelt volna a könyv, mi több, nem is
illett volna hozzá. Ez a letisztultság a kopár, homályba vesző tájjal és az
egészen egyszerű tipográfiával tökéletes választás, elvégre megadja a kissé
nyomasztó alaphangulatot, de eközben nem tereli el a figyelmet a lényegről, a
belbecsről.
Pontozás:
5/4.5
Illik magasztalni valamit, amiben
ennyi szörnyűség és kegyetlenség összegződik? Illik magasztalni egy ember
szenvedésalapú, életrajzi ihletésű sorait, egy ötéves kisfiú harcát az élettel,
az ő megtört vallomásait? Egyszerűen nem érzem helyesnek… közben viszont nem
tudom megállni azt sem, hogy szenteljek pár sort a mű iránti
tiszteletemnek. A szerző iránti
elismerésemnek – noha ez olyan dolog, aminek ő már nem lehet tudatában, hiszen
nem élte meg még azt sem, hogy a regénye kötelező olvasmány legyen. Mindenestre
én hálás vagyok ez utóbbi tényért, és hogy az érettséginek hála kezembe akadt a
Nincstelenek. Kemény perceket okozott
olykor, de a vége után nem a megrökönyödöttség maradt: csupán a vegytiszta
lenyűgözöttség, valami fájó, de magával ragadott lelkiállapot. Hiába tűnik
elsőre végtelenül egyszerűnek ez a történet, hiába fest úgy, mintha az
oldalanként megismétlődő állatkínzásról, erőszakról, durvaságról szólna
mindössze. A lényeg igazából mindezek mögött van. És utána, valahol a jövőben.
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése