Már elment a Mesijás? | Borbély Szilárd - Nincstelenek


„Az apa szava olyan, mint a meleg ruha. Aki magára ölti, azt megóvja”, mondja. „Csak a fájdalomtól nem véd meg semmi”, mondja anyám. „Meg a csalódástól”, teszi még hozzá szomorúan.”




Eredeti cím: Nincstelenek
Oldalszám: 324
Megjelenés: 2013
Kiadó: Kalligram
Ár: 3000 –

A szerző új kötete életrajzi fikció. Szabálytalan prózakönyv, amely egy elzárt, endogám, szatmári kisfalunak a tereit és alakjait, emlékeit és hiedelmeit mutatja be, ahogy azt egy gyerek láthatja.



Borbély Szilárd regénye az emelt magyar érettségi szóbeli tételsorának hála került a kezembe – megjegyzem, ennek köszönhető az is, hogy kimondottan bűntudattal ültem le valamikor hetekkel ezelőtt értékelést írni, elvégre hány és hány kötelező várt még rám abban a maradék időben… Akárhogy is, úgy éreztem ez az olvasmányélmény megérdemel egy posztot, s én is megérdemlek egy lehetőséget, hogy megosszam veletek a gondolataimat erről a nagyszerű, ám felkavaró könyvről.

Kezdjük a legelején, mondhatni a feketelevessel, ugyanis a mű minden értéke ide vagy oda, annyi ezer százalék, hogy ez nem olyan történet, amit fel szabadna adni kötelező olvasmánynak. Ez épp annyira alap, mint hogy nem ültethetsz le húsvétkor egy általános iskolás kisgyereket megnézni a Passiót kötelező jelleggel, mert egyszerűen rohadtul máshol van az emberek ingerküszöbe.  Míg valaki már egy kis vértől is hány, addig a másik rezzenéstelen arccal végignézné a képernyő előtt azt is, ahogy valakinek húsvágóbárddal centinként leszeletelik az egész karját. Vizuális típus vagy? Szívesen! Ugyanígy van olyan, aki a Nincstelenekkel sokáig kell küzdjön mert egyszerűen kikészül attól a sok rémségtől, amiről beszámol a szerző, míg más képes túllépni a leírtakon. Magam szerencsére kevésbé borultam ki olvasás közben – bár Barbi drágám kellően felkészített rá előre –, de ennek ellenére erősen úgy érzem, hogy ezt nem kéne senkinek sem erőszakkal a kezébe nyomni. A lélekrombolást meg lehetne hagyni fakultatívnak. Mondjuk… azt hiszem, én ilyen esetben is vállalnám Borbély Szilárd regényét. Nem mazochizmusból, most nem. De ellenére annak az elsöprően negatív, nyomasztó erőnek amivel a mű operált, én igenis örülök, hogy a kezembe került – persze, levett az életről olykor a sok kegyetlenségével, de annyira… teli volt élettel, kendőzetlen, csúf, de igazi élettel ez a 300 oldal, hogy igenis azt érzem utána, hogy megérte.

A történet, bár megnevezetlenül, de a szerző gyerekkorának helyszínére, a csupán földrajzi koordinátákkal megadott Túrricsére kalauzol minket, a Kádár-korszak beli faluvilágba. Ebből kifolyólag a mű egészére egyaránt mély hatást gyakorol a vidékies, elmaradott környezet, valamint a fennálló rezsim és a szovjet minta hatása, ez formálja a karakterek társadalomban elfoglalt helyzetét, gondolkodásmódját és mindennapjait is. Ezek közül talán egyik sem igényel részletesebb bemutatást, ám miután ezekben rejlik a regény lényegének egy-egy csomópontja, így mégis kitérek rájuk.

Nem akarnék túlságosan tételszagúvá válni, de regényünk központi szervező eleme a múlt-emlékezet-identitás hármas összefüggése. Talán vagytok még, akik emlékeztek dolgokra, amiket a dédszüleitek meséltek, vagy akár csak a nagyszülők: dolgokra, amelyek nem voltak részei számotokra a múltnak, egészen addig, míg meg nem ismertétek őket, míg át nem adta nektek valaki ezeknek az eseményeknek az emlékezetét. Vagy ne menjük vissza annyira: gondolom senki sem emlékszik élete első hónapjaira, talán első pár évére sem kifejezetten, mégis számos történetet ismer arról, mégis hány hétig nem hagyta aludni a szüleit, mi volt az első szava, vagy hogy mindig beszorult valahova, halálra rémisztve így az anyukáját ez utóbbi true story, én voltam az. Ezeknek az emlékeknek a tudatba való beépülését segítik például szüleink ezerszer is újramesélt történetei; ezek teszik mindazt amit leírtam, és amire magunk nem emlékezünk, a múltunk összetevőivé. A Nincstelenek épp erre épül: az innen-onnan halott, múltba beépülő történetekre és a saját tapasztalásokra, mégpedig egy mindössze ötéves kisfiú szemüvegén át.  Sokat lát az ember ez alatt a 300 oldal alatt, de minden olvasottból egy konklúzió vonható le: főszereplőnk minden emlékét negatív alaphangulat lengi át. Múltja és jelene egyaránt zavaros, erőszakkal és fájdalommal, elesettséggel és kiszolgáltatottsággal teli, olyannyira, hogy az ember egyszerűen nem hajlandó olvasás során tudatosítani, hogy mindez igenis egy óvodáskorú kisfiú tapasztalata. És ha ez önmagában még nem elég megterhelő, nem árt belegondolni, hogy a leírtak nem vehetők ezer százalékosan fikciónak, köztudott, hogy a szerző részben életrajzi elemekből táplálkozott. Erről röviden annyit, hogy senki se virágos jókedvében vágjon bele a Nincstelenekbe. De azért az öngyilkosság határán se. Szuperérzékeny lelkűek meg soha. 


Ahogy fent már belekezdtem egyszer: faluvilág és Kádár-korszak, ez két nagyon is meghatározó eleme a történet „világépítésének”, ha használhatom itt ezt a szót. Az említett rendszer milyensége ebben a könyvben leginkább az uralkodó társadalmi helyzetekben mutatkozik meg. Valószínűleg bárkinek, aki elvégezte a középiskolát – vagy akár csak az általánost – a kuláküldözés lesz az első fogalmak egyike, ami a kommunizmusról eszébe jut – és egészen biztos, hogy főszereplőnk felmenőinek is gyakran járt az eszében, ugyanis a Rákosi-rendszer alatt egyetlen föld megvétele választotta el őket a kulákká nyilvánítástól. Végül elálltak a vételtől, ez pedig kivonta őket ennek ellenségnek vélt társadalmi csoportnak a keretei közül, mégis megfigyelhetővé vált a megbélyegzésük bizonyos helyzetekben, akár ebből adódóan, akár származásuk miatt. Utóbbi elég összetett és ellentmondásos, különböző családtagok történetei szerint változó eredetet határoz meg. A főszereplő kisfiúba hol azt sulykolják, hogy ő nem paraszt, hol az ellenkezőjét; a család egy ága azt mondja ruszin, azon belül is hucul, míg egy másik románnak bélyegzi; a legkétesebb azonban a család zsidósághoz fűződő viszonya. Az édesanya görög katolikus nevelésben részesült és úgy tűnik tart is keresztény szokásokat, ugyanakkor visszatérő kérdés az apa zsidó származása, amit hol tagadnak, hol elfogadnak, s akárhányszor szóba kerül, eltérő módon magyaráznak. Egyik-másik feltételezésről kiderül, mennyire igaz, ám akármelyik legyen is épp a befutó, muszáj észrevennünk azt a tulajdonságot, amely valamennyi lehetőséget összefogja: a korabeli viszonyok alapján mindegyik csoport a társadalom számkivetettjei közé tartozott. Az „idegenek”, a zsidóság, a kereszténység, a kulákok, a cigányság… bármilyen eredetmítosz jöjjön is számításba, az kiveti a főszereplő családot abból a falusi életből, amit a többi lakos elfogad.

Ebből adódik, hogy bár a falusi élet alapjában véve sem egyszerű, főszereplőnk és szülei, testvérei azon belül is kifejezetten válságos körülmények közé kerültek. Az édesapát származása, esetleges zsidósága, a „majdnem-kulák” felmenői burkoltan ugyan, de a rendszer ellenségévé teszik, munkáiból sorra elbocsátják, sehol sem látják szívesen, így a családja helyzete kiszámíthatatlanná válik, mindennapossá válik a nélkülözés.

De a szónak – „nélkülözés” – rengeteg jelentésrétege jelenik meg a mű során: eleinte a nincstelenség pusztán az anyagai javak hiányát jelenti, majd minden oldallal egyre mélyebb oldaláról mutatkozik meg a szó, kiszélesíti értelmét, s mondhatni hatáskörét is.

Igen, anonim főhősünk a szó legszorosabb értelmében nincstelen. Az oldalakon érzékletesen és fájdalmasan jelenik meg az éhezés, s az olyan mértékű takarékoskodás, mely bővebben azt jelentette, hogy a gyerekek ma is éhesen mennek aludni, hogy maradjon egy falat kenyér holnapra is… de a legnagyobb problémát szerintem a történet során nem ez jelenti. Vagyis nem csak ez. Szereplőink ugyanis minden más téren is nincstelenek. Nincs szabadságuk, kiutuk abból a szegénységgel és duvasággal teli faluvilágból amely teljes életterükké szűkült, nincs identitástudatuk, nincs valós önképük, nincs stabil helyük a világban. Ezt különösen jól szemlélteti, hogy főszereplőnknek még csak a nevét sem tudjuk meg, egyszer sem említik ugyanis: talán ez által jelenik meg, hogy maga sem tudja, ki ő.

A könyv során legfeltűnőbb jelenség azonban az érzelmi nincstelenség. Persze, mindenki tudja, hogy falun mások az emberek többségében, de amit itt tapasztalunk, az egy határon túl esik, és szerintem az olvasóban is életre kelti az események nyomában megjelenő érzelmeket: megalázottságot, fájdalmat, félelmet, nyomott hangulatot, elhagyatottságot. Karaktereink mindennapjainak szerves része a durvaság, ezt pedig jobbára mindenki a nála gyengébbre örökít át: bár az apa jelentéktelen és gyenge figurának tűnik olykor, igazából erőszakos a feleségével, aki bár olykor eléggé karakánnak és bátornak tűnik, igazából gyermekeire fókuszálja át frusztráltságát, veri és fenyegeti, lelki terrorban tartja őket, a gyerekek pedig jobbára az állatokon vezetik le mindezt. Bár az ágszerű lebontást mellőzve is jellemző az erőszak, az állatkínzás, a lelki bizonytalanság a megjelenített életekben. Ezek közül számomra a legszívszorítóbb talán az édesanya állandó fenyegetőzése volt: időről időre hisztérikussá vált, s öngyilkosságot tervezgetett gyermekei jelenlétében, hol a padláson akarta felkötni magát, hol kútba ugrott volna, nagyobbik lánya és fia pedig ilyen napokon felváltva végigvirrasztották az éjszakát, hogy ne tehessen a nő semmit.

De ugyanúgy megjelenik a durvaság más helybéli viszonyokban is: a koszos falusi gyerekek például megdobálják – hogy jobban érezzük az összefüggéseket: megkövezik – a főszereplő fiút, a felnőttek pedig megalázzák az ártatlan és jóhiszemű, Messijásnak csúfolt cigányt. Itt felfigyeltem egy párhuzamra, ami nem tudom, mennyire sántít, de továbbra is úgy érzem, érdemes rajta elgondolkodni. Mesijást hasonlítottam össze fejben a Messiással: míg előbbit a falusiak arra alkalmazzák, hogy megszabadítsa őket a szennyvíztől, addig a megváltó, mint tudjuk, a bűnöktől váltotta meg a gyarló embereket, a történet végén pedig Mesijás megalázása szerintem párhuzamba vonható Jézus szenvedéstörténetével. De ki tudja, talán csak én agyaltam ezen.

Lényeg a lényeg, az állandó kemény tettlegesség, valamint a durva beszéd, az egymás iránti minimális tisztelet nélkülözése, az emberek egyedüli önmagukra utaltsága mind-mind egy szeretet nélküli, rideg, és valóban teljesen nincstelen környezetet teremtettek. Bevallom, rohadtul fájt néha olvasni… de éreztem benne a tapasztalatot, amitől az egész olyan valóságos lett, és ami miatt azt hihetem, megérte mindezt megírni, és elolvasni is. Minden borzalom ellenére.

Kedvenc idézetek:

„A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van közöttünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.”

***

„Anyánk keze akkor is simogat, amikor üt. Az apáké akkor is büntet, amikor simogat”, mondja mindig anyám. Mert megbánja utólag és akkor meg azért sír. Olyankor mi szoktuk vigasztalni. Meg azt mondjuk, hogy nem fájt. De ez nem igaz.”


***

„Előbb-utóbb aztán mind elfáradnak és átadják magukat a női sors méltóságának, amely a fájdalom dajkálása és felnevelése. A szenvedés gondozása egy életen át. Egészen a sírig.”

***

„Mert soha semminek se lesz vége. Ahogy a gyűlölet se szűnik meg soha. Minden hibát végtelenszer ismétel az ember.”

Borító: 5/5

Sok ragoznivaló nincs a látványon: egyéb cifraságot külsőségekben sem igényelt volna a könyv, mi több, nem is illett volna hozzá. Ez a letisztultság a kopár, homályba vesző tájjal és az egészen egyszerű tipográfiával tökéletes választás, elvégre megadja a kissé nyomasztó alaphangulatot, de eközben nem tereli el a figyelmet a lényegről, a belbecsről.

Pontozás: 5/4.5


Illik magasztalni valamit, amiben ennyi szörnyűség és kegyetlenség összegződik? Illik magasztalni egy ember szenvedésalapú, életrajzi ihletésű sorait, egy ötéves kisfiú harcát az élettel, az ő megtört vallomásait? Egyszerűen nem érzem helyesnek… közben viszont nem tudom megállni azt sem, hogy szenteljek pár sort a mű iránti tiszteletemnek.  A szerző iránti elismerésemnek – noha ez olyan dolog, aminek ő már nem lehet tudatában, hiszen nem élte meg még azt sem, hogy a regénye kötelező olvasmány legyen. Mindenestre én hálás vagyok ez utóbbi tényért, és hogy az érettséginek hála kezembe akadt a Nincstelenek. Kemény perceket okozott olykor, de a vége után nem a megrökönyödöttség maradt: csupán a vegytiszta lenyűgözöttség, valami fájó, de magával ragadott lelkiállapot. Hiába tűnik elsőre végtelenül egyszerűnek ez a történet, hiába fest úgy, mintha az oldalanként megismétlődő állatkínzásról, erőszakról, durvaságról szólna mindössze. A lényeg igazából mindezek mögött van. És utána, valahol a jövőben.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Instagram