All I need's a whisper in a world that only shouts | Passenger koncert (2019)

Engedjétek, hogy ma rendhagyjak egy kicsit, hadd szóljon belőlem a vegytiszta rajongás. Nem szokásom nagy élménybeszámolókkal untatni benneteket mondjuk általában élményeim sincsenek nagyon, de most muszáj. Mert április 12-én este egy official merch pólót viselő, tőle szokatlan mértékű lelkesedést tanúsító lány az Akvárium Klubban, a harmadik oldalsó oszlop mellett és egy kétméteres, lófarkas német apuka szemmagasságban lévő válla mögött zokogva énekelte egyik kedvenc előadójával a Life’s For The Living szövegét: ez a lány pedig nem meglepő módon én voltam. Tehát eljött a megfelelő hely és idő ahhoz, hogy megpróbáljam tudatosítani magamban, hogy tényleg ott voltam – még mindig alig hiszem el – , felidézzem az estét elejétől a végéig, és kiéljem a Passenger iránti őszinte tiszteletem. Megint.

A koncert ütemtervét nagyjából aznap dél körül tudtuk meg a nővéremmel – igazából utólag magamon is meglepődök, amiért meg sem fordult a fejemben, hogy Mike-ot megelőzze valami előzenekar féle, elvégre tudtommal ez még mindig szokás… mindenesetre meglepve vettem tudomásul, hogy azért leszünk ott hamarabb, mint kellene, hogy egy órán keresztül hallgassunk olyasvalakit, akinek életünkben nem hallottuk még a nevét sem. Ilyen tekintetben nem voltam valami pozitív – amúgy is lejártam a lábam, kiújult a térdfájásom, esteledett, fáradt voltam, a bioritmusom akár egy nagymamáé… és akkor közlik, hogy ott fogok ácsorogni egy helyben négy órán át egyhuzamban. Elértük tehát a szokásos felállást, amit minden utazás, vagy bármi hasonló előtt eljátszok amióta az eszemet tudom. Érdekelt, ott akartam lenni… de nem volt kedvem bárhova is menni. Hülyeség, de ezen a fázison rendszerint túlesek. Aztán ahogy megszállt a szentlélek és elkezdett visszaszivárogni belém a lelkesedés, vele tartott a félsz is, hogy ismét pánikrohamot kapok a tömegtől – már az is vicc, hogy erre nem gondoltam korábban, de szerintem nem tudatosítottam kellően, hogy egy koncert igenis tömegből áll. Ami már többszörösen bebizonyosodott, hogy semmi jót nem hoz ki belőlem. Akárhogy is, hétre már rajtunk volt a karszalag, hányingert és instant agyfaszt kaptunk a körülöttünk enyelgő pároktól – azt hiszem elég hangosan fejeztem ki nemtetszésemet ahhoz, hogy kapjak egy szúrós pillantást, és a nője seggét markolászó alak és az árulkodóan elkent sminkű hölgy is eloldalogjanak a látómezőmből, de nem kérek elnézést –, reméltem, hogy nem kapok időközben csillapíthatatlan köhögőrohamot, és továbbra is szorongtam kissé, hogy agyonnyomnak, ha megtelik a terem. Aztán nyolc körül fellépett a színpadra egy fiatalember… aki természetesen nem Mike volt. Hanem egy hangtechnikus. Én mindenesetre felkaptam a fejem, akárhányszor megjelent valaki az emelvényen – noha tudtam, hogy először úgyis az „előzenész” kerül majd elő.

Még mindig mocorgott bennem az a „csessze meg, én csakis Passenger miatt jöttem” érzés, vetekedve önmagam nyugtatgatásával, miszerint például a Queen is előzenekarként kezdte, és hol tartana a világ, ha mindenki csak a fő fellépőket hallgatta volna meg, így hát pozitívabbnak kéne lennem, nevén nevezve Ken Yatesszel. Ti hallottatok már a fiatalemberről? Nyakamat rá, hogy nem. Aztán elénk lépett egy szál gitárral, és miközben kellően ráhangolta várakozó tömeget a főattrakcióra, tett arról is, hogy ezúttal igenis megjegyezzem a nevét. Lényegében olyan volt, mint egy kissé kiforratlanabb Passenger: közvetlen, rettentő aranyos, szuper humorral és kellő öniróniával – meg persze elengedhetetlenül finom gitárdallamokkal és szerethető hanggal. Gondolhatjátok, hogy az első fél perc alatt nagyjából tízszer fordultam nővérem felé elismerő pillantásokkal, azt tátogva, hogy ez az ember aztán tud valamit, és épp ennyi idő kellett, hogy már egyáltalán ne bánjam, amiért – hogy korábbi álláspontom idézzem – „ez az idegen húzza az időt Mikey Boy előtt”.

Egyik kedvenc megnyilvánulásom tőle, mikor beszélt a dalok közti kis szünetekben, és felhívta a figyelmet az előtérben árusított cuccokra, volt ott az albumokból, voltak pólók, képeslapok, bögrék – nyilván a legtöbb Passenger új lemezéhez, a Runaway-hez volt köthető, de akadt pár terméke Kennek is, ezt pedig sikerült elég meggyőzően mesélnie. Hogy úgy-ahogy idézzem őt: „a póló például azt mondja: Ken Yates says keep your head down – ami afféle belsős poén, tekintve hogy senki sem tudja, mégis ki a franc vagyok”. Itt döntöttem el, hogy bírom ezt az embert. Tetszik, ha valaki képes nevetni magán.

Ken végül hamarabb elbúcsúzott, mint ahogy azt az ütemterv írta, kisebb szünet után pedig át is adta a színpadot az este fő fellépőjének. Természetesen már Ken dalai alatt is kellően feloldódtam. Szuperül éreztem magam, élveztem annyira, hogy vele akartam volna énekelni, ha ismerem bármelyik dalát… de a lelkesedésnek mégiscsak egy egészen más szintje ragadott magával, mikor megjelent Mike.

Én igazán nem akarok ilyen tipikus őrült fan shitet nyomni. Tényleg ezt akarom a legkevésbé, mert mindaz, amit Mike David Rosenbergről gondolok, azt vétek lenne azzal a bizonyos „olyan jól néz ki, és királyak a számai” rajongói hozzáállással írni le. Egyszerűen vétek, mert végighallgatni egy-egy dalát, vagy akár ugyebár egy teljes élő koncertjét, és ennyi konzekvenciát vonni le belőle nevetséges felszínkapargatás lehet csupán. Minden ami Mike-ot annyira szerethetővé teszi, sokkal mélyebb és összetettebb – talán abban rejlik részben, hogy ő nem nagyon hasonlítható napjaink hírességeihez. És ez nálam nagyon pozitív jelentéssel bír.

Nem éreztem azt, hogy valaki felsétált az emelvényre, lenyomott egy showt, és ennyi, teljesítette a feladatát. Nem éreztem az előadói felsőbbrendűséget. Sokkal inkább valami olyasmit, hogy „én is csak ember vagyok, ti is emberek vagytok, beszélgessünk, zenélgessünk, énekeljünk együtt és érezzük jól magunkat”. Mike közvetlen volt. Nagyon is emberi. Rettentően aranyos és szerethető. Nevetett rajtunk és nevetett magán, és összességében tett róla, hogy mindenki nevessen eleget – még én is. Külön hálás vagyok ezért, mert régóta nem szólt már egy estém sem arról, hogy ennyit nevettem volna hangosan, és ténylegesen boldogan, felszabadultan. Az ő stílusából adódóan viszont mindig záporoztak a poénok, ugyanakkor mikor kellett, kellően komollyá vált, elmélyült, a dalaival egyetemben.

Kirázott a hideg minden alkalommal, mikor újabb dalba kezdett. A legjobb értelemben. De talán még többet adott, mikor csak úgy mesélt – mesélt a dalokról, magáról, koncertjeiről, a régi életéről, ami éppen úgy érezte, kiegészítheti a következő szerzeményt. Ő sem félt ám viccet csinálni saját magából – elismerte, hogy nagyjából mindenki azt hiszi, hogy ő egy együttes, és az első big hitjét, a Let Her Go-t is rendszerint összekeverik a Let It Go-val, így mindig nagy a meglepetés, mikor nem a Frozenből kezd énekelni. Megjegyzem… ezúttal igenis kaptunk pár taktust a Let It Go-ból, úgyhogy mindenki álma teljesült azt hiszem xd.

Azt kell mondjam – bár ebben azt hiszem nincs semmi meglepő –, hogy minden egyes eljátszott dallal levett a lábamról, minddel adott valami pluszt, tett róla, hogy beleégjen az agyamba, amit csinál. Ha éppen nem mással, akkor azzal, hogy félelmetes ütemben szaggatta el a gitárhúrjait – akkora érzéssel játszik, hogy nem is csoda –, mert ugye he’s just so fucking rock n’ roll. Isteni beavatkozás volt, hogy emiatt még az I Hate-et is újrakezdte… persze ez az ismétlés arra nem volt elég, hogy rájöjjek, igazán abbahagyhatnám az üvöltve éneklést, mert valószínűleg vérzik a füle a mellettem állóknak, de mindegy, ez a reakció végül is épp olyan mélyről jött, mint amennyire borzalmas hanggal járt. Egy másik számnál – sajnos nem ismertem, így címet nem tudok hozzá – azt kérte, világítsunk mind a telefonunk zseblámpájával – azt hiszem az volt a lényeg, hogy meglássuk, mekkora fényt vagyunk képesek generálni, ha mindannyian kivesszük belőle a részünket, amolyan „sok kicsi sokra megy” alapon, ami nagyon illet a dal témájához. Szintén rendkívül maradandó és megindító élmény volt, ahogy a To Be Free-t játszotta – előtte sokat mesélt a zsidó felmenőiről, arról, miken ment keresztül, és hogy menekült a családja, és bár a dal eddig is nagy kedvencem volt, megismerve a háttértörténetét megtanultam még inkább értékelni.

Felcsendültek ismeretlen dallamok is, közülük jópárat sikerült szerencsére itthon beazonosítanom utólag, például a Whispert, a Davidet… egyet viszont rettenetesen sajnálok, mert ahhoz a számhoz kötődik az este talán legmagávalragadóbb jelenete. Bár az örökkévalóságig késleltettük volna, sajnos egy ponton úgy tűnt, végéhez ért a koncert – az utolsó dal minket is rendesen megénekeltetett, egymás után zengett az újabb és újabb „o-oooh”, majd Mike elköszönt és lesétált a színpadról. Nem tudom mennyi idő telt el ezután, kicsit elvesztettem az időérzékem, de szerintem hosszú perceken át visszhangozta a közönség tovább a dal végét. Sokezren énekeltünk egy emberként, és egészen addig nem hagytuk abba, míg nem sikerült az este fő fellépőjét visszacsalogatni egy-két ráadás számra. Így leírva egyáltalán nem tűnik nagy számnak, de ott ez valami hihetetlenül erősen hatott rám, és szerintem nem voltam vele egyedül. De egyáltalán… az egész estének elsöprő sikere volt nálam – vagyon intenzíven megmozgatott érzelmileg, hol hangosan nevettem, hol elérzékenyültem, hol zokogva énekeltem… de annyi bizonyos, hogy egészvégig csordultig tele voltam hálával, és így vagyok most is, amikor csak eszembe jut.

*Nagyjából három perccel azelőtt, hogy megosztottam volna a posztot, sikerült véletlenül mégis megtalálnom az emlegetett dalt... úgyhogy tessék, a címe Scare Away The Dark, gyönyörűszép, és.... aah, hát hihetetlenül jól esik, hogy így egy hónap után végre megtaláltam. 

Szóval tényleg csak annyit mondhatok, hogy hallgassátok Mike zenéjét. Tényleg megéri, ugyanis ebben a mai világban azt hiszem egyedülálló értéket képvisel a számaival. Nem visszhangoz kliséket, ő kőkeményen az életről énekel, annak minden szép és árnyékos oldalával együtt. Depresszíven játszik, mégis kapaszkodót, reményt nyújt, és valami bámulatos erőt is, mert süt mindenből amit csinál, hogy nem csupán kiváló zenész, de értékes, emberséges és intelligens is.

Azt hiszem az ömlengésemből éppen ennyi volt elég mára – mit elég, talán inkább volt ez túladagolás… de rátok bízom, hogy eldöntsétek –, végezetül viszont szeretnék itt hagyni néhány linket. ITT először is végighallgathatjátok Passenger 2018-as albumát, a Runawayt az elejétől a végéig – esküszöm nektek, hogy csodálatos –, ITT pedig a legújabb, múlt héten debütált lemezét, mely a Sometimes it’s something, sometimes it’s nothing at all címre hallgat, majd pedig, ha már kellően szerelembe estetek, EZ ITT Mike hivatalos oldala, itt találhattok fontos infókat, értesülhettek az újabb turnékról, Passenger termékeket vásárolhattok és így tovább. EZ a link már kevésbé hivatalos: itt csak az én – már korábban is prezentált – rajongásom olvashatjátok egy terjengős zeneajánlóval összekötve, utoljára pedig link helyett inkább egy lejátszási listát hoztam, melyen ismét a kedvenc Passenger dalaimat gyűjtöttem össze, hátha valaki fogja magát, és véletlenül megbízva a zenei ízlésemben ad nekik egy esélyt – mert amúgy őszintén, nagyon megéri.