Brittainy C. Cherry - Lebegés

„T. C.: Ismered azt a helyet a rémálmok és az álmok között? Ahol sohasem jön el a holnap, és a tegnap fájdalma teljesen megszűnik? Ahol a szíved egyszerre dobban a szívemmel? Ahol nem számít az idő, és a légzés sem teher? Ahol nem létezik más, csak a könnyű lebegés? Ott szeretnék élni. Veled.”

Eredeti cím: The Air He Breathes

Sorozat: Az vagy nekem 1. (Elements 1.)

Oldalszám: 390

Megjelenés: 2016

Kiadó: Libri (Insomnia)

Ár: 3599 –

Tristan csókja haragos volt és szomorú. Bocsánatkérő és gyötrelmes. Nyers és valódi. Mint az enyém.

Óva intettek Tristan Cole-tól. Azt mondták, kegyetlen, jéghideg, durva. Elítélték a múltja miatt. Ha csak ránéztek, egy szörnyeteget láttak, akinek bűnhődnie kell. Én tehetetlennek és dühösnek láttam, mert bennem is hasonló erők dolgoztak. Üresek voltunk. A múlt sebei a földre húztak minket, pedig mi lebegni szerettünk volna. Ő mennydörgés volt, én villámfény – soha nem volt még ilyen tökéletes vihar.

Lizzie és Tristan torokszorító szerelmi története éppúgy szól veszteségről és újrakezdésről, mint a bennünk lévő démonok leküzdéséről. Brittainy C. Cherry Az vagy nekem sorozata már milliók szívéhez talált utat. Engedd be te is!

Megvan az az érzés, mikor reggel, az ágyból kikelve rácsodálkoztok, hogy senkit sem találtok magatok mellett, holott meggyőződésetek, hogy nem egyedül hajtották álomra a fejetek? Könyvmoly berekben ezt rendszerint egy éjjeliszekrényre vetett pillantás és villámgyors kijózanodás követi, mikor tudatosul, hogy mindez még annyira sem valóságos, mint egy álom – s még csak nem is a mi fantáziánk szüleménye, hanem valaki másé. Úgyhogy ennek rendje s módja szerint vártam a fűnyíró zümmögését hajnalban, egy mesét olvasó, fejlődés útjára lépett zombihangot vagy egy szakállas arcot magam mellett a párnán, de a csúnya, gonosz valóságban be kellett érnem azzal, hogy ez csupán a telefonom hátteréről köszön vissza rám.

Cseppnyi túlzás sincs tehát abban, mikor kijelentem, hogy a Lebegés ott van a top legérzékletesebb történetek között – minden sora magával ragadott, megérintett, legfőképp pedig elemi erővel átsöpört rajtam minden érzelmével, és otthagyta őket a szívemben. Sírtam, nevettem, rettegtem, izgultam, kétségbeestem, vágyakoztam, szerettem…

Az igazat megvallva már a megjelenés előtt – ami szintén nem ma volt már – is különös figyelemmel kísértem e könyv útját. Több általam követett moly és blogger méltatta az írónő munkásságát olyan vehemenciával, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül, így mikor robbant a hír, miszerint kicsiny hazánkban is a boltok polcára kerül a történet, nem győztem kivárni, hogy megkaparinthassam. Mondanom sem kell, ahogy az lenni szokott, ez még váratott magára egy darabig… de azt mondom, megérte az időt és az izgatottságot, a vágyakozást. Nagy reményekkel álltam neki, de még így is bőven felülmúlta minden elvárásom, és most fogalmam sincs, hogy tudnám ennek a mértékét és jelentőségét érthetően és összeszedetten megfogalmazni, mikor még most, napokkal később is kába vagyok a történet ütőerejétől.

Első ránézésre hihetnénk, hogy ez is csak egyike azon romantikus regények sokaságának, melyek semmi különösebb izgalmat nem tartogatnak: ahogy az lenni szokott, adott két karakter, kiknek közös jövője meg vagyon szépen írva a csillagokban… de ha ott nem is, hát a fülszövegben bizonyosan. További standard elem a gyász, a fájdalom, az önvád és egy végzetes huza-vonaként játszott „se veled, se nélküled” kapcsolat – és voila, elértük azt a szintet, ahol sok szerző szeret megállni, kinyújtóztatni monitor előtt elgémberedett végtagjait, és szürcsölni egyet a limonádéjából. Tehát ez a felszín – a lépcső első szintje, de mint tudjuk, hogy elérjük az igazi magasságokat, tovább kell másznunk rajta.

Így következő lépésként kaptunk egy szeretnivaló írói stílust, mely egyszerre érzékletes, ha egyszer az érzelmek s a lélek dolgai kerülnek a középpontba, és rettentő humoros, ha a helyzet úgy kívánja. Brittainy C. Cherry gyönyörűen fűzi a szavakat, s képes megfogalmazni azt az erős mondanivalót, mely legtöbbünknek csak halvány képként dereng a fejében, de képtelenek lennénk szavakba önteni. A belső monológjai érzelmesek és elgondolkodtatók, párbeszédei pedig legtöbbször mosolygásra, sokszor nevetésre fakasztanak. Meghagyja a kellő teret a karaktereknek, hogy elsírják a velük történt borzalmak feletti fájdalmukat, ugyanakkor két kézzel ragadta meg a lehetőségeket, hogy valamiféle lehetetlen és szórakoztató szituációba keverje őket – ehhez pedig nyilván nagyban hozzájárult a gyerekszáj néhány gyöngyszeme is, továbbá Faye, Elizabeth legjobb – de koránt sem normális – barátnője.

Ezen a ponton érzem szükségesnek megjegyezni, hogy épkézláb, élő, lélegző mellékszereplők megszülése is külön művészet, itt pedig akármennyire is Tristan és Liz kapcsolatán és problémáin fekszik a hangsúly, az üresjáratokat kitöltő, és a cselekményt színesítő karakterek is kimondottan érdekesre sikerültek – kizárólag a szó jó értelmében, még ha voltak is, akik nem pozitív szerepben mutatkozhattak. Végre egy romantikus regény, amelyben nem lett elhanyagolva a család, a barátok, a mindennapi élet, így képet kaptunk Tristan és Elizabeth szüleiről, utóbbi esetében az anyósáról és apósáról úgyszintén, nem is beszélve a kis Emmáról, Liz lányáról, aki egyáltalán nem átlagos ötéves. Kezdve például azzal a meghökkentő ténnyel, hogy különös szimpátiát és elfogadást ébresztett bennem, amit nem igazán táplálok a kölykök iránt… és meglehet, ez „csak” egy könyv, azt hiszem, ezt attól még ugyanúgy könyvelhetjük el eredményként.

A fentebb már emlegetett Faye, mint Liz koránt sem épelméjű barátnője szintén megkapta a maga kellő terét ahhoz, hogy mellékszereplő-mértékkel számolva rendesen kibontakozhasson: megismerhettük a lelkivilágát, a problémáit, az általános mentalitását, amivel plusz mellékszálként funkcionáló epizódokat hozott be a cselekménybe, de a legtöbbet egyértelműen a beszólásainak, életbölcsességeinek és az exei méreteire tett megjegyzéseinek és bájos elnevezéseinek köszönhettünk. Nagyon kellettek ezek a nevetős pillanatok, mikor bár közel jártunk a síráshoz – mind mi, olvasók, mind főszereplőink.

És bár mint látjátok nagyra értékelem a könyvben megbúvó humoros részeket, leginkább mégis a történet mélysége ragadott meg, így a központi konfliktusok és az azok mögött húzódó érzelmi kavalkád tele gyásszal, fájdalommal, veszteséggel, el nem múló odaadással, ragaszkodással s végül szerelemmel.

Tristan és Liz múltja sok ponton kapcsolódik össze elméleti síkon: mindketten a számukra legfontosabb embereket veszítették el, ami ellen először is menekülés útján kerestek vigaszt. Mindketten sérültek lettek tőle, egymás ellen küzdött bennük az erő és gyengeség, a bennük folyékony lávaként kavargó érzelmek pedig egészen átformálták a belsőjüket, lelküket, néhol égető sebeket hagyva maguk után – mégis, a végeredmény emberanyag szempontjából nagyrészt különböző lett, melyben szerintem veszteségük mértékének és alapvető személyiségüknek is szerepe lehet. Hajlamosak vagyunk elintézni a témát annyival, hogy a gyászt mindenki rosszul viseli és „ennyi volt oszt csá”, holott sokkal mélyebb folyamatról beszélünk annál, mintsem hogy ilyen bagatell szintre próbáljuk egyszerűsíteni. A fájdalom adott, az viszont, hogy ki hogyan éli meg, miként reagál az őt ért tragédiára, hogyan dolgozza föl, ha egyáltalán sikerül neki… na, ez már személyenként eltérő, s ez bontakozik ki a szemünk előtt aközben is, hogy megismerjük két, megközelítőleg egyforma szörnyűségeket elszenvedett két főszereplőnket.

Liz feleség, Tristan pedig szerető férj és apa volt addig a borzalmas napig – onnantól kezdve viszont csak egy megtört anya és egy magányos, üres héj maradt belőlük. A jeleneteik, belső monológjaik, gondolataik és megnyilvánulásaik nem is árulkodhatnának másról, ám a tökéletes kontrasztot – inkább Tristan esetében – a visszaemlékezések sora, a férfi álarca mögötti önvád és szenvedés valódi okának feltárása alkotta meg. Általuk tisztább képet kaphattunk erről a mogorva seggfejről – még pontosabban arról, hogyan és miért vált azzá. Komoly indokok és lelki folyamatok állnak a személyisége mögött – ami ezerszer összetettebb, mint elsőre hinnénk –, amelyeket fontos volt megismernünk ahhoz, hogy a Liz felbukkanásával kezdődő jellemfejlődése teljes erejével hathasson. Liznél talán nem volt ennyire súlyos a helyzet: ugyan ő is elvesztette önmagát, a lénye egy szoros darabkáját, neki megmaradt a kicsit Emma, akibe kapaszkodhatott – s aki miatt nem eshetett szét. Őt is gyötörte az veszteség, a múlt, az ágy üres oldala, ahol nem fekszik már mellette senki, a nagy pillanatok Emma életében, amelyeket nem volt kivel megosszon. Mégis, ahol gyenge volt, ott kellett megerősödjön, hogy jó anyja lehessen a lányának, végeredményként pedig minden sebzettsége ellenére erős, önálló, jólelkű, de sosem naiv nő vált belőle – a kirakósnak milliméter pontosan az a darabja, amellyel együtt másik főhősünk, Tristan egy egész képet alkothat.

Sok gondolat megfordulhat az ember fejében kettejüknek igencsak érdekesen alakuló  kapcsolatát szemlélve. Van benne valami, ami az első percektől fogva nem egészséges – mégis érthető és elfogadható, mert jól belegondolva ez volt az egyetlen járható út, amelyen Liz és Tristan elindulhatott egymás felé – vagy egyáltalán, a szerelem felé. Van valami reményt adó és megnyugtató egy olyan ember társaságában, aki osztozik a fájdalmadban, és ez lett az első kapocs, amely összefűzte őket, de a színjátékot a valóságtól épp csak egy hajszál választotta el, amelyet nem is lehetett nem lépni át.

Elmondhatatlanul szerettem kettejük szerelméről olvasni. Arról, ahogy megnyíltak egymásnak, ahogy kitárták a lelküket aztán próbálták meggyógyítani a másikat. Visszaadták egymásnak a hitet, a bizalmat, a reményt – a reményt arra, hogy azokon a tragédiáktól könnyes áprilisi napokon az ő életük nem állt meg, és van még esélyük boldognak lenni valaha. Persze problémák mindig jelentkeztek – tudjuk, hogy a könyvekben ez kihagyhatatlan, de igazából a való életben sem megy ez másként –, de hol a rákövetkező reggelre, hol csak hónapok elteltével, de mindig sikerült őket megoldani, mert már megvolt köztük az a láthatatlan kötelék, ami miatt érezték, hogy muszáj küzdeni, akármi is történjen. Márpedig a könyv utolsó negyedében elég cifrák következtek… az írónő folyamatosan nem várt fordulatokat csepegtetett elénk egészen addig, míg már én is kapkodtam a levegőt, mert hihetetlen irányt vett a cselekmény. Az átmeneti idill mögött húzódó titkok még egyszer, utoljára teljesen felbolygatták szereplőink életét, de lényegében az olvasói idegállapotot is.

Biztos rengeteg minden van még, amelyről nem beszéltem… de fenntartom, hogy olyan tartalmas könyvet tarthattam a kezemben, amelynek lehetetlenség is lenne kiemelni minden pontját, amely megéri a szavakat. Nagy klisé, de a Lebegés a lelkem legmélyéig hatolt – olyan intenzitással adta át a fájdalmat, a veszteséget, s az újrakezdés csodáját, hogy szinte éreztem, amint rajtam is átsöpör mindez. Ebben a közel négyszáz oldalban megleltem mindent, amit egy jó romantikus történettől várok, s mindent, amitől egy ilyen emlékezetes is marad – olyan, amelyek később jó szívvel ajánlgathatok bárkinek.

Tehát nézzük sorban… ajánlom a Lebegést a romantikus műfaj kedvelőinek, közülük is inkább a felnőtt korosztály felé lőném be a célcsoportot. Ajánlom azoknak, akik valami mély, tartalmas regényre vágynak, olyanra, ami nem csupán kikapcsol pár órára, de meg is mozgat valamit az ember szívében, s agyában. Ajánlom azoknak, akik nem fogytak ki épp a papírzsepiből, egy csomag az éjjeliszekrényen ugyanis nem jön majd rosszul egyes részeknél… tehát akkor olvasd, ha nem félsz sírni, nem félsz a fájdalomtól, és hajlandó vagy mindezt végigjárni főszereplőinkkel, hogy velük együtt eljuthass a boldog végkifejletig.

Kedvenc karakterek:

Értető módon a főszereplő hármasunk került legközelebb a szívemhez: Tristan Cole, Elizabeth és Emma. Lizzie-t egy rendkívül erős, talpraesett nőnek ismertem meg, aki egyszerre nagyszerű anya és ember, mégsem idealizált, koránt sem tökéletes – ahogy Tristan sem az. Címeres seggfejként mutatkozott be, beszólt, szemétkedett, mégis, még ilyenkor is csillogott benne valami fény, ami a durva szavai ellenére sem hunyt ki egy percre sem. Olyankor is ott rejtőzött benne az ember, a férj, az apa, valaki, aki teljes szívével és lelkével tud szeretni, talán csak nem mer. Az őt – és amúgy úgy szintén Lizt – ért csapások után nincs nehezebb, mint felállni, és újra bízni abban, hogy az élet tartogathat számunkra bármi jót, de ők megtették: és ahogy felengedtek, úgy bontakozott ki, milyen különleges és szeretettel, élettel teli személy rejtőzik a páncéljuk alatt.

Kedvenc részek:

Nem túlzok azzal, hogy ez a történet tömör arany, az első oldaltól kezdve az utolsóig, s hogy minden egyes sorával elrabolta magának a szívem egy kis darabját. Pontosan ez történt. Minden olvasással töltött percben egy különleges és csodás boldogság és fájdalom elegyével teli buborékban lebegtem, de azt sem tagadom, hogy még ebben az állapotban is voltak percek, amikor a szívem nagyobbakat dobbant, mint máskor. Ilyen volt például minden olyan rész, amikor Tristan apaszerepben bizonyíthatott – akár Charlie, akár Emma mellett –, ugyanis ha engem kérdeztek, nem sok vonzóbb van egy férfiban, mint az, mikor tudja, hogy kell bánni a gyerekekkel. Tehát nagyon édesnek találtam a szóváltásait Emmával, a visszaemlékezéseket a kisfiával, azt, ahogy angyalkát csinált a hóban, és mindent megtett, hogy boldoggá tegye a kislányt. Ugyanakkor imádtam azt is, ahogy Lizzel egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem olyanok lettek, mint egy kis család. Mindannyiójukat szerettem külön-külön is, de az jelentette számomra a legnagyobb boldogságot, ahogy ezek az összetört emberek a másik szívében megtalálták a helyet, ahová tartoznak, és így egyszerre gyógyították meg önmaguk, és egymást. Megérdemelték, hogy végre nyugalomra leljenek.

Kedvenc idézetek:

„Mindketten nyakig merültünk a saját apró emlékeink világába, mégis… a köztünk lévő szakadékon át kinyújtottuk a kezünket egymás felé. Aki magányos, az másokban is felismeri a magányt. És először, amióta ismertük egymást, sikerült meglátnom az embert a szakáll mögött.”

***

„Nem kell örökké jól lenned. Semmi baj sincs azzal, ha valaki rosszul érzi magát, mert fájdalma van. És az sem baj, ha elveszettnek érzed magad, mintha sötétben tapogatóznál, és tudod, miért? Mert a rossz napok miatt lesznek a jobbak még jobbak.”

***

„Először magába a gondolatba szerettem bele. Abba a gondolatba, hogy van egy férfi, aki egy nap még arra is képes lehetne, hogy megnevettessen, mosolyt varázsoljon az arcomra és könnyeket a szemembe, és mindezt akár egyszerre is. Aki összetörtségemmel és fájó szívemmel együtt is szeretni tud. Aki minden csókjával, érintésével sóvárgást idéz elő bennem. Akiből melegség árad felém.”

***

„ – És tedd fel a szemüvegedet, amikor olvasol.

– Még mit nem! Hülyén nézek ki benne.

Lehajoltam és megpöcköltem az orrát. – A szemüveg férfiassá teszi az embert.

– Akkor te miért nem viselsz? – nyafogta.

– Azért – feleltem –, mert van, aki szemüveg nélkül is férfias. De te tedd csak fel a magadét.”

***

„– Gyere hozzám feleségül.

– Én… - A pillantásom Emmára tévedt. – Engem csak csomagban kaphatsz meg, Tristan. Nem várom el tőled, hogy Emma életéért is felelősséget vállalj, de ő hozzám tartozik, így csak vele együtt vagyok kapható.

Erre a jobb oldalamon lévő fiókot is kihúzta, és kiemelt belőle egy az enyémhez megszólalásig hasonló, csak jóval kisebb ékszerdobozt. Felpattintotta. Azonnal olvadozni kezdtem. A gyűrűm kicsinyített mása volt benne.

– Őt is szeretem, Lizzie. Teljesen odavagyok érte. És bármekkora legyen is a csomagod, megtiszteltetésnek veszem, ha cipelhetem. Akár az életem végéig. És tudod, miért? Mert szeretlek. Szeretem a szívedet, a lelkedet. Szeretlek téged, úgy, ahogy vagy, és sohasem fogok másképpen érezni, sem irántad, sem a gyönyörű kislányod iránt. – Azzal Emmához lépett, felemelte, és odaültette mellém a tálalóra. – Emma és Elizabeth, ha szépen megkérlek benneteket, hozzám jöttök feleségül? – kérdezte, és felénk nyújtotta a két gyűrűt.”

Borító: 5/5*

Tudom, hogy nem szép dolog a borító alapján ítélni, de én mégis ezt tettem – most viszont egyáltalán nem bánom. Bevallom a gyönyörű fedél, és Franggy Yanez szexi szakálla volt az első dolog, ami kapcsán felfigyeltem a könyvre, s bár a többi már jött magától olvasás közben, nem ritkán fordult elő, hogy becsuktam fél percre, csupán hogy rajta legeltethessem a szemem egy darabig. Szeretem a színeit, a teljes tipográfiát, a borítómodellt, akire egyszerűen jó ránézni… arról nem is beszélve, hogy a legtöbb esettől eltekintve itt sikerült úgy választani, hogy a modell tökéletesen passzoljon a történetben megformált karakteréhez. Egész végig így képzeltem Tristant – és ha egyszer legnagyobb örömömre film készülne ebből a csodából, akkor is Franggy-t akarnám viszontlátni a képernyőn. Félő, hogy nem csupán egy Brittainy C. Cherry, nem is csak egy Lebegés vagy Tristan Cole fangörcs van készülőben… de Fran is bőven kap a szeretetemből.

Pontozás: 5/5*

Van az érzés, mikor becsuksz egy könyvet, és utána még sokáig úgy érzed, egyszerűen csak lebegsz a semmiben, és nem tudsz újra leszállni a Földre; vagy éppen a gondolataid és érzelmeid tengerében fuldoklasz, mert hiába ért véget egy történet az utolsó oldalon, egyszerűen képtelen vagy hátrahagyni mindazt, amit adott olvasás közben. Az érzés, mikor a szíved együtt dobban a szereplők szívével, és velük együtt küzdöd végig magad az úton a sötét éjszakából a fény felé. Mikor a szobád magányában, az éjszaka közepén is elönti a szívedet a szerelem. Mikor egy-egy sor már önmagában képes megríkatni, minden szó tele van fájdalommal, de még a könnyek mögül is sugárzik a gyönyörűség és tisztaság. Mikor mintha már az első oldalakon elvesztenéd a szíved, lelked, de a fejezetek előrehaladtával megleled őket néhány kitalált karakter boldogságában. A Lebegés üt-vág, ahol csak ér, de mindig újra meggyógyít, hiszen maga a történet is erről szól: arról, ahogy az élet térdre kényszerít, és arról, ahogy valaki segít felállni a porból, mindez kellemes írói stílusban, különleges karakterekkel, izgalmas és érzelmes cselekménnyel beszélve el, az első oldaltól az utolsóig markában tartva az olvasóit. Mindenkinek jó szívvel ajánlom!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Ezek a Royal fiúk tönkretesznek | Erin Watt - Papírhercegnő

„Ez sohasem lesz az én otthonom. Nekem semmi közöm a pompához. Nekem a mocsokhoz van közöm. Azt ismerem. Abban érzem jól magam. A mocsok nem hazudik. Nincs díszcsomagolásban. Az, aminek látszik.”

Eredeti cím: Paper Princess

Sorozat: Royal-család 1. (The Royals 1.)

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2017

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3299 –

Egy lányról, aki sztriptízbárból és benzinkútról fényűző villába és menő gimibe jut, miközben igyekszik hű lenni önmagához.

Ella Harper nagy túlélő, született optimista. Egész életében városról városra költözött szeleburdi anyjával, küzdött a megélhetéséért, és végig hitt benne, hogy egy napon majd kimászik a gödörből. De az édesanyja halála után végképp egyedül marad.

Egészen addig, amíg meg nem jelenik Callum Royal, aki kihúzza Ellát a szegénységből, és elcipeli a luxuspalotájába az öt fia mellé, akik viszont utálkozva fogadják. Mindegyk Royal fiú karizmatikus személyiség, de egyik sem olyan magával ragadó, mint Reed Royal; a srác, aki eltökélte, hogy visszaküldi Ellát a nyomorba, ahonnan jött.

Reed nem tart igényt Ellára. Azt mondja, nem tartozik közéjük. Talán igaza van.

Gazdagság. Fényűzés. Megtévesztés. Ella új és ismeretlen világba csöppen, és ha a Royal-palotában is életben akar maradni, kénytelen lesz felállítani a saját szabályait.

Ella percek alatt eljut a szegény árva sorstól az amerikai álomig… De tényleg könnyebb az utóbbiban élni? Kövesd a sorsát te is, és éld át egy különleges világ örömét, bánatát!

Mindenkinek van a fejében egy kép a szappanoperákról, igaz? De ha konkrét kép nem is, néhány kérdés biztosan, még ha ezek fele költői is. Például, hogy mitől akkora rájuk a kereslet, hogy lehet hogy annyi van, olyan sokáig kitartanak, és rengeteg ember vesztegeti rájuk az idejét? Van valami bűbáj, aminek az ember teljesen akaratán kívül esik áldozatul. Ez az, ami mindent megmagyaráz – meg persze az „ez kell a népnek” szöveg, ami szintén beválik, de nem áll szándékomban ilyen korán vitába keveredni. Ez után az értékelés után úgy hiszem bőven lesz rá amúgy is alkalmam.

Bevallom, sosem néztem szappanoperákat – mégsem érzem úgy, hogy emiatt számottevőbb tudástól elestem volna. Az igazat szólva ez éppen az a műfaj, amelyet tökéletesen lehet tanulmányozni tisztes távolságból, és különösebb károk elszenvedése nélkül. Szerintem mind jól ismerjük a jelenséget – adott valami Antonio vagy Riccardo, Esmeralda meg tököm tudja még ki, és persze több dráma egy epizód alatt, mint amennyit egy normál emberélet felölel. Családi patália, halál, szerelmi problémák, őrült vágy, féltékenység… na, most már mindenkinek megvan, miről beszélek?

Nagyszerű. Megkaptuk a tészta alapját – ha úgy tetszik, ez volt a liszt, most szépen adagoljuk hozzá a többi hozzávalót. Cukor gyanánt vehetünk másfél bögrényi tündérmesét – azt, ahogy a lehetetlen becsönget a házba egy zsák pénzzel, azt, ahogy Barbie beköltözik a Gyémántkastélyba… ilyen csekélységeket. Jöhet a margarin, megolvasztva – forrón és sikamlósan, elvégre háromszázhatvan oldalból úgy háromszázon megállás nélkül csak dugni akar valaki. Tojások – ruházzuk fel őket szimbolikus jelentéssel, elvégre az idő döntő többségében szereplőink úgyis a szerszámuk után mennek… és ami elkeserítő, nem is tudom mi a rosszabb, mikor ezt teszik, vagy mikor valóban gondolkodni próbálnak. Igen, próbálnak. Valamennyi kísérlet felér egy kudarccal. Jöhet a tej… de tudjátok mit? Legyen inkább egy kis Jack Daniels, csak hogy kellően stílusosak legyünk – elvégre menő egész nap az italodat kortyolgatni. Aztán egy csipet logikátlanság itt, egy kiskanál öltánc ott, egy fél bögre klisé… hoppá, kicsit több is lett a kelleténél. És íme, tökéletes úton járunk afelé, hogy megszülessen egy regény… aminek nem is biztos, hogy meg kellett volna. De én kérek elnézést.

Mint a legtöbben, én is nagy reményekkel álltam neki a Papír hercegnőnek – több helyen olvastam, hogy ez tökéletes prototípusa annak a fajta regénynek, amit az ember vagy utál, vagy imád… de meggyőződésem volt, hogy én a mérleg pozitív oldalára fogok kerülni. A borító, a fülszöveg megvett, az értékelések többsége szintén hatott rám valamilyen módon, és úgy egyáltalán, annak a Csábítások és csemegék vagy Testcsel kategóriás olvasmánynak tűnt a teljes kikapcsolás és fejkiürítés jegyében bedobott „erotika-humor” kombinációval. Jelentem, a levegő fülledt volt, a stílus pedig rendkívül szórakoztató… de akkor mi csúszott félre ennyire?

Tapasztalataim szerint minden más. A történet elején ismertetett helyzetben láttam a potenciált és fantáziát – Ella nehéz, megélhetésért való küzdelemmel teli múltja s jelenje megfogott, elérte, hogy kapásból érdeklődni kezdjek főszereplőnk sorsa iránt, és valljuk be, egy könyv kezdetén ez a fő cél: megtartani valamivel az olvasót. Érdekeltek a részletek, amelyeket megtudtunk róla és az édesanyjáról, tetszett, hogy egy erős karaktert ismerhettem meg, aki képes talpon maradni a leghúzósabb helyzetekben is. Egy tökös túlélőt. És teljesen mindegy, hogy ezt hogy tette… nem tudom azért kevésbé becsülni, mert kvázi a testével kereste a kajára és lakbérre valót. Senkinek sem az álma, hogy sztriptíztáncosnőként működjön, és ő sem nagy unalmában találta ki, hogy pénzért olyan vénembereket próbáljon felizgatni, akik talán már képtelenek is az izgalomra… viszont ez egy lépcsőfok volt ahhoz, hogy egyszer Ella is azt az életet élhesse, amit megálmodott magának. Tetszett, hogy nem kesergett a sorsán, hanem a kezébe vette azt – tudta, hogy mit akar, és kitalálta, hogyan valósítsa meg, még ha a sikerig vezető út nem is valami kellemes. Meg akart állni a lábán, kihúzni az érettségiig, aztán egyetemre menni, hogy egyszer talán normális életet élhessen. Könnyebbnek hangzik, mint amilyen az adott feltételek mellett lehet… kivéve, ha beállít egy idegen, aki ellentmondást nem tűrően ezerdolláros kötegeket akar a zsebedbe dugdosni a nagy semmiért cserébe. Most mit mondjak. Én nem nagyon ellenkeznék.

És ezzel Callum Royal kíséretében főhősnőnk elindul az elkényeztetett elitista ficsúrok gigantikus gimis játszóterére – ahol a másikon merő szórakozásból keresztülgyalogolni elég menő; ahol egyetlen család diktálja a játékszabályokat, melyeknek mindenki fülét-farkát behúzva engedelmeskedik; ahol semmi nem lehet akadály vagy akár tiltott terület, elvégre apuci zsebből elintézi, amit el kell, akár bedrogoztál valakit, hogy megerőszakold, akár merő hobbiból versz laposra másokat, akár szerencsejátékos zűrökbe keveredtél 17 évesen. Ahol akad pénz – és itt bőven akad – ott nem lehet akadály. A végeredmény pedig egy iskolányi elkényeztetett, magát felsőbbrendűnek képzelő gyerek, köztük a Royal fiúkkal, akik ezt valami emberfeletti fokozaton produkálják. Akik, ha a házvezetőnő szabadságra megy, inkább éhendöglenek, minthogy kinyissák a hűtőt, akik lazán cselédnek nézik újdonsült húgukat Hamupipőke-effekt kipipálva, vagy ha épp nem annak, akkor egyszerűen csak egy szórakoztató tényezőnek, akinek a kárára kiélhetik minden csepp kegyetlenségüket. A Royal fiúk hazudnak, csalnak, verekszenek, piálnak, megdugnak mindent, ami él és mozog, de legfőképp tönkretesznek – úgy söpörnek végig mindenkin, mint valami hurrikán, csakis pusztulást hagyva maguk után.

De mentségükre szóljon, jó testük van. Naggggyon jó testük. Mint az úszóknak: széles váll, hatalmas izomkötegek, fincsibb kockák, mint egy tábla Milka csokin… és úgy tűnik, az esetek többségében ezzel el is van sikálva, hogy ők az öt legnagyobb segg a világon. Kérdem én, ez normális?

Egy nagy fenét az… és bár már bőven elindultunk a negatívumok lejtőjén, és kezdünk száguldásba kapcsolni, úgy érzem most éri el kiakadásom a tetőpontját. Ugyanis „romantikus” regényről lévén szó dukál egy központi szerelmi szál – de amit mi ilyen címszó alatt kapunk, azt én semmi szín alatt nem vagyok képes annak tekinteni.

Mi lányok, kissé beteg teremtmények vagyunk ahogy hanyatt tudunk esni egy-egy badass sráctól. Egy percig sem tagadom, hogy bennem is megvan erre a hajlam, elég csak ránézni a könyves háremem felére. A Fuentes tesók, Herondale-ek, Négyes, Voldemort…ugyanakkor ez egy veszélyes játék, amihez rohadt sok józan észre lenne szükség, és szerintem sokan itt cseszik el a szerelmi életük – köztük Ella is.

Lányok… egészséges dolog rosszfiúkhoz vonzódni. Az is egészséges, hogy beindulnak a hormonok a habtestüktől meg a szexi dumájuktól. De ha egy fiú bánt, megaláz, lenéz, akkor ideje elgondolkozni… nem, nem is elgondolkozni, inkább gondolkodás nélkül futásnak eredni és vissza se nézni.

És ez a pont az, ahol úgy érzem végleg elvesztettem a történetbe vetett egyre inkább haldoklófélben lévő hitemet. A fülszöveg nem hagy sokat a képzeletre, így mindenki a romantikus szál feleinek ismeretében kezdheti el az olvasást – tudjuk, hogy Reedre lesz érdemes komolyabban odafigyelnünk, és persze ennek megfelelően ezerrel szurkolnunk neki meg Ellának. Nos… egy rohadt percig nem szurkoltam. Tény, hogy Reed csak úgy mutatkozott be, mint egy vérbeli rosszfiú – bár abból is a selejtesebb fajta –, de ami igazán elkeserített, hogy hiába pörgettem le egyben ötven oldalt, aztán százat, százötvenet és így tovább, semmi változást nem mutatott a pozitív irányba. Még mikor éppen látszott volna rá némi remény, akkor is sikerült rácáfolnia valami gyökér beszólással, méghozzá amolyan Jaredes módon Penelope Douglas – Szívatás c. könyvéből… ez pedig szerintem mindent elmond. Persze, megvannak a maga démonjai, problémái, a csontvázak a szekrényben, amiket senkinek nem ad ki, de fenntartom az eddigi véleményemet, miszerint ez még nem jogosít fel rá senkit, hogy keresztülgyalogoljon másokon, és tönkretegye bárki életét, csak mert az övé annyira végtelenül elcseszett. Úgy érzem, a további részekben még derülnek majd ki érdekességek a legbetegebb Royal fiú múltjáról, egyelőre azonban „csak” az édesanyja elvesztését hozhatjuk fel… ami nem értem, hol lehetne mentség a viselkedésére. Vajon ha élne még az anyja, akkor boldogan látná, hogy a fia mit tesz magával és másokkal? Na ugye… nem megoldás mindenre a lázadás, bunkózás, a pia, verekedés és a szex.

Tehát Reed, a feltételezetten elsőszámú Royal szívtipró valahogy hozzám nem talált utat… de akárhogy is várom a romantikus könyvektől mindig a következő tagot a háremem várólistájára, ezen a veszteségen még valahogy túltettem volna magam. Reed egy segg, ennyi, lépjünk tovább. Ami végképp kiverte nálam a biztosítékot az inkább Ella erre adott reakciója.

Már említettem, hogy főszereplőnk a többi karakterrel éles ellentétben már a történet legelején belopta magát a szívembe, hiszen erős, talpraesett és túlélésre képes fiatal lányt ismerhettem meg benne. Szerettem, hogy visszavert minden támadást, hogy nem adta meg magát, hogy úgy küzdött és ütött vissza ebben a szemetekkel teli luxusvillában, ahogy őt is támadták. Szerettem a beszólásait, az epés megjegyzéseit, amelyekből rendszerint akadt pár. Imádtam, hogy egyszerre volt erős és sebezhető, ezáltal pedig igazán emberi. Aztán egy ponton megszólalt egy hang a fejében… vagyis, nem vagyok egészen biztos abban, hogy a fejében… mintha inkább valahonnan altest tájékról származott volna.

„(…) az ember teste akarhat olyan dolgokat, amilyeneket a feje nagyon nem. Márpedig a fejnek kéne irányítania.”

És szép és jó, hogy főhősnőnk ezzel így tisztában volt… de ez nem változtat a tényen, hogy bőven többször olvastam Reed tökéletes izmairól, igéző kék szeméről, parázsló tekintetéről és khm, tekintélyes méreteiről, mint arra a történetben fellépő körülmények okot adhattak. Egy dolog a testi, szexuális vonzódás valakihez… de ezt azt hiszem még mindig felül lehet írni némi józansággal. Ella agyát pedig szépen lassan felemésztette a vágy amiről hajlamos lett egyre többet gondolni, mint ami igazából, miközben Reed továbbra is magasról lenézte, és még ha egy bizonyos idő elteltével nem is mondta a szemébe a véleményét, a háta mögött előszeretettel terjesztette róla, hogy ribanc, és nemi betegségeket terjeszt. Épeszű lány pedig nem kapaszkodik olyan férfiba – jelen esetben kisfiúba – aki így bánik vele. Egy erős és önálló nő, mint amilyennek eleinte Ellát ismerhettük meg, nem gerjed be pár izomkötegre, mikor az egy ekkora seggarchoz tartozik, és nem tűri el, hogy úgy bánjanak vele mint egy kurvával – de pláne nem sétál be vígan és dalolva egy ilyen csapdába, ahonnan ezer százalék, hogy sírva és megalázottan távozik.

Számomra tehát a logikátlanság magasiskolája, amit ez a lány művel, szintúgy elegem lett a Reed bunkózását felváltó „akarlak, de nem lehetünk együtt”, „túl jó vagy egy ilyen elcseszett pasihoz” jellegű felesleges időhúzásból és szenvelgésből. Fájdalom, hogy egy – alapból ígéretesnek tűnő – romantikus regénynek éppen a szerelmi szála lett egy ekkora gigantikus vicc – komolyan venni ugyanis elég nehéz.

Összegezve tehát: Ellát a szeretetéhsége egészen megbolondítja; Reed sötét rosszfiút játszik; Easton – bár messze a legszerethetőbb lenne a fiúk közül – naphosszat iszik, játszik és különböző lyukakba dugja a farkát; az ikrek egyazon barátnőn osztoznak; Gideon sosincs jelen, de mikor mégis, akkor nem kéne; Callum pedig próbálja összefogni a családot, ami szép és jó, de elég nehéz, ha mindkét kezed piával van tele. Mindeközben a suli méhkirálynője koszos tamponokkal szórja tele másnak a szekrényét – rendkívül eredeti húzás, mondhatom –, a lacrosse csapat kapitánya csapnivaló szexuális életén javítván bedrogozott lányokat erőszakol meg, egy elsőosztályú, kukából szalajtott díszbarátnő pedig a pasija fiaival fetreng. Árvaság, hosszú évek után megtalált milliomos – és halott – apuci, luxuspalota, Callum feleségének rejtélyes halála, a fiúk mocskos kis titkai, kavarás, ahogy a csövön kifér… talán kezdi végre mindenki megérteni, hogy miért hasonlítottam a történetet szappanoperához. Ennek megfelelően már csak annyit fűzhetek hozzá, hogy kíváncsian várom a folytatást…  nem is olyan fából faragtak, hogy megálljak egy ilyen sorozatkezdés után.

Mindent összevetve ajánlom a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek – azon belül is inkább azoknak, akik ennek feltételeként nem várják el a szerelmet, bájt és nyugalmat a történettől, mert a Papír hercegnő sokmindent ad, de ezeket pont nem. Ajánlom azoknak, akik túlságosan is buknak a rosszfiúkra – egy teljes garmadányi várja őket, ahonnan lehet kedvükre válogatni. Ajánlom azoknak, akik csípik a fiatalos, szabadszájú fogalmazásmódot és humort, s azoknak, akik azt várják egy könyvtől, hogy pörögjenek az események – még ha nem is kimondottan nagystílű történésekről van szó ezalatt. A viszonyítás kedvéért ajánlom a könyvet Penelope Douglas – Szívatás c. regénye és Anna Todd – Miután sorozata kedvelőinek – én jellegükben leginkább ezekhez tudtam a Papír hercegnőt hasonlítani a rengeteg dráma, szívatás és bántalmazás nyomán. Ajánlom a könyvet azoknak, akik ezek után is úgy érzik, hogy mernek neki adni egy esélyt… meg persze azoknak, akiknek az ízlése távol áll az enyémtől. Épp ahogy olvasás előtt hallottam, úgy én is fenntartom ezek után, hogy ez tipikusan az a könyv, amit az ember utál vagy imád – és az értékelések továbbra is azt mutatják, hogy többet tartoznak a rajongói táborba, mint a sötét oldalra. Úgyhogy hajrá, tegyetek vele egy próbát… vagy ne. :D

KEDVENC KARAKTEREK:

Bár nem egyszer mutatkozott be címeres gyökérként – mondhatnánk úgy is, rendkívül Royalosan –, Easton-ben mégis ott volt az a plusz, amitől kilógott kicsit a testvérek sorából, ez pedig mondjon többet minden szónál. Bár neki is megvan a maga „sötét oldala”, valahogy a nyitottsága, közvetlen játékossága szerethetővé tette számomra. Volt, amikor kimondottan köcsögségek ömlöttek a szájából, de ezen alkalmakkor is őszinte volt és egyenes – nyoma nem volt rajta a testvérei játszmázásainak, amiket annyira utáltam. Tehát adott Easton, aki nem kimondottan jó ember, mégis a hibáival és gyengeségeivel igen jó elegyet alkotott a humora, a bajtársiassága, így szép lassan belopta magát a szívembe – de nem ennyi a történet. Ez az a pont, ahol a női olvasók 90 %-a ellőné a „Reed Royal, vegyél feleségül!” kártyáját, de én mondok különbet ennél pláne, mivel Reedtől kiver a hideg fene: ha már Royal, akkor miért ne beszélnénk inkább Callumról? Tény, hogy a neve kissé Gollamosan hangzik, egy wkiskey-s pohár ragadt a kezéhez és nem tudja, hogy csinálhatna mindent tökéletesen, de marhára igyekszik, és több törődés lakozik benne, mint a családja összes többi tagjában együttvéve. Én bírom a bácsit lol, amúgy mit bácsi… negyven év, az egy príma férfikor, nem?

KEDVENC RÉSZEK:

Akármennyire is ágáltam végig az Ella&Reed páros ellen, azért melengette a szívemet az a pár jelenet, mikor éppen nem akarták egymást kinyírni, és éppen nem is két kiéhezett mókusként kerülgették egymást, azt próbálva eldönteni, ki vesse rá magát hamarabb a másikra. Összességében ez egy rém beteg kapcsolat… de akadtak édes homlokpuszik és nagy ölelések is elvétve, amelyeket nagyon szerettem volna ha én kapom őket inkább. Persze nem Reedtől. 

KEDVENC IDÉZETEK:

„A sors keze a gyengéknek való: azoknak, akiknek nincs elég hatalmuk vagy kitartásuk, hogy kihozzák az életből, amit akarnak. Még én sem tartok ott. Nincs elég hatalmam, de egyszer majd lesz.”

***

„ – Brooke… ha ennyire fáj neked Callummal lenni, miért vagy vele?

– Te tényleg azt hiszed, hogy van olyan férfi, aki nem okoz fájdalmat? Ők ilyenek, Ella. Bántanak – ragadja meg a csuklómat. – El kell menned innen. Ezek a Royalok tönkre fognak tenni.

– Lehet, hogy pont azt akarom – felelem könnyedén.

Elenged, hátrahúzza a kezét, és megint magába fordul.

– Senki sem akarja, hogy tönkretegyék. Mindenki arra vágyik, hogy megmentsék.”

***

„ – Legyen egy szép estéd, pihenj, nézzél szappanoperákat…

– Szappanoperákat? Minek nézel te engem, ötvenéves háziasszonynak?

– Oké, akkor nézzél pornót! De ma este nem jössz velünk.”

***

„ – Szóval bevallod, hogy nem is szégyelled magad – vicsorogja.

g – Igen. Simán bevallom, hogy szégyentelen vagyok – vágok vissza. – A szégyenérzet és az erkölcsi tartás olyan embereknek való, akiknek nem kell olyan apróságok miatt aggódniuk, mint például, hogyan ehetnek egy dollárból egy tejes napig, ki tudják-e fizetni az anyuk orvosi kezelését, vagy tudnak-e neki venni morfiumot, hogy egy órán át ne legyenek fájdalmai. A szégyen luxus.”

BORÍTÓ: 5/5

Nem szép ilyen hasonlattal élnem, mikor eljutottam a poszt azon részére, mikor végre csak áradozni tudok valamiről… de ez a könyv valójában olyan, mint egy gyönyörű, csillogó, piros alma. Kívülről tökéletesnek tűnik, belülről meg rohad. Tehát épp amennyi mocsok rejtőzik odabenn a lapok között, a körítés éppen annyira betalál – de az már csakis pozitív értelemben véve. A Papír hercegnő borítója minden, ami maga a történet nem: kifinomult, harmonikus, tiszta és bájos – és természetesen kellően királyi és kissé fennkölt is, ezek révén pedig mégiscsak passzol a Royal-családhoz. Egyszerűen gyönyörű – ami miatt néha azon kapom magam, hogy úgy rajta felejtem a szemem és csorgatom a nyálam, mint Ella Reedre. Pfuj. 

PONTOZÁS: 5/2

Nagy bajban vagyok… vagy inkább a könyv van bajban? A megnövekedett pulzusszámom jelzem, nem a szerelemtől ver oly szaporán a szívem :P és a fortyogó agyvizem inkább ez utóbbira enged következtetni. Személyes tapasztalataim alapján a Papír hercegnő egy gyönyörű és megkapó külsőbe csomagolt erkölcsi süllyesztő, melynek helyszínén háromszázhatvan oldalon keresztül egy tündérmesével fűszerezett fuckin’ szappanoperának lehetünk a nézői. Akár akarjuk, akár nem… ugyanis a műfaji ismérvét megtartva a történet rendkívül addiktív. Az események magával sodornak, a cselekmény gördülékeny, a szerzőpáros stílusa pedig fiatalos és humoros is… de olvasás közben szembetaláltam magam a problémával, miszerint nagyon sokat számít, hogy mi van leírva, és nem csak az, hogyan. A Papír hercegnő az elkényeztetett, kőgazdag kölykök homokozója, ahol az diktálja a szabályokat, aki a legnagyobb homokvárat építette – onnantól pedig azt hiszi, joga van kedvére elvenni mások kisvödrét és lapátját. A karakterek vagy kegyetlenek és idegesítőek voltak, vagy épp nélkülöztek a logika minden fajtáját – s az ő ebből adódó szenvedésük és konstans szaporodási hajlamuk alkotta e 360 oldalt, a cselekményfolyamban felmerülő fekete lyukakat pedig többnyire sikerült betömni dollárkötegekkel vagy kanos gimnazista fiúk farkával. A Royal fiúk valóban tönkretesznek… de azt hiszem a szerzők és én egészen másra gondolunk ezalatt.

HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG ITT!

Minek az éve lesz 2018? | Tervezés

Hey ho! Bár már búcsúztattam az óévet, köszöntöttem az újat, és áradoztam is egy sort azokról a dolgokról, amelyek 2017-ben történtek velem, még kicsit korainak érzem, hogy leakadjak a témáról. Bölcs dolog lenne… de nem vagyok bölcs. Talán majd idén. Talán nem. Úgyhogy alább új, rendezett énemnek köszönhetően hahaha pontokba szedve és kategóriákba rendezve összeszedtem néhány célom és tervem az idei évre, az irányvonalat, amely mentén megtenném ezt a tizenkét hónapos túrát, s igazából mindent ami eszembe jutott, amivel különlegesebbé tehetném 2018-at. Egy olyan időszakká, amire ha visszagondolok tíz év múlva jövőre, akkor lesz mire emlékeznem.

Ne essék félreértés… továbbra sem hiszek az újévi fogadalmakban – csak és kizárólag az Univerzum végtelen erejében, amivel mindig megakadályoz bennünket abban, hogy betartsuk őket. Ennek megfelelően nincsenek fogadalmaim – terveim viszont annál inkább. Tudatában vagyok, hogy az egyik évről másikra virradó nap is épp ugyanolyan, mint egy szürke, őszi nap a másik után – magyarul semmi jelentősége, számomra legalábbis –, mégis, az éves tervezés valahogy kivitelezhetőbb kategória, mint minden célomat beleönteni egy bazinagy „bakancslista” feliratú bográcsba, majd nem teljesíteni belőlük semmit „előttem az egész élet, minek siessem el?” csatakiáltás alatt. Szóval kell egy intervallum, és kellenek benne állomások, hogy ne csak céltalanul lengjek a semmiben. Mint mondtam, emlékezni akarok. És büszke lenni magamra egy év múlva, mikor visszanézem a listát, és ott virítanak a pipák a sorok mögött. Nincs szó világuralomról, nem akarom megváltani az emberiséget… csupán élni akarok létezés helyett.

Szóval nézzük, minek az éve lesz 2018! Idén szeretnék/szeretném…

BLOG, STATISZTIKÁK

… nem hanyagolni el úgy a blogot, mint tavaly

… behozni a recenziós lemaradásaimat

… 220 feliratkozót

… 320 lájkot a blog Facebook oldalán

… 400 követőt instán

… véghezvinni egy különleges önálló projektet, amin egy ideje gondolkodom ennek mibenlétét fedje egyelőre homály

… minimum kettő csapatos projekthetet szervezni

… bizonyos reformokat vezetni be a projektekben amelyeken már szintén régóta töröm a fejem

OLVASÁS & ÍRÁS

… elolvasni 70 könyvet

… minden hónapban elolvasni egy pszichológia / életmód témájú könyvet

… feltornászni a magánkönyvtár olvasottságát 70 %-ra

… írni egy novellát és verseket

… ugyanakkor az eddig csupán a fejemben létező történetemmel is foglalkozni

ESEMÉNYEK

… eljutni az idei Könyvfesztiválra

… eljutni egy dedikálásra / könyvbemutatóra

… énekelni a Gálán

SULI & MUNKA

… sikeresen teljesíteni az angol és informatika előrehozott érettségiket

… dolgozni nyáron lehetőleg a könyvtárban

… ötösön tartani a törijegyeimet

… újra megpróbálni a nyelvtan OKTV-t

… nem szarni annyira mindenre ki se nyitottam a fizikát, és 13 perc múlva tz… de kit érdekel?!

ÉLETMÓD, MINDENNAPOK

… időt reggelente, hogy nyugodtan teázhassak / kávézhassak

… többször gyalogolni a suliba, ahelyett hogy kocsiba ülnék

… elég vizet inni nevessetek csak, de ez tényleg örök terv xd

… konditerembe járni legalább egy darabig

… nyújtani mert fadarabnak lenni nem király

… vezetni a határidőnaplóm, és nem csak az eseményeket és határidőket, hanem a személyes eredményeim is

… jobban beosztani az időm hahaha, sosem adom fel

… képesnek lenni megélni az élet szép és fontos pillanatait, és nem csak megélni őket, de teremteni is magamnak ilyeneket pl.: hygge

… gyűjteni a szép emlékeimet évek óta próbálkozok, hátha idén összekaparom hozzá a kellő kitartást

… minimum 10 tételt kipipálni a bakancslistámról.

EMBERI KAPCSOLATOK

… új embereket ismerni meg

… randira menni legalább egyszer ennyi belefér, még ha ez is a legvalószínűtlenebb hogy sikerül xd

EGYÉB

… kipróbálni karácsonykor a különlegesebb, Pinterestes csomagolási módokat

… lenyíratni vagy befestetni a hajam a lényeg, hogy változás legyen, és drasztikus xd

… megnézni hetente minimum egy filmet, amit még nem láttam talán egyszer az életben nem leszek botrányosan alulművelt filmes téren

… venni egy valamirevaló fekete táskát

NEKTEK MIK A TERVEITEK 2018-RA? :)

Minek az éve volt 2017?

Hey, sweethearts! Mint azt már tegnap említettem, az összegzések nem nevezhetők erősségemnek… mégis az évnek egy olyan időszakához érkeztünk, mikor szinte elkerülhetetlen – de mindenesetre rendkívül népszerű dolog – megállni egy percre, és visszapörgetve az elmúlt év filmjét felidézni mindent, ami szót érdemel – meg azt is, ami nem. Tehát nézzük, minek is az éve volt 2017?

Képtelen lennék megállni, hogy kicsit jobban belemásszak a részletekbe, de elöljáróban, mint afféle összefoglalás, annyit mondhatok: valami rendkívülinek. Életemben először érzem azt, hogy megbánás, és bármiféle rosszérzés nélkül nézhetek vissza a mögöttem álló tizenkét hónapra, először érzem át teljes szívemmel az egész csodáját, s az óév eleresztése után maradt kisebb űrt.

Ami a magánéletemet és személyes eredményeimet illeti, 2017 a tapasztalatok éve volt számomra – és egy kicsit egyúttal annak is, hogy kimozduljak a komfortzónámból. Tavasszal léptem életem első kapcsolatába, mely során felteszem többet tanultam saját magamról, mint teljes korábbi életem során összesen. Jutott részemül boldogság és fájdalom egyaránt és most úgy hangzok, mint valami francos klisé-nyáltenger könyv fülszövege, de sebaj, de úgy tudtam ezeket megélni, hogy hozzátegyenek valamit ahhoz, aki vagyok. Tovább növelte új tapasztalataimat a teljes július, az első diákmunkával töltött hónapom. Egész sokmindent tanultam az életről, ami nélkül köszönöm szépen, meglettem volna még egy darabig, például bevezetést nyertem a munkavállalás előtti ügyintézés csodás folyamatába, ezáltal én is kicsit része lettem annak az átoknak, amit úgy hívnak, adminisztráció. A bűvös 18-as baltával a kezében kopogtat az ajtómon. Teleplakátoltam a várost – kétszer –, dobozoltam marhakolompokat, tüsszögtem végig délutánokat a rengeteg portól, megtapasztaltam, milyen idegenekkel röhögni együtt egy harmadik személy kárára ami amúgy üdítő élmény és estem el a lépcsőn egy csoportnyi iskolás kölyök legnagyobb örömére. Morogtam, beszóltam, de a legtöbbet mégis csak nevettem ez alatt az egy hónap alatt, visszanézve pedig egyenesen imádom, hogy részem lehetett ebben az élményben, s hogy egy olyan helyen tölthettem el, ahol „sok volt a váza, de kevés a köcsög”.

Persze az is kétségtelen, hogy ezzel a nyaram arany-középső-hónapja, so legértékesebb ideje egy perc alatt elrepült, de a regenerálódás és relaxáció mellett más is akadt augusztusban, amiről érdemes ejteni pár szót – ez pedig a szülinapom. Aki ismer, az tudja, hogy ez a számomra kábé legkevésbé kedves ünnepe az évnek, idén mégis sikerült emlékezetessé tenni, 11-én este ugyanis begördült Barbi busza, és meghozta legdrágább szőke törpémet a hétvégére. Csodálatos három napot töltöttünk együtt, amiért iszonyat hálás voltam, és vagyok még mindig – ahogy úgy egyáltalán mindenért, amit idén is hozzátett az évemhez. ♥ Mellette még mindenképpen kiemelném Dórit is, kedvenc főhercegnőmet, akivel úgy adódott, hogy szintén alkalmam nyílt személyesen is találkozni, remélem nem utoljára ;) ♥ ÉS ESZTIT IS SZERETEM XDDD <3

Elég sokat panaszkodtam a nyár vége felé… igazából valamennyi alkalommal, mikor megnyitottam az email fiókomat: tűkön ülve vártam egy üzenetet amiről pár szót később írnék, ami egyszerűen nem akart megérkezni – helyette viszont ekkortájt kaptam két másik jóhírt gyors egymásutánban. Döntőbe jutott két számomra jelentős munkám is: egy hosszabb terjedelmű iskolatörténeti pályamunkám és az Origo Nyelvi Centrum által kiírt versenyre beküldött fordításom is – s bár ez korábbi, pontosan áprilisi eredményem, a blogon korábban már publikált versemmel negyedik helyen végeztem egy országos szintű vers- és novellaíró pályázaton.

Apropó árpilis… a hónap, amitől kezdve egészen őszig vártam azt a bizonyos mailt – ami végül sosem érkezett meg. Hazudnék, ha azt mondanám, nem sajnáltam, de ma jobbnak látom így, utólag ugyanis pontosan látom, mekkora erővel ragadott akkoriban magával a szerzők tipikus publikálni vágyása. Bár az ötletem már az első perctől megvolt, végül a beadási határidő napján, április 30-án írtam meg az első novellámat a Könyvmolyképző Kiadó Érints meg! címen futó pályázatára – tele érzelmekkel, lelkesedéssel… talán egy kicsit túlzásba is esve, már ami ezt a kettőt illeti. Ma már koránt sem vagyok olyan büszke az írásomra… továbbá azt az érzelmi állapotot is szégyellem kissé, amiben a történet született, mégis tudom, hogy ez is fontos lépcsőfok volt számomra az írói fejlődés útján.

És ha már így behoztam a pályázataimat meg versenyeimet… akkor fél szót szentelnék az OKTV-nek is, s annak, hogyan nyomultam a magányos nyelvtanosok táborában, totál egyedül. Az eddigi jelek szerint elég jól… de én még imádkozok, hogy ne így legyen. Az OKTV második fordulója okozta halál egyelőre maradjon csak szerény 2018-as terv.

Átevezve végre az számotokra valószínűleg érdekesebb vizekre, lenne itt pár dolog a blogról is… bár az a „pár” is csupán határtalan jóindulatom gyümölcse. A tavalyi – vagyis hoppá, most már tavalyelőtti – tempóhoz képest most csúnyán sikerült visszaesnem, elég sokszor tűntem el akár hetekre nyom nélkül, de végeredményében úgy látom, az a fő, hogy életben maradtunk – most pedig, az új év kezdetén a legnagyobb kívánságom, hogy ne csak éldegéljünk itt, a Never Let Me Go fedélzetén, de virágozzunk is. Értitek. Virágozzunk. #szarszóviccekforever

Na, de ne érjük be most se ennyivel, minden lustaság és időhiány, meg hasonló gátló tényező ellenére is akadtak nevezetes pillanatok a blog életében, ezáltal pedig az enyémben is. A számok lassan, de biztosan nőttek itt is, ott is, az oldalon túlléptük a 80 000 megtekintést, s a 200 feliratkozó felé robogunk ezerrel, míg FB-n a 300-hoz közelítünk. Jó, tudom… „csak számok”, de azért erejük van. Augusztusban meggyújtottuk a második gyertyát is a blog képzeletbeli tortáján, egyikőtök pedig gazdagabb lett a Vágy és hatalom egy példányával – nemrég pedig szintén játszottunk, s így egy Big Magicet sikerült csempésznem egy olvasóm karácsonyfája alá.

Februárban – Valentin-hét –, júliusban – csak mert nyár, és miért ne –, októberben – zene világnap –, továbbá decemberben – karácsonyi Q&A – idén is összeállt a Projectweek Team egy kis közös munkára. 2016-ban még egyszeri alkalomnak indult a kezdeményezés, mostanra azonban teljesen a szívemhez nőtt a kis csapat. Élmény látni, hogy mindenki épp annyira élvezi a projekteket, mint amennyire kiszámítható, hogy én beúszok a betervezett posztjaimmal xD. Imádlak titeket – kívánom, hogy sok közös alkalmunk akadjon idén is ;)

Köszönet minden blogger-bloggerina kollégának, aki hozzátett a bloghoz, az évhez – Erna, Brigi, Heni… imádtam, hogy nektek hála többször is interjúalany lehettem, s nem bántátok, hogy minden kérdésre egy kisregénnyel válaszoltam –, de figyeljetek, most jön a lényeg, legfőképp nektek, olvasóknak. A szép szavakkal támogatást adtatok, mikor szükséges volt… mikor pedig nem, egyszerűen csak növeltétek az egoizmusom. De én ezért is hálás vagyok. Bár sokszor hagytalak titeket sorsotokra az agymenéseim hiányában, mégis kitartottatok, szerettétek, amiket írok… ha meg nem, arról bölcsen hallgattatok. Rengeteget köszönhetek nektek, nem is győzök eleget hálálkodni – és remélem, itt tudhatlak benneteket magam mellett ebben az évben is.

Nos, babók… túl a felesleges, és engem ismerve nem kétmondatos szócséplésen, eljött a számok ideje – valahogy kevésbé hozva tömegöngyilkosság hangulatot, mint egy trigonometriás matekóra. Tehát szedjük szépen össze, hol állunk most:

Összes közzétett bejegyzés: 225

Összes közzétett komment: 685

Feliratkozók: 195

Oldalmegtekintések száma: 81 000

FB kedvelések száma: 175

Legnépszerűbb értékelések:

Leiner Laura – Kezdet | SzentJohanna Kisegítő Gimnázium

Meghan March – Vágy és hatalom

Kockák, country, szerelem | JenniferSalvato Doktorski – Lángra lobbant nyár

Szurovecz Kitti – A sokszívű

Pofánverés | Anna Todd - Miután

Visszakanyarodva minden elejére, nagyon röviden, és kizárólag a fontosabb dolgokra szorítkozva ennek az éve volt 2017… a kérdés most már inkább az, vajon 2018 mié lesz? Nos… bár alapjáraton nem szeretek illúziókat kergetni, és nem is élek álomvilágban, egyelőre még a félelmeimmel együtt is csordultig tele érzem magam pozitivitással. Túl a kihívásokon, amelyekkel szembe kell néznem az idén – mint az előrehozott érettségik, szóbeli nyelvvizsga is kéne már –, és az alapvető terveimmel a blogra és könyvmoly életemre nézve, idén szeretnék tenni valamit végre önmagamért is… sőt, sokat akarok tenni azért, hogy egy év múlva ilyenkor, ezt az évet értékelve még több mindent sorolhassak fel. Élményeket akarok, embereket ismerni meg, az élet több területén próbálni ki magam. Edzeni. Filmeket nézni. Időt szeretnék reggelente, hogy nyugodtan teázhassak. Többet gyalogolni ahelyett, hogy kocsiba ülnék. Naptárat vezetni. Lenyíratni a hajam. Elérni a céljaim. 2017 csodás volt… szeretnék még egy ilyen évet – vagy akár jobbat.

Remélhetőleg halálosan megijesztettem mindenkit… mission completed, a pozitív Virág világuralomra tör! Nem mintha hinnék az újévi fogadalmakban, vagy akár tennék ilyeneket, de ezek a napok lényegében arra valók, hogy nagyot álmodjunk, nélkülözve a halál szívás felnőtt élet komolyságát. Nincs cél, amit most tűzök ki magam elé… csak egy rakás olyan álom és terv, amelyhez bármely nap megfelel – akár ebből az elkövetkezendő 365-ből is. A legjobb mindig a tegnap, de nekem a holnap is megteszi. Továbbra is rengeteg nap áll előttem, amit megragadhatok, és különlegessé tehetek valahogy – és talán ez az egyetlen igazi fogadalmam. Hogy idén és remélhetőleg nem csak idén, hanem mindig sikerüljön megtalálnom a napokban a jót – vagy ha nem találom, sikerüljön megteremtenem.

Ennyi lett volna a pozitívkodás és tömegriogatás az év első napjára – továbbra is millió puszit és ölelést küldök mindannyiótoknak, továbbá sikerekben, valóra vált álmokban, és – csak hogy stílusosak legyünk – könyvekben gazdag újévet kívánok! Love, Virág <3