Brittainy C. Cherry - Lebegés

„T. C.: Ismered azt a helyet a rémálmok és az álmok között? Ahol sohasem jön el a holnap, és a tegnap fájdalma teljesen megszűnik? Ahol a szíved egyszerre dobban a szívemmel? Ahol nem számít az idő, és a légzés sem teher? Ahol nem létezik más, csak a könnyű lebegés? Ott szeretnék élni. Veled.”

Eredeti cím: The Air He Breathes

Sorozat: Az vagy nekem 1. (Elements 1.)

Oldalszám: 390

Megjelenés: 2016

Kiadó: Libri (Insomnia)

Ár: 3599 –

Tristan csókja haragos volt és szomorú. Bocsánatkérő és gyötrelmes. Nyers és valódi. Mint az enyém.

Óva intettek Tristan Cole-tól. Azt mondták, kegyetlen, jéghideg, durva. Elítélték a múltja miatt. Ha csak ránéztek, egy szörnyeteget láttak, akinek bűnhődnie kell. Én tehetetlennek és dühösnek láttam, mert bennem is hasonló erők dolgoztak. Üresek voltunk. A múlt sebei a földre húztak minket, pedig mi lebegni szerettünk volna. Ő mennydörgés volt, én villámfény – soha nem volt még ilyen tökéletes vihar.

Lizzie és Tristan torokszorító szerelmi története éppúgy szól veszteségről és újrakezdésről, mint a bennünk lévő démonok leküzdéséről. Brittainy C. Cherry Az vagy nekem sorozata már milliók szívéhez talált utat. Engedd be te is!

Megvan az az érzés, mikor reggel, az ágyból kikelve rácsodálkoztok, hogy senkit sem találtok magatok mellett, holott meggyőződésetek, hogy nem egyedül hajtották álomra a fejetek? Könyvmoly berekben ezt rendszerint egy éjjeliszekrényre vetett pillantás és villámgyors kijózanodás követi, mikor tudatosul, hogy mindez még annyira sem valóságos, mint egy álom – s még csak nem is a mi fantáziánk szüleménye, hanem valaki másé. Úgyhogy ennek rendje s módja szerint vártam a fűnyíró zümmögését hajnalban, egy mesét olvasó, fejlődés útjára lépett zombihangot vagy egy szakállas arcot magam mellett a párnán, de a csúnya, gonosz valóságban be kellett érnem azzal, hogy ez csupán a telefonom hátteréről köszön vissza rám.

Cseppnyi túlzás sincs tehát abban, mikor kijelentem, hogy a Lebegés ott van a top legérzékletesebb történetek között – minden sora magával ragadott, megérintett, legfőképp pedig elemi erővel átsöpört rajtam minden érzelmével, és otthagyta őket a szívemben. Sírtam, nevettem, rettegtem, izgultam, kétségbeestem, vágyakoztam, szerettem…

Az igazat megvallva már a megjelenés előtt – ami szintén nem ma volt már – is különös figyelemmel kísértem e könyv útját. Több általam követett moly és blogger méltatta az írónő munkásságát olyan vehemenciával, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül, így mikor robbant a hír, miszerint kicsiny hazánkban is a boltok polcára kerül a történet, nem győztem kivárni, hogy megkaparinthassam. Mondanom sem kell, ahogy az lenni szokott, ez még váratott magára egy darabig… de azt mondom, megérte az időt és az izgatottságot, a vágyakozást. Nagy reményekkel álltam neki, de még így is bőven felülmúlta minden elvárásom, és most fogalmam sincs, hogy tudnám ennek a mértékét és jelentőségét érthetően és összeszedetten megfogalmazni, mikor még most, napokkal később is kába vagyok a történet ütőerejétől.

Első ránézésre hihetnénk, hogy ez is csak egyike azon romantikus regények sokaságának, melyek semmi különösebb izgalmat nem tartogatnak: ahogy az lenni szokott, adott két karakter, kiknek közös jövője meg vagyon szépen írva a csillagokban… de ha ott nem is, hát a fülszövegben bizonyosan. További standard elem a gyász, a fájdalom, az önvád és egy végzetes huza-vonaként játszott „se veled, se nélküled” kapcsolat – és voila, elértük azt a szintet, ahol sok szerző szeret megállni, kinyújtóztatni monitor előtt elgémberedett végtagjait, és szürcsölni egyet a limonádéjából. Tehát ez a felszín – a lépcső első szintje, de mint tudjuk, hogy elérjük az igazi magasságokat, tovább kell másznunk rajta.

Így következő lépésként kaptunk egy szeretnivaló írói stílust, mely egyszerre érzékletes, ha egyszer az érzelmek s a lélek dolgai kerülnek a középpontba, és rettentő humoros, ha a helyzet úgy kívánja. Brittainy C. Cherry gyönyörűen fűzi a szavakat, s képes megfogalmazni azt az erős mondanivalót, mely legtöbbünknek csak halvány képként dereng a fejében, de képtelenek lennénk szavakba önteni. A belső monológjai érzelmesek és elgondolkodtatók, párbeszédei pedig legtöbbször mosolygásra, sokszor nevetésre fakasztanak. Meghagyja a kellő teret a karaktereknek, hogy elsírják a velük történt borzalmak feletti fájdalmukat, ugyanakkor két kézzel ragadta meg a lehetőségeket, hogy valamiféle lehetetlen és szórakoztató szituációba keverje őket – ehhez pedig nyilván nagyban hozzájárult a gyerekszáj néhány gyöngyszeme is, továbbá Faye, Elizabeth legjobb – de koránt sem normális – barátnője.

Ezen a ponton érzem szükségesnek megjegyezni, hogy épkézláb, élő, lélegző mellékszereplők megszülése is külön művészet, itt pedig akármennyire is Tristan és Liz kapcsolatán és problémáin fekszik a hangsúly, az üresjáratokat kitöltő, és a cselekményt színesítő karakterek is kimondottan érdekesre sikerültek – kizárólag a szó jó értelmében, még ha voltak is, akik nem pozitív szerepben mutatkozhattak. Végre egy romantikus regény, amelyben nem lett elhanyagolva a család, a barátok, a mindennapi élet, így képet kaptunk Tristan és Elizabeth szüleiről, utóbbi esetében az anyósáról és apósáról úgyszintén, nem is beszélve a kis Emmáról, Liz lányáról, aki egyáltalán nem átlagos ötéves. Kezdve például azzal a meghökkentő ténnyel, hogy különös szimpátiát és elfogadást ébresztett bennem, amit nem igazán táplálok a kölykök iránt… és meglehet, ez „csak” egy könyv, azt hiszem, ezt attól még ugyanúgy könyvelhetjük el eredményként.

A fentebb már emlegetett Faye, mint Liz koránt sem épelméjű barátnője szintén megkapta a maga kellő terét ahhoz, hogy mellékszereplő-mértékkel számolva rendesen kibontakozhasson: megismerhettük a lelkivilágát, a problémáit, az általános mentalitását, amivel plusz mellékszálként funkcionáló epizódokat hozott be a cselekménybe, de a legtöbbet egyértelműen a beszólásainak, életbölcsességeinek és az exei méreteire tett megjegyzéseinek és bájos elnevezéseinek köszönhettünk. Nagyon kellettek ezek a nevetős pillanatok, mikor bár közel jártunk a síráshoz – mind mi, olvasók, mind főszereplőink.

És bár mint látjátok nagyra értékelem a könyvben megbúvó humoros részeket, leginkább mégis a történet mélysége ragadott meg, így a központi konfliktusok és az azok mögött húzódó érzelmi kavalkád tele gyásszal, fájdalommal, veszteséggel, el nem múló odaadással, ragaszkodással s végül szerelemmel.

Tristan és Liz múltja sok ponton kapcsolódik össze elméleti síkon: mindketten a számukra legfontosabb embereket veszítették el, ami ellen először is menekülés útján kerestek vigaszt. Mindketten sérültek lettek tőle, egymás ellen küzdött bennük az erő és gyengeség, a bennük folyékony lávaként kavargó érzelmek pedig egészen átformálták a belsőjüket, lelküket, néhol égető sebeket hagyva maguk után – mégis, a végeredmény emberanyag szempontjából nagyrészt különböző lett, melyben szerintem veszteségük mértékének és alapvető személyiségüknek is szerepe lehet. Hajlamosak vagyunk elintézni a témát annyival, hogy a gyászt mindenki rosszul viseli és „ennyi volt oszt csá”, holott sokkal mélyebb folyamatról beszélünk annál, mintsem hogy ilyen bagatell szintre próbáljuk egyszerűsíteni. A fájdalom adott, az viszont, hogy ki hogyan éli meg, miként reagál az őt ért tragédiára, hogyan dolgozza föl, ha egyáltalán sikerül neki… na, ez már személyenként eltérő, s ez bontakozik ki a szemünk előtt aközben is, hogy megismerjük két, megközelítőleg egyforma szörnyűségeket elszenvedett két főszereplőnket.

Liz feleség, Tristan pedig szerető férj és apa volt addig a borzalmas napig – onnantól kezdve viszont csak egy megtört anya és egy magányos, üres héj maradt belőlük. A jeleneteik, belső monológjaik, gondolataik és megnyilvánulásaik nem is árulkodhatnának másról, ám a tökéletes kontrasztot – inkább Tristan esetében – a visszaemlékezések sora, a férfi álarca mögötti önvád és szenvedés valódi okának feltárása alkotta meg. Általuk tisztább képet kaphattunk erről a mogorva seggfejről – még pontosabban arról, hogyan és miért vált azzá. Komoly indokok és lelki folyamatok állnak a személyisége mögött – ami ezerszer összetettebb, mint elsőre hinnénk –, amelyeket fontos volt megismernünk ahhoz, hogy a Liz felbukkanásával kezdődő jellemfejlődése teljes erejével hathasson. Liznél talán nem volt ennyire súlyos a helyzet: ugyan ő is elvesztette önmagát, a lénye egy szoros darabkáját, neki megmaradt a kicsit Emma, akibe kapaszkodhatott – s aki miatt nem eshetett szét. Őt is gyötörte az veszteség, a múlt, az ágy üres oldala, ahol nem fekszik már mellette senki, a nagy pillanatok Emma életében, amelyeket nem volt kivel megosszon. Mégis, ahol gyenge volt, ott kellett megerősödjön, hogy jó anyja lehessen a lányának, végeredményként pedig minden sebzettsége ellenére erős, önálló, jólelkű, de sosem naiv nő vált belőle – a kirakósnak milliméter pontosan az a darabja, amellyel együtt másik főhősünk, Tristan egy egész képet alkothat.

Sok gondolat megfordulhat az ember fejében kettejüknek igencsak érdekesen alakuló  kapcsolatát szemlélve. Van benne valami, ami az első percektől fogva nem egészséges – mégis érthető és elfogadható, mert jól belegondolva ez volt az egyetlen járható út, amelyen Liz és Tristan elindulhatott egymás felé – vagy egyáltalán, a szerelem felé. Van valami reményt adó és megnyugtató egy olyan ember társaságában, aki osztozik a fájdalmadban, és ez lett az első kapocs, amely összefűzte őket, de a színjátékot a valóságtól épp csak egy hajszál választotta el, amelyet nem is lehetett nem lépni át.

Elmondhatatlanul szerettem kettejük szerelméről olvasni. Arról, ahogy megnyíltak egymásnak, ahogy kitárták a lelküket aztán próbálták meggyógyítani a másikat. Visszaadták egymásnak a hitet, a bizalmat, a reményt – a reményt arra, hogy azokon a tragédiáktól könnyes áprilisi napokon az ő életük nem állt meg, és van még esélyük boldognak lenni valaha. Persze problémák mindig jelentkeztek – tudjuk, hogy a könyvekben ez kihagyhatatlan, de igazából a való életben sem megy ez másként –, de hol a rákövetkező reggelre, hol csak hónapok elteltével, de mindig sikerült őket megoldani, mert már megvolt köztük az a láthatatlan kötelék, ami miatt érezték, hogy muszáj küzdeni, akármi is történjen. Márpedig a könyv utolsó negyedében elég cifrák következtek… az írónő folyamatosan nem várt fordulatokat csepegtetett elénk egészen addig, míg már én is kapkodtam a levegőt, mert hihetetlen irányt vett a cselekmény. Az átmeneti idill mögött húzódó titkok még egyszer, utoljára teljesen felbolygatták szereplőink életét, de lényegében az olvasói idegállapotot is.

Biztos rengeteg minden van még, amelyről nem beszéltem… de fenntartom, hogy olyan tartalmas könyvet tarthattam a kezemben, amelynek lehetetlenség is lenne kiemelni minden pontját, amely megéri a szavakat. Nagy klisé, de a Lebegés a lelkem legmélyéig hatolt – olyan intenzitással adta át a fájdalmat, a veszteséget, s az újrakezdés csodáját, hogy szinte éreztem, amint rajtam is átsöpör mindez. Ebben a közel négyszáz oldalban megleltem mindent, amit egy jó romantikus történettől várok, s mindent, amitől egy ilyen emlékezetes is marad – olyan, amelyek később jó szívvel ajánlgathatok bárkinek.

Tehát nézzük sorban… ajánlom a Lebegést a romantikus műfaj kedvelőinek, közülük is inkább a felnőtt korosztály felé lőném be a célcsoportot. Ajánlom azoknak, akik valami mély, tartalmas regényre vágynak, olyanra, ami nem csupán kikapcsol pár órára, de meg is mozgat valamit az ember szívében, s agyában. Ajánlom azoknak, akik nem fogytak ki épp a papírzsepiből, egy csomag az éjjeliszekrényen ugyanis nem jön majd rosszul egyes részeknél… tehát akkor olvasd, ha nem félsz sírni, nem félsz a fájdalomtól, és hajlandó vagy mindezt végigjárni főszereplőinkkel, hogy velük együtt eljuthass a boldog végkifejletig.

Kedvenc karakterek:

Értető módon a főszereplő hármasunk került legközelebb a szívemhez: Tristan Cole, Elizabeth és Emma. Lizzie-t egy rendkívül erős, talpraesett nőnek ismertem meg, aki egyszerre nagyszerű anya és ember, mégsem idealizált, koránt sem tökéletes – ahogy Tristan sem az. Címeres seggfejként mutatkozott be, beszólt, szemétkedett, mégis, még ilyenkor is csillogott benne valami fény, ami a durva szavai ellenére sem hunyt ki egy percre sem. Olyankor is ott rejtőzött benne az ember, a férj, az apa, valaki, aki teljes szívével és lelkével tud szeretni, talán csak nem mer. Az őt – és amúgy úgy szintén Lizt – ért csapások után nincs nehezebb, mint felállni, és újra bízni abban, hogy az élet tartogathat számunkra bármi jót, de ők megtették: és ahogy felengedtek, úgy bontakozott ki, milyen különleges és szeretettel, élettel teli személy rejtőzik a páncéljuk alatt.

Kedvenc részek:

Nem túlzok azzal, hogy ez a történet tömör arany, az első oldaltól kezdve az utolsóig, s hogy minden egyes sorával elrabolta magának a szívem egy kis darabját. Pontosan ez történt. Minden olvasással töltött percben egy különleges és csodás boldogság és fájdalom elegyével teli buborékban lebegtem, de azt sem tagadom, hogy még ebben az állapotban is voltak percek, amikor a szívem nagyobbakat dobbant, mint máskor. Ilyen volt például minden olyan rész, amikor Tristan apaszerepben bizonyíthatott – akár Charlie, akár Emma mellett –, ugyanis ha engem kérdeztek, nem sok vonzóbb van egy férfiban, mint az, mikor tudja, hogy kell bánni a gyerekekkel. Tehát nagyon édesnek találtam a szóváltásait Emmával, a visszaemlékezéseket a kisfiával, azt, ahogy angyalkát csinált a hóban, és mindent megtett, hogy boldoggá tegye a kislányt. Ugyanakkor imádtam azt is, ahogy Lizzel egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem olyanok lettek, mint egy kis család. Mindannyiójukat szerettem külön-külön is, de az jelentette számomra a legnagyobb boldogságot, ahogy ezek az összetört emberek a másik szívében megtalálták a helyet, ahová tartoznak, és így egyszerre gyógyították meg önmaguk, és egymást. Megérdemelték, hogy végre nyugalomra leljenek.

Kedvenc idézetek:

„Mindketten nyakig merültünk a saját apró emlékeink világába, mégis… a köztünk lévő szakadékon át kinyújtottuk a kezünket egymás felé. Aki magányos, az másokban is felismeri a magányt. És először, amióta ismertük egymást, sikerült meglátnom az embert a szakáll mögött.”

***

„Nem kell örökké jól lenned. Semmi baj sincs azzal, ha valaki rosszul érzi magát, mert fájdalma van. És az sem baj, ha elveszettnek érzed magad, mintha sötétben tapogatóznál, és tudod, miért? Mert a rossz napok miatt lesznek a jobbak még jobbak.”

***

„Először magába a gondolatba szerettem bele. Abba a gondolatba, hogy van egy férfi, aki egy nap még arra is képes lehetne, hogy megnevettessen, mosolyt varázsoljon az arcomra és könnyeket a szemembe, és mindezt akár egyszerre is. Aki összetörtségemmel és fájó szívemmel együtt is szeretni tud. Aki minden csókjával, érintésével sóvárgást idéz elő bennem. Akiből melegség árad felém.”

***

„ – És tedd fel a szemüvegedet, amikor olvasol.

– Még mit nem! Hülyén nézek ki benne.

Lehajoltam és megpöcköltem az orrát. – A szemüveg férfiassá teszi az embert.

– Akkor te miért nem viselsz? – nyafogta.

– Azért – feleltem –, mert van, aki szemüveg nélkül is férfias. De te tedd csak fel a magadét.”

***

„– Gyere hozzám feleségül.

– Én… - A pillantásom Emmára tévedt. – Engem csak csomagban kaphatsz meg, Tristan. Nem várom el tőled, hogy Emma életéért is felelősséget vállalj, de ő hozzám tartozik, így csak vele együtt vagyok kapható.

Erre a jobb oldalamon lévő fiókot is kihúzta, és kiemelt belőle egy az enyémhez megszólalásig hasonló, csak jóval kisebb ékszerdobozt. Felpattintotta. Azonnal olvadozni kezdtem. A gyűrűm kicsinyített mása volt benne.

– Őt is szeretem, Lizzie. Teljesen odavagyok érte. És bármekkora legyen is a csomagod, megtiszteltetésnek veszem, ha cipelhetem. Akár az életem végéig. És tudod, miért? Mert szeretlek. Szeretem a szívedet, a lelkedet. Szeretlek téged, úgy, ahogy vagy, és sohasem fogok másképpen érezni, sem irántad, sem a gyönyörű kislányod iránt. – Azzal Emmához lépett, felemelte, és odaültette mellém a tálalóra. – Emma és Elizabeth, ha szépen megkérlek benneteket, hozzám jöttök feleségül? – kérdezte, és felénk nyújtotta a két gyűrűt.”

Borító: 5/5*

Tudom, hogy nem szép dolog a borító alapján ítélni, de én mégis ezt tettem – most viszont egyáltalán nem bánom. Bevallom a gyönyörű fedél, és Franggy Yanez szexi szakálla volt az első dolog, ami kapcsán felfigyeltem a könyvre, s bár a többi már jött magától olvasás közben, nem ritkán fordult elő, hogy becsuktam fél percre, csupán hogy rajta legeltethessem a szemem egy darabig. Szeretem a színeit, a teljes tipográfiát, a borítómodellt, akire egyszerűen jó ránézni… arról nem is beszélve, hogy a legtöbb esettől eltekintve itt sikerült úgy választani, hogy a modell tökéletesen passzoljon a történetben megformált karakteréhez. Egész végig így képzeltem Tristant – és ha egyszer legnagyobb örömömre film készülne ebből a csodából, akkor is Franggy-t akarnám viszontlátni a képernyőn. Félő, hogy nem csupán egy Brittainy C. Cherry, nem is csak egy Lebegés vagy Tristan Cole fangörcs van készülőben… de Fran is bőven kap a szeretetemből.

Pontozás: 5/5*

Van az érzés, mikor becsuksz egy könyvet, és utána még sokáig úgy érzed, egyszerűen csak lebegsz a semmiben, és nem tudsz újra leszállni a Földre; vagy éppen a gondolataid és érzelmeid tengerében fuldoklasz, mert hiába ért véget egy történet az utolsó oldalon, egyszerűen képtelen vagy hátrahagyni mindazt, amit adott olvasás közben. Az érzés, mikor a szíved együtt dobban a szereplők szívével, és velük együtt küzdöd végig magad az úton a sötét éjszakából a fény felé. Mikor a szobád magányában, az éjszaka közepén is elönti a szívedet a szerelem. Mikor egy-egy sor már önmagában képes megríkatni, minden szó tele van fájdalommal, de még a könnyek mögül is sugárzik a gyönyörűség és tisztaság. Mikor mintha már az első oldalakon elvesztenéd a szíved, lelked, de a fejezetek előrehaladtával megleled őket néhány kitalált karakter boldogságában. A Lebegés üt-vág, ahol csak ér, de mindig újra meggyógyít, hiszen maga a történet is erről szól: arról, ahogy az élet térdre kényszerít, és arról, ahogy valaki segít felállni a porból, mindez kellemes írói stílusban, különleges karakterekkel, izgalmas és érzelmes cselekménnyel beszélve el, az első oldaltól az utolsóig markában tartva az olvasóit. Mindenkinek jó szívvel ajánlom!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!