Minek az éve volt 2017?

Hey, sweethearts! Mint azt már tegnap említettem, az összegzések nem nevezhetők erősségemnek… mégis az évnek egy olyan időszakához érkeztünk, mikor szinte elkerülhetetlen – de mindenesetre rendkívül népszerű dolog – megállni egy percre, és visszapörgetve az elmúlt év filmjét felidézni mindent, ami szót érdemel – meg azt is, ami nem. Tehát nézzük, minek is az éve volt 2017?

Képtelen lennék megállni, hogy kicsit jobban belemásszak a részletekbe, de elöljáróban, mint afféle összefoglalás, annyit mondhatok: valami rendkívülinek. Életemben először érzem azt, hogy megbánás, és bármiféle rosszérzés nélkül nézhetek vissza a mögöttem álló tizenkét hónapra, először érzem át teljes szívemmel az egész csodáját, s az óév eleresztése után maradt kisebb űrt.

Ami a magánéletemet és személyes eredményeimet illeti, 2017 a tapasztalatok éve volt számomra – és egy kicsit egyúttal annak is, hogy kimozduljak a komfortzónámból. Tavasszal léptem életem első kapcsolatába, mely során felteszem többet tanultam saját magamról, mint teljes korábbi életem során összesen. Jutott részemül boldogság és fájdalom egyaránt és most úgy hangzok, mint valami francos klisé-nyáltenger könyv fülszövege, de sebaj, de úgy tudtam ezeket megélni, hogy hozzátegyenek valamit ahhoz, aki vagyok. Tovább növelte új tapasztalataimat a teljes július, az első diákmunkával töltött hónapom. Egész sokmindent tanultam az életről, ami nélkül köszönöm szépen, meglettem volna még egy darabig, például bevezetést nyertem a munkavállalás előtti ügyintézés csodás folyamatába, ezáltal én is kicsit része lettem annak az átoknak, amit úgy hívnak, adminisztráció. A bűvös 18-as baltával a kezében kopogtat az ajtómon. Teleplakátoltam a várost – kétszer –, dobozoltam marhakolompokat, tüsszögtem végig délutánokat a rengeteg portól, megtapasztaltam, milyen idegenekkel röhögni együtt egy harmadik személy kárára ami amúgy üdítő élmény és estem el a lépcsőn egy csoportnyi iskolás kölyök legnagyobb örömére. Morogtam, beszóltam, de a legtöbbet mégis csak nevettem ez alatt az egy hónap alatt, visszanézve pedig egyenesen imádom, hogy részem lehetett ebben az élményben, s hogy egy olyan helyen tölthettem el, ahol „sok volt a váza, de kevés a köcsög”.

Persze az is kétségtelen, hogy ezzel a nyaram arany-középső-hónapja, so legértékesebb ideje egy perc alatt elrepült, de a regenerálódás és relaxáció mellett más is akadt augusztusban, amiről érdemes ejteni pár szót – ez pedig a szülinapom. Aki ismer, az tudja, hogy ez a számomra kábé legkevésbé kedves ünnepe az évnek, idén mégis sikerült emlékezetessé tenni, 11-én este ugyanis begördült Barbi busza, és meghozta legdrágább szőke törpémet a hétvégére. Csodálatos három napot töltöttünk együtt, amiért iszonyat hálás voltam, és vagyok még mindig – ahogy úgy egyáltalán mindenért, amit idén is hozzátett az évemhez. ♥ Mellette még mindenképpen kiemelném Dórit is, kedvenc főhercegnőmet, akivel úgy adódott, hogy szintén alkalmam nyílt személyesen is találkozni, remélem nem utoljára ;) ♥ ÉS ESZTIT IS SZERETEM XDDD <3

Elég sokat panaszkodtam a nyár vége felé… igazából valamennyi alkalommal, mikor megnyitottam az email fiókomat: tűkön ülve vártam egy üzenetet amiről pár szót később írnék, ami egyszerűen nem akart megérkezni – helyette viszont ekkortájt kaptam két másik jóhírt gyors egymásutánban. Döntőbe jutott két számomra jelentős munkám is: egy hosszabb terjedelmű iskolatörténeti pályamunkám és az Origo Nyelvi Centrum által kiírt versenyre beküldött fordításom is – s bár ez korábbi, pontosan áprilisi eredményem, a blogon korábban már publikált versemmel negyedik helyen végeztem egy országos szintű vers- és novellaíró pályázaton.

Apropó árpilis… a hónap, amitől kezdve egészen őszig vártam azt a bizonyos mailt – ami végül sosem érkezett meg. Hazudnék, ha azt mondanám, nem sajnáltam, de ma jobbnak látom így, utólag ugyanis pontosan látom, mekkora erővel ragadott akkoriban magával a szerzők tipikus publikálni vágyása. Bár az ötletem már az első perctől megvolt, végül a beadási határidő napján, április 30-án írtam meg az első novellámat a Könyvmolyképző Kiadó Érints meg! címen futó pályázatára – tele érzelmekkel, lelkesedéssel… talán egy kicsit túlzásba is esve, már ami ezt a kettőt illeti. Ma már koránt sem vagyok olyan büszke az írásomra… továbbá azt az érzelmi állapotot is szégyellem kissé, amiben a történet született, mégis tudom, hogy ez is fontos lépcsőfok volt számomra az írói fejlődés útján.

És ha már így behoztam a pályázataimat meg versenyeimet… akkor fél szót szentelnék az OKTV-nek is, s annak, hogyan nyomultam a magányos nyelvtanosok táborában, totál egyedül. Az eddigi jelek szerint elég jól… de én még imádkozok, hogy ne így legyen. Az OKTV második fordulója okozta halál egyelőre maradjon csak szerény 2018-as terv.

Átevezve végre az számotokra valószínűleg érdekesebb vizekre, lenne itt pár dolog a blogról is… bár az a „pár” is csupán határtalan jóindulatom gyümölcse. A tavalyi – vagyis hoppá, most már tavalyelőtti – tempóhoz képest most csúnyán sikerült visszaesnem, elég sokszor tűntem el akár hetekre nyom nélkül, de végeredményében úgy látom, az a fő, hogy életben maradtunk – most pedig, az új év kezdetén a legnagyobb kívánságom, hogy ne csak éldegéljünk itt, a Never Let Me Go fedélzetén, de virágozzunk is. Értitek. Virágozzunk. #szarszóviccekforever

Na, de ne érjük be most se ennyivel, minden lustaság és időhiány, meg hasonló gátló tényező ellenére is akadtak nevezetes pillanatok a blog életében, ezáltal pedig az enyémben is. A számok lassan, de biztosan nőttek itt is, ott is, az oldalon túlléptük a 80 000 megtekintést, s a 200 feliratkozó felé robogunk ezerrel, míg FB-n a 300-hoz közelítünk. Jó, tudom… „csak számok”, de azért erejük van. Augusztusban meggyújtottuk a második gyertyát is a blog képzeletbeli tortáján, egyikőtök pedig gazdagabb lett a Vágy és hatalom egy példányával – nemrég pedig szintén játszottunk, s így egy Big Magicet sikerült csempésznem egy olvasóm karácsonyfája alá.

Februárban – Valentin-hét –, júliusban – csak mert nyár, és miért ne –, októberben – zene világnap –, továbbá decemberben – karácsonyi Q&A – idén is összeállt a Projectweek Team egy kis közös munkára. 2016-ban még egyszeri alkalomnak indult a kezdeményezés, mostanra azonban teljesen a szívemhez nőtt a kis csapat. Élmény látni, hogy mindenki épp annyira élvezi a projekteket, mint amennyire kiszámítható, hogy én beúszok a betervezett posztjaimmal xD. Imádlak titeket – kívánom, hogy sok közös alkalmunk akadjon idén is ;)

Köszönet minden blogger-bloggerina kollégának, aki hozzátett a bloghoz, az évhez – Erna, Brigi, Heni… imádtam, hogy nektek hála többször is interjúalany lehettem, s nem bántátok, hogy minden kérdésre egy kisregénnyel válaszoltam –, de figyeljetek, most jön a lényeg, legfőképp nektek, olvasóknak. A szép szavakkal támogatást adtatok, mikor szükséges volt… mikor pedig nem, egyszerűen csak növeltétek az egoizmusom. De én ezért is hálás vagyok. Bár sokszor hagytalak titeket sorsotokra az agymenéseim hiányában, mégis kitartottatok, szerettétek, amiket írok… ha meg nem, arról bölcsen hallgattatok. Rengeteget köszönhetek nektek, nem is győzök eleget hálálkodni – és remélem, itt tudhatlak benneteket magam mellett ebben az évben is.

Nos, babók… túl a felesleges, és engem ismerve nem kétmondatos szócséplésen, eljött a számok ideje – valahogy kevésbé hozva tömegöngyilkosság hangulatot, mint egy trigonometriás matekóra. Tehát szedjük szépen össze, hol állunk most:

Összes közzétett bejegyzés: 225

Összes közzétett komment: 685

Feliratkozók: 195

Oldalmegtekintések száma: 81 000

FB kedvelések száma: 175

Legnépszerűbb értékelések:

Leiner Laura – Kezdet | SzentJohanna Kisegítő Gimnázium

Meghan March – Vágy és hatalom

Kockák, country, szerelem | JenniferSalvato Doktorski – Lángra lobbant nyár

Szurovecz Kitti – A sokszívű

Pofánverés | Anna Todd - Miután

Visszakanyarodva minden elejére, nagyon röviden, és kizárólag a fontosabb dolgokra szorítkozva ennek az éve volt 2017… a kérdés most már inkább az, vajon 2018 mié lesz? Nos… bár alapjáraton nem szeretek illúziókat kergetni, és nem is élek álomvilágban, egyelőre még a félelmeimmel együtt is csordultig tele érzem magam pozitivitással. Túl a kihívásokon, amelyekkel szembe kell néznem az idén – mint az előrehozott érettségik, szóbeli nyelvvizsga is kéne már –, és az alapvető terveimmel a blogra és könyvmoly életemre nézve, idén szeretnék tenni valamit végre önmagamért is… sőt, sokat akarok tenni azért, hogy egy év múlva ilyenkor, ezt az évet értékelve még több mindent sorolhassak fel. Élményeket akarok, embereket ismerni meg, az élet több területén próbálni ki magam. Edzeni. Filmeket nézni. Időt szeretnék reggelente, hogy nyugodtan teázhassak. Többet gyalogolni ahelyett, hogy kocsiba ülnék. Naptárat vezetni. Lenyíratni a hajam. Elérni a céljaim. 2017 csodás volt… szeretnék még egy ilyen évet – vagy akár jobbat.

Remélhetőleg halálosan megijesztettem mindenkit… mission completed, a pozitív Virág világuralomra tör! Nem mintha hinnék az újévi fogadalmakban, vagy akár tennék ilyeneket, de ezek a napok lényegében arra valók, hogy nagyot álmodjunk, nélkülözve a halál szívás felnőtt élet komolyságát. Nincs cél, amit most tűzök ki magam elé… csak egy rakás olyan álom és terv, amelyhez bármely nap megfelel – akár ebből az elkövetkezendő 365-ből is. A legjobb mindig a tegnap, de nekem a holnap is megteszi. Továbbra is rengeteg nap áll előttem, amit megragadhatok, és különlegessé tehetek valahogy – és talán ez az egyetlen igazi fogadalmam. Hogy idén és remélhetőleg nem csak idén, hanem mindig sikerüljön megtalálnom a napokban a jót – vagy ha nem találom, sikerüljön megteremtenem.

Ennyi lett volna a pozitívkodás és tömegriogatás az év első napjára – továbbra is millió puszit és ölelést küldök mindannyiótoknak, továbbá sikerekben, valóra vált álmokban, és – csak hogy stílusosak legyünk – könyvekben gazdag újévet kívánok! Love, Virág <3