Erin Watt - Megtört herceg

„Az ösztöneim azt súgták, hogy csak a baj lesz vele. Az ösztöneim tévedtek. Vele nincs semmi baj. Velem van. Még mindig.”

Eredeti cím: Broken Prince

Sorozat: A Royal család 2. (Royals 2.)

Oldalszám: 346

Megjelenés: 2017

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3299 –

Kikötőben vívott ökölharctól kezdve az iskolai bunyóig: életek omlanak össze a csillogó-villogó palotában, miközben egy srác próbálja menteni a bőrét.

Reed Royalnak mindene megvan: vonzó külső, befolyásos család, sok pénz. Az elit gimiben sorban állnak a lányok, hogy vele lehessenek. Ő viszont magasról tesz mindenkire, mert csak a családja érdekli – amíg Ella Harper be nem sétál az életébe.

Izzó gyűlölettel indult a kapcsolatuk, mert azt akarja, hogy az apja új nevelt lánya szenvedjen. De aztán minden átfordul valami egész másba. Közel akarja tudni magához Ellát. Biztonságban. Egy ostoba hiba miatt azonban Ella elmenekül a karjaiból, így káosz köszönt a Royal-palotára. Reed azon kapja magát, hogy összeomlik az egész világa.

Ella már nem kíváncsi rá. Azt mondja, hogy csak tönkretették egymást.

Talán igaza van.

Az a helyzet, hogy elég ritkán járok moziba… szerintem nem túlzok azzal, hogy félévente egyszer-kétszer veszem csupán rá magam, de ez a pár alkalom is elég volt számomra egy kellemetlen mozis szokás kialakulásához. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én egy ideje már mindig bekészülök egy nagyméretű popcornnal… aminek úgy a fele az előzetesek alatt elfogy. Ismerős? Remélem.

Bár ezt napi fun factnek is szánhattam volna, igazából inkább csak fact, semmint funny, és egy percig sem áltatom magam azzal, hogy bárkit is érdekelt, pláne, ha a mozizási szokásaimnál azért izgibb téma adott mára… de egyszerűen ezzel a rövid kitérővel tudom csak kellően bevezetni, mit is adott nekem a Megtört herceg. Mert én már tényleg azt hittem, láttam mindent, amit történet mutatni képes… a Papír hercegnő értékelése alatt elhasználtam minden túlzó kifejezést, minden káromkodást és indulatszót, mert nem igazán gondoltam bele a lehetőségbe, hogy a leírtak tovább fokozhatók. Megettem a popcornom az előzetesek alatt, mintha utána nem kezdődne a film, és elpazaroltam a legerősebb szavakat, mielőtt elkezdődhetett volna maga a show.

Szappanoperát kiáltottam a Papír hercegnőre. El tudjátok hinni? Akkor ez mégis mi?

Leginkább valamiféle brutális sokkolási módszer… az én agyam legalábbis minden oldallal egyre zsibbadtabbá és zsibbadtabbá vált. Intrikák? Megduplázva. Nyál és egyéb testnedvek? Megduplázva. Sznobizmus? Megduplázva. Pia? Szex? Erőszak? Kétszer annyit mindből! Szenvedés? Még ha csak megduplázódott volna… de az a helyzet, hogy ezen a 350 oldalon nonstop szenvedtek a főszereplőink, a mellékszereplőink… legfőképp azonban én magam.

Történetünk a változatosság jegyében ezúttal a cserélődő szemszög módszerével operált – amit alapvetően egész jó ötletnek találtam, tekintve, hogy egy ilyen formát alkalmazva sokkal jobban megismerhetünk karaktereket, s a cselekmény egy másik oldalát. Csak azt felejtettem el pár perc erejéig, hogy talán azt a bizonyos másik oldalt nem is akarom megismerni…De mindegy, késő bánat – gondoltam az első oldal után, és reménykedtem a legjobbakban, miközben bármiféle úszótehetség híján egyre inkább elmerültem Reed Royal gondolatvilágában. Noha az első részben Reed nálam meglepően hamar feketelistára került, még kész voltam adni egy utolsó esélyt, hogy belelátva a fejébe legalább megértsem, mi áll a hatalmas seggarca mögött, amolyan „csak hogy tudjam” alapon, de amit a maszkja mögött találtam, arra nagyon nincsenek is szavak… ugyanis… hű, nem tudom, erre készen álltok-e. Elég durva… de Reed álarca igazából… érző szívet takar.

Tapsvihart a szerző páros kolosszális humorának! Ahogy egyre nagyobb részletességgel bontakozott ki a szemem előtt egy őszinte, szereteten és tiszteleten alapuló tiszta vonzalom… na jó, gyerekek, én ezt nem bírom ki röhögés nélkül.  Szóval igen… ahogy lassan bepillantást nyertem az elitgimi ügyeletes rosszfiújának romantikus kis álomvilágába, akaratlanul is egyre hangosabbá fokozódott a nevetésem.

Pár hete, miközben a Papír hercegnőt forgattam, fennhangon protestáltam a történetben romantikus szálként feltüntetett mélyen ártó és egészségtelen kapcsolat természetén, de csak tettem, amit a mazochista olvasó tesz, megszoktam. Gondoltam, rosszabb úgysem lehet… erre felütötte fejét egy gonosz kis szó… ami nem is tudom, hogy elsősorban felháborít vagy mosolygásra késztet az adott szituációt ismerve. Szerelem. Könyörgöm… annyi idő telt el, hogy egyik kötet után kinyitottam a másikat, és abban az óvatlan percben a korábban még egész reálisan vágyként elkönyvelt, kizárólag szexualitáson alapuló vonzalom úgy köszönt vissza rám, mint tiszta és őszinte szerelem. Hát persze. Épp mint Romeo és Júlia. Hát csak bele ne haljatok, drága gyermekeim.

Ezt a fordulatot tehát én egyszerűen nem bírtam magamban hova tenni… egyrészt olyan szinten szürreálisan hat, hogy lehetetlen komolyan venni, másrészt villog tőle a klisé-jelzőm akár egy karácsonyfa, és ez olyan érzést kelt bennem, mintha az írónők egyszerűen nem is mertek volna más módszerhez nyúlni, mint a jó útra tért seggfej bevált sémájához. Már feldobtam egyszer a témát a közelmúltban, hogy mi, lányok, mennyire oda tudunk lenni a rosszfiúkért – de valljuk be, ami igazából mindenkinek kell, az egy olyan pasi, aki az utolsó porcikájáig badass, de a barátnője kedvéért képes megjavulni, és hajlandó is rá. Ami hirtelenjében nem is tudom eldönteni, hogy egy freakin’ álomvilág, vagy valami gyönyörűszép gesztus, de most nem is azért vagyunk itt, hogy a női-férfi beteg természetet vesézzük ki. Beszéljünk csak a tényekről… amik pedig azt mondják, hogy a női olvasók többségben egy jó útra tért fekete bárányt és egy megérdemelt romantikus happy endet várnak a műfajában idevágó könyvektől. A szerzők pedig – lévén az olvasóikból élnek –  képtelenek szem előtt tartani, mi iránt van igénye a célközönségnek. Elgondolkodhatunk azon, hányan olvasnák tovább még részeken át a sorozatot, ha a karakterek nem kapnának semmi mélységet és szentimentális oldalt, hanem egyszerűen csak megmaradnának azoknak a szemeteknek, akiket eleinte megismerhettünk. Na ugye.

Ebből adódott tehát, hogy a Royal famíliát a második kötetben egészen szétesve és magából kifordulva találhattuk, ezzel megteremtve a sorozat szerintem egyik legmegosztóbb szegmensét. Én legalábbis nem tudtam dűlőre jutni, miként is érzek a karakterek iránt, miután egyre részletesebb rálátást nyerhettem a tetteik és személyiségük mögött rejtőző problémákra. Egyrészt fejlődésként tekintettem a tényre, hogy az írónők végre jobban kibontották, ezáltal pedig élőbbé tették őket, másrészt… rendben van, szeretjük a fordulatokat, de bizonyos határokra szükség van, hogy az eseményeknek kellő ereje legyen tőlük. Ennek híján jön majd valami gyökér blogger, aki azt hiszi, az egész csak valami vicc. True story.

Tehát – bár ez a legtöbb Royalra vonatkozik – Reed számomra továbbra is ezért maradt fekete listás, de legalábbis meg nem értett karakter továbbra is. Az utálatom meglehet némileg csillapodott az olykor egészen megnyerő viselkedésének hatására, az irreálisan nagy jellemfejlődés, amin mondhatni emberfeletti sebességgel átvágtatott számomra mégis hiteltelenné tette a teljes személyét. A szerzők egyszerre próbálták meghagyni a keménységét és hagyni szárnyalni a gyönyörű lelkét, mint valami csillámpónit, ez a kettő pedig sehogyan sem egyeztethető össze, ami ha engem kérdeztek, meg is mutatkozik a végeredmény kuszaságán.

A szerelmi szálat tehát úgymond Reed Érzőszívű Royal belső monológjai indították be úgy igazán, de ahogy mondani szokás, kettőn áll a vásár, így talán épp az itt az idő, hogy az eddig domináns szerepet élvező nagyrészt értelmetlen hablatyolásom után áttérjek másik főszereplőnkre, Ellára – ugyanis róla is bőven akad mit mondani.

Az előző értékelésben már előadtam magam arról, hogy milyen vegyes érzéseim vannak Ella iránt – hiszen épp amilyen erős lányként mutatkozott be eleinte, épp annyira süllyedt a történet folyamán egy hormonvezérelt tizenéves libává, aki folyékony halmazállapotra vált, amint megpillant egy kidolgozott bicepszet. És nézzük, mi a helyzet vele most?

Talán ugyanaz, mint a Papír hercegnőben, összességében én mégis sokkal pozitívabban tudtam felfogni a viselkedését, talán mert itt kevésbé éreztem erős kontrasztokat az esetében – nem úgy, mint Reednél –, és így az irracionális hatást elkerülve sikerült a szerzőknek őt egészen emberivé varázsolni. Egyaránt megmutatta, mennyire erős tud lenni, ha a helyzet úgy kívánja, ahogy azt is, hogy a Royal palotában töltött ideje alatt még nem sikerült belőle kiölni a méltóságot. Földbe döngölték, de felállt, leporolta magát és továbbállt – szó szerint. Ezért csak tisztelni lehet… belőlem azonban a visszatérte utáni önmaga váltott ki hevesebb érzelmeket. Tartotta magát. Ellenállt. Józanul viselkedett, mikor a szíve egészen más dolgokra vágyott, mint az esze, és ebben a kettős állapotban, mikor próbálta magát győzködi, mi a jó és mi a rossz, mikor még ő maga sem tudta, na ekkor mutatkozott meg, mennyire emberi is valójában. Sosem volt egyszerű az élete, mindig kemény kellett legyen, de ez egyúttal azt is eredményezi, hogy az ember talán ellenállóbb is minden más iránt az erőt és függetlenséget leszámítva. Akinek lételeme egyedül maradni talpon, nehezen engedi el magát, és hagyja hogy zuhanjon a gyengeségbe, kifelé a megszokott magányos nyugalmából és kiszámíthatatlanságából valami olyan ismeretlen felé, ahol nem tudja mikor éri bántódás. Ezúttal sikerült egész jól átéreznem az Ellában lezajló folyamatokat, a viaskodását saját magával, a háborút az esze és szíve között. Az érzést, hogy elemi erővel vonz magához a tűz, és folyton egyre közelebb lépnél hozzá, de félsz, hogy megéget – újból.

Ha valamit kiemelhetek ebből az elcseszett szappanoperából, és karaktereink szintén nem egészen normális kapcsolatából, az tehát ez a folyamat, amely Ellában zajlik, miután visszatér a Royalokhoz. Imádtam, hogy nem vetette magát újra Reed karjaiba – hogy hagyott magának időt egyaránt gondolkodni és érezni, megtudni, vajon mire van szüksége, és mi lesz jó neki, s hogy a kettő összeegyeztethető-e. Büszke voltam rá, amiért nem engedett a csábításnak, és kijárta a maga útját, amíg eljutott a megbocsátásig. Talán nem tette bölcsen… de nem is kell mindig annak lenni. Meglehet nem voltak Reeddel normális pár… de talán nem is lehet mindenki az. Úgyhogy ha valamiért, hát azért tényleg örülhettem, hogy Ella erre addig jött rá, amíg nem volt késő. Jó lenne, ha meg tudnánk így állítani az időt, hogy rájöjjünk, mit kell tennünk.

Mindent összevetve a beígért romantika továbbra is vegyes érzéseket kelt bennem, egyszerre furcsállom, mert valahogy… nem illik ebbe a környezetbe, ugyanakkor amennyire nélkülöztem az első részben, épp annyira esett jól ezúttal a jelenléte, elvégre be kell vallani, voltak kimondottan szép momentumai Reed és Ella szerelmének. Meg persze egy rakás olyan, amikor Ella megint hanyattesett Reedtől, utóbbi pedig kvázi nyálban fetrengett, de hát akkor is… úgy tűnt, elindultak lassan egy úton afelé, hogy viszonylag emberi felnőttek legyenek – még ha a történet alapjául szolgáló légkör ezt többnyire lehetetlenné is teszi.

És apropó… ha már a történet alapjáról beszélünk, mind tudhatjuk már, hogy azt bizony kemény dollárkötegek alkotják, ennek megfelelően pedig kapunk elit körzetet, elit iskolát, elit magánrepülőt, elit éttermeket… mindent. Amiről a véleményemet szerintem már kifejtettem a Papír hercegnő értékelésében, de szívesen elárulom most is, hogy számomra az egészben van valami rendkívül taszító. Mármint nem magában a pénzben, sokkal inkább abban, amilyen emberek formálódnak a hatására, ugyanis megfigyelhető a Royalokon is a sznobizmus nem egy fajtája, de voltak kifejezetten… nem, nem is találok megfelelő szavakat néhány karakterre. És talán nem is kéne rájuk szavakat pazarolnom egyáltalán, bár a cselekményt sok esetben az ő intrikáik és mesterkedéseik mozdították tovább, és nem egy váratlan fordulatot köszönhetünk nekik – többek között a brutál függővégünket is, mert anélkül nem is szappanopera egy szappanopera, nem igaz? Ahogy közeledtünk az utolsó oldalakhoz, az események úgy sűrűsödtek egyre inkább, míg végül szerzőpárosunk bedobta a bombát – pontosabban kettőt is. S meglehet, titokban mind tökéletesen tovább tudtuk gondolni, mi áll az utolsó pár mondat mögött, azért persze eszi az embert a fene.

Lezárva végre eléggé kusza – és nyilvánvalóan elég csapongó és hiányos – értékelésemet nehezen gondolok az összegzésre egy ilyen könyvről, ami egyszerre tudott mélyen megérinteni olykor, miközben teljes szívemből utáltam. Éreztem, hogy mintha pozitív irányba mozdulna a történet, mégis, a körülmények továbbra is lehetetlenné tették, hogy igazán élvezzem. A lendületes, gördülékeny és humoros stílus vitt előre, csak úgy pörögtek a lapok, de ez nem sokat segített azon a tényen, hogy nem tetszett, amit eközben az utazás közben láttam. Ez a könyv egy orgia, egy erkölcsi fertő. És félreértés ne essék… kedvelem az erotikus könyveket, ahogy azt is, ha a szereplőink tudnak élni… de amit a Megtört hercegben produkáltak, inkább azt bizonyítja, hogy ezek a karakterek képtelenek élni. Ugyan voltak részek, mikor ezt félre tudtam tenni, hogy teljesen kiélvezzek pár nyugodtabb és szerethetőbb pillanatot, de végsősoron ez a mértéktelen szex, pia, verekedés, anyag, szarkeverés, pénz, pénz, pénz túl soknak bizonyult ahhoz, hogy egyszerűen túllépjek rajta.

Ajánlom a Megtört herceget mindazoknak, akik az előző részt szerették – ebben az esetben úgy gondolom, ezt egyenesen imádni fogják, mert alapjaiban megegyezik a Papír hercegnővel, mégis mutat némi pozitív fejlődést. Ajánlom azoknak, akik szeretik a pörgést, a drámai fordulatokat, és ha egy könyv nem hagyja őket unatkozni. Ajánlom a fiatalos, kellően humoros fogalmazásmód kedvelőinek, ezen túl is azoknak, akiket nem fog zavarni a káromkodások változatos és végeérhetetlen tárháza. Ajánlom… hát, azoknak, akiknek az értékelésem nem szolgáltatott eltántorító erővel. Igazi rajongóknak és mazochistáknak… hajrá! Tegyetek egy próbát… vagy ne. :P

KEDVENC KARAKTEREK:

Nem, nem, nem, nem, nem és nem. Megtagadom ezt a kérdést. Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy karakter ügyben ezúttal még mélyebbre süllyedtünk a Papír hercegnőből megismert fertőben, vagy kezdtünk belőle kikecmeregni, de mindkét lehetőséget egyformán nehéz feldolgoznom. Eastont továbbra is egészen bírtam, de néha már egyszerűen soknak éreztem, amit művelt, így nem lehet a kedvencem, Reed pedig bár mérföldeket gyalogolt előre az emberségi mércémen, még mindig nem ért el abba a tartományba, ahonnan kezdve azt mondhatnám, kedvelem – vagy legalábbis nem utálom kicsit. Talán egyedül Callum az, akit változatlanul bírtam – voltak gázos dolgai, de összességében még így is messze ő a legszerethetőbb figura az egész történetben, plusz olykor Ella, bár ő is tudott ám hullámvasutazni az érzelmeimmel.

KEDVENC RÉSZEK:

Nézzük… igazából minden drámai elemtől mentes, nyugodt és normális epizódot ide sorolhatok – nagy kár, hogy kevés ilyenre emlékszem csupán. Így hát valószínűleg egyedül Ella és Reed romantikus kis őzikeszemekkel pislogós jelenetei mozgattak meg bennem valamit, ezért pedig marhára szégyellem is magam, mert egy kicseszett rózsaszín nyáltenger, amit ez a kettő művel, mikor épp nem akarják kicsinálni a másikat. Mégis, Reed „jobbik énje” – bár ha engem kérdeztek, ilyen valójában nincs, minden énje egyformán fárasztó – mégiscsak egyfajta pozitív eleme lett a történetnek, elvégre ha megpróbál az ember elvonatkoztatni a sorozat első részében megismert figurától, akkor ez az új egészen szimpatikus benyomást is tehet…ne, de amúgy… mindegy.

KEDVENC IDÉZETEK:

„ – Undorítóan nézel ki – mondja Easton hétfő reggel, miközben arra várunk, hogy Ella megérkezzen a suliba a pékségből.

– Miért? – törlöm meg a kézfejemmel az arcomat. – Összekentem magam lekvárral? […]

– Nem. A mosolyod öreg. Boldognak tűnsz.”

***

„Azzal morogva rám veti magát, és hagyom, hogy megüssön. Olyan gyenge a találata, mint ő maga. Mindenki ilyen gyenge, aki szavakkal bántja a másikat. Ezért dobálóznak szavakkal. Önbizalomhiányos idióták, akik ettől jobban érzik magukat.”

***

„Te mondtad, hogy olyannak látlak, amilyen vagy. Látom a fájdalmadat és a magányodat. Látom a büszkeségedet, ami megakadályozza, hogy bárkiben is támaszra lelj. Látom a nagy szívedet, és hogy meg akarod menteni a világot, beleértve a seggfejet is, aki én vagyok – akad el a szava. – Én végeztem a játszmákkal, Ella. Számomra nem létezik másik lány ezen a világon. Ha beszélni látsz az egyikkel, akkor tudd, hogy rólad beszélek. Ha sétálni látsz az egyik mellett, akkor tudd, hogy azt kívánom, bárcsak te lennél az – lép felém. – Te vagy nekem az egyetlen.”

BORÍTÓ: 5/4*

Van az a mondás, hogy mindenki jó valamiben… így ha létezik bármi, amiben ez a sorozat valósággal remekel, akkor az a megkapó külső – és ha belegondolok, ezzel kimondottan passzol is a Royal jellemekhez. A belső rothadást mindig tökéletesen fedi egy gyönyörű héj… de amíg a fiúk esetében ez kissé bosszant, addig borító szempontból ez a felfedezés különösen boldoggá tesz. Bár a Megtört herceg borítója számomra a Papír hercegnőhöz, és a folytatásokhoz mérve nem a kedvencem, még így is be kell valljam, hogy kivételes szépség: kifinomult, letisztult, királyi – bizonyítéka annak, hogy a kevesebb néha több.

PONTOZÁS: 5/2

Mikor becsuktam a Papír hercegnőt, és arra gondoltam, ezennel vége a dagonyázásnak, még meg sem fordult a fejemben, hogy a történet addiktív természete ilyen hamar magával ragad majd… ahogy azt sem, hogy van még lejjebb abban a bizonyos erkölcsi mocsárban, amelyben megmártóztam az első rész alatt. Tévedtem. Ha sok más pozitívat nem is tanulhatunk ebből a sorozatból, annyit mindenképp érdemes megjegyeznünk általa, hogy a „lehetne-e még rosszabb?” kérdésre mindig „igen” a felelet. Royalék elitista élete továbbra is a pénz és a szex körül forog, ugyanakkor ez a kettő a megoldás minden problémára, amit képtelenség megoldani egyetlen szerény üveg Jack Danielsszel. Apuci vagy bátyó barátnőjével kettyinteni nem képezheti lelkiismereti és erkölcsi kérdés tárgyát, az iskolai pedig mintegy játékszerű platform csupán az elkényeztetett kölykök hierarchikus felsőbbrendűségből, és nagy jómódukban való unalomból fakadó ármánykodásainak, ahogy persze a vastagabb pénztárcáért is megéri hazudni, csalni, tönkretenni másokat, akár az életünk árán. Összességében a Megtört herceg továbbra is egy csupán pénzzel, testnedvekkel és olvadt rózsaszín vattacukorral összetartott egyvelege az önzésnek, csalásnak, egymáson való átgázolásnak és röviden minden bűnös élvezetnek… ezt viszont mind ügyesen egy szépséges borító és szórakoztató, lendületes stílus mögé rejtve.

További használat előtti figyelmeztetés: addiktív és függővéges. Én szóltam.

HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG ITT!

Ezek a Royal fiúk tönkretesznek | Erin Watt - Papírhercegnő

„Ez sohasem lesz az én otthonom. Nekem semmi közöm a pompához. Nekem a mocsokhoz van közöm. Azt ismerem. Abban érzem jól magam. A mocsok nem hazudik. Nincs díszcsomagolásban. Az, aminek látszik.”

Eredeti cím: Paper Princess

Sorozat: Royal-család 1. (The Royals 1.)

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2017

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3299 –

Egy lányról, aki sztriptízbárból és benzinkútról fényűző villába és menő gimibe jut, miközben igyekszik hű lenni önmagához.

Ella Harper nagy túlélő, született optimista. Egész életében városról városra költözött szeleburdi anyjával, küzdött a megélhetéséért, és végig hitt benne, hogy egy napon majd kimászik a gödörből. De az édesanyja halála után végképp egyedül marad.

Egészen addig, amíg meg nem jelenik Callum Royal, aki kihúzza Ellát a szegénységből, és elcipeli a luxuspalotájába az öt fia mellé, akik viszont utálkozva fogadják. Mindegyk Royal fiú karizmatikus személyiség, de egyik sem olyan magával ragadó, mint Reed Royal; a srác, aki eltökélte, hogy visszaküldi Ellát a nyomorba, ahonnan jött.

Reed nem tart igényt Ellára. Azt mondja, nem tartozik közéjük. Talán igaza van.

Gazdagság. Fényűzés. Megtévesztés. Ella új és ismeretlen világba csöppen, és ha a Royal-palotában is életben akar maradni, kénytelen lesz felállítani a saját szabályait.

Ella percek alatt eljut a szegény árva sorstól az amerikai álomig… De tényleg könnyebb az utóbbiban élni? Kövesd a sorsát te is, és éld át egy különleges világ örömét, bánatát!

Mindenkinek van a fejében egy kép a szappanoperákról, igaz? De ha konkrét kép nem is, néhány kérdés biztosan, még ha ezek fele költői is. Például, hogy mitől akkora rájuk a kereslet, hogy lehet hogy annyi van, olyan sokáig kitartanak, és rengeteg ember vesztegeti rájuk az idejét? Van valami bűbáj, aminek az ember teljesen akaratán kívül esik áldozatul. Ez az, ami mindent megmagyaráz – meg persze az „ez kell a népnek” szöveg, ami szintén beválik, de nem áll szándékomban ilyen korán vitába keveredni. Ez után az értékelés után úgy hiszem bőven lesz rá amúgy is alkalmam.

Bevallom, sosem néztem szappanoperákat – mégsem érzem úgy, hogy emiatt számottevőbb tudástól elestem volna. Az igazat szólva ez éppen az a műfaj, amelyet tökéletesen lehet tanulmányozni tisztes távolságból, és különösebb károk elszenvedése nélkül. Szerintem mind jól ismerjük a jelenséget – adott valami Antonio vagy Riccardo, Esmeralda meg tököm tudja még ki, és persze több dráma egy epizód alatt, mint amennyit egy normál emberélet felölel. Családi patália, halál, szerelmi problémák, őrült vágy, féltékenység… na, most már mindenkinek megvan, miről beszélek?

Nagyszerű. Megkaptuk a tészta alapját – ha úgy tetszik, ez volt a liszt, most szépen adagoljuk hozzá a többi hozzávalót. Cukor gyanánt vehetünk másfél bögrényi tündérmesét – azt, ahogy a lehetetlen becsönget a házba egy zsák pénzzel, azt, ahogy Barbie beköltözik a Gyémántkastélyba… ilyen csekélységeket. Jöhet a margarin, megolvasztva – forrón és sikamlósan, elvégre háromszázhatvan oldalból úgy háromszázon megállás nélkül csak dugni akar valaki. Tojások – ruházzuk fel őket szimbolikus jelentéssel, elvégre az idő döntő többségében szereplőink úgyis a szerszámuk után mennek… és ami elkeserítő, nem is tudom mi a rosszabb, mikor ezt teszik, vagy mikor valóban gondolkodni próbálnak. Igen, próbálnak. Valamennyi kísérlet felér egy kudarccal. Jöhet a tej… de tudjátok mit? Legyen inkább egy kis Jack Daniels, csak hogy kellően stílusosak legyünk – elvégre menő egész nap az italodat kortyolgatni. Aztán egy csipet logikátlanság itt, egy kiskanál öltánc ott, egy fél bögre klisé… hoppá, kicsit több is lett a kelleténél. És íme, tökéletes úton járunk afelé, hogy megszülessen egy regény… aminek nem is biztos, hogy meg kellett volna. De én kérek elnézést.

Mint a legtöbben, én is nagy reményekkel álltam neki a Papír hercegnőnek – több helyen olvastam, hogy ez tökéletes prototípusa annak a fajta regénynek, amit az ember vagy utál, vagy imád… de meggyőződésem volt, hogy én a mérleg pozitív oldalára fogok kerülni. A borító, a fülszöveg megvett, az értékelések többsége szintén hatott rám valamilyen módon, és úgy egyáltalán, annak a Csábítások és csemegék vagy Testcsel kategóriás olvasmánynak tűnt a teljes kikapcsolás és fejkiürítés jegyében bedobott „erotika-humor” kombinációval. Jelentem, a levegő fülledt volt, a stílus pedig rendkívül szórakoztató… de akkor mi csúszott félre ennyire?

Tapasztalataim szerint minden más. A történet elején ismertetett helyzetben láttam a potenciált és fantáziát – Ella nehéz, megélhetésért való küzdelemmel teli múltja s jelenje megfogott, elérte, hogy kapásból érdeklődni kezdjek főszereplőnk sorsa iránt, és valljuk be, egy könyv kezdetén ez a fő cél: megtartani valamivel az olvasót. Érdekeltek a részletek, amelyeket megtudtunk róla és az édesanyjáról, tetszett, hogy egy erős karaktert ismerhettem meg, aki képes talpon maradni a leghúzósabb helyzetekben is. Egy tökös túlélőt. És teljesen mindegy, hogy ezt hogy tette… nem tudom azért kevésbé becsülni, mert kvázi a testével kereste a kajára és lakbérre valót. Senkinek sem az álma, hogy sztriptíztáncosnőként működjön, és ő sem nagy unalmában találta ki, hogy pénzért olyan vénembereket próbáljon felizgatni, akik talán már képtelenek is az izgalomra… viszont ez egy lépcsőfok volt ahhoz, hogy egyszer Ella is azt az életet élhesse, amit megálmodott magának. Tetszett, hogy nem kesergett a sorsán, hanem a kezébe vette azt – tudta, hogy mit akar, és kitalálta, hogyan valósítsa meg, még ha a sikerig vezető út nem is valami kellemes. Meg akart állni a lábán, kihúzni az érettségiig, aztán egyetemre menni, hogy egyszer talán normális életet élhessen. Könnyebbnek hangzik, mint amilyen az adott feltételek mellett lehet… kivéve, ha beállít egy idegen, aki ellentmondást nem tűrően ezerdolláros kötegeket akar a zsebedbe dugdosni a nagy semmiért cserébe. Most mit mondjak. Én nem nagyon ellenkeznék.

És ezzel Callum Royal kíséretében főhősnőnk elindul az elkényeztetett elitista ficsúrok gigantikus gimis játszóterére – ahol a másikon merő szórakozásból keresztülgyalogolni elég menő; ahol egyetlen család diktálja a játékszabályokat, melyeknek mindenki fülét-farkát behúzva engedelmeskedik; ahol semmi nem lehet akadály vagy akár tiltott terület, elvégre apuci zsebből elintézi, amit el kell, akár bedrogoztál valakit, hogy megerőszakold, akár merő hobbiból versz laposra másokat, akár szerencsejátékos zűrökbe keveredtél 17 évesen. Ahol akad pénz – és itt bőven akad – ott nem lehet akadály. A végeredmény pedig egy iskolányi elkényeztetett, magát felsőbbrendűnek képzelő gyerek, köztük a Royal fiúkkal, akik ezt valami emberfeletti fokozaton produkálják. Akik, ha a házvezetőnő szabadságra megy, inkább éhendöglenek, minthogy kinyissák a hűtőt, akik lazán cselédnek nézik újdonsült húgukat Hamupipőke-effekt kipipálva, vagy ha épp nem annak, akkor egyszerűen csak egy szórakoztató tényezőnek, akinek a kárára kiélhetik minden csepp kegyetlenségüket. A Royal fiúk hazudnak, csalnak, verekszenek, piálnak, megdugnak mindent, ami él és mozog, de legfőképp tönkretesznek – úgy söpörnek végig mindenkin, mint valami hurrikán, csakis pusztulást hagyva maguk után.

De mentségükre szóljon, jó testük van. Naggggyon jó testük. Mint az úszóknak: széles váll, hatalmas izomkötegek, fincsibb kockák, mint egy tábla Milka csokin… és úgy tűnik, az esetek többségében ezzel el is van sikálva, hogy ők az öt legnagyobb segg a világon. Kérdem én, ez normális?

Egy nagy fenét az… és bár már bőven elindultunk a negatívumok lejtőjén, és kezdünk száguldásba kapcsolni, úgy érzem most éri el kiakadásom a tetőpontját. Ugyanis „romantikus” regényről lévén szó dukál egy központi szerelmi szál – de amit mi ilyen címszó alatt kapunk, azt én semmi szín alatt nem vagyok képes annak tekinteni.

Mi lányok, kissé beteg teremtmények vagyunk ahogy hanyatt tudunk esni egy-egy badass sráctól. Egy percig sem tagadom, hogy bennem is megvan erre a hajlam, elég csak ránézni a könyves háremem felére. A Fuentes tesók, Herondale-ek, Négyes, Voldemort…ugyanakkor ez egy veszélyes játék, amihez rohadt sok józan észre lenne szükség, és szerintem sokan itt cseszik el a szerelmi életük – köztük Ella is.

Lányok… egészséges dolog rosszfiúkhoz vonzódni. Az is egészséges, hogy beindulnak a hormonok a habtestüktől meg a szexi dumájuktól. De ha egy fiú bánt, megaláz, lenéz, akkor ideje elgondolkozni… nem, nem is elgondolkozni, inkább gondolkodás nélkül futásnak eredni és vissza se nézni.

És ez a pont az, ahol úgy érzem végleg elvesztettem a történetbe vetett egyre inkább haldoklófélben lévő hitemet. A fülszöveg nem hagy sokat a képzeletre, így mindenki a romantikus szál feleinek ismeretében kezdheti el az olvasást – tudjuk, hogy Reedre lesz érdemes komolyabban odafigyelnünk, és persze ennek megfelelően ezerrel szurkolnunk neki meg Ellának. Nos… egy rohadt percig nem szurkoltam. Tény, hogy Reed csak úgy mutatkozott be, mint egy vérbeli rosszfiú – bár abból is a selejtesebb fajta –, de ami igazán elkeserített, hogy hiába pörgettem le egyben ötven oldalt, aztán százat, százötvenet és így tovább, semmi változást nem mutatott a pozitív irányba. Még mikor éppen látszott volna rá némi remény, akkor is sikerült rácáfolnia valami gyökér beszólással, méghozzá amolyan Jaredes módon Penelope Douglas – Szívatás c. könyvéből… ez pedig szerintem mindent elmond. Persze, megvannak a maga démonjai, problémái, a csontvázak a szekrényben, amiket senkinek nem ad ki, de fenntartom az eddigi véleményemet, miszerint ez még nem jogosít fel rá senkit, hogy keresztülgyalogoljon másokon, és tönkretegye bárki életét, csak mert az övé annyira végtelenül elcseszett. Úgy érzem, a további részekben még derülnek majd ki érdekességek a legbetegebb Royal fiú múltjáról, egyelőre azonban „csak” az édesanyja elvesztését hozhatjuk fel… ami nem értem, hol lehetne mentség a viselkedésére. Vajon ha élne még az anyja, akkor boldogan látná, hogy a fia mit tesz magával és másokkal? Na ugye… nem megoldás mindenre a lázadás, bunkózás, a pia, verekedés és a szex.

Tehát Reed, a feltételezetten elsőszámú Royal szívtipró valahogy hozzám nem talált utat… de akárhogy is várom a romantikus könyvektől mindig a következő tagot a háremem várólistájára, ezen a veszteségen még valahogy túltettem volna magam. Reed egy segg, ennyi, lépjünk tovább. Ami végképp kiverte nálam a biztosítékot az inkább Ella erre adott reakciója.

Már említettem, hogy főszereplőnk a többi karakterrel éles ellentétben már a történet legelején belopta magát a szívembe, hiszen erős, talpraesett és túlélésre képes fiatal lányt ismerhettem meg benne. Szerettem, hogy visszavert minden támadást, hogy nem adta meg magát, hogy úgy küzdött és ütött vissza ebben a szemetekkel teli luxusvillában, ahogy őt is támadták. Szerettem a beszólásait, az epés megjegyzéseit, amelyekből rendszerint akadt pár. Imádtam, hogy egyszerre volt erős és sebezhető, ezáltal pedig igazán emberi. Aztán egy ponton megszólalt egy hang a fejében… vagyis, nem vagyok egészen biztos abban, hogy a fejében… mintha inkább valahonnan altest tájékról származott volna.

„(…) az ember teste akarhat olyan dolgokat, amilyeneket a feje nagyon nem. Márpedig a fejnek kéne irányítania.”

És szép és jó, hogy főhősnőnk ezzel így tisztában volt… de ez nem változtat a tényen, hogy bőven többször olvastam Reed tökéletes izmairól, igéző kék szeméről, parázsló tekintetéről és khm, tekintélyes méreteiről, mint arra a történetben fellépő körülmények okot adhattak. Egy dolog a testi, szexuális vonzódás valakihez… de ezt azt hiszem még mindig felül lehet írni némi józansággal. Ella agyát pedig szépen lassan felemésztette a vágy amiről hajlamos lett egyre többet gondolni, mint ami igazából, miközben Reed továbbra is magasról lenézte, és még ha egy bizonyos idő elteltével nem is mondta a szemébe a véleményét, a háta mögött előszeretettel terjesztette róla, hogy ribanc, és nemi betegségeket terjeszt. Épeszű lány pedig nem kapaszkodik olyan férfiba – jelen esetben kisfiúba – aki így bánik vele. Egy erős és önálló nő, mint amilyennek eleinte Ellát ismerhettük meg, nem gerjed be pár izomkötegre, mikor az egy ekkora seggarchoz tartozik, és nem tűri el, hogy úgy bánjanak vele mint egy kurvával – de pláne nem sétál be vígan és dalolva egy ilyen csapdába, ahonnan ezer százalék, hogy sírva és megalázottan távozik.

Számomra tehát a logikátlanság magasiskolája, amit ez a lány művel, szintúgy elegem lett a Reed bunkózását felváltó „akarlak, de nem lehetünk együtt”, „túl jó vagy egy ilyen elcseszett pasihoz” jellegű felesleges időhúzásból és szenvelgésből. Fájdalom, hogy egy – alapból ígéretesnek tűnő – romantikus regénynek éppen a szerelmi szála lett egy ekkora gigantikus vicc – komolyan venni ugyanis elég nehéz.

Összegezve tehát: Ellát a szeretetéhsége egészen megbolondítja; Reed sötét rosszfiút játszik; Easton – bár messze a legszerethetőbb lenne a fiúk közül – naphosszat iszik, játszik és különböző lyukakba dugja a farkát; az ikrek egyazon barátnőn osztoznak; Gideon sosincs jelen, de mikor mégis, akkor nem kéne; Callum pedig próbálja összefogni a családot, ami szép és jó, de elég nehéz, ha mindkét kezed piával van tele. Mindeközben a suli méhkirálynője koszos tamponokkal szórja tele másnak a szekrényét – rendkívül eredeti húzás, mondhatom –, a lacrosse csapat kapitánya csapnivaló szexuális életén javítván bedrogozott lányokat erőszakol meg, egy elsőosztályú, kukából szalajtott díszbarátnő pedig a pasija fiaival fetreng. Árvaság, hosszú évek után megtalált milliomos – és halott – apuci, luxuspalota, Callum feleségének rejtélyes halála, a fiúk mocskos kis titkai, kavarás, ahogy a csövön kifér… talán kezdi végre mindenki megérteni, hogy miért hasonlítottam a történetet szappanoperához. Ennek megfelelően már csak annyit fűzhetek hozzá, hogy kíváncsian várom a folytatást…  nem is olyan fából faragtak, hogy megálljak egy ilyen sorozatkezdés után.

Mindent összevetve ajánlom a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek – azon belül is inkább azoknak, akik ennek feltételeként nem várják el a szerelmet, bájt és nyugalmat a történettől, mert a Papír hercegnő sokmindent ad, de ezeket pont nem. Ajánlom azoknak, akik túlságosan is buknak a rosszfiúkra – egy teljes garmadányi várja őket, ahonnan lehet kedvükre válogatni. Ajánlom azoknak, akik csípik a fiatalos, szabadszájú fogalmazásmódot és humort, s azoknak, akik azt várják egy könyvtől, hogy pörögjenek az események – még ha nem is kimondottan nagystílű történésekről van szó ezalatt. A viszonyítás kedvéért ajánlom a könyvet Penelope Douglas – Szívatás c. regénye és Anna Todd – Miután sorozata kedvelőinek – én jellegükben leginkább ezekhez tudtam a Papír hercegnőt hasonlítani a rengeteg dráma, szívatás és bántalmazás nyomán. Ajánlom a könyvet azoknak, akik ezek után is úgy érzik, hogy mernek neki adni egy esélyt… meg persze azoknak, akiknek az ízlése távol áll az enyémtől. Épp ahogy olvasás előtt hallottam, úgy én is fenntartom ezek után, hogy ez tipikusan az a könyv, amit az ember utál vagy imád – és az értékelések továbbra is azt mutatják, hogy többet tartoznak a rajongói táborba, mint a sötét oldalra. Úgyhogy hajrá, tegyetek vele egy próbát… vagy ne. :D

KEDVENC KARAKTEREK:

Bár nem egyszer mutatkozott be címeres gyökérként – mondhatnánk úgy is, rendkívül Royalosan –, Easton-ben mégis ott volt az a plusz, amitől kilógott kicsit a testvérek sorából, ez pedig mondjon többet minden szónál. Bár neki is megvan a maga „sötét oldala”, valahogy a nyitottsága, közvetlen játékossága szerethetővé tette számomra. Volt, amikor kimondottan köcsögségek ömlöttek a szájából, de ezen alkalmakkor is őszinte volt és egyenes – nyoma nem volt rajta a testvérei játszmázásainak, amiket annyira utáltam. Tehát adott Easton, aki nem kimondottan jó ember, mégis a hibáival és gyengeségeivel igen jó elegyet alkotott a humora, a bajtársiassága, így szép lassan belopta magát a szívembe – de nem ennyi a történet. Ez az a pont, ahol a női olvasók 90 %-a ellőné a „Reed Royal, vegyél feleségül!” kártyáját, de én mondok különbet ennél pláne, mivel Reedtől kiver a hideg fene: ha már Royal, akkor miért ne beszélnénk inkább Callumról? Tény, hogy a neve kissé Gollamosan hangzik, egy wkiskey-s pohár ragadt a kezéhez és nem tudja, hogy csinálhatna mindent tökéletesen, de marhára igyekszik, és több törődés lakozik benne, mint a családja összes többi tagjában együttvéve. Én bírom a bácsit lol, amúgy mit bácsi… negyven év, az egy príma férfikor, nem?

KEDVENC RÉSZEK:

Akármennyire is ágáltam végig az Ella&Reed páros ellen, azért melengette a szívemet az a pár jelenet, mikor éppen nem akarták egymást kinyírni, és éppen nem is két kiéhezett mókusként kerülgették egymást, azt próbálva eldönteni, ki vesse rá magát hamarabb a másikra. Összességében ez egy rém beteg kapcsolat… de akadtak édes homlokpuszik és nagy ölelések is elvétve, amelyeket nagyon szerettem volna ha én kapom őket inkább. Persze nem Reedtől. 

KEDVENC IDÉZETEK:

„A sors keze a gyengéknek való: azoknak, akiknek nincs elég hatalmuk vagy kitartásuk, hogy kihozzák az életből, amit akarnak. Még én sem tartok ott. Nincs elég hatalmam, de egyszer majd lesz.”

***

„ – Brooke… ha ennyire fáj neked Callummal lenni, miért vagy vele?

– Te tényleg azt hiszed, hogy van olyan férfi, aki nem okoz fájdalmat? Ők ilyenek, Ella. Bántanak – ragadja meg a csuklómat. – El kell menned innen. Ezek a Royalok tönkre fognak tenni.

– Lehet, hogy pont azt akarom – felelem könnyedén.

Elenged, hátrahúzza a kezét, és megint magába fordul.

– Senki sem akarja, hogy tönkretegyék. Mindenki arra vágyik, hogy megmentsék.”

***

„ – Legyen egy szép estéd, pihenj, nézzél szappanoperákat…

– Szappanoperákat? Minek nézel te engem, ötvenéves háziasszonynak?

– Oké, akkor nézzél pornót! De ma este nem jössz velünk.”

***

„ – Szóval bevallod, hogy nem is szégyelled magad – vicsorogja.

g – Igen. Simán bevallom, hogy szégyentelen vagyok – vágok vissza. – A szégyenérzet és az erkölcsi tartás olyan embereknek való, akiknek nem kell olyan apróságok miatt aggódniuk, mint például, hogyan ehetnek egy dollárból egy tejes napig, ki tudják-e fizetni az anyuk orvosi kezelését, vagy tudnak-e neki venni morfiumot, hogy egy órán át ne legyenek fájdalmai. A szégyen luxus.”

BORÍTÓ: 5/5

Nem szép ilyen hasonlattal élnem, mikor eljutottam a poszt azon részére, mikor végre csak áradozni tudok valamiről… de ez a könyv valójában olyan, mint egy gyönyörű, csillogó, piros alma. Kívülről tökéletesnek tűnik, belülről meg rohad. Tehát épp amennyi mocsok rejtőzik odabenn a lapok között, a körítés éppen annyira betalál – de az már csakis pozitív értelemben véve. A Papír hercegnő borítója minden, ami maga a történet nem: kifinomult, harmonikus, tiszta és bájos – és természetesen kellően királyi és kissé fennkölt is, ezek révén pedig mégiscsak passzol a Royal-családhoz. Egyszerűen gyönyörű – ami miatt néha azon kapom magam, hogy úgy rajta felejtem a szemem és csorgatom a nyálam, mint Ella Reedre. Pfuj. 

PONTOZÁS: 5/2

Nagy bajban vagyok… vagy inkább a könyv van bajban? A megnövekedett pulzusszámom jelzem, nem a szerelemtől ver oly szaporán a szívem :P és a fortyogó agyvizem inkább ez utóbbira enged következtetni. Személyes tapasztalataim alapján a Papír hercegnő egy gyönyörű és megkapó külsőbe csomagolt erkölcsi süllyesztő, melynek helyszínén háromszázhatvan oldalon keresztül egy tündérmesével fűszerezett fuckin’ szappanoperának lehetünk a nézői. Akár akarjuk, akár nem… ugyanis a műfaji ismérvét megtartva a történet rendkívül addiktív. Az események magával sodornak, a cselekmény gördülékeny, a szerzőpáros stílusa pedig fiatalos és humoros is… de olvasás közben szembetaláltam magam a problémával, miszerint nagyon sokat számít, hogy mi van leírva, és nem csak az, hogyan. A Papír hercegnő az elkényeztetett, kőgazdag kölykök homokozója, ahol az diktálja a szabályokat, aki a legnagyobb homokvárat építette – onnantól pedig azt hiszi, joga van kedvére elvenni mások kisvödrét és lapátját. A karakterek vagy kegyetlenek és idegesítőek voltak, vagy épp nélkülöztek a logika minden fajtáját – s az ő ebből adódó szenvedésük és konstans szaporodási hajlamuk alkotta e 360 oldalt, a cselekményfolyamban felmerülő fekete lyukakat pedig többnyire sikerült betömni dollárkötegekkel vagy kanos gimnazista fiúk farkával. A Royal fiúk valóban tönkretesznek… de azt hiszem a szerzők és én egészen másra gondolunk ezalatt.

HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG ITT!