Brittainy C. Cherry - Gravitáció | Blogturné és nyereményjáték

„A nő, aki mindent érzett, szinte egybeolvadt azzal a férfival, aki nem érzett semmit.”

Eredeti cím: The Gravity of Us

Sorozat: Elements – Az vagy nekem 4.

Oldalszám: 380

Megjelenés: 2019

Kiadó: Libri Insomnia

Ár: 3599 –

Engem az érzelmeim vezéreltek, ő fásult volt és közönyös. Én álmodoztam, ő rémálmokban élt. Én gyakran sírtam, neki nem voltak könnyei. Bár jégből volt a szíve, voltak röpke percek, amikor összekapcsolódott a pillantásunk és megláttuk egymás lelkében a titkokat, és amikor az ajka megízlelte a lelkemet mardosó félelmeket, én pedig magamba szívtam az ő fájdalmát. Néha még azt is elképzeltük, milyen lenne egymást szeretni, de a közénk furakodó, csúf valóság rendre a földre kényszerített minket.

Nem tudta, hogyan kell szeretni, és ugyanezt rólam is el lehetett mondani. Mégis… ha esélyt kapnék arra, hogy újra szerethessek, ismét őt választanám.

Még akkor is, ha tudnám, hogy fájni fog. Még akkor is, ha újra és újra földhöz vágna bennünket a gravitáció.

Lucy és Graham szívbemarkoló története megmutatja, milyen az, amikor a szavak már nem elegendők. Ami segíthet, az egy ölelés, amiben a lelkek érintkeznek, és egy tekintet, ami többet mond bármely szónál. Olyankor beszélnek igazán – azon a nyelven, amit a legjobban értenek.

A tavalyi évem első olvasmánya volt Brittainy C. Cherry sorozatának nyitókötete, a Lebegés – s bár az emlékeim azóta nyilvánvalóan folyamatosan megkoptak, a pozitív benyomások attól még éltek bennem, s olykor kopogtattak egyet-egyet az agyamban, hogy talán ideje lenne levenni a polcról a következő kötetet. Hogy utána mi jött, tudjátok: nem voltam abban az állapotban, mikor túl sok kedvem lett volna a romantikához, úgyhogy a folytatás kérdését a lehető legvirágosabban kezeltem: magyarán halogattam. Mígnem megjelent a molyos hírfolyamomban a negyedik rész, az pedig megingatott eddigi nyugalmamban – a lehető legjobb értelemben szerencsére, ugyanis egy ideje már szokatlan módon elkapott az izgalom, hogy ezt el kell olvassam. Meggyőző fülszöveg? Felcsigázó értékelések? Naah… az indok ismeretlen, leginkább a „mert csak” sémát húzhatom rá, de már nem is érdekel – mondhatni a végeredmény az, ami számít. Az pedig több, mint jó.

Persze általános lelkesedésem mellett lappangott bennem némi szkepticizmus, elvégre way too much kidolgozott izom a borítón, a modell népszerű példát követve elhagyta az ingét, a fülszöveg némileg csöpög, meg amúgy is minden new adult regény arról szól, hogy mindenki szenved a sötét titkaitól és terheitől, melyektől csak az igaz szerelem szabadíthatja meg. A hozzáállásom tehát még mindig kiváló. Rossz szemmel nézve közelítettem, mégis elemi erővel vonzott a történet – aztán megtörtént a csoda az első fejezettel ismerkedve. Majd minden oldallal és újabb fejezettel egyre inkább kibontakozott előttem a teljes térképe annak, miként kerülte meg az írónő minden előítéletemet. Ugyanis amit a kezemben tartottam, elég messze állt a legtöbb romantikus könyvtől, amit olvastam.

Mi több, úgy érzem a Gravitáció nem is igazán megtört lelkek egymásra találásáról szólt, és sokkal több volt egyszerű szerelmi történetnél. Természetesen kibontakozott a regény folyamán egy olyan oldala is az eseményeknek, a hangsúly azonban sokkal inkább a családon volt ezúttal. Annak a bemutatásán, mennyit számít, milyen szülő az ember, hogy mennyi életet változtat meg általa és mit örökít tovább a jövő nemzedékének. Az írónő ezúttal nem csupán arra fókuszált, merre tartanak a szereplői: megpróbálta érzékletesen lefesteni, honnan jöttek, ugyanis semmi sem befolyásolja annyira egy egyén személyiségét, mint hogy milyen családban, milyen emberek között töltötte életének legsérülékenyebb időszakát. Ez amúgy is tény, de főszereplőink ezt kiváltképp jól prezentálják.

Adott a kissé kiégett író, Graham – az ő szálának a kezdete bennem egy az egyben felidézte a BBC Patrick Melrose c. sorozatának első jelenetét, hogy miért is, azt az alábbi idézet elárulja:

„ – Megtennél nekem egy apró szívességet? […] Megpróbálnál szomorúnak látszani a temetésen? Az emberek a szájukra vesznek, ha mosolyogni látnak. […] És most mondd szépen utánam: az apámat sokan szerették, és mindenkinek hiányozni fog.

– Az apám egy faszfej volt, és nem fog hiányozni senkinek.”

Innentől már járhat az agyunk, vajon milyen gyermekkor állhat a férfi mögött, amiben az apaszerep ilyen negatív értelemben volt meghatározó – s ami után az apja halálhíre ilyen pozitív fordulatot jelent az életében. Az írónő apránként adagolja be a lényegretörőbb információkat, közben pedig a férfi gondolkodásmódjának és érzelemvilágának, viselkedésének bemutatásával érzékelteti annak a múltnak a hatását, mit ekkor még homály fed. Graham mélyről indul, erős indulatok fűtik, s ő ezeket nem tudja máshogy kezelni, minthogy magába zárkózik – de így válik annál csodálatosabbá, ahogy lassan végigkövethetjük karakterfejlődését, megnyílását a világ felé, még ha éppen csak annyira nyitotta is ki a lelkét, hogy egy apró fénysugár betaláljon.

Másik főszereplőnk, Lucy – vagyis Lucille – éppen Graham szöges ellentéte, de hát ez szinte elvárható. Nagyon mennek ezek az „ellentétek vonzzák egymást” sztorik, noha a valóságban ez jóval nehezebb terep – mármint, nehezen látom lelki szemeim előtt, hogy egy Grahamhez hasonló személyiség az érzelmi túlcsordulásaimat pozitívumként fogja fel, s ne teherként, de ki beszél most erről. Én, nyilván én térek el a tárgytól előszeretettel bármikor. Lényeg a lényeg, ha Graham keménységét, komorságát, pesszimizmusát, elzárkózását ellensúlyozván megjelenik a színen Lucy a kirobbanóan pozitív és érzelemdús személyiségével, felteszem káprázni kezd mindenki szeme a kontraszttól. Színes ruhák, színes gondolkodás, színes érzelmi paletta: Lucy az a lány, aki a legőszintébben nevet, s a legkeservesebb könnyeket sírja; az, aki virágokat tűz a hajába, meghatódik egy daltól, idegesítően sok kérdést tesz fel, de mindig ott van, mikor a segítségére van szükség, akkor is, ha az a bizonyos valaki túl büszke ahhoz, hogy ténylegesen szívességet kérjen tőle. Mindenki rémálma és egyben legnagyobb kedvence, mert ugyan túlpörög, a szíve tele szeretettel és gondoskodással.

Ennek némileg ellentmond, hogy mögötte is nehéz évek állnak, édesanyját elvesztette, éveken át a rákkal és válásával küzdő nővérét ápolta, míg másik testvére sorsukra hagyta őket, mintha nem is lenne köztük semmiféle családi kötelék. Ám Lucy gyerekkorából igenis pozitív értékeket hozott magával, a kitartást és szabadságot, a maktubot és a szeretetet… és azt hiszem ez az, ami számít, ami nem hagyta, hogy összetörjön bármiféle negatív esemény súlya alatt.

Tehát külön-külön is érdekes megfigyelni, hogyan alakult főszereplőink személyisége, azonban újabb érdekes topikot nyit életük nem mindennapi találkozása, ezzel ugyanis új szinten kezdhetünk foglalkozni a szülőség kérdéskörével. Fordulatos és nemspoilerezemel körülmények hozzák úgy, hogy Lucy váljon Graham elsőszámú segítőjévé, mikor magára marad koraszülött gyerekével, s szegényem azt sem tudja, hogy fogja meg, hogy ne törje össze. Emiatt úgyis örvendezek még eleget, úgyhogy egyelőre visszafognám… valahogy. A lényeg az, hogy párosunk lényegében együtt vág neki felnevelni a kiskölyköt – természetesen szem előtt tartva, hogy nincsenek együtt, és Lucy nem a kis Talon anyja, mégis, minden különbözőségük ellenére elkezd működni köztük az összhang. Minden erejüket bedobják, hogy a lehető legtöbbet kihozzák a jó szülők fogalmából, igyekeznek a tökéletes biztonságot és szeretetet nyújtani a babának – közben azonban észrevétlenül kinyílnak egymás felé is, amiből egyre gyakrabban kéretlen tanácsok lesznek, azokból szócsaták, majd végül kelletlen egyetértések. Egymás támogatása és a közös cél így hozta apró lépésekkel haladva egyre közelebb egymáshoz Lucy-t és Grahamet: s bár a vége felé néha úgy éreztem, túl nagy ugrásokat teszünk, összességében még így is reális ütemben bontakozott ki a szerelmi szál, amiért nagy respect.

És végül jöjjön a neheze… mármint, csak egy fél mondat erejéig, mert akad a könyvnek egy szála, ami oly mértékű indulatokat kelt bennem, hogy ha módomban állna, megrángatnék egy-egy karaktert, de úgy istenesen. Jól beharangoztam, hogy történetünk középpontjában a családi kapcsolatok állnak: igazából fontos szereppel egy testvérpár, bár talán okosabb úgy mondanom, három nővér bír. Lucy, Mari és Lyric – és én tényleg, nem akarok belefolyni a kapcsolatuk természetébe, mert egész egyszerűen dühít, amikor pedig nem, akkor végtelenül szomorúvá tesz. Nekem legalábbis megadatott az a szerencse, hogy nagyon jó kapcsolatom van mind a nővéremmel, mind a húgommal, és minden alkalommal megüt kissé, mikor azt látom, mások között kihagy ez az összetartás: márpedig Lyric nem csupán „nem jön ki jól” a húgaival, őt egyenesen gyűlölet fűti, ezt pedig éppen annyira nem tudtam hova tenni értelmes magyarázat híján, mint Mari köpönyegforgatását. Egyszerűen… á, hagyjuk ezt. Az írónő kiválóan festette le a fennálló feszült szituációkat a testvérek között, de egyes részei ennek a szálnak elbírtak volna picivel több indoklást.

Összességében azoknak ajánlom a Gravitációt, akik egy érzelemdús, magával ragadó regényt keresnek, nyitottak a romantikára, de annál mégis jóval többet várnak egy könyvtől; akik szívesen bocsátkoznak fejtegetésekbe emberi kapcsolatokról, családról, szülőségről, szeretetről és szerelemről, s még annál is szívesebben olvasnak ezek összességéről egy pompás, szerethető történet által egybekötve.

Kedvenc karakterek:

Mennyit árul el, ha azt mondom, Graham a kedvencem, mert jó apa, továbbá Ollie a másik favorit, mert ő is jó apa? Elég sokat szerintem. Mint fent már kifejtettem, szerintem a történet központi témája a szülőség, s e két férfi kitűnő példával szolgál arra, hogyan is kell azt jól csinálni. Ugyan a személyiségük egymásénak a szöges ellentéte – elvégre Oliver egy élénk, életvidám, alapvetően optimista karakter, míg Grahamet maga alá temeti valami borús légkör –, mindkettejük felszíne alatt ott rejtőzik a jóság, csak míg egyikükből könnyebben szabadul fel, addig másikuk rögös utat jár végig, míg megtanulja kimutatni.

Kedvenc részek:

Hadd legyen kiszámítható azzal, hogy Graham tipikus, apukás pillanatait emelem ki elsősorban – a kengurumódszer, a félelme, hogy elront valamit, s az igyekvése, eltökéltsége, hogy ne történjen így, meg persze az összes lelkesedése, mikor a kis Talon valami újat tanult, mind-mind bizonyították, hogy igenis érző ember, sőt, hogy egyenesen hatalmas szíve van. A másik kedvencem pedig szintén ő volt, mégpedig Ollie és Mary lányának esküvőjén, mikor az oltárhoz kísérte a lányt. Apróságnak tűnhet, pedig hatalmas, és rettentő törődő gesztus volt.

Kedvenc idézetek:

„Apa bárkiből lehetett. De apuka csak abból, akiben megvolt a bátorság ahhoz, hogy felvállalja ezt a nem mindig könnyű szerepet.”

***

„A magány a legnagyobb hazudozó, Lucille – mondta Graham, miközben leült az ágya végébe. – Mérgező, és a legtöbbször halálos is. Azzal áltatja az embert, hogy az ördöggel is jobb, mint egyedül, és ezt valahogy mindenki hajlamos elhinni, mert úgy véli, hogy az egyedüllét a bukással egyenlő. Hogy azért hagyták el, mert nem elég jó. Így hát, az esetek túlnyomó többségében, a magányosság mérge átszivárog az ember szerveibe, és elhiteti vele, hogy a legálságosabb kötelék is a szeretet jele. Pedig a magányosságból fakadó szeretet csupáncsak színjáték. Én már csak tudom, hiszen magányos voltam egész életemben.”

***

„ – Nem bánok jól a szavakkal.

Visszafordult és megrázta a fejét.

– Dehogynem. Jól bánsz velük. Talán túlságosan is. Én már csak tudom, hiszen minden könyvedet elolvastam. Nem a szavakkal nem tudsz bánni, hanem az emberekkel.”

***

„A feleségem sohasem kapott tőlem virágot. És csokoládét sem Valentin napon. A plüssállatokat röhejesnek találtam, így azt sem vettem neki, és fogalmam sem volt, hogy mi a kedvenc színe. Ő sem tudta, hogy nekem melyik a kedvencem, én ezzel szemben tudtam, hogy ki a kedvenc politikusa. Ismertem a globális felmelegedéssel kapcsolatos nézeteit, ahogy ő is tisztában volt azzal, hogy én miként viszonyulok a valláshoz. És mindketten tudtuk egymásról, hogy mit gondolunk a gyerekvállalásról. Nem akartunk gyereket. Soha.”

Borító: 5/4.5

Brittainy C. Cherry-re és az Elements sorozatra gondolva elég sok jelző és gondolat megfordulhat az ember fejében: tehetség, érzelmek, érzékletesség, mélység… de én azért kiegészíteném a sort egy újabb fontos tényezővel: a gyönyörű borítókkal. Bár sokáig ágáltam az élőszereplős borítók ellen, a sorozat valamennyi kötete lélegzetelállítóra sikerült szerintem – a Lebegés modelljének szakállától még mindig elfog a szemgazmus –, és ez alól a Gravitáció sem lehet kivétel. Hozzáteszem persze, hogy hosszas, közeli bámulás után megállapítottam, hogy ezek a felfújt izomkötegek nem igazán jönnek be, de talán én szemlélődtem túl behatóan, s ez rontotta a hatást: mindenesetre akár van Graham bicepszének is bicepsze – mint azt Lucy megállapította –, így is, úgy is egy kifejezetten kellemes küllemű könyvről beszélünk.

Pontozás: 5/4.5

Azt mondod, hogy egy újabb könnytenger new adult könyv, a már amúgy is túltelített romantikus regények piacán? Két megtört lélek találkozása és elkerülhetetlen szenvedése a végső csillagfényes és szikraröpködős egymásra találásig? Nos… én meg azt mondom, hogy egy jól irányzott gyomorszájon vágás, ami azt üzeni, ideje félretenni a félmeztelen pasis borítók és hatásvadász fülszövegek által generált előítéleteinket. A Gravitáció igazából sokkal többet rejt, mint azt elsőre gondolnánk: már az első oldalakon a szív legmélyéről indul, s olyan lelki jelenségeket és folyamatokat ábrázol, melyeknek végül csak elenyésző része szól a szerelemről. Brittainy C. Cherry ezúttal családi kapcsolatok, valamint a szülőség témakörét boncolgatja, s több különféle példán át szemlélteti, mekkora hatása van az egyén természetére, érzelmi életére és gondolkodásmódjára a környezet, amelyben felnőtt, a benyomások, melyek fiatalként érték. Mindezt érzékletesen, sokszor bizony szívszorítóan teszi – s szinte csak afféle ráadásként koronázza meg egy gyönyörű, őszinte, és reálisan, lépésről lépésre haladó szerelmi szállal. Ezek után egy-egy apró hiba ide vagy oda… Graham, Lucy, Oliver és Talon akkor is maradandóan belopták magukat a szívembe – és szerintem még sokakkal teszik majd ugyanezt.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné + nyereményjáték

A blogturné állomásain található betűhalmazok elemeit helyes sorrendbe rendezve az Az vagy nekem sorozat részeinek egy-egy főszereplője nevét olvashatjátok össze. A rafflecopter megfelelő sorába pedig azt kell beírnotok, hogy az adott karakter hányadik kötetben szerepelt.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

AAGHMR ACEHILM ELLRSSU

Állomáslista:

a Rafflecopter giveaway

02.23. – Angelika blogja

02.24. – Hagyjatok! Olvasok!

02.25. – Never Let Me Go

02.26. – Dreamworld

02.27. – Deszy könyvajánlója

02.28. – CBooks

03.01. – Zakkant olvas

A színdarab folytatódik | Leisa Rayven - Megtört Júlia

„Japánban létezik egy módszer, aminek a neve kincugi – értékes kerámiákat javítanak meg arannyal. Eredménye egy tárgy, mely nyilvánvalóan törött volt, de a javítástól csak nőtt az esztétikai és vizuális értéke.”

Eredeti cím: Broken Juliet

Sorozat: Starcrossed 2.

Oldalszám: 412

Megjelenés: 2018

Kiadó: Libri (Insomnia)

Ár: 3599 –

CASSIE Taylor éveken át küzdött, hogy elfeledje ETHAN Holtot, élete legnagyobb szerelmét.

Mikor a fiú nem volt képes viszonozni a mély érzelmeket, és elhagyta őt, Cassie énjének egy darabja is együtt halt a szerelemmel. Legalábbis úgy hitte.

Most ő és Ethan főszereplőként lépnek a Broadway színpadára, Ethan pedig eltökélte, hogy visszaszerzi Cassie-t.

Azt állítja, megváltozott, és most már képes kimondani, amit évekkel ezelőtt még nem mert.

De Cassie tud-e újra hinni neki? Miben különböznének a mostani nagy szavak a régiektől?

Ethan tisztában van vele, hogy nem változtathatja meg a múltat, melyben annyi fájdalmat okozott, de a jövő érdekében még léphet: csupán meg kell győznie Cassie-t, hogy valóban összetartoznak.

Vannak érdekes dolgok az életben. Az egyik az, hogy egy időszakos NA megvonási időszakom után, a Hitvány Rómeót olvasva kijelentettem, hogy igenis szüksége van a lelkemnek olykor az efféle üzemanyagra. A másik pedig az, hogy kézbevéve a folytatást rájöttem, hogy mégis jobb lenne, ha e műfajjal szétválnának útjaink. Talán a hangulatom változott meg vészesen. Szokott. Vagy egyszerűen csak esett a színvonal, én pedig rájöttem, hogy ahogy telik az idő, egyre több és több a kivetnivalóm.

Eleinte minden az első kötet alatt megszokott módon haladt tovább, magyarul nem kiemelkedő, de legalább élvezhető minőségben, jó humorral – a könyv javára írnám, hogy legalább ez konstans maradt –, kis szomorkodással, kis boldogsággal, harmonikusan. És persze mind a jelenidejű, mint a múltbéli fejezeteknél ismerkedhettünk tovább főszereplőink, Ethan Holt és Cassie különös kapcsolatával, ami a Hitvány Rómeót olvasva bevallom, még közel is került hozzám anno. De most, négyszáz oldallal bölcsebben azt mondom, be kellett volna érjem annyival, azzal a kis szelettel kettejükből, mert ezek egyszerűen mérgezőek. Jézusom, lefogadnám, hogy kaptak volna még egy kötetet, a végén kinyírták volna egymást és önmagukat is, mint valami csapnivaló, áltragikus Rómeó és Júlia reprodukcióban. DE MÉGIS MI A FENÉT VÁRJAK EGY SOROZATTÓL, AMINEK MÁR A CÍMEI IS… ILYENEK? Könyörgöm, csak lőjetek le.

Nem mondom, hogy az alapoktól kezdve veszett ügyről van szó, az írónő még mindig nem reménytelen. A humora végig topon volt, egy bizonyos szintig úgy éreztem, a szereplők, pláne Holt lelki gondjait is kellően érzékletesen tudja átadni, és ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen ügyes párhuzamot vont az idősíkok között is. De becsúszott egy porszem a gépezetbe. Amiből kész porcica lett. Végül pedig oly mértékben kinőtte magát, hogy számomra ellehetetlenítette a pozitív olvasmányélményt. Mintha csak visszacsöppentem volna a tavalyi, „önkínzás Anna Toddal és a Miután sorozattal” címszó alatt futó időszakomba, én pedig nem álltam készen megint egy Hardin és Tessa féle szappanoperára. Én… nos, ha megvettem volna a könyvet, azt mondanám nem erre fizettem be, de szerencsére könyvtári és egy forintomba se fájt. Még jó. De értitek a lényeget.

Míg a Hitvány Rómeóban Ethan és Cassie éppen csak közeledni kezdtek egymáshoz, s a múltuknak is egy… kevésbé sikertelen szeletének lehettünk szemtanúi, addig a Megtört Júliában kész őskáosz robbant ki. Mindenkinek mindennel baja volt, Ethan féltékeny, Ethan nem elég jó, Cassie hisztizik, Cassie bizalmatlan, Ethan bizalmatlan, Ethan menekül, Cassie félti magát, de „nem lehetsz velem” meg „tönkreteszlek” meg „már kétszer tönkretettél”… Kész szerencse, hogy a kötet végére megkapták a tubicák a happy endjüket, nekünk pedig nem kell tovább követni az életüket, mert ilyen tempóval ennek a boldog befejezésnek sem jósolnék túl hosszú lejárati időt.

Egy egészen apró részem élvezte a helyzetet, mert… a könyvbéli dráma felspannol. Jó értelemben borzongok tőle olvasás közben, meg némán tátogom a karakterek üvöltözését, mert mintegy szócsőnek igazán megfelelőek, hogy kiadjam a bennem rekedt feszültségek kis százalékát. De ez nem változtat a tényen, hogy ami az első rész során mérsékelt és jól irányzott érzelemkitörések formájában bontakozott ki, az a folytatásra brazil szappanoperákat megszégyenítő huzavonába csapott át. Szeretlek. Én is. Nem lehetek veled. Maradj. El kell hagyjalak. Jól van, akkor takarodj a p*csába. Nem veszíthetlek el. Hagyj békén. Tönkreteszlek. Nem is. Összetörsz ezzel. Ha veled maradok, én törlek össze. Ooo. Eee. Jézus Úristen…

Leginkább ez akasztott ki: a végtelen döntésképtelenség, amivel Ethan és Cassie a kapcsolatukat kezelték – főleg a múltban. És amúgy főleg a fiú… mert Ethannek volt valami eszement tévképzete minden bizonnyal, miszerint megteheti, hogy egyedül határozza meg a kapcsolat irányát, mégpedig olyan megfontolásból, ami… egyszerűen nem fair. Persze, legalább tudja, hogy gondjai vannak, hogy mélységesen elcseszett, és csak meg akarja ettől kímélni a lányt. Még akár plusztpont is lehetne. De nem az. Hanem nemes egyszerűséggel marha idegesítő. Én nem hiszek abban, hogy ez így működik, nem hiszem, hogy bárki részéről elfogadható lenne a döntés jogának ilyesféle kisajátítása.

Azt hisszük, egy búcsúval jót tehetünk valakinek, hogy a másik fél nélkülünk majd tovább folytathatja a megszokott életét, vagy akár tanulhat az adott kapcsolatból, és fejlődhet. De nem. Legtöbbször minden igyekezet ellenére csak romokat hagyunk magunk után, romokat, amikre bármi is épül a későbbiekben, az menthetetlenül instabil és ferde lesz. Ezért van már herótom ezektől a „nem vagyok elég jó neked, meg kell védenem téged magamtól, nem tehetlek tönkre” sztoriktól. Ha valaki úgy érzi, sérül, tönkreteszik, szálljon ki. Az ő dolga dönteni, hogy egy kapcsolatban jó-e neki vagy sem, kockáztat-e vagy inkább kihátrál, amíg tud. Ő tudja, megéri-e neki. Persze nem az extrém esetekről beszélek… nem húzható rá efféle gondolkodásmód egy bántalmazó, erőszakos kapcsolatra például, leszögezném, hogy jelenleg csak az efféle kis piti ügyekről beszélek. Aki kiszáll, kiszáll. Aki szakít, az szakítson rendesen, ne… ne így. Miért is nem lehet ezt lejátszani tisztán? Anélkül, hogy átdobná a terhet a másik félre?  Van az, mikor a másik miatt szakítasz, mert mondjuk kiakaszt, nem szereted már… stb. És van az, mikor magad miatt, de ez a „ jobbat érdemelsz nálam” duma mégiscsak berántja a trutyiba azt is, akit dobnak, szerintem sokkal jobban, mint a másik opció. A kérdésem ennyi: nem dönthetné el ő, hogy jobbat érdemel-e? Hát dehogynem.

Mindegy… elszaladt velem a ló, de a teljes négyszáz oldalon átívelő efféle szenvelgés megviselt, tekintve, hogy én szögegyenesen láttam a szituációt, Holt és Cassie pedig egyszerűen csak bonyolították. Olyan ez, mint innen Szeged felé indulni Pestre. Baromság.

Szóval így vagy úgy, hiába él bennem egy alapvető szimpátia Holt iránt – beteg, de szerintem tudat alatt vonzódom az efféle elcseszett alakokhoz –, ezúttal rettentő módon fel tudott húzni a srác, de ha már itt tartunk, számomra a Megtört Júlia a korábban megismert Cassie-t, a belevaló, picit nimfomán de nagyon szerethető Cassie-t, a menőmanó Cassie-t is egy az egyben lehúzta a vécén.

Ez kétféleképpen mutatkozott meg számomra: a jelenidejű fejezeteknél én már ezerrel szurkoltam, hogy gyerünk, Ethan egy csodalény lett, menj oda, Cassie, és csókold meg végre! A lány pedig egyre csak húzta az időt. Amit értek. De idegesít. A fenébe is, amúgy az egész könyvet, mindkét főszereplővel együtt meg lehet érteni, meg is tudom, elvégre a bizalmatlanság nagy úr, ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. A megfontolt ember, eleget gondolkodva ezen tudja, hogy nem játék csak úgy kockára tenni a szívét és érzelmeit, mert belebukhat. Mégis, amit ebben a kötetben mindenki művelt… az ilyen töményen adagolva sokkolt és mérgezett. Szóval… Cassie nehezen nyitott, jól van, megértem. De ugorjunk a múltra, amikor viszont tökéletes szenvedő másik fele lett Ethan mártír hadműveletének – ezeket a részeket olvasva már nem is tudtam sok mást gondolni, minthogy megérdemlik egymást. Mert Ethan botrányos barát volt. Cassie viszont mást sem tett, csak emiatt picsogott, aztán ha a fiú dobott egy csontot, akkor szaladt utána és örült, hogy végre kap valamit egy kapcsolatban. Ez így… nem egészséges.

„Tíz perce osztottad már, mikor egyszer csak elbőgted magad, hogy ő az első pasid, az első igazi szerelmed, és ahelyett, hogy rózsaszín ködben lubickolnál, csak zavarodott vagy, és magányos, mert még ha elvileg jártok is, sosincs veled, és egy szóval sem érezteti, hogy akár csak vágyna rád.”

Én megértem őt. Még most is. Mert voltam már itt én is, és az ember egy ilyen kapcsolatban valóban egy olyan hullámvasúton ül, ami tönkreteszi, ha nem száll le időben. Nehéz a helyzet, mert hiába van szó egy olyan párról, akik szeretik egymást, ha egyszer a jelek szerint homlokegyenest ellenkező  módon kommunikálják a másik felé a szerelmüket. Például az egyik sehogy… így hát nem meglepő a Cassie-nél kialakult viselkedésforma. Értettem a levertségét, mikor hanyagolták és értettem, hogyan került a hullámvasút tetejére egy pillanat alatt, mikor fontosnak érezhette magát. DE! Mert mindig van de. Van egy határ, amíg ezt lehet folytatni – így pedig nincsen örökkön örökké, meg hasonló romantikus téveszmék. Cassie okos lány, aki tudatában volt a fennálló problémáknak… engem mégis meglepett, ugyanis a legésszerűbb opcióval sosem számolt. Sírt és szenvedett, mert Ethan nem tudta megadni számára a kellő gyengédséget, de nem tett semmit, hogy ez változzon. Csak álmodozott, hogy „bárcsak Holt is így nézne rám”. Holott ez nem segít. Félre ne értsetek, mert imádom Holtot, de tudtommal egy megoldás működik, ha az ember pozitív irányba akar elmozdulni: a szakítás. És falnakmentem tőle, hogy a lánynak ez még csak eszébe sem jutott.

Így tehát, mint látjátok, a történet efféle folytatódása már több, mint ambivalens érzéseket keltett bennem: mindent megértettem, mindenkit sajnáltam, mégis egyszerűen életképtelennek bizonyult a gépezet. A szereplőink dugtak és duzzogtak, szinte felváltva csinálták a kettőt teljes meggondolatlanságban lubickolva, és ezen csak a jelenben játszódó szál néhány nyugisabb, romantikusabb jelenete, valamint a továbbra is taroló humor tudott segíteni annyit, hogy ne temessem el végül ezt a sorozatot is a pokol fájdalmas könyveknek fenntartott bugyrába a Miután meg a Royal fiúk mellé. 

Az Álnok szerelemnek még úgy érzem, van bennem elég lélekerő adni egy esélyt – pláne, mert ezennel Ethan és Cassie története lezárult, és új páros kerül helyettük boncasztalra –, de azt hiszem, szükségem van előtte némi időre, hogy ezt a traumát kiheverjem. Nagyon szórakozni akartam, de úgy érzem, csúnyán pofára estem – pedig az írónő tud ennél jobbat. Remélem még megcsillogtatja előttem valamikor azt az oldalát is.

Kedvenc karakterek:

Már sokkal nehezebb szívvel mondom, mint az első rész értékelésekor, de továbbra is Ethan Holt, ez a végzetesen elcseszett, idióta mártír került hozzám a legközelebb… bár ezt csakis a jelen idejű események indokolják. Én megértem a nehézségeit, szerencsére minden lelki gond-baj tekintetében toleráns tudok lenni, de pozitív benyomást inkább  a változófélben lévő énje keltett bennem, hiszen kinek ne imponálna, ha egy férfi képes elismerni a hibáit, és változni. Ethan jó humorú, helyes, aranyos, van benne kellő magabiztosság is, de nem hiszi, hogy ő fingotta a passzátszelet, mint a legtöbb férfi, és ezért becsülöm. 

Kedvenc részek:

A jelen időben játszódó jelenetek, és azok közül is a pozitívabb, élettel meg reménnyel telítettebb romantikus jelenetek, amikor végre én is el tudtam hinni azt, hogy Ethan megváltozott, és végre méltó egy nő bizalmára. Tetszett, hogy mennyire igyekezett… bár hadd említsem meg, hogy én ezt a „balesetem volt, és megvilágosodtam, hogy nem élhetek tovább így” dolgot továbbá a hároméves cölibátust már túlzásnak ítéltem meg. Ez olyan, mint bibliai alakot faragni Holtból. Feldolgozhatatlan.

Kedvenc idézetek:

„Életem során már vagy ezerszer hallottam, ahogy az emberek dobálóznak a szóval: „szívfájdalom”. Mégis, egészen idáig, egyáltalán nem értettem, hogy mit is jelent. Úgy értem, hogy lehetséges, hogy egy érzelem, melynek se súlya, se formája önmagától, képes úgy a szívünk köré tekeredni, mint egy óriáskígyó, és azt addig szorongatni, míg minden billentyű, minden kamra sajog? Míg a vér maga, ami egyáltalán nem érez, nem válik szögesdróttá, végigkaristolva minden eret a csikorgó dobbanások során? Elképzelhetetlennek tűnt.”

***

„Az emberek furcsa lények. Minden nap hazudunk, ezer- és ezerféle módon. A leggyakoibb ezek közül: „Elolvastam és megértettem a felhasználási feltételeket”. A második leggyakoribb: „Jól vagyok”.

***

„Hallottad már azt a kifejezést, hogy „feldlgozatlan veszteségtrauma”?

A fejem rázom válaszul.

– Különféle módokon nyilvánulhat meg, de a tünetei többnyire önpusztító viselkedésformák megjelenése. Akik ebben szenvednek, frusztráltnak, tehetetlennek érzik magukat, mert felismerik a félelmet, dühöt, csalódottságot, amit éreznek, és ami motiválja őket, képtelenek megállítani az önpusztításukat.”

Borító: 5/2

Nem ronda, de… de még mindig őrületesen távol áll attól, amit én szépnek hívok. Ízlésesnek aligha nevezném, ettől a sárgás színvilágtól falra mászok, és a vetkőzéssel még mindig nem bírom összeegyeztetni ezt a gyerekbarát betűstílust, ami szerintem egy hatéveseknek szánt hercegnős színezőn állná meg leginkább a helyét. Ez a két pont is a jó szívem, meg a tény, hogy életemben ennél sokkal megrázóbb borzalmakhoz is volt szerencsétlenségem.

Pontozás: 5/2.5

Volt valami a Hitvány Rómeóban, ami megfogott: valami a színházzal, a problémás de szerethető szereplőkkel, az idősíkokkal, s azzal a végtelen lélekkel kapcsolatban, amit az írónő összegyúrt egy kerek egésszé. Megvolt a varázsa mindennek – ennek a varázsnak viszont kishíján az emléke is megsemmisült, mikor a Megtört Júliát felütve kezdtem megérteni, milyen nyögvenyelős irányt vesz a sorozat. Bevallom, felcseszett ez a mélyrepülés. Mármint… tetszett egy picit, egy egész picit… de tudjuk, hogy olykor selejt olvasmányra is szüksége van a lelkemnek, mint tüdőmnek az oxigénre. Címeres mazochista vagyok. De valamiért most bánt a dolog, talán mert Ethan Holttól és Cassie-től jogosan vártam el ennél többet, hiszen ők két érzékeny, evilági, élettel teli hős kell, hogy legyenek, nem pedig szappanoperából szalajtott két lábon járó szenvedések, akik drámázáson és dugáson kívül nem ismerik más módját a kommunikációnak. Úgy érzem eltűnt az első rész rezgésre és sodrása – helyette egyhelyben dagonyáztunk az érzések közt őrlődve, és annyit agyalva mindenen, ami már egy bölcsészagyak is sok. Hiába tudom, hogy Leisa Rayven tud, ha akar, ezúttal nagyon is úgy látom, nem akart – vagy nem eléggé. Szeretném, ha az idősíkokkal való játéka, Holt – többé-kevésbé – szimpi karaktere, valamint a könyv remek humora elég lenne, hogy megmentse az egész művet… de sajnos nem volt az.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Rossz csillagzat alatt | Leisa Rayven - Hitvány Rómeó

„Olyan törékenynek tűnik az üveg, mégis túlél, karcolással, repedéssel akár. Személy szerint unalmasnak találom a hibátlan üveget. Ezeket mind azért szeretem, mert túléltek. Ettől szépek a szememben.”

Eredeti cím: Bad Romeo

Sorozat: Starcrossed 1.

Oldalszám: 500

Megjelenés: 2018.

Kiadó: Libri (Insomnia)

Ár: 3599 –

Amikor Cassie és Ethan a színművészetin találkoznak, a levegő is felforr körülöttük.

Cassie igazi jó kislány, nehezen találja a helyét a folyton bulizó művészdiákok közt.

Ethan ezzel szemben vérbeli rosszfiú, vad, tüzes, félelmetes és mégis érzékeny.

Akár a Romeo és Júlia amiben címszerepet kapnak Cassie és Ethan szerelme is mintha a csillagokban lett volna megírva amíg Ethan össze nem törte Cassie szívét, mindörökre eljátszva a bizalmát.

Valami rejtélyes okból, olyan rád nézni, mint megtalálni valami értékeset, amiről nem is tudtam, hogy elvesztettem.

Évek múlva a szívtipró visszatér, hogy ismét felforgassa a lány életét érintésről érintésre. Fokozatosan újraélik titkos diákszerelmük minden felemelő és pusztító pillanatát, mígnem rájönnek, hogy a csillagokban írt szerelemnek nem kell tragédiával végződnie.

Rossz nyelvek úgy beszélik, hogy a Rómeó és Júlia a világirodalom legjelentősebb szerelmi története. Nos, ami engem illet, én inkább úgy tartom, hogy a világirodalom története során keletkezett legkegyetlenebb fájdalmas emberkínzás és ostobaság. Röviden és kíméletesen, de bemelegítésnek ennyi elég. Így történhetett tehát, hogy Leisa Rayven könyvének címe kész atomrobbanást indított agyam mazochista felén – a kíváncsiság legyőzte az ódzkodásomat, tudjátok, amúgy is rég olvastam olyan könyvet, ami úgy istenigazából felbosszantott volna. A szívem mélyén szeretni akartam, még mélyebben viszont úgy éreztem, erre semmi esély, de mindegy is… legalább átadhatom magam egy kis időre énem sötétebbik oldalának, meg ilyesmi.

Így indult a történetünk, aztán ötven oldalig küzdve magam azt fontolgattam, hogy gyenge leszek, és inkább hagyom a projektet – és mivel totál jól tudok szilárd döntéseket hozni, épp ezután az elhatározás után visszafeküdtem az ágyba olvasni. Nem bántam meg.

Az alap, amire az írónő építette a történetet, úgy éreztem, biztosabb nem is lehetett volna – játszott kicsit térrel, idővel, kapcsolati állapotokkal, így épphogy csak elkezdtünk ismerkedni főszereplőinkkel, máris egy bonyolultabb képet kellett róluk felépítenünk magunkban, melyben szerepet játszottak múltbéli sérelmeik, s jelenben való változásaik is. De ez egy dolog. Én őszintén nem ettől estem hasra, bár bevallom, jó volt, tetszett, oké, lépjünk tovább. Egy szót mondok csupán: színház. Ennyi kellett, hogy könyvünk levegyen kicsit a lábamról.

Főhőseink a Broadway új színdarabján dolgoznak épp, eközben a múltban a Grove színiiskolába való bekerülésüket, s a színésszé válás felé tett első lépéseiket követhetjük nyomon. A jelenben noname darab, annál több konfliktussal, a múltban azonban rögtön mélyvíz, és nagy kapás: Cassie-t legnagyobb örömére, Ethan Holtot pedig legnagyobb bosszúságára a Rómeó és Júlia főszereplőinek választják. És itt kanyarodunk vissza a poszt elejére, mikor is azt mondtam, átok erre a két hősszerelmes galambra. Jó, lehet nem ezt mondtam… de bizton állíthatom, hogy ezt gondoltam. Sőt.

Egészen sajátos módon viseltetek Shakespeare ezen húzása iránt. Amúgy nagy figura volt, rengeteg csodás darabot írt, megépítette a Globe-ot, a szonettjei pedig bármikor képesek magukkal ragadni, annyira sugárzik belőlük az érzelem, az értelem és a profizmus. De Will, ez a történet baromi nagy ballépés volt.

Előre is elnézést kérek… én amúgy maximálisan tiszteletben tartom (szoktam tartani…) mindannyiunk ízlésbeli különbségeit. Semmi bajom azokkal, akik ezt… ezt szeretik. Mert lehet szeretni, nyilván lehet annak ellenére, hogy nekem nem megy. De Rómeónak és Júliának a puszta gondolata elég, hogy teljes csatateres vérontás kezdődjön az agyamban, úgyhogy igazán ne vegyétek magatokra. Az én bűnöm az egész – az enyém, és Williamé. Mert… egész egyszerűen abszurdum az egész. Még középkori viszonyok között is, bár az ember – legalábbis én – eljut egy szintre, mikor már nem is foglalkozik olyan semmiségekkel, hogy a cselekmény ideje alatt Júlia mindössze 13 éves volt, és Rómeó sem sokkal több, mégis úgy kerülgették egymást, mint két kiéhezett mókus. Hiszen akkor ez volt a normális, blablabla. Az én problémám nem is a kornál kezdődik, legyen az akármilyen nevetséges is. Egy szó kell, és vérengzésbe kezdek. Akarjátok?

Szerelem. Ó, édes, drága szerelem, mikor meglátsz valakit, a hormonjaid pedig zizegnek mint valami rezgőre állított telefon: rohadt zavaróan és úgy tűnik, végeérhetetlenül, aminek nem vethetsz véget máshogy, csak ha felállsz, odamész és leállítod. Vagy ha felállsz, megkeresed a csajt, és inkább még aznap megkéred a kezét, csak hogy lefektethesd végre. Trallala, de szép a szerelem, ó, várjunk. HOL ITT A SZERELEM?

Ez a gyengém. A kryptonitom. Mert olyan kevesen tudják ezt a szót helyesen használni, mégis mindenki mondja, tele van a levegő azzal, hogy szerelem. Alapvetően szkeptikus vagyok, s bár ennek ellenére próbálom, eddig mégsem sikerült elkapnom ennek a szerelem dolognak a fonalát. Sajnos. Egyet viszont ezer százalékig tudok. Hogy mi NEM az. A Rómeó és Júlia pedig nem egy szerelmi történet. Köze nincs a szerelemhez – vágyhoz van köze, hormonokhoz, szexuális feszültséghez, ha úgy tetszik az emberek állatias ösztöneiről szól a szaporodásra. Őszintén sajnálom, ha ezzel összeromboltam valaki romantikus lelkivilágát.

Fiúk, attól hogy ránéztek egy szép lányra, és úgy érzitek, szívesen megdöntenétek neki vannak  a legszebb szemei az egész földkerekségen, még nem lesztek bele hipp-hopp szerelmesek. És lányok, attól, hogy egy srác levetkőztet a szemével egész nap a két szép szemetekben akar gyönyörködni, még nem szerelmes belétek. Nem, ha ez mind az első találkozásotokkor történik. Nemnem. Észhez térni. Fiatalok vagytok (jeez, R és J túl fiatalok), most kell helyrerázni a fogalmat, hogy ne éljetek tévedésben.

Nem győzök elégszer bocsánatot kérni ezért a kitérőért… ezt talán tartalékolhattam volna egy real R&J értékelésre, de az már a kiborulásnak egy olyan formája, amitől valóban mindenkit megkímélnék. Jelen történetünk szerencsére nem e két galambocskáról szól, Shakespeare műve csak mint a főszereplők színházi tevékenységének első nagyobb lélegzetvételű robbanása szerepel itt, így a visszaemlékezéseknek, s párosunk múltbéli kapcsolatának nagy részét meghatározza. Ethan Holt – aka Rómeó – pedig éppen annyira ellenszenvét fejezi ki megformált karaktere iránt, mint azt nekem szokásom tenni, így odaítélek neki egy pluszpontot (Cassie-től meg levonok ötvenet, mert naiv).

Lényeg a lényeg, fent nevezett két főszereplőnk a jelenben sok év óta először ismét egy közös darabon dolgozik – kettejük kapcsolata viszont egészen más hangulatot áraszt, mint a hat évvel visszamenő múltbéli jelenetek. Ethan és Cassie között a levegő egészen fagyos lett, egyszerűen érezni a köztük feszülő konfliktust, s ahogy halad a történet, úgy bontakoznak ki egyre inkább Cassie negatív érzései, s a férfi elkövetett hibái, melyek idáig sodorták őket. Eközben a visszaemlékezések egészen a megismerkedésükig repítenek vissza: ez pedig nem csupán a két fél viszonyában bekövetkezett változásokra világít rá, de kiadja a szereplők múlt- és jelenbéli énje közötti kontrasztot is. Mert az aztán nagyon van…

Az ok ugyanis, amiért kezdetben majdnem feladtam a könyvet, az maga főhősnőnk, Cassandra. Felütötte bennem a fejét némi sajnálat iránta, lényegében mégis inkább csak idegesített amit csinált: megállás nélkül másnak próbálta kiadni magát, gyakorlatilag mindent megtett, hogy a színiiskola ostoba elitje maga közé fogadja, sőt, hogy egyáltalán, mindenki elfogadja őt. Mindenkinek meg akart felelni, de közben saját magát kezdte elveszíteni – épp ezért nagy szerencse, hogy időben a színre lépett a magába zárkózott, eleinte kissé antiszociális seggfejként beállított Holt. Akit a végletekig felidegesített Cassie ezen fajta viselkedése, de a köztük formálódó egyértelmű, de lassan kibontakozó vonzódás elég volt ahhoz, hogy mindkettejüknek pozitív változásokat indítson el. Hosszú út vezetett addig, míg egymáséinak mondhattuk őket, addig viszont jelentős jellemfejlődésen mentek keresztül, jobb emberekké és erősebb karakterekké váltak. A legjelentősebb átalakulást azonban hat szenvedéssel és felejteni próbálással töltött év eredményezte náluk, így a jelenidejű cselekményszálra visszaugorva ismét újabb arcokat ismerhetünk meg: Cassie óvatosabb, Holt nyíltabb lett. Mindketten tanultak a hibáikból: Cassie tudja, hogy nem engedhet többé utat Ethannel kapcsolatos érzéseinek, a fiú pedig végre rájön, ő maga hogy fejezhetné ki ezeket anélkül, hogy a sérülékenységtől és megaláztatástól kéne félnie. Bízni tanul, miközben elveszíti annak az egy személynek a bizalmát, akiére leginkább vágyik…

Úgyhogy van némi „ nem lehetsz velem”, aztán két perc (öt év) múlva „nem élhetek nélküled” huzavona, ám úgy érzem az írónő ütőképes indokokkal támasztotta alá szereplőink viselkedését: nem világrengető eseményekkel, de olyan alapvető emberi traumákkal, melyeknek igenis hatásuk van az egyén kapcsolatokhoz való hozzáállására. Ennek megfelelően Ethan és Cassie kapcsolata is – már romantikus regényhez képest – valósághűen bontakozott ki, lassan, óvatosan merészkedve mindig tovább. Ami… hát, nem mondom, hogy nem csapott át idegtépésbe olykor – mert valljuk be, épp amennyire megvan elsőre a bája egy csalódástól magába zárkózott szépfiúnak, annyira képes átcsapni fárasztóba egy végtelenített „nem lehetünk együtt, nem érdemlem meg a szeretetet” játék. Ethan efféle viselkedése a múltban jelentős ideig hátráltatta a szerelmi szál előmenetelét, de talán éppen ettől lett olyan szép, mikor Cassie-vel végre együtt láthattuk őket. Az más dolog, hogy a későbbiekben mi történt… mindenesetre a séma a jelenidejű részekben is visszatér. A szereposztás fordított, ezúttal Cassie a sértett fél, próbál nem engedni a vonzalmának, mert fél hogy megsérül, blabla… szóval igen. Összességében a sorozat nyitókötete tökéletes kibontakozást engedett néhány jól ismert közhelynek… mégis, azzal, hogy az írónő különleges környezetbe ültette ezeket az elemeket, valamint szerethető jeleneteket, pörgést, valamint jó humort biztosított ötszáz oldalon át, sikerült kiemelnie történetét a tömegből. Annyira legalábbis, hogy jobban megkedveljem a hasonló egypár olvasmányomnál… A színházi élet bemutatása, Holt karaktere, valamint az egyre élőbbé váló Cassie furcsaságai – s az ebből adódó vicces jelenetek – mind-mind olyan pillanatokat szültek, mikor kifejezetten hálás lehettem, amiért kézbe vettem a kötetet.

Tudhatjátok, hogy egy ideje leálltam ezekkel a könyvekkel, és nem is kifejezetten éreztem a kísértést, hogy visszatáncoljak „bűnös, női pornóval kelő-fekvő” életmódomhoz… s bár talán a Hitvány Rómeóval való minden pozitív tapasztalatom ellenére pár hónap múlva nem is fogok emlékezni a történetre, úgy érzem, megéri. Épp amennyire ránézni is képtelen voltam ezekre a romantikus/erotikus könyvekre az elmúlt hónapokban, most rájöttem, hogy épp annyira jelent fellélegzést néha kézbe venni egy-egy ilyet. A stílusom úgy érzem továbblépett, fejlődött… de van valami ezekben a történetekben, amire a lelkemnek attól még szüksége van. A maga műfajában pedig Leisa Rayven története igenis kellemes és szerethető – éppen kellő elegye a drámának, az édes jeleneteknek, múltnak, jelennek, józan észnek, ostobaságnak, szerelemnek és színháznak. Ez utóbbinak pedig sok szép, érdekes vagy épp szórakoztató jelenetet köszönhetünk. Mindent összevetve ajánlom tehát a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek, akik ha már itt tartunk, nem vetnek meg némi erotikát, s egy igen szexuális természetű főszereplőlányt sem. Basszus, Cassie olyan egy szexuális vadállat, hogy Holt helyében abba már durván belepirultam volna xd Ajánlom annak, aki csupán pár óra kikapcsolódást keres, de abból a kellemes és humoros fajtát, amin épp amennyire nagyokat lehet nevetni, úgy lehet olvadozni is némi csoki majszolása közben.

Kedvenc karakterek:

Ethan Holt egy elcseszett ember. Bírom az ilyen elcseszett embereket. Holtot pedig imádom! Nagyjából attól a perctől kezdve, hogy tócsnit sütött Cassie-nek… ismétlem, FREAKIN’ TÓCSNIT SÜTÖTT CASSIE-NEK! Tudniillik, a tócsni Virágland nemzeti étele, úgyhogy felettébb értékeltem a gesztust – de ez legyen csupán egy Holt hőstetteinek, vagy éppen szeretnivaló pillanatainak rengetegéből. Ha nekem valaki tócsnit sütne, neadjisten még hozzá is mennék.

Kedvenc részek:

Abszolút csúcspont? Valószínűleg Cassie és Holt kisebb vitája a Rómeó és Júlia kapcsán – és itt felírok újabb plusztpontot Holt javára, ugyanis épp annyira megvan a véleménye arról a „málészájú puhapöcsről” szigorúan idézve, mint nekem, és velem ellentétben képes volt ezt összeszedetten kifejezni, anélkül, hogy két mondat után fájdalmas halálhörgés szakadt volna fel belőle, mint belőlem szokott, ha ezt a témát érintem. Mint fent említettem már, a R&J az én kryptonitom.

Kedvenc idézetek:

„Nemrég a Tiberisz partján ültem egy padon, és néztem az ottani párokat kézenfogva sétálni és csókolózni. Boldogok, szerelmesek. Olyan könnyűnek tűnt akkor. Mintha másnak adni a szíved nem a világ legfélelmetesebb dolga lenne. Ezt még mindig nem értem. Nem tudják, micsoda hatalmat adnak a másik kezébe? Abszolút, jövőformáló hatalmat? Nem értik, hogy mennyire fog fájni, mikor minden tönkremegy? És, lássuk be, egy év múlva azoknak a pároknak a kilencven százaléka nem lesz már együtt. Akár hat hónap múlva sem. És mégis, ott sétálnak, ölelkeznek, csókolóznak, mit sem törődve a fájdalommal, ami les rájuk.”

***

„Néha az emberek nem csak azért húznak fel falakat maguk körül, hogy kívül tartsanak másokat, hanem hogy lássák, ki törődik velük annyira, hogy ledöntse azokat.” Jézusom, ez annyira k*rvára gyönyörű. <3

***

„Ha csak rágondolok a majdnem-csókunkra, beindulnak a női részeim. Nincs szívem elmondani nekik, hogy anélkül fogunk meghalni, hogy valaha megtapasztaltuk volna, milyen egy orgazmus. Depresszióba esnének, és nem engedhetem, hogy szomorú legyen a vaginám.”

***

„Nem ez lenne az élet értelme? Hogy megtaláld azt az embert a világon, aki tökéletesen illik hozzád?

– Igazából, Taylor, az élet értelme az, hogy ne halj meg. Ebben Rómeó és Júlia csúnyán megbukott.”

Borító: 5/2.5

Nem, Cassie, én NEM indultam be Holt hátától. Amúgy sem hinném, hogy Holtnak ilyen háta lenne – de lényegtelen is. Hogy mi a lényeges? Az összkép, ami egyszerre esik a nálam tiltólistás borítók kategóriájába ezzel az erotikus jelenettel (amit a könyvben nem kifogásolok, a borítón annál inkább képes átfutni ízléstelenségbe), és kelti valami cukorfelhő érzését az ajánlás melletti szívecskékkel és cirádákkal, meg a gyerekbarát betűtípussal (van ilyen?). Tény, hogy az egész Hitvány Rómeó jelenség igen figyelemfelkeltő, és nem is kimondottan csúnya, számomra viszont hatalmas ellentmondás, amitől kifejezetten szeretni nem bírom. 

Pontozás: 5/4

Leisa Rayven könyve egy mindennapi történet, nem mindennapi köntösbe bújtatva. Szigorú szülők által elnyomott, önbizalomhiányos lány, egy tehetséges, szívdöglesztő ámde seggfej benyomását keltő magányos farkas, egymás végtelennek tűnő kerülgetése a köztük pattogó szikrák ellenére… ezerszer láttuk már ezt, nem? Viszont mikor már kezdenénk elkönyvelni magunkban az egészet, mint a húszezredik egyforma sémára épülő szerelmes regényt, szereplőink kipattannak megszokott szerepkörükből, mint creepy bohóc a bűvös dobozból. Cassie megfelelési kényszerét kinőve roppant szórakoztató, és tetőtől talpig belevaló lánnyá válik arról nem is beszélve, hogy félelmetes, milyen szexmániás vadmacska él benne, de komolyan, Holtról pedig kiderül, mennyire szeretnivaló ember, mikor ledobja a fagyos álarcát. A múltban gyönyörű romantikus történet épül karaktereink kibontakozására – a jelennek hála viszont végig körüllengi párunk boldogságát a vég érzése, így szerelem, csalódás, félelem, bizalmatlanság váltja egymást megállás nélkül kész érzelmi hullámvasutat teremtve, amibe a színházi jelenetek és a karakterek humora visz üde színfoltokat időről időre. Tény, hogy az összkép távolról sem tökéletes, de én még így is azt érzem, hogy megéri szánni rá pár órát, ha az ember lánya csak ki akar kapcsolni egy kicsit.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Brittainy C. Cherry - Lebegés

„T. C.: Ismered azt a helyet a rémálmok és az álmok között? Ahol sohasem jön el a holnap, és a tegnap fájdalma teljesen megszűnik? Ahol a szíved egyszerre dobban a szívemmel? Ahol nem számít az idő, és a légzés sem teher? Ahol nem létezik más, csak a könnyű lebegés? Ott szeretnék élni. Veled.”

Eredeti cím: The Air He Breathes

Sorozat: Az vagy nekem 1. (Elements 1.)

Oldalszám: 390

Megjelenés: 2016

Kiadó: Libri (Insomnia)

Ár: 3599 –

Tristan csókja haragos volt és szomorú. Bocsánatkérő és gyötrelmes. Nyers és valódi. Mint az enyém.

Óva intettek Tristan Cole-tól. Azt mondták, kegyetlen, jéghideg, durva. Elítélték a múltja miatt. Ha csak ránéztek, egy szörnyeteget láttak, akinek bűnhődnie kell. Én tehetetlennek és dühösnek láttam, mert bennem is hasonló erők dolgoztak. Üresek voltunk. A múlt sebei a földre húztak minket, pedig mi lebegni szerettünk volna. Ő mennydörgés volt, én villámfény – soha nem volt még ilyen tökéletes vihar.

Lizzie és Tristan torokszorító szerelmi története éppúgy szól veszteségről és újrakezdésről, mint a bennünk lévő démonok leküzdéséről. Brittainy C. Cherry Az vagy nekem sorozata már milliók szívéhez talált utat. Engedd be te is!

Megvan az az érzés, mikor reggel, az ágyból kikelve rácsodálkoztok, hogy senkit sem találtok magatok mellett, holott meggyőződésetek, hogy nem egyedül hajtották álomra a fejetek? Könyvmoly berekben ezt rendszerint egy éjjeliszekrényre vetett pillantás és villámgyors kijózanodás követi, mikor tudatosul, hogy mindez még annyira sem valóságos, mint egy álom – s még csak nem is a mi fantáziánk szüleménye, hanem valaki másé. Úgyhogy ennek rendje s módja szerint vártam a fűnyíró zümmögését hajnalban, egy mesét olvasó, fejlődés útjára lépett zombihangot vagy egy szakállas arcot magam mellett a párnán, de a csúnya, gonosz valóságban be kellett érnem azzal, hogy ez csupán a telefonom hátteréről köszön vissza rám.

Cseppnyi túlzás sincs tehát abban, mikor kijelentem, hogy a Lebegés ott van a top legérzékletesebb történetek között – minden sora magával ragadott, megérintett, legfőképp pedig elemi erővel átsöpört rajtam minden érzelmével, és otthagyta őket a szívemben. Sírtam, nevettem, rettegtem, izgultam, kétségbeestem, vágyakoztam, szerettem…

Az igazat megvallva már a megjelenés előtt – ami szintén nem ma volt már – is különös figyelemmel kísértem e könyv útját. Több általam követett moly és blogger méltatta az írónő munkásságát olyan vehemenciával, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül, így mikor robbant a hír, miszerint kicsiny hazánkban is a boltok polcára kerül a történet, nem győztem kivárni, hogy megkaparinthassam. Mondanom sem kell, ahogy az lenni szokott, ez még váratott magára egy darabig… de azt mondom, megérte az időt és az izgatottságot, a vágyakozást. Nagy reményekkel álltam neki, de még így is bőven felülmúlta minden elvárásom, és most fogalmam sincs, hogy tudnám ennek a mértékét és jelentőségét érthetően és összeszedetten megfogalmazni, mikor még most, napokkal később is kába vagyok a történet ütőerejétől.

Első ránézésre hihetnénk, hogy ez is csak egyike azon romantikus regények sokaságának, melyek semmi különösebb izgalmat nem tartogatnak: ahogy az lenni szokott, adott két karakter, kiknek közös jövője meg vagyon szépen írva a csillagokban… de ha ott nem is, hát a fülszövegben bizonyosan. További standard elem a gyász, a fájdalom, az önvád és egy végzetes huza-vonaként játszott „se veled, se nélküled” kapcsolat – és voila, elértük azt a szintet, ahol sok szerző szeret megállni, kinyújtóztatni monitor előtt elgémberedett végtagjait, és szürcsölni egyet a limonádéjából. Tehát ez a felszín – a lépcső első szintje, de mint tudjuk, hogy elérjük az igazi magasságokat, tovább kell másznunk rajta.

Így következő lépésként kaptunk egy szeretnivaló írói stílust, mely egyszerre érzékletes, ha egyszer az érzelmek s a lélek dolgai kerülnek a középpontba, és rettentő humoros, ha a helyzet úgy kívánja. Brittainy C. Cherry gyönyörűen fűzi a szavakat, s képes megfogalmazni azt az erős mondanivalót, mely legtöbbünknek csak halvány képként dereng a fejében, de képtelenek lennénk szavakba önteni. A belső monológjai érzelmesek és elgondolkodtatók, párbeszédei pedig legtöbbször mosolygásra, sokszor nevetésre fakasztanak. Meghagyja a kellő teret a karaktereknek, hogy elsírják a velük történt borzalmak feletti fájdalmukat, ugyanakkor két kézzel ragadta meg a lehetőségeket, hogy valamiféle lehetetlen és szórakoztató szituációba keverje őket – ehhez pedig nyilván nagyban hozzájárult a gyerekszáj néhány gyöngyszeme is, továbbá Faye, Elizabeth legjobb – de koránt sem normális – barátnője.

Ezen a ponton érzem szükségesnek megjegyezni, hogy épkézláb, élő, lélegző mellékszereplők megszülése is külön művészet, itt pedig akármennyire is Tristan és Liz kapcsolatán és problémáin fekszik a hangsúly, az üresjáratokat kitöltő, és a cselekményt színesítő karakterek is kimondottan érdekesre sikerültek – kizárólag a szó jó értelmében, még ha voltak is, akik nem pozitív szerepben mutatkozhattak. Végre egy romantikus regény, amelyben nem lett elhanyagolva a család, a barátok, a mindennapi élet, így képet kaptunk Tristan és Elizabeth szüleiről, utóbbi esetében az anyósáról és apósáról úgyszintén, nem is beszélve a kis Emmáról, Liz lányáról, aki egyáltalán nem átlagos ötéves. Kezdve például azzal a meghökkentő ténnyel, hogy különös szimpátiát és elfogadást ébresztett bennem, amit nem igazán táplálok a kölykök iránt… és meglehet, ez „csak” egy könyv, azt hiszem, ezt attól még ugyanúgy könyvelhetjük el eredményként.

A fentebb már emlegetett Faye, mint Liz koránt sem épelméjű barátnője szintén megkapta a maga kellő terét ahhoz, hogy mellékszereplő-mértékkel számolva rendesen kibontakozhasson: megismerhettük a lelkivilágát, a problémáit, az általános mentalitását, amivel plusz mellékszálként funkcionáló epizódokat hozott be a cselekménybe, de a legtöbbet egyértelműen a beszólásainak, életbölcsességeinek és az exei méreteire tett megjegyzéseinek és bájos elnevezéseinek köszönhettünk. Nagyon kellettek ezek a nevetős pillanatok, mikor bár közel jártunk a síráshoz – mind mi, olvasók, mind főszereplőink.

És bár mint látjátok nagyra értékelem a könyvben megbúvó humoros részeket, leginkább mégis a történet mélysége ragadott meg, így a központi konfliktusok és az azok mögött húzódó érzelmi kavalkád tele gyásszal, fájdalommal, veszteséggel, el nem múló odaadással, ragaszkodással s végül szerelemmel.

Tristan és Liz múltja sok ponton kapcsolódik össze elméleti síkon: mindketten a számukra legfontosabb embereket veszítették el, ami ellen először is menekülés útján kerestek vigaszt. Mindketten sérültek lettek tőle, egymás ellen küzdött bennük az erő és gyengeség, a bennük folyékony lávaként kavargó érzelmek pedig egészen átformálták a belsőjüket, lelküket, néhol égető sebeket hagyva maguk után – mégis, a végeredmény emberanyag szempontjából nagyrészt különböző lett, melyben szerintem veszteségük mértékének és alapvető személyiségüknek is szerepe lehet. Hajlamosak vagyunk elintézni a témát annyival, hogy a gyászt mindenki rosszul viseli és „ennyi volt oszt csá”, holott sokkal mélyebb folyamatról beszélünk annál, mintsem hogy ilyen bagatell szintre próbáljuk egyszerűsíteni. A fájdalom adott, az viszont, hogy ki hogyan éli meg, miként reagál az őt ért tragédiára, hogyan dolgozza föl, ha egyáltalán sikerül neki… na, ez már személyenként eltérő, s ez bontakozik ki a szemünk előtt aközben is, hogy megismerjük két, megközelítőleg egyforma szörnyűségeket elszenvedett két főszereplőnket.

Liz feleség, Tristan pedig szerető férj és apa volt addig a borzalmas napig – onnantól kezdve viszont csak egy megtört anya és egy magányos, üres héj maradt belőlük. A jeleneteik, belső monológjaik, gondolataik és megnyilvánulásaik nem is árulkodhatnának másról, ám a tökéletes kontrasztot – inkább Tristan esetében – a visszaemlékezések sora, a férfi álarca mögötti önvád és szenvedés valódi okának feltárása alkotta meg. Általuk tisztább képet kaphattunk erről a mogorva seggfejről – még pontosabban arról, hogyan és miért vált azzá. Komoly indokok és lelki folyamatok állnak a személyisége mögött – ami ezerszer összetettebb, mint elsőre hinnénk –, amelyeket fontos volt megismernünk ahhoz, hogy a Liz felbukkanásával kezdődő jellemfejlődése teljes erejével hathasson. Liznél talán nem volt ennyire súlyos a helyzet: ugyan ő is elvesztette önmagát, a lénye egy szoros darabkáját, neki megmaradt a kicsit Emma, akibe kapaszkodhatott – s aki miatt nem eshetett szét. Őt is gyötörte az veszteség, a múlt, az ágy üres oldala, ahol nem fekszik már mellette senki, a nagy pillanatok Emma életében, amelyeket nem volt kivel megosszon. Mégis, ahol gyenge volt, ott kellett megerősödjön, hogy jó anyja lehessen a lányának, végeredményként pedig minden sebzettsége ellenére erős, önálló, jólelkű, de sosem naiv nő vált belőle – a kirakósnak milliméter pontosan az a darabja, amellyel együtt másik főhősünk, Tristan egy egész képet alkothat.

Sok gondolat megfordulhat az ember fejében kettejüknek igencsak érdekesen alakuló  kapcsolatát szemlélve. Van benne valami, ami az első percektől fogva nem egészséges – mégis érthető és elfogadható, mert jól belegondolva ez volt az egyetlen járható út, amelyen Liz és Tristan elindulhatott egymás felé – vagy egyáltalán, a szerelem felé. Van valami reményt adó és megnyugtató egy olyan ember társaságában, aki osztozik a fájdalmadban, és ez lett az első kapocs, amely összefűzte őket, de a színjátékot a valóságtól épp csak egy hajszál választotta el, amelyet nem is lehetett nem lépni át.

Elmondhatatlanul szerettem kettejük szerelméről olvasni. Arról, ahogy megnyíltak egymásnak, ahogy kitárták a lelküket aztán próbálták meggyógyítani a másikat. Visszaadták egymásnak a hitet, a bizalmat, a reményt – a reményt arra, hogy azokon a tragédiáktól könnyes áprilisi napokon az ő életük nem állt meg, és van még esélyük boldognak lenni valaha. Persze problémák mindig jelentkeztek – tudjuk, hogy a könyvekben ez kihagyhatatlan, de igazából a való életben sem megy ez másként –, de hol a rákövetkező reggelre, hol csak hónapok elteltével, de mindig sikerült őket megoldani, mert már megvolt köztük az a láthatatlan kötelék, ami miatt érezték, hogy muszáj küzdeni, akármi is történjen. Márpedig a könyv utolsó negyedében elég cifrák következtek… az írónő folyamatosan nem várt fordulatokat csepegtetett elénk egészen addig, míg már én is kapkodtam a levegőt, mert hihetetlen irányt vett a cselekmény. Az átmeneti idill mögött húzódó titkok még egyszer, utoljára teljesen felbolygatták szereplőink életét, de lényegében az olvasói idegállapotot is.

Biztos rengeteg minden van még, amelyről nem beszéltem… de fenntartom, hogy olyan tartalmas könyvet tarthattam a kezemben, amelynek lehetetlenség is lenne kiemelni minden pontját, amely megéri a szavakat. Nagy klisé, de a Lebegés a lelkem legmélyéig hatolt – olyan intenzitással adta át a fájdalmat, a veszteséget, s az újrakezdés csodáját, hogy szinte éreztem, amint rajtam is átsöpör mindez. Ebben a közel négyszáz oldalban megleltem mindent, amit egy jó romantikus történettől várok, s mindent, amitől egy ilyen emlékezetes is marad – olyan, amelyek később jó szívvel ajánlgathatok bárkinek.

Tehát nézzük sorban… ajánlom a Lebegést a romantikus műfaj kedvelőinek, közülük is inkább a felnőtt korosztály felé lőném be a célcsoportot. Ajánlom azoknak, akik valami mély, tartalmas regényre vágynak, olyanra, ami nem csupán kikapcsol pár órára, de meg is mozgat valamit az ember szívében, s agyában. Ajánlom azoknak, akik nem fogytak ki épp a papírzsepiből, egy csomag az éjjeliszekrényen ugyanis nem jön majd rosszul egyes részeknél… tehát akkor olvasd, ha nem félsz sírni, nem félsz a fájdalomtól, és hajlandó vagy mindezt végigjárni főszereplőinkkel, hogy velük együtt eljuthass a boldog végkifejletig.

Kedvenc karakterek:

Értető módon a főszereplő hármasunk került legközelebb a szívemhez: Tristan Cole, Elizabeth és Emma. Lizzie-t egy rendkívül erős, talpraesett nőnek ismertem meg, aki egyszerre nagyszerű anya és ember, mégsem idealizált, koránt sem tökéletes – ahogy Tristan sem az. Címeres seggfejként mutatkozott be, beszólt, szemétkedett, mégis, még ilyenkor is csillogott benne valami fény, ami a durva szavai ellenére sem hunyt ki egy percre sem. Olyankor is ott rejtőzött benne az ember, a férj, az apa, valaki, aki teljes szívével és lelkével tud szeretni, talán csak nem mer. Az őt – és amúgy úgy szintén Lizt – ért csapások után nincs nehezebb, mint felállni, és újra bízni abban, hogy az élet tartogathat számunkra bármi jót, de ők megtették: és ahogy felengedtek, úgy bontakozott ki, milyen különleges és szeretettel, élettel teli személy rejtőzik a páncéljuk alatt.

Kedvenc részek:

Nem túlzok azzal, hogy ez a történet tömör arany, az első oldaltól kezdve az utolsóig, s hogy minden egyes sorával elrabolta magának a szívem egy kis darabját. Pontosan ez történt. Minden olvasással töltött percben egy különleges és csodás boldogság és fájdalom elegyével teli buborékban lebegtem, de azt sem tagadom, hogy még ebben az állapotban is voltak percek, amikor a szívem nagyobbakat dobbant, mint máskor. Ilyen volt például minden olyan rész, amikor Tristan apaszerepben bizonyíthatott – akár Charlie, akár Emma mellett –, ugyanis ha engem kérdeztek, nem sok vonzóbb van egy férfiban, mint az, mikor tudja, hogy kell bánni a gyerekekkel. Tehát nagyon édesnek találtam a szóváltásait Emmával, a visszaemlékezéseket a kisfiával, azt, ahogy angyalkát csinált a hóban, és mindent megtett, hogy boldoggá tegye a kislányt. Ugyanakkor imádtam azt is, ahogy Lizzel egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem olyanok lettek, mint egy kis család. Mindannyiójukat szerettem külön-külön is, de az jelentette számomra a legnagyobb boldogságot, ahogy ezek az összetört emberek a másik szívében megtalálták a helyet, ahová tartoznak, és így egyszerre gyógyították meg önmaguk, és egymást. Megérdemelték, hogy végre nyugalomra leljenek.

Kedvenc idézetek:

„Mindketten nyakig merültünk a saját apró emlékeink világába, mégis… a köztünk lévő szakadékon át kinyújtottuk a kezünket egymás felé. Aki magányos, az másokban is felismeri a magányt. És először, amióta ismertük egymást, sikerült meglátnom az embert a szakáll mögött.”

***

„Nem kell örökké jól lenned. Semmi baj sincs azzal, ha valaki rosszul érzi magát, mert fájdalma van. És az sem baj, ha elveszettnek érzed magad, mintha sötétben tapogatóznál, és tudod, miért? Mert a rossz napok miatt lesznek a jobbak még jobbak.”

***

„Először magába a gondolatba szerettem bele. Abba a gondolatba, hogy van egy férfi, aki egy nap még arra is képes lehetne, hogy megnevettessen, mosolyt varázsoljon az arcomra és könnyeket a szemembe, és mindezt akár egyszerre is. Aki összetörtségemmel és fájó szívemmel együtt is szeretni tud. Aki minden csókjával, érintésével sóvárgást idéz elő bennem. Akiből melegség árad felém.”

***

„ – És tedd fel a szemüvegedet, amikor olvasol.

– Még mit nem! Hülyén nézek ki benne.

Lehajoltam és megpöcköltem az orrát. – A szemüveg férfiassá teszi az embert.

– Akkor te miért nem viselsz? – nyafogta.

– Azért – feleltem –, mert van, aki szemüveg nélkül is férfias. De te tedd csak fel a magadét.”

***

„– Gyere hozzám feleségül.

– Én… - A pillantásom Emmára tévedt. – Engem csak csomagban kaphatsz meg, Tristan. Nem várom el tőled, hogy Emma életéért is felelősséget vállalj, de ő hozzám tartozik, így csak vele együtt vagyok kapható.

Erre a jobb oldalamon lévő fiókot is kihúzta, és kiemelt belőle egy az enyémhez megszólalásig hasonló, csak jóval kisebb ékszerdobozt. Felpattintotta. Azonnal olvadozni kezdtem. A gyűrűm kicsinyített mása volt benne.

– Őt is szeretem, Lizzie. Teljesen odavagyok érte. És bármekkora legyen is a csomagod, megtiszteltetésnek veszem, ha cipelhetem. Akár az életem végéig. És tudod, miért? Mert szeretlek. Szeretem a szívedet, a lelkedet. Szeretlek téged, úgy, ahogy vagy, és sohasem fogok másképpen érezni, sem irántad, sem a gyönyörű kislányod iránt. – Azzal Emmához lépett, felemelte, és odaültette mellém a tálalóra. – Emma és Elizabeth, ha szépen megkérlek benneteket, hozzám jöttök feleségül? – kérdezte, és felénk nyújtotta a két gyűrűt.”

Borító: 5/5*

Tudom, hogy nem szép dolog a borító alapján ítélni, de én mégis ezt tettem – most viszont egyáltalán nem bánom. Bevallom a gyönyörű fedél, és Franggy Yanez szexi szakálla volt az első dolog, ami kapcsán felfigyeltem a könyvre, s bár a többi már jött magától olvasás közben, nem ritkán fordult elő, hogy becsuktam fél percre, csupán hogy rajta legeltethessem a szemem egy darabig. Szeretem a színeit, a teljes tipográfiát, a borítómodellt, akire egyszerűen jó ránézni… arról nem is beszélve, hogy a legtöbb esettől eltekintve itt sikerült úgy választani, hogy a modell tökéletesen passzoljon a történetben megformált karakteréhez. Egész végig így képzeltem Tristant – és ha egyszer legnagyobb örömömre film készülne ebből a csodából, akkor is Franggy-t akarnám viszontlátni a képernyőn. Félő, hogy nem csupán egy Brittainy C. Cherry, nem is csak egy Lebegés vagy Tristan Cole fangörcs van készülőben… de Fran is bőven kap a szeretetemből.

Pontozás: 5/5*

Van az érzés, mikor becsuksz egy könyvet, és utána még sokáig úgy érzed, egyszerűen csak lebegsz a semmiben, és nem tudsz újra leszállni a Földre; vagy éppen a gondolataid és érzelmeid tengerében fuldoklasz, mert hiába ért véget egy történet az utolsó oldalon, egyszerűen képtelen vagy hátrahagyni mindazt, amit adott olvasás közben. Az érzés, mikor a szíved együtt dobban a szereplők szívével, és velük együtt küzdöd végig magad az úton a sötét éjszakából a fény felé. Mikor a szobád magányában, az éjszaka közepén is elönti a szívedet a szerelem. Mikor egy-egy sor már önmagában képes megríkatni, minden szó tele van fájdalommal, de még a könnyek mögül is sugárzik a gyönyörűség és tisztaság. Mikor mintha már az első oldalakon elvesztenéd a szíved, lelked, de a fejezetek előrehaladtával megleled őket néhány kitalált karakter boldogságában. A Lebegés üt-vág, ahol csak ér, de mindig újra meggyógyít, hiszen maga a történet is erről szól: arról, ahogy az élet térdre kényszerít, és arról, ahogy valaki segít felállni a porból, mindez kellemes írói stílusban, különleges karakterekkel, izgalmas és érzelmes cselekménnyel beszélve el, az első oldaltól az utolsóig markában tartva az olvasóit. Mindenkinek jó szívvel ajánlom!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!