„Ez sohasem lesz az én otthonom. Nekem semmi közöm a pompához. Nekem a mocsokhoz van közöm. Azt ismerem. Abban érzem jól magam. A mocsok nem hazudik. Nincs díszcsomagolásban. Az, aminek látszik.”
Sorozat: Royal-család 1. (The Royals 1.)
Oldalszám: 360
Megjelenés: 2017
Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)
Ár: 3299 –
Egy
lányról, aki sztriptízbárból és benzinkútról fényűző villába és menő gimibe
jut, miközben igyekszik hű lenni önmagához.
Ella
Harper nagy túlélő, született optimista. Egész életében városról városra
költözött szeleburdi anyjával, küzdött a megélhetéséért, és végig hitt benne,
hogy egy napon majd kimászik a gödörből. De az édesanyja halála után végképp
egyedül marad.
Egészen
addig, amíg meg nem jelenik Callum Royal, aki kihúzza Ellát a szegénységből, és
elcipeli a luxuspalotájába az öt fia mellé, akik viszont utálkozva fogadják.
Mindegyk Royal fiú karizmatikus személyiség, de egyik sem olyan magával ragadó,
mint Reed Royal; a srác, aki eltökélte, hogy visszaküldi Ellát a nyomorba,
ahonnan jött.
Reed
nem tart igényt Ellára. Azt mondja, nem tartozik közéjük. Talán igaza van.
Gazdagság.
Fényűzés. Megtévesztés. Ella új és ismeretlen világba csöppen, és ha a
Royal-palotában is életben akar maradni, kénytelen lesz felállítani a saját
szabályait.
Ella
percek alatt eljut a szegény árva sorstól az amerikai álomig… De tényleg
könnyebb az utóbbiban élni? Kövesd a sorsát te is, és éld át egy különleges
világ örömét, bánatát!
Mindenkinek van a fejében egy kép a
szappanoperákról, igaz? De ha konkrét kép nem is, néhány kérdés biztosan, még
ha ezek fele költői is. Például, hogy mitől akkora rájuk a kereslet, hogy lehet
hogy annyi van, olyan sokáig kitartanak, és rengeteg ember vesztegeti rájuk az
idejét? Van valami bűbáj, aminek az ember teljesen akaratán kívül esik
áldozatul. Ez az, ami mindent megmagyaráz – meg persze az „ez kell a népnek”
szöveg, ami szintén beválik, de nem áll szándékomban ilyen korán vitába
keveredni. Ez után az értékelés után úgy hiszem bőven lesz rá amúgy is alkalmam.
Bevallom, sosem néztem szappanoperákat –
mégsem érzem úgy, hogy emiatt számottevőbb tudástól elestem volna. Az igazat
szólva ez éppen az a műfaj, amelyet tökéletesen lehet tanulmányozni tisztes
távolságból, és különösebb károk elszenvedése nélkül. Szerintem mind jól
ismerjük a jelenséget – adott valami Antonio vagy Riccardo, Esmeralda meg tököm
tudja még ki, és persze több dráma egy epizód alatt, mint amennyit egy normál
emberélet felölel. Családi patália, halál, szerelmi problémák, őrült vágy,
féltékenység… na, most már mindenkinek megvan, miről beszélek?
Nagyszerű. Megkaptuk a tészta alapját –
ha úgy tetszik, ez volt a liszt, most szépen adagoljuk hozzá a többi
hozzávalót. Cukor gyanánt vehetünk másfél bögrényi tündérmesét – azt, ahogy a
lehetetlen becsönget a házba egy zsák pénzzel, azt, ahogy Barbie beköltözik a
Gyémántkastélyba… ilyen csekélységeket. Jöhet a margarin, megolvasztva – forrón
és sikamlósan, elvégre háromszázhatvan oldalból úgy háromszázon megállás nélkül
csak dugni akar valaki. Tojások – ruházzuk fel őket szimbolikus jelentéssel,
elvégre az idő döntő többségében szereplőink úgyis a szerszámuk után mennek… és
ami elkeserítő, nem is tudom mi a rosszabb, mikor ezt teszik, vagy mikor
valóban gondolkodni próbálnak. Igen, próbálnak.
Valamennyi kísérlet felér egy kudarccal. Jöhet a tej… de tudjátok mit? Legyen
inkább egy kis Jack Daniels, csak hogy kellően stílusosak legyünk – elvégre
menő egész nap az italodat kortyolgatni. Aztán egy csipet logikátlanság itt,
egy kiskanál öltánc ott, egy fél bögre klisé… hoppá, kicsit több is lett a
kelleténél. És íme, tökéletes úton járunk afelé, hogy megszülessen egy regény…
aminek nem is biztos, hogy meg kellett volna. De én kérek elnézést.
Mint a legtöbben, én is nagy reményekkel
álltam neki a Papír hercegnőnek –
több helyen olvastam, hogy ez tökéletes prototípusa annak a fajta regénynek,
amit az ember vagy utál, vagy imád… de meggyőződésem volt, hogy én a mérleg
pozitív oldalára fogok kerülni. A borító, a fülszöveg megvett, az értékelések
többsége szintén hatott rám valamilyen módon, és úgy egyáltalán, annak a Csábítások és csemegék vagy Testcsel kategóriás olvasmánynak tűnt a
teljes kikapcsolás és fejkiürítés jegyében bedobott „erotika-humor”
kombinációval. Jelentem, a levegő fülledt volt, a stílus pedig rendkívül
szórakoztató… de akkor mi csúszott félre ennyire?
Tapasztalataim szerint minden más. A
történet elején ismertetett helyzetben láttam a potenciált és fantáziát – Ella
nehéz, megélhetésért való küzdelemmel teli múltja s jelenje megfogott, elérte,
hogy kapásból érdeklődni kezdjek főszereplőnk sorsa iránt, és valljuk be, egy
könyv kezdetén ez a fő cél: megtartani valamivel az olvasót. Érdekeltek a
részletek, amelyeket megtudtunk róla és az édesanyjáról, tetszett, hogy egy
erős karaktert ismerhettem meg, aki képes talpon maradni a leghúzósabb
helyzetekben is. Egy tökös túlélőt. És teljesen mindegy, hogy ezt hogy tette…
nem tudom azért kevésbé becsülni, mert kvázi a testével kereste a kajára és
lakbérre valót. Senkinek sem az álma, hogy sztriptíztáncosnőként működjön, és ő
sem nagy unalmában találta ki, hogy pénzért olyan vénembereket próbáljon
felizgatni, akik talán már képtelenek is az izgalomra… viszont ez egy lépcsőfok
volt ahhoz, hogy egyszer Ella is azt az életet élhesse, amit megálmodott
magának. Tetszett, hogy nem kesergett a sorsán, hanem a kezébe vette azt –
tudta, hogy mit akar, és kitalálta, hogyan valósítsa meg, még ha a sikerig
vezető út nem is valami kellemes. Meg akart állni a lábán, kihúzni az
érettségiig, aztán egyetemre menni, hogy egyszer talán normális életet
élhessen. Könnyebbnek hangzik, mint amilyen az adott feltételek mellett lehet…
kivéve, ha beállít egy idegen, aki ellentmondást nem tűrően ezerdolláros
kötegeket akar a zsebedbe dugdosni a nagy semmiért cserébe. Most mit mondjak.
Én nem nagyon ellenkeznék.
És ezzel Callum Royal kíséretében
főhősnőnk elindul az elkényeztetett elitista ficsúrok gigantikus gimis
játszóterére – ahol a másikon merő szórakozásból keresztülgyalogolni elég menő;
ahol egyetlen család diktálja a játékszabályokat, melyeknek mindenki
fülét-farkát behúzva engedelmeskedik; ahol semmi nem lehet akadály vagy akár
tiltott terület, elvégre apuci zsebből elintézi, amit el kell, akár bedrogoztál
valakit, hogy megerőszakold, akár merő hobbiból versz laposra másokat, akár
szerencsejátékos zűrökbe keveredtél 17 évesen. Ahol akad pénz – és itt bőven
akad – ott nem lehet akadály. A végeredmény pedig egy iskolányi elkényeztetett,
magát felsőbbrendűnek képzelő gyerek, köztük a Royal fiúkkal, akik ezt valami
emberfeletti fokozaton produkálják. Akik, ha a házvezetőnő szabadságra megy,
inkább éhendöglenek, minthogy kinyissák a hűtőt, akik lazán cselédnek nézik
újdonsült húgukat Hamupipőke-effekt kipipálva, vagy ha épp nem annak,
akkor egyszerűen csak egy szórakoztató tényezőnek, akinek a kárára kiélhetik
minden csepp kegyetlenségüket. A Royal fiúk hazudnak, csalnak, verekszenek,
piálnak, megdugnak mindent, ami él és mozog, de legfőképp tönkretesznek – úgy
söpörnek végig mindenkin, mint valami hurrikán, csakis pusztulást hagyva maguk
után.
De mentségükre szóljon, jó testük van.
Naggggyon jó testük. Mint az úszóknak: széles váll, hatalmas izomkötegek,
fincsibb kockák, mint egy tábla Milka csokin… és úgy tűnik, az esetek
többségében ezzel el is van sikálva, hogy ők az öt legnagyobb segg a világon.
Kérdem én, ez normális?
Egy nagy fenét az… és bár már bőven
elindultunk a negatívumok lejtőjén, és kezdünk száguldásba kapcsolni, úgy érzem
most éri el kiakadásom a tetőpontját. Ugyanis „romantikus” regényről lévén szó
dukál egy központi szerelmi szál – de amit mi ilyen címszó alatt kapunk, azt én
semmi szín alatt nem vagyok képes annak tekinteni.
Mi lányok, kissé beteg teremtmények
vagyunk ahogy hanyatt tudunk esni egy-egy badass sráctól. Egy percig sem
tagadom, hogy bennem is megvan erre a hajlam, elég csak ránézni a könyves
háremem felére. A Fuentes tesók, Herondale-ek, Négyes, Voldemort…ugyanakkor ez
egy veszélyes játék, amihez rohadt sok józan észre lenne szükség, és szerintem
sokan itt cseszik el a szerelmi életük – köztük Ella is.
Lányok… egészséges dolog rosszfiúkhoz
vonzódni. Az is egészséges, hogy beindulnak a hormonok a habtestüktől meg a
szexi dumájuktól. De ha egy fiú bánt, megaláz, lenéz, akkor ideje
elgondolkozni… nem, nem is elgondolkozni, inkább gondolkodás nélkül futásnak
eredni és vissza se nézni.
És ez a pont az, ahol úgy érzem végleg
elvesztettem a történetbe vetett egyre inkább haldoklófélben lévő hitemet. A
fülszöveg nem hagy sokat a képzeletre, így mindenki a romantikus szál feleinek
ismeretében kezdheti el az olvasást – tudjuk, hogy Reedre lesz érdemes
komolyabban odafigyelnünk, és persze ennek megfelelően ezerrel szurkolnunk neki
meg Ellának. Nos… egy rohadt percig nem szurkoltam. Tény, hogy Reed csak úgy
mutatkozott be, mint egy vérbeli rosszfiú – bár abból is a selejtesebb fajta –,
de ami igazán elkeserített, hogy hiába pörgettem le egyben ötven oldalt, aztán
százat, százötvenet és így tovább, semmi változást nem mutatott a pozitív
irányba. Még mikor éppen látszott volna rá némi remény, akkor is sikerült
rácáfolnia valami gyökér beszólással, méghozzá amolyan Jaredes módon Penelope
Douglas – Szívatás c. könyvéből… ez
pedig szerintem mindent elmond. Persze, megvannak a maga démonjai, problémái, a
csontvázak a szekrényben, amiket senkinek nem ad ki, de fenntartom az eddigi
véleményemet, miszerint ez még nem jogosít fel rá senkit, hogy
keresztülgyalogoljon másokon, és tönkretegye bárki életét, csak mert az övé
annyira végtelenül elcseszett. Úgy érzem, a további részekben még derülnek majd
ki érdekességek a legbetegebb Royal fiú múltjáról, egyelőre azonban „csak” az
édesanyja elvesztését hozhatjuk fel… ami nem értem, hol lehetne mentség a
viselkedésére. Vajon ha élne még az anyja, akkor boldogan látná, hogy a fia mit
tesz magával és másokkal? Na ugye… nem megoldás mindenre a lázadás, bunkózás, a
pia, verekedés és a szex.
Tehát Reed, a feltételezetten elsőszámú
Royal szívtipró valahogy hozzám nem talált utat… de akárhogy is várom a
romantikus könyvektől mindig a következő tagot a háremem várólistájára, ezen a
veszteségen még valahogy túltettem volna magam. Reed egy segg, ennyi, lépjünk
tovább. Ami végképp kiverte nálam a biztosítékot az inkább Ella erre adott
reakciója.
Már említettem, hogy főszereplőnk a
többi karakterrel éles ellentétben már a történet legelején belopta magát a
szívembe, hiszen erős, talpraesett és túlélésre képes fiatal lányt ismerhettem
meg benne. Szerettem, hogy visszavert minden támadást, hogy nem adta meg magát,
hogy úgy küzdött és ütött vissza ebben a szemetekkel teli luxusvillában, ahogy
őt is támadták. Szerettem a beszólásait, az epés megjegyzéseit, amelyekből
rendszerint akadt pár. Imádtam, hogy egyszerre volt erős és sebezhető, ezáltal
pedig igazán emberi. Aztán egy ponton megszólalt egy hang a fejében… vagyis,
nem vagyok egészen biztos abban, hogy a fejében… mintha inkább valahonnan
altest tájékról származott volna.
„(…) az ember teste akarhat olyan dolgokat, amilyeneket a feje nagyon nem. Márpedig a fejnek kéne irányítania.”
És szép és jó, hogy főhősnőnk ezzel így
tisztában volt… de ez nem változtat a tényen, hogy bőven többször olvastam Reed
tökéletes izmairól, igéző kék szeméről, parázsló tekintetéről és khm,
tekintélyes méreteiről, mint arra a történetben fellépő körülmények okot
adhattak. Egy dolog a testi, szexuális vonzódás valakihez… de ezt azt hiszem
még mindig felül lehet írni némi józansággal. Ella agyát pedig szépen lassan
felemésztette a vágy amiről hajlamos lett egyre többet gondolni, mint ami
igazából, miközben Reed továbbra is magasról lenézte, és még ha egy bizonyos
idő elteltével nem is mondta a szemébe a véleményét, a háta mögött
előszeretettel terjesztette róla, hogy ribanc, és nemi betegségeket terjeszt.
Épeszű lány pedig nem kapaszkodik olyan férfiba – jelen esetben kisfiúba – aki
így bánik vele. Egy erős és önálló nő, mint amilyennek eleinte Ellát
ismerhettük meg, nem gerjed be pár izomkötegre, mikor az egy ekkora seggarchoz
tartozik, és nem tűri el, hogy úgy bánjanak vele mint egy kurvával – de pláne
nem sétál be vígan és dalolva egy ilyen csapdába, ahonnan ezer százalék, hogy
sírva és megalázottan távozik.
Számomra tehát a logikátlanság
magasiskolája, amit ez a lány művel, szintúgy elegem lett a Reed bunkózását
felváltó „akarlak, de nem lehetünk együtt”, „túl jó vagy egy ilyen elcseszett
pasihoz” jellegű felesleges időhúzásból és szenvelgésből. Fájdalom, hogy egy –
alapból ígéretesnek tűnő – romantikus regénynek éppen a szerelmi szála lett egy
ekkora gigantikus vicc – komolyan venni ugyanis elég nehéz.
Összegezve tehát: Ellát a szeretetéhsége
egészen megbolondítja; Reed sötét rosszfiút játszik; Easton – bár messze a
legszerethetőbb lenne a fiúk közül – naphosszat iszik, játszik és különböző
lyukakba dugja a farkát; az ikrek egyazon barátnőn osztoznak; Gideon sosincs
jelen, de mikor mégis, akkor nem kéne; Callum pedig próbálja összefogni a
családot, ami szép és jó, de elég nehéz, ha mindkét kezed piával van tele.
Mindeközben a suli méhkirálynője koszos tamponokkal szórja tele másnak a
szekrényét – rendkívül eredeti húzás, mondhatom –, a lacrosse csapat kapitánya
csapnivaló szexuális életén javítván bedrogozott lányokat erőszakol meg, egy
elsőosztályú, kukából szalajtott díszbarátnő pedig a pasija fiaival fetreng. Árvaság,
hosszú évek után megtalált milliomos – és halott – apuci, luxuspalota, Callum
feleségének rejtélyes halála, a fiúk mocskos kis titkai, kavarás, ahogy a
csövön kifér… talán kezdi végre mindenki megérteni, hogy miért hasonlítottam a
történetet szappanoperához. Ennek megfelelően már csak annyit fűzhetek hozzá,
hogy kíváncsian várom a folytatást… nem
is olyan fából faragtak, hogy megálljak egy ilyen sorozatkezdés után.
Mindent összevetve ajánlom a könyvet a
romantikus műfaj kedvelőinek – azon belül is inkább azoknak, akik ennek
feltételeként nem várják el a szerelmet, bájt és nyugalmat a történettől, mert a
Papír hercegnő sokmindent ad, de ezeket pont nem. Ajánlom azoknak, akik
túlságosan is buknak a rosszfiúkra – egy teljes garmadányi várja őket, ahonnan
lehet kedvükre válogatni. Ajánlom azoknak, akik csípik a fiatalos, szabadszájú
fogalmazásmódot és humort, s azoknak, akik azt várják egy könyvtől, hogy
pörögjenek az események – még ha nem is kimondottan nagystílű történésekről van
szó ezalatt. A viszonyítás kedvéért ajánlom a könyvet Penelope Douglas – Szívatás c. regénye és Anna Todd – Miután sorozata kedvelőinek – én
jellegükben leginkább ezekhez tudtam a Papír
hercegnőt hasonlítani a rengeteg dráma, szívatás és bántalmazás nyomán.
Ajánlom a könyvet azoknak, akik ezek után is úgy érzik, hogy mernek neki adni
egy esélyt… meg persze azoknak, akiknek az ízlése távol áll az enyémtől. Épp
ahogy olvasás előtt hallottam, úgy én is fenntartom ezek után, hogy ez
tipikusan az a könyv, amit az ember utál vagy imád – és az értékelések továbbra
is azt mutatják, hogy többet tartoznak a rajongói táborba, mint a sötét
oldalra. Úgyhogy hajrá, tegyetek vele egy próbát… vagy ne. :D
KEDVENC KARAKTEREK:
Bár nem egyszer mutatkozott be címeres
gyökérként – mondhatnánk úgy is, rendkívül Royalosan –, Easton-ben mégis ott
volt az a plusz, amitől kilógott kicsit a testvérek sorából, ez pedig mondjon
többet minden szónál. Bár neki is megvan a maga „sötét oldala”, valahogy a
nyitottsága, közvetlen játékossága szerethetővé tette számomra. Volt, amikor
kimondottan köcsögségek ömlöttek a szájából, de ezen alkalmakkor is őszinte
volt és egyenes – nyoma nem volt rajta a testvérei játszmázásainak, amiket
annyira utáltam. Tehát adott Easton, aki nem kimondottan jó ember, mégis a
hibáival és gyengeségeivel igen jó elegyet alkotott a humora, a bajtársiassága,
így szép lassan belopta magát a szívembe – de nem ennyi a történet. Ez az a
pont, ahol a női olvasók 90 %-a ellőné a „Reed Royal, vegyél feleségül!”
kártyáját, de én mondok különbet ennél pláne, mivel Reedtől kiver a hideg
fene: ha már Royal, akkor miért ne beszélnénk inkább Callumról? Tény, hogy
a neve kissé Gollamosan hangzik, egy wkiskey-s pohár ragadt a kezéhez és nem
tudja, hogy csinálhatna mindent tökéletesen, de marhára igyekszik, és több
törődés lakozik benne, mint a családja összes többi tagjában együttvéve. Én
bírom a bácsit lol, amúgy mit bácsi… negyven év, az egy príma férfikor, nem?
KEDVENC RÉSZEK:
Akármennyire is ágáltam végig az
Ella&Reed páros ellen, azért melengette a szívemet az a pár jelenet, mikor
éppen nem akarták egymást kinyírni, és éppen nem is két kiéhezett mókusként
kerülgették egymást, azt próbálva eldönteni, ki vesse rá magát hamarabb a
másikra. Összességében ez egy rém beteg kapcsolat… de akadtak édes homlokpuszik
és nagy ölelések is elvétve, amelyeket nagyon szerettem volna ha én kapom
őket inkább. Persze nem Reedtől.
KEDVENC IDÉZETEK:
„A sors
keze a gyengéknek való: azoknak, akiknek nincs elég hatalmuk vagy kitartásuk,
hogy kihozzák az életből, amit akarnak. Még én sem tartok ott. Nincs elég
hatalmam, de egyszer majd lesz.”
***
„ –
Brooke… ha ennyire fáj neked Callummal lenni, miért vagy vele?
– Te
tényleg azt hiszed, hogy van olyan férfi, aki nem okoz fájdalmat? Ők ilyenek,
Ella. Bántanak – ragadja meg a csuklómat. – El kell menned innen. Ezek a
Royalok tönkre fognak tenni.
–
Lehet, hogy pont azt akarom – felelem könnyedén.
Elenged,
hátrahúzza a kezét, és megint magába fordul.
– Senki
sem akarja, hogy tönkretegyék. Mindenki arra vágyik, hogy megmentsék.”
***
„ –
Legyen egy szép estéd, pihenj, nézzél szappanoperákat…
–
Szappanoperákat? Minek nézel te engem, ötvenéves háziasszonynak?
– Oké,
akkor nézzél pornót! De ma este nem jössz velünk.”
***
„ –
Szóval bevallod, hogy nem is szégyelled magad – vicsorogja.
g –
Igen. Simán bevallom, hogy szégyentelen vagyok – vágok vissza. – A szégyenérzet
és az erkölcsi tartás olyan embereknek való, akiknek nem kell olyan apróságok
miatt aggódniuk, mint például, hogyan ehetnek egy dollárból egy tejes napig, ki
tudják-e fizetni az anyuk orvosi kezelését, vagy tudnak-e neki venni morfiumot,
hogy egy órán át ne legyenek fájdalmai. A szégyen luxus.”
BORÍTÓ: 5/5
Nem szép ilyen hasonlattal élnem, mikor
eljutottam a poszt azon részére, mikor végre csak áradozni tudok valamiről… de
ez a könyv valójában olyan, mint egy gyönyörű, csillogó, piros alma. Kívülről
tökéletesnek tűnik, belülről meg rohad. Tehát épp amennyi mocsok rejtőzik
odabenn a lapok között, a körítés éppen annyira betalál – de az már csakis
pozitív értelemben véve. A Papír hercegnő borítója minden, ami maga a történet
nem: kifinomult, harmonikus, tiszta és bájos – és természetesen kellően királyi
és kissé fennkölt is, ezek révén pedig mégiscsak passzol a Royal-családhoz.
Egyszerűen gyönyörű – ami miatt néha azon kapom magam, hogy úgy rajta felejtem
a szemem és csorgatom a nyálam, mint Ella Reedre. Pfuj.
PONTOZÁS: 5/2
Nagy bajban vagyok… vagy inkább a könyv
van bajban? A megnövekedett pulzusszámom jelzem, nem a szerelemtől ver oly
szaporán a szívem :P és a fortyogó agyvizem inkább ez utóbbira enged
következtetni. Személyes tapasztalataim alapján a Papír hercegnő egy gyönyörű és megkapó külsőbe csomagolt erkölcsi
süllyesztő, melynek helyszínén háromszázhatvan oldalon keresztül egy
tündérmesével fűszerezett fuckin’ szappanoperának lehetünk a nézői. Akár
akarjuk, akár nem… ugyanis a műfaji ismérvét megtartva a történet rendkívül
addiktív. Az események magával sodornak, a cselekmény gördülékeny, a
szerzőpáros stílusa pedig fiatalos és humoros is… de olvasás közben szembetaláltam
magam a problémával, miszerint nagyon sokat számít, hogy mi van leírva, és nem csak az, hogyan.
A Papír hercegnő az elkényeztetett,
kőgazdag kölykök homokozója, ahol az diktálja a szabályokat, aki a legnagyobb
homokvárat építette – onnantól pedig azt hiszi, joga van kedvére elvenni mások
kisvödrét és lapátját. A karakterek vagy kegyetlenek és idegesítőek voltak,
vagy épp nélkülöztek a logika minden fajtáját – s az ő ebből adódó szenvedésük
és konstans szaporodási hajlamuk alkotta e 360 oldalt, a cselekményfolyamban
felmerülő fekete lyukakat pedig többnyire sikerült betömni dollárkötegekkel
vagy kanos gimnazista fiúk farkával. A Royal fiúk valóban tönkretesznek… de azt
hiszem a szerzők és én egészen másra gondolunk ezalatt.
HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG
ITT!
Szívemből szóltál, már nem is kell írnom róla. xD
VálaszTörlésJó lett!