Ezek a Royal fiúk tönkretesznek | Erin Watt - Papírhercegnő

„Ez sohasem lesz az én otthonom. Nekem semmi közöm a pompához. Nekem a mocsokhoz van közöm. Azt ismerem. Abban érzem jól magam. A mocsok nem hazudik. Nincs díszcsomagolásban. Az, aminek látszik.”

Eredeti cím: Paper Princess

Sorozat: Royal-család 1. (The Royals 1.)

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2017

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3299 –

Egy lányról, aki sztriptízbárból és benzinkútról fényűző villába és menő gimibe jut, miközben igyekszik hű lenni önmagához.

Ella Harper nagy túlélő, született optimista. Egész életében városról városra költözött szeleburdi anyjával, küzdött a megélhetéséért, és végig hitt benne, hogy egy napon majd kimászik a gödörből. De az édesanyja halála után végképp egyedül marad.

Egészen addig, amíg meg nem jelenik Callum Royal, aki kihúzza Ellát a szegénységből, és elcipeli a luxuspalotájába az öt fia mellé, akik viszont utálkozva fogadják. Mindegyk Royal fiú karizmatikus személyiség, de egyik sem olyan magával ragadó, mint Reed Royal; a srác, aki eltökélte, hogy visszaküldi Ellát a nyomorba, ahonnan jött.

Reed nem tart igényt Ellára. Azt mondja, nem tartozik közéjük. Talán igaza van.

Gazdagság. Fényűzés. Megtévesztés. Ella új és ismeretlen világba csöppen, és ha a Royal-palotában is életben akar maradni, kénytelen lesz felállítani a saját szabályait.

Ella percek alatt eljut a szegény árva sorstól az amerikai álomig… De tényleg könnyebb az utóbbiban élni? Kövesd a sorsát te is, és éld át egy különleges világ örömét, bánatát!

Mindenkinek van a fejében egy kép a szappanoperákról, igaz? De ha konkrét kép nem is, néhány kérdés biztosan, még ha ezek fele költői is. Például, hogy mitől akkora rájuk a kereslet, hogy lehet hogy annyi van, olyan sokáig kitartanak, és rengeteg ember vesztegeti rájuk az idejét? Van valami bűbáj, aminek az ember teljesen akaratán kívül esik áldozatul. Ez az, ami mindent megmagyaráz – meg persze az „ez kell a népnek” szöveg, ami szintén beválik, de nem áll szándékomban ilyen korán vitába keveredni. Ez után az értékelés után úgy hiszem bőven lesz rá amúgy is alkalmam.

Bevallom, sosem néztem szappanoperákat – mégsem érzem úgy, hogy emiatt számottevőbb tudástól elestem volna. Az igazat szólva ez éppen az a műfaj, amelyet tökéletesen lehet tanulmányozni tisztes távolságból, és különösebb károk elszenvedése nélkül. Szerintem mind jól ismerjük a jelenséget – adott valami Antonio vagy Riccardo, Esmeralda meg tököm tudja még ki, és persze több dráma egy epizód alatt, mint amennyit egy normál emberélet felölel. Családi patália, halál, szerelmi problémák, őrült vágy, féltékenység… na, most már mindenkinek megvan, miről beszélek?

Nagyszerű. Megkaptuk a tészta alapját – ha úgy tetszik, ez volt a liszt, most szépen adagoljuk hozzá a többi hozzávalót. Cukor gyanánt vehetünk másfél bögrényi tündérmesét – azt, ahogy a lehetetlen becsönget a házba egy zsák pénzzel, azt, ahogy Barbie beköltözik a Gyémántkastélyba… ilyen csekélységeket. Jöhet a margarin, megolvasztva – forrón és sikamlósan, elvégre háromszázhatvan oldalból úgy háromszázon megállás nélkül csak dugni akar valaki. Tojások – ruházzuk fel őket szimbolikus jelentéssel, elvégre az idő döntő többségében szereplőink úgyis a szerszámuk után mennek… és ami elkeserítő, nem is tudom mi a rosszabb, mikor ezt teszik, vagy mikor valóban gondolkodni próbálnak. Igen, próbálnak. Valamennyi kísérlet felér egy kudarccal. Jöhet a tej… de tudjátok mit? Legyen inkább egy kis Jack Daniels, csak hogy kellően stílusosak legyünk – elvégre menő egész nap az italodat kortyolgatni. Aztán egy csipet logikátlanság itt, egy kiskanál öltánc ott, egy fél bögre klisé… hoppá, kicsit több is lett a kelleténél. És íme, tökéletes úton járunk afelé, hogy megszülessen egy regény… aminek nem is biztos, hogy meg kellett volna. De én kérek elnézést.

Mint a legtöbben, én is nagy reményekkel álltam neki a Papír hercegnőnek – több helyen olvastam, hogy ez tökéletes prototípusa annak a fajta regénynek, amit az ember vagy utál, vagy imád… de meggyőződésem volt, hogy én a mérleg pozitív oldalára fogok kerülni. A borító, a fülszöveg megvett, az értékelések többsége szintén hatott rám valamilyen módon, és úgy egyáltalán, annak a Csábítások és csemegék vagy Testcsel kategóriás olvasmánynak tűnt a teljes kikapcsolás és fejkiürítés jegyében bedobott „erotika-humor” kombinációval. Jelentem, a levegő fülledt volt, a stílus pedig rendkívül szórakoztató… de akkor mi csúszott félre ennyire?

Tapasztalataim szerint minden más. A történet elején ismertetett helyzetben láttam a potenciált és fantáziát – Ella nehéz, megélhetésért való küzdelemmel teli múltja s jelenje megfogott, elérte, hogy kapásból érdeklődni kezdjek főszereplőnk sorsa iránt, és valljuk be, egy könyv kezdetén ez a fő cél: megtartani valamivel az olvasót. Érdekeltek a részletek, amelyeket megtudtunk róla és az édesanyjáról, tetszett, hogy egy erős karaktert ismerhettem meg, aki képes talpon maradni a leghúzósabb helyzetekben is. Egy tökös túlélőt. És teljesen mindegy, hogy ezt hogy tette… nem tudom azért kevésbé becsülni, mert kvázi a testével kereste a kajára és lakbérre valót. Senkinek sem az álma, hogy sztriptíztáncosnőként működjön, és ő sem nagy unalmában találta ki, hogy pénzért olyan vénembereket próbáljon felizgatni, akik talán már képtelenek is az izgalomra… viszont ez egy lépcsőfok volt ahhoz, hogy egyszer Ella is azt az életet élhesse, amit megálmodott magának. Tetszett, hogy nem kesergett a sorsán, hanem a kezébe vette azt – tudta, hogy mit akar, és kitalálta, hogyan valósítsa meg, még ha a sikerig vezető út nem is valami kellemes. Meg akart állni a lábán, kihúzni az érettségiig, aztán egyetemre menni, hogy egyszer talán normális életet élhessen. Könnyebbnek hangzik, mint amilyen az adott feltételek mellett lehet… kivéve, ha beállít egy idegen, aki ellentmondást nem tűrően ezerdolláros kötegeket akar a zsebedbe dugdosni a nagy semmiért cserébe. Most mit mondjak. Én nem nagyon ellenkeznék.

És ezzel Callum Royal kíséretében főhősnőnk elindul az elkényeztetett elitista ficsúrok gigantikus gimis játszóterére – ahol a másikon merő szórakozásból keresztülgyalogolni elég menő; ahol egyetlen család diktálja a játékszabályokat, melyeknek mindenki fülét-farkát behúzva engedelmeskedik; ahol semmi nem lehet akadály vagy akár tiltott terület, elvégre apuci zsebből elintézi, amit el kell, akár bedrogoztál valakit, hogy megerőszakold, akár merő hobbiból versz laposra másokat, akár szerencsejátékos zűrökbe keveredtél 17 évesen. Ahol akad pénz – és itt bőven akad – ott nem lehet akadály. A végeredmény pedig egy iskolányi elkényeztetett, magát felsőbbrendűnek képzelő gyerek, köztük a Royal fiúkkal, akik ezt valami emberfeletti fokozaton produkálják. Akik, ha a házvezetőnő szabadságra megy, inkább éhendöglenek, minthogy kinyissák a hűtőt, akik lazán cselédnek nézik újdonsült húgukat Hamupipőke-effekt kipipálva, vagy ha épp nem annak, akkor egyszerűen csak egy szórakoztató tényezőnek, akinek a kárára kiélhetik minden csepp kegyetlenségüket. A Royal fiúk hazudnak, csalnak, verekszenek, piálnak, megdugnak mindent, ami él és mozog, de legfőképp tönkretesznek – úgy söpörnek végig mindenkin, mint valami hurrikán, csakis pusztulást hagyva maguk után.

De mentségükre szóljon, jó testük van. Naggggyon jó testük. Mint az úszóknak: széles váll, hatalmas izomkötegek, fincsibb kockák, mint egy tábla Milka csokin… és úgy tűnik, az esetek többségében ezzel el is van sikálva, hogy ők az öt legnagyobb segg a világon. Kérdem én, ez normális?

Egy nagy fenét az… és bár már bőven elindultunk a negatívumok lejtőjén, és kezdünk száguldásba kapcsolni, úgy érzem most éri el kiakadásom a tetőpontját. Ugyanis „romantikus” regényről lévén szó dukál egy központi szerelmi szál – de amit mi ilyen címszó alatt kapunk, azt én semmi szín alatt nem vagyok képes annak tekinteni.

Mi lányok, kissé beteg teremtmények vagyunk ahogy hanyatt tudunk esni egy-egy badass sráctól. Egy percig sem tagadom, hogy bennem is megvan erre a hajlam, elég csak ránézni a könyves háremem felére. A Fuentes tesók, Herondale-ek, Négyes, Voldemort…ugyanakkor ez egy veszélyes játék, amihez rohadt sok józan észre lenne szükség, és szerintem sokan itt cseszik el a szerelmi életük – köztük Ella is.

Lányok… egészséges dolog rosszfiúkhoz vonzódni. Az is egészséges, hogy beindulnak a hormonok a habtestüktől meg a szexi dumájuktól. De ha egy fiú bánt, megaláz, lenéz, akkor ideje elgondolkozni… nem, nem is elgondolkozni, inkább gondolkodás nélkül futásnak eredni és vissza se nézni.

És ez a pont az, ahol úgy érzem végleg elvesztettem a történetbe vetett egyre inkább haldoklófélben lévő hitemet. A fülszöveg nem hagy sokat a képzeletre, így mindenki a romantikus szál feleinek ismeretében kezdheti el az olvasást – tudjuk, hogy Reedre lesz érdemes komolyabban odafigyelnünk, és persze ennek megfelelően ezerrel szurkolnunk neki meg Ellának. Nos… egy rohadt percig nem szurkoltam. Tény, hogy Reed csak úgy mutatkozott be, mint egy vérbeli rosszfiú – bár abból is a selejtesebb fajta –, de ami igazán elkeserített, hogy hiába pörgettem le egyben ötven oldalt, aztán százat, százötvenet és így tovább, semmi változást nem mutatott a pozitív irányba. Még mikor éppen látszott volna rá némi remény, akkor is sikerült rácáfolnia valami gyökér beszólással, méghozzá amolyan Jaredes módon Penelope Douglas – Szívatás c. könyvéből… ez pedig szerintem mindent elmond. Persze, megvannak a maga démonjai, problémái, a csontvázak a szekrényben, amiket senkinek nem ad ki, de fenntartom az eddigi véleményemet, miszerint ez még nem jogosít fel rá senkit, hogy keresztülgyalogoljon másokon, és tönkretegye bárki életét, csak mert az övé annyira végtelenül elcseszett. Úgy érzem, a további részekben még derülnek majd ki érdekességek a legbetegebb Royal fiú múltjáról, egyelőre azonban „csak” az édesanyja elvesztését hozhatjuk fel… ami nem értem, hol lehetne mentség a viselkedésére. Vajon ha élne még az anyja, akkor boldogan látná, hogy a fia mit tesz magával és másokkal? Na ugye… nem megoldás mindenre a lázadás, bunkózás, a pia, verekedés és a szex.

Tehát Reed, a feltételezetten elsőszámú Royal szívtipró valahogy hozzám nem talált utat… de akárhogy is várom a romantikus könyvektől mindig a következő tagot a háremem várólistájára, ezen a veszteségen még valahogy túltettem volna magam. Reed egy segg, ennyi, lépjünk tovább. Ami végképp kiverte nálam a biztosítékot az inkább Ella erre adott reakciója.

Már említettem, hogy főszereplőnk a többi karakterrel éles ellentétben már a történet legelején belopta magát a szívembe, hiszen erős, talpraesett és túlélésre képes fiatal lányt ismerhettem meg benne. Szerettem, hogy visszavert minden támadást, hogy nem adta meg magát, hogy úgy küzdött és ütött vissza ebben a szemetekkel teli luxusvillában, ahogy őt is támadták. Szerettem a beszólásait, az epés megjegyzéseit, amelyekből rendszerint akadt pár. Imádtam, hogy egyszerre volt erős és sebezhető, ezáltal pedig igazán emberi. Aztán egy ponton megszólalt egy hang a fejében… vagyis, nem vagyok egészen biztos abban, hogy a fejében… mintha inkább valahonnan altest tájékról származott volna.

„(…) az ember teste akarhat olyan dolgokat, amilyeneket a feje nagyon nem. Márpedig a fejnek kéne irányítania.”

És szép és jó, hogy főhősnőnk ezzel így tisztában volt… de ez nem változtat a tényen, hogy bőven többször olvastam Reed tökéletes izmairól, igéző kék szeméről, parázsló tekintetéről és khm, tekintélyes méreteiről, mint arra a történetben fellépő körülmények okot adhattak. Egy dolog a testi, szexuális vonzódás valakihez… de ezt azt hiszem még mindig felül lehet írni némi józansággal. Ella agyát pedig szépen lassan felemésztette a vágy amiről hajlamos lett egyre többet gondolni, mint ami igazából, miközben Reed továbbra is magasról lenézte, és még ha egy bizonyos idő elteltével nem is mondta a szemébe a véleményét, a háta mögött előszeretettel terjesztette róla, hogy ribanc, és nemi betegségeket terjeszt. Épeszű lány pedig nem kapaszkodik olyan férfiba – jelen esetben kisfiúba – aki így bánik vele. Egy erős és önálló nő, mint amilyennek eleinte Ellát ismerhettük meg, nem gerjed be pár izomkötegre, mikor az egy ekkora seggarchoz tartozik, és nem tűri el, hogy úgy bánjanak vele mint egy kurvával – de pláne nem sétál be vígan és dalolva egy ilyen csapdába, ahonnan ezer százalék, hogy sírva és megalázottan távozik.

Számomra tehát a logikátlanság magasiskolája, amit ez a lány művel, szintúgy elegem lett a Reed bunkózását felváltó „akarlak, de nem lehetünk együtt”, „túl jó vagy egy ilyen elcseszett pasihoz” jellegű felesleges időhúzásból és szenvelgésből. Fájdalom, hogy egy – alapból ígéretesnek tűnő – romantikus regénynek éppen a szerelmi szála lett egy ekkora gigantikus vicc – komolyan venni ugyanis elég nehéz.

Összegezve tehát: Ellát a szeretetéhsége egészen megbolondítja; Reed sötét rosszfiút játszik; Easton – bár messze a legszerethetőbb lenne a fiúk közül – naphosszat iszik, játszik és különböző lyukakba dugja a farkát; az ikrek egyazon barátnőn osztoznak; Gideon sosincs jelen, de mikor mégis, akkor nem kéne; Callum pedig próbálja összefogni a családot, ami szép és jó, de elég nehéz, ha mindkét kezed piával van tele. Mindeközben a suli méhkirálynője koszos tamponokkal szórja tele másnak a szekrényét – rendkívül eredeti húzás, mondhatom –, a lacrosse csapat kapitánya csapnivaló szexuális életén javítván bedrogozott lányokat erőszakol meg, egy elsőosztályú, kukából szalajtott díszbarátnő pedig a pasija fiaival fetreng. Árvaság, hosszú évek után megtalált milliomos – és halott – apuci, luxuspalota, Callum feleségének rejtélyes halála, a fiúk mocskos kis titkai, kavarás, ahogy a csövön kifér… talán kezdi végre mindenki megérteni, hogy miért hasonlítottam a történetet szappanoperához. Ennek megfelelően már csak annyit fűzhetek hozzá, hogy kíváncsian várom a folytatást…  nem is olyan fából faragtak, hogy megálljak egy ilyen sorozatkezdés után.

Mindent összevetve ajánlom a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek – azon belül is inkább azoknak, akik ennek feltételeként nem várják el a szerelmet, bájt és nyugalmat a történettől, mert a Papír hercegnő sokmindent ad, de ezeket pont nem. Ajánlom azoknak, akik túlságosan is buknak a rosszfiúkra – egy teljes garmadányi várja őket, ahonnan lehet kedvükre válogatni. Ajánlom azoknak, akik csípik a fiatalos, szabadszájú fogalmazásmódot és humort, s azoknak, akik azt várják egy könyvtől, hogy pörögjenek az események – még ha nem is kimondottan nagystílű történésekről van szó ezalatt. A viszonyítás kedvéért ajánlom a könyvet Penelope Douglas – Szívatás c. regénye és Anna Todd – Miután sorozata kedvelőinek – én jellegükben leginkább ezekhez tudtam a Papír hercegnőt hasonlítani a rengeteg dráma, szívatás és bántalmazás nyomán. Ajánlom a könyvet azoknak, akik ezek után is úgy érzik, hogy mernek neki adni egy esélyt… meg persze azoknak, akiknek az ízlése távol áll az enyémtől. Épp ahogy olvasás előtt hallottam, úgy én is fenntartom ezek után, hogy ez tipikusan az a könyv, amit az ember utál vagy imád – és az értékelések továbbra is azt mutatják, hogy többet tartoznak a rajongói táborba, mint a sötét oldalra. Úgyhogy hajrá, tegyetek vele egy próbát… vagy ne. :D

KEDVENC KARAKTEREK:

Bár nem egyszer mutatkozott be címeres gyökérként – mondhatnánk úgy is, rendkívül Royalosan –, Easton-ben mégis ott volt az a plusz, amitől kilógott kicsit a testvérek sorából, ez pedig mondjon többet minden szónál. Bár neki is megvan a maga „sötét oldala”, valahogy a nyitottsága, közvetlen játékossága szerethetővé tette számomra. Volt, amikor kimondottan köcsögségek ömlöttek a szájából, de ezen alkalmakkor is őszinte volt és egyenes – nyoma nem volt rajta a testvérei játszmázásainak, amiket annyira utáltam. Tehát adott Easton, aki nem kimondottan jó ember, mégis a hibáival és gyengeségeivel igen jó elegyet alkotott a humora, a bajtársiassága, így szép lassan belopta magát a szívembe – de nem ennyi a történet. Ez az a pont, ahol a női olvasók 90 %-a ellőné a „Reed Royal, vegyél feleségül!” kártyáját, de én mondok különbet ennél pláne, mivel Reedtől kiver a hideg fene: ha már Royal, akkor miért ne beszélnénk inkább Callumról? Tény, hogy a neve kissé Gollamosan hangzik, egy wkiskey-s pohár ragadt a kezéhez és nem tudja, hogy csinálhatna mindent tökéletesen, de marhára igyekszik, és több törődés lakozik benne, mint a családja összes többi tagjában együttvéve. Én bírom a bácsit lol, amúgy mit bácsi… negyven év, az egy príma férfikor, nem?

KEDVENC RÉSZEK:

Akármennyire is ágáltam végig az Ella&Reed páros ellen, azért melengette a szívemet az a pár jelenet, mikor éppen nem akarták egymást kinyírni, és éppen nem is két kiéhezett mókusként kerülgették egymást, azt próbálva eldönteni, ki vesse rá magát hamarabb a másikra. Összességében ez egy rém beteg kapcsolat… de akadtak édes homlokpuszik és nagy ölelések is elvétve, amelyeket nagyon szerettem volna ha én kapom őket inkább. Persze nem Reedtől. 

KEDVENC IDÉZETEK:

„A sors keze a gyengéknek való: azoknak, akiknek nincs elég hatalmuk vagy kitartásuk, hogy kihozzák az életből, amit akarnak. Még én sem tartok ott. Nincs elég hatalmam, de egyszer majd lesz.”

***

„ – Brooke… ha ennyire fáj neked Callummal lenni, miért vagy vele?

– Te tényleg azt hiszed, hogy van olyan férfi, aki nem okoz fájdalmat? Ők ilyenek, Ella. Bántanak – ragadja meg a csuklómat. – El kell menned innen. Ezek a Royalok tönkre fognak tenni.

– Lehet, hogy pont azt akarom – felelem könnyedén.

Elenged, hátrahúzza a kezét, és megint magába fordul.

– Senki sem akarja, hogy tönkretegyék. Mindenki arra vágyik, hogy megmentsék.”

***

„ – Legyen egy szép estéd, pihenj, nézzél szappanoperákat…

– Szappanoperákat? Minek nézel te engem, ötvenéves háziasszonynak?

– Oké, akkor nézzél pornót! De ma este nem jössz velünk.”

***

„ – Szóval bevallod, hogy nem is szégyelled magad – vicsorogja.

g – Igen. Simán bevallom, hogy szégyentelen vagyok – vágok vissza. – A szégyenérzet és az erkölcsi tartás olyan embereknek való, akiknek nem kell olyan apróságok miatt aggódniuk, mint például, hogyan ehetnek egy dollárból egy tejes napig, ki tudják-e fizetni az anyuk orvosi kezelését, vagy tudnak-e neki venni morfiumot, hogy egy órán át ne legyenek fájdalmai. A szégyen luxus.”

BORÍTÓ: 5/5

Nem szép ilyen hasonlattal élnem, mikor eljutottam a poszt azon részére, mikor végre csak áradozni tudok valamiről… de ez a könyv valójában olyan, mint egy gyönyörű, csillogó, piros alma. Kívülről tökéletesnek tűnik, belülről meg rohad. Tehát épp amennyi mocsok rejtőzik odabenn a lapok között, a körítés éppen annyira betalál – de az már csakis pozitív értelemben véve. A Papír hercegnő borítója minden, ami maga a történet nem: kifinomult, harmonikus, tiszta és bájos – és természetesen kellően királyi és kissé fennkölt is, ezek révén pedig mégiscsak passzol a Royal-családhoz. Egyszerűen gyönyörű – ami miatt néha azon kapom magam, hogy úgy rajta felejtem a szemem és csorgatom a nyálam, mint Ella Reedre. Pfuj. 

PONTOZÁS: 5/2

Nagy bajban vagyok… vagy inkább a könyv van bajban? A megnövekedett pulzusszámom jelzem, nem a szerelemtől ver oly szaporán a szívem :P és a fortyogó agyvizem inkább ez utóbbira enged következtetni. Személyes tapasztalataim alapján a Papír hercegnő egy gyönyörű és megkapó külsőbe csomagolt erkölcsi süllyesztő, melynek helyszínén háromszázhatvan oldalon keresztül egy tündérmesével fűszerezett fuckin’ szappanoperának lehetünk a nézői. Akár akarjuk, akár nem… ugyanis a műfaji ismérvét megtartva a történet rendkívül addiktív. Az események magával sodornak, a cselekmény gördülékeny, a szerzőpáros stílusa pedig fiatalos és humoros is… de olvasás közben szembetaláltam magam a problémával, miszerint nagyon sokat számít, hogy mi van leírva, és nem csak az, hogyan. A Papír hercegnő az elkényeztetett, kőgazdag kölykök homokozója, ahol az diktálja a szabályokat, aki a legnagyobb homokvárat építette – onnantól pedig azt hiszi, joga van kedvére elvenni mások kisvödrét és lapátját. A karakterek vagy kegyetlenek és idegesítőek voltak, vagy épp nélkülöztek a logika minden fajtáját – s az ő ebből adódó szenvedésük és konstans szaporodási hajlamuk alkotta e 360 oldalt, a cselekményfolyamban felmerülő fekete lyukakat pedig többnyire sikerült betömni dollárkötegekkel vagy kanos gimnazista fiúk farkával. A Royal fiúk valóban tönkretesznek… de azt hiszem a szerzők és én egészen másra gondolunk ezalatt.

HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG ITT!