K. A. Tucker - Egyetlen kis hazugság | Blogturné + Nyereményjáték

„– Hogyan jön rá az ember, hogyan is élje az életét? [...]

– Jó sok kudarcba fulladt próbálkozással, Livie. Ez az egyetlen mód, amit ismerek.”

Eredeti cím: One Tiny Lie

Sorozat: Ten Tiny Breaths 2. (Tíz apró lélegzet 2.)

Oldalszám: 384

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Menekülés ​a hazugságok elől

Livie Cleary mindig is maga volt a tökéletesség – de hamarosan rá kell jönnie, hogy a tökéletesség nem is olyan nagyszerű, mint amilyennek beállítják, és az ember bizony néha hibázik, miközben próbálja kideríteni, ki is ő.

„Hadd legyek rád büszke!” Ezek voltak Livie apjának a hozzá intézett utolsó szavai. A szülei tragikus halála óta eltelt hét évben Livie minden tőle telhetőt megtett, hogy minden egyes döntésével, szavával, tettével eleget tegyen ennek, miközben hatalmas erővel és érettséggel gondoskodott a nővéréről. De most, hogy elkezdődnek az egyetemi évei, váratlan kihívások teszik próbára a kitartását – és a szívét.

Livie sziklaszilárd tervvel érkezik a Princetonra, és ezt végig is akarja vinni: remek eredményeket érni el az óráin; bejutni az orvosira; és találkozni egy rendes, tiszteletre méltó sráccal, akihez egy nap majd hozzámehet. Tervében egyáltaln nem szerepelnek vodkabombák, sem egy imádnivaló, bulikirálynő szobatárs, akinek nem tud nemet mondani, sem Ashton, az evezőcsapat arrogáns – és hihetetlenül vonzó – kapitánya, aki eddig sosem látott dühkitöréseket vált ki Livie-ből. Ami ennél is rosszabb, hogy Ashton a legjobb barátja és lakótársa annak a Connornak, aki viszont tökéletesen megfelel Livie elvárásainak. De akkor meg miért Ashton jár folyton a fejében?

Tetszett a Tíz apró lélegzet? Most hagyd, hogy magával ragadjon Livie története is!

Igen, teljes mértékben az én formám a második résszel vágni bele egy sorozatba… szóval azt hiszem bevallhatom, hogy koránt sem a Tíz apró lélegzet iránti rajongásom vezetett el a könyvhöz, sokkal inkább a csábító külföldi borító és egy gyengébb pillanatom. Akárhogy is, összetettem a két kezem, hogy az első kötet ismerete nélkül is felfogjam majd, mi történik, és nekifutottam izomból – pozitívan, bizakodva, már az első oldalakon nagyokat nevetve. Azoknak a nyugalmával, akik tökéletesen tudják, mi vár rájuk, s felkészülve a párórás kikapcsolódásra már hátra is dőltek képzeletben a brutálkényelmes fotelükben. Ez a valóságban persze inkább úgy fest, hogy naphosszat ki sem keltem az ágyból, de így kell ezt csinálni.

Ez az elbizakodottságom viszont csak nagyjából az első pár fejezet erejéig volt elég – hamarosan kezdtem úgy érezni, mintha egyre vékonyabb jégre merészkednék, ahol ugyan van még, ami megtartson, de nem elég erős ahhoz, hogy biztonságban legyek. És nagyjából így egyensúlyoztunk a történettel egészen a végéig… egy kritikus ponttól kezdve. Egy olyan kritikus ponttól, ami nélkül azt hiszem szemet hunytam volna a többi sérelmem fölött, ez viszont úgy rázott meg a beköszöntével, mint az áram, a hajam égnek állt, csak meresztettem a szemem, aztán hallattam némi szenvedő hangeffektet, amiért ismét szemtanúja lehetek annak, ahogy ebből a ronda nagy kliséből próbál egy írónő várat építeni. És nem mondom… egy kellemes ház azért összejött belőle… de csillagos ötös vár szerintem nem épülhetett volna ilyen alapokra.

Insta love… insta love mindenhol. A romantikus irodalom ismert toposzainak nevezetesen olyan díszdarabjáról beszélünk, melyhez csupán egyetlen szót fűzhetek: miért???

Tudom én, vannak tipikus remekbeszabottan vonzó emberek, napbarnított bőr, BrighWhite fogsor, kockahas, markáns vonások, igéző barna szempár… és igen, ha szembejön velem Nick Bateman instagramon, én is elalélok egy pillanatra. Tudjunk bármennyit is a nemek közti különbségekről, néhány apróságban talán a férfiak, és mi nők is egyformán vagyunk kódolva: ha vonzó embert látunk, valami feléled bennünk. A hölgyeknek talán megremeg a lába vagy a gyomra, a pasiknak többnyire egy nemesebb testrésze jelzi, hogy bemérte a prédát, de lehet, hogy egyszerűen csak konstatáljuk, hogy tetszik, amit látunk. De ez egy dolog. Mégpedig igen alapvető… olyan, amit maximálisan értek és el is fogadok.

Azt ellenben sem nem értem, sem nem fogadhatom el, hogy egy efféle szembesülés hogyan eredményezheti másodpercek alatt egy emberi lény amúgy igen sokrétűen működő agyának beszűkülését egyetlen személyre. Ha könyvünkben fizikai vonzódásról beszélnénk, akkor rábólintanék – nagy gonosztevők a hormonok, tudjuk jól.  Ha tehát Livie meglátva Ashtont, és tudomásul véve teste minden porcikájának bugyiolvasztó tökéletességét egyszerűen rá akarná vetni magát a srácra… nos, azért néznék egy nagyot, de azt mondanám, egye fene. Na de arra, hogy a lány meglátja azokat a milkacsokit megszégyenítő kockákat, a tulajdonosukban felfedez egy világméretű seggfejt és még ez után is egész nap csak rá gondol, elpirul akárhányszor csak meglátja, és akárhányszor a társaságában van, úgy viselkedik mint egy zavarban lévő szűzlány (de hát egek… végül is éppen az)… erre szavam sincs. Talán csak annyi, hogy hagyjon már, komolyan.

Különösképp bántott a dolog, ugyanis mind Livie-ben, mint Ashtonban megfogott valami már a kezdetektől fogva, a maguk furcsa módján pedig mindketten kifejezetten szerethető karakterek voltak. Külön-külön élettel telik, valóságosak és emberik, ugyanakkor mikor elkezdtek összefutni a szálaik, hirtelen olyan messze kerültünk a realitás talajától, mint én egy ötös matek érettségitől. A kapcsolatuk alakulásában már nem volt semmi valóságközeli – igazából egy az egyben végiglépkedett az egyik legelterjedtebb NA klisé szakaszain. Eleinte ellenállást tanúsítottak a másik irányába: bár a testi vonzalom megvolt, a lány nyilvánvalóan ódzkodott az egyetem ügyeletes hímringyójától, aki pedig hogy, hogy nem, a Livie-vel megesett apró futó kalandját őrizte volna hétpecsétes titokként. Aztán csak kerülgetik egymást. Összefutnak itt, összefutnak ott. Egyszer szó szerint, ami természetesen egy „a bajba jutott lány” megmentése epizódot is magába foglal. Elcsattan egy-egy csók, de szereplőink – különösen Ashton – mindig visszatáncolnak: magyarán ha lépnek is egyet előre, utána két lépés következik hátrafelé, nehogy véletlenül haladjunk. Néha már úgy éreztem, ez a srác teljesen önmaga ellensége. A lényeg viszont annyi, hogy egy vadul átbulizott éjszaka után ez a kettő nem is tud másra gondolni…két hét után pedig ott tartunk, hogy „te nem egy egyéjszakás kaland vagy nekem, te vagy a mindenem.” Tessék, elhangzott a mondat, amit én lány létemre még nyolc hónap együttjárás után se ejtettem volna ki a számon nyolc év után sem…, Ashton meg egy részeg csók és nulla ismeretség után nyögte be, ami egyaránt utal a férfi nemiszervének hiányára és az írónő durván eleresztett fantáziájára. Itt meghaltam egy kicsit. Nekem őszinte bizalmam volt ebben a könyvben… de ilyen szintű insta love-val ölni lehet.

Innentől már kész dominó-effektben éreztem magam, ezerrel megindultunk azon az átkozott klisé-lejtőn, amiért eszméletlenül haragudtam ám. Kezdődött minden a már jól kivesézett „szerelem” első látásra dologgal, majd románcunk kiteljesedett egy harmadik féllel, így életbe lépett a kettes számú kedvenc klisé, a szerelmi háromszög. Noha mind a négyszáz oldal alatt jól tudtuk, hogy Livie szíve és szüzessége olyan fődíj, amivel végül úgyis Ashton fog elszaladni, kellett az egyenletbe egy Connor némi színfoltnak – meg persze azért, hogy a látszólagos tökéletessége mögött megbúvó hibáival kiemelje vetélytársa valamennyi jó tulajdonságát. Újabb közhely a jófiúk unalmas megvilágításba helyezése, a kényszerkapcsolatok, a főszereplők sötét tragédiákkal teli múltja, a szemérmes szűzlány mellé beosztott vadóc és mocskos szájú legjobb barátnő… szóval van miből válogatni. De én legszívesebben már elengedném mindet.

Sajnos a szememben az Egyetlen kis hazugság túlságosan beleolvad az átlag new adult regények sorába a felsorolt negatívumokkal, így bosszankodtam és sóhajtoztam eleget… de ennyi kemény szó után talán ideje lenne végre szót ejtenem azokról a dolgokról is, amelyek ellensúlyozták K. A. Tucker valamennyi ellenem irányuló rémtettét. Mert akárhogy is, a kötetben még így is bőven maradt érték, maradtak dolgok, amiket szerethettem, élvezhettem, és amelyek miatt kitartottam, mégpedig olyannyira, hogy le sem akartam tenni a könyvet.

Az egyik egyértelmű oka ennek a szerző magával ragadó írásmódja: gördülékeny, olvasmányos és szerethető – ugyanis egyszerre alkot érzéssel és humorral, ebből a kettőből pedig épp a megfelelő elegyet sikerült kihoznia. Ágáltam ugyan főszereplőink sötét múltja ellen, de persze tudom én, hogy kellett szőni a történetbe valami olyan témát, ami kellően elgondolkodtat, és persze gyomorszájon vágja a finomabb lelkű olvasókat – emellé viszont tökéletes döntés volt hangosan nevetős párbeszédeket, karaktereket és szituációkat állítani. Bumm, máris kevésbé vesz erőt az emberen a new adult féle tömegdepi!

Na de ami a legjobban érintett történetünk négyszáz oldala alatt, az maga az üzenete, az, amit Livie példáján keresztül közvetített. Tény, hogy nagyon kezdetleges módon… mi több, felületesen, de ezúttal értékelem magát a törekvést is, ugyanis rendkívül fontos témát vetett így fel: a lelki egészségét. Oké, joggal mondhatjátok nekem erre, hogy csak mutassak egy könyvet, amiben a szereplőknek nincs valami őrületes világfájdalma… de nem is arról van feltétlenül szó, hogy van-e gond, vagy sem, vagy a szereplőnk lelki élete rendben van-e, esetleg totál csőd az egész. Az igazán fontos az lenne, hogyan kezeli a problémáit – azok hogyan hatnak rá, és fordítva: ő hogyan képes változtatni a fennálló nehézkes helyzetén.

Livie nyíltan megmutatja, hogy a problémák nem oldódnak meg maguktól – attól pedig még annyira sem, hogyha magunkba fojtjuk őket, nem is véve tudomást a létezésükről. A visszatartott érzések és indulatok előbb utóbb egyesült erővel törnek ki; pusztíthatnak, szokatlan jelenségeket, viselkedésmintákat eredményezhetnek… akárhogy is, ártanak. Éppen ezért pozitív fordulat volt számomra, hogy a legtöbb NA sztorival ellentétben Livie-nek valós segítsége is akadt, ő pedig ha nehezen is, de megtanult élni vele. Imádtam, ahogy Dr. Stayner, a pszichológusa a formabontó ötleteivel valóban kihozta azt a rejtett személyt, aki ott élt mindvégig Livie lelke mélyén.

Tehát szerettem ezt a fajta problémamegoldást, szerettem azt, hogy Livie példája azt sugallja, ne féljünk megmásítani egy döntésünk, ne féljünk új utat választani, ha a régi mégsem való nekünk, ehhez pedig hozzáadhatjuk a kórházi ikrer szálát és az írónő gördülékenységét… és mégis csalódott vagyok. Csalódott a könyv miatt, és csalódott, ami magamat illeti – ugyanis úgy érzem, abban, ahogy megéltem Livie és Ashton történetét, nagy szerepe van már a változóban lévő ízlésemnek is. Nem tudom hol jár már az a Virág, aki káros mennyiségben nyomta a romantikus regényeket néha bizony válogatás nélkül, de az az elvetemült nőszemély engem hagyott maga után: fél lábbal még az NA táborban, félig kívülről szemlélve és kritikát alkotva. Szóval ezúttal így ütött ki a dolog.

A történetet elsősorban azoknak ajánlom, akik olvasták és szerették a sorozat előző részét, a Tíz apró lélegzetet – ugyanakkor megjegyzem, hogy a kötet megértését nem gátolja az sem, ha az előző rész kimaradt. Ajánlom azoknak, akik nagy szerelmesei a romantikus NA műfajának, és olyan színtiszta kikapcsolódást keresnek, amibe még némi klisé és középszerűség is belefér, ha eközben szórakoztat.

Kedvenc karakterek:

Legalább valamin nem kellett sokat gondolkoznom: kapásból rávághatom, hogy Dr. Stayner. Az tény, hogy szakszerű agykurkászt képzelve lelki szemeink elé nem őt fogjuk meglátni, de minden formabontó, őrületes ötletének megvolt a maga fontossága és pozitív, segítő hatása. Nem mindennapi figura, akin rengeteget nevettem a történet során.

Kedvenc részek:

A könyv elejét élveztem a legjobban, a folyamatot, ahogy Livie lassan belerázódott a tőle kissé karakteridegen dolgokba, s magába az egyetemi életbe, a bulikkal, fura alakokkal, kriptonitként ható vodkabombákkal és sármos Ashtonokkal együtt. Persze nem lett volna ez akkora durranás, ha nincs mellette az őrületben a nővére, a szobatársa, meg persze a kissé agyament pszichiátere, aki mobilon keresztül rugdosta hátsófélen kifelé a komfortzónájából. Nos… szórakoztató volt! :D

Kedvenc idézetek:

„Néha előfordul, hogy az ember olyan döntést hoz, amit utána megkérdőjelez. Erősen megkérdőjelez. Nem bánja meg igazán. Tudja, hogy valószínűleg jól döntött, és hogy valószínűleg előnyére fog válni a dolog. De azért még rengeteg időt tölt azzal, hogy azon mereng, mégis mi a franc járt a fejében.”

***

„– Elmentem kocogni. Tudja, kipróbáltam valami újdonságot. Valami szórakoztatót.

– Ó, tényleg? És jól szórakoztál?

– Mankóval járok, dr. Stayner. Kiment a bokám.

– Hm. Nos, ez nem hangzik túl szórakoztatónak. Mondjuk, a kocogás sem.”

***

„Jeleztem neki, mennyire furcsa és szakszerűtlen, hogy a családi pszichiáter nálunk szálljon meg. Erre ő emlékeztetett, hogy dr. Staynerben minden furcsa és szakszerűtlen, úgyhogy ez az egész tulajdonképpen teljesen logikus.”

***

„Minden rendben lesz. Okos vagy. Erős vagy. Bla, bla, bla… Olyan semmitmondó és nemtörődöm válaszok.”

Borító: 5/4

Mit mondjak… a könyv végére kellett érjek, hogy megszokjam és megszeressem azt, amit a fedelén látok. Nem azért, mert nem találom szépnek… de már említettem, hogy az eredeti, külföldi borítót és engem igen erős szerelem fűz egymáshoz, amitől nehéz volt elvonatkoztatnom, mikor megkaptuk a magyar kiadás borítóját. Ezt félretéve azonban el kell mondjam, hogy ez utóbbi is kifejezetten igényesre és látványosra sikerült, hangulatában pedig szépen illik a korábbi kötetek sorába.

Pontozás: 5/3

Úgy adódott, hogy a sorozat előző részét, a Tíz apró lélegzetet nem olvastam, így nem tudhatom, hogy ahhoz viszonyítva jobbra vagy rosszabbra számíthattam volna, mikor nekivágtam a folytatásnak. E tapasztalat híján csak annyi marad nekem, hogy az Egyetlen kis hazugságot mérlegre tegyem a műfajának többi képviselőjével – ámbár ezt talán jobb lenne, ha mellőzném… Oké, ez kissé túl szőrösszívű kijelentés – még részemről is. Nem beszélünk katasztrófáról, hála a jó istennek meg minden mennynek és pokolnak. A szerző írásstílusa gördülékeny, kifejezetten szerethető, s el ne felejtsem, hogy mulattató is, és persze meg ne feledkezzek olyan komoly felvetülő témákról, mint a lelki egészség vagy a gyász. De ez van, a new adult, romantikus műfajon vezető ösvény tele van akadályokkal, buktatókkal, amelyeket K. A. Tucker ahelyett, hogy egy kecses szökkenéssel átugrott volna, elkezdte maga előtt tolni valamennyit, így kész klisé-halmot tornyozva fel a történetük végére. Akadt minden, a tragikus sorstól kezdve a szerelmi háromszögen át egy kiadós insta love-ig… ez pedig az én gyomromat erősen megfeküdte, de afelé hajlok, hogy ebben már több van az én megváltozott ízlésemből, mint ennek a tipikus NA könyvnek a hibáiból. A műfaj rajongóinak nyugodtan ajánlom a figyelmébe… aki viszont érettebb olvasmányok irányába húz, annak bőven kihagyható szerintem.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Könyvmolyképző Kiadó elhozza nekünk idén novemberben a Tíz apró lélegzet folytatását. A 2. kötetben végre jobban megismerhetjük Kacey húgát, Livie-t is, és természetesen kiderül többek között az is, hogy ő miképpen dolgozta fel a gyászt, amit szülei elvesztése okozott. A múlt árnyai azonban a jövőjét is befolyásolhatják, hiszen Livie megkezdi az egyetemi éveit, ami miatt nemcsak a nővérétől, de minden megszokottól távol kerül. A lánynak muszáj lesz kilépnie a komfortzónájából, új és nehéz döntéseket hoznia, és talán, ha megengedi magának, még a szerelem is rátalálhat. Ha Ti is kíváncsiak vagytok arra, hogy Livie sorsa miképpen alakul, akkor tartsatok velünk, és játszatok az Egyetlen kis hazugság három példányának egyikéért!

Dr. Stayner, Livie pszichiátere adta az ötletet mostani nyereményjátékunkhoz. A játék során “híres” magyar pszichológusokat/pszichiátereket kell felismernetek kép és leírás alapján. A rafflecopter doboz megfelelő soraiba az orvosok nevét várjuk.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Széchenyi-díjas magyar-amerikai pszichológus. A flow-élmény, vagyis egy nagyon összpontosított elmeállapot pszichológia koncepciójának megalkotója.

Állomáslista

11.12. Könyvvilág

11.14. CBooks

11.16. Deszy könyvajánlója

11.18. Sorok között

11.20. Angelika blogja

11.22. Never Let Me Go

11.24. Dreamword

a Rafflecopter giveaway

Jasinda Wilder - Zuhanunk egymásba

„A fájdalom elől nem lehet elrejtőzni. A fájdalmat nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Fájdalom, gyász, düh, szenvedés… ezek nem szívódnak fel csak úgy… Egyre nagyobbak lesznek, amíg végül összeadódnak, és elemésztik az embert. Meg kell tanulni együtt élni velük, és elfogadni őket. Meg kell adni a fájdalomnak, ami jár neki.”

Eredeti cím: Falling Into Us

Sorozat: Beléd zuhantam 2. (Falling 2.)

Oldalszám: 480

Megjelenés: 2016

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 3499 –

Azt hitted, ismered a teljes történetet…

Kyle Calloway halálával Nellben is meghalt valami. De nem egyedül ő az, akinek küzdenie kell. Kyle halála ugyanis hatalmas űrt hagyott maga után szülei és bátyja, Colton lelkében és szívében is. A lányt pedig, akit szeretett, teljesen összetörte.

És amit soha nem sejtettél volna:

Becca de Rosa Nell legjobb barátnője. Miközben minden erejével barátnőjének próbál segíteni, Becca élete is gyökeres fordulatot vesz, és hamarosan már semmi sem az, aminek egykor hitte.

Jase Dorsey a tizenhatodik születésnapja utáni héten randevúra hívja Nellt, de végül az egész dugába dől. Ám nem tudhatja, milyen tragédiák és csodák történnek majd egy véletlen nyomán.

Most és mindörökké? Válaszd a csodát!

Tipikusan az a könyv, amit becsukva kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek, de mikor megkérdezik mi ütött ki, nem tudok mit válaszolni. Túl jó volt, és túl rossz, továbbá egyik sem és mindkettő egyszerre. Összeszedettségem nem ismer határokat, de nézzétek el nekem. Ezen a történeten tényleg érdemes a teljes zavarodottságig elgondolkodni – még akkor is, ha már nagyon felejteni akarom. Á, nem is várom, hogy értsétek meg. Én sem tudom.

A jelenleg tárgyalt könyvvel lényegében a véletlen hozott össze: a sorozat előző részét szándékomban állt egyszer, valamikor, a nagyon távoli jövőben elolvasni, ezen azonban addig nem is gondolkodtam, egyszerűen csak úgy hozta a sors, hogy mikor éreztem magamon eluralkodni a Rubin Pöttyös megvonás tüneteit, ez éppen újonnan bekerült a könyvtárba. Nem különösebbem hatott meg hogy egy sorozat későbbi része, ahogy az sem, hogy igazából nem érdekel a sztorija – kiéheztem, szükségem volt rá. Aztán persze a kezdeti lelkesedésemet úgy öt oldal elolvasása után teljes apátia követte, karöltve a gondolattal, hogy úgy ahogy van, olvasatlanul visszaviszem.

És ezzel igazából elmondtam mindent, amit olvasás közben éreztem. Egyszer fent, egyszer lent. Az „úristen, nem tudom letenni”-től egyenesen vezetett az út „inkább feladom”-ig, aztán újra előröl, egy végtelen érzelmi hullámvasutat generálva. De olyan igazit, adrenalinnal és hányingerrel egyszerre.

Áh, még mindig nehezemre esne megmondani, hogy tetszett-e vagy sem. Mert ez igazából éppen úgy változott, mint a hangulatom szokott – rohadt gyorsan és hirtelen, aki pedig ismer, tudja, hogy az milyen is… Az ilyen periódusaim pedig tényleg tökéletesen ráilleszthetők erre az olvasmányélményre. Marhára nem érdekelt, majd hirtelen megfogott benne valami, és akkor tiszta lelkesen végiggaloppoztam az első felén, ezután persze megérkezett Holtpont nevű drága barátom, aki ahol tud, segít, így pár fejezeten át csupán vánszorogtam és az élet értelmét kerestem elhivatottan. Ezt meg mi követte volna, ha nem a klasszikus „egyik fejezetben tetszik, a másikban nem” felállás? Mintha csak magamat látnám ahogy az emberekhez viszonyulok. És beteg, de ha erre gondolok, tudom, hogy ezúttal velem van gond… én mégis előszeretettel hibáztatom a könyvet is. Főleg a könyvet. Mert nem vagyok hülye, tudom, hogy ezzel valami hibádzott. Nem csak én vagyok túl szeszélyes, meg kritikus. Igaz? Ugye??!

Kezdjük példának okáért azzal, hogy íme újabb New Adult regény, amely a klisék végtelen tárházából épített várat. Talán kicsit mélyebben leásott a szarkupac aljára, amihez már érthető módon nem sokaknak van gusztusa, de ez a lényegen nem változtat sokat, maximum örömmel konstatálhattam, hogy legalább a nemi erőszak, a „szexi srác a szomszédban” a „halott szülőket mindenkinek!” és hasonló bravúros alakítások ezúttal kimaradtak a repertoárból. De sebaj, azért egy menő, szexisten élsportoló meg egy csendes és visszafogott, tapasztalatlan leányka megmaradtak a standardból, csak hogy ne ébredjen fel senkiben a hiányérzet Reni és Cortez kór pls. Kaptunk egy csipetnyit a családi erőszak szálból – éppen annyit, hogy a történet első felére is jusson egy konfliktus –, némi tiltott szerelmet, megtapasztalhattuk, mi sül ki a „ha nincs ló, jó a szamár is” szindrómából, újraelemezhettük mi a helyzet a fiú-lány barátságokkal még mindig baromság, úgy ahogy van, végezetül pedig megkaptuk összegyúrva egy robbanásveszélyes masszává az összes elképzelhető tragédiát és nagystílű problémát mert a tömegöngyilkossági inger menő.

Könyörgöm.

Ezeket mind összevetve nem is egészen világos, mi okból született meg a történet, ahogy az sem, milyen erők feszítették szét belülről íz írónőt, amelyek mindenképp ennek a megírására ösztönözték. Komolyan, teljes homály fedi számomra e mű keletkezésének körülményeit, ahogy nem tudom hova tenni a molyos 85+-os százalékot és a maximum pontos értékeléseket sem. Vonatkoztassunk el egy percre az én érzéseimről, és vessünk egy pillantást egy bekezdéssel fentebbre. Ezek a tények. És minden sorból csak úgy árad a középszerűség.

A kérdés pedig ennek ismeretében csupán annyi, hogy akkor mégis mi az, amiért nem fejezem be ezen a ponton az értékelést, nemes egyszerűen letudva annyival, hogy „gyermekeim, amennyiben nagyra tartjátok becses és mindig oly kevés szabadidőtöket, akkor sürgősen felejtsétek el e mestermű létezését”? Hogy mégis miért? Mert mindig volt egy reménysugár. Hol halványabb, hol erősebb, de Jasinda Wilder mindig adott néhány kapaszkodót, amelyek segítségével már csak az ember személyes akaratától függött, szeretné-e megszeretni a sztorit, a szereplőket, az érzéseket, amelyeket közvetítenek a leírtak. Én pedig túl a felismerésen, hogy lényegében az egész nem nagy szám, igyekeztem élni minden lehetőséggel, hogy találjak Jason és Becca történetében valami szerethetőt, pontosabban az övékben és a többiekében is – noha sokszor éreztem, hogy ott csúszott valami végleg félre, mikor az írónő úgy döntött, megpróbál egyszerre több pár életébe engedni betekintést. Nem kellett volna.

Döntő többségben a történet Jason és Becca sztoriját, az ő megismerkedésüket, kapcsolatukat, közös éveiket kíséri végig, azonban csak a regény első fele szentel nekik kizárólagos figyelmet. Valószínűleg azért, mert ez még tényleg csak a szerelmük kezdetét, érzelmeik kialakulását mutatja be, mely nyilván bővebb kifejtést igényel, mint egy összeszokott, sokéves páré. Őszintén nekem ez volt a kedvenc időszakom, s olvasmányélmény szempontjából a leginkább sikeres is: nem tökéletes, ahogy az egész történet sem az, de itt legalább sikerült kapásból megkedvelnem a karaktereket, és így evidens, hogy szívesen csöppentem bele bizonytalan kis világukba párszáz oldal erejéig. Jason szerintem lehetetlen, hogy ne lopja be magát minden lány szívébe legalább egy kicsit – nálam leginkább ez utóbbi szó érvényesül, valahogy minden pozitív tulajdonsága ellenére sem került közel a szívemhez, de ez egy percig sem jelenti, hogy nem tartottam abszolút nyerő főszereplőnek. Tény, nem igazán kap a karaktere dimenziókat, a maga kis egyszerű és klisés módján megfelel a könyves álompasi elvárásoknak, magyarán kívül-belül tökéletes és szeretnivaló. Számomra talán túlságosan is, ugyanis enyhén azt hiszem bukok a tökéletlenségekre, amelyek igazán élővé, különlegessé teszik a karaktereket – és a való életben is az embereket –, de a lényegen ez nem változtat, attól még muszáj kedvelni Jase-t is.

Beccával már kevésbé tudtam egyértelmű döntésre jutni most joggal kérdezhetitek, hogy miért, az előbb talán egyértelmű voltam-e, válaszom pedig az, hogy ne keressétek a logikát, mert nincs. Nem tudom ti hogy vagytok ezzel, de legyenek a klisék már úgy átlagosan is eléggé bosszantók, egy női karakterben sokkal bántóbban szemet szúrnak, így egy apró szájhúzással, de amúgy lazán elsétáltam Jason tökéletessége mellett, de nem tudtam ugyanezt megtenni Beccánál is. Kezdetben hozta a szememben a tipikus szürke kisegér figurát, amivel már a nemlétező tököm is televan: a csendes, visszafogott, szerencsétlen, önértékelési problémás, prűd és tapasztalatlan lánykát, tipikus prototípusát az olyan féléknek, amelyek az életben nem valók az ostoba, kigyúrt élsportolóknak bár én kérek elnézést, mert Jason sportolóhoz képest meglepően értelmes. Így első benyomásra csak forgattam a szemem, de Beccának mondhatni sikerült magát tisztára mosni a gyanúmtól, hogy kioszthatom neki az év legunalmasabb főszereplője díjat. Bár némileg gyenge jellemre utal, amekkora változáson keresztülment Jason mellett, nem emberi, hanem az én szórakozásom szempontjából ennek csak örültem. Innentől már nem tartott soká megkedvelni a meglehet továbbra is visszafogott, kedves, de ugyanakkor humoros, vakmerő, szexi Beccát.

Hamar világossá vált számomra, hogy akármilyen beteges körülmény hatására találtak is egymásra ők ketten, rendkívül édes páros, ezért volt különösen nagy öröm olvasni róluk – de azt hiszem itt az idő szót ejteni azokról is, akiknek benne volt a keze az ő bimbódzó kis kapcsolatukban.

Például Nellről… istenem, senkinek még egy ilyen barátnőt nem kívánok. Tény, nekem már az elején sem sikerült annak a bájos, kedves lánynak látni, amilyennek leírták. Nem cáfolt rá különösebben, hogy az lenne, nemes egyszerűséggel nem volt számomra szimpatikus, és ez nem is változott a történet folyamán. Talán én ítéltem meg rosszul, talán túl keményen állok hozzá s nem vagyok kellően tekintettel a körülményekre, de sorra minden epizódszerepénél csak az önzését láttam megcsillanni, az önzését, mártíromságát, önsajnálatát, makacsságát és azt, hogy ellök magától mindenkit… arról nem is beszélve, ugyebár az ő révén jött be jobban a Kyle-szál ebbe a részbe is, én pedig nagyrészt ezt okolom azért, hogy egy bazinagy rohanás és kidolgozatlan felfordulás lett a könyv második fele. Ha jól tudom, kettejük kapcsolatát, Kyle balesetét és Nell ez utáni felépülését taglalja a sorozat előző része, és bár tudatában vagyok, hogy ezek az események valahogyan kihatnak a többi karakterre is, nem egészen világos, miért kellett ezt az eseménysort is ilyen erősen behúzni ebbe a sztoriba is. Hiszen a főszereplő párosnak is bőven megvannak a maguk problémái és drámái, mégpedig éppen egy klisés romantikus történetre elég. Nem hiszem, hogy ez fokozásra szorult volna.

Mint írtam, szerény véleményem szerint itt siklott teljesen félre a könyv második fele, itt változott egy kidolgozatlan, ugribugri eseménymasszává: Minden fajta tragédiából elcsepegtetett egy picikét az írónő, de a nagy kapkodásban és az események sűrűjében koránt sem eleget, hogy bármit is igazán át lehessen érezni, és hatni tudjon az olvasóra. És tudjátok mit? Hiába a történet akármennyi a pozitívuma – az erős központi páros, a bájos romantikus szál, az üde színfoltokként szolgáló szabad versek, a sok kikapcsoló és édes kocsikázás… –, és eltörpül az összes negatívum is, ha a kötet második felére gondolok. Ez felülír mindent, mert egyszerűen túlságosan összecsapott hozzá, hogy könnyen túltegyem magam rajta. A Zuhanunk egymásba előtte is távol állt a tökéletestől, de azt hiszem, ezt a nagy hibát kellett volna csupán mellőzni ahhoz, hogy még a tökéletlenségei ellenére is élvezhető maradjon a könyv.

Összességében ajánlom azoknak, akik képesek voltak követni az értékelés hullámzását, s nem vesztették el a fonalat az „egyszer jó, egyszer rossz” típusú ugrálásom közben – nekik már a könyv sem okoz majd nagy megpróbáltatást ilyen szempontból. ;) Ajánlom a romantika, és az NA műfaj kedvelőinek, azon belül is talán inkább azoknak, akiknek kevés, s talán nem is olyan színvonalas darab akadt eddig a kezébe, ugyanis ha egyszer valami túl magasra teszi a mércét, akkor már nehéz tolerálni a középszerűséget. Ajánlom azoknak, akik csak ki akarják kapcsolni az agyukat pár órára – akik kíváncsiak egy bájos szerelmi történetre, de nem rettennek el a fájdalomtól sem, ami itt-ott mindig felüti a fejét a cselekmény során, s mindig tesz róla, hogy kicsit összetörje a szíveket, ha valaki fogékony a karakterek bánatára.

Kedvenc karakterek:

Nehéz a döntés, ugyanis akárcsak a könyvvel, úgy a legtöbb szereplővel is hullámvasút szerűen alakult a viszonyom… kivéve Jasont – ami ha engem kérdeztek, felettébb különös. Nem avattam a személyében új könyves álompasit, nem estem bele, nem éreztem késztetést ódákat zengeni a tökéletességéről, mégis, összességében tudom, hogy egy ilyen srác az, akiről a szíve mélyén minden lány álmodik. Rendes, megértő, vicces, harmonikus elegye a bájos jófiúknak és a keményöklű rosszaknak is. Azonban velem nem ezen tulajdonságai által szerettette meg magát, sokkal inkább a cselekedetei hoztál közel hozzám, az, ahogy Beccával bánt, majd ahogy később a gyermekükkel is. Meg kell zabálni.

Kedvenc részek:

Elsősorban a könyv eleje… á, nem is egészen a könyv eleje, inkább a tényleges cselekmény kezdete áll hozzám legközelebb, középpontban Jase és Becca szerelmének kibontakozásával. A körülményeket és kiváltó tényezőket nevetségesnek, magát a kapcsolatot ellenben kimondottan aranyosnak találtam, és öröm volt végig követni, ám mikor elkezdett az írónő nagyobbakat ugrani az időben, úgy éreztem, hirtelen átcsaptunk szappanoperába… de még így is, a történet legvégén még jelentett egy aprócska fénysugárt számomra főszereplőink szülővé válása. Ne is kérdezzétek, én sem értem, elvégre utálom a gyerekeket… de itt olyan bájosan és idillien sikerült megjeleníteni a témát amilyen a valóságban sosem lehet :P.

Kedvenc idézetek:

„Ha azok bántottak leginkább, akiknek a legjobban kellett volna szeretniük, ha a fizikai fájdalmon keresztül keresed a kiutat a lelki gyötrelemből, ha elutasítottak, mert nem vagy tökéletes, akkor neked szól ez a könyv. Téged is szeret valaki; nem vagy egyedül; gyönyörű vagy.” (ajánlás)

***

„Ízlés és stílus kell ahhoz, hogy az ember kívánatos legyen, de nem ribancos.”

***

„… a problémáknak szokásuk utánamenni az embernek, lévén a lelkében vannak.”

Borító: 5/2

Nálam ez most egyszerűen nem talált be – még ha a borítóképre a szájamat húzva rá is bólintanék, a betűtípus és a cím furán odapotyogtatott szavai akkor is teljesen elrontják a látványt, arról nem is beszélve, hogy az én ízlésemnek ez már undorítóan rózsaszín. Nem olyan „kiég a retinám, ha ránézek” módon, inkább olyan vattacukros, émelyítően nyálas benyomást kelt bennem, amit sötét lelkem nem tolerál.

Pontozás: 5/3

Jó és rossz, vidám és fájdalmas, szelíd és szenvedélyes, bájos és nyálas, élvezetes és szenvedős, pörgős és egyhelyben toporgós, szívszorítóan szép és kiidegelő, klisés és egyedi, mindezt egyszerre. A Zuhanunk egymásba egy végeláthatatlan kötéltánc – az ember hol jobbra billen, hol balra, de minden percben keményen küzdenie kell, hogy egyensúlyban tudjon maradni. Voltak a könyvben fejezetek, amelyekre kész sikerszériaként emlékszem vissza, és olyan mélypontok, ahol nem is akartam folytatni. Percek, mikor teljesen odavoltam, és olyanok is, mikor durván le akartam pontozni. Most pedig, értékelés előtt állva csak ezt a kuszaságot látom, ezt a megállás nélküli hullámvasutat – amiről ha megkérdeznék, milyen magas, ugyebár szintén nem szolgálhatnék egyértelmű magyarázattal. Hol ilyen, hol olyan, összességében meg közepes – ahogy az adott regény is az lett. Talán kevesebb szappanoperás dráma rövid részekre egybesűrítve, vagy egy fokkal nagyobb terjedelem, hogy legyen hely igazán kibontani a konfliktusokat; talán néhány mellékes karakter kiírása, vagy az olyan részletek elhanyagolása, amelyek csak klisét szültek… talán ezekkel még lett volna lehetőség feljebb tornászni a pontot, de hogy pozitívabb oldalról is megközelítsem a témát, ez megoldható lenne egy kicsit több Jase-Becca jelenettel, esetleg különös tekintettel a jövőjükre, ugyanis az ő párosukat abszolút kellemes részének tekintem a történetnek.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!