Rossz csillagzat alatt | Leisa Rayven - Hitvány Rómeó

„Olyan törékenynek tűnik az üveg, mégis túlél, karcolással, repedéssel akár. Személy szerint unalmasnak találom a hibátlan üveget. Ezeket mind azért szeretem, mert túléltek. Ettől szépek a szememben.”

Eredeti cím: Bad Romeo

Sorozat: Starcrossed 1.

Oldalszám: 500

Megjelenés: 2018.

Kiadó: Libri (Insomnia)

Ár: 3599 –

Amikor Cassie és Ethan a színművészetin találkoznak, a levegő is felforr körülöttük.

Cassie igazi jó kislány, nehezen találja a helyét a folyton bulizó művészdiákok közt.

Ethan ezzel szemben vérbeli rosszfiú, vad, tüzes, félelmetes és mégis érzékeny.

Akár a Romeo és Júlia amiben címszerepet kapnak Cassie és Ethan szerelme is mintha a csillagokban lett volna megírva amíg Ethan össze nem törte Cassie szívét, mindörökre eljátszva a bizalmát.

Valami rejtélyes okból, olyan rád nézni, mint megtalálni valami értékeset, amiről nem is tudtam, hogy elvesztettem.

Évek múlva a szívtipró visszatér, hogy ismét felforgassa a lány életét érintésről érintésre. Fokozatosan újraélik titkos diákszerelmük minden felemelő és pusztító pillanatát, mígnem rájönnek, hogy a csillagokban írt szerelemnek nem kell tragédiával végződnie.

Rossz nyelvek úgy beszélik, hogy a Rómeó és Júlia a világirodalom legjelentősebb szerelmi története. Nos, ami engem illet, én inkább úgy tartom, hogy a világirodalom története során keletkezett legkegyetlenebb fájdalmas emberkínzás és ostobaság. Röviden és kíméletesen, de bemelegítésnek ennyi elég. Így történhetett tehát, hogy Leisa Rayven könyvének címe kész atomrobbanást indított agyam mazochista felén – a kíváncsiság legyőzte az ódzkodásomat, tudjátok, amúgy is rég olvastam olyan könyvet, ami úgy istenigazából felbosszantott volna. A szívem mélyén szeretni akartam, még mélyebben viszont úgy éreztem, erre semmi esély, de mindegy is… legalább átadhatom magam egy kis időre énem sötétebbik oldalának, meg ilyesmi.

Így indult a történetünk, aztán ötven oldalig küzdve magam azt fontolgattam, hogy gyenge leszek, és inkább hagyom a projektet – és mivel totál jól tudok szilárd döntéseket hozni, épp ezután az elhatározás után visszafeküdtem az ágyba olvasni. Nem bántam meg.

Az alap, amire az írónő építette a történetet, úgy éreztem, biztosabb nem is lehetett volna – játszott kicsit térrel, idővel, kapcsolati állapotokkal, így épphogy csak elkezdtünk ismerkedni főszereplőinkkel, máris egy bonyolultabb képet kellett róluk felépítenünk magunkban, melyben szerepet játszottak múltbéli sérelmeik, s jelenben való változásaik is. De ez egy dolog. Én őszintén nem ettől estem hasra, bár bevallom, jó volt, tetszett, oké, lépjünk tovább. Egy szót mondok csupán: színház. Ennyi kellett, hogy könyvünk levegyen kicsit a lábamról.

Főhőseink a Broadway új színdarabján dolgoznak épp, eközben a múltban a Grove színiiskolába való bekerülésüket, s a színésszé válás felé tett első lépéseiket követhetjük nyomon. A jelenben noname darab, annál több konfliktussal, a múltban azonban rögtön mélyvíz, és nagy kapás: Cassie-t legnagyobb örömére, Ethan Holtot pedig legnagyobb bosszúságára a Rómeó és Júlia főszereplőinek választják. És itt kanyarodunk vissza a poszt elejére, mikor is azt mondtam, átok erre a két hősszerelmes galambra. Jó, lehet nem ezt mondtam… de bizton állíthatom, hogy ezt gondoltam. Sőt.

Egészen sajátos módon viseltetek Shakespeare ezen húzása iránt. Amúgy nagy figura volt, rengeteg csodás darabot írt, megépítette a Globe-ot, a szonettjei pedig bármikor képesek magukkal ragadni, annyira sugárzik belőlük az érzelem, az értelem és a profizmus. De Will, ez a történet baromi nagy ballépés volt.

Előre is elnézést kérek… én amúgy maximálisan tiszteletben tartom (szoktam tartani…) mindannyiunk ízlésbeli különbségeit. Semmi bajom azokkal, akik ezt… ezt szeretik. Mert lehet szeretni, nyilván lehet annak ellenére, hogy nekem nem megy. De Rómeónak és Júliának a puszta gondolata elég, hogy teljes csatateres vérontás kezdődjön az agyamban, úgyhogy igazán ne vegyétek magatokra. Az én bűnöm az egész – az enyém, és Williamé. Mert… egész egyszerűen abszurdum az egész. Még középkori viszonyok között is, bár az ember – legalábbis én – eljut egy szintre, mikor már nem is foglalkozik olyan semmiségekkel, hogy a cselekmény ideje alatt Júlia mindössze 13 éves volt, és Rómeó sem sokkal több, mégis úgy kerülgették egymást, mint két kiéhezett mókus. Hiszen akkor ez volt a normális, blablabla. Az én problémám nem is a kornál kezdődik, legyen az akármilyen nevetséges is. Egy szó kell, és vérengzésbe kezdek. Akarjátok?

Szerelem. Ó, édes, drága szerelem, mikor meglátsz valakit, a hormonjaid pedig zizegnek mint valami rezgőre állított telefon: rohadt zavaróan és úgy tűnik, végeérhetetlenül, aminek nem vethetsz véget máshogy, csak ha felállsz, odamész és leállítod. Vagy ha felállsz, megkeresed a csajt, és inkább még aznap megkéred a kezét, csak hogy lefektethesd végre. Trallala, de szép a szerelem, ó, várjunk. HOL ITT A SZERELEM?

Ez a gyengém. A kryptonitom. Mert olyan kevesen tudják ezt a szót helyesen használni, mégis mindenki mondja, tele van a levegő azzal, hogy szerelem. Alapvetően szkeptikus vagyok, s bár ennek ellenére próbálom, eddig mégsem sikerült elkapnom ennek a szerelem dolognak a fonalát. Sajnos. Egyet viszont ezer százalékig tudok. Hogy mi NEM az. A Rómeó és Júlia pedig nem egy szerelmi történet. Köze nincs a szerelemhez – vágyhoz van köze, hormonokhoz, szexuális feszültséghez, ha úgy tetszik az emberek állatias ösztöneiről szól a szaporodásra. Őszintén sajnálom, ha ezzel összeromboltam valaki romantikus lelkivilágát.

Fiúk, attól hogy ránéztek egy szép lányra, és úgy érzitek, szívesen megdöntenétek neki vannak  a legszebb szemei az egész földkerekségen, még nem lesztek bele hipp-hopp szerelmesek. És lányok, attól, hogy egy srác levetkőztet a szemével egész nap a két szép szemetekben akar gyönyörködni, még nem szerelmes belétek. Nem, ha ez mind az első találkozásotokkor történik. Nemnem. Észhez térni. Fiatalok vagytok (jeez, R és J túl fiatalok), most kell helyrerázni a fogalmat, hogy ne éljetek tévedésben.

Nem győzök elégszer bocsánatot kérni ezért a kitérőért… ezt talán tartalékolhattam volna egy real R&J értékelésre, de az már a kiborulásnak egy olyan formája, amitől valóban mindenkit megkímélnék. Jelen történetünk szerencsére nem e két galambocskáról szól, Shakespeare műve csak mint a főszereplők színházi tevékenységének első nagyobb lélegzetvételű robbanása szerepel itt, így a visszaemlékezéseknek, s párosunk múltbéli kapcsolatának nagy részét meghatározza. Ethan Holt – aka Rómeó – pedig éppen annyira ellenszenvét fejezi ki megformált karaktere iránt, mint azt nekem szokásom tenni, így odaítélek neki egy pluszpontot (Cassie-től meg levonok ötvenet, mert naiv).

Lényeg a lényeg, fent nevezett két főszereplőnk a jelenben sok év óta először ismét egy közös darabon dolgozik – kettejük kapcsolata viszont egészen más hangulatot áraszt, mint a hat évvel visszamenő múltbéli jelenetek. Ethan és Cassie között a levegő egészen fagyos lett, egyszerűen érezni a köztük feszülő konfliktust, s ahogy halad a történet, úgy bontakoznak ki egyre inkább Cassie negatív érzései, s a férfi elkövetett hibái, melyek idáig sodorták őket. Eközben a visszaemlékezések egészen a megismerkedésükig repítenek vissza: ez pedig nem csupán a két fél viszonyában bekövetkezett változásokra világít rá, de kiadja a szereplők múlt- és jelenbéli énje közötti kontrasztot is. Mert az aztán nagyon van…

Az ok ugyanis, amiért kezdetben majdnem feladtam a könyvet, az maga főhősnőnk, Cassandra. Felütötte bennem a fejét némi sajnálat iránta, lényegében mégis inkább csak idegesített amit csinált: megállás nélkül másnak próbálta kiadni magát, gyakorlatilag mindent megtett, hogy a színiiskola ostoba elitje maga közé fogadja, sőt, hogy egyáltalán, mindenki elfogadja őt. Mindenkinek meg akart felelni, de közben saját magát kezdte elveszíteni – épp ezért nagy szerencse, hogy időben a színre lépett a magába zárkózott, eleinte kissé antiszociális seggfejként beállított Holt. Akit a végletekig felidegesített Cassie ezen fajta viselkedése, de a köztük formálódó egyértelmű, de lassan kibontakozó vonzódás elég volt ahhoz, hogy mindkettejüknek pozitív változásokat indítson el. Hosszú út vezetett addig, míg egymáséinak mondhattuk őket, addig viszont jelentős jellemfejlődésen mentek keresztül, jobb emberekké és erősebb karakterekké váltak. A legjelentősebb átalakulást azonban hat szenvedéssel és felejteni próbálással töltött év eredményezte náluk, így a jelenidejű cselekményszálra visszaugorva ismét újabb arcokat ismerhetünk meg: Cassie óvatosabb, Holt nyíltabb lett. Mindketten tanultak a hibáikból: Cassie tudja, hogy nem engedhet többé utat Ethannel kapcsolatos érzéseinek, a fiú pedig végre rájön, ő maga hogy fejezhetné ki ezeket anélkül, hogy a sérülékenységtől és megaláztatástól kéne félnie. Bízni tanul, miközben elveszíti annak az egy személynek a bizalmát, akiére leginkább vágyik…

Úgyhogy van némi „ nem lehetsz velem”, aztán két perc (öt év) múlva „nem élhetek nélküled” huzavona, ám úgy érzem az írónő ütőképes indokokkal támasztotta alá szereplőink viselkedését: nem világrengető eseményekkel, de olyan alapvető emberi traumákkal, melyeknek igenis hatásuk van az egyén kapcsolatokhoz való hozzáállására. Ennek megfelelően Ethan és Cassie kapcsolata is – már romantikus regényhez képest – valósághűen bontakozott ki, lassan, óvatosan merészkedve mindig tovább. Ami… hát, nem mondom, hogy nem csapott át idegtépésbe olykor – mert valljuk be, épp amennyire megvan elsőre a bája egy csalódástól magába zárkózott szépfiúnak, annyira képes átcsapni fárasztóba egy végtelenített „nem lehetünk együtt, nem érdemlem meg a szeretetet” játék. Ethan efféle viselkedése a múltban jelentős ideig hátráltatta a szerelmi szál előmenetelét, de talán éppen ettől lett olyan szép, mikor Cassie-vel végre együtt láthattuk őket. Az más dolog, hogy a későbbiekben mi történt… mindenesetre a séma a jelenidejű részekben is visszatér. A szereposztás fordított, ezúttal Cassie a sértett fél, próbál nem engedni a vonzalmának, mert fél hogy megsérül, blabla… szóval igen. Összességében a sorozat nyitókötete tökéletes kibontakozást engedett néhány jól ismert közhelynek… mégis, azzal, hogy az írónő különleges környezetbe ültette ezeket az elemeket, valamint szerethető jeleneteket, pörgést, valamint jó humort biztosított ötszáz oldalon át, sikerült kiemelnie történetét a tömegből. Annyira legalábbis, hogy jobban megkedveljem a hasonló egypár olvasmányomnál… A színházi élet bemutatása, Holt karaktere, valamint az egyre élőbbé váló Cassie furcsaságai – s az ebből adódó vicces jelenetek – mind-mind olyan pillanatokat szültek, mikor kifejezetten hálás lehettem, amiért kézbe vettem a kötetet.

Tudhatjátok, hogy egy ideje leálltam ezekkel a könyvekkel, és nem is kifejezetten éreztem a kísértést, hogy visszatáncoljak „bűnös, női pornóval kelő-fekvő” életmódomhoz… s bár talán a Hitvány Rómeóval való minden pozitív tapasztalatom ellenére pár hónap múlva nem is fogok emlékezni a történetre, úgy érzem, megéri. Épp amennyire ránézni is képtelen voltam ezekre a romantikus/erotikus könyvekre az elmúlt hónapokban, most rájöttem, hogy épp annyira jelent fellélegzést néha kézbe venni egy-egy ilyet. A stílusom úgy érzem továbblépett, fejlődött… de van valami ezekben a történetekben, amire a lelkemnek attól még szüksége van. A maga műfajában pedig Leisa Rayven története igenis kellemes és szerethető – éppen kellő elegye a drámának, az édes jeleneteknek, múltnak, jelennek, józan észnek, ostobaságnak, szerelemnek és színháznak. Ez utóbbinak pedig sok szép, érdekes vagy épp szórakoztató jelenetet köszönhetünk. Mindent összevetve ajánlom tehát a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek, akik ha már itt tartunk, nem vetnek meg némi erotikát, s egy igen szexuális természetű főszereplőlányt sem. Basszus, Cassie olyan egy szexuális vadállat, hogy Holt helyében abba már durván belepirultam volna xd Ajánlom annak, aki csupán pár óra kikapcsolódást keres, de abból a kellemes és humoros fajtát, amin épp amennyire nagyokat lehet nevetni, úgy lehet olvadozni is némi csoki majszolása közben.

Kedvenc karakterek:

Ethan Holt egy elcseszett ember. Bírom az ilyen elcseszett embereket. Holtot pedig imádom! Nagyjából attól a perctől kezdve, hogy tócsnit sütött Cassie-nek… ismétlem, FREAKIN’ TÓCSNIT SÜTÖTT CASSIE-NEK! Tudniillik, a tócsni Virágland nemzeti étele, úgyhogy felettébb értékeltem a gesztust – de ez legyen csupán egy Holt hőstetteinek, vagy éppen szeretnivaló pillanatainak rengetegéből. Ha nekem valaki tócsnit sütne, neadjisten még hozzá is mennék.

Kedvenc részek:

Abszolút csúcspont? Valószínűleg Cassie és Holt kisebb vitája a Rómeó és Júlia kapcsán – és itt felírok újabb plusztpontot Holt javára, ugyanis épp annyira megvan a véleménye arról a „málészájú puhapöcsről” szigorúan idézve, mint nekem, és velem ellentétben képes volt ezt összeszedetten kifejezni, anélkül, hogy két mondat után fájdalmas halálhörgés szakadt volna fel belőle, mint belőlem szokott, ha ezt a témát érintem. Mint fent említettem már, a R&J az én kryptonitom.

Kedvenc idézetek:

„Nemrég a Tiberisz partján ültem egy padon, és néztem az ottani párokat kézenfogva sétálni és csókolózni. Boldogok, szerelmesek. Olyan könnyűnek tűnt akkor. Mintha másnak adni a szíved nem a világ legfélelmetesebb dolga lenne. Ezt még mindig nem értem. Nem tudják, micsoda hatalmat adnak a másik kezébe? Abszolút, jövőformáló hatalmat? Nem értik, hogy mennyire fog fájni, mikor minden tönkremegy? És, lássuk be, egy év múlva azoknak a pároknak a kilencven százaléka nem lesz már együtt. Akár hat hónap múlva sem. És mégis, ott sétálnak, ölelkeznek, csókolóznak, mit sem törődve a fájdalommal, ami les rájuk.”

***

„Néha az emberek nem csak azért húznak fel falakat maguk körül, hogy kívül tartsanak másokat, hanem hogy lássák, ki törődik velük annyira, hogy ledöntse azokat.” Jézusom, ez annyira k*rvára gyönyörű. <3

***

„Ha csak rágondolok a majdnem-csókunkra, beindulnak a női részeim. Nincs szívem elmondani nekik, hogy anélkül fogunk meghalni, hogy valaha megtapasztaltuk volna, milyen egy orgazmus. Depresszióba esnének, és nem engedhetem, hogy szomorú legyen a vaginám.”

***

„Nem ez lenne az élet értelme? Hogy megtaláld azt az embert a világon, aki tökéletesen illik hozzád?

– Igazából, Taylor, az élet értelme az, hogy ne halj meg. Ebben Rómeó és Júlia csúnyán megbukott.”

Borító: 5/2.5

Nem, Cassie, én NEM indultam be Holt hátától. Amúgy sem hinném, hogy Holtnak ilyen háta lenne – de lényegtelen is. Hogy mi a lényeges? Az összkép, ami egyszerre esik a nálam tiltólistás borítók kategóriájába ezzel az erotikus jelenettel (amit a könyvben nem kifogásolok, a borítón annál inkább képes átfutni ízléstelenségbe), és kelti valami cukorfelhő érzését az ajánlás melletti szívecskékkel és cirádákkal, meg a gyerekbarát betűtípussal (van ilyen?). Tény, hogy az egész Hitvány Rómeó jelenség igen figyelemfelkeltő, és nem is kimondottan csúnya, számomra viszont hatalmas ellentmondás, amitől kifejezetten szeretni nem bírom. 

Pontozás: 5/4

Leisa Rayven könyve egy mindennapi történet, nem mindennapi köntösbe bújtatva. Szigorú szülők által elnyomott, önbizalomhiányos lány, egy tehetséges, szívdöglesztő ámde seggfej benyomását keltő magányos farkas, egymás végtelennek tűnő kerülgetése a köztük pattogó szikrák ellenére… ezerszer láttuk már ezt, nem? Viszont mikor már kezdenénk elkönyvelni magunkban az egészet, mint a húszezredik egyforma sémára épülő szerelmes regényt, szereplőink kipattannak megszokott szerepkörükből, mint creepy bohóc a bűvös dobozból. Cassie megfelelési kényszerét kinőve roppant szórakoztató, és tetőtől talpig belevaló lánnyá válik arról nem is beszélve, hogy félelmetes, milyen szexmániás vadmacska él benne, de komolyan, Holtról pedig kiderül, mennyire szeretnivaló ember, mikor ledobja a fagyos álarcát. A múltban gyönyörű romantikus történet épül karaktereink kibontakozására – a jelennek hála viszont végig körüllengi párunk boldogságát a vég érzése, így szerelem, csalódás, félelem, bizalmatlanság váltja egymást megállás nélkül kész érzelmi hullámvasutat teremtve, amibe a színházi jelenetek és a karakterek humora visz üde színfoltokat időről időre. Tény, hogy az összkép távolról sem tökéletes, de én még így is azt érzem, hogy megéri szánni rá pár órát, ha az ember lánya csak ki akar kapcsolni egy kicsit.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Colleen Hoover - Szívcsapás

„Akármi elől is menekülsz, az veled marad egészen addig, amíg rá nem jössz, hogyan birkózz meg vele.”

Eredeti cím: Slammed

Sorozat: Szívcsapás 1.

Oldalszám: 296

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja s öccse legnagyobb támasza. Bát kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik.

Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Willel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.

Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.

Colleen Hoover ismét feladta a leckét – meglehet, ezúttal nem az ép elmémet, normál lélegzetvételemet és teljes világomat bolygatta fel, hanem valóban, a szó leghétköznapibb értelmében ejtett gondolkodóba pozitívumokról, negatívumokról, meg persze arról, hogyan találhatom meg az egyensúlyt az érzelmeim és a józan eszem között. Mert ha a Szívcsapásról van szó, a kettő – az írónő könyveinek esetében szerintem először – élesen szétválik. Fantasztikus, vagy amatőr? Magával ragadó vagy túldramatizált? Klisés vagy egyedi? Kérdéseim záporában pedig az a legszórakoztatóbb pont, mikor rájövök, hogy hiába bujkál itt némi gyakorlatlanság, kiforratlanság a háttérben, még ezekkel együtt sem merek semmi rosszat mondani. Mert az egyszerűen túlzásnak tűnne.

Az eset némileg összezavart olvasás közben, a végére mégis arra a következtetésre jutottam, hogy csupán viszonyítás kérdése, hogy a kötetnek mekkora értéket tulajdoníthatunk. A new adult romantikus könyvek tengerében a Szívcsapás egyértelműen kiemelkedőnek számíthat, hiszen az átlagnál messze kidolgozottabb, és tartalmasabb – ellenben ha kizárólag az írónő többi könyvének társaságában vesszük szemügyre, akkor teljes egészében árasztja magából az első könyves feelinget. Kétségtelen, hogy az írónő már itt ízelítőt adott kivételes tehetségéből, megmutatta, hogy nem fél kényes témákhoz nyúlni, hogy a humorérzéke a helyén van, a szíve szintúgy – még ha szereti is szenvedni látni a szereplőit, általuk pedig mondanom sem kell, hogy az olvasókat is. Mégis, immár olyan csodák emlékével telítődve, mint a Velünk véget ér, a Vallomás, a Reménytelen vagy az Egy nap talán egyszerűen nem tudtam nem érezni a minőségbeli visszaesést: a fejüket itt-ott felütő kliséket – amiket Colleen máskor erőfeszítés nélkül kikerül –, a felesleges drámázásokat és a komoly helyzetek elbagatellizálását. Ez nálam még mind egy elsőkönyves szerző tapasztalatlanságára utalt, arra, hogy még nem sikerült megtalálni a humor és a komolyság közti tökéletes egyensúlyt, arra a bizonytalanságra, amellyel a harmónia és dráma mértéke, ideje és helye még nem szabályozható hiba nélkül. Nem tudtam nem észrevenni ezeket a döccenőket olvasás közben, de ne legyek semmi jónak az elrontója… tudom én, hogy mindenki el kell kezdje valahol. És hiába ért el olykor a csalódottság, összességében úgy látom és érzem, hogy Colleen Hoovernek ez még így is roppant ütősen sikerült.

Elárulom, az első fejezet alatt őszintén fontolgattam, hogy felfüggesszem ezt a próbálkozást: kaptunk egy költözést, egy szexi boy next doort meg egy instant szerelmet: tudjátok, olyat, mikor két kis galamb egymásra pislog kettőt, aztán már annyira egy hullámhosszon vannak, hogy ásó, kapa meg fűrész. Erősen szúrta a szemem ez a felállás, főleg, mert tudtam, hogy Colleen ennél jóval többre képes…

Mondanom sem kell, hogy néhány lappal később úgy csattant a pofon, amit adott, mint annak a rendje. Will és Layken kapcsolata ugyan az első percektől klisésnek és kiszámíthatónak ígérkezett, a történet előrehaladtával valami merésszé, formabontóvá, különlegessé és nem utolsósorban rettentő problematikussá nőtte ki magát. Tiltott szerelmek kész garmadájához volt már szerencsém az olvasmányaim során, az efféle azonban még nem szerzett magának bérelt helyet a legnépszerűbb könyves toposzok között: ez pedig a tanár-diák kapcsolat lenne.

Nos, igen, főszereplőink nem akármilyen helyzetbe keverték magukat… én magam pedig akárcsak a könyv egészének esetében, úgy ebben az ügyben is megállás nélkül ingadoztam az értelmes és az érzelmi alapú megközelítés közt. Mert Will és Lake… egyszerűen annyira édesek voltak együtt. Szükségük volt egymásra, megértették a másikat, és tökéletesen támogató társak tudtak lenni. (Ugyanakkor persze, ha arra került a sor, mindketten kikergettek a világból a drámázásukkal. Tudom én, hogy a „te vagy életem szerelme, de nem lehetsz velem, tartsd távol magad tőlem” klisékupac a tiltott szerelmek úgymond sajátja, de én már Edward Cullen óta a falat kaparom tőle.) De! Mert mindig van egy de… természetesen nem elhanyagolhatóak olyan csekélységek sem, mint az efféle viszonyokat tiltó törvények. És a mögöttük húzódó tiszta racionalitás, mert az élet nem áll meg ott, hogy két ember szeretnivaló párost alkot. Nyilván szükséges elgondolkodni egy kapcsolat következményein, s akár a kapcsolat végének a következményein is, amely egy ilyen, alapvetően alá-fölé rendelt viszonyban mint amilyen a tanárok s diákok között áll fenn elég problémássá nőheti ki magát, ha romantikus érzelmek jönnek be a képbe. A szabályozások egyaránt védik a tanárt s a tanulót is. Ez tehát a tisztán józan megközelítés, az értelmi oldal. Amúgy meg Ship Willken! Életem leggázabb shipneve, nem vagyok formában, nézzétek el nekem.

Tehát adott egy elég kényes szituáció, ebből adódóan pedig dráma, dráma és dráma. Amolyan Ezra és Aria féle állandó huza-vona, amelyben egyik percben még randiznak, a következőben egymásba botlanak a tanteremben, aztán titokban találkoznak egyikük lakásán, a végén pedig egyetértenek – vagy inkább nem értenek egyet – abban, hogy ezt így nem folytathatják. Meg persze ennek a különféle variációi. Mindenesetre az emberek nehéz helyzetekben ismerszenek meg igazán, az efféle szituációkban adott reakcióik mesélnek róluk a legtöbbet, és ez főszereplőinkkel sem volt másként. Will hozta az aggódó, felelősségteljes felnőtt figurát, ami éppen annyira szerethető, mint kiborító, de Lake… vele egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az idő 99 százalékában. Nagyon elkényelmesedtem Colleen többi regénye alatt, így nem voltam kellően edzett ehhez a kis hisztigéphez. Értem én, szar élete van. Minden oka megvan szomorúnak, kétségbeesettnek lenni, kilátástalannak érezni magát… de ő nemes egyszerűséggel csak hisztizett. Nem volt hajlandó szembenézni a felmerülő problémákkal, megállás nélkül önmagát sajnálta a másokra való akár minimális tekintet nélkül. Emberi. Marha emberi viselkedés. De nekem sok, és felettébb bosszantó is, bosszantó a családi életében – mégis mi az, hogy nagyjából úgy tesz, mintha az anyja hibája lenne, hogy beteg lett? –, bosszantó romantikus vonalon… mert Lake egész egyszerűen túl gyerek még mindehhez. Legfőként pedig túl gyerek egy NA könyv főszereplőjének.

Erről tehát ennyit, de mivel Colleenról beszélünk, ő pedig nem szereti a dolgokat letudni egy szerelmi szállal, így valamennyien megkapják a maguk tragédiáját, amelynek hordozhatják a sebeit: mind Will, aki szülei halála után egyedül neveli az öccsét, mind Layken, aki apja után az édesanyját is elveszíti, mind Julia, aki meg kell küzdjön a betegségével, mind a kiskölykök, és többségében a további mellékszereplők is. Mit is mondtam? Colleen szereti kínozni a karaktereit.

S miután kaptunk valamit romantikus és tragikus fronton is, azt hiszem elérkeztünk a kötet – de azt hiszem a teljes trilógia – legegyedibb pontjához. Az írónő valamennyi regényébe igyekszik csempészni valami effélét: az Egy nap talánhoz zene készült, a Vallomáshoz festmények, a Velünk véget érben a saját története is megszólal… a Szívcsapás pedig ezúttal szabad versekkel egészül ki. Fun fact, van a dologban némi angolos szójáték, ha megfigyeljük a címet – Slammed – és a témául szolgáló slam-poetryt. Ezt csak úgy zárójelben. Bár lehet annyira egyértelmű, hogy megemlítenem is nevetséges. Mindegy.

Alapjáraton nem lelkesedek kimondottan a szabad versekért, de egy-két hónapja szépen, fokozatosan nyitni kezdtünk egymás felé a műfajjal: először egy versenyen elhangzott vers nyert meg magának, a későbbiekben Tisza Kata efféle művészete, egy ideje pedig magam is átpártoltam a szabadvers-frontra, így ez a szál kellemes csalódásként ért végül. Egyszerre tette a könyvet egyedibbé, s segített megszólalni a karaktereknek, segített olyan érzéseket jeleníteni meg, amelyek amúgy kimondatlanok maradtak volna részükről.

Mindent összevetve enyhe csalódással ugyanakkor egy CoHo-féle könyvélménnyel gazdagabban csuktam be a könyvet, tudatában a tökéletlenségének, ugyanakkor megtanulva élvezni és megtapasztalni az értékeit is. Jó szívvel ajánlom azoknak, akik még nem olvastak az írónőtől: úgy hiszem ezt vagy a legelső, vagy a legerősebb könyvével érdemes elkezdeni, s amennyiben ez utóbbi megoldást választjátok, úgy elkerülitek a csalódást, mert az út innen már csak fölfele visz. Ajánlom azoknak is, akik szeretik Colleent… nekik jó tapasztalat lesz, s egy egészen új színfolt a munkásságában. Ajánlom a romantika kedvelőinek, a „tiltott szerelem” sztorik lelkes híveinek, akik nem félnek a komolyabb hangtól, ugyanakkor vágynak némi nevetésre is a sok bánat közepette. Röviden? Megér egy próbát.

Kedvenc karakterek:

Bár olykor őt is megcsapkodtam volna az Ezra Fitzes döntésképtelen és maximálisan következetlen kirohanásai miatt, Will már az első fejezetekben belopta magát a szívembe – amivel szerintem nem is vagyok egyedül. Nézzünk szembe vele, Will az a pasi, aki ha élne, a nők sorban állnának a háza előtt és „Will, légy a gyermekeim apja” táblákkal a méhüket ajánlgatnák neki. Ki tudja, talán még én is. Bár különösebb negatív érzelmeket szerintem senki nem váltott ki belőlem, rajta kívül csak egy karakter van, akit kimondottan kedvencként emlegethetek, ő pedig Julia Cohen, Lake és Kel anyja. Eleinte haragudtam rá kicsit, de szép lassan többet kaptunk a történet során belőle is, mire pedig teljesen kibontakozott előttünk az élete, rájöttem, hogy példaértékű és rendkívül bölcs karakter. Remélem egyszer a lánya is felér majd hozzá.

Kedvenc részek:

Mivel enyhén szólva odáig voltam Will és Lake párosáért, az első randijukat mélyen a szívembe zártam – és ahogy a történet előrehaladtával megértettem, hogy mekkora akadályok választják el őket egymástól, úgy értékelődött fel egyre inkább a szememben az az utolsó, békés este. Nagyon szerettem emellett Eddie tizennyolcadik születésnapját – rettentő idealizált és álomszerű volt számomra, mégis meg tudott hatni –, és Julia levelét, amit Laykennek írt a halála utáni karácsonyra. Életre szóló tanácsokkal látta el a lányát, a gyermekei iránti gondoskodása pedig még a halála után sem hagyott alább. Csodálatos karaktert ismerhettem meg benne. Ezen a ponton megjegyzem, hogy Colleen kiváló anyafigurákat tud ám ábrázolni – és szokott is. Le a kalappal!

Kedvenc idézetek:

„Most eltaszítja magától az életet,

az elfojtott, titkolt érzéseket,

szomorú, és mégis üdvözül,

nem tudjuk, mi zajlik legbelül

azon a néhány utolsó napon,

ami hátravan, míg meg nem halunk. /The Avett Brothers: Die, die die/”

***

„Végignézek a házakon. Mindegyik olyan egyforma! Próbálom elképzelni milyenek lehetnek belülről, és milyenek lehetnek a bennük lakó családok. Vajon nekik is vannak titkaik? Ők is szoktak szerelmesek lenni és szakítani? Vajon boldogok? Szomorúak? Félnek? Szegények? Magányosak? Értékelik, amijük van? Vajon Gus és Erica felfogják, milyen szerencsések, hogy egészségesek? Scottot vajon boldoggá teszi a sok pénz, amit a házkiadással keres? Mert a világon minden bizonytalan. Semmi sem tart örökké. Egyetlen dolog van, ami mindannyiunkban közös, és az a halál.”

***

„Valaki megkérdezte, nem nehéz-e újraélniük a történteket, amikor előadják őket. Erre azt felelték: attól, hogy az ember jó esetben túllép a múltbéli dolgokon – az adott személyen, eseményen, vagy akár időszakaszon – még nem biztos, hogy valaki a közönség soraiban nem éppen ugyanazon megy keresztül. Lehet, hogy te már túl vagy azon, hogy tavaly összetörték a szíved, de egy fickó az első sorban talán éppen most van ebben a helyzetben. És amit most érzel, az talán öt év múlva ugyanígy megérint majd valakit. Hát ezért írunk verseket.”

***

„Annyit gondolkodsz, hogy közben teljesen megfeledkezel arról, amit a szíved diktál. Egyensúlyt kell tartani a kettő között. Ha engeditek, hogy a körülmények felemésszenek benneteket, elveszítitek az esélyt arra, hogy valaha is boldogok legyetek.”

Borító: 5/2

Colleen Hoover a nem csupán a könyveiről, de azok lenyűgöző borítóiról is méltán híres lehetne, mégis, számomra ennek a sorozatnak a borítói jóval gyengébbnek tűnnek a többinél – vagy egyszerűen csak kívül esnek az én ízlésemnek a határain. Nem mondanám őket csúnyának… viszont számomra túl harsányak, a színek túltelítettek, a fények és a kontrasztok sem éppen kedvezők. Szívesebben látnám a polcomon az egyik külföldi, fekete és letisztult kiadásban.

Pontozás: 5/4*

Sokszor hiszi azt az ember, hogy a romantikus könyvek piacán már jöhet vele szembe semmi új… Colleen Hoover neve azonban valamiféle hívó szó, ami szerintem bárkinek visszaadhatná a new adult műfajba vetett hitét. Az írónő úgy váltogatja az arcait, mint ahogy mi, közönséges földi halandók levegőt eszünk, ezáltal minden könyvében más oldaláról ismerhetjük meg: ezúttal például úgy, mint kezdő írót. Hogy bazinagy klisével éljek, a Szívcsapás még csupán csiszolatlan gyémánt az írónő ékkőként csillogó későbbi művei között: még nem egészen kiforrott, koránt sem tökéletes, de a hibái alatt ott fénylik a valódi értéke, amivé Colleen páratlan tehetsége és fantáziája emeli. Tartalmat teremtett: mélyet, elgondolkodtatót, szívfacsarót, ugyanakkor a fájdalommal töltött percek köré a tőle megszokott finom humorával, és szenvedélyes szerelemmel szőtt hálót. Néha megtalálta az egyensúlyt, olykor a földön koppant ebben a végtelen család és szerelem, humor és komolyság közti kötéltáncban. De mindig felállt, ment tovább, és valamennyi alkalommal mutatott valami lenyűgözőt,valami újszerűt, ami minden ballépését elfeledtette. Kíváncsi vagyok, innen hova fejlődünk a következő részekben. :)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Kristen Callihan - Idol

„A zene a barátoddá válik, ha nincs egy sem, a szeretőddé, ha éppen arra vágysz. A haragoddá, a bánatoddá, az örömöddé, a fájdalmaddá. A hangoddá, ha nem találod a szavakat.”

Eredeti cím: Idol

Sorozat: VIP 1.

Oldalszám: 400

Megjelenés: 2018.

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

LIBBY

Amikor rátaláltam Killianre, valami elveszett hercegre emlékeztetett, és épp részegen hevert az udvaromon. Az arca, akár egy istené, és pont olyan arrogánsan is viselkedett. Nem volt hajlandó elmenni. Szexi, elbűvölő és egy icipicit mocskos a fantáziája – szép lassan ledönti a falaimat, és én egyre többre vágyom.

Az enyém lehetne, ha lenne hozzá bátorságom. A probléma az, hogy az egész világ őt akarja. Hogyan tartsak meg egy bálványként imádott rocksztárt, amikor mindenki azon mesterkedik, hogy elvegye tőlem?

KILLIAN

A világ egyik legnagyobb rockbandájának énekeseként áloméletet éltem. De egyetlen végzetes döntés elég volt hozzá, hogy mindez a darabjaira hulljon.

Most minden romokban hever.

Aztán megismertem Libertyt. Morcos, magának való lány – de egész aranyos. Á, kamu. Az igazság az, hogy ha csak hozzáérek, eszméletlenül dögössé válik, és sokkal jobban vágyom rá, mint bármelyik, a nevemet sikító rajongómra valaha is.

A világ hangosan követeli, hogy álljak vissza a színpadra, de nem vagyok hajlandó elhagyni őt. Ki kell találnom, hogyan csalogassam ki a csigaházából, hogy velem maradjon.

Mert mióta megismertem Libbyt, minden megváltozott. Minden.

Néha felcsillan a szemem a ténytől, hogy a két kedvencem, a zene és a könyvek a jelek szerint egy ponton igenis összeérhetnek… néha pedig kénytelen vagyok arra a megállapításra jutni, hogy ennek a kettőnek az életben soha többé nem lenne szabad találkozni, ugyanis komoly robbanóelegyet alkotnak. Nem, nem olyat, mint mikor egy szerelmes pillantástól úgy érzed robbannak benned a tűzijátékok – eddigi tapasztalataim alapján a szexis rocksztárok míg a valóságban szexis rocksztárok csupán, addig egy könyv lapjai közé szorulva úgy tarolják le nullára a cselekményt és a színvonalat, mint egy atombomba. Utánuk pedig csupán kattant gondolkodású karakterek, állandó szerelmi bánattól való jajgatás és egy idő kilencvenkilenc százalékában álló szerszám marad. Meg persze az írónő ránk vetett bájos és cseppet sem bicskanyitogató mosolya, miszerint, „ti most ebből gazdálkodtok a következő 400 oldalon, remélem, megteszi”.

Talán a véleményemmel magamra maradok, talán állnak még mellém páran, de én azt mondom, hát, Kristen, nekem nem teszi meg. Nagy rajongója vagyok a minőségi kikapcsolódásnak, így a minőségi romantika és erotika is jöhet – a hangsúly viszont épp ezen, az írónő által talán kevésbé ismert hétbetűs szócskán van: minőség. Mert nem lehet minden csak a hype. Nem lehet úgy hozzáállni, hogy beérjük ennyivel, mikor mind a történetből, mind a karakterekből ki lehetne hozni ennél jóval többet. Amíg viszont nincs elég nagy hangja annak az olvasóközönségnek, aki erre vágyik, addig marad a nyáltenger, marad a logikátlanság, maradnak a klisék, a többségében életlen és ovis szintű szócsaták, meg persze Killian James soha le nem lohadó varázsfarka és Liberty Bell sajgó kielégületlensége. Mert összességében, gyerekek, ennyi jön le ebből a 400 oldalból.

Nem is tudom, mi másra számíthattam volna egy átlagos lány és egy híresség történetében a bazinagy amerikai álmon kívül… de valamit azért, mélyen, tudat alatt vártam. Többet annál, hogy a legvalószínűtlenebb szituációk egymást érik, mintha csak normális lenne, mindezt pedig profin és szövevényesen szövi át annyi klisé, amennyi csak a szerző eszébe juthatott. Valószínűleg még álmában is ezeket jegyzetelte le, hogy biztos kitartson a készlet az utolsó oldalig. És kitartott. Halál komolyan.

A történetünk elég paprikás hangulatban veszi kezdetét – egy hótrészeg, motoros kertrombolóval és egy pattogi remetelánnyal, aki szereti agresszívan más pofájába locsolni a vizet. És akár lehetett volna ütős is. Valahogy biztos. Én viszont az a magányos tüntető vagyok, aki kishíján „le Daemonnel és Katyvel” táblával vonult az internet népe ellen – főszereplőink pedig számomra első benyomás alapján tökéletesen hozták az Obszidiánból megismert Daemon-Katy párost. Mind az alapbeállításon ellenséges viselkedésükkel, mind a köztük ennek ellenére is kiküszöbölhetetlenül pattogó szikrákkal, mind a heves szócsatáikkal – amilyeneket, megjegyzem, az ovisok vívnak leginkább a középső csoportban. Szinte bármilyen regényben került elő eddig az efféle prototípus, én a falra másztam tőle, ez pedig most sem volt másként.

Az alaphangulat tehát nálam is megvolt így, az első fejezeteket olvasva, ennek megfelelően elég hamar elértem a bosszúságfaktorom egy, könyvre nézve, igen kellemetlen fokozatát. Mégis. Tudjátok, volt egy pont, mikor az emlékek elkezdtek rohamosan megszépülni. A könyv első fele valóságos rózsakertté változott. Na jó, ennyire azért nem… de visszatekintve valóban egészen örömömet leltem abban, ahogy nyomon követhettem a Liberty és Killian közti teljesen irracionális barátság, vonzalom, majd szerelem-féle kibontakozását. Utóbbit ugyan nem értem… de ezen még hajlandó is vagyok túllépni. Mert valahol, a felesleges csatározás és az agyba-főbe dugás majd szerelmi szenvedés között ez a két galambocska igenis bájos és szerethető volt együtt. Mindketten a másik jobbik oldalát hozták elő, megnyugvást jelentettek egymásnak a mindkettejük számára bőven elég sok nehézséget és fájdalmat tartogató életben. Szerettem a közös zenélgetéseiket, szerettem, a meghitt pillanataikat, beszélgetéseiket, imádtam, mikor együtt aludtak… jóég, az mekkora édes volt! Egy szó mint száz, láthatjátok, hogy megtaláltam kettejük kapcsolatában azt a részt, amelyre még szívesen is gondolok… ez azonban kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a sztori második felét, a karakterek jellemtelenségét, s ezen a pár elkapott szívet melengető pillanaton kívül az egész sztori semmitmondóságát.

Mert ezek után, épp amilyen hosszú út vezetett az első csókig, onnan épp olyan rövid vezetett Libby ágyáig. Ami nem baj. Komolyan. Tudatában voltam annak, hogy erotikus könyvet tartok a kezemben, az lett volna a felháborító, ha ennek ellenére semmi eksönt nem kapok, de azzal a szinttel, amelyre főszereplőink „felfejlődtek” csupán egy-két fejezet alatt, szerintem bőven átestünk a ló túloldalára. A putriban egy menet, hoppá, az öltözőben is, a raktárban is, emberek, jó hogy nem a színpad kellős közepén! Legyintettem volna, ha elismerten ez jelentette volna a kapcsolatuk alapját, de amíg az írónő valami mélyebbet és igazibbat akar belemagyarázni a helyzetbe, akkor nem akarok több lepedőakrobatikát, mint értelmes szóváltást. Nem akarok én semmi jónak az elrontója lenni… de egy kis egyensúly. Csak ennyit akartam. Akkor is elhiszem, hogy Kill farka csodákra képes, ha nem bizonyítja be minden második oldalon.

Mert férfi főszereplőnkben – na nem mintha ez önmagában már nem lenne varázslatos –, ennél még sokkal több rejtőzik… valahol mélyen egészen biztosan. Ezt viszont felülírja a tény, hogy néhány aranyosabb jelenetét leszámítva összesen kettő oldalát ismerhettük meg: a szexisten rocksztárt, aki nyüszítő kutyussá válik egy molylepke látványától; valamint egy bolyhos kis házimamuszt. Dug, retteg, papucs. Ez a három üzemmód létezik.

Na de persze Liberty Bellt sem kell félteni – akinek mellesleg még mindig nem tudom eldönteni, hogy röhögőgörcsöt kapok a nevétől, vagy imádom –, mert rá gondolva a Killiannel kapcsolatos összes negatív érzésem tovaszáll. Tipikusan azoknak a női karaktereknek a prototípusa, akiktől falra mászok, és akiknek bérelt helye van a „seggberúgnám” listámon. Az első percektől kezdve játszotta a kemény csajt, miközben romokban állt, és én ezt egyszerűen… nem tolerálom jól. Vagy legyen valóban badass csajszi, vagy vállalja, hogy nem tökéletes, és akárcsak minden embernek, neki is megvannak a maga gyengeségei, de ne színészkedjen. Pláne ha egyszer ilyen pocsékul megy neki. Egyik percben egy bunkó paraszt, és úgy hullanak a szájából a szitokszavak mint a novemberi záporeső, következő percben full ugyanez, csak ezúttal a könnyei potyognak. Ezen túl pedig jellemzően a kielégületlen, a kielégült, a „totál szerelmes” és a hírnévhajhász kurva oldalát mutogatta, felváltva és szoros egymásutánban. Az egész lányt egyszerűen nem tudtam hova tenni. Néha nagyon ártatlan benyomást keltett, máskor nem bírtam nem úgy nézni rá, mint akinek csupán a Killian James meghódításával szerzett zenészi jövője számít. Így összességében hiába volt meg neki is a maga problémája, amit őszintén sajnáltam, a teljes személye negatívan jött le számomra. Sorry, guys.

A legbosszantóbb azonban, hogy mindkettejükből ki lehetett volna hozni valamit… az egész történet csak erre várt. Az írónő meg röhögött a markába, hogy egy gyönyörű borítóval úgyis el tudja majd adni – hát akkor minek fektessen bele több energiát, mint amit muszáj? A szereplők tehát nem kaptak semmi komolyabb karaktert, s megmaradtak papírsablon figuráknak, a háttérsztori a koncerteken dübörgő basszus és az őrjöngő tömeg jelenléte ellenére is teljesen vértelen és élettelen, ahol pedig az írónő megpróbált komolyabb témákhoz nyúlni, nem tudok mást mondani, minthogy csúfos kudarcot szenvedett. Ott volt például Jax szála… amiben volt fantázia, sokkal több bonyodalmat, megalapozott és kifejtett lelki gyötrelmet, és egyáltalán… bármit okozhatott volna. Mondjuk cselekményt. Vagy ilyesmi. Ehelyett a 400 oldal alatt találomra elszórt három mondat és egy ellenséges seggfej maradt az olvasóknak. Mi lenne ha most összetennénk a kezünket, és szépen, kórusban megköszönnénk ezt a könyvet? Én bizisten, megteszem. Egyedül is.

Nos… minden összevetve ezt a könyvet jószívvel nem igazán ajánlgatnám senkinek, de tekintettel arra, hogy a véleményem maximálisan szubjektív, és a rajongói tábor még mindig félelmetes többséget élvez, próbálok belőni egy célközönséget, akik számára talán kevesebb fejfájást okoz majd Miss Callihan „remekműve.” Szóval ajánlom a könyvet azoknak, akik semmi komolyra nem vágynak épp, csak pár óra teljes agykikapcsolásra, erre a célra pedig a romantika&erotika eszközét alkalmasnak érzik. Ajánlom azoknak, akik még nem untak rá a millió egykaptafára gyártott rockstar-romance történetbe, egyúttal azoknak, akik komolyan a tartalmáért vennék kézbe, és nem egy borító szépségétől megszédült, elvarázsolt állapotban. Ajánlom csak úgy, ajánlom, mert így szoktam, leginkább viszont azt ajánlom, hogy hagyd ki, ha úgy érzed. Ne erőltesd. Fájni fog.

Kedvenc karakterek:

Gondoltam, ezt a pontot bölcsebb lenne egyszerűen kommentár nélkül hagyni. Elvégre Liberty lénye egész egyszerűen zavart, Scottie nem hatott meg túlzottan, s a Killian-mérlegemnek ugyan mindkét serpenyőjében van valami, összességében inkább a fekete pontok oldalára dől a kar… de ekkor eszembe jutott, hogy volt nekünk ugyebár egy zenekarunk. És az is, hogy minden jóindulatomat latba vetve is csak középszerűek ők is. So sorry, próbálkoztam, de kilátástalan.

Kedvenc részek:

Na végre, ilyenem viszont már van! Történetesen Libby és Killian első együttalvása, a lány rémálma után. Jó, némileg nyálas ez a jelenet is, de arra azért még emlékszem, mennyire jó érzés, ha valaki ott szuszog melletted a párnán, így ez a rész jóleső melegséggel töltött el, mikor olvastam. Ugyanakkor úgy érzem, ez volt közel az egyetlen olyan időszak a főszereplő páros kapcsolatában, mikor kicsit olyanoknak tűntek, mint az átlagos emberek, ezt pedig hülye lennék nem értékelni.

Kedvenc idézetek:

„A szerelem összetöri az ember szívét, szétcseszi az életét… tökéletes, mindent felperzselő káosz. Eddig nem tudtam, mit kezdjek vele. Egyszerűbbnek tűnt odébbállni… […] De ezt is jelenti. Békét, melegséget, és annyira rohadtul gyönyörű, hogy az ember bármit megtenne, hogy megtarthassa.”

***

(Ezt csak neked, Nyúl! Lol)

„ – Még nem ismerem a környéket. Akár el is tévedhetek. Aztán majd leshetsz, ha az éhhalál szélén állva, legyengült állapotomban felfalnak a megvadult nyuszik.

– Nyuszik? – Nem akartam felnevetni, mégis megtörtént. – Annyi állat van, és te pont a nyusziktól félsz?

– Belenéztél már egy nyuszi szemébe, Libs? Arra várnak, hogy átvegyék a világuramat. Szerinted miért olyan feszültek mindig?

– Mert rettegnek, hogy valami felfalja őket vacsorára?

– Nem. Terveket szőnek. Csak idő kérdése, hogy támadásba lendüljenek. Nekem elhiheted.”

***

„Dühből építettem magam köré falat, hogy megvédjen. Tisztában vagyok vele. Amit viszont nem tudok, hogy nélküle hogyan kerüljem el, hogy megbántsanak. De azért meg akarom próbálni.”

Borító: 5/5*

Őszintén, egy ilyen értékelés után nem csodálkozhattok rajta, hogy szabadulnék ettől a könyvtől… de mikor ránézek, s rajta felejtem a szemem pár percig, egyszerűen megesik rajta a szívem. Mert mint borító, kétségtelen, hogy az Idol könyvespolcom egyik legfőbb ékessége. Szeretem a vibráló, élettel teli színvilágát, a hamisítatlan színpadi hangulatot, és a feltűnő háttérrel harmonizáló minimalista formájú betűtípust… már akkor imádtam, mikor itthon még meg sem jelent, és szégyellem magam, de úgy érzem, ennek volt a legtöbb szerepe abban, hogy egyáltalán kézbevettem valaha a regényt. A kis csábító bestia.

Pontozás: 5/2

Nevezetesen ez a két pont az, mikor a jófejségem a határait feszegeti, a könyv olvasása óta eltelt idő pedig lehetővé teszi, hogy a felfokozott idegállapotom és vakító vörös köd nélkül elmondjam azt, amit azokkal együtt is mondtam volna: hogy ilyet nekem soha többet. Úgy érzem Kristen Callihannek minden lehetőség adott lett volna egy egyaránt mély, pörgős és humoros történet megalkotására, ő azonban csak nevetett… talán mert jó könyvet írni túl egyszerű. Ekkora vacakot viszont már azt mondom, művészet. Történetünk a „lehetetlen” és az „abszurdum” közötti skálán egyensúlyozik, és persze gondosan kerül mindenféle felmerülő, tényleges tartalmat – elvégre van valami, amit a rossz népek cselekménynek hívnak, de az ugye az ördögtől való találmány. Ezt már csak főszereplő párosunk teszi színesebbé, akik úgy vitatkoznak, mint két kiscsoportos óvodás – amit ellenben az idő fennmaradó részében tesznek, már cseppet sem ovis… Ezek végtelen váltakozása, erőltetett műdrámák, kiaknázatlan lehetőségek… a néhány elkapott, bájosnak nevezhető romantikus jelenet már kevésnek bizonyult, hogy mindezt ellensúlyozza. Rég csalódtam ekkorát...

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!