„– Hogyan jön rá az
ember, hogyan is élje az életét? [...]
– Jó sok kudarcba
fulladt próbálkozással, Livie. Ez az egyetlen mód, amit ismerek.”
Eredeti cím: One Tiny Lie
Sorozat: Ten Tiny Breaths
2. (Tíz apró lélegzet 2.)
Oldalszám: 384
Megjelenés: 2018
Kiadó: Könyvmolyképző
(Rubin Pöttyös)
Ár: 2999 –
Menekülés a
hazugságok elől
Livie Cleary mindig is
maga volt a tökéletesség – de hamarosan rá kell jönnie, hogy a tökéletesség nem
is olyan nagyszerű, mint amilyennek beállítják, és az ember bizony néha
hibázik, miközben próbálja kideríteni, ki is ő.
„Hadd legyek rád
büszke!” Ezek voltak Livie apjának a hozzá intézett utolsó szavai. A szülei
tragikus halála óta eltelt hét évben Livie minden tőle telhetőt megtett, hogy
minden egyes döntésével, szavával, tettével eleget tegyen ennek, miközben
hatalmas erővel és érettséggel gondoskodott a nővéréről. De most, hogy
elkezdődnek az egyetemi évei, váratlan kihívások teszik próbára a kitartását –
és a szívét.
Livie sziklaszilárd
tervvel érkezik a Princetonra, és ezt végig is akarja vinni: remek eredményeket
érni el az óráin; bejutni az orvosira; és találkozni egy rendes, tiszteletre
méltó sráccal, akihez egy nap majd hozzámehet. Tervében egyáltaln nem
szerepelnek vodkabombák, sem egy imádnivaló, bulikirálynő szobatárs, akinek nem
tud nemet mondani, sem Ashton, az evezőcsapat arrogáns – és hihetetlenül vonzó
– kapitánya, aki eddig sosem látott dühkitöréseket vált ki Livie-ből. Ami ennél
is rosszabb, hogy Ashton a legjobb barátja és lakótársa annak a Connornak, aki
viszont tökéletesen megfelel Livie elvárásainak. De akkor meg miért Ashton jár
folyton a fejében?
Tetszett a Tíz apró
lélegzet? Most hagyd, hogy magával ragadjon Livie története is!
Igen, teljes mértékben az én formám a második résszel vágni
bele egy sorozatba… szóval azt hiszem bevallhatom, hogy koránt sem a Tíz apró lélegzet iránti rajongásom
vezetett el a könyvhöz, sokkal inkább a csábító külföldi borító és egy gyengébb
pillanatom. Akárhogy is, összetettem a két kezem, hogy az első kötet ismerete
nélkül is felfogjam majd, mi történik, és nekifutottam izomból – pozitívan,
bizakodva, már az első oldalakon nagyokat nevetve. Azoknak a nyugalmával, akik
tökéletesen tudják, mi vár rájuk, s felkészülve a párórás kikapcsolódásra már
hátra is dőltek képzeletben a brutálkényelmes fotelükben. Ez a valóságban
persze inkább úgy fest, hogy naphosszat ki sem keltem az ágyból, de így kell
ezt csinálni.
Ez az elbizakodottságom viszont csak nagyjából az első pár
fejezet erejéig volt elég – hamarosan kezdtem úgy érezni, mintha egyre
vékonyabb jégre merészkednék, ahol ugyan van még, ami megtartson, de nem elég
erős ahhoz, hogy biztonságban legyek. És nagyjából így egyensúlyoztunk a
történettel egészen a végéig… egy kritikus ponttól kezdve. Egy olyan kritikus
ponttól, ami nélkül azt hiszem szemet hunytam volna a többi sérelmem fölött, ez
viszont úgy rázott meg a beköszöntével, mint az áram, a hajam égnek állt, csak
meresztettem a szemem, aztán hallattam némi szenvedő hangeffektet, amiért ismét
szemtanúja lehetek annak, ahogy ebből a ronda nagy kliséből próbál egy írónő
várat építeni. És nem mondom… egy kellemes ház azért összejött belőle… de
csillagos ötös vár szerintem nem épülhetett volna ilyen alapokra.
Insta love… insta love mindenhol. A romantikus irodalom
ismert toposzainak nevezetesen olyan díszdarabjáról beszélünk, melyhez csupán
egyetlen szót fűzhetek: miért???
Tudom én, vannak tipikus remekbeszabottan vonzó emberek,
napbarnított bőr, BrighWhite fogsor, kockahas, markáns vonások, igéző barna
szempár… és igen, ha szembejön velem Nick Bateman instagramon, én is elalélok
egy pillanatra. Tudjunk bármennyit is a nemek közti különbségekről, néhány
apróságban talán a férfiak, és mi nők is egyformán vagyunk kódolva: ha vonzó
embert látunk, valami feléled bennünk. A hölgyeknek talán megremeg a lába vagy
a gyomra, a pasiknak többnyire egy nemesebb testrésze jelzi, hogy bemérte a
prédát, de lehet, hogy egyszerűen csak konstatáljuk, hogy tetszik, amit látunk.
De ez egy dolog. Mégpedig igen alapvető… olyan, amit maximálisan értek és el is
fogadok.
Azt ellenben sem nem értem, sem nem fogadhatom el, hogy egy
efféle szembesülés hogyan eredményezheti másodpercek alatt egy emberi lény
amúgy igen sokrétűen működő agyának beszűkülését egyetlen személyre. Ha
könyvünkben fizikai vonzódásról beszélnénk, akkor rábólintanék – nagy
gonosztevők a hormonok, tudjuk jól. Ha
tehát Livie meglátva Ashtont, és tudomásul véve teste minden porcikájának
bugyiolvasztó tökéletességét egyszerűen rá akarná vetni magát a srácra… nos,
azért néznék egy nagyot, de azt mondanám, egye fene. Na de arra, hogy a lány
meglátja azokat a milkacsokit megszégyenítő kockákat, a tulajdonosukban
felfedez egy világméretű seggfejt és még ez után is egész nap csak rá gondol,
elpirul akárhányszor csak meglátja, és akárhányszor a társaságában van, úgy
viselkedik mint egy zavarban lévő szűzlány (de hát egek… végül is éppen az)…
erre szavam sincs. Talán csak annyi, hogy hagyjon már, komolyan.
Különösképp bántott a dolog, ugyanis mind Livie-ben, mint
Ashtonban megfogott valami már a kezdetektől fogva, a maguk furcsa módján pedig
mindketten kifejezetten szerethető karakterek voltak. Külön-külön élettel
telik, valóságosak és emberik, ugyanakkor mikor elkezdtek összefutni a szálaik,
hirtelen olyan messze kerültünk a realitás talajától, mint én egy ötös matek
érettségitől. A kapcsolatuk alakulásában már nem volt semmi valóságközeli –
igazából egy az egyben végiglépkedett az egyik legelterjedtebb NA klisé
szakaszain. Eleinte ellenállást tanúsítottak a másik irányába: bár a testi
vonzalom megvolt, a lány nyilvánvalóan ódzkodott az egyetem ügyeletes
hímringyójától, aki pedig hogy, hogy nem, a Livie-vel megesett apró futó
kalandját őrizte volna hétpecsétes titokként. Aztán csak kerülgetik egymást.
Összefutnak itt, összefutnak ott. Egyszer szó szerint, ami természetesen egy „a
bajba jutott lány” megmentése epizódot is magába foglal. Elcsattan egy-egy
csók, de szereplőink – különösen Ashton – mindig visszatáncolnak: magyarán ha
lépnek is egyet előre, utána két lépés következik hátrafelé, nehogy véletlenül
haladjunk. Néha már úgy éreztem, ez a srác teljesen önmaga ellensége. A lényeg
viszont annyi, hogy egy vadul átbulizott éjszaka után ez a kettő nem is tud
másra gondolni…két hét után pedig ott tartunk, hogy „te nem egy egyéjszakás
kaland vagy nekem, te vagy a mindenem.” Tessék, elhangzott a mondat, amit én
lány létemre még nyolc hónap együttjárás után se ejtettem volna ki a számon nyolc
év után sem…, Ashton meg egy részeg csók és nulla ismeretség után nyögte
be, ami egyaránt utal a férfi nemiszervének hiányára és az írónő durván
eleresztett fantáziájára. Itt meghaltam egy kicsit. Nekem őszinte bizalmam volt
ebben a könyvben… de ilyen szintű insta love-val ölni lehet.
Innentől már kész dominó-effektben éreztem magam, ezerrel
megindultunk azon az átkozott klisé-lejtőn, amiért eszméletlenül haragudtam ám.
Kezdődött minden a már jól kivesézett „szerelem” első látásra dologgal, majd
románcunk kiteljesedett egy harmadik féllel, így életbe lépett a kettes számú
kedvenc klisé, a szerelmi háromszög. Noha mind a négyszáz oldal alatt jól
tudtuk, hogy Livie szíve és szüzessége olyan fődíj, amivel végül úgyis
Ashton fog elszaladni, kellett az egyenletbe egy Connor némi színfoltnak – meg
persze azért, hogy a látszólagos tökéletessége mögött megbúvó hibáival kiemelje
vetélytársa valamennyi jó tulajdonságát. Újabb közhely a jófiúk unalmas
megvilágításba helyezése, a kényszerkapcsolatok, a főszereplők sötét
tragédiákkal teli múltja, a szemérmes szűzlány mellé beosztott vadóc és mocskos
szájú legjobb barátnő… szóval van miből válogatni. De én legszívesebben már
elengedném mindet.
Sajnos a szememben az Egyetlen
kis hazugság túlságosan beleolvad az átlag new adult regények sorába a
felsorolt negatívumokkal, így bosszankodtam és sóhajtoztam eleget… de ennyi
kemény szó után talán ideje lenne végre szót ejtenem azokról a dolgokról is,
amelyek ellensúlyozták K. A. Tucker valamennyi ellenem irányuló rémtettét. Mert
akárhogy is, a kötetben még így is bőven maradt érték, maradtak dolgok, amiket
szerethettem, élvezhettem, és amelyek miatt kitartottam, mégpedig olyannyira,
hogy le sem akartam tenni a könyvet.
Az egyik egyértelmű oka ennek a szerző magával ragadó
írásmódja: gördülékeny, olvasmányos és szerethető – ugyanis egyszerre alkot
érzéssel és humorral, ebből a kettőből pedig épp a megfelelő elegyet sikerült
kihoznia. Ágáltam ugyan főszereplőink sötét múltja ellen, de persze tudom én,
hogy kellett szőni a történetbe valami olyan témát, ami kellően elgondolkodtat,
és persze gyomorszájon vágja a finomabb lelkű olvasókat – emellé viszont
tökéletes döntés volt hangosan nevetős párbeszédeket, karaktereket és
szituációkat állítani. Bumm, máris kevésbé vesz erőt az emberen a new adult
féle tömegdepi!
Na de ami a legjobban érintett történetünk négyszáz oldala
alatt, az maga az üzenete, az, amit Livie példáján keresztül közvetített. Tény,
hogy nagyon kezdetleges módon… mi több, felületesen, de ezúttal értékelem magát
a törekvést is, ugyanis rendkívül fontos témát vetett így fel: a lelki
egészségét. Oké, joggal mondhatjátok nekem erre, hogy csak mutassak egy
könyvet, amiben a szereplőknek nincs valami őrületes világfájdalma… de nem is
arról van feltétlenül szó, hogy van-e gond, vagy sem, vagy a szereplőnk lelki
élete rendben van-e, esetleg totál csőd az egész. Az igazán fontos az lenne,
hogyan kezeli a problémáit – azok hogyan hatnak rá, és fordítva: ő hogyan képes
változtatni a fennálló nehézkes helyzetén.
Livie nyíltan megmutatja, hogy a problémák nem oldódnak meg
maguktól – attól pedig még annyira sem, hogyha magunkba fojtjuk őket, nem is
véve tudomást a létezésükről. A visszatartott érzések és indulatok előbb utóbb
egyesült erővel törnek ki; pusztíthatnak, szokatlan jelenségeket, viselkedésmintákat
eredményezhetnek… akárhogy is, ártanak. Éppen ezért pozitív fordulat volt
számomra, hogy a legtöbb NA sztorival ellentétben Livie-nek valós segítsége is
akadt, ő pedig ha nehezen is, de megtanult élni vele. Imádtam, ahogy Dr.
Stayner, a pszichológusa a formabontó ötleteivel valóban kihozta azt a rejtett
személyt, aki ott élt mindvégig Livie lelke mélyén.
Tehát szerettem ezt a fajta problémamegoldást, szerettem
azt, hogy Livie példája azt sugallja, ne féljünk megmásítani egy döntésünk, ne
féljünk új utat választani, ha a régi mégsem való nekünk, ehhez pedig
hozzáadhatjuk a kórházi ikrer szálát és az írónő gördülékenységét… és mégis
csalódott vagyok. Csalódott a könyv miatt, és csalódott, ami magamat illeti –
ugyanis úgy érzem, abban, ahogy megéltem Livie és Ashton történetét, nagy
szerepe van már a változóban lévő ízlésemnek is. Nem tudom hol jár már az a
Virág, aki káros mennyiségben nyomta a romantikus regényeket néha bizony
válogatás nélkül, de az az elvetemült nőszemély engem hagyott maga után:
fél lábbal még az NA táborban, félig kívülről szemlélve és kritikát alkotva.
Szóval ezúttal így ütött ki a dolog.
A történetet elsősorban azoknak ajánlom, akik olvasták és
szerették a sorozat előző részét, a Tíz
apró lélegzetet – ugyanakkor megjegyzem, hogy a kötet megértését nem
gátolja az sem, ha az előző rész kimaradt. Ajánlom azoknak, akik nagy
szerelmesei a romantikus NA műfajának, és olyan színtiszta kikapcsolódást
keresnek, amibe még némi klisé és középszerűség is belefér, ha eközben szórakoztat.
Kedvenc
karakterek:
Legalább valamin nem kellett sokat gondolkoznom: kapásból
rávághatom, hogy Dr. Stayner. Az tény, hogy szakszerű agykurkászt képzelve
lelki szemeink elé nem őt fogjuk meglátni, de minden formabontó, őrületes
ötletének megvolt a maga fontossága és pozitív, segítő hatása. Nem mindennapi
figura, akin rengeteget nevettem a történet során.
Kedvenc
részek:
A könyv elejét élveztem a legjobban, a folyamatot, ahogy
Livie lassan belerázódott a tőle kissé karakteridegen dolgokba, s magába az
egyetemi életbe, a bulikkal, fura alakokkal, kriptonitként ható vodkabombákkal
és sármos Ashtonokkal együtt. Persze nem lett volna ez akkora durranás, ha
nincs mellette az őrületben a nővére, a szobatársa, meg persze a kissé agyament
pszichiátere, aki mobilon keresztül rugdosta hátsófélen kifelé a
komfortzónájából. Nos… szórakoztató volt! :D
Kedvenc
idézetek:
„Néha előfordul, hogy
az ember olyan döntést hoz, amit utána megkérdőjelez. Erősen megkérdőjelez. Nem
bánja meg igazán. Tudja, hogy valószínűleg jól döntött, és hogy valószínűleg
előnyére fog válni a dolog. De azért még rengeteg időt tölt azzal, hogy azon
mereng, mégis mi a franc járt a fejében.”
***
„– Elmentem kocogni. Tudja, kipróbáltam valami újdonságot. Valami
szórakoztatót.
– Ó, tényleg? És jól szórakoztál?
– Mankóval járok, dr. Stayner. Kiment a bokám.
– Hm. Nos, ez nem hangzik túl szórakoztatónak. Mondjuk, a kocogás sem.”
***
„Jeleztem neki,
mennyire furcsa és szakszerűtlen, hogy a családi pszichiáter nálunk szálljon
meg. Erre ő emlékeztetett, hogy dr. Staynerben minden furcsa és szakszerűtlen,
úgyhogy ez az egész tulajdonképpen teljesen logikus.”
***
„Minden rendben lesz. Okos vagy. Erős vagy. Bla, bla, bla… Olyan semmitmondó és nemtörődöm válaszok.”
Borító: 5/4
Mit mondjak… a könyv végére kellett érjek, hogy megszokjam
és megszeressem azt, amit a fedelén látok. Nem azért, mert nem találom szépnek…
de már említettem, hogy az eredeti, külföldi borítót és engem igen erős
szerelem fűz egymáshoz, amitől nehéz volt elvonatkoztatnom, mikor megkaptuk a
magyar kiadás borítóját. Ezt félretéve azonban el kell mondjam, hogy ez utóbbi
is kifejezetten igényesre és látványosra sikerült, hangulatában pedig szépen
illik a korábbi kötetek sorába.
Pontozás: 5/3
Úgy adódott, hogy a sorozat előző részét, a Tíz apró lélegzetet nem olvastam, így
nem tudhatom, hogy ahhoz viszonyítva jobbra vagy rosszabbra számíthattam volna,
mikor nekivágtam a folytatásnak. E tapasztalat híján csak annyi marad nekem,
hogy az Egyetlen kis hazugságot
mérlegre tegyem a műfajának többi képviselőjével – ámbár ezt talán jobb lenne,
ha mellőzném… Oké, ez kissé túl szőrösszívű kijelentés – még részemről is. Nem
beszélünk katasztrófáról, hála a jó istennek meg minden mennynek és pokolnak. A
szerző írásstílusa gördülékeny, kifejezetten szerethető, s el ne felejtsem,
hogy mulattató is, és persze meg ne feledkezzek olyan komoly felvetülő témákról,
mint a lelki egészség vagy a gyász. De ez van, a new adult, romantikus műfajon
vezető ösvény tele van akadályokkal, buktatókkal, amelyeket K. A. Tucker
ahelyett, hogy egy kecses szökkenéssel átugrott volna, elkezdte maga előtt
tolni valamennyit, így kész klisé-halmot tornyozva fel a történetük végére.
Akadt minden, a tragikus sorstól kezdve a szerelmi háromszögen át egy kiadós
insta love-ig… ez pedig az én gyomromat erősen megfeküdte, de afelé hajlok,
hogy ebben már több van az én megváltozott ízlésemből, mint ennek a tipikus NA
könyvnek a hibáiból. A műfaj rajongóinak nyugodtan ajánlom a figyelmébe… aki
viszont érettebb olvasmányok irányába húz, annak bőven kihagyható szerintem.
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!
Blogturné és
nyereményjáték
A Könyvmolyképző Kiadó elhozza nekünk idén novemberben a Tíz
apró lélegzet folytatását. A 2. kötetben végre jobban megismerhetjük Kacey
húgát, Livie-t is, és természetesen kiderül többek között az is, hogy ő
miképpen dolgozta fel a gyászt, amit szülei elvesztése okozott. A múlt árnyai
azonban a jövőjét is befolyásolhatják, hiszen Livie megkezdi az egyetemi éveit,
ami miatt nemcsak a nővérétől, de minden megszokottól távol kerül. A lánynak
muszáj lesz kilépnie a komfortzónájából, új és nehéz döntéseket hoznia, és
talán, ha megengedi magának, még a szerelem is rátalálhat. Ha Ti is kíváncsiak
vagytok arra, hogy Livie sorsa miképpen alakul, akkor tartsatok velünk, és
játszatok az Egyetlen kis hazugság három példányának egyikéért!
Dr. Stayner, Livie pszichiátere adta az ötletet mostani
nyereményjátékunkhoz. A játék során “híres” magyar
pszichológusokat/pszichiátereket kell felismernetek kép és leírás alapján. A
rafflecopter doboz megfelelő soraiba az orvosok nevét várjuk.
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban
javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük.
Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest
sorsolunk.
Széchenyi-díjas
magyar-amerikai pszichológus. A flow-élmény, vagyis egy nagyon összpontosított
elmeállapot pszichológia koncepciójának megalkotója.
Állomáslista
11.12. Könyvvilág
11.14. CBooks
11.16. Deszy
könyvajánlója
11.18. Sorok között
11.20. Angelika
blogja
11.22. Never Let Me
Go
11.24. Dreamword
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése