A színdarab folytatódik | Leisa Rayven - Megtört Júlia

„Japánban létezik egy módszer, aminek a neve kincugi – értékes kerámiákat javítanak meg arannyal. Eredménye egy tárgy, mely nyilvánvalóan törött volt, de a javítástól csak nőtt az esztétikai és vizuális értéke.”

Eredeti cím: Broken Juliet

Sorozat: Starcrossed 2.

Oldalszám: 412

Megjelenés: 2018

Kiadó: Libri (Insomnia)

Ár: 3599 –

CASSIE Taylor éveken át küzdött, hogy elfeledje ETHAN Holtot, élete legnagyobb szerelmét.

Mikor a fiú nem volt képes viszonozni a mély érzelmeket, és elhagyta őt, Cassie énjének egy darabja is együtt halt a szerelemmel. Legalábbis úgy hitte.

Most ő és Ethan főszereplőként lépnek a Broadway színpadára, Ethan pedig eltökélte, hogy visszaszerzi Cassie-t.

Azt állítja, megváltozott, és most már képes kimondani, amit évekkel ezelőtt még nem mert.

De Cassie tud-e újra hinni neki? Miben különböznének a mostani nagy szavak a régiektől?

Ethan tisztában van vele, hogy nem változtathatja meg a múltat, melyben annyi fájdalmat okozott, de a jövő érdekében még léphet: csupán meg kell győznie Cassie-t, hogy valóban összetartoznak.

Vannak érdekes dolgok az életben. Az egyik az, hogy egy időszakos NA megvonási időszakom után, a Hitvány Rómeót olvasva kijelentettem, hogy igenis szüksége van a lelkemnek olykor az efféle üzemanyagra. A másik pedig az, hogy kézbevéve a folytatást rájöttem, hogy mégis jobb lenne, ha e műfajjal szétválnának útjaink. Talán a hangulatom változott meg vészesen. Szokott. Vagy egyszerűen csak esett a színvonal, én pedig rájöttem, hogy ahogy telik az idő, egyre több és több a kivetnivalóm.

Eleinte minden az első kötet alatt megszokott módon haladt tovább, magyarul nem kiemelkedő, de legalább élvezhető minőségben, jó humorral – a könyv javára írnám, hogy legalább ez konstans maradt –, kis szomorkodással, kis boldogsággal, harmonikusan. És persze mind a jelenidejű, mint a múltbéli fejezeteknél ismerkedhettünk tovább főszereplőink, Ethan Holt és Cassie különös kapcsolatával, ami a Hitvány Rómeót olvasva bevallom, még közel is került hozzám anno. De most, négyszáz oldallal bölcsebben azt mondom, be kellett volna érjem annyival, azzal a kis szelettel kettejükből, mert ezek egyszerűen mérgezőek. Jézusom, lefogadnám, hogy kaptak volna még egy kötetet, a végén kinyírták volna egymást és önmagukat is, mint valami csapnivaló, áltragikus Rómeó és Júlia reprodukcióban. DE MÉGIS MI A FENÉT VÁRJAK EGY SOROZATTÓL, AMINEK MÁR A CÍMEI IS… ILYENEK? Könyörgöm, csak lőjetek le.

Nem mondom, hogy az alapoktól kezdve veszett ügyről van szó, az írónő még mindig nem reménytelen. A humora végig topon volt, egy bizonyos szintig úgy éreztem, a szereplők, pláne Holt lelki gondjait is kellően érzékletesen tudja átadni, és ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen ügyes párhuzamot vont az idősíkok között is. De becsúszott egy porszem a gépezetbe. Amiből kész porcica lett. Végül pedig oly mértékben kinőtte magát, hogy számomra ellehetetlenítette a pozitív olvasmányélményt. Mintha csak visszacsöppentem volna a tavalyi, „önkínzás Anna Toddal és a Miután sorozattal” címszó alatt futó időszakomba, én pedig nem álltam készen megint egy Hardin és Tessa féle szappanoperára. Én… nos, ha megvettem volna a könyvet, azt mondanám nem erre fizettem be, de szerencsére könyvtári és egy forintomba se fájt. Még jó. De értitek a lényeget.

Míg a Hitvány Rómeóban Ethan és Cassie éppen csak közeledni kezdtek egymáshoz, s a múltuknak is egy… kevésbé sikertelen szeletének lehettünk szemtanúi, addig a Megtört Júliában kész őskáosz robbant ki. Mindenkinek mindennel baja volt, Ethan féltékeny, Ethan nem elég jó, Cassie hisztizik, Cassie bizalmatlan, Ethan bizalmatlan, Ethan menekül, Cassie félti magát, de „nem lehetsz velem” meg „tönkreteszlek” meg „már kétszer tönkretettél”… Kész szerencse, hogy a kötet végére megkapták a tubicák a happy endjüket, nekünk pedig nem kell tovább követni az életüket, mert ilyen tempóval ennek a boldog befejezésnek sem jósolnék túl hosszú lejárati időt.

Egy egészen apró részem élvezte a helyzetet, mert… a könyvbéli dráma felspannol. Jó értelemben borzongok tőle olvasás közben, meg némán tátogom a karakterek üvöltözését, mert mintegy szócsőnek igazán megfelelőek, hogy kiadjam a bennem rekedt feszültségek kis százalékát. De ez nem változtat a tényen, hogy ami az első rész során mérsékelt és jól irányzott érzelemkitörések formájában bontakozott ki, az a folytatásra brazil szappanoperákat megszégyenítő huzavonába csapott át. Szeretlek. Én is. Nem lehetek veled. Maradj. El kell hagyjalak. Jól van, akkor takarodj a p*csába. Nem veszíthetlek el. Hagyj békén. Tönkreteszlek. Nem is. Összetörsz ezzel. Ha veled maradok, én törlek össze. Ooo. Eee. Jézus Úristen…

Leginkább ez akasztott ki: a végtelen döntésképtelenség, amivel Ethan és Cassie a kapcsolatukat kezelték – főleg a múltban. És amúgy főleg a fiú… mert Ethannek volt valami eszement tévképzete minden bizonnyal, miszerint megteheti, hogy egyedül határozza meg a kapcsolat irányát, mégpedig olyan megfontolásból, ami… egyszerűen nem fair. Persze, legalább tudja, hogy gondjai vannak, hogy mélységesen elcseszett, és csak meg akarja ettől kímélni a lányt. Még akár plusztpont is lehetne. De nem az. Hanem nemes egyszerűséggel marha idegesítő. Én nem hiszek abban, hogy ez így működik, nem hiszem, hogy bárki részéről elfogadható lenne a döntés jogának ilyesféle kisajátítása.

Azt hisszük, egy búcsúval jót tehetünk valakinek, hogy a másik fél nélkülünk majd tovább folytathatja a megszokott életét, vagy akár tanulhat az adott kapcsolatból, és fejlődhet. De nem. Legtöbbször minden igyekezet ellenére csak romokat hagyunk magunk után, romokat, amikre bármi is épül a későbbiekben, az menthetetlenül instabil és ferde lesz. Ezért van már herótom ezektől a „nem vagyok elég jó neked, meg kell védenem téged magamtól, nem tehetlek tönkre” sztoriktól. Ha valaki úgy érzi, sérül, tönkreteszik, szálljon ki. Az ő dolga dönteni, hogy egy kapcsolatban jó-e neki vagy sem, kockáztat-e vagy inkább kihátrál, amíg tud. Ő tudja, megéri-e neki. Persze nem az extrém esetekről beszélek… nem húzható rá efféle gondolkodásmód egy bántalmazó, erőszakos kapcsolatra például, leszögezném, hogy jelenleg csak az efféle kis piti ügyekről beszélek. Aki kiszáll, kiszáll. Aki szakít, az szakítson rendesen, ne… ne így. Miért is nem lehet ezt lejátszani tisztán? Anélkül, hogy átdobná a terhet a másik félre?  Van az, mikor a másik miatt szakítasz, mert mondjuk kiakaszt, nem szereted már… stb. És van az, mikor magad miatt, de ez a „ jobbat érdemelsz nálam” duma mégiscsak berántja a trutyiba azt is, akit dobnak, szerintem sokkal jobban, mint a másik opció. A kérdésem ennyi: nem dönthetné el ő, hogy jobbat érdemel-e? Hát dehogynem.

Mindegy… elszaladt velem a ló, de a teljes négyszáz oldalon átívelő efféle szenvelgés megviselt, tekintve, hogy én szögegyenesen láttam a szituációt, Holt és Cassie pedig egyszerűen csak bonyolították. Olyan ez, mint innen Szeged felé indulni Pestre. Baromság.

Szóval így vagy úgy, hiába él bennem egy alapvető szimpátia Holt iránt – beteg, de szerintem tudat alatt vonzódom az efféle elcseszett alakokhoz –, ezúttal rettentő módon fel tudott húzni a srác, de ha már itt tartunk, számomra a Megtört Júlia a korábban megismert Cassie-t, a belevaló, picit nimfomán de nagyon szerethető Cassie-t, a menőmanó Cassie-t is egy az egyben lehúzta a vécén.

Ez kétféleképpen mutatkozott meg számomra: a jelenidejű fejezeteknél én már ezerrel szurkoltam, hogy gyerünk, Ethan egy csodalény lett, menj oda, Cassie, és csókold meg végre! A lány pedig egyre csak húzta az időt. Amit értek. De idegesít. A fenébe is, amúgy az egész könyvet, mindkét főszereplővel együtt meg lehet érteni, meg is tudom, elvégre a bizalmatlanság nagy úr, ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. A megfontolt ember, eleget gondolkodva ezen tudja, hogy nem játék csak úgy kockára tenni a szívét és érzelmeit, mert belebukhat. Mégis, amit ebben a kötetben mindenki művelt… az ilyen töményen adagolva sokkolt és mérgezett. Szóval… Cassie nehezen nyitott, jól van, megértem. De ugorjunk a múltra, amikor viszont tökéletes szenvedő másik fele lett Ethan mártír hadműveletének – ezeket a részeket olvasva már nem is tudtam sok mást gondolni, minthogy megérdemlik egymást. Mert Ethan botrányos barát volt. Cassie viszont mást sem tett, csak emiatt picsogott, aztán ha a fiú dobott egy csontot, akkor szaladt utána és örült, hogy végre kap valamit egy kapcsolatban. Ez így… nem egészséges.

„Tíz perce osztottad már, mikor egyszer csak elbőgted magad, hogy ő az első pasid, az első igazi szerelmed, és ahelyett, hogy rózsaszín ködben lubickolnál, csak zavarodott vagy, és magányos, mert még ha elvileg jártok is, sosincs veled, és egy szóval sem érezteti, hogy akár csak vágyna rád.”

Én megértem őt. Még most is. Mert voltam már itt én is, és az ember egy ilyen kapcsolatban valóban egy olyan hullámvasúton ül, ami tönkreteszi, ha nem száll le időben. Nehéz a helyzet, mert hiába van szó egy olyan párról, akik szeretik egymást, ha egyszer a jelek szerint homlokegyenest ellenkező  módon kommunikálják a másik felé a szerelmüket. Például az egyik sehogy… így hát nem meglepő a Cassie-nél kialakult viselkedésforma. Értettem a levertségét, mikor hanyagolták és értettem, hogyan került a hullámvasút tetejére egy pillanat alatt, mikor fontosnak érezhette magát. DE! Mert mindig van de. Van egy határ, amíg ezt lehet folytatni – így pedig nincsen örökkön örökké, meg hasonló romantikus téveszmék. Cassie okos lány, aki tudatában volt a fennálló problémáknak… engem mégis meglepett, ugyanis a legésszerűbb opcióval sosem számolt. Sírt és szenvedett, mert Ethan nem tudta megadni számára a kellő gyengédséget, de nem tett semmit, hogy ez változzon. Csak álmodozott, hogy „bárcsak Holt is így nézne rám”. Holott ez nem segít. Félre ne értsetek, mert imádom Holtot, de tudtommal egy megoldás működik, ha az ember pozitív irányba akar elmozdulni: a szakítás. És falnakmentem tőle, hogy a lánynak ez még csak eszébe sem jutott.

Így tehát, mint látjátok, a történet efféle folytatódása már több, mint ambivalens érzéseket keltett bennem: mindent megértettem, mindenkit sajnáltam, mégis egyszerűen életképtelennek bizonyult a gépezet. A szereplőink dugtak és duzzogtak, szinte felváltva csinálták a kettőt teljes meggondolatlanságban lubickolva, és ezen csak a jelenben játszódó szál néhány nyugisabb, romantikusabb jelenete, valamint a továbbra is taroló humor tudott segíteni annyit, hogy ne temessem el végül ezt a sorozatot is a pokol fájdalmas könyveknek fenntartott bugyrába a Miután meg a Royal fiúk mellé. 

Az Álnok szerelemnek még úgy érzem, van bennem elég lélekerő adni egy esélyt – pláne, mert ezennel Ethan és Cassie története lezárult, és új páros kerül helyettük boncasztalra –, de azt hiszem, szükségem van előtte némi időre, hogy ezt a traumát kiheverjem. Nagyon szórakozni akartam, de úgy érzem, csúnyán pofára estem – pedig az írónő tud ennél jobbat. Remélem még megcsillogtatja előttem valamikor azt az oldalát is.

Kedvenc karakterek:

Már sokkal nehezebb szívvel mondom, mint az első rész értékelésekor, de továbbra is Ethan Holt, ez a végzetesen elcseszett, idióta mártír került hozzám a legközelebb… bár ezt csakis a jelen idejű események indokolják. Én megértem a nehézségeit, szerencsére minden lelki gond-baj tekintetében toleráns tudok lenni, de pozitív benyomást inkább  a változófélben lévő énje keltett bennem, hiszen kinek ne imponálna, ha egy férfi képes elismerni a hibáit, és változni. Ethan jó humorú, helyes, aranyos, van benne kellő magabiztosság is, de nem hiszi, hogy ő fingotta a passzátszelet, mint a legtöbb férfi, és ezért becsülöm. 

Kedvenc részek:

A jelen időben játszódó jelenetek, és azok közül is a pozitívabb, élettel meg reménnyel telítettebb romantikus jelenetek, amikor végre én is el tudtam hinni azt, hogy Ethan megváltozott, és végre méltó egy nő bizalmára. Tetszett, hogy mennyire igyekezett… bár hadd említsem meg, hogy én ezt a „balesetem volt, és megvilágosodtam, hogy nem élhetek tovább így” dolgot továbbá a hároméves cölibátust már túlzásnak ítéltem meg. Ez olyan, mint bibliai alakot faragni Holtból. Feldolgozhatatlan.

Kedvenc idézetek:

„Életem során már vagy ezerszer hallottam, ahogy az emberek dobálóznak a szóval: „szívfájdalom”. Mégis, egészen idáig, egyáltalán nem értettem, hogy mit is jelent. Úgy értem, hogy lehetséges, hogy egy érzelem, melynek se súlya, se formája önmagától, képes úgy a szívünk köré tekeredni, mint egy óriáskígyó, és azt addig szorongatni, míg minden billentyű, minden kamra sajog? Míg a vér maga, ami egyáltalán nem érez, nem válik szögesdróttá, végigkaristolva minden eret a csikorgó dobbanások során? Elképzelhetetlennek tűnt.”

***

„Az emberek furcsa lények. Minden nap hazudunk, ezer- és ezerféle módon. A leggyakoibb ezek közül: „Elolvastam és megértettem a felhasználási feltételeket”. A második leggyakoribb: „Jól vagyok”.

***

„Hallottad már azt a kifejezést, hogy „feldlgozatlan veszteségtrauma”?

A fejem rázom válaszul.

– Különféle módokon nyilvánulhat meg, de a tünetei többnyire önpusztító viselkedésformák megjelenése. Akik ebben szenvednek, frusztráltnak, tehetetlennek érzik magukat, mert felismerik a félelmet, dühöt, csalódottságot, amit éreznek, és ami motiválja őket, képtelenek megállítani az önpusztításukat.”

Borító: 5/2

Nem ronda, de… de még mindig őrületesen távol áll attól, amit én szépnek hívok. Ízlésesnek aligha nevezném, ettől a sárgás színvilágtól falra mászok, és a vetkőzéssel még mindig nem bírom összeegyeztetni ezt a gyerekbarát betűstílust, ami szerintem egy hatéveseknek szánt hercegnős színezőn állná meg leginkább a helyét. Ez a két pont is a jó szívem, meg a tény, hogy életemben ennél sokkal megrázóbb borzalmakhoz is volt szerencsétlenségem.

Pontozás: 5/2.5

Volt valami a Hitvány Rómeóban, ami megfogott: valami a színházzal, a problémás de szerethető szereplőkkel, az idősíkokkal, s azzal a végtelen lélekkel kapcsolatban, amit az írónő összegyúrt egy kerek egésszé. Megvolt a varázsa mindennek – ennek a varázsnak viszont kishíján az emléke is megsemmisült, mikor a Megtört Júliát felütve kezdtem megérteni, milyen nyögvenyelős irányt vesz a sorozat. Bevallom, felcseszett ez a mélyrepülés. Mármint… tetszett egy picit, egy egész picit… de tudjuk, hogy olykor selejt olvasmányra is szüksége van a lelkemnek, mint tüdőmnek az oxigénre. Címeres mazochista vagyok. De valamiért most bánt a dolog, talán mert Ethan Holttól és Cassie-től jogosan vártam el ennél többet, hiszen ők két érzékeny, evilági, élettel teli hős kell, hogy legyenek, nem pedig szappanoperából szalajtott két lábon járó szenvedések, akik drámázáson és dugáson kívül nem ismerik más módját a kommunikációnak. Úgy érzem eltűnt az első rész rezgésre és sodrása – helyette egyhelyben dagonyáztunk az érzések közt őrlődve, és annyit agyalva mindenen, ami már egy bölcsészagyak is sok. Hiába tudom, hogy Leisa Rayven tud, ha akar, ezúttal nagyon is úgy látom, nem akart – vagy nem eléggé. Szeretném, ha az idősíkokkal való játéka, Holt – többé-kevésbé – szimpi karaktere, valamint a könyv remek humora elég lenne, hogy megmentse az egész művet… de sajnos nem volt az.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Rossz csillagzat alatt | Leisa Rayven - Hitvány Rómeó

„Olyan törékenynek tűnik az üveg, mégis túlél, karcolással, repedéssel akár. Személy szerint unalmasnak találom a hibátlan üveget. Ezeket mind azért szeretem, mert túléltek. Ettől szépek a szememben.”

Eredeti cím: Bad Romeo

Sorozat: Starcrossed 1.

Oldalszám: 500

Megjelenés: 2018.

Kiadó: Libri (Insomnia)

Ár: 3599 –

Amikor Cassie és Ethan a színművészetin találkoznak, a levegő is felforr körülöttük.

Cassie igazi jó kislány, nehezen találja a helyét a folyton bulizó művészdiákok közt.

Ethan ezzel szemben vérbeli rosszfiú, vad, tüzes, félelmetes és mégis érzékeny.

Akár a Romeo és Júlia amiben címszerepet kapnak Cassie és Ethan szerelme is mintha a csillagokban lett volna megírva amíg Ethan össze nem törte Cassie szívét, mindörökre eljátszva a bizalmát.

Valami rejtélyes okból, olyan rád nézni, mint megtalálni valami értékeset, amiről nem is tudtam, hogy elvesztettem.

Évek múlva a szívtipró visszatér, hogy ismét felforgassa a lány életét érintésről érintésre. Fokozatosan újraélik titkos diákszerelmük minden felemelő és pusztító pillanatát, mígnem rájönnek, hogy a csillagokban írt szerelemnek nem kell tragédiával végződnie.

Rossz nyelvek úgy beszélik, hogy a Rómeó és Júlia a világirodalom legjelentősebb szerelmi története. Nos, ami engem illet, én inkább úgy tartom, hogy a világirodalom története során keletkezett legkegyetlenebb fájdalmas emberkínzás és ostobaság. Röviden és kíméletesen, de bemelegítésnek ennyi elég. Így történhetett tehát, hogy Leisa Rayven könyvének címe kész atomrobbanást indított agyam mazochista felén – a kíváncsiság legyőzte az ódzkodásomat, tudjátok, amúgy is rég olvastam olyan könyvet, ami úgy istenigazából felbosszantott volna. A szívem mélyén szeretni akartam, még mélyebben viszont úgy éreztem, erre semmi esély, de mindegy is… legalább átadhatom magam egy kis időre énem sötétebbik oldalának, meg ilyesmi.

Így indult a történetünk, aztán ötven oldalig küzdve magam azt fontolgattam, hogy gyenge leszek, és inkább hagyom a projektet – és mivel totál jól tudok szilárd döntéseket hozni, épp ezután az elhatározás után visszafeküdtem az ágyba olvasni. Nem bántam meg.

Az alap, amire az írónő építette a történetet, úgy éreztem, biztosabb nem is lehetett volna – játszott kicsit térrel, idővel, kapcsolati állapotokkal, így épphogy csak elkezdtünk ismerkedni főszereplőinkkel, máris egy bonyolultabb képet kellett róluk felépítenünk magunkban, melyben szerepet játszottak múltbéli sérelmeik, s jelenben való változásaik is. De ez egy dolog. Én őszintén nem ettől estem hasra, bár bevallom, jó volt, tetszett, oké, lépjünk tovább. Egy szót mondok csupán: színház. Ennyi kellett, hogy könyvünk levegyen kicsit a lábamról.

Főhőseink a Broadway új színdarabján dolgoznak épp, eközben a múltban a Grove színiiskolába való bekerülésüket, s a színésszé válás felé tett első lépéseiket követhetjük nyomon. A jelenben noname darab, annál több konfliktussal, a múltban azonban rögtön mélyvíz, és nagy kapás: Cassie-t legnagyobb örömére, Ethan Holtot pedig legnagyobb bosszúságára a Rómeó és Júlia főszereplőinek választják. És itt kanyarodunk vissza a poszt elejére, mikor is azt mondtam, átok erre a két hősszerelmes galambra. Jó, lehet nem ezt mondtam… de bizton állíthatom, hogy ezt gondoltam. Sőt.

Egészen sajátos módon viseltetek Shakespeare ezen húzása iránt. Amúgy nagy figura volt, rengeteg csodás darabot írt, megépítette a Globe-ot, a szonettjei pedig bármikor képesek magukkal ragadni, annyira sugárzik belőlük az érzelem, az értelem és a profizmus. De Will, ez a történet baromi nagy ballépés volt.

Előre is elnézést kérek… én amúgy maximálisan tiszteletben tartom (szoktam tartani…) mindannyiunk ízlésbeli különbségeit. Semmi bajom azokkal, akik ezt… ezt szeretik. Mert lehet szeretni, nyilván lehet annak ellenére, hogy nekem nem megy. De Rómeónak és Júliának a puszta gondolata elég, hogy teljes csatateres vérontás kezdődjön az agyamban, úgyhogy igazán ne vegyétek magatokra. Az én bűnöm az egész – az enyém, és Williamé. Mert… egész egyszerűen abszurdum az egész. Még középkori viszonyok között is, bár az ember – legalábbis én – eljut egy szintre, mikor már nem is foglalkozik olyan semmiségekkel, hogy a cselekmény ideje alatt Júlia mindössze 13 éves volt, és Rómeó sem sokkal több, mégis úgy kerülgették egymást, mint két kiéhezett mókus. Hiszen akkor ez volt a normális, blablabla. Az én problémám nem is a kornál kezdődik, legyen az akármilyen nevetséges is. Egy szó kell, és vérengzésbe kezdek. Akarjátok?

Szerelem. Ó, édes, drága szerelem, mikor meglátsz valakit, a hormonjaid pedig zizegnek mint valami rezgőre állított telefon: rohadt zavaróan és úgy tűnik, végeérhetetlenül, aminek nem vethetsz véget máshogy, csak ha felállsz, odamész és leállítod. Vagy ha felállsz, megkeresed a csajt, és inkább még aznap megkéred a kezét, csak hogy lefektethesd végre. Trallala, de szép a szerelem, ó, várjunk. HOL ITT A SZERELEM?

Ez a gyengém. A kryptonitom. Mert olyan kevesen tudják ezt a szót helyesen használni, mégis mindenki mondja, tele van a levegő azzal, hogy szerelem. Alapvetően szkeptikus vagyok, s bár ennek ellenére próbálom, eddig mégsem sikerült elkapnom ennek a szerelem dolognak a fonalát. Sajnos. Egyet viszont ezer százalékig tudok. Hogy mi NEM az. A Rómeó és Júlia pedig nem egy szerelmi történet. Köze nincs a szerelemhez – vágyhoz van köze, hormonokhoz, szexuális feszültséghez, ha úgy tetszik az emberek állatias ösztöneiről szól a szaporodásra. Őszintén sajnálom, ha ezzel összeromboltam valaki romantikus lelkivilágát.

Fiúk, attól hogy ránéztek egy szép lányra, és úgy érzitek, szívesen megdöntenétek neki vannak  a legszebb szemei az egész földkerekségen, még nem lesztek bele hipp-hopp szerelmesek. És lányok, attól, hogy egy srác levetkőztet a szemével egész nap a két szép szemetekben akar gyönyörködni, még nem szerelmes belétek. Nem, ha ez mind az első találkozásotokkor történik. Nemnem. Észhez térni. Fiatalok vagytok (jeez, R és J túl fiatalok), most kell helyrerázni a fogalmat, hogy ne éljetek tévedésben.

Nem győzök elégszer bocsánatot kérni ezért a kitérőért… ezt talán tartalékolhattam volna egy real R&J értékelésre, de az már a kiborulásnak egy olyan formája, amitől valóban mindenkit megkímélnék. Jelen történetünk szerencsére nem e két galambocskáról szól, Shakespeare műve csak mint a főszereplők színházi tevékenységének első nagyobb lélegzetvételű robbanása szerepel itt, így a visszaemlékezéseknek, s párosunk múltbéli kapcsolatának nagy részét meghatározza. Ethan Holt – aka Rómeó – pedig éppen annyira ellenszenvét fejezi ki megformált karaktere iránt, mint azt nekem szokásom tenni, így odaítélek neki egy pluszpontot (Cassie-től meg levonok ötvenet, mert naiv).

Lényeg a lényeg, fent nevezett két főszereplőnk a jelenben sok év óta először ismét egy közös darabon dolgozik – kettejük kapcsolata viszont egészen más hangulatot áraszt, mint a hat évvel visszamenő múltbéli jelenetek. Ethan és Cassie között a levegő egészen fagyos lett, egyszerűen érezni a köztük feszülő konfliktust, s ahogy halad a történet, úgy bontakoznak ki egyre inkább Cassie negatív érzései, s a férfi elkövetett hibái, melyek idáig sodorták őket. Eközben a visszaemlékezések egészen a megismerkedésükig repítenek vissza: ez pedig nem csupán a két fél viszonyában bekövetkezett változásokra világít rá, de kiadja a szereplők múlt- és jelenbéli énje közötti kontrasztot is. Mert az aztán nagyon van…

Az ok ugyanis, amiért kezdetben majdnem feladtam a könyvet, az maga főhősnőnk, Cassandra. Felütötte bennem a fejét némi sajnálat iránta, lényegében mégis inkább csak idegesített amit csinált: megállás nélkül másnak próbálta kiadni magát, gyakorlatilag mindent megtett, hogy a színiiskola ostoba elitje maga közé fogadja, sőt, hogy egyáltalán, mindenki elfogadja őt. Mindenkinek meg akart felelni, de közben saját magát kezdte elveszíteni – épp ezért nagy szerencse, hogy időben a színre lépett a magába zárkózott, eleinte kissé antiszociális seggfejként beállított Holt. Akit a végletekig felidegesített Cassie ezen fajta viselkedése, de a köztük formálódó egyértelmű, de lassan kibontakozó vonzódás elég volt ahhoz, hogy mindkettejüknek pozitív változásokat indítson el. Hosszú út vezetett addig, míg egymáséinak mondhattuk őket, addig viszont jelentős jellemfejlődésen mentek keresztül, jobb emberekké és erősebb karakterekké váltak. A legjelentősebb átalakulást azonban hat szenvedéssel és felejteni próbálással töltött év eredményezte náluk, így a jelenidejű cselekményszálra visszaugorva ismét újabb arcokat ismerhetünk meg: Cassie óvatosabb, Holt nyíltabb lett. Mindketten tanultak a hibáikból: Cassie tudja, hogy nem engedhet többé utat Ethannel kapcsolatos érzéseinek, a fiú pedig végre rájön, ő maga hogy fejezhetné ki ezeket anélkül, hogy a sérülékenységtől és megaláztatástól kéne félnie. Bízni tanul, miközben elveszíti annak az egy személynek a bizalmát, akiére leginkább vágyik…

Úgyhogy van némi „ nem lehetsz velem”, aztán két perc (öt év) múlva „nem élhetek nélküled” huzavona, ám úgy érzem az írónő ütőképes indokokkal támasztotta alá szereplőink viselkedését: nem világrengető eseményekkel, de olyan alapvető emberi traumákkal, melyeknek igenis hatásuk van az egyén kapcsolatokhoz való hozzáállására. Ennek megfelelően Ethan és Cassie kapcsolata is – már romantikus regényhez képest – valósághűen bontakozott ki, lassan, óvatosan merészkedve mindig tovább. Ami… hát, nem mondom, hogy nem csapott át idegtépésbe olykor – mert valljuk be, épp amennyire megvan elsőre a bája egy csalódástól magába zárkózott szépfiúnak, annyira képes átcsapni fárasztóba egy végtelenített „nem lehetünk együtt, nem érdemlem meg a szeretetet” játék. Ethan efféle viselkedése a múltban jelentős ideig hátráltatta a szerelmi szál előmenetelét, de talán éppen ettől lett olyan szép, mikor Cassie-vel végre együtt láthattuk őket. Az más dolog, hogy a későbbiekben mi történt… mindenesetre a séma a jelenidejű részekben is visszatér. A szereposztás fordított, ezúttal Cassie a sértett fél, próbál nem engedni a vonzalmának, mert fél hogy megsérül, blabla… szóval igen. Összességében a sorozat nyitókötete tökéletes kibontakozást engedett néhány jól ismert közhelynek… mégis, azzal, hogy az írónő különleges környezetbe ültette ezeket az elemeket, valamint szerethető jeleneteket, pörgést, valamint jó humort biztosított ötszáz oldalon át, sikerült kiemelnie történetét a tömegből. Annyira legalábbis, hogy jobban megkedveljem a hasonló egypár olvasmányomnál… A színházi élet bemutatása, Holt karaktere, valamint az egyre élőbbé váló Cassie furcsaságai – s az ebből adódó vicces jelenetek – mind-mind olyan pillanatokat szültek, mikor kifejezetten hálás lehettem, amiért kézbe vettem a kötetet.

Tudhatjátok, hogy egy ideje leálltam ezekkel a könyvekkel, és nem is kifejezetten éreztem a kísértést, hogy visszatáncoljak „bűnös, női pornóval kelő-fekvő” életmódomhoz… s bár talán a Hitvány Rómeóval való minden pozitív tapasztalatom ellenére pár hónap múlva nem is fogok emlékezni a történetre, úgy érzem, megéri. Épp amennyire ránézni is képtelen voltam ezekre a romantikus/erotikus könyvekre az elmúlt hónapokban, most rájöttem, hogy épp annyira jelent fellélegzést néha kézbe venni egy-egy ilyet. A stílusom úgy érzem továbblépett, fejlődött… de van valami ezekben a történetekben, amire a lelkemnek attól még szüksége van. A maga műfajában pedig Leisa Rayven története igenis kellemes és szerethető – éppen kellő elegye a drámának, az édes jeleneteknek, múltnak, jelennek, józan észnek, ostobaságnak, szerelemnek és színháznak. Ez utóbbinak pedig sok szép, érdekes vagy épp szórakoztató jelenetet köszönhetünk. Mindent összevetve ajánlom tehát a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek, akik ha már itt tartunk, nem vetnek meg némi erotikát, s egy igen szexuális természetű főszereplőlányt sem. Basszus, Cassie olyan egy szexuális vadállat, hogy Holt helyében abba már durván belepirultam volna xd Ajánlom annak, aki csupán pár óra kikapcsolódást keres, de abból a kellemes és humoros fajtát, amin épp amennyire nagyokat lehet nevetni, úgy lehet olvadozni is némi csoki majszolása közben.

Kedvenc karakterek:

Ethan Holt egy elcseszett ember. Bírom az ilyen elcseszett embereket. Holtot pedig imádom! Nagyjából attól a perctől kezdve, hogy tócsnit sütött Cassie-nek… ismétlem, FREAKIN’ TÓCSNIT SÜTÖTT CASSIE-NEK! Tudniillik, a tócsni Virágland nemzeti étele, úgyhogy felettébb értékeltem a gesztust – de ez legyen csupán egy Holt hőstetteinek, vagy éppen szeretnivaló pillanatainak rengetegéből. Ha nekem valaki tócsnit sütne, neadjisten még hozzá is mennék.

Kedvenc részek:

Abszolút csúcspont? Valószínűleg Cassie és Holt kisebb vitája a Rómeó és Júlia kapcsán – és itt felírok újabb plusztpontot Holt javára, ugyanis épp annyira megvan a véleménye arról a „málészájú puhapöcsről” szigorúan idézve, mint nekem, és velem ellentétben képes volt ezt összeszedetten kifejezni, anélkül, hogy két mondat után fájdalmas halálhörgés szakadt volna fel belőle, mint belőlem szokott, ha ezt a témát érintem. Mint fent említettem már, a R&J az én kryptonitom.

Kedvenc idézetek:

„Nemrég a Tiberisz partján ültem egy padon, és néztem az ottani párokat kézenfogva sétálni és csókolózni. Boldogok, szerelmesek. Olyan könnyűnek tűnt akkor. Mintha másnak adni a szíved nem a világ legfélelmetesebb dolga lenne. Ezt még mindig nem értem. Nem tudják, micsoda hatalmat adnak a másik kezébe? Abszolút, jövőformáló hatalmat? Nem értik, hogy mennyire fog fájni, mikor minden tönkremegy? És, lássuk be, egy év múlva azoknak a pároknak a kilencven százaléka nem lesz már együtt. Akár hat hónap múlva sem. És mégis, ott sétálnak, ölelkeznek, csókolóznak, mit sem törődve a fájdalommal, ami les rájuk.”

***

„Néha az emberek nem csak azért húznak fel falakat maguk körül, hogy kívül tartsanak másokat, hanem hogy lássák, ki törődik velük annyira, hogy ledöntse azokat.” Jézusom, ez annyira k*rvára gyönyörű. <3

***

„Ha csak rágondolok a majdnem-csókunkra, beindulnak a női részeim. Nincs szívem elmondani nekik, hogy anélkül fogunk meghalni, hogy valaha megtapasztaltuk volna, milyen egy orgazmus. Depresszióba esnének, és nem engedhetem, hogy szomorú legyen a vaginám.”

***

„Nem ez lenne az élet értelme? Hogy megtaláld azt az embert a világon, aki tökéletesen illik hozzád?

– Igazából, Taylor, az élet értelme az, hogy ne halj meg. Ebben Rómeó és Júlia csúnyán megbukott.”

Borító: 5/2.5

Nem, Cassie, én NEM indultam be Holt hátától. Amúgy sem hinném, hogy Holtnak ilyen háta lenne – de lényegtelen is. Hogy mi a lényeges? Az összkép, ami egyszerre esik a nálam tiltólistás borítók kategóriájába ezzel az erotikus jelenettel (amit a könyvben nem kifogásolok, a borítón annál inkább képes átfutni ízléstelenségbe), és kelti valami cukorfelhő érzését az ajánlás melletti szívecskékkel és cirádákkal, meg a gyerekbarát betűtípussal (van ilyen?). Tény, hogy az egész Hitvány Rómeó jelenség igen figyelemfelkeltő, és nem is kimondottan csúnya, számomra viszont hatalmas ellentmondás, amitől kifejezetten szeretni nem bírom. 

Pontozás: 5/4

Leisa Rayven könyve egy mindennapi történet, nem mindennapi köntösbe bújtatva. Szigorú szülők által elnyomott, önbizalomhiányos lány, egy tehetséges, szívdöglesztő ámde seggfej benyomását keltő magányos farkas, egymás végtelennek tűnő kerülgetése a köztük pattogó szikrák ellenére… ezerszer láttuk már ezt, nem? Viszont mikor már kezdenénk elkönyvelni magunkban az egészet, mint a húszezredik egyforma sémára épülő szerelmes regényt, szereplőink kipattannak megszokott szerepkörükből, mint creepy bohóc a bűvös dobozból. Cassie megfelelési kényszerét kinőve roppant szórakoztató, és tetőtől talpig belevaló lánnyá válik arról nem is beszélve, hogy félelmetes, milyen szexmániás vadmacska él benne, de komolyan, Holtról pedig kiderül, mennyire szeretnivaló ember, mikor ledobja a fagyos álarcát. A múltban gyönyörű romantikus történet épül karaktereink kibontakozására – a jelennek hála viszont végig körüllengi párunk boldogságát a vég érzése, így szerelem, csalódás, félelem, bizalmatlanság váltja egymást megállás nélkül kész érzelmi hullámvasutat teremtve, amibe a színházi jelenetek és a karakterek humora visz üde színfoltokat időről időre. Tény, hogy az összkép távolról sem tökéletes, de én még így is azt érzem, hogy megéri szánni rá pár órát, ha az ember lánya csak ki akar kapcsolni egy kicsit.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!