Fredrik Backman - Életed üzlete

„Az egyetlen, ami ezen a világon értékkel bír, az az idő. Egy másodperc mindig egy másodperc, ez sosem lehet alku tárgya.”

Eredeti cím: Ditt livs affär

Oldalszám: 88

Megjelenés: 2018

Kiadó: Animus

Ár: 2690 –

„Azon az éjszakán amikor ezt írtam, arra gondoltam, mi történik velünk, mikor családot alapítunk, és megszűnünk a legfontosabb személynek lenni a saját életünkben. Azon merengtem, mi lenne igazán önzetlen cselekedet. Mérlegeltem, kiért lennék kész meghalni, és kiért adnám oda az egész életemet. És hogy valójában mi is a kettő között a különbség.”

Sajnos egyelőre még elég távol állok a Backman-összestől, de annyit már most tudok, hogy mindig nagy öröm belebotlani a szerző egy-egy munkájába: van valami egészen egyedülálló a stílusában, valami tagadhatatlanul nem amerikai, ami miatt a tömegből máris kivilágít a maga módján. Az elbeszélésmódja, a szereplői, a történetei mind-mind különlegesek, s egyaránt ötvöznek jó humort valamint mély mondanivalót: végül pedig egyszerre hagynak mosolyt és könnyeket az ember arcán, nem is beszélve a könyvek által generált gondolatokról, amelyek garantáltan napokig nem hagyják még el az olvasó fejét.

Az Életed üzlete jogosan kelthette volna azt az első benyomást, hogy talán az eddigieknél kevesebb rejtőzik benne, elvégre szerintem jó párakban felmerült a kérdés ránézve, hogy mégis mi minden férhet bele 90 oldalba? Mint mondtam… így lehetett volna. Ha nem lett volna szerencsém már korábban is egy rövidebb elbeszéléséhez, A hazavezető út minden reggel egyre hosszabbhoz – e kötetnek köszönhetően ugyanis már megtanultam, hogy néhány lelki jobbegyenes és egy igazán ütős történet nem oldalszám függvénye. Csakis tehetségé. Ennek pedig Backman nincs híján.

Az író ezúttal ismét élet és halál kérdéskörében maradva fejezte ki elmélkedéseit, ennek megfelelő stílusban: ráérősen, a gondolatok szárnyalásának finom csapongásával, mindeközben lassan de biztosan haladva a megoldások felé. És éppen ezt szeretem annyira Backman művészetében. Látszik rajta, hogy nem az évszázad bestsellerét akarja megírni, süt róla, hogy nem azért alkot, mert ez a menő, vagy mert így remél magának hírnevet vagy pénzt, így nem is abba fektet be, hogy történetei csavarosak, kiszámíthatatlanok legyenek, meg persze az olvasók kedvencei. Azért ír, mert tombolnak a gondolatai. Árad belőle, hogy tele van a feje mély eszmefuttatásokkal, elmélkedik, keresi a globális méretű válaszokat, s amikor úgy érzi, jó nyomon jár, megpróbálja tovább adni a tapasztalatait.

Az Életed üzlete nem egy dramaturgiai műalkotás. De  legalább őszinte, elgondolkodtató, elér az ember lelkéig és a finom külső mögött félelmetes mélységekbe kalauzol el, ezek összessége pedig úgy érzem többet ér, mint bármely regény tökéletes és csavaros felépítése és kidolgozottsága. Sajnálatos módon kissé formabontónak számít így közelíteni manapság az írás tevékenységére. Mindenki az új Leiner Laura, az új Rowling, az új Stephen King akar lenni… ami, félreértés ne essék, amúgy nagyszerű dolog. De elengedhetetlenül fontos, hogy az ember épp amennyire kapni szeretne valamit az írástól, legalább annyira – ha nem jobban – törekedjen arra, hogy adni tudjon valamit a soraival a világnak. Backman „szösszenetében” nincs egy felesleges szó sem. Mind mond valamit. És ettől lesz annyira önzetlen.

Off topic, de amúgy az illusztrációk is marha aranyosak <3

Az Életed üzlete egy középkorú apa utolsó vallomása fia felé – utolsó szavai, mielőtt megtette volna élete első önös érdektől mentes lépését. A leírtak mozgatórugója az élet és halál közti döntés, valamint életünk minősége, a fő szál mögött azonban karaktereink sok fontos dologra rámutatnak, legyen szó akár a megbocsátásról, a felelősségről, a szeretet helyes közvetítéséről vagy egyáltalán arról, ki számít jó szülőnek, s mire van szüksége egy felnövő gyereknek. S ahogy a válaszok, még ha kissé homályosan is, de lassan kirajzolódnak mindannyiunk előtt, megfogalmazódik a kérdés: vajon hogyan tehetjük jóvá a múltbéli hibákat? Olvasás közben eszembe jutott egy idézet Backman egyik korábbi művéből: „Azért kényeztetjük el az unokáinkat, mert általuk bocsánatot kérhetünk a gyerekeinktől.” És úgy érzem, ez az elv érvényesült itt is – még ha nem is unokáról volt szó.

A 45 éves férfi tisztában van a hibáival, tisztában van mindennel, amit elmulasztott, mikor a hírnevet, a karriert, az örökös utazást választotta ahelyett, hogy fia mellett maradt volna annak meghatározó eseményeikor, vagy akár mindennapjaiban. És én azt mondom, ez olyan vétek, amit nem lehet utólag korrigálni: nem tudsz leülni a huszonéves gyermekeddel barátságban csevegni, ha nem beszéltél vele mikor félt, mikor örült, mikor sírt, mikor korábban sosem volt időd rá, mikor nem törődtél vele, nem hallgattad meg, nem kérdezted és nem támogattad. Ha hagytad, hogy a fiad-lányod a szülői biztonságod nélkül nőjön fel… akkor szerintem jobban teszed, ha nem próbálsz meg évekkel, évtizedekkel később a szemébe nézni, mert akkor már nem fog számítani semmi erőfeszítés. Legalábbis… ez az én személyes véleményem. Történetünkben némi feszültség terhe mellett főszereplőnk fia megbocsátott apjának, úgy tűnik, megérkezett a várt feloldozás… de kiderül, hogy az efféle mulasztás, és a helyrehozhatatlansága a férfiban is nyomot hagyott. Ezért határozott úgy, hogy ha fiáért már nem is tehet semmit, ha módjában áll, mással megpróbál jobb ember lenni… ami, valljuk be,a semminél mégiscsak jobb.

Kifejezetten megnyert magának, ahogy a szerző ismét ugrált kicsit térben-időben, összekavarta a szálakat, hogy aztán kiegyenesítse az egészet. Korábban még megzavart volna a technikája, de már megszoktam, megszerettem, akárcsak mindent, amit csinál. A gondosságát, a kapcsolatokat, amiket ábrázol, meg persze a szürke ruhás nő bevonását a történetbe, ami kissé mitikus-kissé hidegrázós és egyszerre olyan… megnyugtató? Talán nem ez rá a megfelelő szó, de épp amennyire félelmetes közelsége hozta Backman ezzel a húzásával a halált, éppen annyira emberivé is tette. Kifejezetten értékeltem az ötletet, a végkifejletet pedig… nos, nem spoilerezek én semmit, de a lényeg, hogy ott is elszorult a szívem. Tökéletes volt. Kegyetlen és tökéletes.

Mit mondhatnék még? Szösszenet. Apróság. Képek nélkül szinte nem is könyv. Elsőre talán ezek a legszembetűnőbbek az Életed üzletére pillantva, mégis, annyival többet mond ez a maga pár oldalával, mint akár három tucat 400 oldalas nagyregény… A plüssnyuszi, a szívmelengető külső és a rövid terjedelem ugyan megtévesztő, de a lapok között Backman ismét csodákat művelt: élet és halál kérdéskörében kalauzolta az olvasót, a bájos egyszerűségével megmosolyogtatott olykor, miközben végig ott tartotta azt a bizonyos gombócot a torkunkban. Ugyanis nem megszokott karácsonyi történetről beszélünk, nincs karácsonyfa, nincsenek díszek, világító rénszarvasok, sem kürtős kalács egy vásári forgatagban. Csak kórházi folyosók vannak, piros kisszék, kréták, megbánások, bűntudat, gépcsipogás, szürke pulcsiszösz… és – mint az egyetlen igazi karácsonyi tényező a felsorolásban –, egy ajándék, de az hatalmasabb bármi másnál: az élet.

Kedvenc idézetek:

„Ez a történet arról szól, hogy mire lennél kész azért, hogy megments egy életet. Arról, hogy mi lenne, ha nem csak a jövődet kéne feláldoznod érte, hanem a múltadat is. Nemcsak a helyeket, ahol még nem jártál, hanem a lábnyomokat is, amelyeket magad mögött hagytál.”

***

„Arra [gondoltam], hogy minden nap újra és újra eldöntjük, hogy melyik úton haladjunk tovább. Utazunk, maradunk, játszunk, elrejtőzünk, szerelembe esünk, szakítunk, vagy épp szorosan egymáshoz bújva egymás lélegzetében alszunk el.”

***

„A szemedbe néztem és azt mondtam: „Az élet nem igazságos.”

Az ajkadba haraptál. Lesütötted a szemedet, és úgy válaszoltad: „Ez a te nagy szerencséd”.”

Borító: 5/5

Eddig sem sokat panaszkodtam Backman könyveinek borítóira, bár tény, hogy nem igazán vágnak össze az én ízlésemmel a harsányságuk miatt, de az Életed üzletére már egyetlen rossz szavam sem lehet! Egyszerű, de kifejező, kellemes színekkel, ízléses topográfiával… és még Szi is helyet kapott a padlón, amit külön értékelek. Mindezek összessége kifejezetten szívmelengető hatással bír… még ha maga a történet inkább a „szívszorító” szóval írható le.

Pontozás: 5/5

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Az Életed üzlete apró terjedelme ellenére igen komoly és fontos üzeneteket rejt, így mostani nyereményjátékunk feladatát is ehhez igazítottuk. A turné minden állomása rejt egy szót, melynek fontos szerepe van a történetben – a Ti feladatotok az lenne, hogy találjátok meg a kiemelt betűket, majd azt a szót melyet az összeolvasásukkor kaptok, írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő részébe! A helyes megoldásokat beküldők között a kötet egy példánya kerül kisorsolásra.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Állomáslista:

12.19. Never Let Me Go

12.20. Könyv és Más

12.21. Szembetűnő

12.22. Nem félünk a könyvektől!

a Rafflecopter giveaway

10 idézet, amivel Tisza Kata kiütött

Szerintem már régen nem titok, mi több, az elmúlt hónapok alatt előttetek is egyértelművé vált, hogy enyhe megszállottság fűz Tisza Kata alkotói munkásságához. Olvashattátok az értékeléseimet, szembesülhettetek párszor azzal, hogy szóhoz sem jutottam egy-egy sorától, és bizony a blog Facebook oldalát is bőséggel elárasztottam idézetekkel, hogy demonstráljam: ez a nő elképesztő. Márciusban, az első könyvemet – az Akik nem sírnak rendesent – olvasva tőle valami olyan erőt láttam meg dolgozni a szavai mögött, amely azóta sem ereszt; olyan erőt, ami miatt újra és újra kezembe veszem a köteteit; de ami talán a legfontosabb, valami olyan erőt, ami felszínen tart, mikor úgy érzem, máskülönben elsüllyednék egymagam. 2018 ott ütött-vágott és rúgott, ahol csak ért, és teszi ezt továbbra is, annyira, hogy úgy érzem a mögöttem álló 11 hónapban talán Kata munkája volt számomra az egyetlen fény: az ő sorai tartottak életben. Talán mindez nevetségesen hat, de nem érdekel: Tisza Kata könyvei és Facebook posztjai olyan társaimmá váltak, mint ember sosem tudott – bár én csak csendben ültem és olvastam, mégis minden alkalom olyan volt, és olyan most is, mintha kiönthetném a szívem valakinek, a lapokon keresztül pedig végre azt érzem, értenek. Olyan, mintha a lelkem amúgy állandóan görcsben állna, Kata írásait olvasva pedig végre elernyedhetne egy időre, és ez… ez azt mondom, megfizethetetlen érzés, és sosem lehetek érte elég hálás. A köszönetem, tiszteletem, valamint a Tisza Kata munkái iránti szeretetem jegyében pedig úgy döntöttem, így év végéhez közeledve összeszedem néhány kedvenc versemet, prózámat, akár egy-egy sornyi idézetemet tőle, melyek különleges jelentéssel bírnak számomra, s úgy érzem, örök helyük van most már a szívemben.

„Ne haragudj, ha bevallom, hogy nem rossz vagyok, hanem félek.”

***

„Az a helyzet, hogy sokan vagyunk, akik megrekedünk ott, hogy érdemtelenek vagyunk, és addig adunk, míg el nem fogyunk. És vagyunk, akik eljutunk, oda, hogy ki is mondjuk. És még kevesebben vagyunk, akik változtatunk. A legtöbben pedig nem sírunk rendesen, és belehalunk.”

***

„Régen minden találkozónkra úgy jöttem, mintha az első volna. Most meg úgy, mintha az utolsó.”

***

„szeretem a nyugalmad

ahogy elringunk

az években

mik előttünk állnak

hogy nincs benned sürgetés

hogy nem kell valamilyennek lennem

hogy elfogadtál így

félig viharverten

hogy bennem adsz időt magadnak

hogy megszokhasd

a szerelmet

mit tőlem kaphatsz”

***

„Minden szeretet,

amit adsz, kiegészíti

a hiányát annak, amit

nem kaptál.”

***

„A nő egy szoborral élt. A szobor nem beszélt. Ette a fényt. Egy napon útra kelt. A nőnek hiányzott a remény. Nem a hallgatag szobor. Hanem amilyen lehetett volna, ha él.”

***

„A gyerekkorom érdekelte. Kereste, hol, mikor és ki hagyott el engem. Hogy onnan fogadhasson örökbe.”

***

„nincs dolgom a félelmeddel

az a te örökséged

te szülted meg

te nevelgetted

el nem vehetem

örökbe se fogadhatom

cserét se ajánlhatok

elfogadhatlak

szerethetlek

foghatom a kezed

hogy ne ess el”

***

„Berendezett egy szobát az agyában. Dívánnyal, ha szüksége volt terápiára. Ő lett a saját terapeutája. Önmagát meghallgatta. Aztán az együttérzést gyakorolta. Értette a fájdalmat. Mondta magának, hogy nem baj. Aztán örömöt kerestek maguknak. Ő meg a terapeuta."

***

„minden sírásnak helye lesz

sírás még nem ment kárba

öt sírás egy állójegy a mennyország kapujába

hat sírás már ablaknál

hétnél pótszék járna

tíz sírás után otthonra lelsz

a kurva nagyvilágban”

Szándékosan a legnagyobb kedvencemmel zártam… de ilyen gondolatok után nehéz már bármit is mondanom. Csupán két dolog maradt: először is, hogy köszönöm. Zenghetnék további litániákat, de ennyi a lényeg: elképzelhetetlen hálát érzek azért, amiket Kata leír. És éppen ezért titeket is bátorítanálak, hogy ha eddig netán nem ismertétek a munkásságát, üssétek fel egy kötetét. Különösen ajánlom a kettő legújabbat. Szinte garantálom, hogy a lelketek egy olyan darabkája fog otthonra és társa lelni a lapok között, amiről nem is tudtátok, hogy igazából veszettül magányos. Olvassátok, és szeressétek. ♥

Értékeléseim