Dr. Seuss - A Grincs

„A Grincs utálta a karácsonyt! Az egész karácsony idejét!

Miért? Ne is kérdezzétek. Senki se tudja, hogy miért.”

Eredeti cím: How the Grinch Stole Christmas!

Hogyan lopta el a Görcs a karácsonyt címen is megjelent

Oldalszám: 64

Megjelenés: 2018

Kiadó: Kolibri (Libri)

Ár: 2699 –

Végre újra olvasható Dr. Seuss legnagyobb klasszikusa!

Grincs Kikfalva közelében lakik, és teljes szívéből utálja a karácsonyt. Már ha egyáltalán van szíve… Gyűlöl mindent, ami az ünneppel kapcsolatos. Ezért úgy dönt, ellopja a karácsonyt. Véghez is viszi gonosz tervét, ám földbe gyökerezik a lába, amikor meglátja, hogy Kikfala lakói ajándékok nélkül is boldogan ünnepelnek.

A Kolibri Klasszikusok sorában hatodik Dr. Seuss-könyv most Tandori Dezső klasszikussá vált, mégis megújult fordításában jelenik meg.

A Grincs és én alkotta „mi” két korszakot ölel fel: korai éveimet, mikor féltem ET-től, a Hófehérke boszorkányától, Ziratól az Oroszlánkirály 2-ben… és a véget nem érő felsorolás dísze volt ez a zöld, karácsonyrontó szörnyeteg is. Aztán történt valami, talán csak az, nagy és bölcs nagy és bölcs kb. kilencéves… lettem, de a szokásos karácsony környéki tévéújság szemlémen bőszen kezdtem keresni, mikor és hol adják a Grincset, s ha megtaláltam, természetesen megjelöltem a neonrózsaszín szövegkiemelőmmel. Nem hiszitek el, de ettől most teljes nosztalgiába estem. Az igazat megvallva évek óta nem nézek tévét, és mivel ezzel a legtöbben így vagyunk itthon, már tévéújságot sem veszünk karácsonyra. Ez pedig nem is probléma, elvégre az ünnepek nem arról szólnak, hogy tátott szájjal bámuljuk a képernyőt… de azért jó érzés visszagondolni a fiatalságomra igen, a fiatalságomra, mikor épp olyan izgalmas programnak számított átbogarászni a tévéműsort, és kiemelni a legjobb filmeket, mint segíteni anyukámnak süteményt sütni, és csórni egy falatot a nyers tésztából. Meg persze mint megnézni a Grincs filmadaptációját.

Sajnos ez a jó hagyomány pár éve már rendszerint kimarad számomra az ünnepből, épp ezért kapva kaptam az alkalmon, mikor megláttam, hogy a Kolibri Kiadónál új köntösben- és fordításban ismét megjelenik a mesekönyv, amivel az egész Grincs-őrület kezdődött anno.

Az első meglepetés akkor ért, mikor kinyitottam a csomagot: én valami kicsi és puha könyvre számítottam, de a borítékból az átlag könyvnél nagyobb alakú, és kemény-kopogós* fedelű szépség került elő, méghozzá gyönyörű külsővel, és igényes belsővel. Ez utóbbi már annyira nem lepett meg, hiszen nem is számítottam rosszabbra… de élőben a kezemben fogni, s így látni a kötetet minden várakozásomat felülmúló élmény volt – amit még az áradó újkönyv szag sem tehetett tönkre.

*baki: mikor komolyan magamra kell szóljak, hogy le ne írjak egy mesekönyv értékelésében olyat, hogy „nagy volt és kemény”. Pls.

A következő meglepetés már a tartalomba merülve csapott le rám. Tudni kell rólam, hogy bár milliószor láttam már az Oroszlánkirályt, a Rudolf számomra maga a karácsony, s a Disney az egyik legjobb dolog az életemben, a mesekönyvekkel, bármilyen mesekönyvvel kapcsolatban már nem táplálok ilyen kitörően pozitív érzelmeket. Egyszerűen nem érzek minimális affinitást sem ilyeneket olvasni, s ha meg is próbálom, általában nem kötnek le. Így a Grincs kizárólag maga kemény hatvan oldalával, és persze a nosztalgia iránti vágyam kielégítésével tudott ezen változtatni, s nem is vártam mást, mint ezt: egy kis hangulatteremtést. Aztán… ráébredtem olvasás közben, hogy kimondottan élvezem a történetet. Hihetitek, úgy meglepődtem, hogy kapásból elolvastam a mesét mégegyszer, csak hogy kihasználjam az érzést. Az értékelés írása előtt lenyomtam harmadszor is… a hatása állandó. Imádom.

Rendkívül egyszerű a történet, de annál aranyosabb és szerethetőbb, s bár én nagy karácsony-imádó hírében állok, úgy vélem, főszereplőnkkel, a Grinccsel még így is könnyű együtt érezni. Épp a napokban láttam egy mémet, ami azt mondja, a Grincs nem is a karácsonyt utálja, hanem az embereket… és ez teljesen érthető. Én is valahogy így képzelem, mellesleg – pláne, mert a kik elég bosszantó kis energiabomba lényeknek tűnnek, akik könnyen eltáncolhatják egy antiszociális lény utolsó idegszálait is. De még így, a fura fejű kikkel együtt is imádnivalónak találtam a történetet, kedves volt, vicces, és persze a végére megérett a kiérdemelt happy end és tanulság is, amitől különösen hasznos lehet a történetet gyerekeinknek, kistesónknak, bármilyen asztallapig érő kispofinak felolvasni, a picit nagyobbaknak pedig a kezébe adni az ünnepek közeledtével.

Én különösen kedveltem az illusztrációkat, éééés a verses formát, ettől az egész mese tiszta dallamos és pattogós, kifejezetten kellemesen felolvasható lett. Bár néhol sántítottak nekem a rímek, olykor kicsit erőltetettre sikerültek, összességében elégedett voltam. Emellett tetszett, hogy maga  a történet egy igen fontos dologra világít rá, amit bizony hajlamosak vagyunk elfelejteni az ünnepek előtti felfordulás lázában égve: a karácsonyt nem a díszek, az ajándékok meg a fa teszik igazán ünnepivé. Bár azok sem rosszak… de a karácsonyi hangulat, a szeretettel teljes légkör, a béke nem vehető meg pénzen, így el sem lopható, hiába a Grincs jól kitervelt hadművelete a kik karácsonya ellen.

Ajánlom felnőtteknek és gyerekeknek, ajánlom bármikor, amikor egy kis lélekmelengetésre és hangolódásra van szükségetek, és persze ajánlom a fa alá… mert tényleg, eszméletlenül aranyos!

Kedvenc idézet:

„A Grincs utálta a karácsonyt! Az egész karácsony idejét!

Miért? Ne is kérdezzétek. Senki se tudja, hogy miért.

Lehet, persze, hogy valami csípte a feje csücskét.

Vagy az, hogy a cipője szorította a bütykét.

De ha érdekel titeket, én mit gondolok, íme:

A dolog azért volt így, mert két számmal kisebb volt a szíve!”

Borító és illusztráció: 5/5

Hozzám nagyon közel került ez alatt a pár oldal alatt az illusztrátor – aki mellesleg egy és ugyanaz a szerzővel – stílusa, ennek köszönhetően pedig a kötetet épp annyira megérte kézbe vennem az aranyos rajzok, mint a szeretett történet miatt. Rettentő bájos és megmosolyogtató képek kísérték a mesét, s persze a borító sem maradhat le mögöttük, ugyanis ízig-vérig karácsonyi hangulatúra sikeredett kedvenc Grincsünkkel és a fehér-zöld-piros színvilággal.

Pontozás: 5/4

Ha eddig kerestem, mire is van szüksége a lelkemnek… akkor jelentem, megtaláltam. Erre. Valami könnyedre, kikapcsolóra, utolsó betűjéig ártatlanra – na meg persze egy cseppnyi karácsonyra, elvégre mondjon bárki bármit, november végére már bőven kijár az embernek, hogy elkezdhessen az ünnepekre hangolódni. A Grincs tökéletes e célra: rövid, kiolvasható a reggeli kávé mellett tíz perc alatt, a hatása viszont garantáltan egész nap elkísér minket. Valószínűleg sokunkban felidézi gyerekkorunk, fiatalságunk, mikor először láttuk a filmet – esetemben, mikor először rémültem halálra ettől a zöld szörnytől –, az efféle nosztalgia pedig tökéletes hozzávalója a karácsonynak, meghittséget teremt a lelkünkben, és kellemes várakozást szít.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Kolibri Kiadó jóvoltából megújult fordítással jelenik meg Dr. Seuss legnagyobb klasszikusa, A Grincs. Ennek örömére a Blogturné Klub tíz bloggere bemutatja a Kikfalva közelében élő Grincs történetét, aki szívből gyűlöli a karácsonyt, és emiatt úgy dönt, elrabolja azt. Tartsatok velünk, ismerjétek meg a szeretet erejét, és játsszatok a kiadó által felajánlott három nyereménykönyv egyikéért.

Mostani játékunk során felingereljük a Grincset és boldog karácsonyt kívánunk. Nektek csak azt kell kitalálni, melyik blogon milyen nyelven tesszük ezt.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz, a nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére, hogy válaszoljon a kiküldött értesítőre, ellenkezőleg automatikusan újat sorsolunk.

Gledileg Jol!

Állomáslista:

11/22 Hagyjatok!Olvasok!

11/23 Könyv és más

11/24 Szembetűnő

11/25 Angelika blogja

11/26 Olvasónapló

11/27 Sorok Között

11/29 Never Let Me Go

11/30 KönyvParfé

12/01 Könyvvilág

12/02 Dreamworld

5 dolog, amit máshogy csinálnék, ha ma kezdenék blogolni

Hey és ho! Nem mondok sok újat azzal, hogy már szépen túlléptük az oldal fennállásának harmadik évfordulóját, emellett pedig az év végéhez is rohamosan közeledünk, ami egyet jelent azzal hogy ráébredhetek, szart sem csináltam 12 hónap alatt, amiért megérte léteznem az emberből fel-feltörő szentimentális megnyilvánulásokkal meg megannyi hatalmas fontosságú, valamint összegző funkciójú poszttal. És akárhogyan is, ezt ti sem úszhatjátok meg – se most, se jövő hónapban. De miután még várom a december óriási plot twistjét, amiről majd ódákat írhatok a 2018-as éves beszámolómban, egyelőre az ikonikus, átfogó jelentőségű bejegyzésnek egy másik fajtáját kapjátok: azt, amiben mindent megbánok. Okés, talán nem egészen így… elvégre bevallhatom, hogy a blogra gondolva elöntenek az érzelmek, megbánást mégsem éreztem soha – viszont, mint szerintem mindenkinek, nekem is megfogalmazódott pár dolog a fejemben, amit ha visszamehetnék az időben, bizony kicsit máshogy csinálnék. Nem azért, mert most így rossz… inkább csak azért, mert úgy még jobb lenne. Úgyhogy rajta, csapassuk azt az 5 apróságot, amit valószínűleg máshogy tennék, ha ma nyitnék blogot! Enjoy!

Viszlát Never Let Me Go iránti átmeneti megszállottság, üdv józan döntések!

Valahogy így fogalmazhatnám meg röviden és tömören, hogyan viszonyulok a blogom nevéhez így három év elteltével. Az énem egyik része marha elégedett magával, elvégre a blogom címe messze kitűnik a tömegből, és ennek hála – no offense –, de nem lettem a háromszázhuszonnyolcadik Könyvkuckó, vagy Könyvbirodalom, esetleg Könyvespolc, ahogy nem lettem Virág Olvas sem. Nem mintha bajom lenne ezekkel a nevekkel, ne értsetek félre, de telítve velük a könyves blogok piaca, én meg sosem szerettem követni a tömeget. Szóval szeretem a formabontó Never Let Me Go-t, mégis… ma már nem tartom jó döntésnek, hogy egy Florence + The Machine szám meg az alatta futó Delena jelenet iránti megszállottságom hatása alatt választottam a nevet. A cím úgy vélem, nagyban meghatározza egy blog identitását, és fordíthattam volna több figyelmet és időt arra, hogy megszüljem az enyémet – valami olyat ami egyszerre különleges, és írja le azt, amit a bloggal adni tudok. Megjegyzem, ilyen máig sem jutott eszembe, de már azt hiszem mindegy is: a Never Let Me Go és én összegyógyultunk szépen az évek alatt, így marad minden a régiben, még ha van is mögötte egy csipet bosszúság részemről.

Édes inkognitó

Hát igen… úgy érzem, ez volna a legfontosabb mind közül. Emlékszem, még 2015-2016-ban kisebb hisztérikus rohamot kaptam, ha véletlenül kifecsegtem valakinek, hogy blogot írok: volt beszélgetés, aminek emiatt vetettem véget bántó hirtelenséggel, meg persze egy lájtos, Virágos hangulatváltozással, és bizony, ha be is vallottam, hogy nagy titokban ezt csinálom a szabadidőmben, a blogom nevét már a holttestemből sem lehetett volna kihúzni sehogy. A volt barátom anno ezt úgy értelmezte, hogy „megtiltottam” hogy a blogomat olvassa… ami amúgy nem igaz, mert ki vagyok én, hogy megtiltsak bármit, de ez azért elmond valamit arról, hogy őriztem az én titkos, online világomat a betolakodók elől. Egy darabig. Aztán lassan elkezdtem lazábbra venni a dolgot, elengedtem magam egy kicsit és beajánlottam az oldalt pár embernek, ha pedig olyan helyzet volt, nem riadtam vissza beszélni róla. Elvégre nem szégyellnivaló, amit csinálok, hogy rejtegessem – sőt! Nagyjából ez az egyetlen produktum az életemben, amire büszke lehetek.

De eltelt három év, és egyre jobban hiányolom az édes inkognitó idejét, mikor se rokonok, se barátok, se random leskelődő ismerősök nem olvasták a soraimat – vagy ha mégis, nem tudhatták, hogy én ülök a monitor mögött. Az a helyzet, hogy rengeteg minden kavarog bennem, amelyekről szívesen beszélnék nektek, sőt, amelyekről úgy érzem beszélnem kell, de úgy érzem, egyedül az anonimitás láthatatlanná tévő leple alatt lennék rá képes. Mert amit itt kaptok belőlem, az ezer százalékosan én vagyok – ugyanakkor nem ez minden. Sokkal többet írnék az érzéseimről, ha sosem kéne ismerősöket sejtenem az olvasóközönség soraiban. Így kijelenthetem, hogy ha ma kezdeném ezt az egész blog témát, gondosan védeném az inkognitómat, ameddig csak tudom.

Mindenek alapja: a platform

Köszönöm a Blogger csodás szolgálatait, köszönöm, mikor befagy mint a szar, és mikor indokolatlanul cseszi szét a sorok tördelését és önkényesen bánik a térközökkel… komolyan. Hálás vagyok amiért minden ostoba posztomnak platformjául szolgált az elmúlt évek alatt. Ugyanakkor szívfájdalom nélkül bevallom, hogy ha szembetalálkoznék a 2015-ös énemmel, szépen fülöncsípném, aztán addig ráznám, míg velem mondja „Wordpress, igen, csak a Wordpress tesóm”. Tudniillik, még az özönvíz előtti időkben Webnode-os voltam, és azért az a szolgáltató is tud valamit, de ha most választhatnék, akkor tuti a Wordpress kezelésébe ölném az időm inkább, na meg persze mindenekelőtt a kódolás rejtelmeibe ásnám bele magam, de remélem, ahhoz még mindig nem késő. Mellesleg a most látható dizájn személyre szabásakor már kaptam ízelítőt a html katyvaszokból, és szentségeltem egy sort, amiért a jelek szerint lókakit sem ér az érettségim, ha kódolni nem tudok.

Csak az érdekesség kedvéért: így festettünk egy évvel ezelőtt

Egy kis idő magamnak

2018-ban, kiváltképp az elmúlt pár hónapban egyre intenzívebben érzem azt, hogy kezd változni a könyvbéli ízlésem – egyrészt kinyílt előttem a világ, igyekszem többféle olvasmányt engedni be az életembe mint korábban, másrészt én meg az igényeim úgy tűnik szépen, kézenfogva elkezdtünk felnőni. Most pedig csak ülök a monitor előtt, dobolok az ujjaimmal, és várom, hogy egyszer csak a YA és NA regények aránya az értékeléseim között kissé lejjebb csússzon. Nem szégyellem, amiket eddig olvastam, ahogy az sem csoda, ha még fel-feltűnik egy-egy ilyen könyv az olvasmánylistámon, de már kevésbé érzem magaménak a műfajokat, és ezért jól esne, ha a blogon található tartalom a mostani személyiségemet tükrözné. Erre mondom én azt, hogy talán adnom kellett volna magamnak még egy kis időt; ahogy az írókat gyakran elragadja a publikálási vágy, és kiadnak valami szemetet, amit meg kellett volna tartaniuk az asztalfióknak, úgy talán nekem is érnem kellett volna még egy kicsit, mielőtt belevágtam a blogolásba. Bár még így is messze jól álltam ahhoz képest, ki voltam az első blogom nyitásakor… brr. Talán ez a pont már csak szőrözés.

Az átláthatóság művészete: szabályok

2018-as Virág elmondhatatlanul hálás lenne 2015-ös Virágnak, ha ez utóbbi már a kezdetek kezdetén kidolgozott volna valami tuti módszert, amivel áttekinthetőbben és rendszerezettebben tartható egy blog. Ilyen mondjuk valami szigorúbb címkézési rendszer, megszabott sémára épülő posztok, heti rendszer… és akkor talán nekem most nem kéne többszáz bejegyzést visszafelé haladva alakítanom át úgy, hogy olvasható formájú legyen. El tudok ugyanis képzelni ennél jobb szórakozást a szabad délutánjaimra.

Ez lett volna nagy vallomásom a blogolásról… ránézésre úgy tűnhet, túl sok hibát látok a gépezetben, de szerintem a legtöbben, akik valami hasonló alkotó tevékenységet végzünk, legyünk bloggerek, vloggerek, youtuberek, írók, stb. mind látunk a múltban olyan pontokat visszatekintve, amelyeknél a mai fejünkkel már nem ugyanúgy döntenénk. De így van ez jól. Hibáiból tanul az ember, meg egyéb közhelyhalmok. Tudjátok. Mindenesetre ha tetszett a poszt, akkor írjátok meg – ha meg nem, hallgassatok szépen bölcsen, ahogy Virág anyátok tanította nektek! Ha úgy érzitek, kimaradt valami a felsorolásból, esetleg saját tapasztalatból hozzátennétek még valamit, akkor várom a kommentjeiteket, aztán a holnapi viszontírásra! Ezerpuszi ;)

Szabados Ágnes - Van időm olvasni

„Számomra az olvasás olyan, mint másnak az evés. Létfunkció.”

Eredeti cím: Van időm olvasni

Oldalszám: 192

Megjelenés: 2018

Kiadó: Libri

Ár: 3699 –

Nincs időm olvasni! Annyiszor hallottam ezt a panaszt, hogy 2017 januárjában létrehoztam egy kihívást az online térben azért, hogy a közösség erejével visszacsempésszem a mindennapokba az olvasást.

A Nincs időm olvasni kihívásból lassan egy tízezer fős, aktív közösség alakult ki, amelynek tagjait a könyvek szeretete köti össze. Van időnk olvasni, sőt, van időnk arra is, hogy az olvasmányainkat még emlékezetesebbé tegyük – erre szolgál ez az olvasónapló, amelyben értékelheted az olvasott köteteket, lejegyezheted kedvenc idézeteidet, izgalmas könyves bakancslistákat teljesíthetsz, miközben számtalan inspiráló gondolatot is találhatsz az olvasásról.

Barátsággal,

Szabados Ágnes

Tudjátok, évről-évre megpróbálkozok valami napló-határidőnapló féle vezetésével – s bár a kitartásom sem mintaértékű, általában inkább akkor bizonytalanodok el ebben az ötletemben, mikor visszafelé áttekintve a hetet, rendre olyan célokat látok csak bevésve, mint „Befejezni: Dorthe Nors – Karateütés”, „megírni a Van időm olvasni értékelését”, „elolvasni és leértékelni a Mennyei bűnöket!!!” Így tehát kész ajándékként pottyant az ölembe ez a napló, mely végre kimondottan ezt a célt szolgálja: íme, rendszerezett élet, bűntudat nélkül! #szarszlogen Mármint… bűntudatom az sosem volt, amiért színtisztán könyves-blogos tervekkel firkáltam tele a határidőnaplóimat… másrészt viszont, lévén szó olyan naptárról, amibe inkább találkozókat meg fodrászidőpontot írtam volna meg témazárókat tízesével, kissé zavart a tény, hogy a jelek szerint a teljes létem az olvasás körül forog. Ami persze igaz is. Így hát nyugodtabb a lelkem most, hogy minden a maga helyén van… az olvasmányaim az új könyvecskémben, a nemlétező életem pedig a szintén nemlétező határidőnaplómban. Így kerek a világ. Csak viccelek… vagy mégsem?

Akárhogy is, nagy volt az öröm mikor először hallottam Szabados Ágnes olvasónaplójáról, akkor pedig értelemszerűen még nagyobb, mikor váratlanul megérkezett vele a futár. Még a csomag kinyitásakor megcsapó nyomtatás utáni orrfacsaró újkönyvszag sem tántoríthatott el attól, hogy egy lendülettel beleássam magam a kötetbe: bár nem regényről beszélünk, nagyjából akkora lelkesedéssel vetettem magam a lapok közé, mintha életem utazására készülnék. Nincs mese gyerekek, egy szépen szerkesztett kiadványnak hatalma van – egy könyvmoly felett legalábbis mindenképpen. És éppen ez a helyzet: egy különösen igényes, áttekinthető, és kellemes küllemű naplót álmodott meg Szabados Ágnes, az RTL műsorvezetője, valamint a Nincs időm olvasni kihívás kezdeményezője – egy olyan kötetet, amely segít rendszerezettebben tartani  olvasmányainkat, kreatív ötleteket ad, és aranyos plusz információkat is tartalmaz. Ennek megfelelően a kiadvány több részre tagolódik, én pedig ennek megfelelően haladnék végig az értékelésen is, egységenként mutatva be a Van időm olvasni naplót, s persze ugyanígy egységenként fejtve ki róla a véleményemet is.

Így fest kívülről a kötet

Haladjunk stílusosan kívülről befelé – elvégre ahogy minden nagy klisé, úgy az oly sokat hallott „külső megfog, belső megtart” közhely is igaz. Ági olvasónaplója küllem és kivitelezés terén is jelesre vizsgázik: könyveknél valamivel kisebb, keménykötésű darab, emellett fontos megemlíteni, hogy a lapjai is kellően vastagok, így szerencsére nem üt át az írás egyik oldalról a másikra. Az igényességet tovább növeli a régi időket idéző, és amúgy roppant hasznos szalag könyvjelző, és a személyes kedvencem… a színvilág. Kékes és barackos, semmi szélsőség, így tökéletesen használható férfiaknak s nőknek is – arról már nem is beszélve, hogy szerintem valami rohadt szép. Mit mondhatnék? Egyszerű, nagyszerű, és tökéletesen naplós. Nem is választhattam volna szebbet.

A naplóbelső

A könyvecskét kinyitva egy rövid bevezető, és Szabados Ági üzenete után rögtön bele is vághatunk a kötet legfontosabb részébe – ez lenne maga a napló. Bevallom, bár engem erőknek erejével próbál elcsábítani, mióta nálam van, határozottan eldöntöttem, hogy csak 2019-ben kezdem el vezetni benne az olvasmányaimat, elvégre mennyivel tisztább ez az „új év, új napló” szituáció… hiszen határidőnaplót sem szeptemberben szokás venni. Na mindegy. Visszakanyarodva a lényegre, a kiadvány jelentős részét egy ábécé rendes olvasónapló tölti ki: ez az olvasott könyvek alapvető adatainak ad helyet, szerzőnek, címnek, kiadónak, az olvasás intervallumának, valamint tartozik hozzá hely némi rövid értékelésnek, s kedvenc idézetnek is. Lényegében tökéletesen hozza azt, amit sokunk életében a moly és blog tölt be, mégis megvan a hangulata mindezt végre nem – kizárólag – a monitor előtt ülve csinálni, hanem nyomtatott formában is.

Az egyetlen dolog, ami felett értetlenül állok, az ez a bizonyos ábácé rend szerinti felosztás… mert akkor mi van, ha én egész 2019-ben csak olyan szerzőktől akarok olvasni, akiknek K-val kezdődik a neve? Jogos a felvetés persze, miért igazodna bárki egy napló tervezésekor az én efféle érthetetlen és bolondos elhatározásaimhoz… NA DE, akkor mi lesz, ha idén mindenki azt mondja, „az nyer, aki a legtöbb K betűs könyvet olvassa el”, és mindenki őrült módjára kezd körmölni a K szekcióba, aztán lefagy, meglátva, hogy mindössze öt oldalon keresztül áldozhat a benne dúló versenyszellemnek? Okés, viccet félretéve, számomra ez a megoldás kissé logikátlan… de ki tudja, talán ösztönözni fog, hogy a K betű már tele van, de az N még üres… talán. Ezen majd aggódok inkább akkor, azt hiszem.

Odalent ugyan nem emeltem ki, de a Szerb Antal idézet elmaradhatatlan... :)

Ezzel amúgy a kötetnek nagyjából háromnegyedén túl is vagyunk, de mielőtt továbbhaladnék, csak fél szót az idézetekről… ugyanis bizony ám, a betűnkénti szektorokat végig frappáns, olvasással és könyvekkel kapcsolatos idézetek választják el egymástól híres szerzőktől, nekem pedig ez az egyik személyes kedvencem a naplóban. Odalent a megszokott módon összeszedtem azokat, amelyek a leginkább megfogtak.

Azonban kicsi az esélye, hogy mindenki kedvenc idézete ott virítson előre a lapokon… így néhány oldal kifejezetten arra szolgál, hogy összeszedjük olvasmányaink legmaradandóbb sorait, mondatait. Én persze ezt rendszerint megteszem az értékeléseimben, de szerintem jó lesz ez, hogy még a kiemeltek közül is kiemeljek egyet-egyet, azokat, amelyek nem csak az olvasás alkalmával szórakoztattak, de a tartalmukat magammal is vinném a jövőben.

Kreatív olvasásmérő - ez sem rossz cucc, azt hiszem :D

Az idézetek sorát kifejezetten kedves kis lapok követik, változatosan informatívabbak és írósak, így aranyos illusztrációk mutatják be a könyv keletkezésének folyamatát, mindenféle helyet, ahol egy könyvmoly számára kivitelezhető az olvasás, de itt kapott helyet egy – amúgy bocsánat, de nevetségesen rövid :D – kitöltendő kívánság- és várólista is.  Vicces lesz megszülnöm, a többszáz tételből melyik húsz érdemli meg, hogy a naplóba kerüljön, de egyiküket sem akarok megbántani a hátrányos megkülönböztetéssel. Ezen kívül szólnak lapok az olvasás szeretetéről, gyűjthetünk olyan olvasmányokat, melyeket ajánlunk, és vezethetjük a könyves eseményeket, mint a Könyvfeszt, vagy író-olvasó találkozók, dedikálások, s meg ne feledkezzek a NIOK eddigi, és várható témáiról… és tudom, hogy a sorrendet némileg felrúgtam, de mindenképpen a felsorolás végére akartam hagyni a legnagyobb kedvencem… az olvasós bakancslistákat.

Olvasás + bakancslista... külön-külön is bírom őket, hát még együtt... képzelhetitek

Esküszöm nektek, gyerekek, ezekért az oldalakért megőrülök, és ezer százalék, hogy ezzel a résszel nem várok 2019-ig, mert tovább visszaszámolni már nem tudok: december elsejével máris kezdem a téli kiadást. A kiadvány ezen részében évszakonként találhatunk olyan teljesítendő pontokat, mint például „télen olvass a karácsonyi vásár forgatagában” vagy „tavasszal olvass hajnalok hajnalán, miközben kel fel a nap” – ezeket pedig minden esetben egy kis tematikus olvasós kihívás követi. Nevezetesen hely 10 könyvnek, amit el kell olvasni a szezonban – de mindegyikhez tartozik valami megkötés, például nyárra dukál egy olyan regény, ami a tengerparton játszódik, ősszel pedig taroljon valami barna borítójú. Nem azt mondom, hogy nagy was ist das, de valamiért kifejezetten vonzódok az efféle listákhoz, úgyhogy első látásra adott némi motivációt ez a rész.

Mint látjátok, a kötet a moly.hu és az egyre kiterjedtebb bloggervilág egyfajta fizikai megjelenése, szóval joggal is kérdezhetnétek, hogy így mégis mi értelme van… de akármilyen hülyén is hangozzon, szerintem ezt érezni kell. Ugyanis hagyományosan, papíron vezetni valamit, ami egy kattintásra van tőlünk a digitális világban, kifejezetten pozitív érzés, sajátos hangulattal. Én személy szerint sokszor elhatározom, hogy a délutánt az olvasásnak szentelem, teljesen netmentesen, mégis gyakran azon kapom magam, hogy ösztönösen nyúlok a mobilomért, hogy jelöljem molyon mennyit haladtam, meg felvigyek egy új idézetet. Az olvasónapló pedig éppen ezt adja meg kicsiben: telefon helyett előkaphatom ezt a könyvecskét, és emiatt nem érzem azt, hogy csorba esett volna az olvasási időmön, mint a netes megoldásnál… ugyanis azt mondanom sem kell, hogy a „csak felviszem molyra, fél perc”-ből hamar lesz „megkukkantom a Messengert” majd egy „na jó, csak még gyorsan lecsekkolom az Instát”. Ez pedig rossz – de a jelek szerint kiküszöbölhető.

Mindent összevetve hálás vagyok, amiért kezembe került Ági olvasónaplója. Kívül-belül gyönyörű kiadás, s bár van benne egy-egy logikai bukta – mint számomra az ábécé rend –, így is jól vezethető és hasznos kis kötet, legyen szó akár rólam – rólunk –, a digitális korban felnőtt molyról és bloggerről, vagy akár egy hatvan éves nagymamáról, akinek a világon semmi affinitása interneten bíbelődni effélékkel. A Van időm olvasni naplót jó szívvel ajánlom azoknak, akik inkább csak röviden akarnak megemlékezni olvasmányaikról, esetleg épp csak most készül előtörni belőlük a bennük lakó könyvmoly, de azoknak is szívesen adnám a kezébe, akiknek a moly vagy a bloguk mellett csak afféle „étrendkiegészítőként” funkcionálhat… mert a hangulat az hangulat. Ezen felül különösen ajánlom a könyvet szülőknek, gyereknek, barátnak, barátnőnek… ugyanis nagyban virágzik a karácsonyi ajándékvásárlás aktualitása, ez a kiadvány pedig szépen mutatna bármilyen könyvmoly fája alatt. ;)

Kedvenc idézetek:

„A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.” /Carlos Ruiz Zafón/

***

„Évekkel ezelőtt szentségtörésnek éreztem akár egyetlen vonalat is belehúzni bármilyen könyvbe. Ma már szinte nem is ülök le úgy olvasni, hogy nincs egy ceruza a kezem ügyében. az aláhúzogatásokkal személyre szabom a könyv küldetését. És később nem is volt nagyobb öröm számomra annál, mint amikor láttam, mások hogyan firkálgatják tele az én könyvemet:” /Al Ghaoui Hesna/

***

„Könyvekről szólni egy kicsit mindig annyi, mint magunkról beszélni.” /Babits Mihály/

***

„Egy könyv éppoly veszélyes lehet, mint bármely utazás. Az a személy, aki behajtja a hátsó fedelet, nem biztos, hogy ugyanaz, mint aki felütötte a kötetet.” /Mark Lawrence/

***

„Minden pillanatban át szeretnénk jutni abba a bizonyos másik dimenzióba. Emiatt iszunk, drogozunk, görbítjük el az életünket… pedig csak olvasnunk kellene.” /Vécsei H. Miklós/

Ha érdekel a napló, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Szabados Ágnes Nincs időm olvasni! facebookos csoportja és kihívása rövid idő alatt nagyon ismert és kedvelt lett a könyvmolyok között, és olyanokat is könyvmollyá tett, akik korábban egyáltalán nem vagy csak keveset olvastak. Ági most egy különleges könyvvel kedveskedik nekünk, melyben nemcsak rendszerezhetjük az olvasnivalóinkat, hanem vezetése ösztönözhet is arra, hogy még több könyvet vegyünk a kezünkbe. A turné során 10 blogger mondja el a véleményét a Van időm olvasni nevezetű olvasónaplóról, a turné végén pedig ti is nyerhettek belőle egy saját példányt.

A Nincs időm olvasni csoportban Ági minden hónapban más témát ad meg, amelyhez olvashatunk. A játék során a 2017-ben és 2018-ban meghirdetett témákhoz kapcsolódó könyvek címét kell kitalálnotok leírás alapján. Feladatotok, hogy a Rafflecopterbe írjátok be a történetek magyar nyelvű címét.

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

2018-ban, júliusban valami oroszt kellett olvasni, ha pedig orosz, akkor Dosztojevszkij. Legismertebb regényéről van szó, melyben az R. R. R. monogrammú főszereplő gyilkosságot követ el, és a lelkiismerete leplezi le végül.

Állomáslista:

11. 24. Spirit BlissSárga könyves út

11. 25. Nem félünk akönyvektől!

11. 26. A SzofisztikáltMacska

11. 27. Never Let Me Go

11. 28. Függővég

11. 29. Deszy könyvajánlója

11. 30. Szembetűnő

12. 01. Sorok között

12. 02. Olvasónapló

12. 03. Könyv és más

Vi Keeland & Penelope Ward - Nagyképű öltönyös| Blogturné + nyereményjáték

„Sodródj az árral, hagyd, hogy megtörténjenek a dolgok! Hagyj fel az irányítással! De ami még fontosabb, az ég szerelmére, ne legyél seggfej!”

Eredeti cím: Stuck-Up Suit

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3499 –

Az ellentétek mindig vonzzák egymást?

A szokásos reggelnek indult a vonaton.

De csak addig, amíg fel nem figyeltem az átellenben ülő férfira.

Olyan lekezelően beszélt valakivel telefonon, mintha ő irányítaná a világot.

Mégis minek képzeli magát ez a nagyképű öltönyös? Istennek?

Bár meg kell hagyni, tényleg úgy nézett ki, mint egy isten.

Ám mi ketten nem is lehetnénk különbözőbbek.

És jól tudjuk, mit mondanak az ellentétekről.

Semmi sem készíthetett volna fel arra az útra, amire végül magával vitt. Arra pedig pláne nem, hogy hova fogunk a végén kilyukadni.

Mert minden jó véget ér egyszer, igaz?

Leszámítva a mi kapcsolatunkat, mert még csak nem is sejtettem, hogy az miként végződik.

Kedves Ida!

Az a helyzet, hogy nemrég olvastam egy könyvet, és közben rájöttem, hogy belevaló főhősnőnkkel egyetemben szép fokozatosan én is belezúgtam egy nagyképű öltönyösbe. Graham Morgan egy tökéletes látomás: sötét színek, vonzó vonások és szexi hang; arrogancia, amit pont kellő mértékben nyirbál meg a választott nő iránt érzett szerelme, odaadás, hűség, jó humor, intelligencia, férfias jellem, figyelmesség… kell még tovább sorolnom? Szerintem így is érted a lényeget. Oh, és el ne felejtsem… eszméletlen jó apa! Csak egyetlen apró probléma áll az utunkba: Graham Morgan nem létezik, az utolsó oldal után pedig érzékeny búcsút kellett vegyünk egymástól. Most mit tegyek?

Üdv: Kétségbeesett Könyvmoly

Tudjátok… egy ideje van bennem egy kis félsz, mikor New Adult könyvet veszek a kezembe. Fenét NA-t… egyáltalán, bármi romantikusat. Tavasszal kicsit kiestem ezeknek a történeteknek az üteméből, és mióta újból próbálkozok, bizony meg-megütöttem a bokám párszor, ugyanakkor nem akaródzik végleg feladni: bár az ízlésem változott, úgy érzem, néha még mindig kellenek a lelkemnek az ilyen sztorik is, hogy lenyugtassanak és ellazítsanak. Kellenek a seggfej rosszfiúk és romantikus pasik is. Kellenek a belevaló csajszik, akik bárkit megszelídítenek. Kellenek a konfliktusok és az édes kibékülések. Még nekem is fáj kimondani… de néha még a happy endek is kellenek.

Akárhogy is, ahogy az új forgatókönyv működik, a Nagyképű Öltönyösnek is félve álltam neki, s egy ideig nem is voltam benne biztos, hogy jól döntöttem. Most komolyan ez lesz? Itt ez a seggfej, a csaj beszól neki, és ettől már áll is a farka? Ennyi lesz a történet? Úgy emlékszem efféléket gondolhattam az első pár fejezet alatt. Eközben persze nem árt szentelni egy kis figyelmet annak is, ahogy a kételyeim ellenére nem tettem le a könyvet, hanem lapoztam és lapoztam, várva, mit lép a két jómadár… aztán észrevettem, hogy kifejezetten bosszant, ha valaki megzavar olvasás közben. Megtörtént. Áttört a jég.

Soraya Venedetta és Mr. Graham Big Broki Morgan története úgy indult, mint megannyi erotikus könyv bevált kliséforgatókönyve: megismertük nagyképű alfahímünket, aki annyit melózik az irodában, hogy talán még alváshoz sem veszi le a méretre szabott Armaniját, emellett pedig rendszerint az emberek utolsó idegszálain lejt táncot és senkit sem vesz emberszámba, miközben éli egoista világát. Aztán persze jön A Nő. Az a nő, aki nem fél szembeszállni egy ilyen undok és zsarnokoskodó férfival, ezért szépen lehordja… és hagy pár provokatív képet a telefonján. Csak a hecc kedvéért. És bár innentől elindul a hajsza egy gyors menet reményében – nem is lehetne tipikusabb erotikus sztori, ugye? –  igazából itt vesz a regény szép folyamatosan egyre szerethetőbb, majd egyedibb irányt.

Bár a karakterek közti ellentétek egyértelműek, lassan felolvad a jég kettőjük között, s megindul a közeledő folyamat, ami ezúttal – instant szex híján – egymás megismerésére korlátozódik. A feszültség persze mindvégig pattog, de így sikerült könyvhöz képtest életszerűen alakítani Soraya és Graham kapcsolatának alakulását: közös vacsorával, beszélgetéssel, szórakoztató szóváltásokkal és üzenetekkel, meg csókkal az ajtó előtt. Magyarról magyarra fordítva, normálisan. Ahogy pedig a szereplők előtt lassan lelepleződik a másik valódi, álarc mögött rejtőző jelleme, úgy mi is felfedezhetünk egy figyelmes és szeretnivaló pasit a nagyképű öltönyös mögött, valamint megtalálhatjuk a tűzről pattant, éles nyelvű lányban rejlő sebzett kislányt is.

Egy percig sem volt erőltetett. Bár mindkét főszereplőnek megvolt a maga sötét foltja – ahogy az már-már NA alapkövetelmény bár arról inkább ne nyissunk vitát, hogy ez jó vagy sem… –, ezek igenis emberi problémák voltak, amelyek személyiségformáló hatásában nem lehet kételkedni. Ezek nem lettek túlerőltetve, nem árnyékolták be a teljes könyvet, inkább ténylegesen a karakterek jellemét magyarázták és egészítették ki, méghozzá teljesen valóságosan. Ahogy haladtam a történettel, úgy kellett rájönnöm, hogy hiába olvasok ízig-vérig romantikus-erotikus regényt, a megszokott papírmasé figurák valahol elmaradtak: helyette két összetett jellemű, múlttal rendelkező, nem tökéletes, de így is szerethető karaktert kaptam.

Éppen az emiatt érzett meglepetésemből próbáltam magamhoz térni, mikor szerzőpárosunk úgy döntött, miután Soraya és Graham kapcsolata túlélte a kritikus egy hónapot, belökik őket a mélyvízbe. Régi sérelmek kerülnek terítékre, éveken át rejtegetett titkok kerülnek napvilágra, ez pedig próbára teszi a főszereplőink közti harmóniát – emellett pedig Soraya démonait is felébreszti.

A nem várt fordulat engem egészen levett a lábamról, ugyanis minden kellemetlenség ellenére Graham életébe beköszöntött egy fürtös kis angyal, aki egy-egy mosolyával elfeledtette vele a körülmények visszásságát. Spoiler következik, mert igazán nem bírom magamban tartani, és kizárt, hogy megálljam anélkül, hogy áradozzak, legalább egy kicsit: kiderül, hogy Graham egy csudaédes négyéves kislány, Chloe apukája. És innentől kezdődik az apakomplexusos olvasók softpornója, amikor is a nagyképű de szexi öltönyös leteszi a zakóját és megismerkedik a kislányával. És játszik vele. Mesét olvas neki. Megöleli. Vele reggelizik. Együtt isszák az epres tejet… Beszélget vele. És egyszerűen imádnivalóan viselkedik minden lélegzetvételével.

Hamar túllendültem azon, hogy Graham egy egoista perverz. Elég volt látni, hogyan bánik Sorayával, látni a figyelmét, szeretetét, kötődését, és visszavonhatatlanul ellágyultam. Azonban megfigyelni ugyanezt az embert édesapaként... hát igen. Ide már nem elég annyi, hogy ellágyultam. Ezen a ponton már folyékonnyá olvadt a lelkem.

Összességében megvolt minden ebben a háromszáz oldalban, amire vágytam, és aminek a hiányától annyira féltem eleinte. Kidolgozott és igenis szerethető karakterek. Pipa. Nem egyhangú cselekmény, fordulatokkal és valódi eseményekkel. Pipa, pipa, pipa. Emellett pedig eszméletlen humort kaptam, ami sok eszement vihogásomért volt felelős, igazi érzelmeket, szikrákat, feszültséget, végül pedig egy marha aranyos happy endet, amiért most az egyszer nem jut eszembe morogni! Persze akadtak hibák, felütötte a fejét egy-egy klisé, ahogy mártíromkodásra meg ármányokra is sor került – ilyenkor tüntetőleg húztam a szám és próbáltam gyorsan haladni, hogy mihamarabb tovább lapozhassak –, de ezek fölött még nem is olyan nehéz szemet hunyni, tekintve, hogy a Nagyképű Öltönyös éppen azt adta, amire éppen szükségem volt. Kikapcsolódást, méghozzá szórakoztatót és nevetőset. Romantikát, forró jeleneteket és humort – ráadásul nem egy Ulpiusos ponyvapornó szinten. Ha mindezt összeadom… tényleg örülök, hogy nem adtam fel az első alkalommal, mikor Grahamnek merevedése volt Soraya csípős beszólásaitól. Pedig éreztem némi kísértést.

Kedves Kétségbeesett Könyvmoly!

Sajnos a problémája elég gyakori könyvmoly körökben, én mégis arra biztatnám, hogy ne hagyja magát elmerülni a lapok közt rejtőző álomférfi elvesztése miatt érzett szomorúságban! Álljon fel, hörpintse föl az utolsó korty kávét és keresse meg a saját Graham Morganjét! Ne felejtse el: nincs lehetetlen! ;)

Üdv, Ida

Ajánlom a könyvet a romantikus-erotikus zsáner kedvelőinek – bár gyanítom, ti már fel is fedezhettétek a Nagyképű öltönyöst a várható megjelenések között –, azon belül is, hogy kicsit konkrétabb legyek, a Csábítások és csemegék rajongóknak szerintem kifejezetten tetszene a történet. Kellő humor, őrültség, évődés, családosdi, mínusz csokihegyek és egy picit azért kevesebb szex. De talán inkább azt tanácsolom, nyomjatok egy rendelést, és fedezzétek fel magatok is – nem hinném, hogy megbánjátok! ;)

Kedvenc karakterek:

Soraya, mert igazi kemény, belevaló csajszi volt marha éles nyelvvel, de nem rejtegette a sebezhetőségét sem; Meme, ugyanis menő nagyi, világbajnok tanácsokkal és imádnivaló őszinteséggel; valamint – csak hogy ne okozzak sok meglepetést – Graham… mert szerintem már sokadjára mondom, hogy egy vonzó férfit csak egy gyerek tehet még vonzóbbá és szerethetőbbé. Kedveltem az egyszerre humoros és kicsit seggfej énjét, kedveltem azt a férfit is, aki Soraya mellett vált belőle, de mint a kislánya apját… úgy egyenesen imádtam. Teljesen levett a lábamról.

Kedvenc részek:

Újfent győzedelmeskedett az apakomplexus, úgyhogy továbbra is kiszámítható vagyok: nem tudok szebb emlékeket összeszedni a könyvből, mint azokat a perceket, amelyeket Graham a lányával töltött. Csodálatos, törődő apuka volt, aki láthatóan mindent megtett a kis szeme fényéért… ugyanakkor muszáj megemlítsem, hogy a Nagyképű Öltönyös, a Manhattani Cölibát, Morgan Ötven Árnyalata és a Manhattani Kakiarc is mind-mind megnyertek maguknak. Avagy köszöntsünk újabb kedvenceket az „Idának” címzett tanácsot kérő levelek személyében. Be kell vallani, Ward és Keeland egyaránt toppon van akkor, ha el kell kapni kicsit a nők lelkét – lásd megint: pasi és kisgyerek, tuti kombó –, és ki kell robbantani egy szép nagy, retardált fóka-szerű röhögést.

Kedvenc idézetek:

„Az ilyen rekedtes, bariton hangtól mindig megbizsergek. Odavagyok a mély, szexi hangért. De az ritkán fordul elő, hogy a hanghoz megfelelő férfi is társul.” So true

***

„Soraya: Ismered a régi mondást? Sok munka és semmi szórakozás…

Graham: Gazdag fiúvá teszi Grahamet.

Soraya: Talán. De mire jó a gazdagság, ha nincs időd kiélvezni?”

***

„Időbe telik olyannak látni az embereket, amilyenek. Viselkedj természetesen, legyél türelmes, és majd meglátja az igazi énedet.”

***

„Ne félj a sérüléstől! Sokkal jobb az, mint soha nem élni át valami eget rengetőt. Az átmeneti öröm is jobb a semminél. Te pont annyira félsz a fájdalomtól, mint én a haláltól. De ez nem jelneti azt, hogy nem fogok minden napot a lehető legjobban megélni.”

Borító: 5/2.5

Tény, megvolt bennem a szándék, hogy egy rossz szót se szóljak a könyvről, ennek ellenére mégis felszínre tört belőlem egy csepp keserűség akárhányszor rápillantottam a borítóra. Néztem, és néztem és néztem, és sosem lettem biztos abban, mi nem tetszik benne – csak azt tudtam, hogy valami okés nekem. Talán a modell zavar, de nem kizárt az sem, hogy a piros-fekete színvilág túl erőteljes számomra. Végül annyiban maradtam önmagammal, hogy bár nem menthetetlen a látvány, de kétségtelenül távol esik a zsáneremtől.

Pontozás: 5/4

Elgondolkodtató, mit tennénk, ha a vonaton utazva hallanánk egy nagyképű öltönyöst, amint éppen a világ összes egoizmusát és arroganciáját nem sajnálva porig aláz valakit egy telefonbeszélgetés során… pontosabban mit tennénk, ha ezek után megpillantanánk az ülésen felejtett mobilját, miután ő már leszállt az előző megállóban. Oda se figyelnénk? Hagynánk, hadd oldja meg a dolgot valaki más? Vagy esetleg lőnénk magunkról pár izgató fotót a telefonnal, s ezzel a kis bónusz ajándékkal szolgáltatnánk azt vissza jogos tulajdonosának, teljesen hazavágva minden koncentráló képességét egy mély dekoltázzsal? Engedjétek meg, hogy tippeljek… szerintem ez utóbbi lehetőség nem szerepelne ötleteink listáján. Talán mert képtelenség, talán mert ilyen csak egy erotikus regény szerzőjének agyában fordulhat meg… de éppen ez teszi a Nagyképű Öltönyöst igazán szerethetővé: elrepít, kiragad a megszokottság gödréből, megmutatja, mi az őrület… a temérdek képtelenség és abszurd jelenet mögött azonban valami ízig-vérig emberit mutat, amit imádtam. Imádtam Sorayát, meg az ostoba színes hajvégeit. Imádtam Grahamet – még hatnapos inszomniával és kakival a fején is. Talán pláne úgy. Ahogy azt is, hogy ennek a kettőnek valóságos problémákon kellett magukat átküzdeni, s így mikor ez sikerült, a boldogságuk is épp annyira igazi volt. Meglehet, hogy limonádé ez a 350 oldal, de ha ki akarok kapcsolódni, akkor azt valahogy így képzelem el. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Hamarosan megjelenik a Könyvmolyképző Kiadónál Vi Keeland és Penelope Ward közös regénye: Nagyképű öltönyös címmel. A két népszerű szerző garanciát jelent a remek szórakozáshoz, Soraya és Graham történetét a könnyed, romantikus műfaj kedvelőinek ajánlunk. A Blogturné Klub kilenc állomáson keresztül mutatja be a történetet, és a szexi öltönyös játékunk kapcsán három szerencsés nyertes örülhet a Könyvmolyképző Kiadó által felajánlott nyereménykönyveknek.

Nagyképű öltönyösök helyett Jóképű öltönyösöket mutatunk nektek, ki kell találnotok kik vannak  a képeken! Minden állomáson más-más öltönyös híresség várja, hogy beírjátok  a nevét a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni az értesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Állomáslista:

11.10 Kelly és Lupiolvas

11.12 Angelika blogja

11.14 Sorok között

11.16 Betonka szerinta világ...

11.18 Deszykönyvajánlója

11.20 CBooks

11.22 Kristina blogja

11.24 Never Let Me Go

11.26 Insane Life

K. A. Tucker - Egyetlen kis hazugság | Blogturné + Nyereményjáték

„– Hogyan jön rá az ember, hogyan is élje az életét? [...]

– Jó sok kudarcba fulladt próbálkozással, Livie. Ez az egyetlen mód, amit ismerek.”

Eredeti cím: One Tiny Lie

Sorozat: Ten Tiny Breaths 2. (Tíz apró lélegzet 2.)

Oldalszám: 384

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Menekülés ​a hazugságok elől

Livie Cleary mindig is maga volt a tökéletesség – de hamarosan rá kell jönnie, hogy a tökéletesség nem is olyan nagyszerű, mint amilyennek beállítják, és az ember bizony néha hibázik, miközben próbálja kideríteni, ki is ő.

„Hadd legyek rád büszke!” Ezek voltak Livie apjának a hozzá intézett utolsó szavai. A szülei tragikus halála óta eltelt hét évben Livie minden tőle telhetőt megtett, hogy minden egyes döntésével, szavával, tettével eleget tegyen ennek, miközben hatalmas erővel és érettséggel gondoskodott a nővéréről. De most, hogy elkezdődnek az egyetemi évei, váratlan kihívások teszik próbára a kitartását – és a szívét.

Livie sziklaszilárd tervvel érkezik a Princetonra, és ezt végig is akarja vinni: remek eredményeket érni el az óráin; bejutni az orvosira; és találkozni egy rendes, tiszteletre méltó sráccal, akihez egy nap majd hozzámehet. Tervében egyáltaln nem szerepelnek vodkabombák, sem egy imádnivaló, bulikirálynő szobatárs, akinek nem tud nemet mondani, sem Ashton, az evezőcsapat arrogáns – és hihetetlenül vonzó – kapitánya, aki eddig sosem látott dühkitöréseket vált ki Livie-ből. Ami ennél is rosszabb, hogy Ashton a legjobb barátja és lakótársa annak a Connornak, aki viszont tökéletesen megfelel Livie elvárásainak. De akkor meg miért Ashton jár folyton a fejében?

Tetszett a Tíz apró lélegzet? Most hagyd, hogy magával ragadjon Livie története is!

Igen, teljes mértékben az én formám a második résszel vágni bele egy sorozatba… szóval azt hiszem bevallhatom, hogy koránt sem a Tíz apró lélegzet iránti rajongásom vezetett el a könyvhöz, sokkal inkább a csábító külföldi borító és egy gyengébb pillanatom. Akárhogy is, összetettem a két kezem, hogy az első kötet ismerete nélkül is felfogjam majd, mi történik, és nekifutottam izomból – pozitívan, bizakodva, már az első oldalakon nagyokat nevetve. Azoknak a nyugalmával, akik tökéletesen tudják, mi vár rájuk, s felkészülve a párórás kikapcsolódásra már hátra is dőltek képzeletben a brutálkényelmes fotelükben. Ez a valóságban persze inkább úgy fest, hogy naphosszat ki sem keltem az ágyból, de így kell ezt csinálni.

Ez az elbizakodottságom viszont csak nagyjából az első pár fejezet erejéig volt elég – hamarosan kezdtem úgy érezni, mintha egyre vékonyabb jégre merészkednék, ahol ugyan van még, ami megtartson, de nem elég erős ahhoz, hogy biztonságban legyek. És nagyjából így egyensúlyoztunk a történettel egészen a végéig… egy kritikus ponttól kezdve. Egy olyan kritikus ponttól, ami nélkül azt hiszem szemet hunytam volna a többi sérelmem fölött, ez viszont úgy rázott meg a beköszöntével, mint az áram, a hajam égnek állt, csak meresztettem a szemem, aztán hallattam némi szenvedő hangeffektet, amiért ismét szemtanúja lehetek annak, ahogy ebből a ronda nagy kliséből próbál egy írónő várat építeni. És nem mondom… egy kellemes ház azért összejött belőle… de csillagos ötös vár szerintem nem épülhetett volna ilyen alapokra.

Insta love… insta love mindenhol. A romantikus irodalom ismert toposzainak nevezetesen olyan díszdarabjáról beszélünk, melyhez csupán egyetlen szót fűzhetek: miért???

Tudom én, vannak tipikus remekbeszabottan vonzó emberek, napbarnított bőr, BrighWhite fogsor, kockahas, markáns vonások, igéző barna szempár… és igen, ha szembejön velem Nick Bateman instagramon, én is elalélok egy pillanatra. Tudjunk bármennyit is a nemek közti különbségekről, néhány apróságban talán a férfiak, és mi nők is egyformán vagyunk kódolva: ha vonzó embert látunk, valami feléled bennünk. A hölgyeknek talán megremeg a lába vagy a gyomra, a pasiknak többnyire egy nemesebb testrésze jelzi, hogy bemérte a prédát, de lehet, hogy egyszerűen csak konstatáljuk, hogy tetszik, amit látunk. De ez egy dolog. Mégpedig igen alapvető… olyan, amit maximálisan értek és el is fogadok.

Azt ellenben sem nem értem, sem nem fogadhatom el, hogy egy efféle szembesülés hogyan eredményezheti másodpercek alatt egy emberi lény amúgy igen sokrétűen működő agyának beszűkülését egyetlen személyre. Ha könyvünkben fizikai vonzódásról beszélnénk, akkor rábólintanék – nagy gonosztevők a hormonok, tudjuk jól.  Ha tehát Livie meglátva Ashtont, és tudomásul véve teste minden porcikájának bugyiolvasztó tökéletességét egyszerűen rá akarná vetni magát a srácra… nos, azért néznék egy nagyot, de azt mondanám, egye fene. Na de arra, hogy a lány meglátja azokat a milkacsokit megszégyenítő kockákat, a tulajdonosukban felfedez egy világméretű seggfejt és még ez után is egész nap csak rá gondol, elpirul akárhányszor csak meglátja, és akárhányszor a társaságában van, úgy viselkedik mint egy zavarban lévő szűzlány (de hát egek… végül is éppen az)… erre szavam sincs. Talán csak annyi, hogy hagyjon már, komolyan.

Különösképp bántott a dolog, ugyanis mind Livie-ben, mint Ashtonban megfogott valami már a kezdetektől fogva, a maguk furcsa módján pedig mindketten kifejezetten szerethető karakterek voltak. Külön-külön élettel telik, valóságosak és emberik, ugyanakkor mikor elkezdtek összefutni a szálaik, hirtelen olyan messze kerültünk a realitás talajától, mint én egy ötös matek érettségitől. A kapcsolatuk alakulásában már nem volt semmi valóságközeli – igazából egy az egyben végiglépkedett az egyik legelterjedtebb NA klisé szakaszain. Eleinte ellenállást tanúsítottak a másik irányába: bár a testi vonzalom megvolt, a lány nyilvánvalóan ódzkodott az egyetem ügyeletes hímringyójától, aki pedig hogy, hogy nem, a Livie-vel megesett apró futó kalandját őrizte volna hétpecsétes titokként. Aztán csak kerülgetik egymást. Összefutnak itt, összefutnak ott. Egyszer szó szerint, ami természetesen egy „a bajba jutott lány” megmentése epizódot is magába foglal. Elcsattan egy-egy csók, de szereplőink – különösen Ashton – mindig visszatáncolnak: magyarán ha lépnek is egyet előre, utána két lépés következik hátrafelé, nehogy véletlenül haladjunk. Néha már úgy éreztem, ez a srác teljesen önmaga ellensége. A lényeg viszont annyi, hogy egy vadul átbulizott éjszaka után ez a kettő nem is tud másra gondolni…két hét után pedig ott tartunk, hogy „te nem egy egyéjszakás kaland vagy nekem, te vagy a mindenem.” Tessék, elhangzott a mondat, amit én lány létemre még nyolc hónap együttjárás után se ejtettem volna ki a számon nyolc év után sem…, Ashton meg egy részeg csók és nulla ismeretség után nyögte be, ami egyaránt utal a férfi nemiszervének hiányára és az írónő durván eleresztett fantáziájára. Itt meghaltam egy kicsit. Nekem őszinte bizalmam volt ebben a könyvben… de ilyen szintű insta love-val ölni lehet.

Innentől már kész dominó-effektben éreztem magam, ezerrel megindultunk azon az átkozott klisé-lejtőn, amiért eszméletlenül haragudtam ám. Kezdődött minden a már jól kivesézett „szerelem” első látásra dologgal, majd románcunk kiteljesedett egy harmadik féllel, így életbe lépett a kettes számú kedvenc klisé, a szerelmi háromszög. Noha mind a négyszáz oldal alatt jól tudtuk, hogy Livie szíve és szüzessége olyan fődíj, amivel végül úgyis Ashton fog elszaladni, kellett az egyenletbe egy Connor némi színfoltnak – meg persze azért, hogy a látszólagos tökéletessége mögött megbúvó hibáival kiemelje vetélytársa valamennyi jó tulajdonságát. Újabb közhely a jófiúk unalmas megvilágításba helyezése, a kényszerkapcsolatok, a főszereplők sötét tragédiákkal teli múltja, a szemérmes szűzlány mellé beosztott vadóc és mocskos szájú legjobb barátnő… szóval van miből válogatni. De én legszívesebben már elengedném mindet.

Sajnos a szememben az Egyetlen kis hazugság túlságosan beleolvad az átlag new adult regények sorába a felsorolt negatívumokkal, így bosszankodtam és sóhajtoztam eleget… de ennyi kemény szó után talán ideje lenne végre szót ejtenem azokról a dolgokról is, amelyek ellensúlyozták K. A. Tucker valamennyi ellenem irányuló rémtettét. Mert akárhogy is, a kötetben még így is bőven maradt érték, maradtak dolgok, amiket szerethettem, élvezhettem, és amelyek miatt kitartottam, mégpedig olyannyira, hogy le sem akartam tenni a könyvet.

Az egyik egyértelmű oka ennek a szerző magával ragadó írásmódja: gördülékeny, olvasmányos és szerethető – ugyanis egyszerre alkot érzéssel és humorral, ebből a kettőből pedig épp a megfelelő elegyet sikerült kihoznia. Ágáltam ugyan főszereplőink sötét múltja ellen, de persze tudom én, hogy kellett szőni a történetbe valami olyan témát, ami kellően elgondolkodtat, és persze gyomorszájon vágja a finomabb lelkű olvasókat – emellé viszont tökéletes döntés volt hangosan nevetős párbeszédeket, karaktereket és szituációkat állítani. Bumm, máris kevésbé vesz erőt az emberen a new adult féle tömegdepi!

Na de ami a legjobban érintett történetünk négyszáz oldala alatt, az maga az üzenete, az, amit Livie példáján keresztül közvetített. Tény, hogy nagyon kezdetleges módon… mi több, felületesen, de ezúttal értékelem magát a törekvést is, ugyanis rendkívül fontos témát vetett így fel: a lelki egészségét. Oké, joggal mondhatjátok nekem erre, hogy csak mutassak egy könyvet, amiben a szereplőknek nincs valami őrületes világfájdalma… de nem is arról van feltétlenül szó, hogy van-e gond, vagy sem, vagy a szereplőnk lelki élete rendben van-e, esetleg totál csőd az egész. Az igazán fontos az lenne, hogyan kezeli a problémáit – azok hogyan hatnak rá, és fordítva: ő hogyan képes változtatni a fennálló nehézkes helyzetén.

Livie nyíltan megmutatja, hogy a problémák nem oldódnak meg maguktól – attól pedig még annyira sem, hogyha magunkba fojtjuk őket, nem is véve tudomást a létezésükről. A visszatartott érzések és indulatok előbb utóbb egyesült erővel törnek ki; pusztíthatnak, szokatlan jelenségeket, viselkedésmintákat eredményezhetnek… akárhogy is, ártanak. Éppen ezért pozitív fordulat volt számomra, hogy a legtöbb NA sztorival ellentétben Livie-nek valós segítsége is akadt, ő pedig ha nehezen is, de megtanult élni vele. Imádtam, ahogy Dr. Stayner, a pszichológusa a formabontó ötleteivel valóban kihozta azt a rejtett személyt, aki ott élt mindvégig Livie lelke mélyén.

Tehát szerettem ezt a fajta problémamegoldást, szerettem azt, hogy Livie példája azt sugallja, ne féljünk megmásítani egy döntésünk, ne féljünk új utat választani, ha a régi mégsem való nekünk, ehhez pedig hozzáadhatjuk a kórházi ikrer szálát és az írónő gördülékenységét… és mégis csalódott vagyok. Csalódott a könyv miatt, és csalódott, ami magamat illeti – ugyanis úgy érzem, abban, ahogy megéltem Livie és Ashton történetét, nagy szerepe van már a változóban lévő ízlésemnek is. Nem tudom hol jár már az a Virág, aki káros mennyiségben nyomta a romantikus regényeket néha bizony válogatás nélkül, de az az elvetemült nőszemély engem hagyott maga után: fél lábbal még az NA táborban, félig kívülről szemlélve és kritikát alkotva. Szóval ezúttal így ütött ki a dolog.

A történetet elsősorban azoknak ajánlom, akik olvasták és szerették a sorozat előző részét, a Tíz apró lélegzetet – ugyanakkor megjegyzem, hogy a kötet megértését nem gátolja az sem, ha az előző rész kimaradt. Ajánlom azoknak, akik nagy szerelmesei a romantikus NA műfajának, és olyan színtiszta kikapcsolódást keresnek, amibe még némi klisé és középszerűség is belefér, ha eközben szórakoztat.

Kedvenc karakterek:

Legalább valamin nem kellett sokat gondolkoznom: kapásból rávághatom, hogy Dr. Stayner. Az tény, hogy szakszerű agykurkászt képzelve lelki szemeink elé nem őt fogjuk meglátni, de minden formabontó, őrületes ötletének megvolt a maga fontossága és pozitív, segítő hatása. Nem mindennapi figura, akin rengeteget nevettem a történet során.

Kedvenc részek:

A könyv elejét élveztem a legjobban, a folyamatot, ahogy Livie lassan belerázódott a tőle kissé karakteridegen dolgokba, s magába az egyetemi életbe, a bulikkal, fura alakokkal, kriptonitként ható vodkabombákkal és sármos Ashtonokkal együtt. Persze nem lett volna ez akkora durranás, ha nincs mellette az őrületben a nővére, a szobatársa, meg persze a kissé agyament pszichiátere, aki mobilon keresztül rugdosta hátsófélen kifelé a komfortzónájából. Nos… szórakoztató volt! :D

Kedvenc idézetek:

„Néha előfordul, hogy az ember olyan döntést hoz, amit utána megkérdőjelez. Erősen megkérdőjelez. Nem bánja meg igazán. Tudja, hogy valószínűleg jól döntött, és hogy valószínűleg előnyére fog válni a dolog. De azért még rengeteg időt tölt azzal, hogy azon mereng, mégis mi a franc járt a fejében.”

***

„– Elmentem kocogni. Tudja, kipróbáltam valami újdonságot. Valami szórakoztatót.

– Ó, tényleg? És jól szórakoztál?

– Mankóval járok, dr. Stayner. Kiment a bokám.

– Hm. Nos, ez nem hangzik túl szórakoztatónak. Mondjuk, a kocogás sem.”

***

„Jeleztem neki, mennyire furcsa és szakszerűtlen, hogy a családi pszichiáter nálunk szálljon meg. Erre ő emlékeztetett, hogy dr. Staynerben minden furcsa és szakszerűtlen, úgyhogy ez az egész tulajdonképpen teljesen logikus.”

***

„Minden rendben lesz. Okos vagy. Erős vagy. Bla, bla, bla… Olyan semmitmondó és nemtörődöm válaszok.”

Borító: 5/4

Mit mondjak… a könyv végére kellett érjek, hogy megszokjam és megszeressem azt, amit a fedelén látok. Nem azért, mert nem találom szépnek… de már említettem, hogy az eredeti, külföldi borítót és engem igen erős szerelem fűz egymáshoz, amitől nehéz volt elvonatkoztatnom, mikor megkaptuk a magyar kiadás borítóját. Ezt félretéve azonban el kell mondjam, hogy ez utóbbi is kifejezetten igényesre és látványosra sikerült, hangulatában pedig szépen illik a korábbi kötetek sorába.

Pontozás: 5/3

Úgy adódott, hogy a sorozat előző részét, a Tíz apró lélegzetet nem olvastam, így nem tudhatom, hogy ahhoz viszonyítva jobbra vagy rosszabbra számíthattam volna, mikor nekivágtam a folytatásnak. E tapasztalat híján csak annyi marad nekem, hogy az Egyetlen kis hazugságot mérlegre tegyem a műfajának többi képviselőjével – ámbár ezt talán jobb lenne, ha mellőzném… Oké, ez kissé túl szőrösszívű kijelentés – még részemről is. Nem beszélünk katasztrófáról, hála a jó istennek meg minden mennynek és pokolnak. A szerző írásstílusa gördülékeny, kifejezetten szerethető, s el ne felejtsem, hogy mulattató is, és persze meg ne feledkezzek olyan komoly felvetülő témákról, mint a lelki egészség vagy a gyász. De ez van, a new adult, romantikus műfajon vezető ösvény tele van akadályokkal, buktatókkal, amelyeket K. A. Tucker ahelyett, hogy egy kecses szökkenéssel átugrott volna, elkezdte maga előtt tolni valamennyit, így kész klisé-halmot tornyozva fel a történetük végére. Akadt minden, a tragikus sorstól kezdve a szerelmi háromszögen át egy kiadós insta love-ig… ez pedig az én gyomromat erősen megfeküdte, de afelé hajlok, hogy ebben már több van az én megváltozott ízlésemből, mint ennek a tipikus NA könyvnek a hibáiból. A műfaj rajongóinak nyugodtan ajánlom a figyelmébe… aki viszont érettebb olvasmányok irányába húz, annak bőven kihagyható szerintem.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Könyvmolyképző Kiadó elhozza nekünk idén novemberben a Tíz apró lélegzet folytatását. A 2. kötetben végre jobban megismerhetjük Kacey húgát, Livie-t is, és természetesen kiderül többek között az is, hogy ő miképpen dolgozta fel a gyászt, amit szülei elvesztése okozott. A múlt árnyai azonban a jövőjét is befolyásolhatják, hiszen Livie megkezdi az egyetemi éveit, ami miatt nemcsak a nővérétől, de minden megszokottól távol kerül. A lánynak muszáj lesz kilépnie a komfortzónájából, új és nehéz döntéseket hoznia, és talán, ha megengedi magának, még a szerelem is rátalálhat. Ha Ti is kíváncsiak vagytok arra, hogy Livie sorsa miképpen alakul, akkor tartsatok velünk, és játszatok az Egyetlen kis hazugság három példányának egyikéért!

Dr. Stayner, Livie pszichiátere adta az ötletet mostani nyereményjátékunkhoz. A játék során “híres” magyar pszichológusokat/pszichiátereket kell felismernetek kép és leírás alapján. A rafflecopter doboz megfelelő soraiba az orvosok nevét várjuk.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Széchenyi-díjas magyar-amerikai pszichológus. A flow-élmény, vagyis egy nagyon összpontosított elmeállapot pszichológia koncepciójának megalkotója.

Állomáslista

11.12. Könyvvilág

11.14. CBooks

11.16. Deszy könyvajánlója

11.18. Sorok között

11.20. Angelika blogja

11.22. Never Let Me Go

11.24. Dreamword