Dr. Seuss - A Grincs

„A Grincs utálta a karácsonyt! Az egész karácsony idejét!

Miért? Ne is kérdezzétek. Senki se tudja, hogy miért.”

Eredeti cím: How the Grinch Stole Christmas!

Hogyan lopta el a Görcs a karácsonyt címen is megjelent

Oldalszám: 64

Megjelenés: 2018

Kiadó: Kolibri (Libri)

Ár: 2699 –

Végre újra olvasható Dr. Seuss legnagyobb klasszikusa!

Grincs Kikfalva közelében lakik, és teljes szívéből utálja a karácsonyt. Már ha egyáltalán van szíve… Gyűlöl mindent, ami az ünneppel kapcsolatos. Ezért úgy dönt, ellopja a karácsonyt. Véghez is viszi gonosz tervét, ám földbe gyökerezik a lába, amikor meglátja, hogy Kikfala lakói ajándékok nélkül is boldogan ünnepelnek.

A Kolibri Klasszikusok sorában hatodik Dr. Seuss-könyv most Tandori Dezső klasszikussá vált, mégis megújult fordításában jelenik meg.

A Grincs és én alkotta „mi” két korszakot ölel fel: korai éveimet, mikor féltem ET-től, a Hófehérke boszorkányától, Ziratól az Oroszlánkirály 2-ben… és a véget nem érő felsorolás dísze volt ez a zöld, karácsonyrontó szörnyeteg is. Aztán történt valami, talán csak az, nagy és bölcs nagy és bölcs kb. kilencéves… lettem, de a szokásos karácsony környéki tévéújság szemlémen bőszen kezdtem keresni, mikor és hol adják a Grincset, s ha megtaláltam, természetesen megjelöltem a neonrózsaszín szövegkiemelőmmel. Nem hiszitek el, de ettől most teljes nosztalgiába estem. Az igazat megvallva évek óta nem nézek tévét, és mivel ezzel a legtöbben így vagyunk itthon, már tévéújságot sem veszünk karácsonyra. Ez pedig nem is probléma, elvégre az ünnepek nem arról szólnak, hogy tátott szájjal bámuljuk a képernyőt… de azért jó érzés visszagondolni a fiatalságomra igen, a fiatalságomra, mikor épp olyan izgalmas programnak számított átbogarászni a tévéműsort, és kiemelni a legjobb filmeket, mint segíteni anyukámnak süteményt sütni, és csórni egy falatot a nyers tésztából. Meg persze mint megnézni a Grincs filmadaptációját.

Sajnos ez a jó hagyomány pár éve már rendszerint kimarad számomra az ünnepből, épp ezért kapva kaptam az alkalmon, mikor megláttam, hogy a Kolibri Kiadónál új köntösben- és fordításban ismét megjelenik a mesekönyv, amivel az egész Grincs-őrület kezdődött anno.

Az első meglepetés akkor ért, mikor kinyitottam a csomagot: én valami kicsi és puha könyvre számítottam, de a borítékból az átlag könyvnél nagyobb alakú, és kemény-kopogós* fedelű szépség került elő, méghozzá gyönyörű külsővel, és igényes belsővel. Ez utóbbi már annyira nem lepett meg, hiszen nem is számítottam rosszabbra… de élőben a kezemben fogni, s így látni a kötetet minden várakozásomat felülmúló élmény volt – amit még az áradó újkönyv szag sem tehetett tönkre.

*baki: mikor komolyan magamra kell szóljak, hogy le ne írjak egy mesekönyv értékelésében olyat, hogy „nagy volt és kemény”. Pls.

A következő meglepetés már a tartalomba merülve csapott le rám. Tudni kell rólam, hogy bár milliószor láttam már az Oroszlánkirályt, a Rudolf számomra maga a karácsony, s a Disney az egyik legjobb dolog az életemben, a mesekönyvekkel, bármilyen mesekönyvvel kapcsolatban már nem táplálok ilyen kitörően pozitív érzelmeket. Egyszerűen nem érzek minimális affinitást sem ilyeneket olvasni, s ha meg is próbálom, általában nem kötnek le. Így a Grincs kizárólag maga kemény hatvan oldalával, és persze a nosztalgia iránti vágyam kielégítésével tudott ezen változtatni, s nem is vártam mást, mint ezt: egy kis hangulatteremtést. Aztán… ráébredtem olvasás közben, hogy kimondottan élvezem a történetet. Hihetitek, úgy meglepődtem, hogy kapásból elolvastam a mesét mégegyszer, csak hogy kihasználjam az érzést. Az értékelés írása előtt lenyomtam harmadszor is… a hatása állandó. Imádom.

Rendkívül egyszerű a történet, de annál aranyosabb és szerethetőbb, s bár én nagy karácsony-imádó hírében állok, úgy vélem, főszereplőnkkel, a Grinccsel még így is könnyű együtt érezni. Épp a napokban láttam egy mémet, ami azt mondja, a Grincs nem is a karácsonyt utálja, hanem az embereket… és ez teljesen érthető. Én is valahogy így képzelem, mellesleg – pláne, mert a kik elég bosszantó kis energiabomba lényeknek tűnnek, akik könnyen eltáncolhatják egy antiszociális lény utolsó idegszálait is. De még így, a fura fejű kikkel együtt is imádnivalónak találtam a történetet, kedves volt, vicces, és persze a végére megérett a kiérdemelt happy end és tanulság is, amitől különösen hasznos lehet a történetet gyerekeinknek, kistesónknak, bármilyen asztallapig érő kispofinak felolvasni, a picit nagyobbaknak pedig a kezébe adni az ünnepek közeledtével.

Én különösen kedveltem az illusztrációkat, éééés a verses formát, ettől az egész mese tiszta dallamos és pattogós, kifejezetten kellemesen felolvasható lett. Bár néhol sántítottak nekem a rímek, olykor kicsit erőltetettre sikerültek, összességében elégedett voltam. Emellett tetszett, hogy maga  a történet egy igen fontos dologra világít rá, amit bizony hajlamosak vagyunk elfelejteni az ünnepek előtti felfordulás lázában égve: a karácsonyt nem a díszek, az ajándékok meg a fa teszik igazán ünnepivé. Bár azok sem rosszak… de a karácsonyi hangulat, a szeretettel teljes légkör, a béke nem vehető meg pénzen, így el sem lopható, hiába a Grincs jól kitervelt hadművelete a kik karácsonya ellen.

Ajánlom felnőtteknek és gyerekeknek, ajánlom bármikor, amikor egy kis lélekmelengetésre és hangolódásra van szükségetek, és persze ajánlom a fa alá… mert tényleg, eszméletlenül aranyos!

Kedvenc idézet:

„A Grincs utálta a karácsonyt! Az egész karácsony idejét!

Miért? Ne is kérdezzétek. Senki se tudja, hogy miért.

Lehet, persze, hogy valami csípte a feje csücskét.

Vagy az, hogy a cipője szorította a bütykét.

De ha érdekel titeket, én mit gondolok, íme:

A dolog azért volt így, mert két számmal kisebb volt a szíve!”

Borító és illusztráció: 5/5

Hozzám nagyon közel került ez alatt a pár oldal alatt az illusztrátor – aki mellesleg egy és ugyanaz a szerzővel – stílusa, ennek köszönhetően pedig a kötetet épp annyira megérte kézbe vennem az aranyos rajzok, mint a szeretett történet miatt. Rettentő bájos és megmosolyogtató képek kísérték a mesét, s persze a borító sem maradhat le mögöttük, ugyanis ízig-vérig karácsonyi hangulatúra sikeredett kedvenc Grincsünkkel és a fehér-zöld-piros színvilággal.

Pontozás: 5/4

Ha eddig kerestem, mire is van szüksége a lelkemnek… akkor jelentem, megtaláltam. Erre. Valami könnyedre, kikapcsolóra, utolsó betűjéig ártatlanra – na meg persze egy cseppnyi karácsonyra, elvégre mondjon bárki bármit, november végére már bőven kijár az embernek, hogy elkezdhessen az ünnepekre hangolódni. A Grincs tökéletes e célra: rövid, kiolvasható a reggeli kávé mellett tíz perc alatt, a hatása viszont garantáltan egész nap elkísér minket. Valószínűleg sokunkban felidézi gyerekkorunk, fiatalságunk, mikor először láttuk a filmet – esetemben, mikor először rémültem halálra ettől a zöld szörnytől –, az efféle nosztalgia pedig tökéletes hozzávalója a karácsonynak, meghittséget teremt a lelkünkben, és kellemes várakozást szít.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Kolibri Kiadó jóvoltából megújult fordítással jelenik meg Dr. Seuss legnagyobb klasszikusa, A Grincs. Ennek örömére a Blogturné Klub tíz bloggere bemutatja a Kikfalva közelében élő Grincs történetét, aki szívből gyűlöli a karácsonyt, és emiatt úgy dönt, elrabolja azt. Tartsatok velünk, ismerjétek meg a szeretet erejét, és játsszatok a kiadó által felajánlott három nyereménykönyv egyikéért.

Mostani játékunk során felingereljük a Grincset és boldog karácsonyt kívánunk. Nektek csak azt kell kitalálni, melyik blogon milyen nyelven tesszük ezt.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz, a nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére, hogy válaszoljon a kiküldött értesítőre, ellenkezőleg automatikusan újat sorsolunk.

Gledileg Jol!

Állomáslista:

11/22 Hagyjatok!Olvasok!

11/23 Könyv és más

11/24 Szembetűnő

11/25 Angelika blogja

11/26 Olvasónapló

11/27 Sorok Között

11/29 Never Let Me Go

11/30 KönyvParfé

12/01 Könyvvilág

12/02 Dreamworld

a Rafflecopter giveaway

5 dolog, amit máshogy csinálnék, ha ma kezdenék blogolni

Hey és ho! Nem mondok sok újat azzal, hogy már szépen túlléptük az oldal fennállásának harmadik évfordulóját, emellett pedig az év végéhez is rohamosan közeledünk, ami egyet jelent azzal hogy ráébredhetek, szart sem csináltam 12 hónap alatt, amiért megérte léteznem az emberből fel-feltörő szentimentális megnyilvánulásokkal meg megannyi hatalmas fontosságú, valamint összegző funkciójú poszttal. És akárhogyan is, ezt ti sem úszhatjátok meg – se most, se jövő hónapban. De miután még várom a december óriási plot twistjét, amiről majd ódákat írhatok a 2018-as éves beszámolómban, egyelőre az ikonikus, átfogó jelentőségű bejegyzésnek egy másik fajtáját kapjátok: azt, amiben mindent megbánok. Okés, talán nem egészen így… elvégre bevallhatom, hogy a blogra gondolva elöntenek az érzelmek, megbánást mégsem éreztem soha – viszont, mint szerintem mindenkinek, nekem is megfogalmazódott pár dolog a fejemben, amit ha visszamehetnék az időben, bizony kicsit máshogy csinálnék. Nem azért, mert most így rossz… inkább csak azért, mert úgy még jobb lenne. Úgyhogy rajta, csapassuk azt az 5 apróságot, amit valószínűleg máshogy tennék, ha ma nyitnék blogot! Enjoy!

Viszlát Never Let Me Go iránti átmeneti megszállottság, üdv józan döntések!

Valahogy így fogalmazhatnám meg röviden és tömören, hogyan viszonyulok a blogom nevéhez így három év elteltével. Az énem egyik része marha elégedett magával, elvégre a blogom címe messze kitűnik a tömegből, és ennek hála – no offense –, de nem lettem a háromszázhuszonnyolcadik Könyvkuckó, vagy Könyvbirodalom, esetleg Könyvespolc, ahogy nem lettem Virág Olvas sem. Nem mintha bajom lenne ezekkel a nevekkel, ne értsetek félre, de telítve velük a könyves blogok piaca, én meg sosem szerettem követni a tömeget. Szóval szeretem a formabontó Never Let Me Go-t, mégis… ma már nem tartom jó döntésnek, hogy egy Florence + The Machine szám meg az alatta futó Delena jelenet iránti megszállottságom hatása alatt választottam a nevet. A cím úgy vélem, nagyban meghatározza egy blog identitását, és fordíthattam volna több figyelmet és időt arra, hogy megszüljem az enyémet – valami olyat ami egyszerre különleges, és írja le azt, amit a bloggal adni tudok. Megjegyzem, ilyen máig sem jutott eszembe, de már azt hiszem mindegy is: a Never Let Me Go és én összegyógyultunk szépen az évek alatt, így marad minden a régiben, még ha van is mögötte egy csipet bosszúság részemről.

Édes inkognitó

Hát igen… úgy érzem, ez volna a legfontosabb mind közül. Emlékszem, még 2015-2016-ban kisebb hisztérikus rohamot kaptam, ha véletlenül kifecsegtem valakinek, hogy blogot írok: volt beszélgetés, aminek emiatt vetettem véget bántó hirtelenséggel, meg persze egy lájtos, Virágos hangulatváltozással, és bizony, ha be is vallottam, hogy nagy titokban ezt csinálom a szabadidőmben, a blogom nevét már a holttestemből sem lehetett volna kihúzni sehogy. A volt barátom anno ezt úgy értelmezte, hogy „megtiltottam” hogy a blogomat olvassa… ami amúgy nem igaz, mert ki vagyok én, hogy megtiltsak bármit, de ez azért elmond valamit arról, hogy őriztem az én titkos, online világomat a betolakodók elől. Egy darabig. Aztán lassan elkezdtem lazábbra venni a dolgot, elengedtem magam egy kicsit és beajánlottam az oldalt pár embernek, ha pedig olyan helyzet volt, nem riadtam vissza beszélni róla. Elvégre nem szégyellnivaló, amit csinálok, hogy rejtegessem – sőt! Nagyjából ez az egyetlen produktum az életemben, amire büszke lehetek.

De eltelt három év, és egyre jobban hiányolom az édes inkognitó idejét, mikor se rokonok, se barátok, se random leskelődő ismerősök nem olvasták a soraimat – vagy ha mégis, nem tudhatták, hogy én ülök a monitor mögött. Az a helyzet, hogy rengeteg minden kavarog bennem, amelyekről szívesen beszélnék nektek, sőt, amelyekről úgy érzem beszélnem kell, de úgy érzem, egyedül az anonimitás láthatatlanná tévő leple alatt lennék rá képes. Mert amit itt kaptok belőlem, az ezer százalékosan én vagyok – ugyanakkor nem ez minden. Sokkal többet írnék az érzéseimről, ha sosem kéne ismerősöket sejtenem az olvasóközönség soraiban. Így kijelenthetem, hogy ha ma kezdeném ezt az egész blog témát, gondosan védeném az inkognitómat, ameddig csak tudom.

Mindenek alapja: a platform

Köszönöm a Blogger csodás szolgálatait, köszönöm, mikor befagy mint a szar, és mikor indokolatlanul cseszi szét a sorok tördelését és önkényesen bánik a térközökkel… komolyan. Hálás vagyok amiért minden ostoba posztomnak platformjául szolgált az elmúlt évek alatt. Ugyanakkor szívfájdalom nélkül bevallom, hogy ha szembetalálkoznék a 2015-ös énemmel, szépen fülöncsípném, aztán addig ráznám, míg velem mondja „Wordpress, igen, csak a Wordpress tesóm”. Tudniillik, még az özönvíz előtti időkben Webnode-os voltam, és azért az a szolgáltató is tud valamit, de ha most választhatnék, akkor tuti a Wordpress kezelésébe ölném az időm inkább, na meg persze mindenekelőtt a kódolás rejtelmeibe ásnám bele magam, de remélem, ahhoz még mindig nem késő. Mellesleg a most látható dizájn személyre szabásakor már kaptam ízelítőt a html katyvaszokból, és szentségeltem egy sort, amiért a jelek szerint lókakit sem ér az érettségim, ha kódolni nem tudok.

Csak az érdekesség kedvéért: így festettünk egy évvel ezelőtt

Egy kis idő magamnak

2018-ban, kiváltképp az elmúlt pár hónapban egyre intenzívebben érzem azt, hogy kezd változni a könyvbéli ízlésem – egyrészt kinyílt előttem a világ, igyekszem többféle olvasmányt engedni be az életembe mint korábban, másrészt én meg az igényeim úgy tűnik szépen, kézenfogva elkezdtünk felnőni. Most pedig csak ülök a monitor előtt, dobolok az ujjaimmal, és várom, hogy egyszer csak a YA és NA regények aránya az értékeléseim között kissé lejjebb csússzon. Nem szégyellem, amiket eddig olvastam, ahogy az sem csoda, ha még fel-feltűnik egy-egy ilyen könyv az olvasmánylistámon, de már kevésbé érzem magaménak a műfajokat, és ezért jól esne, ha a blogon található tartalom a mostani személyiségemet tükrözné. Erre mondom én azt, hogy talán adnom kellett volna magamnak még egy kis időt; ahogy az írókat gyakran elragadja a publikálási vágy, és kiadnak valami szemetet, amit meg kellett volna tartaniuk az asztalfióknak, úgy talán nekem is érnem kellett volna még egy kicsit, mielőtt belevágtam a blogolásba. Bár még így is messze jól álltam ahhoz képest, ki voltam az első blogom nyitásakor… brr. Talán ez a pont már csak szőrözés.

Az átláthatóság művészete: szabályok

2018-as Virág elmondhatatlanul hálás lenne 2015-ös Virágnak, ha ez utóbbi már a kezdetek kezdetén kidolgozott volna valami tuti módszert, amivel áttekinthetőbben és rendszerezettebben tartható egy blog. Ilyen mondjuk valami szigorúbb címkézési rendszer, megszabott sémára épülő posztok, heti rendszer… és akkor talán nekem most nem kéne többszáz bejegyzést visszafelé haladva alakítanom át úgy, hogy olvasható formájú legyen. El tudok ugyanis képzelni ennél jobb szórakozást a szabad délutánjaimra.

Ez lett volna nagy vallomásom a blogolásról… ránézésre úgy tűnhet, túl sok hibát látok a gépezetben, de szerintem a legtöbben, akik valami hasonló alkotó tevékenységet végzünk, legyünk bloggerek, vloggerek, youtuberek, írók, stb. mind látunk a múltban olyan pontokat visszatekintve, amelyeknél a mai fejünkkel már nem ugyanúgy döntenénk. De így van ez jól. Hibáiból tanul az ember, meg egyéb közhelyhalmok. Tudjátok. Mindenesetre ha tetszett a poszt, akkor írjátok meg – ha meg nem, hallgassatok szépen bölcsen, ahogy Virág anyátok tanította nektek! Ha úgy érzitek, kimaradt valami a felsorolásból, esetleg saját tapasztalatból hozzátennétek még valamit, akkor várom a kommentjeiteket, aztán a holnapi viszontírásra! Ezerpuszi ;)

Szabados Ágnes - Van időm olvasni

„Számomra az olvasás olyan, mint másnak az evés. Létfunkció.”

Eredeti cím: Van időm olvasni

Oldalszám: 192

Megjelenés: 2018

Kiadó: Libri

Ár: 3699 –

Nincs időm olvasni! Annyiszor hallottam ezt a panaszt, hogy 2017 januárjában létrehoztam egy kihívást az online térben azért, hogy a közösség erejével visszacsempésszem a mindennapokba az olvasást.

A Nincs időm olvasni kihívásból lassan egy tízezer fős, aktív közösség alakult ki, amelynek tagjait a könyvek szeretete köti össze. Van időnk olvasni, sőt, van időnk arra is, hogy az olvasmányainkat még emlékezetesebbé tegyük – erre szolgál ez az olvasónapló, amelyben értékelheted az olvasott köteteket, lejegyezheted kedvenc idézeteidet, izgalmas könyves bakancslistákat teljesíthetsz, miközben számtalan inspiráló gondolatot is találhatsz az olvasásról.

Barátsággal,

Szabados Ágnes

Tudjátok, évről-évre megpróbálkozok valami napló-határidőnapló féle vezetésével – s bár a kitartásom sem mintaértékű, általában inkább akkor bizonytalanodok el ebben az ötletemben, mikor visszafelé áttekintve a hetet, rendre olyan célokat látok csak bevésve, mint „Befejezni: Dorthe Nors – Karateütés”, „megírni a Van időm olvasni értékelését”, „elolvasni és leértékelni a Mennyei bűnöket!!!” Így tehát kész ajándékként pottyant az ölembe ez a napló, mely végre kimondottan ezt a célt szolgálja: íme, rendszerezett élet, bűntudat nélkül! #szarszlogen Mármint… bűntudatom az sosem volt, amiért színtisztán könyves-blogos tervekkel firkáltam tele a határidőnaplóimat… másrészt viszont, lévén szó olyan naptárról, amibe inkább találkozókat meg fodrászidőpontot írtam volna meg témazárókat tízesével, kissé zavart a tény, hogy a jelek szerint a teljes létem az olvasás körül forog. Ami persze igaz is. Így hát nyugodtabb a lelkem most, hogy minden a maga helyén van… az olvasmányaim az új könyvecskémben, a nemlétező életem pedig a szintén nemlétező határidőnaplómban. Így kerek a világ. Csak viccelek… vagy mégsem?

Akárhogy is, nagy volt az öröm mikor először hallottam Szabados Ágnes olvasónaplójáról, akkor pedig értelemszerűen még nagyobb, mikor váratlanul megérkezett vele a futár. Még a csomag kinyitásakor megcsapó nyomtatás utáni orrfacsaró újkönyvszag sem tántoríthatott el attól, hogy egy lendülettel beleássam magam a kötetbe: bár nem regényről beszélünk, nagyjából akkora lelkesedéssel vetettem magam a lapok közé, mintha életem utazására készülnék. Nincs mese gyerekek, egy szépen szerkesztett kiadványnak hatalma van – egy könyvmoly felett legalábbis mindenképpen. És éppen ez a helyzet: egy különösen igényes, áttekinthető, és kellemes küllemű naplót álmodott meg Szabados Ágnes, az RTL műsorvezetője, valamint a Nincs időm olvasni kihívás kezdeményezője – egy olyan kötetet, amely segít rendszerezettebben tartani  olvasmányainkat, kreatív ötleteket ad, és aranyos plusz információkat is tartalmaz. Ennek megfelelően a kiadvány több részre tagolódik, én pedig ennek megfelelően haladnék végig az értékelésen is, egységenként mutatva be a Van időm olvasni naplót, s persze ugyanígy egységenként fejtve ki róla a véleményemet is.

Így fest kívülről a kötet

Haladjunk stílusosan kívülről befelé – elvégre ahogy minden nagy klisé, úgy az oly sokat hallott „külső megfog, belső megtart” közhely is igaz. Ági olvasónaplója küllem és kivitelezés terén is jelesre vizsgázik: könyveknél valamivel kisebb, keménykötésű darab, emellett fontos megemlíteni, hogy a lapjai is kellően vastagok, így szerencsére nem üt át az írás egyik oldalról a másikra. Az igényességet tovább növeli a régi időket idéző, és amúgy roppant hasznos szalag könyvjelző, és a személyes kedvencem… a színvilág. Kékes és barackos, semmi szélsőség, így tökéletesen használható férfiaknak s nőknek is – arról már nem is beszélve, hogy szerintem valami rohadt szép. Mit mondhatnék? Egyszerű, nagyszerű, és tökéletesen naplós. Nem is választhattam volna szebbet.

A naplóbelső

A könyvecskét kinyitva egy rövid bevezető, és Szabados Ági üzenete után rögtön bele is vághatunk a kötet legfontosabb részébe – ez lenne maga a napló. Bevallom, bár engem erőknek erejével próbál elcsábítani, mióta nálam van, határozottan eldöntöttem, hogy csak 2019-ben kezdem el vezetni benne az olvasmányaimat, elvégre mennyivel tisztább ez az „új év, új napló” szituáció… hiszen határidőnaplót sem szeptemberben szokás venni. Na mindegy. Visszakanyarodva a lényegre, a kiadvány jelentős részét egy ábécé rendes olvasónapló tölti ki: ez az olvasott könyvek alapvető adatainak ad helyet, szerzőnek, címnek, kiadónak, az olvasás intervallumának, valamint tartozik hozzá hely némi rövid értékelésnek, s kedvenc idézetnek is. Lényegében tökéletesen hozza azt, amit sokunk életében a moly és blog tölt be, mégis megvan a hangulata mindezt végre nem – kizárólag – a monitor előtt ülve csinálni, hanem nyomtatott formában is.

Az egyetlen dolog, ami felett értetlenül állok, az ez a bizonyos ábácé rend szerinti felosztás… mert akkor mi van, ha én egész 2019-ben csak olyan szerzőktől akarok olvasni, akiknek K-val kezdődik a neve? Jogos a felvetés persze, miért igazodna bárki egy napló tervezésekor az én efféle érthetetlen és bolondos elhatározásaimhoz… NA DE, akkor mi lesz, ha idén mindenki azt mondja, „az nyer, aki a legtöbb K betűs könyvet olvassa el”, és mindenki őrült módjára kezd körmölni a K szekcióba, aztán lefagy, meglátva, hogy mindössze öt oldalon keresztül áldozhat a benne dúló versenyszellemnek? Okés, viccet félretéve, számomra ez a megoldás kissé logikátlan… de ki tudja, talán ösztönözni fog, hogy a K betű már tele van, de az N még üres… talán. Ezen majd aggódok inkább akkor, azt hiszem.

Odalent ugyan nem emeltem ki, de a Szerb Antal idézet elmaradhatatlan... :)

Ezzel amúgy a kötetnek nagyjából háromnegyedén túl is vagyunk, de mielőtt továbbhaladnék, csak fél szót az idézetekről… ugyanis bizony ám, a betűnkénti szektorokat végig frappáns, olvasással és könyvekkel kapcsolatos idézetek választják el egymástól híres szerzőktől, nekem pedig ez az egyik személyes kedvencem a naplóban. Odalent a megszokott módon összeszedtem azokat, amelyek a leginkább megfogtak.

Azonban kicsi az esélye, hogy mindenki kedvenc idézete ott virítson előre a lapokon… így néhány oldal kifejezetten arra szolgál, hogy összeszedjük olvasmányaink legmaradandóbb sorait, mondatait. Én persze ezt rendszerint megteszem az értékeléseimben, de szerintem jó lesz ez, hogy még a kiemeltek közül is kiemeljek egyet-egyet, azokat, amelyek nem csak az olvasás alkalmával szórakoztattak, de a tartalmukat magammal is vinném a jövőben.

Kreatív olvasásmérő - ez sem rossz cucc, azt hiszem :D

Az idézetek sorát kifejezetten kedves kis lapok követik, változatosan informatívabbak és írósak, így aranyos illusztrációk mutatják be a könyv keletkezésének folyamatát, mindenféle helyet, ahol egy könyvmoly számára kivitelezhető az olvasás, de itt kapott helyet egy – amúgy bocsánat, de nevetségesen rövid :D – kitöltendő kívánság- és várólista is.  Vicces lesz megszülnöm, a többszáz tételből melyik húsz érdemli meg, hogy a naplóba kerüljön, de egyiküket sem akarok megbántani a hátrányos megkülönböztetéssel. Ezen kívül szólnak lapok az olvasás szeretetéről, gyűjthetünk olyan olvasmányokat, melyeket ajánlunk, és vezethetjük a könyves eseményeket, mint a Könyvfeszt, vagy író-olvasó találkozók, dedikálások, s meg ne feledkezzek a NIOK eddigi, és várható témáiról… és tudom, hogy a sorrendet némileg felrúgtam, de mindenképpen a felsorolás végére akartam hagyni a legnagyobb kedvencem… az olvasós bakancslistákat.

Olvasás + bakancslista... külön-külön is bírom őket, hát még együtt... képzelhetitek

Esküszöm nektek, gyerekek, ezekért az oldalakért megőrülök, és ezer százalék, hogy ezzel a résszel nem várok 2019-ig, mert tovább visszaszámolni már nem tudok: december elsejével máris kezdem a téli kiadást. A kiadvány ezen részében évszakonként találhatunk olyan teljesítendő pontokat, mint például „télen olvass a karácsonyi vásár forgatagában” vagy „tavasszal olvass hajnalok hajnalán, miközben kel fel a nap” – ezeket pedig minden esetben egy kis tematikus olvasós kihívás követi. Nevezetesen hely 10 könyvnek, amit el kell olvasni a szezonban – de mindegyikhez tartozik valami megkötés, például nyárra dukál egy olyan regény, ami a tengerparton játszódik, ősszel pedig taroljon valami barna borítójú. Nem azt mondom, hogy nagy was ist das, de valamiért kifejezetten vonzódok az efféle listákhoz, úgyhogy első látásra adott némi motivációt ez a rész.

Mint látjátok, a kötet a moly.hu és az egyre kiterjedtebb bloggervilág egyfajta fizikai megjelenése, szóval joggal is kérdezhetnétek, hogy így mégis mi értelme van… de akármilyen hülyén is hangozzon, szerintem ezt érezni kell. Ugyanis hagyományosan, papíron vezetni valamit, ami egy kattintásra van tőlünk a digitális világban, kifejezetten pozitív érzés, sajátos hangulattal. Én személy szerint sokszor elhatározom, hogy a délutánt az olvasásnak szentelem, teljesen netmentesen, mégis gyakran azon kapom magam, hogy ösztönösen nyúlok a mobilomért, hogy jelöljem molyon mennyit haladtam, meg felvigyek egy új idézetet. Az olvasónapló pedig éppen ezt adja meg kicsiben: telefon helyett előkaphatom ezt a könyvecskét, és emiatt nem érzem azt, hogy csorba esett volna az olvasási időmön, mint a netes megoldásnál… ugyanis azt mondanom sem kell, hogy a „csak felviszem molyra, fél perc”-ből hamar lesz „megkukkantom a Messengert” majd egy „na jó, csak még gyorsan lecsekkolom az Instát”. Ez pedig rossz – de a jelek szerint kiküszöbölhető.

Mindent összevetve hálás vagyok, amiért kezembe került Ági olvasónaplója. Kívül-belül gyönyörű kiadás, s bár van benne egy-egy logikai bukta – mint számomra az ábécé rend –, így is jól vezethető és hasznos kis kötet, legyen szó akár rólam – rólunk –, a digitális korban felnőtt molyról és bloggerről, vagy akár egy hatvan éves nagymamáról, akinek a világon semmi affinitása interneten bíbelődni effélékkel. A Van időm olvasni naplót jó szívvel ajánlom azoknak, akik inkább csak röviden akarnak megemlékezni olvasmányaikról, esetleg épp csak most készül előtörni belőlük a bennük lakó könyvmoly, de azoknak is szívesen adnám a kezébe, akiknek a moly vagy a bloguk mellett csak afféle „étrendkiegészítőként” funkcionálhat… mert a hangulat az hangulat. Ezen felül különösen ajánlom a könyvet szülőknek, gyereknek, barátnak, barátnőnek… ugyanis nagyban virágzik a karácsonyi ajándékvásárlás aktualitása, ez a kiadvány pedig szépen mutatna bármilyen könyvmoly fája alatt. ;)

Kedvenc idézetek:

„A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.” /Carlos Ruiz Zafón/

***

„Évekkel ezelőtt szentségtörésnek éreztem akár egyetlen vonalat is belehúzni bármilyen könyvbe. Ma már szinte nem is ülök le úgy olvasni, hogy nincs egy ceruza a kezem ügyében. az aláhúzogatásokkal személyre szabom a könyv küldetését. És később nem is volt nagyobb öröm számomra annál, mint amikor láttam, mások hogyan firkálgatják tele az én könyvemet:” /Al Ghaoui Hesna/

***

„Könyvekről szólni egy kicsit mindig annyi, mint magunkról beszélni.” /Babits Mihály/

***

„Egy könyv éppoly veszélyes lehet, mint bármely utazás. Az a személy, aki behajtja a hátsó fedelet, nem biztos, hogy ugyanaz, mint aki felütötte a kötetet.” /Mark Lawrence/

***

„Minden pillanatban át szeretnénk jutni abba a bizonyos másik dimenzióba. Emiatt iszunk, drogozunk, görbítjük el az életünket… pedig csak olvasnunk kellene.” /Vécsei H. Miklós/

Ha érdekel a napló, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Szabados Ágnes Nincs időm olvasni! facebookos csoportja és kihívása rövid idő alatt nagyon ismert és kedvelt lett a könyvmolyok között, és olyanokat is könyvmollyá tett, akik korábban egyáltalán nem vagy csak keveset olvastak. Ági most egy különleges könyvvel kedveskedik nekünk, melyben nemcsak rendszerezhetjük az olvasnivalóinkat, hanem vezetése ösztönözhet is arra, hogy még több könyvet vegyünk a kezünkbe. A turné során 10 blogger mondja el a véleményét a Van időm olvasni nevezetű olvasónaplóról, a turné végén pedig ti is nyerhettek belőle egy saját példányt.

A Nincs időm olvasni csoportban Ági minden hónapban más témát ad meg, amelyhez olvashatunk. A játék során a 2017-ben és 2018-ban meghirdetett témákhoz kapcsolódó könyvek címét kell kitalálnotok leírás alapján. Feladatotok, hogy a Rafflecopterbe írjátok be a történetek magyar nyelvű címét.

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

2018-ban, júliusban valami oroszt kellett olvasni, ha pedig orosz, akkor Dosztojevszkij. Legismertebb regényéről van szó, melyben az R. R. R. monogrammú főszereplő gyilkosságot követ el, és a lelkiismerete leplezi le végül.

Állomáslista:

11. 24. Spirit BlissSárga könyves út

11. 25. Nem félünk akönyvektől!

11. 26. A SzofisztikáltMacska

11. 27. Never Let Me Go

11. 28. Függővég

11. 29. Deszy könyvajánlója

11. 30. Szembetűnő

12. 01. Sorok között

12. 02. Olvasónapló

12. 03. Könyv és más

a Rafflecopter giveaway

Matt Haig - Miért érdemes életben maradni?

„Kell egy ok, amiért érdemes életben maradni. Valami erős ok, ami itt tart.”

Eredeti cím: Reasons to Stay Alive

Oldalszám: 248

Megjelenés: 2016

Kiadó: Park

Ár: 2950 –

A huszonnégy éves Matt Haig világa egyik pillanatról a másikra összeomlott. Egyszerűen nem látta, hogyan tudna tovább élni. Ez a könyv annak a története, hogyan jutott túl a krízisen, hogyan lett úrrá a betegségen, ami majdnem tönkretette, és hogyan tanult meg újra élni.

A Miért érdemes életben maradni? nem csupán egy memoár, hanem megható, vicces és örömteli vizsgálata annak, hogyan éljünk jobban, és hogyan hozzuk ki a legtöbbet az életből és önmagunkból.

Matt Haig regénye a tökéletes időben toppant be az életembe – nem mellesleg a nővérem csodás megérzésének hála –, nevezetesen akkor, mikor egy másik depresszióval foglalkozó történet, a Prozac-ország éppen teljes letargiába sodort. És tudjátok, alapvetőnek tűnt, hogy a depis könyv okozta levertséget egy újabb „depis” könyv által gyógyítsam meg. A téma, épp ahogy a legtöbb pszichés valamint mentális betegség egy ideje az érdeklődésem egyik fő összetevőjévé vált, így kézhez kapva a kötetet rögtön megvolt bennem a pozitív kezdéshez elengedhetetlen kíváncsiság. A szerzőben pedig a pozitív kezdéshez elengedhetetlen pozitivitás. Tudni illik, én magam nem vagyok az optimizmus mintapéldánya… de Haig öniróniával vegyített életigenlése még engem is meggyőzött. Azonnal. Tudtam, hogy mi ketten egész jól össze fogunk barátkozni.

Így kezdődött minden – azt persze ekkor még nem is sejthettem, hogy a szerző legpozitívabb tulajdonsága lesz az is, amely számomra levon a mű valós értékéből.

Matt Haig… nos, úgy éreztem pengeélen táncolva jutott el ennek a könyvnek a végéig. És miközben éppen próbálom összeszedni a gondolataim erről, úgy érzem, még csak jogom sincs megítélni ezt a produktumot – amúgy helyesen érzem, ugyanis valóban semmi jogom erre –, elvégre miről is beszélünk? Egy ember depressziójáról, pánikjáról, betegségéről, csupa komoly témáról, amelyek, még laikusként is tudjuk, hogy drasztikus mértékben átalakítják egy egészen addig átlagos ember mindennapjait – ha úgy tetszik, megkeserítik minden percét. Szóval mit ítélhetnék meg én, vagy bárki más? A sebességet, amivel „főhősünk”, egyben szerzőnk belecsöppent a depresszió mocsarába? A folyamat érthetetlenségét? A rossz döntéseit? Netán azt, hogy visszanézve élete talán legnehezebb szakaszára, fogta magát és megírta a történetét – humorral, csapongva, a visszatekintés áldott pozitivitásával? Hadd segítsek, ha kiszaladt volna egy-egy rossz válasz valaki száján: egyik miatt sem ítélhetjük őt meg. Ez tény. Elvégre mindenki úgy éli meg a depressziót, ahogy, és úgy lábal ki belőle – már ha kilábal – ahogy csak tud. Elfogadom a folyamatot, elfogadom Matt Haig történetét, és becsülöm, amiért kiállt a világ elég a problémájával, nem szégyellte – ahogy a társadalam szerint pedig kellene DE JÉZUSOM, NE HAGYJÁTOK, HOGY EBBE MEGINT BELEMENJEK, MERT AGYÉRGÖRCSÖT KAPOK MAGAMTÓL, KOMOLYAN –, és ezzel netalán még segített is a hasonló problémákkal küzdőknek.

Itt viszont térjünk vissza arra a bizonyos pengeélen táncolásra. Mert Matt Haig történetében ott van egy szörnyű betegséget átélt ember őszintesége és egy önsegítő könyv minden jószándéka is; sugározta a pozitivitást és életigenlést, de eközben csak úgy átrohant egy igen jelentős téma felett – ez pedig engem komoly gondolkodóba ejtett: erre van szükség? Így adunk képet a kevésbé tájékozott olvasóknak a depresszióról? Ha egyvalamit kritizálnék a Miért érdemes életben maradni? kapcsán, az ez: a gyorsasága és felületessége. Kicsit olyan ez, mint rohanni egy kört Londonban, megnézni a Big  Bent meg a London Eye-t, aztán továbbállni anélkül, hogy elbóklásznánk akár kicsit is az utcáin, átadva magunkat az érzésnek.

Én magam sem tudom jól előadni magam jelenleg a teljesen ambivalens érzéseimmel. Mert egyrészt nagyra értékelem a szerző optimizmusát – megkap és magával ragad az életigenlése, a hihetetlen humora, és persze az, hogy jó üzenetet közvetít: azt, hogy a legnagyobb sötétségből is van lehetőség visszatalálni az életbe. Ugyanakkor Haig derűlátó hangvétele a hitelesség éles képét némileg homályossá is tette. Én személy szerint a „ne mondd, inkább mutasd” elvét vallom, szerzőnk viszont nem szűnt meg a depresszió nyomorúságairól beszélni, miközben talán észre sem vette, hogy az igazi szenvedés, az ő igazi szenvedése elveszett a sorok között, és nem jutott el az olvasó lelkéig. Nem kételkedek abban, hogy igenis rettenetesen érezte magát, mert nyilván így volt, de az elbeszélése által nem éreztem át kellően a fájdalmát, nem kerített hatalmába a letargia, nem söpörtek el a depresszió szörnyűségei… Mégpedig a Prozac-ország után tudom, hogy egy betegség hű ábrázolása ezt teszi.

Szerencsére azonban nem az elégedetlen szájhúzás az egyetlen reakció amit kiváltott belőlem Matt Haig története… amennyiben így lenne, most szépen fel is függeszthetném az értékelésírást, nyomhatnék egy publikálást és hátradőlhetnék, mint aki jól végezte dolgát. DE! A Miért érdemes életben maradni? sokkal több minden rejt magában, mint amit eddig fel tudtam vázolni – lehetőségeket, és valami erőt, ami miatt a 250. oldalra nem értek semmit a nagy kritikus megállapításaim, ugyanis sikerült beszippantani engem is. Észrevétlenül, oldalról oldalra, hiába jegyeztem meg ezt, jegyeztem meg azt, Matt Haig stílusának bűbája alól nem tudtam kivonni magam: ízessé, élvezhetővé, egyedivé tette az írását. Noha a kifejezésmódja megcsillogtatásához nem jó témát választott, ez nem von le a tehetségének értékéből. Feltöltődtem. Mosolyogtam. Kuncogtam, mint valami ostoba. És persze nevettem. Úgy igazán.

Így történt, hogy Matt Haig depressziójának könyvét láthattam a kezeim között átlényegülni valami mássá: talán inkább a gyógyulás utáni önmaga kiteljesedéseként, egy gyógyult ember segítségnyújtásaként. Ha úgy tetszik, egyfajta önsegítő könyvként funkcionált. És mikor megtanultam nagy nehezen inkább erre az aspektusra, meg persze a szerző humorára összpontosítani, azon kaptam magam, hogy a pozitivitás meg effélék engem is átjártak – legalább egy kicsit. Szerettem a tippjeit, a listáit, amelyekkel inkább komikusan, mintsem halál komolysággal szemléltette a depresszió működését, visszaidézve saját tapasztalatait. Nem ezt vártam ha depresszióról van szó? Tény. Élveztem? Úgy bizony. Lehet akartam valami világmegrengetőt, olyasmit, mint a Prozac-ország volt számomra –szóljatok rám, hogy ne hasonlítgassak, mert ez nem fair –, de arra sem panaszkodhatok, amit Matt Haig adott (talán éppen Wurtzel depresszió-történetének ellensúlyozásaként): néhány órányi kikapcsolódást, nevetést, valami fénnyel teli, szívmelengető kivitelezésben.

Kedvenc részek:

Elnézést Matt Haig, elnézést világ… de jobban betaláltak azok a fejezetek, amelyek nem szorosan a szerzővel foglalkoztak, és inkább általánosságban szóltak a depresszióról, a beteg környezetéről, a gyógyulás felé vezető útról. Nem mintha nem kedvelném drága Mattünket... mert amúgy kifejezetten jófej férfinak ismertem meg ez alatt a 250 oldal alatt, de az ő kissé hézagos történeténél többet tudott mondani két rövid oldal a tapasztalt, és többnyire általános depressziós tünetekről, vagy egy kis lélekerősítős-önsegítős rész. Vagy akár az, mikor Matt a depressziójával beszélgetett. Nem tudom, illett-e, de rég nevettem olyan jót…

Kedvenc idézetek:

„Meg akartam halni. Nem, ez így nem egészen pontos. Nem akartam meghalni, csak nem akartam élni. A halál megrémített. És csak az halhat meg, aki él. Megszámlálhatatlanul több az olyan ember, aki soha nem is élt. Én is olyan akartam lenni. A klasszikus kívánság: bárcsak soha meg sem születtem volna. Bárcsak a háromszázmillió sperma között lettem volna, amelyiknek nem sikerült.”

***

„Most nem arról beszélek, hogy „ami nem öl meg, az megerősít”. Nem ám, mert ez egyszerűen nem igaz. Ami nem öl meg, az nagyon gyakran legyengít. Ami nem öl meg, az egy életre megsebez. Ami nem öl meg, attól félsz kilépni a házból vagy a szobából, és remegsz vagy összefüggéstelenül motyogsz, vagy az ablaknak döntött fejjel sóvárogsz az után az idő után, amikor az a micsoda még nem ólálkodott körülötted.”

***

„Az emberek nagy értéket tulajdonítanak a gondolatnak, pedig az érzések ugyanolyan létfontosságúak. Olyan könyveket akarok olvasni, amelyek megnevettetnek és megríkatnak, és félelemmel vagy reménnyel töltenek el, amelyektől diadalmasan a levegőbe bokszolok. Azt akarom, hogy a könyv megöleljen vagy tarkón ragadjon. Azt se bánom, ha gyomorszájon vág. Mert ezért vagyunk itt: hogy érezzünk:”

***

„Hajnali háromkor sose elmélkedj az élet nagy kérdésein.”

Borító: 5/5

Matt Haig könyvének fedele, ha szabad így mondanom, kifejezetten az esetem: annyira letisztult, amennyire csak lehetséges, és mégis van benne már első ránézésre is valami megkapó, talán a betűkön átfutó enyhe színátmenet… nem tudom. Mindenesetre imádom a minimalizmusát, az egyszerű formáit és színeit – és ha már itt tartunk, akkor elmondom: a címet is.

Pontozás: 5/4

Erre most úgy érzem, szükségem volt. Valamire, ami figyelmeztet, hogy hajnali háromkor ne elmélkedjek az élet nagy dolgain… valamire, ami megmutatja hogy van lent, van fent, a kettő között pedig ha picit botladozós is, de azért járható az út. Tény, témájához, a depresszióhoz mérten nagyon is felületesnek éreztem Matt Haig beszámolóját a küzdelméről, de úgy vélem kellenek az ilyen történetek is, kell látni, hogy létezik fény, még ha éppen be is lep mindent a sötétség. És igenis kell, hogy ilyen helyzetben az ember képes legyen némi humorral tekinteni a helyzetére – még ha csak utólag is. A Miért érdemes életben maradni? ad egy aprócska darabot abból, amit depressziónak hívunk, de én úgy éreztem, hogy igazából nem a betegség könyve volt – sokkal inkább a gyógyulásé. Matt Haig pedig laza elbeszélést és egy kisebb önsegítő tréninget gyúrt össze, hogy hozzá hasonlóan másra is ragadjon némi pozitivitás. Haig memoárja gyors olvasmány – nekem speciel megvolt kb. három óra alatt –, de annál szívet melengetőbb; olyan, ami garantáltan elgondolkodtat, de közben fényt is csempész a napunkba.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Fiatalon és depressziósan | Elizabeth Wurtzel - Prozac-ország

„A dolgokat nem olyannak látjuk amilyenek. Olyannak látjuk, amilyenek mi vagyunk.”

Eredeti cím: Prozac-nation

Oldalszám: 484

Megjelenés: 2001

Kiadó: Európa

Ár: 3290 –

Elizabeth ​Wurtzel alig múlt húszéves, amikor megírta ezt a könyvet a depressziójának történetéről, s ma már Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a „depresszió-irodalom” legfontosabb szerzői között emlegetik. Wurtzel szerint Plath és Styron könyve túlságosan udvarias, bocsánatkérő volt; ő egy „rock-and-roll könyvet” akart írni: vadul, teljesen kitárulkozva mesél a szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról, szenvedéseiről, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól, akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával. A „regény” végén, utószóként közölt esszéjében Wurtzel a Prozac-jelenségről ír – a kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel őt is „meggyógyították”, de Wurtzel szerint nem felhőtlenül jó hír az, hogy Amerikában jóformán mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodik, három perc alatt felírják a Prozacot (vagy valamilyen hasonló, depresszió elleni szupergyógyszert). Az igazi depresszióval ugyanis nem olyan könnyű elbánni, s miközben mindenütt mesterségesen boldoggá tett emberek szaladgálnak, az „igazi” depressziósok bajára ma sem tudja senki a megoldást – mert hiszen a világ bajait sem lehet holmi neurotranszmitterekre ható molekulákkal megoldani. Wurtzel élete mindenesetre valamennyire egyenesbe jött: sikeres rockzenekritikus és írónő – két könyvet publikált a Prozac-ország óta.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy a könyvet jóval megelőzte a híre az én esetemben… igazából viszont egyetlen infóm volt róla, mikor a kezembe vettem, mégpedig az, hogy egy mindenen picsogó, fárasztó lányról szól, akinek még a hajmosás is dilemma, s emellett szüntelen világfájdalom gyötri, csak úgy. Ez viszont elég volt, hogy felderüljek. Remek! – mondtam. Mert abban a percben éreztem, hogy ezt el kell olvasnom – és abban a percben tudtam azt is, hogy tetszeni fog.

Sok mindent lehet rólam mondani – gondolom szoktak is –, az emberek megfelelő módon kezelése pedig egyelőre nem erősségem íme a belépőm pszichológia szakra, de azt senki sem állíthatja, hogy alapvetően ne lennék toleráns mások problémája iránt. Talán azért, mert összességében az én életem sem csupa szivárvány és unikornis… talán nem, mindenesetre épp amekkora dög tudok lenni ok nélkül, éppen annyira mélyen képes érinteni az emberek fájdalma; éppen akkora együttérzést tud belőlem kiváltani. És ismétlem: egyszerűen tudtam, hogy Elizabeth Wurtzel depressziójának története egy percig sem fog hidegen hagyni.

Igazán nem akarok kérkedni vele, de igazam is lett. A Prozac-ország által különleges könyvélményben volt részem, olyanban, amely maximális befogadóképességében lekötötte az agyam, megfertőzte a gondolataim, egyszerre vonzott és taszított, de mindig csak a jobbik értelemben. Mégis… nagyon nehezen szántam rá magam erre az értékelésre, mert épp amennyire vártam olvasás közben, hogy végre mesélhessek nektek ennek a történetnek a fontosságáról, iszonyatos, elsöprő nagy erejéről, épp annyira nehezen is jöttek hozzá a szavak – meg a bátorság, hogy nyíltan beszéljek egy ennyire kényes témáról. Pedig megtettem már párszor. A tabu címke alatt nem egy értékelést találhattok tőlem, melyekben nem mindennapi beszédtéma tárgyát képező kérdések vetődnek fel: pszichés zavarok, vérfertőzés, rasszizmus, prostitúció… nem mindig foglalok állást, de azért nem szokásom visszariadni, ha beszélni kell. A Prozac-ország mégis valahogy más. Ijesztően az. Úgy érzem ugyanis, hogy Elizabeth Wurtzel élete jobban magába rántott, mint az normális esetben indokolt lenne.

Nem árt az elején tisztázni, hogy memoárról beszélünk, egyféle önreflexióról – az írónő egész fiatalkorától kezdve vezeti végig az olvasót életének legnehezebb, és egyben igencsak hosszú szakaszán, depressziója kezdetétől… nos, csak szeretnénk azt mondani, hogy a végéig, bár nem olyan betegségről van szó, amelynél pontosan behatárolható gyógyulást emlegethetnénk. Olyan van, hogy tűrhető, meg olyan, hogy stabil állapot – stabil egy éve, öt éve, harminc éve –, de a depresszió nem olyan dolog, amit az ember végérvényesen kiirthat magából. Elizabeth Wurtzel esetében az életmentő javulást a Prozac hozta el… de úgy érzem, ennél sokkal figyelemreméltóbb az út, ami odáig vezetett.

Sokféle jelzőt láttam már használni a könyvre, mikor nemrégiben értékeléseket olvasgattam róla… a leggyakoribb vád az, hogy unalmas, „áldepis”, hisztis, túl elnyújtott… stb, de a legjobb, amit eddig hallottam, az az, hogy „szerintem nem is ilyen a depresszió”. Várom, hogy az illető meséljen akkor, mégis milyennek képzeli a depressziót. Bárányfelhők, meg rózsaszín egyszarvúak? Szögezzük le, hogy a depresszió személyenként máshogy jelenhet meg… de ha valaki szerint ez nem depresszió, akkor nem tudom, mi az.

Elizabeth Wurtzel minden szava fájdalmasan őszinte, fájdalmasan igazi, egyaránt kétségbeesett és belenyugvó – de így is, úgy is tehetetlenül boldogtalan. Ezt pedig nem tudta volna bárki kellő hitelességgel visszaadni, nem lett volna ugyanaz egy fiktív regény egy másik kiváló szerző tollából… de nem ám. Mert a depresszió marha magányos betegség, és senki sem képes megérteni – de talán az, aki átéli, egész közel kerül ehhez, még ha nem is találja meg az összes választ, amit keres. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy aki nem éli át, az sosem fogja ezer százalékosan megérteni a betegség természetét, s mindazt, amit az írónő ezzel a kitárulkozással megmutatott nekünk: igen, kívülről annyi fog látszani, hogy az egész marha unalmas, csupa hiszti, megjátszás, önzés és dráma. Legalábbis ez lesz annak, aki meg sem próbálja megérteni és elfogadni ezt a komoly, mégis szégyenként rejtegetett problémát, ami sokkal több ember életét teszi csupán pislákoló létezéssé, vagy akár rémálommá.

Bocsássatok meg, tudom, hogy már nem először mászok bele a pszichés problémák tárgykörébe… de annyira nehéz megállnom, hogy újra meg újra felszólaljak, ha egyszer ennyire dühít, amit látok. Dühítenek az emberek, dühít az egész társadalom, leginkább pedig az, ahogy a mentálisan valamint pszichésen beteg embereket kezelik. Ítélkezés, bagatellizálás, lenézés, megbélyegzés… ebből áll a becses repertoár, ez pedig tökéletes táptalajul szolgál az egyre nagyobb százalékban szorongó generációk felnövekvéséhez.

Az általános hozzáállást pedig mi sem szemléltetné jobban, mint a Prozac-ország – meg persze a könyvet övező különböző vélemények. Éppen, ahogy a regényt olvasók nagy százaléka sem tud mit kezdeni ezzel az érthetetlen betegséggel, s inkább elítéli, ahelyett, hogy erőfeszítéseket tenne a probléma megértése érdekében, úgy a történet során fel-feltűnő „mellékszereplők” is pontosan hozzák ezt a megszokott formulát. Elizabeth élete telis-tele van különféle emberekkel: szülők, távolabbi rokonok, új barátok, régi barátok, pasik… különös módon azonban egy sem akadt köztük, aki a kellő komolysággal és odafigyeléssel kezelte volna a helyzetét. Mi több, úgy tekintettek a depresszióra, mint valami múló hóbortra, mint valami kínos-kellemetlen divatra, ami remélték, majd csak elmúlik az idővel. A lány részéről önzésnek tartották – a maguk részéről állandó tehernek. Mindenki életében mintegy kellemetlen akadályozó tényező volt Elizabeth viselkedése, arra viszont láthatóan senki sem gondolt, hogy ez neki több szenvedést okoz, mint bármelyikőjüknek. Ismétlem: a depresszió kurvára magányos betegség.

„Nem kell, hogy lássák rajtad, milyen dilis vagy, szokta mondogatni. Senki nem kíváncsi egy olyan csajra, aki annyira le van lombozva, mint te.”

Elizabeth tehát egyedül volt a betegségével – egyedül volt, mikor a szülei inkább egymást ölték, minthogy a lányukkal törődjenek, s egyedül volt attól kezdve mindig, hiába hajtogatta éppen bárki, hogy mellette áll. Igazából mindenki a „nem-depressziós” Liz visszatérését várta; várták, hogy ez a probléma elévüljön, méginkább azt, hogy szedje össze magát a lány, és hagyjon fel ezzel az ostobasággal. Mert mégis hogy gondolja valaki, hogy depressziós lesz… nem igaz??

„Teljesen kimerítettek azok a napok, amikor megpróbáltam újra úgy viselkedni, mintha az a kislány lennék, akinek látni szeretnének. Este, amikor hazamentem, órákon keresztül csak sírtam, mert rettenetes nyomással nehezedett rám az emberek elvárása, hogy rám akarják kényszeríteni, hogy olyan legyek, amilyennek ők akarnak látni.”

Efféle környezet és hozzáállás mellett nem csoda, hogy Elizabeth állapota nemhogy javulást nem mutatott, de inkább egyre mélyebbre vezetett… depresszióját észvesztett alkoholizálás, drogmámor, számtalan – többnyire hasztalan – pszichiátriai kezelés, és nem egy öngyilkossági kísérlet kísérte, s számomra érdekes volt megfigyelni, hogy a felejtés érdekében tett erőfeszítések hogy mondtak kudarcot, míg mindig a legváratlanabb pillanatokban villant fel némi reménysugár. Például akkor, mikor Liz anyja végre elismerte a lánya betegségét, és így már tényleges támogató félként mellette állhatott, de akkor is, mikor Elizabeth megkapta a pontos diagnózisát. Én amúgy megjegyzem, jó darabig gyanakodtam arra, hogy inkább bipoláris, mint unipoláris depressziós… de azért hiszek neki, nyilván xd. Ez utóbbi esemény jól láthatóan segített neki kicsit, és ez érthető is: az atípusú depresszió, mint olyan, már konkrét, szinte kézzelfogható dolog – utána olvashat, be tudja nagyjából határolni, s ennek köszönhetően máris megteremti annak az érzését, hogy nincs egyedül a problémájával.

E két momentum fontos szerepet játszott abban, hogy Elizabeth ne csússzon tovább a lejtőn – azonban vitathatatlan, hogy állapota súlyossága miatt végül is a gyógyszer mentette meg. És ez lenne az, amire a cím után mind vártunk… a Prozac. Az írónőnek még az antidepresszáns-őrület kezdete előtt írták fel a gyógyszert, a kötet végére beszúrt esszéje, a Prozac-ország azonban már az ezutáni korszakot vizsgálja, s így szerintem érdekes lezárása a könyvnek. Egyaránt beszél a Prozac hatásairól, az antidepresszáns természetéről, s arról, hogyan terjedt el pár év alatt annyira, hogy hatására ellepték az országot a mesterségesen boldoggá tett emberek.

Igazából… ennyi lenne. Olvasás közben amennyire zsongtak a gondolataim, reméltem, hogy sokkal összeszedettebb és rendezettebb poszt fog belőlük születni – aztán rájöttem, hogy már az is nehézséget okoz, hogy egységében tekintsek a könyvre, azt nézve, hogy gyakran 50 oldalakra tagolva olvastam. Nagyjából ilyen időközönként tettem le egy picit, mikor magába szippantott az elmélkedés… az életről, a létezésünk miértjeiről… ilyesmi. Az ötszáz oldal végeztével, valamint az értékelés előrehaladtával pedig rájöttem, hogy ez nem is igazán az a könyv, amit szabad lenne értékelni. Egyrészt bevallottan nehéz… és esküszöm, megszenvedtem azzal, hogy elragadtatásomban értelmes szavakat meg mondatokat formáljak – amennyiben ez nem sikerült, elnézéseteket kérem –, másrészt nehéz egy memoárra úgy tekinteni, mint elemezendő műre. Elvégre ki lennék én, hogy valaki életét, valaki szenvedéstörténetét értékeljem? Csak annyit mondhatok, hogy Elizabeth Wurtzel stílusa gördülékeny, sugározza az intelligenciát, humort, mélyérzűséget, és minden papírra vetett szavából árad az őszinteség – olyannyira, hogy már az első száz oldal alatt keményen kerülgetett a sírás. Eleinte még letudhattam az „Elizabeth Wurtzel jelenséget” annyival, hogy szegény csaj élete egy csőd… de haladtam, haladtam tovább, és belém martak a leírások, úgy, hogy szóról szóra érezni tudtam némelyiket. Úrrá lett rajtam a teljes letargia – és ez úgy érzem az írónő érzékletes írásmódját dicséri; azt, hogy teljes valójában adta vissza a depresszió állapotát, annak minden fájdalmával, érthetetlenségével együtt.

Nem állok neki ajánlgatni. Mert úgy hiszem, ez tipikusan az a könyv, ami bár kiváló, mégis jobb ha nem olvassák, mintha rossz kezekben kötne ki. Mert végtelen türelem kell hozzá. Tolerancia. Megértés. Nyitottság. És így tovább… de ha úgy érzitek, készen álltok erre, meg az 500 oldal terjedelmű lehangoltságra, akkor vágjatok bele! Én ugyanis egy fél rossz szót sem tudnék szólni a Prozac-országról.

„Valami furcsa módon beleszerettem a depresszióba. […] Azt képzeltem, hogy a depresszióm a jellemem legfigyelemreméltóbb része. Olyan rossz véleménnyel voltam magamról, úgy éreztem, olyan kevés az, amit nyújtani tudok a világnak, hogy egyedül a szenvedésemnek köszönhetem a létjogosultságomat.”

Kedvenc karakterek:

Bár Elizabeth valójában elég negatív hős, nem túlzok azzal, hogy már az előhang első mondataival megnyert magának: áradt belőle az őszinteség, pontosabban az őszinte kétségbeesés, a története pedig éppen amilyen felkavaróan hatott rám, annyira le is nyűgözött. Tudom, a főszereplőt sokan bosszantónak találják… én viszont elég empatikus embernek tartom magam ahhoz, hogy felfogjam és megfelelően értékeljem azt a nehéz helyzetet, amibe Liz került, így bár a nő sorai a végletekig lehúztak lelkileg, sosem éreztem magam idegesnek tőle.

Kedvenc részek:

Nem könnyű kiemelni egyet, tekintve, hogy tényszerűen elmondható, hogy a Prozac-ország igazából ötszáz oldalnyi belső monológ és aktív szenvedés – de talán éppen ez a kedvencem benne. Szóval… úgy az egész. Ez volt az első gondolatom, mikor elkezdtem megírnia poszt ezen részét… aztán ahogy tovább írtam és írtam, igazából eszembe jutott egy konkrét jelenet, aminek úgy éreztem, hatalmas pozitív ereje van: ez pedig az a pár oldal a regény vége felé, mikor Elizabeth anyja végre nyíltan elismeri és megérti a lánya betegségét. Sugárzott az írásból, Liz gondolataiból ezekben a percekben, hogy erre volt igazán szüksége ahhoz, hogy érezzen valami remény-félét. Sokan hiszik azt, hogy egy probléma csak azzal válik valóssá, hogy elismerik a létezését… pedig amúgy is van, egyébként is fájdalmat okoz, azzal pedig, hogy tudatosítjuk, nem teret engedünk neki, hanem lehetőséget nyitunk annak, hogy végre megoldhassuk. Elvégre a depresszió nem attól múlik el, hogy úgy teszünk, mintha nem lenne.

Kedvenc idézetek:

„A boldogtalanság olyan volt, mint a fűrészpor: mindenhol megtelepedett, mindennel baja volt, állandóan elsírta magát - az iskola miatt, a házi feladata miatt, a fiúja miatt, a jövő meg a jövő hiánya meg a jövő bizonytalansága meg a jövőtől való félelem meg általában a félelem miatt - de azt nehéz lett volna pontosan megmondani, hogy tulajdonképpen mi is a baj.”

***

„A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.”

***

„Sírok. Siratom a szerelem megfoghatatlanságát, siratom azt, hogy soha nem birtokolhatunk senkit olyan teljes mértékben, hogy betöltse azt az űrt, azt a tátongó űrt, amely számomra most telve van depresszióval.”

***

„Hazamenni nem akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni, mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni. Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem.”

Borító: 5/5

Nekem az újabb, 2014-es kiadáshoz volt szerencsém, s bár elsőre volt valami abszurd a könyvben, egy rakat piros kapszulával a fedelén (ami amúgy nem tudom hogy is jött, hiszen a Prozac zöld), arról nem is beszélve, hogy az egyik osztálytársam megállapította, hogy az áltsulis rajztanárunk feje jut róluk eszébe… nos, ezeket félretéve elárulom, hogy nekem kifejezetten tetszik ez a megoldás. Kreatív, de nem túlkomplikált, tele van és mégis letisztult hatást kelt, s nem mellesleg a feldolgozott témával összehangolva üt egyet, mikor az ember meglátja.

Pontozás. 5/5

Közvélemény. Társadalmi nyomás. Ítélkezés. „Én mindent jobban tudok, még kívülállóként is” komplexus. Lenézés. Elbagatellizálás. Intolerancia. Íme, csomó dolog, amit ki kell vágni a szemétbe, mielőtt valaki úgy dönt, fejest ugrik Elizabeth Wurtzel koránt sem lélekemelő történetébe. A Prozac-ország a szerző depresszióját kialakulásától kezdve egészen stabil állapotáig nyomon követi, az idáig vezető úton pedig betekintést enged minden elképzelhetetlen és igazából sokszor megmagyarázhatatlan fájdalomra és szenvedésre, ami egy efféle beteget ér. Aki messziről elhatárolódik egy efféle komoly ügytől, valószínűleg egy unalmas, túlontúl hosszú és hisztis könyvet tart ezzel a kezében – azonban aki kellően nyitott, vagy akár érintett, az valószínűleg a pszichés betegségek irodalmának egyik legkiemelkedőbb és leghitelesebb példányát. Wurtzel átszövi a lapokat mindennel, ami kell, csempész bele olykor némi fanyar humort, kellő korrajzot és rock n’ rollt – a legnagyobb nyomot viszont kétségtelenül érzékletes leírásaival hagyja az olvasóban, melyek szinte élővé tesznek fájdalmat, elidegenedést, ürességet, céltalanságot, és végtelen bánatot. Nem túlzok azzal, hogy eddigi életem leglehangolóbb olvasmánya volt a Prozac-ország: lehúzott, kiürített, letargiába sodort… mégis úgy érzem, nem most került a kezembe utoljára. Ennek a „szenvedésnek” minden percét értékeltem és szerettem, amennyire csak lehetett – és mindenkit csak bátorítani tudok rá, hogy nyissa ki az elméjét, szívja fel magát toleranciával és türelemmel, aztán tegyen egy próbát.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!