„Kell egy ok, amiért érdemes életben maradni. Valami erős ok, ami itt
tart.”
Eredeti cím: Reasons to
Stay Alive
Oldalszám: 248
Megjelenés: 2016
Kiadó: Park
Ár: 2950 –
A huszonnégy éves Matt
Haig világa egyik pillanatról a másikra összeomlott. Egyszerűen nem látta,
hogyan tudna tovább élni. Ez a könyv annak a története, hogyan jutott túl a
krízisen, hogyan lett úrrá a betegségen, ami majdnem tönkretette, és hogyan
tanult meg újra élni.
A Miért érdemes
életben maradni? nem csupán egy memoár,
hanem megható, vicces és örömteli vizsgálata annak, hogyan éljünk jobban, és
hogyan hozzuk ki a legtöbbet az életből és önmagunkból.
Matt Haig regénye a tökéletes időben toppant be az életembe
– nem mellesleg a nővérem csodás megérzésének hála –, nevezetesen akkor, mikor
egy másik depresszióval foglalkozó történet, a Prozac-ország éppen teljes letargiába sodort. És tudjátok,
alapvetőnek tűnt, hogy a depis könyv okozta levertséget egy újabb „depis” könyv
által gyógyítsam meg. A téma, épp ahogy a legtöbb pszichés valamint mentális
betegség egy ideje az érdeklődésem egyik fő összetevőjévé vált, így kézhez
kapva a kötetet rögtön megvolt bennem a pozitív kezdéshez elengedhetetlen
kíváncsiság. A szerzőben pedig a pozitív kezdéshez elengedhetetlen pozitivitás.
Tudni illik, én magam nem vagyok az optimizmus mintapéldánya… de Haig
öniróniával vegyített életigenlése még engem is meggyőzött. Azonnal. Tudtam,
hogy mi ketten egész jól össze fogunk barátkozni.
Így kezdődött minden – azt persze ekkor még nem is
sejthettem, hogy a szerző legpozitívabb tulajdonsága lesz az is, amely számomra
levon a mű valós értékéből.
Matt Haig… nos, úgy éreztem pengeélen táncolva jutott el
ennek a könyvnek a végéig. És miközben éppen próbálom összeszedni a gondolataim
erről, úgy érzem, még csak jogom sincs megítélni ezt a produktumot – amúgy helyesen
érzem, ugyanis valóban semmi jogom erre –, elvégre miről is beszélünk? Egy
ember depressziójáról, pánikjáról, betegségéről, csupa komoly témáról, amelyek,
még laikusként is tudjuk, hogy drasztikus mértékben átalakítják egy egészen
addig átlagos ember mindennapjait – ha úgy tetszik, megkeserítik minden percét.
Szóval mit ítélhetnék meg én, vagy bárki más? A sebességet, amivel „főhősünk”,
egyben szerzőnk belecsöppent a depresszió mocsarába? A folyamat
érthetetlenségét? A rossz döntéseit? Netán azt, hogy visszanézve élete talán
legnehezebb szakaszára, fogta magát és megírta a történetét – humorral,
csapongva, a visszatekintés áldott pozitivitásával? Hadd segítsek, ha kiszaladt
volna egy-egy rossz válasz valaki száján: egyik miatt sem ítélhetjük őt meg. Ez
tény. Elvégre mindenki úgy éli meg a depressziót, ahogy, és úgy lábal ki belőle
– már ha kilábal – ahogy csak tud. Elfogadom a folyamatot, elfogadom Matt Haig
történetét, és becsülöm, amiért kiállt a világ elég a problémájával, nem
szégyellte – ahogy a társadalam szerint pedig kellene DE JÉZUSOM, NE
HAGYJÁTOK, HOGY EBBE MEGINT BELEMENJEK, MERT AGYÉRGÖRCSÖT KAPOK MAGAMTÓL,
KOMOLYAN –, és ezzel netalán még segített is a hasonló problémákkal
küzdőknek.
Itt viszont térjünk vissza arra a bizonyos pengeélen
táncolásra. Mert Matt Haig történetében ott van egy szörnyű betegséget átélt
ember őszintesége és egy önsegítő könyv minden jószándéka is; sugározta a
pozitivitást és életigenlést, de eközben csak úgy átrohant egy igen jelentős
téma felett – ez pedig engem komoly gondolkodóba ejtett: erre van szükség? Így
adunk képet a kevésbé tájékozott olvasóknak a depresszióról? Ha egyvalamit
kritizálnék a Miért érdemes életben
maradni? kapcsán, az ez: a gyorsasága és felületessége. Kicsit olyan ez,
mint rohanni egy kört Londonban, megnézni a Big
Bent meg a London Eye-t, aztán továbbállni anélkül, hogy elbóklásznánk
akár kicsit is az utcáin, átadva magunkat az érzésnek.
Én magam sem tudom jól előadni magam jelenleg a teljesen
ambivalens érzéseimmel. Mert egyrészt nagyra értékelem a szerző optimizmusát –
megkap és magával ragad az életigenlése, a hihetetlen humora, és persze az,
hogy jó üzenetet közvetít: azt, hogy a legnagyobb sötétségből is van lehetőség
visszatalálni az életbe. Ugyanakkor Haig derűlátó hangvétele a hitelesség éles
képét némileg homályossá is tette. Én személy szerint a „ne mondd, inkább
mutasd” elvét vallom, szerzőnk viszont nem szűnt meg a depresszió
nyomorúságairól beszélni, miközben talán észre sem vette, hogy az igazi
szenvedés, az ő igazi szenvedése
elveszett a sorok között, és nem jutott el az olvasó lelkéig. Nem kételkedek
abban, hogy igenis rettenetesen érezte magát, mert nyilván így volt, de az
elbeszélése által nem éreztem át kellően a fájdalmát, nem kerített hatalmába a
letargia, nem söpörtek el a depresszió szörnyűségei… Mégpedig a Prozac-ország után tudom, hogy egy
betegség hű ábrázolása ezt teszi.
Szerencsére azonban nem az elégedetlen szájhúzás az egyetlen
reakció amit kiváltott belőlem Matt Haig története… amennyiben így lenne, most
szépen fel is függeszthetném az értékelésírást, nyomhatnék egy publikálást és
hátradőlhetnék, mint aki jól végezte dolgát. DE! A Miért érdemes életben maradni? sokkal több minden rejt magában,
mint amit eddig fel tudtam vázolni – lehetőségeket, és valami erőt, ami miatt a
250. oldalra nem értek semmit a nagy kritikus megállapításaim, ugyanis sikerült
beszippantani engem is. Észrevétlenül, oldalról oldalra, hiába jegyeztem meg
ezt, jegyeztem meg azt, Matt Haig stílusának bűbája alól nem tudtam kivonni
magam: ízessé, élvezhetővé, egyedivé tette az írását. Noha a kifejezésmódja
megcsillogtatásához nem jó témát választott, ez nem von le a tehetségének
értékéből. Feltöltődtem. Mosolyogtam. Kuncogtam, mint valami ostoba. És persze
nevettem. Úgy igazán.
Így történt, hogy Matt Haig depressziójának könyvét
láthattam a kezeim között átlényegülni valami mássá: talán inkább a gyógyulás
utáni önmaga kiteljesedéseként, egy gyógyult ember segítségnyújtásaként. Ha úgy
tetszik, egyfajta önsegítő könyvként funkcionált. És mikor megtanultam nagy
nehezen inkább erre az aspektusra, meg persze a szerző humorára
összpontosítani, azon kaptam magam, hogy a pozitivitás meg effélék engem is
átjártak – legalább egy kicsit. Szerettem a tippjeit, a listáit, amelyekkel
inkább komikusan, mintsem halál komolysággal szemléltette a depresszió
működését, visszaidézve saját tapasztalatait. Nem ezt vártam ha depresszióról
van szó? Tény. Élveztem? Úgy bizony. Lehet akartam valami világmegrengetőt,
olyasmit, mint a Prozac-ország volt
számomra –szóljatok rám, hogy ne hasonlítgassak, mert ez nem fair –, de arra
sem panaszkodhatok, amit Matt Haig adott (talán éppen Wurtzel
depresszió-történetének ellensúlyozásaként): néhány órányi kikapcsolódást,
nevetést, valami fénnyel teli, szívmelengető kivitelezésben.
Kedvenc
részek:
Elnézést Matt Haig, elnézést világ… de jobban betaláltak
azok a fejezetek, amelyek nem szorosan a szerzővel foglalkoztak, és inkább
általánosságban szóltak a depresszióról, a beteg környezetéről, a gyógyulás
felé vezető útról. Nem mintha nem kedvelném drága Mattünket... mert amúgy
kifejezetten jófej férfinak ismertem meg ez alatt a 250 oldal alatt, de az ő
kissé hézagos történeténél többet tudott mondani két rövid oldal a tapasztalt,
és többnyire általános depressziós tünetekről, vagy egy kis
lélekerősítős-önsegítős rész. Vagy akár az, mikor Matt a depressziójával
beszélgetett. Nem tudom, illett-e, de rég nevettem olyan jót…
Kedvenc
idézetek:
„Meg akartam halni.
Nem, ez így nem egészen pontos. Nem akartam meghalni, csak nem akartam élni. A
halál megrémített. És csak az halhat meg, aki él. Megszámlálhatatlanul több az
olyan ember, aki soha nem is élt. Én is olyan akartam lenni. A klasszikus
kívánság: bárcsak soha meg sem születtem volna. Bárcsak a háromszázmillió
sperma között lettem volna, amelyiknek nem sikerült.”
***
„Most nem arról
beszélek, hogy „ami nem öl meg, az megerősít”. Nem ám, mert ez egyszerűen nem
igaz. Ami nem öl meg, az nagyon gyakran legyengít. Ami nem öl meg, az egy
életre megsebez. Ami nem öl meg, attól félsz kilépni a házból vagy a szobából,
és remegsz vagy összefüggéstelenül motyogsz, vagy az ablaknak döntött fejjel
sóvárogsz az után az idő után, amikor az a micsoda még nem ólálkodott
körülötted.”
***
„Az emberek nagy értéket
tulajdonítanak a gondolatnak, pedig az érzések ugyanolyan létfontosságúak.
Olyan könyveket akarok olvasni, amelyek megnevettetnek és megríkatnak, és
félelemmel vagy reménnyel töltenek el, amelyektől diadalmasan a levegőbe
bokszolok. Azt akarom, hogy a könyv megöleljen vagy tarkón ragadjon. Azt se
bánom, ha gyomorszájon vág. Mert ezért vagyunk itt: hogy érezzünk:”
***
„Hajnali háromkor sose elmélkedj az élet nagy kérdésein.”
Borító: 5/5
Matt Haig könyvének fedele, ha szabad így mondanom,
kifejezetten az esetem: annyira letisztult, amennyire csak lehetséges, és mégis
van benne már első ránézésre is valami megkapó, talán a betűkön átfutó enyhe
színátmenet… nem tudom. Mindenesetre imádom a minimalizmusát, az egyszerű
formáit és színeit – és ha már itt tartunk, akkor elmondom: a címet is.
Pontozás: 5/4
Erre most úgy érzem, szükségem volt. Valamire, ami
figyelmeztet, hogy hajnali háromkor ne elmélkedjek az élet nagy dolgain…
valamire, ami megmutatja hogy van lent, van fent, a kettő között pedig ha picit
botladozós is, de azért járható az út. Tény, témájához, a depresszióhoz mérten nagyon
is felületesnek éreztem Matt Haig beszámolóját a küzdelméről, de úgy vélem
kellenek az ilyen történetek is, kell látni, hogy létezik fény, még ha éppen be
is lep mindent a sötétség. És igenis kell, hogy ilyen helyzetben az ember képes
legyen némi humorral tekinteni a helyzetére – még ha csak utólag is. A Miért érdemes életben maradni? ad egy aprócska darabot abból, amit
depressziónak hívunk, de én úgy éreztem, hogy igazából nem a betegség könyve
volt – sokkal inkább a gyógyulásé. Matt Haig pedig laza elbeszélést és egy
kisebb önsegítő tréninget gyúrt össze, hogy hozzá hasonlóan másra is ragadjon
némi pozitivitás. Haig memoárja gyors olvasmány – nekem speciel megvolt kb.
három óra alatt –, de annál szívet melengetőbb; olyan, ami garantáltan
elgondolkodtat, de közben fényt is csempész a napunkba.
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése