Introvertált macskulások | Sarah Andersen - Macskapásztor

„MACSKAPÁSZTOR: „Az, aki hiábavalóan próbálkozik valami irányítására, ami természetétől fogva irányíthatatlan."

Eredeti cím: Herding cats

Sorozat: Sarah’s Scribbles gyűjtemény 3.

Oldalszám: 112

Megjelenés: 2018

Kiadó: Fumax

Ár: 2495 –

Nem is olyan egyszerű az élet világhírű művészként! Rémisztő határidők, műkajás dobozok halmai a villogó monitor alatt és a kisállatok örökké gyarapodó hordája… ööö, mindegy – igazából ez mindennapos.

Sarah Andersen képregényeinek és rajzokkal ellátott személyes jegyzeteinek harmadik gyűjteményes kötete a korábbiakra jellemző szellemességgel és eleganciával nyújt túlélési tanácsokat a modern élet őrületéhez: a korán kelő emberek elkerülésén át az internetes trollok elleni védekezésig, egészen a nagytakarítás életre elenyésző hatást gyakorló haszontalanságáig. Ha minden kötél szakad és összeomlik körülötted a világ, készíts egy forrócsokit, számold a napokat halloweenig és öleld meg a remény bundás-bolyhos szimbólumát!

Sarah Andersen egy fiatal brooklyni illusztrátor. Épp azon dolgozik, hogy csökkentse a reggelente lenyomott szundik számát. Messze még a cél.

Remélem, senkinek sem kell bemutatnom Sarah Andersen munkáit… itt-ott a Facebookon, Instagramon és ki tudja még hány felületen terjednek képregényei, melyek elsősorban az introvertáltságot, a különcséget, a művészek valamint egész egyszerűen a nők mindennapjait hivatottak bemutatni az állatokhoz intézett gügyögésektől kezdve az örökké megszegésre ítélt önmagunknak tett ígéreteken át egészen a kamuból lemondott, és inkább otthoni chillre cserélt programokig. Ilyen képsorokba egyesével a neten belefutni is pozitív hatással van az ember napjára – képzelhetitek, hogy ezek teljes gyűjteménye mekkora csikizős ölelés a léleknek, melengető és roppant szórakoztató egyszerre.

Nem mondom, a sorozat harmadik kötetével kapcsolatban volt bennem egy hangyányi félsz: igazából ha azt mondom, nem vagyok egy macskás állatos ember, akkor még mindig nem fejezem ki kellően azt, mennyire nem állok közeli kapcsolatban ezekkel a szőrös kis lényekkel. Egy macskás képregény itt, egy macskás képregény ott, és bár nem mondom, hogy nem tartottam ezeket aranyosnak – nem volt nehéz olykor a saját cicánkra, Bonnie-ra asszociálni tőlük –, tartottam tőle, hogy ha ilyen irányvonalon haladunk tovább, nem éri meg nekem a kötettel töltött fél óra. Utólag persze már nem is értem a kételyeimet… Sarahban csalódni? Okkal állíthatom most már, hogy lehetetlen. A vizestálkát kiborítós, agyondögönyözős macskás képregények mellett ugyanis hamarosan feltűntek a jól megszokott témák, s a jól megszokott karakterek: az élet útján folyton bukdácsoló, de igazán belevaló főszereplő, a nyuszi képében kísérő lelkiismerete, s persze az elmaradhatatlan méh. Hűséges társa a menstruáció előtti, alatti és utáni depresszióban.

A női problémák, a párkapcsolatok, az introvertált és asszociális életérzés, és a határtalan kisállat-, valamint Netflix szeretet humoros tálalása mellett viszont ezúttal komolyabb témák is beúsztak a képbe: Sarah lényegretörően megörökítette pár képben az Amerikában a választások után uralkodó politikai helyzetet de alkotott az internetes zaklatás témakörében is – végezetül pedig teljes „fejezetet” nyitott a művészet velejáróinak, s önmagunk megtalálásának. Ezt a témát ugyan a megszokottan stílusos módján tálalta, mégis láthatóan igen komolyan vette, s már összefüggő szöveg formájába is öntötte, amit csak olykor kísértek rövid képregények. Én átéreztem a dolog üzenetét, és igazából dicséretes dolog, hogy Sarah valami lényegi, fontos tudást is megpróbál átadni az olvasóinak a szórakoztatásuk mellett, én azonban unatkoztam picit, így az élmény a könyv végére lefelé ívelt. Belefért volna még x oldalnyi real képregény e helyett a rész helyett, és azt hiszem, az került volna közelebb hozzám, elvégre akárcsak a legtöbben, én is nevetést, kikapcsolódást és az olvasottakon/látottakon keresztül érkező együttérzést várok a Sarah’s Scribblestől.

Mindent összevetve még e kis csalódás ellenére is nagyon élveztem ezt az együtt töltött fél órát Sarahval, és barátnőmmel, a csíkos pólós csajszival – megvoltak a szokásos homlokomra csapós „jeez, ez én vagyok” pillanatok, a kínosan magamban nevetgélés meg gyanakodva körbesandítás az elrejtett kamerákat keresve, amin keresztül a szerző kifigyelhette a mindennapjaim legvállalhatatlanabb, ugyanakkor így szembesülve legszórakoztatóbb pillanatait. Akárcsak a Felnőni kiábrándító, a Macskapásztor is felkerül azon könyvek listájára nálam, amit bármikor lekaphatok a polcról, ha szükségem van némi lelki felüdülésre – idén érettségik, szerintem Doodle Time-on fogok élni –, támaszra és kikapcsra. Mindenkinek jó szívvel ajánlom! ;)

Kedvenc részek:

 

 

Borító: 5/5

Nekem a teljes Sarah’s Scribbles gyűjtemény sablonja totál bejön: nyilván alap a megszokott stílusú képregény, de jó ötletnek tartom a belecsempészett színt, meg a csíkokat is – mindkettő feldobja a fekete-fehér színvilág uralmát, ami jót tesz a könyvesboltban nézelődőknek, felhívja magára a figyelmet. A Macskapásztor borítója pedig valamiért különösen közel került hozzám – felháborító lehet, de nem a cica miatt –, bár utálom a lilát, ezen még az is tetszik… esküszöm, bír valami varázserővel a cucc.

Pontozás: 5/4.5

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Ismeritek Sarah képregényeit?

Melyikben ismertek leginkább magatokra?

Semmi hogyan, semmi miért | Josh Malerman - Ház a tó mélyén

„Szerette volna azt mondani, hogy van valami varázslatos ebben a tóban. Egy elásott kincs. Egy titokzatos hajóroncs. Egy szörnyeteg.”

Eredeti cím: A House at the Bottom of a Lake

Oldalszám: 160

Megjelenés: 2017

Kiadó: Fumax

Ár: 2200 –

Mindketten tizenhét évesek. Mindketten félnek. Mégis mindketten igent mondanak.

Tökéletes első randinak tűnt: végigkenuzni az ikertavakon, szendvicsekkel és sörrel a hűtőládájukban. Ám a két tizenéves, Amelia és James felfedeznek valamit a víz felszíne alatt, ami örökre megváltoztatja az életüket.

Két emelet.

Egy kert.

És a bejárati ajtó nyitva áll.

Egy ház a tó mélyén.

A fiatalok egyetlen szabályhoz ragaszkodnak: nem kérdőjeleznek meg semmit. Így teljes természetességgel veszik birtokukba ezt a mesés otthont. Persze, hogyan is létezhetne egy ilyen lenyűgöző hely ellenszolgáltatás nélkül? Ez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Miközben Amelia és James lépésről lépésre felfedezik a házat és egymást a hullámok között, egy örök igazság könyörtelenül bebizonyosodik:

Attól, hogy egy ház éppen üres, még nem biztos, hogy senki sem lakja.

Tudjátok, amíg csupán a szerző Madarak a dobozban kapcsán sokat hallott nevét, valamint a kiadó kissé dark műfajokkal dolgozó profilját társítottam a könyvhöz, meggyőződésem volt, hogy ez valami afféle borzongás lesz, amit totál nem nekem találtak ki – valami haladó szintű, vizes horrorba átcsapó rémisztgetés, ami az én beszariságommal nem kompatibilis. Később, mikor a könyvtár ajánlatát böngészve mintegy „mi vesztenivalóm?” alapon átfutottam a fülszöveget, kénytelen voltam felröhögni magamon: ahhá, szóval valami kis mitikával fűszerezett tinglitangli tinirománctól tartottam eddig. Értem. Hát, akkor – gondoltam – vágjunk bele, ártani nem árthat, 160 oldalon legalábbis semmiképpen.

Végül azonban, olvasás közben rá kellett jönnöm, hogy a Ház a tó mélyén végig az arany középúton halad, nem tér ki se jobbra, se balra. Egyszerre borzongat és melenget, megvan benne az első szerelem minden bája, ugyanakkor a víz alatti házat körüllengő baljós rejtélyesség is. 160 oldalon keresztül egyszerre drukkolhattunk a főszereplők szerelméért és túléléséért. Ez a két szál pedig végül úgy kapcsolódott össze, mint egy szerelmes pár: cserélgették a jellemvonásaikat, idomultak a másikhoz, így vált a ház története kissé rémisztő volta mellett romantikussá is, James és Amelia kapcsolata pedig az első szerelem nyilvánvaló varázsa mellett így tűnt olykor aggasztónak és kissé természetfelettinek. Most jól összezavartalak titeket, igaz?

Lényeg a lényeg, szerelem és hátborzongatás: ez a mi két fő irányvonalunk, Josh Malerman pedig nagyon értette a dolgát, mikor e kettőt elegyítve egy elejétől a végéig addiktív, és természetfelettisége ellenére tisztán valóságos érzést keltő történetet alkotott. A kivitelezés mellett azonban arról sem feledkezhetünk meg, mennyire egyedülálló ötlet alapján dolgozott: feltételezem legalábbis, hogy víz alatti házakról nem olvasunk minden nap. És még ha olvasnánk is… nem ilyenről, mint ez.

Ugyanis a harmadik tó felszínét egy majdhogynem élő-lélegző reneszánsz fakupac tetőszerkezete töri meg, ami pedig alatta rejtőzik, az emberek számára ismeretlen, ugyanakkor rémisztő, izgalmas és vonzó egyben – már ha van valakinek akkora szerencséje, hogy részese lehessen a csodának. Miért érzem úgy, mintha nem is a házról beszélnék? Ez a nevezetes ház pedig irányíthatatlan, szeszélyes, ugyanakkor minden millimétére különleges, értékes és szokatlan. Miért érzem úgy??? Mindent összevetve ez a víz alatti „kis” otthon messze élettel telibb, igazibb és összetettebb, mint a legtöbb ember, akit ismerek – azonban a rejtélyei mellett még annyi mást is mesél… rengeteg dolgot, amit ha meg akarunk érteni, muszáj kinyitnunk a szemünk-fülünk, és igazán odafigyelni.

De mielőtt ezt megtennénk, tanácsos volna visszaugrani a történet kezdetére: egészen addig a teljesen átlagos napig, mikor két teljesen átlagos tini teljesen átlagos módon úgy dönt, hogy először együtt randizik. Látjátok, nincs ebben semmi rendkívüli… azonban ez az utolsó pillanat, amíg James és Amelia bimbózó kis kapcsolatát mindennapinak lehet bélyegezni. A fiatalok kenutúrára indulnak,  s talán nem is hinnénk, hogy egy ilyen egyszerű tevékenység milyen hajmeresztő fordulatot vehet… de ami igazából történt, az nem más, csak a szerelem.

Felfedeznek együtt valami rendkívülit – valamit, amit világgá kürtölnének, mégis eléggé a sajátjuknak érzik ahhoz, hogy titokban tartsák, kettejük között. Valami olyat, ami megrémíti, mégis elemi erővel vonzza őket magához… valami varázslatosat, egy bűbájt. HÁT PERSZE HOGY A HÁZRÓL BESZÉLEK, MÉGIS MI MÁS LEHETNE? Oh, hogy te valami másra gondoltál a leírásokat olvasva…? Ez nem is hülyeség.

Long story short, James és Amelia egy víz alatti házra bukkannak, ez újkeletű titkuk pedig elemi erővel szippantja őket magába, hiába tanúsítanának olykor ellenállást. A második randevún már jobban felszerelkezve, búvárfelszereléssel keresik meg a házat, pár alkalom után pedig teljesen birtokba veszik, felfedezik a zugait, minden abszurditását – könyörgöm, lényegében odaköltöznek, ami számomra kicsit érthetetlen, hogyan kivitelezhető, de közben szintén szemléltet valamit. Jeez, annyira nehéz úgy beszélni erről a könyvről, hogy ne spoilerezzem el teljesen…

Mindenesetre nem telik bele túl sok időbe, hogy a fiatalok szembesüljenek egy hatalmas arculcsapással, egy hanggal, ami kis időre bizony eltávolítja őket felfedezett „bunkerüktől” – és egymástól is. Az események elsőre felvetik a kérdést, hogy talán nem is az igaz szerelem köti össze őket, csak a közös titok, ám van egy apró bökkenő: mert a ház maga a szerelem. És most ugorjatok vissza a poszt elejére, és nézzetek meg mindent alaposabban, amit a házról írtam.

Így válik egy thrillernek / horrornak titulált, lightos libabőrözésre finomított sztori egycsapásra metaforává, ezzel együtt minden természetfeletti volta ellenére a szerelem legéletszerűbb bemutatásává. Nem is akármilyené… az elsőé. És itt egy paradoxonban találjuk magunkat, mert a történet elvileg azért nem ijesztő, mert inkább a szerelemről szól, de persze az első szerelem igenis borzongós, marha félelmetes és ahogy sokan megélik, hardcore horrorba illő stresszel jár. Mi pedig megfigyelhetjük, ahogy főszereplőnk kapcsolatának tengervízszerű hullámzásának a ház körüli események csupán egyféle levetülései, egészen a kezdeti felfedezéstől a megszállotság határait súroló megbabonázott állapoton át egy olyan pontig, amikor minden szétesni látszik. Még felületesen olvasva is észrevehetjük hogy az utolsó fejezetek egy az egyben egy szakítás körüli időszakot idéznek: azt, mikor érzi az ember, hogy vesztésre áll, de végül talán nem is a szerelem elvesztését siratja, egyszerűen csak a közös emlékeket félti. S különösen nagy dolog ez egy első esetében.

Töredelmesen bevallom, hogy nem érzem magam valahavolt teljesítményeim csúcsán – csupán 160 oldalnyi szösszenetről van szó, kábé olyan vastag az egész, mint a telefontöltőm kábele, de a végletekig lehetne elemezni a szerző különleges stílusát, megoldásait, minden szimboólumot és metaforát, s legfőképp azt a függővégszerű különös teremtményt a végén, amiről őszintén azt sem tudom, mit gondoljak, de olyan érzést keltett bennem, mintha a történet még csak ott kezdődne… de azt érzem, elvesznék a sok mondanivalómban. Igazából már most ott tartok. Minden összevetve örülök, hogy a kezembe került Josh Malerman ezen kötete – bizonyára további regényeivel is teszek majd egy próbát –, különleges és formabontó olvasmányra leltem benne, noha egészen mást adott, mint amit vártam volna, s ez a tény ejtett számomra némi csorbát az élményen.

Kedvenc karakterek:

Igazából csak két fontos szereplőről beszélhetünk – hacsak magát a tavat nem számítjuk –, így a nagy választék nem okozhat problémát… más ellenben igen. Szó sincs róla, hogy James vagy Amelia ne lettek volna szimpatikus karakterek, tetszett mindkettejük bátorsága és kíváncsisága, kitartása és elfogadása, mégis, végig olyan távoliak maradtak az olvasóktól. Tőlem legalábbis. Úgy érzem, ők csupán bemutattak egy történetet, de az nem ízig-vérig az ő történetük – ahhoz nem sikerült őket kellően megismerni.

Kedvenc részek:

Ilyen rövidke történet esetében nehéz választani… de talán az a kacaj. Jeez, annak a hangnak, jelenetnek már a leírásától libabőrös lettem. Bár én megvoltam az extrémebb rémisztgetések nélkül mindvégig, azért nem mondom, hogy nem tetszett, hogy végre rájött kicsit a frász a fiatalokra. Mégis mit vár az, aki hívatlanul belak egy víz alatti rezidenciát? Na ugye.

Kedvenc idézetek:

„Úgyhogy inkább sétáltak. És beszélgettek. És továbbra is súlyos témáknál maradtak, mert bármennyit viccelődtek is, átéltek valamit. Láttak valamit. És együtt látták.”

***

„Egymást váltjuk egy teljesen őrült helyen. Úgy hangzott, mint… mint a szerelem.”

***

„Első randik. Kinek mesélne majd a fiú erről a randiról? Ahogy Ameliának mesélt a lányról, aki bowlingozás közben eltörte a karját, úgy mesélne valakinek róla, a lányról, aki lemerült a víz alá, és véreres, felpuffadt hullaként bukkant fel újra?”

Borító: 5/4

Kifejező. Rohadt kifejező. Ugyan képtelen vagyok teljes mértékben félretenni a tényt, hogy kiráz a hideg a víz látványától és gondolatától – a történetben is a lebegő halhullák voltak a kedvenceim a villogó szemükkel, képzelhetitek –, még így is el kell ismernem, hogy nem is tudnék elképzelni olyan borítót a könyvnek, ami jobban illene hozzá. Visszaadja a történetet, a hangulatot, a tipográfia pedig kellően minimalista ahhoz, hogy a figyelmet inkább magára a sztorira és a háttérben látható víz alatti ház rejtélyére terelje.

Pontozás: 5/4

Ház a tó mélyén – első látásra valami thriller/horror féle riogatása a jónépnek, nekifutva egy botladozó szerelmi történet, egészében viszont a kettő tökéletes harmóniája és együttműködése sokkal művészibben megkomponálva, mint azt várnánk. Úgyhogy el lehet dönteni, hogyan olvassuk ezt a könyvet: átsuhanunk rajta a felszínét érintve, így csupán az alapvető történetet fogadva be, vagy pedig a mélyéig merülünk, hogy ott aztán felfedezzük minden rejtett kincsét. Josh Malerman mesteri hangulatteremtését, a metaforáit, a hátborzongatás mögött meghúzódó tartalmat. Mert nem mondom, hogy nem jó az, ahogy a szerző érzékletes leírásai nyomán a legegyszerűbb dolgoktól is kiráz a hideg – egy haltól, egy ruhától, egy borsszórótól –, de James és Amelia története annyival többet mond ennél… és igazából egész másról, mint hinnénk.  Valami újról, elsöprő erejűről, félelmetesről és izgalmasról egyszerre, ami csak a miénk.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Olvastatok már Josh Malermantől?

Ajánlanátok tőle mást is?

Három évesek lettünk! | Ünnepi szentbeszéd és nyereményjáték

Tudjátok, az van, hogy Virág szívéből utálja a születésnapokat. Ezért úgy döntött, hogy idén – mintegy tréningként a lelkének – ismét puccos felhajtást csap, hogy így ünnepelje a blogjáét. Ilyen logikus ember ez a Virág.

Tehát itt vagyunk, augusztus 29-én, ami azt jelenti, túléltünk együtt egy újabb évet. A Never Let Me Go messze a legnagyobb eredményem, amire büszke lehetek, és bár ha a blogról van szó, legtöbbször tele vagyok lelkesedéssel, tudom, hogy a kitartásom mögött ott áll minden egyes kedves kommentetek, pozitív visszajelzésetek és támogatásotok, melyekre – mondjon bárki bármit – igenis szüksége van az ember lelkének. Szóval elérkezve az oldal harmadik születésnapjához, szeretnék ismét köszönetet mondani nektek, amiért itt vagytok velem, s ezt meg is hálálni némi meglepetéssel, előtte viszont mindenkit szívesen untatnék egy darabig statisztikákkal meg hasonló szépségekkel. Mert a matekot mindenki szereti, ugye? Kezeket fel! Senki? Kis lusták :) Pedig tudom, hogy odáig vagytok érte. Annyira, hogy szeretnétek helyettem megoldani a nyári feladataimat. Tudom én.

Az oldal nézettségét idén kezdtem csak jobban számontartani, de nem olyan régen átléptük a 100 000 megtekintést, azóta pedig már 112 000-nél járunk, ami a szememben szép eredmény, boldoggá tesz, hogy ennyien kattintotok az oldalra. A blog feliratkozóinak száma jelenleg 213 sweetien áll, a Facebook közösség pedig lassan verdesi a négyszázat, egészen pontosan 385-en vagyunk. Jeez, szuperek vagytok, nem győzöm elmondani ♥

A közzétett posztok száma ezzel együtt gyönyörűséges 255, ebből könyvértékelés… őszintén meg akartam mondani mennyi, de igazából mondhatnánk, hogy sok (ha nem lenne arányaiban inkább kevés, dammit). Mindenesetre az öt legolvasottabbat alább összegyűjtöttem:

Leiner Laura – Szent Johanna (Kisegítő) Gimnázium

Meghan March – Vágy és hatalom

Leiner Laura – Ég veled

Tisza Kata – A legjobb hely a városban te vagy

Linnea Dunne – Lagom

Tudjátok, az ősi hagyomány úgy tartja, hogy évfordulós alkalmakkor minden blogger harcosnak kötelessége becsülettel összeszedni egy izmos listába a mögötte álló tizenkét hónap eseményeit, amit az eddigi alkalmakkal nem is mulasztottam el, ezúttal viszont inkább csak vallomással készültem: tudom, ez az évem leginkább a káosz szóval volt jellemezhető. Amikor itt voltam veletek, akkor ezerrel próbáltam magam odatenni, de a 2018-as esztendő negatív alaphangulata úgy éreztem a posztolási rendszeremre mintha lenne amúgy rendszerem, na mindegy is sokáig rányomta a bélyegét. Januárban kivergődtem egy negatív kapcsolatból, amitől épp amennyi felszabadultságot vártam, éppen annyira le is tudott törni időnként, viszont örömmel jelenthetem, hogy elég víz lefolyt méghogy a Dunán, chh a Körösön ahhoz, hogy most teljesen megújulva és energiával teli lehessek veletek, végre lélekben is maximálisan. És úgy tűnik az Univerzum is csak erre várt, ugyanis így augusztusra tartogatott nekem egy hatalmas ajándékot és megtiszteltetést, amit bár más felületen akár láthattatok is, én most osztanám meg veletek hivatalosan: átmentem a Blogturné Klub tagfelvételén, úgyhogy mostantól én is részese vagyok a csapatnak! ^^ Tehát ne tessék meglepődni, mikor egyszer csak ott látjátok majd egy poszt címében, hogy Blogturné. Ez… szinte egy új fejezet a blogger-életemben, amiért rettenetesen hálás vagyok :)

Emellett akadna még egy dolog, amit kiemelnék… nem mintha ez már meglepetés lenne, hiszen aki rendszeres látogatója az oldalnak már ezer meg egy alkalommal láthatta, de nemrég a blogspot nyújtotta automatikus lehetőségekkel való kísérletezés helyett végre áttértem egy letisztultabb, ízig-vérig minimalista stílusú – és így szerintem totál hozzám illő – dizájnra. Még lesz vele munka a továbbiakban is, ez a váltás megköveteli, hogy valamennyi posztomat újraszerkesszem kicsit, továbbá különböző rendszerezési elvek bevezetését tervezem, de ez még a jövő zenéje: egyelőre csak élvezem a látványt, ami az oldalt megnyitva fogad, és remélem Ti is osztoztok az érzésben ;)

Felhívás keringőre kérdezz-felelekre!

Ilyesmi még nem igazán volt a blog háza táján, ellenben régóta terveztem efféle posztot… és mi lehetne tökéletesebb alkalom kipróbálni a blogon valami újat, mint egy születésnap? Így tehát egy kis kérdezz-felelekre invitálnálak/kérnélek könyörögnék titeket, szóval idelent kommentben, a vonatkozó (ITT BELINKELT) Facebook poszt alatt vagy Instán sztoriban/üzenetben is jöhetnek a kérdéseitek, ahol csak kényelmes a „sehol sem az” nem opció xd. So, amennyiben mindig is vártál az alkalomra, hogy megtudj rólam valami izgit és pikánsat vagy unalmasat, nekem mindegy xd, akkor fejelj a billentyűzetbe valami kérdés-formájút és csapassuk, na! A válaszokat a nyereményjáték lezárultával, az eredményhirdetéssel egybekötve hoznám egy posztban, úgyhogy két hetetek van, virágszálaim, hajrá! ;)

Nyereményjáték

Tudom, hogy a legtöbben a címen felizgulva felbuzdulva ezt a rész vártátok végig már ha nem tekertetek előre idáig, ti kis sunyik – és meg is értem, mert a blogolásban való legkitartóbb társaimként meg is érdemlitek, hogy kedveskedjek nektek némi meglepetéssel. Sokáig töprengtem, mi is lehetne a tökéletes ajándék – nézelődtem a friss megjelenések között, vajon mi érdekelhetne a legtöbbeteket, ám végül mégsem ez alapján választottam. Talán népszerű leszek vele, talán nem, de úgy döntöttem, legszívesebben a kedvenc könyvemmel ajándékoznám meg egy olvasómat: egy olyan kis kötettel, amiről rengeteg szépet hallhattatok tőlem az elmúlt hónapokban, egy olyan kötettel, amit március óta már háromszor olvastam, és tudom, hogy most sem utoljára vettem a kezembe, mert mindig képes újat mondani, és megérinteni az ember lelkét egy-egy sorával. Talán sokatoknak már gondolkozni sem kellett ez után, s már rá is jött, melyik könyvről beszélek.

A nyeremény tehát Tisza Kata – Akik nem sírnak rendesen c. kötete (meg némi meglepetés…), ahhoz pedig, hogy esélyetek legyen megnyerni, az alábbi feltételek teljesítése a feladat. Itt felhívnám rá a figyelmet, hogy a felsoroltak itt, a blogon csupán tájékoztató jellegűek, A NYEREMÉNYJÁTÉK A BLOG FACEBOOK OLDALÁN FOLYIK!

à Legyetek kedvelői a blog Facebook oldalának (ITT)

à Osszátok meg nyilvánosan a nyereményjáték posztját

à Hívjátok meg játszani minimum két ismerősötöket

Extra esélyekhez, hogy a nevetek többször kerüljön be a kalapba, az alábbi módokon juthattok:

à Kövessétek a blog Instagram oldalát (ITT)

à Legyetek a blog feliratkozói

à Esetlen írjátok meg hozzászólásban, mit szerettek legjobban az oldalon ;)

További tudnivalók:

à A nyereményjáték mostantól, azaz 2018. augusztus 29-től 2018. szeptember 13. éjfélig tart, tehát összesen több, mint két hetetek van teljesíteni a feltételeket, mielőtt sorsolnék

à A nyertest várhatóan az ezt követő napon, a random.org segítségével fogom kisorsolni, nevét pedig közzéteszem mind a blogon, mind a Facebook oldalon

à A nyertessel emellett Facebook üzenetben is felveszem a kapcsolatot, amire 48 óra áll rendelkezésére válaszolni, ha ez nem történik meg, új nyertest sorsolok

à Csakis magyarországi címre vállalok postázást

à A nyereményjátékot a Facebook nem támogatja

Így az információdömping végén mondom még egyszer, a játék a blog Facebook oldalán zajlik, szóval katt IDE, ha játszanátok, virágszálak, én már most rettentő kíváncsi vagyok, kinek a kezébe kerül majd ez a csodálatos könyv ♥. Addig is az értékelésért kattintsatok IDE.

Még egyszer köszönöm, hogy velem vagytok így, a harmadik évfordulónkon is, kívánok még sok-sok ilyet! Ezerpuszi!

Virág

A pokol legmélyebb bugyra | Jodi Pioult - A tizedik kör

„[…] az eszkimók tudják, hogy mindenki kapcsolatban áll mindenkivel – ember és állat, idegen és idegen, férj és feleség, apa és gyerek. Megvágjuk magunkat és valaki más vérzik. Megmentünk valakit és mi menekülünk meg.”

Eredeti cím: The Tenth Circle

Oldalszám: 400

Megjelenés: 2018

Kiadó: Athenaeum

Ár: 3999 –

A ​lányod azt állítja: megerőszakolták.

Csakhogy a fiú, akit vádol: a saját szerelme.

MIT TESZEL?

Daniel Stone egyedüli fehér gyerekként nőtt fel egy amerikai eszkimó faluban, ahol anyja tanítónőként dolgozott, míg őt kiközösítették és gúnyolták. Nem hagyta magát: rosszabb lett minden rosszfiúnál, ivott, lopott és rabolt, amíg ki nem szabadult Alaszka vadonjából, hogy kövesse művészi ambícióit, beleszeretett egy lányba és családot alapított.

Tizenöt évvel később Daniel sikeres képregényrajzoló. Felesége Dante Isteni színjátékát tanítja a helyi egyetemen; lánya, Trixie pedig a szeme fénye.

Trixie nem tud apja sötét múltjáról – egészen addig, amíg egy randi rémálomba nem torkollik, és Daniel újra azon kapja magát, hogy meg kell küzdenie az indulattal, ami talán nemcsak őt emészti fel, de egész családját és a jövőjét is.

Jodi Picoult ebben a regényében erősebb hangot üt meg, mint valaha. Vajon elég-e az apa és lánya közötti elszakíthatatlan kötelék ahhoz, hogy a múlt hibáit végre elengedjük?

Nem hinném, hogy Jodi Picoult kortárs irodalomban betöltött szerepét mélyebb magyarázat tárgyává kéne tennem, röviden viszont elárulom: az ő tiszte az, hogy megírjon mindent, amitől más talán vonakodna; hogy darázsfészkekbe nyúljon minden adandó alkalommal, hogy a tűzzel játsszon, mikor az épeszű ember első gondolata az lenne, mennyire megégetheti így magát. Ez azonban nem történik meg, ugyanis akármilyen kényes témák kerüljenek is az írónő boncasztalára, akármennyire is vonakodjon az átlag olyan súlyos témákkal nézni szembe, mint például a rasszizmus, a halálos betegségek, vagy az erőszak különféle fajtái, végül mégis van valami abban, ahogy tálalja mindezt, amitől egyértelművé válik: igenis szükség van a műveire a könyvpiacon. És a gondolatainkban is.

Eddigi – sajnos egyelőre túl kevés – Picoult könyvem alapján is megfigyelhettem, hogy az írónő minden történetével kicsit más oldaláról mutatkozik be, most mégis kapásból azzal szembesültem, hogy A tizedik kör irányadó témája majdhogynem egyezik az Ítéletével. Meglehet nem mindegy, hogy „egyszerűen csak” nemi erőszakról, vagy ezzel egyben pedofíliáról beszélünk, a végeredmény közel azonos, amit a könyvből vett idézettel szemléltetnék:

„Sokan nem értik meg – hacsak nem valami hasonló területen dolgoznak –, hogy a nemi erőszak és a halálos autóbaleset áldozata egyformán megszűnik létezni. A különbség csupán annyi, hogy a nemi erőszak áldozatának tovább kell folytatnia a mindennapos rutint, mintha még élne.”

Ugyanúgy jelen van a – valószínűleg életre szóló – trauma, ugyanakkor a bűntettet követő eljárás minden nehézsége is, a felek szavahihetőségének vizsgálata egy olyan helyzetben, ahol mindenki csak a saját igazát védi, és nincsenek is más szemtanúk, továbbá az elkövető valamint az áldozat általános megítélése, ami, mint történetünk is rámutat, hatalmas erővel bír, és rengeteg kérdést vet föl.  Megannyi kérdést, mint a témakör sajátjait.

DE! Mert mindig van egy de: akármennyit beszéljünk is az erőszakról, akárhány könyv próbáljon is ilyen-olyan képet mutatni róla, s tudjuk bár, hogy Picoultnak sem ez az egyetlen nemi erőszakkal foglalkozó könyve, A tizedik kör mégsem sorolható be az átlagba. Mert ami zseniális az írónő könyveiben, az az, hogy sosem egyetlen témára épít – ennek köszönhetően nem csupán egy vélhetőleg megerőszakolt lány történetét olvassuk, de egy démonaival küzdő apáét, egy eltévedt anyáét, egy sokat megélt nyomozóét és egy olyan fiatal srácét is, aki nem találja a kiutat. A tizedik kör mindent elmond az erőszakról, de ennél többet is mutat. Másról is mesél. Arról, ahogy szétesik egy házasság. A szülők felelősségeiről. Az első szerelem őrületéről. A múlt elfogadásáról. Menekülésről. Hazugságról – legfőképp önmagunknak. Ugyanis ez volna maga a tizedik kör.

Itt megjegyzem mellékesen, hogy a történeten végigvonuló kicsit Isteni színjátékos, kicsit szuperhősös szál, minden utalással meg képregénnyel együtt valami rettenetesen bejött! Szoktam értékelni az efféle nyomvonalakat – ilyen például a Pokoli szerkezetekben a Két város regényére való hivatkozás –, ami mellett haladhatunk, itt pedig különösen nagy szerepe volt a pokolnak: alig telt el pár idilli oldal, majd némi tinisen túldramatizált könnyhullatás, és hirtelen mindenki a pokol legmélyebb bugyrában találta magát – sőt, annál is lejjebb. Egy olyan szinten, amiről még Dante, a pokol szakértője sem hallhatott: a tizedik körben.

Bevallom, olykor én is ott éreztem magam… nem épp a legalsó bugyorban, de azért egy olyan szinten, mikor már az orrnyergem masszírozgattam, és vonakodva bár, de húztam egy strigulát a kontra listámra, amivel együtt elrepült fél pont az amúgy 5/5-ös kis könyvemből. Ez az aljas tényező pedig maga az egyik főszereplőnk, Trixie.

Én értem, hogy fiatal. Tudom, hogy ez egy kritikus kor, taknyos tizennégy évesen mindenki nagyon felnőtt akar lenni, holott még távol áll tőle. Értem én, hogy ilyenkor minden olyan nagyon drámai. Meg nagy szerelem, meg menőség és királyság meg nemtudom. Mindent értek. Csak nem érdekel. A lelkem már zsémbes nyugdíjas, és ez a tinihisztérika, ami Tixie volt, nekem meghaladta olykor a tűrőképességemet, pláne a könyv kezdetekor. Jajj, tizennégy évesen elhagyott életem szerelme, azt hiszem most alkalomhoz illően könnyekbe fojtom magam! – ne. Ilyet nekem már ne. Amit Trixie művelt Jason visszaszerzéséért, mind-mind rettenetesen gyermeteg húzás volt, és kapásból el is temette ezekkel a könyv kezdete előtt megelőlegezett szimpátiámat az irányába.

És ha már itt tartunk, muszáj ismét kilyukadnunk a nemi erőszak témájánál, mert talán nem leszek népszerű a véleményemmel, de azért van, és ez a könyv szerintem tökéletesen szemléltette, amiről beszélnék. Nem áll szándékomban elbagatellizálni az ügyet. Mert igenis borzalmas, tragikus, és nem kívánjuk senkinek. És ha egy tökéletes világban élnénk, akkor nem lennének olyan elcseszett, beteg emberek, akiktől a lányoknak, nőknek tartani kell, én mégis azt vallom, hogy a potenciális áldozatoknak is lehet szerepe egy efféle történésben. Nem vitatom, erőszakolnak meg lányokat, akik az elsőtől az utolsó porcikájukig tele vannak jósággal, egyáltalán nem is kihívóak, és tegyük föl farmert viselnek pulóverrel miközben fényes nappal sétálnak haza. De magamban – és most már előttetek is – mindig felteszem a kérdést, hogy mit vár az, aki egy elsőosztályú r*bancként viselkedik? Mit várt Trixie, aki mindössze tizennégy évesen full sminkben, magassarkúban, kitett mellekkel parádézott, és az ölébe mászott egy bulin minden srácnak? A szivárványos sz*póversenyről nem is szólva. A viselkedésével ő, és minden efféle lány kihívja maga ellen a sorsot – szomorú, de így van. Egy ideális világban még így sem kéne nemi erőszak történjen. De most figyeljetek: ez NEM egy ideális világ. Ideje lenne felfogni, és alkalmazkodni hozzá.

Tudom, hogy elvárás lenne a történtekben Trixie-vel érezni együtt… a fent leírtak fényében nekem ez mégsem ment. Lehetek ettől kőszívű vagy kegyetlen, de a lánynak minden kacér porcikája kísértette az Univerzumot. Ő pedig valljuk be, még élvezte is kissé a helyzetet. A figyelmet. Ha jó „nőnek” tartják. Akarta Jasont – aztán más fényben látott mindent, mikor meggondolta magát. Őszintén, többször esett meg a szívem az „elkövetőn”, mint az áldozaton.

Így tehát, mint látjátok, a főszereplő okozott számomra némi fejfájást, így hiába köthettünk hozzá számos nagy fajsúlyú és komoly témát a nemi erőszak mellett is, mint a vagdosás vagy az öngyilkosság… én nem éreztem, hogy túl tudnék látni rajta, hogy mindezt azért teszi, mert elhagyta egy srác, akivel együtt volt… meddig is? Egy hónapig? És hagyjuk, hogy ezt az erőszak okozta trauma vonta maga után. Olvassátok el. Jöjjetek rá magatok.

Akárhogy is, nekem megvolt a szilárd elhatározásom, hogy szeretni fogom ezt a rengeteg lehetőséget tartogató történetet, így egy ponton megráztam magam és eldöntöttem: nem hagyom, hogy Trixie elszúrja ezt nekem. Rá kellett jönnöm, hogyha tinisen drámai személyét kicsit félreteszem, akkor csupa érdekesség vár rám, amiatt igenis megéri ezt a könyvet forgatni. Az első számú kedvencem az apja, Daniel: Trixie gyakorlatilag megosztotta vele a főszereplőknek járó trónt, így szerencsémre elmondhatom, hogy legalább az egyik központi figura közel került a szívemhez. Azt, hogy Daniel Stone mennyire jó apuka, tökéletesen illusztrálta a lányát ért trauma utáni változása, az, ahogy a kibillenthetetlenül nyugodt természetű férfiból egy családját védő „apatigrissé” változott. Tetszett, hogy van története, háttere, hogy bár ködösen próbálja az írónő kezelni a múltját, mégis egyértelmű kapcsolatot mutat a régvolt történések és a jelen állapotok között. Szerettem a képregényeit, azt, ahogy szenvedéllyel rajzolt, szenvedéllyel védte a családját, szerettem a visszaemlékezéseit azokra az időkre, mikor Trixie még az icipici tündérlánya volt, de azt is, ahogy Laura ügyét kezelte. Természetes, emberi dühvel, de emberségesen.

„Az árulás éles kő a hitvesi ágy matrca alatt: nyomja az oldalunkat, bárhogy helyezkedünk. Mi értelme, hogy képesek vagyunk megbocsátani, ha a lelkünk mélyén be kell vallanunk, hogy sosem leszünk képesek felejteni?”

Ha már itt tartunk, a házasságtöréssel bevezetett új szál, a maga módján épp amilyen felesleges volt, annyira vált a történet érdekes kiszélesítésévé: segítette tovább növelni a nemi erőszaknak, meg Trixie „elzüllésének” lehetséges okait, ugyanakkor növelte a családi feszültséget. Általa jobban kibontakozott a Dante féle pokol témája – IMÁDTAM Laura munkáját –, s ez vezetett a könyv második felének rejtélyeihez is… amelyekről talán bölcs volna nem rántanom le a leplet. Annyit mindenesetre elárulnék, hogy mindenre számítottam, csak erre nem… ez a befejezés komolyan meglepett. Nem is annyira a megoldás… azt sejtettem, inkább a végszituáció, amiben az utolsó oldalakon találjuk magunkat. Nem épp happyend, de szerintem éppen ettől különleges.

Mindent összevetve, még a zavaró tényezőkkel együtt is egy tartalmas, izgalmas, sodró lendületű könyvhöz volt szerencsém – bár az érzelmeimet ezúttal kevésbé  ragadta meg, a figyelmemnek mégis minden rezdülését magáénak tudhatta A tizedik kör. Az írónő mélyremenően kidolgozott főszereplőket, és szintén önálló történettel bíró mellékszereplőket alkotott, mi több, mindannyiuk saját tragédiájából szőtt bonyolult szőttest, így sokoldalú és összetett lett a történet. Különleges elemek – képregények, eszkimó kultúra bemutatása, stb –, nyaktörő fordulatok, ütős befejezés. Bár számomra nem lett kedvenc az eddigi Picoult könyveim közül, még így sem tagadhatom egy percig sem, hogy az írónő ismét nagyot alkotott – és lassan kezdek benne kételkedni, hogy ő tud egyáltalán nem alkotni nagyot.

Kedvenc karakterek:

Gyengéim a jó apafigurák, így még a sötétebb oldalával együtt is egyértelműen Daniel Stone vált számomra a leginkább kedvelt szereplővé. Mindent akkora lélekkel csinált, egyszerűen élőnek éreztem, akár arról olvastam épp, mennyire szereti a munkáját, akár arról, hogyan éli meg ahogy majdhogynem szétesik a házassága, a családja, vagy arról, ahogy minden igyekezetével védeni akarja a lányát aki pedig mennyire nem szolgált rá erre. Ugyan él benne egy másik személy, akit a kemény alaszkai gyermekkora edzett, Daniel még így is sugárzóan jó és tisztaszívű ember, amilyenből sokkal több kéne erre a világra.

Kedvenc részek:

Számomra a történet vége már túlontúl gyorssá és nehezen követhetővé és kissé talán drámaivá? vált, így jobban szerettem az erőszak és haláleset közötti időszakot: itt éreztem azt, hogy igazán témánál vagyunk, olyan dologról beszélünk, ami szükséges, és azokról sem akárhogy. Csavarosan, folyamatos kétségek közt tartva és ebből kifolyólag megáldva elég agyalnivalóval.

Kedvenc idézetek:

„Még az a hirtelen zuhanás sem fáj annyira, mint amikor utána hiába próbálunk talpra állni.”

***

„Ha elég hosszú ideig élünk valakivel, addig cserélgetjük a jellemvonásainkat, amíg magunkra ismerünk a másikban. Csak elhagyunk egy személyiségjegyet, és legközelebb abban látjuk viszont, akit a legjobban szeretünk.”

***

„A szülei éveken át azt sulykolták belé, hogy bármi lehet belőle, bármihez kezdhet. Ezért akart mindenáron felnőni – amíg el nem érte a kamaszkort, és bele nem ütközött a valóság kőkemény falába. Ott aztán kiderült, hogy nem lehet belőle bármi. Nem lehet például szép, okos vagy népszerű csak azért, mert ezt akarja.”

Borító: 5/5

A tizedik kör az írónő könyveinek egységére való tekintettel hozza a megszokott stílust – hatalmas szerencse hát, hogy valamennyi Picoult kötet egy rendkívül szerethető, s harmonikus séma nyomán készül. A tipográfia egyszerű, a háttér sem túlkomplikált, az összkép mégis rögtön megragadja a figyelmet, s – bár ez csak a könyv elolvasása után válik érthetővé – a történet egy fontos momentumáról árulkodik.

Pontozás: 5/4.5

Mi az a nem? Egy fejrázás, egy eltaszító kar vagy egy konkrét szó? Hol kezdődik az erőszak? Kinek a hibája? És hol találjuk a valóságot, ha az áldozat és az elkövető egyaránt küzd a maga igazáért? Jodi Picoult elmesélt egy történetet, mint előtte már oly sokan – mégis annyi mindent mondott ki, amit mások nem akarnak, vagy akár nem mernek. A tőle megszokott alapossággal járta körül központi témáját – ezúttal a nemi erőszakot –, kétes helyzeteket teremtett, ezeken keresztül pedig a történet legvégéig gondolkodóban tartotta az olvasót jóról és rosszról, igazságról és hazugságról, a szexuális bűncselekmények kissé megfoghatatlan természetéről, valamint a hatásairól – nem csupán az áldozat, de a családja életét is jobban górcső alá véve. Megjelentek egy apa aggodalmai, a házastársi hűtlenség kérdése, tanulhattunk erről a földi pokolról, s arról is, vajon lehetséges-e az embernek elmenekülni saját maga, az önnön múltja elől. Picoult ismét egy fordulatos, érzelemmel és izgalommal teli regényt alkotott, amihez további plusztpontokat varázsolt részemről minden hozzáadott különlegességgel, legyen szó Dante Isteni színjátékának kreatív felhasználásáról vagy akár a történet fontosabb momentumait kísérő képregényekről.

Köszönöm a recenziós példányt az Athenaeum Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Sorozatkibeszélős | The End of the F***ing World

„Úgy gondoltam, őt érdekes lehetne megölni. Úgyhogy úgy tettem, mint aki szerelmes belé.”

Megjelenés: 2017–

Évadok: 1 (berendelték a másodikat)

Epizódok: 8

Műfaj: dráma, vígjáték

Forgatókönyv: Charlie Covell

Rendező: Jonathan Entwistle, Lucy Tcherniak

Főszerepben: Jessica Barden, Alex Lawther

James 17 éves, és elég biztos benne, hogy egy pszichopata. Alyssa, aki szintén 17, egy menő és kedvetlen, új lány a suliban. Járni kezdenek, és Alyssa rábeszéli Jamest egy útra: hogy keressék meg a lány igazi apját.

Köszönet a volt barátomnak, aki mesélt róla. Köszönet a drága YouTube-nak, ami ha nem dobta fel húszszor a sorozat előzetesét egy-egy videó előtt, akkor egyszer sem! Köszönet, világ! Szépen, fokozatosan született meg a döntés, miszerint rászánok pár órát erre a roppant vonzó című nyolc epizódra, az első indítástól kezdve azonban már nem beszélhetünk semmi fokozatról. Egyszerűen elkapott a gépszíj. Csak még egy részt. Még egyet. Még egyet. Majd alszok holnap. Az állam a padlón. Meghaltam. Berendelték a második évadot. És én mégis mi a jóistent kezdek addig magammal? Okay world, akkor kezdjük elölről az egészet.

Célszerű lenne, ha most is inkább előről kezdenék mindent, de még mindig olyan szinten nem jutok szóhoz a sokktól, hogy fogalmam sincs, mit mondhatnék. Hacsak nem annyit – és ezzel most lelövöm előre az egész poszt poénját, de kit érdekel –, hogy a The End of the Fucking World nálam immár hivatalosan is az év sorozatává avanzsált. Kihívom 2018-at, de előre tudom, hogy ennél ütősebbet már nem fog mutatni.

Volt valami már az első pár percben megfogott. Csak a félreértések elkerülése végett, így az Amerikai Psycho után megjegyezném, hogy nem vonzódok a pszichopatákhoz. De könyörgöm… mint téma, ez már alapból elég ütős, nem? Azonnal kíváncsi lettem, mit hoznak ki ebből a készítők, és James első látásra úgy tűnt, kiválóan alakítja majd a szerepét. Persze azért nem egy Patrick Bateman féle pszichopata képében… ez egy leheletnyit azért finomabb tiniverzió, de talán jobb is ez így. Tudjátok… kiontott belsőségek nélkül.

Tehát adott főszereplőnk, a 17 éves James, aki elég biztos abban, hogy pszichopata, s egy fiatal lány, aki unja és utálja az életét. Talán nem akkora gáz, ha bevallom, öröm volt olyan emberek történetét követni nyomon, akik elcseszettebb szarkupacok mindketten, mint amilyen én vagyok – de problémás személyük emellett is rengeteg lehetőséget szült a sorozatnak, hogy izgalom mellett sokkal többet adjon ez a pár rész. Ennek köszönhetően a nyolcadik epizód végére érve egy olyan sorozatot fejeztem be (fejeztem be átmenetileg, inkább), amely nem csupán pörgős és izgalmas volt, de elgondolkodtató, humoros, sőt, sokszor bizony még aranyos is. A The End of the Fucking World így mindent ötvöz, ami egy jó sorozathoz kellhet – ezt pedig kiváló casttal, kellemes kivitelezéssel és hangulatos zenékkel társították a készítők. Szóval… a képzeletbeli „ilyen legyen egy sorozat” listámon tényleg ott a pipa minden pont mellett. Erről beszéltem, mikor a TEOTFW-t az én felfedezettjeként emlegettem.

Elemezgetvén a látottakat egész sok mindenről beszélhetnék: szeretném például a cselekménnyel kezdeni, ami csak úgy pörög, rohan a szereplőkkel együtt, és mindig tartogat meglepetéseket egy-egy csavarral – nem is beszélve az utolsó epizód függővégéről, amit elnézve kénytelen voltam átkeresztelni a sorozatot The End of my FUCKING LIFE-ra. DE. Ezúttal mit sem szeretnék jobban, minthogy az efféle sokkos pillanatokat ti is hozzám hasonlóan élhessétek meg, így az erre vonatkozó spoilerektől – így a cselekmény bő ismertetésétől is – tartózkodnék, arról viszont nem hallgathatok, hogy a meg nem értettség, az élet s a törvény elől való menekülés, a lázadás hogyan hatott két főszereplőnkre. Ugyanis meglehet, a sorozat valamennyi szegmensét kedveltem, számomra a csúcsot a jó kis fekete humor mellett – bár megjegyzem, nekem még a humor sem kellett, képes voltam magamtól a legabszurdabb és oda nem illőbb pillanatokban törni ki nevetésben, de ez csak tipik Virág James és Alyssa belső fejlődése jelentette.

Esküszöm, ha az ember náluk problémásabb élőlényeket akar látni, akkor már komoly keresésbe kell fogjon. A családi háttér mindkettejük esetében elég kemény, ezeknek a hatása pedig e két alapból eltérő személyiségű karakteren természetesen eltérő módon csapódik le. Jamesből mintegy kiöli az érzelmekre való fogékonyságot, legyen szó a sajátjairól vagy máséról, Alyssa ellenben úgy tűnt, épphogy túlteng érzelmileg – átérzem, tesó –, súlyos szeretethiánnyal küzd, ezeket pedig egy kemény külső mögé próbálja rejteni. Legmocskosabb szájú karakter evör. A lány és James tehát látszólag tűz és víz, mégis, olyan szinten kilógnak az átlagemberek sorából, hogy ez már a kezdetektől összeköti őket. Meg persze az érdek – mert ilyenek vagyunk, emberek. Alyssa szimpatikusnak találja James furcsaságát, a fiú pedig immár túl kíváncsi arra, milyen emberen végezni gyilkosságot kisállatok és pillangók helyett, egy megy egy pedig annyi mint…

James és Alyssa kapcsolata az első percekben az abszurd valamint komikus szavakkal írható le leginkább - komolyan, elég elkezdeni a trailert -, utána viszont nem telt el sok idő, és a tervezett gyilkosságról felvillanó véres képek ellenére is egyre komolyabban lehetett venni kettejüket. Tovább megyek: creepy, de kimondom, hogy romantikus értelemben elolvadtam a párosuktól. Úgy éreztem sokkal többet értek, mint a legtöbb szerelmes pacsirta akiről valaha olvastam: sokkal meghatóbbak fel-felbukkanó érzelmeik és gondolataik egymásról így, ismerve azt, mennyire mélyről indulnak lelkileg. Elvégre csak így van hová fejlődni, nem igaz?

Icipici spoiler erre nézve, de számomra még ezen belül is az a folyamat a kedvenc, ahogy egymás mellett, átélve együtt egy csomó szarságot, megtanulva bízni és számítani a másikra szépen lassan kiderül, hogy *nagylevegő* James nem pszichopata. Ennél szebb kimenetele nem is lehetett volna ennek a szerelemszerű valaminek. Bár én már elég korán gyanakodtam rá, hogy a srác talán mégsem az, aminek hiszi magát, tetszett, hogy erre végül maga is rájött. Adott, hogy James fura, kilóg, nem érez együtt, nincs jó reakciókészsége, feltorlódott benne egy rakatnyi agresszió minek következtében apró állatokat gyilkol… de azért nem vonható egyenlőségjel ezek, s a pszichopátia között. Ha real pszichopatát akartok, akkor ide gyertek. IDE.  A körülmények kellően szétcseszték mind a srác lelkivilágát, mind a viselkedését, gondolatait, de igazából csak arra volt szükség, hogy valaki a megfelelő érzelmeket hozza ki belőle, erre pedig ki sem lehetett volna alkalmasabb, mint a szintén elég… problémás, de valahogy mégis megnyerő Alyssa. Sok mindenen mentek keresztül, olykor elváltak útjaik, de látva az arcukat – pláne a Jamesre félszegen kiülő boldogságot – mikor újra egymásra találtak, igazán megérték még a hullámvölgyek is. Nem feltétlen a romantikus lelkem miatt – ami annyira amúgy nem is romantikus, mint amilyennek tűnhet –, sokkal inkább azért, mert jól esett megfigyelni ennek az aranyosan alakuló kapcsolatnak a személyekre gyakorolt fejlesztő hatását, de ennek a szálnak minden lopott pillanatát élveztem. Amikor pedig Alyssa és James először együtt aludtak, azt hittem elolvadok. De ha valamiért, hát ezért már az antiromantikus lelkem egy véletlenül mégis romantikus kis része felel.

Szóval én most előadtam magam megint szerelemről, meg effélékről, de félreértés ne történjen: nem egy limonádé love story-ról beszélünk amit megpróbáltak dark külsőbe csomagolni. De nem ám. Egyszerűen csak arról, ahogy a lélektani vonulat összeolvad az egy pörgős, kicsit krimis szállal, ez pedig szerintem egyértelműen a sorozat előnyére válik. Sokszínűbb és harmonikusabb lesz tőle, így az arculata is változatosabb, valamint a nézőközönség széleskörűbb. Nyer a készítő, nyer a néző… a szereplők mondjuk nem. Nekik még így is szívás az életük – de legalább ott vannak egymásnak, meg ilyesmi.

Többé-kevésbé kikerülve a spoilereket összegezném az állást: van egy majdnem pszichopata Jamesünk, aki mégsem az, egy mocskos szájú, de igazán tökös Alyssánk, egy rakás totál dickhead szülőnk, töménytelen bűntett – csak úgy, mert fun, és mert úgy tűnik ezeket elkövetni végtelenül egyszerű –, egy óvatosan alakuló szerelmi szálunk, a hol erős, hol gyengédebb hangulatot keltő epizódok alatt pedig némi lelki halottság kézenfogva az életigenléssel és küzdelemmel, bebizonyítva, hogy valami abszurd módon a kettő létezik együtt. Némi tinis lázadás és határfeszegetés – igen szélsőséges kivitelezésben –, a boldogságnak valamint az élet értelmének keresése… effélék. Meg egy bazinagy függővég, amitől egyszerűen nem akartam magamhoz térni, mert… mert egyszerűen kegyetlen. Mindezt szerintem szépen vitték képernyőre – nem kiemelkedő módon, de úgy, hogy élvezhető legyen, szerintem –, és hadd emeljem ki még végszónak, hogy remek zenékkel tűzdelték meg, úgyhogy elbúcsúzok kissé szomorúan, elvégre nem spoilereztem, és ettől úgy érzem magam, mint aki nem is írt, és hagyok itt egy rövid lejátszási listát az abszolút kedvenceimből. Ezerpuszi!

 

A sorozathoz kapcsolódó linkeket itt találjátok meg: IMDb, Wikipédia, soundtrack, trailer

Ti láttátok már a sorozatot? Véleményeket kérek! :D

Fredrik Backman - A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

„Olyan érzés, mint elaludni a kanapén napközben, és hirtelen felébredni, amikor már besötétedett. Beletelik egy kis időbe, amíg az embernek eszébe jut, hol is van. Az űrben vagyok olyankor, pislognom kell, és megdörzsölni a szemem, hagynom, hogy az agyam fusson még néhány kört, és felidéznem, ki vagyok, hol vagyok. Hogy hazataláljak. Ez az út, amelyik visszahoz az űrből, napról napra hosszabb. Egy hatalmas, békés tengeren vitorlázok, Noahnoah.”

Eredeti cím: Och varje morgon blir vägen hem längre och längre

Illusztrálta: Ella Laytham

Oldalszám: 88

Megjelenés: 2017

Kiadó: Animus

Ár: 2690 –

Noah életében különleges szerepet tölt be a nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel. Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv a búcsú és a találkozás egyszerre.

Egy újdonsült Backman rajongó húgaként tudtam, hogy nem sokáig kerülhetem ki a szerző műveit – na nem mintha amúgy tiltakoztam volna bármely könyvének a gondolata ellen, azt viszont nem hittem volna, hogy ilyen korán, s éppen ez a kötete kerül majd a kezembe. Akárhogy is, az Ove filmadaptációja, A nagymamám azt üzeni, bocsból olvasott idézetek, s a nővérem Mi vagyunk a medvékről szóló áradozásai után nem hittem, hogy egy efféle kilencvenoldalas szösszenet vaskos elődeihez viszonyítva túl sokat nyújthatna, mégis, Fredrik Backman mondhatni minden földi jóval megpakolta ezt a néhány oldalt. Minden jelenetét, szavát felruházta valami üzenettel – humorral és szomorkodni- valamint gondolkodnivalóval egyaránt –, ennek ellenére sosem keltette zsúfoltság érzését. Épp annyit mondott, amennyit kellett és lehetett adott súlyú témákról, nem doktori disszertáció terjedelemben keresett megoldást minden felvetett kérdésre, egyszerűen csak elfogadta őket a maguk megfejthetetlen, ember számára meg nem fogható módján. Mert felejtéssel, elmúlással csakugyan nem sokat tud kezdeni az ember – megérteni majdhogynem képtelenség, azonban sosem szűnünk meg gondolkodni rajta. A szerző e rövidke irománya során különleges megvilágításba helyezte ezeket egy igazán szerethető és ízig-vérig emberi nagypapa példáján keresztül, az öregedés változatos oldalait tárva fel.

Be kell valljam, eleinte meggyűlt a bajom az elbeszélés módjával – volt egy pont, ameddig képtelen voltam felfogni hol is játszódik a történet, egy pont, ahol a valóság és képzelet oly módon vált el egymástól, hogy egészen összezavart engem is, azonban ennek a holtpontján túllendülve hamar elkapott Backman stílusának, s a könyv témájának varázsa.

Ha már stílus, e kilencven oldal alatt megfogalmazódott bennem a pontos indok, amiért boldogan vágok majd neki a szerző további regényeinek is, Backman ugyanis rendkívül különleges hangon szólal meg. Talán kissé furcsán hangzik, de az egész iromány mögött ott húzódik három kis szó, mégpedig az, hogy annyira nem amerikai. Annyira nagyon nem. Nem tudom, ki mennyire érzi azt az erőt, ami a legtöbb amerikai könyvet-filmet (zenét?) összetartja, s annyira hasonlóvá teszi, de én ilyenkor érzem csak igazán, mikor egy másik nemzet „termékét” olvasom/nézem/hallgatom. Mert más hangulatot áraszt egy brit regény, de egy német vagy orosz vagy – jelen esetben – svéd is. És ezt imádom. E kisregény varázsában pedig egyaránt van benne ez a különbözőség, s persze maga az író egyedi fogalmazásmódja és hangulatteremtése. Ebben a Backman által teremtett kis univerzumban mintha még az életnek, a levegőnek is más lenne az íze, telítődve a komolyság és a gyermeki felhőtlenség elegyével. Mintha csak súlyos köveket állítanánk egymás mellé, ám rájuk kötve egy-egy léggömböt azt tapasztalnánk, hogy csodával határos módon felszállnak és repülni kezdenek az űr felé.

Mint a fülszöveg is hangsúlyozza, Nagyapó rettentően öreg már – e kilencven oldal rajta keresztül az idős emberek gondolataiban bekövetkező változások gyönyörű szemléltetőeszköze, ugyanis kellő idő elteltével legtöbben átértékeljük tetteinket, korábbi életünket, eljön egy pont, amikor erősebben kapaszkodunk a múltba, mint valaha, s nagyrészt a nosztalgia éltet minket, mert az emlékek egyszerre tűnnek elő sorra, majd vesznek el egy fekete lyukban az agyunkban. Nagyapó emlékezete s gondolatai a korral s betegségével egyre zavarosabbá válnak, e rövid részekből összeálló történet pedig álom és valóság közt ingázva egyaránt fejezi ki maradni akarását és elvágyódását, ezáltal kötődéseit is különböző szeretteihez.

Továbbra sem tartom magam annak az embernek, akinek szokása könyveken sírni, azonban e szösszenet közben csak eljött egy pillanat, mikor már kellően meg voltam hatva ahhoz, hogy ne kelljen szégyellnem pár könnyet. Hiszen az egész annyira… annyira emberi, érzelmekkel teli volt, ugyanakkor az embereknek, a kapcsolatoknak végre egy pozitív oldalát mutatta meg, amely épp amennyi fájdalmat is tartogat a maga módján, éppen annyira reményt is keltett bennem, hogy van még ilyen szeretet a világon. Ezt bizonyították a Nagyanyó halálával kapcsolatosan elejtett bánatos félszavak, a Nagyapó menni akarása hozzá, az álmaiban látott jelenetek a fiatalságukból, s abból, hogyan öregedtek meg együtt – de ugyanennek az érzésnek egy kicsit másféle oldalát ismerhettük meg Nagyapó unokájával, Noahval töltött perceiből is. A váz ez a két szál: elvégre a Nagyapó megállíthatatlanul igyekszik egy cél felé, de egészen addig kitart, míg átadhatja a legfontosabb tudást kisunokájának – s eközben nekünk is. Fontosabbat a matematikánál, az űrnél, univerzumnál… mégpedig azt, hogyan kell elbúcsúzni. Hogy elengedés és felejtés közt hatalmas különbség van. Hogy rohan az idő. Minden percet ki kell használnunk, mert a meg nem tett dolgok fájnak leginkább, a ki nem mondott szavak, az elszalasztott alkalmak, el nem sírt búcsúk.

Backman könyve egyszerre bájos és szívszorító. Komoly terheket pakol vele mindannyiunk vállára, töménytelen gondolkodnivalót ad, ám az ember torkában formálódó gombócot valami kedves és szinte már szükséges dologgá szelidíti. Elvégre valamennyiünknek meg kell tanulni elbúcsúzni – ami viszont legalább ilyen fontos: addig is tudnunk kell igazán élni, s teljes szívből szeretni. Fredrik Backman történetét öregedésről, szeretetről, elengedésről, gyereknevelésről, szerelemről, emlékekről mindenki könyvespolcának kötelező elemévé tenném.

Kedvenc idézetek:

„ – A tanárunk arra kényszerített minket, hogy írjunk egy fogalmazást arról, mik akarunk lenni, ha nagyok leszünk – meséli Noah.

– Mit írtál?

– „Először inkább arra koncentrálnék, hogy kicsi vagyok.”

– Nagyon jó válasz.

– Ugye? Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös, csak a gyerekek és az öregek nevetnek.

– Ezt írtad?

– Igen.

– Mit mondott a tanárod?

– Azt, hogy nem értettem meg a feladatot.

– Mire te?

– Hogy ő nem értette meg a választ.”

***

„Én... ő… ő… nagyanyó. Fiatalabb korában. Sosem találkoztál vele fiatalon, neki vannak, neki voltak a leghatalmasabb érzelmei, amikkel valaha is találkoztam. Ha dühös volt, ki tudott üríteni egy férfiakkal teli kocsmát, és amikor boldog volt… az ellen nem védhetted meg magad, Noahnoah. Természeti erő volt. Mindent, ami vagyok, neki köszönhetek. Ő volt az én ősrobbanásom.”

***

„Azért kényeztetjük el az unokáinkat, mert általuk bocsánatot kérhetünk a gyerekeinktől.”

Borító: 5/5

Bevallom őszintén, hogy könyvünk borítója és a stílusom két olyan halmaz, amely sehol sem metszi egymást, mégis, az egész olyan békét és megnyugvást sugároz, amitől lehetetlen lenne nem szeretni. Bár a tipográfia az író előző köteteitől eltérő, erről a borítóról is csak úgy süt a Backman-stílus. A karakterek, a végtelenbe vesző táj – igazából a teljes kép – mesés benyomást kelt, ugyanakkor harmonikus, szeretnivaló és kifejező.

Pontozás: 5/4.5

Nem csak a hazafelé vezető út lesz egyre hosszabb és nehezebb… ahogy telnek az oldalak, úgy válik egyre szorítóbbá a gombóc is az ember torkában Backman kilencvenoldalas szösszenetét olvasva. Kicsit sírnánk, kicsit nevetnénk is, mert minden oldal őszinte, szívhez szóló, s legfőképp: emberi, annak minden bújával és mostanság ritkaságszámba menő szépségével együtt. E rövid történet egyszerre ajándékozza meg olvasóit a halál félelmetes közeledtével s az élet reménnyel teli felhőtlenségével, mialatt az idős Nagyapó példáján keresztül rengeteget tanít öregedésről, elengedésről, felejtésről, szeretetről, szerelemről és búcsúzásról. De talán nem is annyira tanít… inkább csak gondolkodásra késztet, még ha rengeteg érzésre, s az élet rendjére nem is találhatunk soha definíciót. Backman a maga különleges stílusával, fontos mondanivalójával, hol szívszorító, hol megmosolyogtató soraival mindannyiunk számára házhoz viszi a kezdőlökést, hogy kissé átértékeljük az életünk, a múltat, jövőt, szeretteinkkel való kapcsolatunkat – s hogy elfogadjuk: elbúcsúzni igenis meg kell tanulnunk.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Ti szeretitek a skandináv könyveket?

Olvastatok már mást Fredrik Backmantől? Melyik művét ajánlanátok még?