Gyilkosság a piros lámpás negyedben | M. J. Arlidge - Üsd, vágd

„Nincsen szánalom, nincsen jóság a világban. Csak a belek között kotorászó, a bánaton és a fájdalmon élősködő keselyűk.”

Eredeti cím: Pop Goes the Weasel

Sorozat: Helen Grace 2.

Oldalszám: 408

Megjelenés: 2016

Kiadó: Gabo

Ár: 3290 –

Egy ​középkorú férfi holttestére bukkannak Southampton piroslámpás negyedében. Az áldozatot brutálisan megkínozták, és kitépték a szívét. Pár órával később a szív küldeményként a halott férfi családjának küszöbén landol.

Helen Grace felügyelő nyomozni kezd, miközben újabb és újabb férfiak esnek a gyilkos áldozatául. A média a női Hasfelmetszőként emlegeti a sorozatgyilkost, aki megbünteti azokat a férfiakat, akik titokban prostituáltakhoz járnak.

A nyomozás nem várt fordulatokat vesz, és míg Helen a kirakós darabkáit próbálja összerakni, a gyilkos nem áll le, egyre leleményesebb gyilkosságokat hajt végre, és egyre érthetetlenebb, miért csinálja…

Levennem a polcról M. J. Arlidge könyvét egy teljesen spontán döntés volt – s mint az ilyenek általában, egy ideig komoly gondolkodóban tartott, hogy nem volt-e egyúttal hiba is. Bár az Üsd, vágd – szintúgy a Helen Grace sorozat egy-két másik kötete – már régóta a várólistám állandó lakója, mikor alkalom adódott volna elkezdenem, rendszerint a „majd legközelebb” kategóriájába esett, már említett hirtelen felindulásom után pedig szintén erős kényszer lett úrrá rajtam, hogy erre a „majd később”-re hivatkozzak. Nyugodt szívvel elintéztem volna annyival, hogy ez a műfaj nagyon nem az én világom, a komfortzónámtól pedig kábé oly messze esik, mint Makó Jeruzsálemtől. DE. Mégsem tettem. És így, négyszáz oldallal később ezt már cseppet sem bánom.

Távol álljon tőlem a negativitás – de tényleg –, mégis úgy érzem, jó lenne a könyv egyes hibáin még az értékelés elején túlesni, ezek közt pedig a legnyomósabb számomra maga az írásmód, s az író stílusa – vagy annak hiánya? – volt. Hol is kezdjem…

Utána olvasva kissé a szerző hátterének, karrierjének, a megoldás egy perc alatt egyértelművé válik: M. J. Arlidge ugyanis hosszú évek óta a tévénél dolgozik mint bűnügyi sorozatok forgatókönyvírója, ez pedig sokmindent megmagyaráz a regénye tálalásával kapcsolatban is. Több mint tizenöt év során mi sem könnyebb, mint egy szintig eggyéválni a munkájával, olyannyira, hogy ne bírja levetkőzni annak jegyeit karrierje más területén sem. Így történhetett, hogy az Üsd, vágd cselekménye akármennyire is sodró lendületű, számomra az olvasás sokáig mégis akadozó maradt. A tálalás darabos, töredékszerű, bár érvelhetnénk azzal, hogy a műfaj megköveteli, mégis túl lényegretörő, nem mutat irodalmi értéket, egyszerűen csak eszköz az író kezében, mely csakis a tények gyors felvázolását szolgálja. Épp, mint egy forgatókönyv. A fejezetek néhány oldalasak, pontosan szemléltetve a tévésorozatok vágásainak, helyszínek közti váltásainak pár percét. Ettől volt, hogy az oldalak csak úgy pörögtek le észrevétlenül – részemről viszont ez okozta azt is, hogy olykor csak úgy vánszorogtam, le akartam tenni, és kínosan sokszor vettem fel a telefonomat olvasás helyett. Szégyen, nem szégyen, így volt… de mentségül szolgáljon, script stílus ide vagy oda, a cselekmény fokozódásával már engem is sikerült teljes mértékben elkapni.

És innentől kezdve, kapcsolatom a könyvvel már egyre felfelé ívelt, mert hát én is ember volnék, és a szerzőnek sikerült hatnia – nem is kicsit – az agyam izgalomért felelős részére.

Bevallom, az alaptéma kapásból megmozgatta a fantáziám, láttam benne a lehetőséget, és piacon belül is egyedi dobásnak tűnt, talán ezért figyeltem fel legelőször a sorozatnak ezen kötetére. Valaki a prostituáltak szolgálatait igénybe vevő nős férfiakra vadászik, kegyetlen gyilkosságokat és csonkításokat hajtva végre áldozatain. Ütős, nem igaz? Ráadásul sebészi műgonddal kioperálja a férfiak szívét, melyek kis időn belül a megfelelő címre feladva, egy csinos kis dobozban végzik. Még egyszer megkérdem: rohadt ütős, na ugye?? Kapásból gondolkodóba ejt, az ember tudni akarja, mi készteti erre a gyilkost, elvégre nem egyszerű emberölésről van szó, az indíték valahol igazán mélyen kell gyökereddzen, és nyilván a merényletek módjának is jelentősége van.

A szerző már az első oldalakon belecsap a történet közepébe: csak hogy ismét a tévésorozatos példámmal élhessek, az első fejezet épp olyan, mint a theme song előtti képkockák fél perce, felkorbácsolja az érdeklődést, témát jelöl, hangulatot ad. Hatásos kezdés. Innentől több szál fut párhuzamosan: a rendőrség egyaránt nyomoz egy prostituált, egy futtató és a piros lámpás negyedben meggyilkolt férfiak halálának ügyében, ezek mellett pedig folyamatos figyelmet élvez egy gátlástalan újságíró szála, a női Hasfelmetszőként emlegetett sorozatgyilkosé, valamint fontosabb nyomozóinké is. Széljegyzet: ezúttal kimondottan örültem az E/3-as írásmódnak: elvégre a legjobb dolog a mindentudó elbeszélőben az, hogy neki hála az olvasó is mindent megtudhat. Vagy legalábbis majdnem… Tény, hogy a gyilkos kilétére nem derül így sem hamarabb fény, ellenben elspoilerezhetjük magunknak az előző részt, ha netalán még nem olvastuk. Jegyzet vége.

Lényeg a lényeg, adott egy ütős gyilkossági nyomozás, melynek a megoldásáig hosszú és rögös út vezet, közben pedig szép lassan feltárul előttünk egy rendkívül sötét és mocskos világ. A drogkereskedelem, a pénzért vett szex, az erőszak, kínzás hihetetlen méreteket ölt, s a látszólag legártatlanabbakat is besározza… vagy egyszerűen csak felszínre hozza a kis titkaikat? Nem akarok spoilerezni, de talán annyit elárulhatok, hogy sorozatgyilkosunk éppen csak ennyit tesz, megbünteti a képmutató, sötétben bujdosó mocskokat, akik a napvilágnál angyalnak tettetik maguk, míg az éjszaka leple alatt szörnyeteggé változnak. És megjegyzem, így történt az, hogy történetünk során a keresett bűnöző lett az egyik legemberibb és érthetőbb karakter. Üt, de így van. A kilétét gyakorlatilag lehetetlen azelőtt kitalálni, hogy az író önként bevallaná, mikor azonban fény derül a részletekre, mi sem világosabb és logikusabb. S egy része ugyan továbbra is hidegvérű gyilkos marad, közben már lehetetlen nem tekinteni rá áldozatként is. Hibátlannak éreztem e szál kivitelezését: lassan lépegettünk előre, s csak több áldozat halálának árán jutottunk elegendő nyomhoz, de minél többet vártunk, annál inkább betalált a csavar a végén.

És még egy utolsó gondolatot… a szereplőkről. Pedig nem akartam negatívkodni, főleg, mivel tetszett a könyv… de a helyzet az, hogy míg a cselekmény elvitte a prímet, a karakterek kiakasztottak. Hol jobban, hol kevésbé, eljutva egy olyan kellemetlen szintre, mikor a sorozatgyilkos indítékait, érzéseit világosnak éreztem, nyomozóink tettei felett azonban képtelen voltam napirendre térni. Helen a maga módján erős karakter, sokmindent átélt, amit nem érdemel ember, mégis talpon maradt, ennek ellenére sokszor egész egyszerűen önfejűnek és vakmerőnek tűnt. Sokat gondolkodott olyan dolgokon, amiken talán nem kéne, éles helyzetben viszont kikapcsolt, és gondolkodás nélkül cselekedett – sokszor csak felesleges veszélyt generálva. Charlie eleinte rokonszenvesnek tűnt, Tony szintúgy, azonban mindkettejüknél eljött egy pont, mikor túl gyengévé váltak ahhoz, hogy a maximális tiszteletemet élvezhessék. Akire viszont nagyon is kíváncsi lettem, az Mark… semmi nem derült ki róla, minthogy Helennel dolgozott és meghalt az előző részben, de nekem ez már elég. Tetszik a neve, tetszik, hogy nem tudok róla semmit… Esküszöm amúgy, épp amennyire haragudtam a spoilerek miatt, épp annyira kapóra jöttek ahhoz, hogy azonnal olvasni akarjam az Ecc, peccet is. Igaz, tudom már mi a vége, de még így is biztos meg tud majd lepni.  

Ajánlom a könyvet a krimi királyainak és királynőinek – szerintem ebben sem fognak csalódni –, és egyúttal azoknak is, akik eddig kételkedtek abban, hogy igazán képesek élvezni efféle könyvet. Ki tudja, talán csoda történik, és mégis. Ajánlom azoknak, akiket a szerző már megvett az Ecc, pecc c. előző kötettel, de ajánlom azoknak is, akik még nem olvasták, de annyira nem is akarják – igazán nem azért, de ez a rész kissé spoileres az Ecc, pecc csavarjának tekintetébe. Továbbá ki ne hagyjam, NCIS és hasonló szuper sorozatok rajongóinak szinte kötelező, instant tévés élményt ad… és egyáltalán: olvassátok! Ha bírja a gyomrotok…

Kedvenc karakterek:

A történet még az átlag kriminél is cselekményközpontúbbnak bizonyult, abból is inkább „forgatókönyv-feeling” kategóriásnak, így a karakterek – én úgy éreztem – csak holmi eszközök voltak az események előremozdításában, s ennél különb hangsúlyt többnyire nem kaptak. Azt könnyű volt eldönteni, kinek a jelenléte kellemetlen – mint pl. Harwood, Emilia –, esetleg ki kelt undort – az áldozatok, Anton –, a pozitív szereplőkkel ellenben nehéz volt dűlőre jutnom, mert többnyire egy visszafogott mértékig szimpatizáltam velük, ám rendszerint átléptek egy határt, ahonnan már ugyanígy képesek voltak bosszantani is.

Kedvenc részek:

Szintén egyszerűbb volna azt emelni ki, mit nem szerettem: például a halálba kívántam minden felesleges tököléssel töltött percet és ostoba, jelentéktelen kitérőt. Ebből egyenesen következik, hogy nagyon el tudott kapni a cselekmény generálta izgalom, rettentően vártam, hogy fény derüljön a tettesre, de azt is érdekesnek találtam, mikor rövid betekintőt kaphattunk abba, amint lecsap.

Kedvenc idézetek:

„Ki nem szenvedett? Mégsem lett mindenkiből kíméletlen szarházi.”

***

„Olyan régóta ki volt már éhezve a szerelemre és a szeretetre, hogy most túladagolta magát.

És nem akart leállni.”

Borító: 5/4

Valljuk be: egy csöpögő szív a vértócsájában nem kimondottan szép látvány, nem is valami bizalomgerjesztő… de éppen ettől passzol a könyvhöz annyira. Ha csak a történetet ismerem, s a borítót csak később láthatom, valószínűleg akkor is izgatott várnám, vajon a tervezők mernek-e lépni ezen a szíves szálon… és legnagyobb örömömre mertek! Beteg, gyomorforgató, de ha az Üsd, vágdról beszélünk, tökéletes: a minimalizmust adó fehér háttér, a cím különleges, szilánkos megoldása, végül a szív… kétségtelenül nem szép, de marha hatásos, és passzol is.

Pontozás: 5/4

Tartottatok már igazi NCIS maratont? Nem ilyen kis „három részt is megnézek egymás után” féle lötyögést, hanem igazi, két napon át tartó, nagyrészt csak alvással megszakított tömény sorozatnézést? Bevallom, én még nem, de valahogy úgy képzelem el, mint ennek a könyvnek az olvasását, és fordítva: számomra az Üsd, vágd is afféle NCIS maratonnal ért föl. Bár az ismerős arcok hiányoztak, a hangulat ezer százalékosan ott volt, a sztori pörgött, s valamennyi alkalommal, mikor úgy tűnt, az olvasó már tudhat valamit, az író bedobott valami csavart, ami lenullázta a nyomozás eredményét. Számomra kellett idő, hogy belerázódjak, leginkább a szerző kevéssé irodalmi, sokkal inkább darabos és forgatókönyvszerű stílusa miatt, de a cselekménnyel járó izgalom végül felülírta az emiatt érzett bosszúságom, s onnantól már én is nyughatatlanul vártam a piros lámpás negyed rejtélyes gyilkosságainak megoldását. Személy szerint tehát úgy érzem, hogy a kötet irodalmi értéket nem képvisel, kikapcsolódásnak azonban nagyon is jó, és valóban felér valami bűnügyi tévésorozattal, úgyhogy jószívvel ajánlom ezek kedvelőinek – de még azoknak is, akiknek hozzám hasonlóan kívül esik a krimi a komfortzónáján, ugyanis ez áttörés lehet. Nincs más hátra: ide nekem a többi részt!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Ti hogyan álltok a krimikkel?

Esetleg olvastátok már a Helen Grace sorozat valamelyik részét?

Beszélgessünk egyet kommentben ;)