Semmi hogyan, semmi miért | Josh Malerman - Ház a tó mélyén


„Szerette volna azt mondani, hogy van valami varázslatos ebben a tóban. Egy elásott kincs. Egy titokzatos hajóroncs. Egy szörnyeteg.”

Eredeti cím: A House at the Bottom of a Lake
Oldalszám: 160
Megjelenés: 2017
Kiadó: Fumax
Ár: 2200 –

Mindketten tizenhét évesek. Mindketten félnek. Mégis mindketten igent mondanak.
Tökéletes első randinak tűnt: végigkenuzni az ikertavakon, szendvicsekkel és sörrel a hűtőládájukban. Ám a két tizenéves, Amelia és James felfedeznek valamit a víz felszíne alatt, ami örökre megváltoztatja az életüket.
Két emelet.
Egy kert.
És a bejárati ajtó nyitva áll.
Egy ház a tó mélyén.
A fiatalok egyetlen szabályhoz ragaszkodnak: nem kérdőjeleznek meg semmit. Így teljes természetességgel veszik birtokukba ezt a mesés otthont. Persze, hogyan is létezhetne egy ilyen lenyűgöző hely ellenszolgáltatás nélkül? Ez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Miközben Amelia és James lépésről lépésre felfedezik a házat és egymást a hullámok között, egy örök igazság könyörtelenül bebizonyosodik:
Attól, hogy egy ház éppen üres, még nem biztos, hogy senki sem lakja.


Tudjátok, amíg csupán a szerző Madarak a dobozban kapcsán sokat hallott nevét, valamint a kiadó kissé dark műfajokkal dolgozó profilját társítottam a könyvhöz, meggyőződésem volt, hogy ez valami afféle borzongás lesz, amit totál nem nekem találtak ki – valami haladó szintű, vizes horrorba átcsapó rémisztgetés, ami az én beszariságommal nem kompatibilis. Később, mikor a könyvtár ajánlatát böngészve mintegy „mi vesztenivalóm?” alapon átfutottam a fülszöveget, kénytelen voltam felröhögni magamon: ahhá, szóval valami kis mitikával fűszerezett tinglitangli tinirománctól tartottam eddig. Értem. Hát, akkor – gondoltam – vágjunk bele, ártani nem árthat, 160 oldalon legalábbis semmiképpen.

Végül azonban, olvasás közben rá kellett jönnöm, hogy a Ház a tó mélyén végig az arany középúton halad, nem tér ki se jobbra, se balra. Egyszerre borzongat és melenget, megvan benne az első szerelem minden bája, ugyanakkor a víz alatti házat körüllengő baljós rejtélyesség is. 160 oldalon keresztül egyszerre drukkolhattunk a főszereplők szerelméért és túléléséért. Ez a két szál pedig végül úgy kapcsolódott össze, mint egy szerelmes pár: cserélgették a jellemvonásaikat, idomultak a másikhoz, így vált a ház története kissé rémisztő volta mellett romantikussá is, James és Amelia kapcsolata pedig az első szerelem nyilvánvaló varázsa mellett így tűnt olykor aggasztónak és kissé természetfelettinek. Most jól összezavartalak titeket, igaz?

Lényeg a lényeg, szerelem és hátborzongatás: ez a mi két fő irányvonalunk, Josh Malerman pedig nagyon értette a dolgát, mikor e kettőt elegyítve egy elejétől a végéig addiktív, és természetfelettisége ellenére tisztán valóságos érzést keltő történetet alkotott. A kivitelezés mellett azonban arról sem feledkezhetünk meg, mennyire egyedülálló ötlet alapján dolgozott: feltételezem legalábbis, hogy víz alatti házakról nem olvasunk minden nap. És még ha olvasnánk is… nem ilyenről, mint ez.

Ugyanis a harmadik tó felszínét egy majdhogynem élő-lélegző reneszánsz fakupac tetőszerkezete töri meg, ami pedig alatta rejtőzik, az emberek számára ismeretlen, ugyanakkor rémisztő, izgalmas és vonzó egyben – már ha van valakinek akkora szerencséje, hogy részese lehessen a csodának. Miért érzem úgy, mintha nem is a házról beszélnék? Ez a nevezetes ház pedig irányíthatatlan, szeszélyes, ugyanakkor minden millimétére különleges, értékes és szokatlan. Miért érzem úgy??? Mindent összevetve ez a víz alatti „kis” otthon messze élettel telibb, igazibb és összetettebb, mint a legtöbb ember, akit ismerek – azonban a rejtélyei mellett még annyi mást is mesél… rengeteg dolgot, amit ha meg akarunk érteni, muszáj kinyitnunk a szemünk-fülünk, és igazán odafigyelni.

De mielőtt ezt megtennénk, tanácsos volna visszaugrani a történet kezdetére: egészen addig a teljesen átlagos napig, mikor két teljesen átlagos tini teljesen átlagos módon úgy dönt, hogy először együtt randizik. Látjátok, nincs ebben semmi rendkívüli… azonban ez az utolsó pillanat, amíg James és Amelia bimbózó kis kapcsolatát mindennapinak lehet bélyegezni. A fiatalok kenutúrára indulnak,  s talán nem is hinnénk, hogy egy ilyen egyszerű tevékenység milyen hajmeresztő fordulatot vehet… de ami igazából történt, az nem más, csak a szerelem.

Felfedeznek együtt valami rendkívülit – valamit, amit világgá kürtölnének, mégis eléggé a sajátjuknak érzik ahhoz, hogy titokban tartsák, kettejük között. Valami olyat, ami megrémíti, mégis elemi erővel vonzza őket magához… valami varázslatosat, egy bűbájt. HÁT PERSZE HOGY A HÁZRÓL BESZÉLEK, MÉGIS MI MÁS LEHETNE? Oh, hogy te valami másra gondoltál a leírásokat olvasva…? Ez nem is hülyeség.


Long story short, James és Amelia egy víz alatti házra bukkannak, ez újkeletű titkuk pedig elemi erővel szippantja őket magába, hiába tanúsítanának olykor ellenállást. A második randevún már jobban felszerelkezve, búvárfelszereléssel keresik meg a házat, pár alkalom után pedig teljesen birtokba veszik, felfedezik a zugait, minden abszurditását – könyörgöm, lényegében odaköltöznek, ami számomra kicsit érthetetlen, hogyan kivitelezhető, de közben szintén szemléltet valamit. Jeez, annyira nehéz úgy beszélni erről a könyvről, hogy ne spoilerezzem el teljesen…

Mindenesetre nem telik bele túl sok időbe, hogy a fiatalok szembesüljenek egy hatalmas arculcsapással, egy hanggal, ami kis időre bizony eltávolítja őket felfedezett „bunkerüktől” – és egymástól is. Az események elsőre felvetik a kérdést, hogy talán nem is az igaz szerelem köti össze őket, csak a közös titok, ám van egy apró bökkenő: mert a ház maga a szerelem. És most ugorjatok vissza a poszt elejére, és nézzetek meg mindent alaposabban, amit a házról írtam.

Így válik egy thrillernek / horrornak titulált, lightos libabőrözésre finomított sztori egycsapásra metaforává, ezzel együtt minden természetfeletti volta ellenére a szerelem legéletszerűbb bemutatásává. Nem is akármilyené… az elsőé. És itt egy paradoxonban találjuk magunkat, mert a történet elvileg azért nem ijesztő, mert inkább a szerelemről szól, de persze az első szerelem igenis borzongós, marha félelmetes és ahogy sokan megélik, hardcore horrorba illő stresszel jár. Mi pedig megfigyelhetjük, ahogy főszereplőnk kapcsolatának tengervízszerű hullámzásának a ház körüli események csupán egyféle levetülései, egészen a kezdeti felfedezéstől a megszállotság határait súroló megbabonázott állapoton át egy olyan pontig, amikor minden szétesni látszik. Még felületesen olvasva is észrevehetjük hogy az utolsó fejezetek egy az egyben egy szakítás körüli időszakot idéznek: azt, mikor érzi az ember, hogy vesztésre áll, de végül talán nem is a szerelem elvesztését siratja, egyszerűen csak a közös emlékeket félti. S különösen nagy dolog ez egy első esetében.

Töredelmesen bevallom, hogy nem érzem magam valahavolt teljesítményeim csúcsán – csupán 160 oldalnyi szösszenetről van szó, kábé olyan vastag az egész, mint a telefontöltőm kábele, de a végletekig lehetne elemezni a szerző különleges stílusát, megoldásait, minden szimboólumot és metaforát, s legfőképp azt a függővégszerű különös teremtményt a végén, amiről őszintén azt sem tudom, mit gondoljak, de olyan érzést keltett bennem, mintha a történet még csak ott kezdődne… de azt érzem, elvesznék a sok mondanivalómban. Igazából már most ott tartok. Minden összevetve örülök, hogy a kezembe került Josh Malerman ezen kötete – bizonyára további regényeivel is teszek majd egy próbát –, különleges és formabontó olvasmányra leltem benne, noha egészen mást adott, mint amit vártam volna, s ez a tény ejtett számomra némi csorbát az élményen.

Kedvenc karakterek:

Igazából csak két fontos szereplőről beszélhetünk – hacsak magát a tavat nem számítjuk –, így a nagy választék nem okozhat problémát… más ellenben igen. Szó sincs róla, hogy James vagy Amelia ne lettek volna szimpatikus karakterek, tetszett mindkettejük bátorsága és kíváncsisága, kitartása és elfogadása, mégis, végig olyan távoliak maradtak az olvasóktól. Tőlem legalábbis. Úgy érzem, ők csupán bemutattak egy történetet, de az nem ízig-vérig az ő történetük – ahhoz nem sikerült őket kellően megismerni.

Kedvenc részek:

Ilyen rövidke történet esetében nehéz választani… de talán az a kacaj. Jeez, annak a hangnak, jelenetnek már a leírásától libabőrös lettem. Bár én megvoltam az extrémebb rémisztgetések nélkül mindvégig, azért nem mondom, hogy nem tetszett, hogy végre rájött kicsit a frász a fiatalokra. Mégis mit vár az, aki hívatlanul belak egy víz alatti rezidenciát? Na ugye.

Kedvenc idézetek:

„Úgyhogy inkább sétáltak. És beszélgettek. És továbbra is súlyos témáknál maradtak, mert bármennyit viccelődtek is, átéltek valamit. Láttak valamit. És együtt látták.”

***

„Egymást váltjuk egy teljesen őrült helyen. Úgy hangzott, mint… mint a szerelem.”

***

„Első randik. Kinek mesélne majd a fiú erről a randiról? Ahogy Ameliának mesélt a lányról, aki bowlingozás közben eltörte a karját, úgy mesélne valakinek róla, a lányról, aki lemerült a víz alá, és véreres, felpuffadt hullaként bukkant fel újra?”

Borító: 5/4

Kifejező. Rohadt kifejező. Ugyan képtelen vagyok teljes mértékben félretenni a tényt, hogy kiráz a hideg a víz látványától és gondolatától – a történetben is a lebegő halhullák voltak a kedvenceim a villogó szemükkel, képzelhetitek –, még így is el kell ismernem, hogy nem is tudnék elképzelni olyan borítót a könyvnek, ami jobban illene hozzá. Visszaadja a történetet, a hangulatot, a tipográfia pedig kellően minimalista ahhoz, hogy a figyelmet inkább magára a sztorira és a háttérben látható víz alatti ház rejtélyére terelje.

Pontozás: 5/4


Ház a tó mélyén – első látásra valami thriller/horror féle riogatása a jónépnek, nekifutva egy botladozó szerelmi történet, egészében viszont a kettő tökéletes harmóniája és együttműködése sokkal művészibben megkomponálva, mint azt várnánk. Úgyhogy el lehet dönteni, hogyan olvassuk ezt a könyvet: átsuhanunk rajta a felszínét érintve, így csupán az alapvető történetet fogadva be, vagy pedig a mélyéig merülünk, hogy ott aztán felfedezzük minden rejtett kincsét. Josh Malerman mesteri hangulatteremtését, a metaforáit, a hátborzongatás mögött meghúzódó tartalmat. Mert nem mondom, hogy nem jó az, ahogy a szerző érzékletes leírásai nyomán a legegyszerűbb dolgoktól is kiráz a hideg – egy haltól, egy ruhától, egy borsszórótól –, de James és Amelia története annyival többet mond ennél… és igazából egész másról, mint hinnénk.  Valami újról, elsöprő erejűről, félelmetesről és izgalmasról egyszerre, ami csak a miénk.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Olvastatok már Josh Malermantől?
Ajánlanátok tőle mást is?

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett az értékelésed és teljesen meghozta a kedvem a könyvhöz :D Szeretem az enyhébb thrillereket, a romantikus történeteket meg pláne, szóval felírtam a listámra!

    VálaszTörlés
  2. Én a Madarak a dobozban-t olvastam az írótól, nagy kedvencem az a könyv.

    VálaszTörlés