„[…] az eszkimók
tudják, hogy mindenki kapcsolatban áll mindenkivel – ember és állat, idegen és
idegen, férj és feleség, apa és gyerek. Megvágjuk magunkat és valaki más
vérzik. Megmentünk valakit és mi menekülünk meg.”
Eredeti cím: The Tenth
Circle
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2018
Kiadó: Athenaeum
Ár: 3999 –
A lányod azt állítja:
megerőszakolták.
Csakhogy a fiú, akit
vádol: a saját szerelme.
MIT TESZEL?
Daniel Stone egyedüli
fehér gyerekként nőtt fel egy amerikai eszkimó faluban, ahol anyja tanítónőként
dolgozott, míg őt kiközösítették és gúnyolták. Nem hagyta magát: rosszabb lett
minden rosszfiúnál, ivott, lopott és rabolt, amíg ki nem szabadult Alaszka vadonjából,
hogy kövesse művészi ambícióit, beleszeretett egy lányba és családot alapított.
Tizenöt évvel később
Daniel sikeres képregényrajzoló. Felesége Dante Isteni színjátékát tanítja a
helyi egyetemen; lánya, Trixie pedig a szeme fénye.
Trixie nem tud apja
sötét múltjáról – egészen addig, amíg egy randi rémálomba nem torkollik, és
Daniel újra azon kapja magát, hogy meg kell küzdenie az indulattal, ami talán
nemcsak őt emészti fel, de egész családját és a jövőjét is.
Jodi Picoult ebben a
regényében erősebb hangot üt meg, mint valaha. Vajon elég-e az apa és lánya
közötti elszakíthatatlan kötelék ahhoz, hogy a múlt hibáit végre elengedjük?
Nem hinném, hogy Jodi Picoult kortárs irodalomban betöltött
szerepét mélyebb magyarázat tárgyává kéne tennem, röviden viszont elárulom: az
ő tiszte az, hogy megírjon mindent, amitől más talán vonakodna; hogy
darázsfészkekbe nyúljon minden adandó alkalommal, hogy a tűzzel játsszon, mikor
az épeszű ember első gondolata az lenne, mennyire megégetheti így magát. Ez
azonban nem történik meg, ugyanis akármilyen kényes témák kerüljenek is az
írónő boncasztalára, akármennyire is vonakodjon az átlag olyan súlyos témákkal
nézni szembe, mint például a rasszizmus, a halálos betegségek, vagy az erőszak
különféle fajtái, végül mégis van valami abban, ahogy tálalja mindezt, amitől
egyértelművé válik: igenis szükség van a műveire a könyvpiacon. És a
gondolatainkban is.
Eddigi – sajnos egyelőre túl kevés – Picoult könyvem alapján
is megfigyelhettem, hogy az írónő minden történetével kicsit más oldaláról
mutatkozik be, most mégis kapásból azzal szembesültem, hogy A tizedik kör irányadó témája
majdhogynem egyezik az Ítéletével. Meglehet
nem mindegy, hogy „egyszerűen csak” nemi erőszakról, vagy ezzel egyben
pedofíliáról beszélünk, a végeredmény közel azonos, amit a könyvből vett
idézettel szemléltetnék:
„Sokan nem értik meg –
hacsak nem valami hasonló területen dolgoznak –, hogy a nemi erőszak és a
halálos autóbaleset áldozata egyformán megszűnik létezni. A különbség csupán
annyi, hogy a nemi erőszak áldozatának tovább kell folytatnia a mindennapos
rutint, mintha még élne.”
Ugyanúgy jelen van a – valószínűleg életre szóló – trauma,
ugyanakkor a bűntettet követő eljárás minden nehézsége is, a felek
szavahihetőségének vizsgálata egy olyan helyzetben, ahol mindenki csak a saját
igazát védi, és nincsenek is más szemtanúk, továbbá az elkövető valamint az
áldozat általános megítélése, ami, mint történetünk is rámutat, hatalmas erővel
bír, és rengeteg kérdést vet föl. Megannyi
kérdést, mint a témakör sajátjait.
DE! Mert mindig van egy de: akármennyit beszéljünk is az
erőszakról, akárhány könyv próbáljon is ilyen-olyan képet mutatni róla, s
tudjuk bár, hogy Picoultnak sem ez az egyetlen nemi erőszakkal foglalkozó
könyve, A tizedik kör mégsem
sorolható be az átlagba. Mert ami zseniális az írónő könyveiben, az az, hogy
sosem egyetlen témára épít – ennek köszönhetően nem csupán egy vélhetőleg
megerőszakolt lány történetét olvassuk, de egy démonaival küzdő apáét, egy
eltévedt anyáét, egy sokat megélt nyomozóét és egy olyan fiatal srácét is, aki
nem találja a kiutat. A tizedik kör
mindent elmond az erőszakról, de ennél többet is mutat. Másról is mesél. Arról,
ahogy szétesik egy házasság. A szülők felelősségeiről. Az első szerelem
őrületéről. A múlt elfogadásáról. Menekülésről. Hazugságról – legfőképp
önmagunknak. Ugyanis ez volna maga a tizedik kör.
Itt megjegyzem mellékesen, hogy a történeten végigvonuló
kicsit Isteni színjátékos, kicsit
szuperhősös szál, minden utalással meg képregénnyel együtt valami rettenetesen
bejött! Szoktam értékelni az efféle nyomvonalakat – ilyen például a Pokoli szerkezetekben a Két város regényére való hivatkozás –,
ami mellett haladhatunk, itt pedig különösen nagy szerepe volt a pokolnak: alig
telt el pár idilli oldal, majd némi tinisen túldramatizált könnyhullatás, és
hirtelen mindenki a pokol legmélyebb bugyrában találta magát – sőt, annál is
lejjebb. Egy olyan szinten, amiről még Dante, a pokol szakértője sem
hallhatott: a tizedik körben.
Bevallom, olykor én is ott éreztem magam… nem épp a legalsó
bugyorban, de azért egy olyan szinten, mikor már az orrnyergem masszírozgattam,
és vonakodva bár, de húztam egy strigulát a kontra listámra, amivel együtt
elrepült fél pont az amúgy 5/5-ös kis könyvemből. Ez az aljas tényező pedig
maga az egyik főszereplőnk, Trixie.
Én értem, hogy fiatal. Tudom, hogy ez egy kritikus kor,
taknyos tizennégy évesen mindenki nagyon felnőtt akar lenni, holott még távol
áll tőle. Értem én, hogy ilyenkor minden olyan nagyon drámai. Meg nagy
szerelem, meg menőség és királyság meg nemtudom. Mindent értek. Csak nem
érdekel. A lelkem már zsémbes nyugdíjas, és ez a tinihisztérika, ami Tixie
volt, nekem meghaladta olykor a tűrőképességemet, pláne a könyv kezdetekor. Jajj, tizennégy évesen elhagyott életem
szerelme, azt hiszem most alkalomhoz illően könnyekbe fojtom magam! – ne.
Ilyet nekem már ne. Amit Trixie művelt Jason visszaszerzéséért, mind-mind
rettenetesen gyermeteg húzás volt, és kapásból el is temette ezekkel a könyv
kezdete előtt megelőlegezett szimpátiámat az irányába.
És ha már itt tartunk, muszáj ismét kilyukadnunk a nemi
erőszak témájánál, mert talán nem leszek népszerű a véleményemmel, de azért
van, és ez a könyv szerintem tökéletesen szemléltette, amiről beszélnék. Nem
áll szándékomban elbagatellizálni az ügyet. Mert igenis borzalmas, tragikus, és
nem kívánjuk senkinek. És ha egy tökéletes világban élnénk, akkor nem lennének
olyan elcseszett, beteg emberek, akiktől a lányoknak, nőknek tartani kell, én
mégis azt vallom, hogy a potenciális áldozatoknak is lehet szerepe egy efféle
történésben. Nem vitatom, erőszakolnak meg lányokat, akik az elsőtől az utolsó
porcikájukig tele vannak jósággal, egyáltalán nem is kihívóak, és tegyük föl
farmert viselnek pulóverrel miközben fényes nappal sétálnak haza. De magamban –
és most már előttetek is – mindig felteszem a kérdést, hogy mit vár az, aki egy
elsőosztályú r*bancként viselkedik? Mit várt Trixie, aki mindössze tizennégy évesen
full sminkben, magassarkúban, kitett mellekkel parádézott, és az ölébe mászott
egy bulin minden srácnak? A szivárványos sz*póversenyről nem is szólva. A viselkedésével ő, és minden efféle lány kihívja
maga ellen a sorsot – szomorú, de így van. Egy ideális világban még így sem kéne
nemi erőszak történjen. De most figyeljetek: ez NEM egy ideális világ. Ideje
lenne felfogni, és alkalmazkodni hozzá.
Tudom, hogy elvárás lenne a történtekben Trixie-vel
érezni együtt… a fent leírtak fényében nekem ez mégsem ment. Lehetek ettől
kőszívű vagy kegyetlen, de a lánynak minden kacér porcikája kísértette az
Univerzumot. Ő pedig valljuk be, még élvezte is kissé a helyzetet. A figyelmet.
Ha jó „nőnek” tartják. Akarta Jasont – aztán más fényben látott mindent, mikor
meggondolta magát. Őszintén, többször esett meg a szívem az „elkövetőn”, mint az
áldozaton.
Így tehát, mint látjátok, a főszereplő okozott számomra némi
fejfájást, így hiába köthettünk hozzá számos nagy fajsúlyú és komoly témát a
nemi erőszak mellett is, mint a vagdosás vagy az öngyilkosság… én nem éreztem,
hogy túl tudnék látni rajta, hogy mindezt azért teszi, mert elhagyta egy srác,
akivel együtt volt… meddig is? Egy hónapig? És hagyjuk, hogy ezt az erőszak
okozta trauma vonta maga után. Olvassátok el. Jöjjetek rá magatok.
Akárhogy is, nekem megvolt a szilárd elhatározásom, hogy
szeretni fogom ezt a rengeteg lehetőséget tartogató történetet, így egy ponton megráztam
magam és eldöntöttem: nem hagyom, hogy Trixie elszúrja ezt nekem. Rá kellett
jönnöm, hogyha tinisen drámai személyét kicsit félreteszem, akkor csupa
érdekesség vár rám, amiatt igenis megéri ezt a könyvet forgatni. Az első számú
kedvencem az apja, Daniel: Trixie gyakorlatilag megosztotta vele a
főszereplőknek járó trónt, így szerencsémre elmondhatom, hogy legalább az egyik
központi figura közel került a szívemhez. Azt, hogy Daniel Stone mennyire jó
apuka, tökéletesen illusztrálta a lányát ért trauma utáni változása, az, ahogy
a kibillenthetetlenül nyugodt természetű férfiból egy családját védő „apatigrissé”
változott. Tetszett, hogy van története, háttere, hogy bár ködösen próbálja az
írónő kezelni a múltját, mégis egyértelmű kapcsolatot mutat a régvolt
történések és a jelen állapotok között. Szerettem a képregényeit, azt, ahogy
szenvedéllyel rajzolt, szenvedéllyel védte a családját, szerettem a
visszaemlékezéseit azokra az időkre, mikor Trixie még az icipici tündérlánya
volt, de azt is, ahogy Laura ügyét kezelte. Természetes, emberi dühvel, de
emberségesen.
„Az árulás éles kő a
hitvesi ágy matrca alatt: nyomja az oldalunkat, bárhogy helyezkedünk. Mi
értelme, hogy képesek vagyunk megbocsátani, ha a lelkünk mélyén be kell
vallanunk, hogy sosem leszünk képesek felejteni?”
Ha már itt tartunk, a házasságtöréssel bevezetett új szál, a
maga módján épp amilyen felesleges volt, annyira vált a történet érdekes
kiszélesítésévé: segítette tovább növelni a nemi erőszaknak, meg Trixie „elzüllésének”
lehetséges okait, ugyanakkor növelte a családi feszültséget. Általa jobban
kibontakozott a Dante féle pokol témája – IMÁDTAM Laura munkáját –, s ez
vezetett a könyv második felének rejtélyeihez is… amelyekről talán bölcs volna nem
rántanom le a leplet. Annyit mindenesetre elárulnék, hogy mindenre számítottam,
csak erre nem… ez a befejezés komolyan meglepett. Nem is annyira a megoldás…
azt sejtettem, inkább a végszituáció, amiben az utolsó oldalakon találjuk
magunkat. Nem épp happyend, de szerintem éppen ettől különleges.
Mindent összevetve, még a zavaró tényezőkkel együtt is egy
tartalmas, izgalmas, sodró lendületű könyvhöz volt szerencsém – bár az
érzelmeimet ezúttal kevésbé ragadta meg,
a figyelmemnek mégis minden rezdülését magáénak tudhatta A tizedik kör. Az írónő mélyremenően kidolgozott főszereplőket, és szintén
önálló történettel bíró mellékszereplőket alkotott, mi több, mindannyiuk saját
tragédiájából szőtt bonyolult szőttest, így sokoldalú és összetett lett a
történet. Különleges elemek – képregények, eszkimó kultúra bemutatása, stb –,
nyaktörő fordulatok, ütős befejezés. Bár számomra nem lett kedvenc az eddigi
Picoult könyveim közül, még így sem tagadhatom egy percig sem, hogy az írónő
ismét nagyot alkotott – és lassan kezdek benne kételkedni, hogy ő tud
egyáltalán nem alkotni nagyot.
Kedvenc
karakterek:
Gyengéim a jó apafigurák, így még a sötétebb oldalával
együtt is egyértelműen Daniel Stone vált számomra a leginkább kedvelt
szereplővé. Mindent akkora lélekkel csinált, egyszerűen élőnek éreztem, akár
arról olvastam épp, mennyire szereti a munkáját, akár arról, hogyan éli meg
ahogy majdhogynem szétesik a házassága, a családja, vagy arról, ahogy minden
igyekezetével védeni akarja a lányát aki pedig mennyire nem szolgált rá erre.
Ugyan él benne egy másik személy, akit a kemény alaszkai gyermekkora edzett,
Daniel még így is sugárzóan jó és tisztaszívű ember, amilyenből sokkal több
kéne erre a világra.
Kedvenc
részek:
Számomra a történet vége már túlontúl gyorssá és nehezen
követhetővé és kissé talán drámaivá? vált, így jobban szerettem az
erőszak és haláleset közötti időszakot: itt éreztem azt, hogy igazán témánál
vagyunk, olyan dologról beszélünk, ami szükséges, és azokról sem akárhogy.
Csavarosan, folyamatos kétségek közt tartva és ebből kifolyólag megáldva elég
agyalnivalóval.
Kedvenc
idézetek:
„Még az a hirtelen zuhanás sem fáj annyira, mint amikor utána hiába
próbálunk talpra állni.”
***
„Ha elég hosszú ideig
élünk valakivel, addig cserélgetjük a jellemvonásainkat, amíg magunkra ismerünk
a másikban. Csak elhagyunk egy személyiségjegyet, és legközelebb abban látjuk
viszont, akit a legjobban szeretünk.”
***
„A szülei éveken át
azt sulykolták belé, hogy bármi lehet belőle, bármihez kezdhet. Ezért akart
mindenáron felnőni – amíg el nem érte a kamaszkort, és bele nem ütközött a
valóság kőkemény falába. Ott aztán kiderült, hogy nem lehet belőle bármi. Nem
lehet például szép, okos vagy népszerű csak azért, mert ezt akarja.”
Borító: 5/5
A tizedik kör az
írónő könyveinek egységére való tekintettel hozza a megszokott stílust –
hatalmas szerencse hát, hogy valamennyi Picoult kötet egy rendkívül szerethető,
s harmonikus séma nyomán készül. A tipográfia egyszerű, a háttér sem
túlkomplikált, az összkép mégis rögtön megragadja a figyelmet, s – bár ez csak
a könyv elolvasása után válik érthetővé – a történet egy fontos momentumáról
árulkodik.
Pontozás: 5/4.5
Mi az a nem? Egy
fejrázás, egy eltaszító kar vagy egy konkrét szó? Hol kezdődik az erőszak?
Kinek a hibája? És hol találjuk a valóságot, ha az áldozat és az elkövető
egyaránt küzd a maga igazáért? Jodi Picoult elmesélt egy történetet, mint
előtte már oly sokan – mégis annyi mindent mondott ki, amit mások nem akarnak,
vagy akár nem mernek. A tőle megszokott alapossággal járta körül központi
témáját – ezúttal a nemi erőszakot –, kétes helyzeteket teremtett, ezeken
keresztül pedig a történet legvégéig gondolkodóban tartotta az olvasót jóról és
rosszról, igazságról és hazugságról, a szexuális bűncselekmények kissé
megfoghatatlan természetéről, valamint a hatásairól – nem csupán az áldozat, de
a családja életét is jobban górcső alá véve. Megjelentek egy apa aggodalmai, a
házastársi hűtlenség kérdése, tanulhattunk erről a földi pokolról, s arról is,
vajon lehetséges-e az embernek elmenekülni saját maga, az önnön múltja elől. Picoult
ismét egy fordulatos, érzelemmel és izgalommal teli regényt alkotott, amihez
további plusztpontokat varázsolt részemről minden hozzáadott különlegességgel,
legyen szó Dante Isteni színjátékának
kreatív felhasználásáról vagy akár a történet fontosabb momentumait kísérő
képregényekről.
Köszönöm a recenziós példányt az Athenaeum Kiadónak!
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése