A pokol legmélyebb bugyra | Jodi Pioult - A tizedik kör



„[…] az eszkimók tudják, hogy mindenki kapcsolatban áll mindenkivel – ember és állat, idegen és idegen, férj és feleség, apa és gyerek. Megvágjuk magunkat és valaki más vérzik. Megmentünk valakit és mi menekülünk meg.”

Eredeti cím: The Tenth Circle
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2018
Kiadó: Athenaeum
Ár: 3999 –

A ​lányod azt állítja: megerőszakolták.
Csakhogy a fiú, akit vádol: a saját szerelme.
MIT TESZEL?

Daniel Stone egyedüli fehér gyerekként nőtt fel egy amerikai eszkimó faluban, ahol anyja tanítónőként dolgozott, míg őt kiközösítették és gúnyolták. Nem hagyta magát: rosszabb lett minden rosszfiúnál, ivott, lopott és rabolt, amíg ki nem szabadult Alaszka vadonjából, hogy kövesse művészi ambícióit, beleszeretett egy lányba és családot alapított.
Tizenöt évvel később Daniel sikeres képregényrajzoló. Felesége Dante Isteni színjátékát tanítja a helyi egyetemen; lánya, Trixie pedig a szeme fénye.
Trixie nem tud apja sötét múltjáról – egészen addig, amíg egy randi rémálomba nem torkollik, és Daniel újra azon kapja magát, hogy meg kell küzdenie az indulattal, ami talán nemcsak őt emészti fel, de egész családját és a jövőjét is.
Jodi Picoult ebben a regényében erősebb hangot üt meg, mint valaha. Vajon elég-e az apa és lánya közötti elszakíthatatlan kötelék ahhoz, hogy a múlt hibáit végre elengedjük?

Nem hinném, hogy Jodi Picoult kortárs irodalomban betöltött szerepét mélyebb magyarázat tárgyává kéne tennem, röviden viszont elárulom: az ő tiszte az, hogy megírjon mindent, amitől más talán vonakodna; hogy darázsfészkekbe nyúljon minden adandó alkalommal, hogy a tűzzel játsszon, mikor az épeszű ember első gondolata az lenne, mennyire megégetheti így magát. Ez azonban nem történik meg, ugyanis akármilyen kényes témák kerüljenek is az írónő boncasztalára, akármennyire is vonakodjon az átlag olyan súlyos témákkal nézni szembe, mint például a rasszizmus, a halálos betegségek, vagy az erőszak különféle fajtái, végül mégis van valami abban, ahogy tálalja mindezt, amitől egyértelművé válik: igenis szükség van a műveire a könyvpiacon. És a gondolatainkban is.

Eddigi – sajnos egyelőre túl kevés – Picoult könyvem alapján is megfigyelhettem, hogy az írónő minden történetével kicsit más oldaláról mutatkozik be, most mégis kapásból azzal szembesültem, hogy A tizedik kör irányadó témája majdhogynem egyezik az Ítéletével. Meglehet nem mindegy, hogy „egyszerűen csak” nemi erőszakról, vagy ezzel egyben pedofíliáról beszélünk, a végeredmény közel azonos, amit a könyvből vett idézettel szemléltetnék:

„Sokan nem értik meg – hacsak nem valami hasonló területen dolgoznak –, hogy a nemi erőszak és a halálos autóbaleset áldozata egyformán megszűnik létezni. A különbség csupán annyi, hogy a nemi erőszak áldozatának tovább kell folytatnia a mindennapos rutint, mintha még élne.”

Ugyanúgy jelen van a – valószínűleg életre szóló – trauma, ugyanakkor a bűntettet követő eljárás minden nehézsége is, a felek szavahihetőségének vizsgálata egy olyan helyzetben, ahol mindenki csak a saját igazát védi, és nincsenek is más szemtanúk, továbbá az elkövető valamint az áldozat általános megítélése, ami, mint történetünk is rámutat, hatalmas erővel bír, és rengeteg kérdést vet föl.  Megannyi kérdést, mint a témakör sajátjait.

DE! Mert mindig van egy de: akármennyit beszéljünk is az erőszakról, akárhány könyv próbáljon is ilyen-olyan képet mutatni róla, s tudjuk bár, hogy Picoultnak sem ez az egyetlen nemi erőszakkal foglalkozó könyve, A tizedik kör mégsem sorolható be az átlagba. Mert ami zseniális az írónő könyveiben, az az, hogy sosem egyetlen témára épít – ennek köszönhetően nem csupán egy vélhetőleg megerőszakolt lány történetét olvassuk, de egy démonaival küzdő apáét, egy eltévedt anyáét, egy sokat megélt nyomozóét és egy olyan fiatal srácét is, aki nem találja a kiutat. A tizedik kör mindent elmond az erőszakról, de ennél többet is mutat. Másról is mesél. Arról, ahogy szétesik egy házasság. A szülők felelősségeiről. Az első szerelem őrületéről. A múlt elfogadásáról. Menekülésről. Hazugságról – legfőképp önmagunknak. Ugyanis ez volna maga a tizedik kör.

Itt megjegyzem mellékesen, hogy a történeten végigvonuló kicsit Isteni színjátékos, kicsit szuperhősös szál, minden utalással meg képregénnyel együtt valami rettenetesen bejött! Szoktam értékelni az efféle nyomvonalakat – ilyen például a Pokoli szerkezetekben a Két város regényére való hivatkozás –, ami mellett haladhatunk, itt pedig különösen nagy szerepe volt a pokolnak: alig telt el pár idilli oldal, majd némi tinisen túldramatizált könnyhullatás, és hirtelen mindenki a pokol legmélyebb bugyrában találta magát – sőt, annál is lejjebb. Egy olyan szinten, amiről még Dante, a pokol szakértője sem hallhatott: a tizedik körben.

Bevallom, olykor én is ott éreztem magam… nem épp a legalsó bugyorban, de azért egy olyan szinten, mikor már az orrnyergem masszírozgattam, és vonakodva bár, de húztam egy strigulát a kontra listámra, amivel együtt elrepült fél pont az amúgy 5/5-ös kis könyvemből. Ez az aljas tényező pedig maga az egyik főszereplőnk, Trixie.


Én értem, hogy fiatal. Tudom, hogy ez egy kritikus kor, taknyos tizennégy évesen mindenki nagyon felnőtt akar lenni, holott még távol áll tőle. Értem én, hogy ilyenkor minden olyan nagyon drámai. Meg nagy szerelem, meg menőség és királyság meg nemtudom. Mindent értek. Csak nem érdekel. A lelkem már zsémbes nyugdíjas, és ez a tinihisztérika, ami Tixie volt, nekem meghaladta olykor a tűrőképességemet, pláne a könyv kezdetekor. Jajj, tizennégy évesen elhagyott életem szerelme, azt hiszem most alkalomhoz illően könnyekbe fojtom magam! – ne. Ilyet nekem már ne. Amit Trixie művelt Jason visszaszerzéséért, mind-mind rettenetesen gyermeteg húzás volt, és kapásból el is temette ezekkel a könyv kezdete előtt megelőlegezett szimpátiámat az irányába.

És ha már itt tartunk, muszáj ismét kilyukadnunk a nemi erőszak témájánál, mert talán nem leszek népszerű a véleményemmel, de azért van, és ez a könyv szerintem tökéletesen szemléltette, amiről beszélnék. Nem áll szándékomban elbagatellizálni az ügyet. Mert igenis borzalmas, tragikus, és nem kívánjuk senkinek. És ha egy tökéletes világban élnénk, akkor nem lennének olyan elcseszett, beteg emberek, akiktől a lányoknak, nőknek tartani kell, én mégis azt vallom, hogy a potenciális áldozatoknak is lehet szerepe egy efféle történésben. Nem vitatom, erőszakolnak meg lányokat, akik az elsőtől az utolsó porcikájukig tele vannak jósággal, egyáltalán nem is kihívóak, és tegyük föl farmert viselnek pulóverrel miközben fényes nappal sétálnak haza. De magamban – és most már előttetek is – mindig felteszem a kérdést, hogy mit vár az, aki egy elsőosztályú r*bancként viselkedik? Mit várt Trixie, aki mindössze tizennégy évesen full sminkben, magassarkúban, kitett mellekkel parádézott, és az ölébe mászott egy bulin minden srácnak? A szivárványos sz*póversenyről nem is szólva. A viselkedésével ő, és minden efféle lány kihívja maga ellen a sorsot – szomorú, de így van. Egy ideális világban még így sem kéne nemi erőszak történjen. De most figyeljetek: ez NEM egy ideális világ. Ideje lenne felfogni, és alkalmazkodni hozzá.

Tudom, hogy elvárás lenne a történtekben Trixie-vel érezni együtt… a fent leírtak fényében nekem ez mégsem ment. Lehetek ettől kőszívű vagy kegyetlen, de a lánynak minden kacér porcikája kísértette az Univerzumot. Ő pedig valljuk be, még élvezte is kissé a helyzetet. A figyelmet. Ha jó „nőnek” tartják. Akarta Jasont – aztán más fényben látott mindent, mikor meggondolta magát. Őszintén, többször esett meg a szívem az „elkövetőn”, mint az áldozaton.

Így tehát, mint látjátok, a főszereplő okozott számomra némi fejfájást, így hiába köthettünk hozzá számos nagy fajsúlyú és komoly témát a nemi erőszak mellett is, mint a vagdosás vagy az öngyilkosság… én nem éreztem, hogy túl tudnék látni rajta, hogy mindezt azért teszi, mert elhagyta egy srác, akivel együtt volt… meddig is? Egy hónapig? És hagyjuk, hogy ezt az erőszak okozta trauma vonta maga után. Olvassátok el. Jöjjetek rá magatok.


Akárhogy is, nekem megvolt a szilárd elhatározásom, hogy szeretni fogom ezt a rengeteg lehetőséget tartogató történetet, így egy ponton megráztam magam és eldöntöttem: nem hagyom, hogy Trixie elszúrja ezt nekem. Rá kellett jönnöm, hogyha tinisen drámai személyét kicsit félreteszem, akkor csupa érdekesség vár rám, amiatt igenis megéri ezt a könyvet forgatni. Az első számú kedvencem az apja, Daniel: Trixie gyakorlatilag megosztotta vele a főszereplőknek járó trónt, így szerencsémre elmondhatom, hogy legalább az egyik központi figura közel került a szívemhez. Azt, hogy Daniel Stone mennyire jó apuka, tökéletesen illusztrálta a lányát ért trauma utáni változása, az, ahogy a kibillenthetetlenül nyugodt természetű férfiból egy családját védő „apatigrissé” változott. Tetszett, hogy van története, háttere, hogy bár ködösen próbálja az írónő kezelni a múltját, mégis egyértelmű kapcsolatot mutat a régvolt történések és a jelen állapotok között. Szerettem a képregényeit, azt, ahogy szenvedéllyel rajzolt, szenvedéllyel védte a családját, szerettem a visszaemlékezéseit azokra az időkre, mikor Trixie még az icipici tündérlánya volt, de azt is, ahogy Laura ügyét kezelte. Természetes, emberi dühvel, de emberségesen.

„Az árulás éles kő a hitvesi ágy matrca alatt: nyomja az oldalunkat, bárhogy helyezkedünk. Mi értelme, hogy képesek vagyunk megbocsátani, ha a lelkünk mélyén be kell vallanunk, hogy sosem leszünk képesek felejteni?”

Ha már itt tartunk, a házasságtöréssel bevezetett új szál, a maga módján épp amilyen felesleges volt, annyira vált a történet érdekes kiszélesítésévé: segítette tovább növelni a nemi erőszaknak, meg Trixie „elzüllésének” lehetséges okait, ugyanakkor növelte a családi feszültséget. Általa jobban kibontakozott a Dante féle pokol témája – IMÁDTAM Laura munkáját –, s ez vezetett a könyv második felének rejtélyeihez is… amelyekről talán bölcs volna nem rántanom le a leplet. Annyit mindenesetre elárulnék, hogy mindenre számítottam, csak erre nem… ez a befejezés komolyan meglepett. Nem is annyira a megoldás… azt sejtettem, inkább a végszituáció, amiben az utolsó oldalakon találjuk magunkat. Nem épp happyend, de szerintem éppen ettől különleges.

Mindent összevetve, még a zavaró tényezőkkel együtt is egy tartalmas, izgalmas, sodró lendületű könyvhöz volt szerencsém – bár az érzelmeimet ezúttal kevésbé  ragadta meg, a figyelmemnek mégis minden rezdülését magáénak tudhatta A tizedik kör. Az írónő mélyremenően kidolgozott főszereplőket, és szintén önálló történettel bíró mellékszereplőket alkotott, mi több, mindannyiuk saját tragédiájából szőtt bonyolult szőttest, így sokoldalú és összetett lett a történet. Különleges elemek – képregények, eszkimó kultúra bemutatása, stb –, nyaktörő fordulatok, ütős befejezés. Bár számomra nem lett kedvenc az eddigi Picoult könyveim közül, még így sem tagadhatom egy percig sem, hogy az írónő ismét nagyot alkotott – és lassan kezdek benne kételkedni, hogy ő tud egyáltalán nem alkotni nagyot.

Kedvenc karakterek:

Gyengéim a jó apafigurák, így még a sötétebb oldalával együtt is egyértelműen Daniel Stone vált számomra a leginkább kedvelt szereplővé. Mindent akkora lélekkel csinált, egyszerűen élőnek éreztem, akár arról olvastam épp, mennyire szereti a munkáját, akár arról, hogyan éli meg ahogy majdhogynem szétesik a házassága, a családja, vagy arról, ahogy minden igyekezetével védeni akarja a lányát aki pedig mennyire nem szolgált rá erre. Ugyan él benne egy másik személy, akit a kemény alaszkai gyermekkora edzett, Daniel még így is sugárzóan jó és tisztaszívű ember, amilyenből sokkal több kéne erre a világra.

Kedvenc részek:

Számomra a történet vége már túlontúl gyorssá és nehezen követhetővé és kissé talán drámaivá? vált, így jobban szerettem az erőszak és haláleset közötti időszakot: itt éreztem azt, hogy igazán témánál vagyunk, olyan dologról beszélünk, ami szükséges, és azokról sem akárhogy. Csavarosan, folyamatos kétségek közt tartva és ebből kifolyólag megáldva elég agyalnivalóval.

Kedvenc idézetek:

„Még az a hirtelen zuhanás sem fáj annyira, mint amikor utána hiába próbálunk talpra állni.”

***

„Ha elég hosszú ideig élünk valakivel, addig cserélgetjük a jellemvonásainkat, amíg magunkra ismerünk a másikban. Csak elhagyunk egy személyiségjegyet, és legközelebb abban látjuk viszont, akit a legjobban szeretünk.”

***

„A szülei éveken át azt sulykolták belé, hogy bármi lehet belőle, bármihez kezdhet. Ezért akart mindenáron felnőni – amíg el nem érte a kamaszkort, és bele nem ütközött a valóság kőkemény falába. Ott aztán kiderült, hogy nem lehet belőle bármi. Nem lehet például szép, okos vagy népszerű csak azért, mert ezt akarja.”

Borító: 5/5

A tizedik kör az írónő könyveinek egységére való tekintettel hozza a megszokott stílust – hatalmas szerencse hát, hogy valamennyi Picoult kötet egy rendkívül szerethető, s harmonikus séma nyomán készül. A tipográfia egyszerű, a háttér sem túlkomplikált, az összkép mégis rögtön megragadja a figyelmet, s – bár ez csak a könyv elolvasása után válik érthetővé – a történet egy fontos momentumáról árulkodik.

Pontozás: 5/4.5


Mi az a nem? Egy fejrázás, egy eltaszító kar vagy egy konkrét szó? Hol kezdődik az erőszak? Kinek a hibája? És hol találjuk a valóságot, ha az áldozat és az elkövető egyaránt küzd a maga igazáért? Jodi Picoult elmesélt egy történetet, mint előtte már oly sokan – mégis annyi mindent mondott ki, amit mások nem akarnak, vagy akár nem mernek. A tőle megszokott alapossággal járta körül központi témáját – ezúttal a nemi erőszakot –, kétes helyzeteket teremtett, ezeken keresztül pedig a történet legvégéig gondolkodóban tartotta az olvasót jóról és rosszról, igazságról és hazugságról, a szexuális bűncselekmények kissé megfoghatatlan természetéről, valamint a hatásairól – nem csupán az áldozat, de a családja életét is jobban górcső alá véve. Megjelentek egy apa aggodalmai, a házastársi hűtlenség kérdése, tanulhattunk erről a földi pokolról, s arról is, vajon lehetséges-e az embernek elmenekülni saját maga, az önnön múltja elől. Picoult ismét egy fordulatos, érzelemmel és izgalommal teli regényt alkotott, amihez további plusztpontokat varázsolt részemről minden hozzáadott különlegességgel, legyen szó Dante Isteni színjátékának kreatív felhasználásáról vagy akár a történet fontosabb momentumait kísérő képregényekről.

Köszönöm a recenziós példányt az Athenaeum Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése