Mona Awad - Antilányregény

„Később majd rohadt gyönyörű leszek. Utolérem az orromat, és ki fogok fejleszteni valamiféle evészavart. Egész életemben éhes és mérges leszek, de mindeközben baromi jól fogom magam érezni.”

Eredeti cím: 13 Ways of Looking at a Fat Girl

Oldalszám: 304

Megjelenés: 2017

Kiadó: Athenaeum

Ár: 3499 –

A ​könyv története titkos ajándékot rejt.

Adunk neked vele egy barátnőt. Kicsit zűrös a csaj, az igaz, de nagyon szerethető, mert tényleg mindig őszinte, mert elképesztő sztorikba keveredik folyton, és mert olyan viccesen tud ruhát próbálni, ahogy senki más. Ő Lizzie, a kövér lány. Aki különben nem is kövér, csak azt hiszi magáról. Ez a dilije. Hogy dagadt. Meg hogy biztos nem kellene egyik fiúnak sem. Ne tudd meg, milyen pasikra hajt, még egy rockzenésszel is összejött. Abból jó nagy gáz lett, majd elmeséli.

Lizzie olyan, mint te – boldog akar lenni. Talán kicsit megelőzött téged: ő már végigcsinálta. Légy vele türelmes, kérlek! Ő azért bukdácsol ennyit, hogy neked már ne kelljen. Elköveti helyetted a hibáidat. Nevessetek, sírjatok együtt!

És íme, itt állunk csatám helyszínén, miután megküzdöttem egy könyvvel, amitől mindenki óva intett, s amivel végül képzeletben kezet ráztunk, hogy aztán becsülettel letegyük a fegyvert. Kölcsönösen. Te nem bántasz engem, én nem bántalak téged. Féltem ugyan, hogy a bizalmam, a ki tudja honnan szalajtott hirtelen pozitivitásom és reményeim a kukában végzik, ennek ellenére hagytam befelé áramlani mindent, amit Mona Awad – Antilányregénye adni tudott: egyaránt a legnagyobb ostobaságokat, s az ezek közt rejtőző bölcsességeket. Senki ne ítéljen első benyomás alapján, ez a könyv ugyanis a megtévesztés nagy mestere. Csak sajnos le kell fejteni róla pár réteget, mielőtt megcsillan a fény az értékein. Bár sokszor fájt, én rettentően örülök, hogy kitartottam.

Mert ez a regény végül is minden, amit nem vártunk tőle. Bár a borító, talán még a fülszöveg, a frappáns kis cím is ezt sugallja, nem egy csevegős-csacsogós, pasikat kidumálós, pizsiben körmöt lakkozós történetről beszélünk, nincs semmi romkomos cukormáz. Az a helyzet, hogy az Antilányregény messze komolyabb, mint amilyennek mutatja magát, olyannyira, hogy ha hagyjuk pár órára lehullani a falainkat, s csőstül beengedni a gondolatait, akkor rájövünk, hogy üt. Keményen.

13 történetünk főszereplője Lizzie. Azaz Beth. Elizabeth. Liz. Vagy más néven a kövér lány – legalábbis neki szent meggyőződése, hogy az, s tartson épp akárhol az életében, mutasson akármennyit a mérleg, az egykori súlyának érzése és emléke mindig körüllengi. Különös főszereplőről beszélünk. Egy olyan lányról, akit a szívünk mélyén egy picit mindannyian megértünk, ugyanakkor könnyedén elítéljük a viselkedése miatt: ugyanis teljes lénye nem sugároz semmi pozitivitást. Összességében, Liz – vagy Beth, Eliza, hívassa magát épp akárhogy – nem egy jó ember. Nem éppen kedves, vagy törődő. Nem jó barát, nem jó lány és nem jó feleség. Valaki olyan, aki kész elítélni mindenkit, aki más mint ő, ugyanakkor a hozzá hasonlóakat is megvetéssel szemléli. Én azonban azt mondom, ez a könyv egyetlen kritikus pontja, amin muszáj túllendülni: mert az Antilányregény nem arról szól, hogy főszereplője milyen ember, vagy mennyire ribis, mennyire logikátlan, mennyire utálkozó tud lenni. Sokkal inkább arról, mitől is vált ilyenné.

Az előbb azt mondtam, főszereplő… de az igazat megvallva én úgy érzem, Liz nem is annyira főszereplője volt a történetnek, mint inkább segédeszköz az írónő kezében. Egy baromi éles tükör, ami az emberi természetet és az önképzavart a legfájdalmasabban tárja elénk, olyan módon, hogy akaratlanul is felidézze bennünk is valamennyi aggályunkat a saját testünkkel, értékünkkel kapcsolatban.

Nehéz nem érezni a kapcsolódást a leírtakkal. Hol erősebben, hol kevésbe, hol egyáltalán nem, máshol viszont könnyfakasztóan pontosan. Bizonyára a fiúknak is akadhatnak hasonló problémáik, ez a könyv azonban elsősorban hozzánk, nőkhöz szól, ezért megkérdezlek titeket, csajok, mikor éreztétek magatokat utoljára maximálisan elégedettnek magatokkal?  Még ha sokszor nem is mondjuk ki hangosan, mégis hányan utálunk magunkon valamit annyira, hogy gondolkodás nélkül megváltoztassuk? Hányan látjuk magunkat csúnyának, ha tükörbe nézünk?

Sosem egyszerű arról beszélni, hogyan látjuk önmagunk. Talán kissé fájdalmas, talán árulásnak érezzük saját magunkkal szemben, ha rávilágítunk a hibáinkra, ami engem illet, én pedig fenntartom, hogy egyetlen ember bánthat engem, az pedig én vagyok. Máskülönben bekapcsol a védekezés. Gyors storytime következik, hogy szemléltessem: pár hónapja konkrétan kaptam egy pontszámot. Egy tízből nyolcast – ami elismerem, jól hangzik ahhoz képest, hogy én, amennyiben jó napom van is csak max egy gyenge hatost adnék magamnak, mégis, tudjátok mi volt az első gondolatom, amikor valaki felém öklendezte ezt a képtelen gondolatot? Hogy mégis mi az, hogy nyolc?! Én egy cseszett nagy tízes vagyok, már elnézést! És abba már inkább ne is menjünk bele, milyen férfi az, aki nyíltan pontoz egy nőt… mert az már egy másik történet. A lényeg, amit mondani akartam tehát ez: másokkal szemben kiállok saját magam mellett. Kikértem magamnak, mikor egy iskolai vizsgálaton az orvos rám nézett és kijelentette, hogy anorexiás vagyok. És mindenki elmehet a fenébe, aki fél általánoson keresztül gúnyt űzött a testalkatomból. De amikor beüt a „selfhate o’clock”, akkor senkinek egy szava sem hasonlítható azokhoz, amiket magamról gondolok, és ez gyilkos egy érzés. Hogy egyik barátnőmet idézzem, saját magunk legnagyobb „bully”-jai tudunk lenni, mert akár cseszegetnek, akár békén hagynak, de talán senki sem olyan kemény velünk, mit mi magunk.

Ez az önostorozás, önutálat mozgatja Lizt is, s ha elég sokáig követjük őt figyelemmel, láthatjuk, hogy az önmagáról alkotott képe és a környezete véleménye oda-vissza hatnak egymásra, de aki az egészet kezdi, az maga Liz. Ugyanis súlytól függetlenül bárki lehet megnyerő karakter, vagy szerethető és fontos ember. A lány viszont, azzal hogy lebecsülte saját magát, ugyanezt váltotta ki másokból is, az így érkező visszajelzések pedig tovább mélyítették az önbizalomhiányát. Ördögi kör ez, melyből Liz olyannyira képtelen volt kitörni, hogy egykori súlyának árnyai, s a kövérségtől való félelem folyton ott lebegett körülötte még évekkel a fogyása után is. Ilyen érzésekkel tele pedig hiába hitte, hogy a boldogság felé halad, azt igazából sosem érhette el.

Mona Awad kényes témához nyúlt, mikor úgy döntött, ezzel a tizenhárom történettel végigvezet minket Lizzie útján, de úgy érzem, az önbizalomhiány, s a lányok önmagukkal való rossz viszonya is olyan dolgok, melyekről fontos beszélni, nem lehet úgy tenni, mintha nem léteznének. Nyilván egy könyv nem változtathat ezen, de talán segít jobban belelátni ebbe a negatív érzelemvilágba, s megismerni a hatásait.

Az első pár történet az önbizalom hiányának kiszolgáltatottságát festi le: a külvilágtól való visszajelzések fontosságát, az egyenlőtlen erőviszonyú barátságokat, az igények alábbadását, a kihasználtságot, azt, ahogy egyetlen bók csodákra képes, s azt is, milyen könnyű benneragadni egy szar kapcsolatban, ha az ember lebecsüli önmagát. Liz elragadtatott és odaadó állapotától egyre közelebb sodródunk egy kiüresedett, teljesen passzív, közönyös lányéhoz, szemtanúi lehetünk annak, milyen érzés nap mint nap szemben ülni olyan emberekkel, akik annyival szerencsésebbek nálunk, s milyen plus size-ként kínlódni a próbafülkében. A következő – a hetedik és nyolcadik – fejezetek számomra a történet csúcsát jelentették, ugyanis ekkor a hangsúlyos súly-gondok mellett fontosabb szerepet kapott a család is, ennek köszönhetően pedig Lizzie páncéllal védett belső világából is feltárult olykor egy-egy darab.

Innentől már új fejezet nyílik a lány súllyal való küzdelmében, s bár a történet eddig sem volt piskóta, talán Liz fogyásától kezd keményen ütni az az irány, amerre halad. A változtatni merésnek az egészséges formája a lehető legjobb fordulat és üzenet egy ilyen történetben, főszereplőnk példáján keresztül viszont egy szélsőséges esetet ismerhetünk meg. A cél világos: nyilvánvaló, hogy a lány pozitívabban látja majd magát, ha lemegy pár kiló, a pozitívabb önkép pedig már szinte egy pozitívabb élet… ám a kitartó munka, az edzés, az önmegtartóztatás csupán külsőleg éri el az eredményét Lizzie esetében. A fogyásért folytatott küzdelem kiölt belőle minden boldogságot és jókedvet, a napjai egyedül a salátából, a kondiból és magvakból álltak, s beszorult saját maga, s mások elvárásai közé (tovább akar fogyni, de közben nem akar olyan nőnek tűnni, akinek ez jelent mindent), ettől pedig tovább fokozódott benne a feszültség s a gyűlölet. Maga iránt, a világ iránt. Mindig többet és többet akart, minden fejlődése hiábavalónak bizonyult, mert sosem lett magával elégedett – s itt jön a legnagyobb igazság, amire e 300 oldal bárkit ráébreszthet: amíg nem szereted önmagad, addig mások sem fognak. Így végül, ahogy csökkentek a hátralévő történetek, egyre nőtt a boldogtalanság, az elégedetlenség, Liz pedig hozzáállásával nem csupán magát, de környezetét, kapcsolatait is megmérgezte. Ez a negatív példa szerintem mindent elmond, amit kell. A boldogság ugyanis nem súlyfüggő, ahogy a szépség sem.

Vessünk össze mindent. Tudom, hogy roppant megosztó könyvről beszélünk, ami sajnálatomra sokak szívéhez nehezen találta meg az utat, én mégis nyugodtan fogom ajánlani, hibái ellenére is. Mert ha az olvasó nem adja fel az első buktatónál, ez a kis kötet igenis bebizonyítja, hogy megéri azt a ráfordított pár órát. Fájdalmat okoz, szembesít rengeteg dologgal, amivel nem nagyon vágyhatunk szembenézni, de végig hű és bölcs társ a szomorkodásban, amit ugyanolyan mélyen átérezhet egy túlsúlyos fiatal lány, és én is, akit a vékony testalkatáért csúfoltak anno. Az Antilányregény mindenki belsőjének megmozgatja egy elégedetlen részét, ugyanakkor az írónő fontos igazságokra döbbent rá minket történetei által, melyek épp ahogy előhozzák önmagunkkal kapcsolatos ellenérzéseink, úgy nyújtanak némi segítséget is.

Kedvenc karakterek:

Bár úgy érzem az átlagnál jobban tudtam értékelni a könyvet, azt be kell valljam, hogy karakterek tekintetében háromszáz oldalnyi mélyrepülés az egész. A férfiak vagy furák vagy szemetek, a nők/lányok idegesítőek, r*bancosak vagy mindkettő egyszerre, főszereplőnk maga pedig kiszámíthatatlan és ítélkező, s bár az előbbit még felírhatom az önképzavarai velejárójaként, az utóbbit sosem toleráltam jól, és most sem sikerült. Szóval passz. Nincs kedvencem.

Kedvenc részek:

Számomra Elizabeth első pár története még túlságosan ontotta magából egy kétségbeesett tinilány érzését, zavart ahogy a barátai befolyásolták, ahogy butaságokba keveredett… igazán élvezhetővé számomra a 8. fejezettől kezdve váltak a dolgok, ekkor  ugyanis – ha csak nagyon óvatosan is – beláthattunk a lány közönyös álarca mögé. Bár itt is tartotta magát, a fájdalma óhatatlanul átsugárzott a sorok közül, s ettől lett végül annyira emberi ez a fejezet. Emellett még a tizenegyedik történetet emelném ki, Liz életének manikűrözős részét, ugyanis egy ilyen egész egyszerű tevékenység is rengeteg fontos gondolatot vetett fel.

Kedvenc idézetek:

„Ha egyedül leszünk felfelé menet a liftben, az mondja majd, helyes vagyok. Nem szép – helyes. Sem ő, sem más férfi nem fog még hosszú, nagyon hosszú ideig szépnek hívni.”

***

„Meg levág egy nagy darab sajttekercset. Aztán közli, hogy vannak idegesítő emberek. Akik nagyon-nagyon idegesítik. De igazából senki, aki megérdemelné az utálatát. Az utálathoz sok energia kell, ő pedig fáradt mostanában.”

***

„Ez nem lehangoló, csak egy kicsit szomorú. A szomorú lehet szép. A szomorúság engem boldoggá tesz.”

***

„Már letettem arról, hogy egy konkrét súlyhoz tartsam magam, tudod? Úgy érzem, így egészségesebb vagyok. Lelkileg, mármint.”

Borító: 5/4

Az Antilányregény borítója a visszafogott és a totál cukormázas határmezsgyéjén billeg: a tipográfia igényes és egyszerű, amit imádok, a rózsaszín (amúgy ételek vízjelével tarkított) háttér, s a fánkok pedig adnak valami extrát, valami nagyon csajos érzést, ha az ember rájuk néz – meg persze éhséget. Naná. És én igazán, nagyon szeretem ezt az összképet, de van egy pont, aminek egyszerűen mennie kell: ugyanis a borító minden csajos, vidám kisugárzása félrevezető. Nem csivitelős chitchat lesz ez a háromszáz oldal, hanem kemény munka, testképzavarral való küszködés. Történetünk bőven kevésbé édes, mint azt ez a gyönyörű fedél sugallná.

Pontozás: 5/4

A fülszöveg nem hazudik, a történet bizony tényleg titkos ajándékot rejt. Meglepetést. S hogy képesek leszünk-e valaha értékelni ezt, csupán azon múlik, hogy a csomagolást piszkálgatjuk a végtelenségig, vagy vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy ki is bontsuk ezt a kis csomagot, lefejtsünk róla minden felesleges réteget, hogy eljussunk a lényegig. Bár eleinte nekem is voltak kétségeim, a felszín elsőre félrevezetett, én végül eljutottam az ajándékig: az üzenetig, amit mind a tizenhárom történet közvetít felénk. Nem mondom, hogy nem fájt… mert testképzavarról beszélni valahogy mindenképp fájdalmas, hiszen valahol, még ha igazán mélyen is, de legtöbbünkben él egy rész, amely az utálatával belülről emészt minket. Szerintem ezért egyszerű felvenni a regény fonalát, az Antilányregény ugyanis nem a kövér lányok könyve… hanem egyszerűen csak minden olyan lányé, aki nem szeret tükörbe nézni. Mona Awad 13 ütős történeten, s egy különös lány bukdácsolásán keresztül világít rá az önkép problémák személyiségformáló hatásaira. Eközben pedig valamennyiünk szemét felnyitja, s gondolkodásra készteti az olvasót ahelyett, hogy a szájába rágná a tanulságot, ugyanis tudja, hogy az elfogadáshoz vezető út önmagunkban kezdődik.

You are beautiful…

A recenziós példányt hálásan köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!