Tracy Brogan - A legjobb orvosság | Blogturné + Nyereményjáték

„Nincs olyan, hogy tökéletes férj. Vagy tökéletes feleség. Vagy tökéletes házasság. Néha a szerelem felülírja a logikát, és az a legjobb, ha egyszerűen csak követed a szíved.”

Eredeti cím: The Best Medicine

Sorozat: Bell Harbor 2.

Oldalszám:

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Arany Pöttyös)

Ár:

Bell ​Harbor összes lakója férjet akar szerezni a karrierista plasztikai sebésznek, Evelyn Rhoadesnak. Mindenki, kivéve Evelynt… talán. Még ha férjhez is akarna menni (amit, ugye, nem akar… legtöbbször), a leendő férje személyét soha nem bízná olyan bizonytalan tényezőre, mint a sors. Nem, ha már arra adja a fejét, hogy talál valakit, akivel összeköti az életét, azt bizony tudományosan fogja tenni: alaposan átgondolt követelménylistával és egy internetes randi oldalon.

Ám amikor az ittas, törvényszegő Tyler Connelly egy lopott jet-skinek köszönhetően berobban az életébe, rakoncátlan érzelmek csendesítik el a józan ész hangját. Nem kétséges, hogy a férfi szexi, sármos, és eltökélte, hogy felhívja magára Evelyn figyelmét, de minden bizonyíték azt erősíti, hogy a lehető legrosszabb jelölt. Túl fiatal a nőhöz. Túlságosan is ellenállhatatlan. Iskolázottságban viszont alulmarad. És, ó, igen, ráadásul Evelyn páciense.

De Tyler első kézből tudja, hogy a legjobban kidolgozott tervek is összeomolhatnak a végzet súlya alatt. Most már csak annyi a dolga, hogy megtanítsa Evelynnek, szívügyekben a szerelem győz a logika felett.

Történt, aminek történnie kell, ha az ember kézbe vesz egy romantikus, chiclitként felcímkézett történetet: halálra rémül már előre is, a várható női fecsegés mennyiségétől, majd (jelen esetben kb. két mondat után) megdöbbenve jön rá – ismét –, hogy egy limonádé műfajban is vannak olyan kiemelkedő darabok, amiért bőven megéri bizalmat szavazni. Tracy Brogan pedig minden alkalommal megmutatta számomra, hogy megéri neki esélyt adnom – először, másodszor, harmadszor is, és mostantól akárhányszor, ha meglátom majd egy-egy könyvét, ugyanis A legjobb orvossággal nálam kimaxolta a pozitív bemutatkozás fogalmát.

Mikor elkezdtem a történetet, egy ideje már nem nyúltam romantikus könyvhöz – drámai visszatérésemhez pedig úgy érzem, éppen ez volt a tökéletes olvasmány. Semmi tinis szenvedés és dráma, mínusz idealizálás: erre volt szükségem, és meg is kaptam egy harmincöt éves plasztikai sebész, Evelyn, és egy kétes életű, de roppant szerehető srác, Tyler története által. Persze szinte műfaji követelmény egy happy end meg a felhőtlen boldogság, de úgy érzem, az írónőnek egy, a szokásosnál messze életszerűbb és természetesebb folyású úton sikerült elvezetni az olvasót odáig, nem szivárvánnyal és unikornisokkal. Szembesített a fennálló problémákkal. A nevükön nevezte őket. Ha meg kellett, akkor köpött rájuk… de csak ha a karakterek rábólintottak. Így lehetett kerek a világ.

Főszereplőnk, Doktor Evelyn Rhodes úgy éreztem kapásból egy biztos, felnőtt alapot kölcsönzött a könyvnek: szakmája bebetonozta az életcélját, lehetőséget nyújtott rá, hogy a tipik chiclitekbe illő „csak egy pasival lehetne teljes az életem” típusú picsogó madárka helyett egy sikeres és magabiztos, határozott nőt alakítson, akinek van életcélja, vannak elképzelései, és képes önállóan megállni a lábán. Ezt pedig sikerült természetes hatást keltve adagolni be, és nem esni át a ló másik oldalára – mert elárulom, hogy az életképtelen szereplők mellett engem még az erőltetetten „én erős, független nő vagyok és senkire sincs szükségem!” szlogent toló pukkancsokkal lehet kibillenteni a nyugalmamból. Elégszer panaszoltam már ezt el egy-egy értékelés során, tudjátok. 

Mindenesetre Evelyn az erős és önálló szavakat a legpozitívabb értelmükben alkalmazta, a munkájában pofesszionális volt és hivatalos, a „civil” életében pedig laza és marha szarkasztikus, ami nálam akkora pluszpont, mint a ház. Ezekkel egyensúlyban pedig tökéletesen hozta az aggódó lányt, aggódó barátnőt, a méhének szintén aggódó gazdáját… és egy egyszerű harmincötéves nőt, egy ilyen megszokott gondjaival. Leszámítva persze azt, hogy az állítólagos gondok nagy részét ő maga nem tartotta problémának – kisvárosának lakói viszont annál inkább szívükön viselték az ügyet. Elvégre harmincöt, ketyeg a biológiai óra és se pasi, se gyerek… csak túlórák és extra műszakok vannak, közbeiktatva egy-egy háznézéssel. Bár Evelynnek meggyőződése, hogy ez vágyai netovábbja, és nem igazán vonzza a pasi-projekt, akad két elvetemült barátnő, egy szerelemtől eszét vesztett anya plusz egy teljes település, aki jobban tudja nála, hogy mire van szüksége. Ez… ez annyira alap.

„Ez volt a hátránya, ha az ember egy ilyen apró, összetartó közösségbe költözött: a magánélet teljes hiánya. A város legújabb orvosaként legalább annyira izgattam Bell Harbor jó lakóinak a fantáziáját, akár egy meteorit, ami leveri a keresztet a Szeplőtelen Fogantatás Szent Alajos Templomának tetejéről. Úgy tűnt, a városban mindenki tisztában van azzal, hogy egyedül élek egy apró lakásban, házat akarok venni a tóparton, és tartósan szingli vagyok. A legutóbbi tény mindenkit nagyon nyomasztott.”

Így tehát némi hadakozás után enged is a nyomásnak – de kizárólag azért, hogy mindenki lenyugodjon a fenébe és békén hagyja a „miért nem jársz senkivel?”, „mikor lesz az esküvő?” és „hol a gyerek?” kérdésekkel. Meg persze azért, mert a szíve mélyén egy picit talán mégis akarja azt a férjet, a kölyköket meg aztán pláne… de minek így kockáztatni?

Ráadásul mire megszüli az elhatározást, hogy regisztrál egy online társkeresőre, s teljes követelménylistát állít össze leendő jövendőbelije kvalitásairól, azon kapja magát, hogy egy, ezeknek az elvárásoknak nyomokban sem megfelelő pasiról fantáziál, alsóbb testtájai pedig bőszen támogatják ebben, elnyomva olykor a józan esze hangját. De ilyenek ezek a megvaduló hormonok.

És apropó hormonok, ugyanis a jet-ski fiaskójának köszönhetően összevarrásra ítélt arcú Tyler és a feladatot ellátó Evelyn kialakuló kapcsolata az a tipikus első látásra dolog, a legtöbb romantikus regénnyel ellentétben azonban végre nevén nevezi a dolgot: az erős fizikai vonzódást. Nem a szerelmet. De nem ám. A hormonok gonosz összjátékát. A szexuális vonzalmat. Azt, hogy még színjózan főhősnőnk is elveszíti az eszét, ha a teste megszólal és kiabálni meg követelőzni kezd, hogy mit akar – azt a szimmetrikus arcot meg a kockákat a hasán. Olyan ez az egész, mint egy bazinagy csokoládés muffin a cukrászda pultján: csokidarabokkal, extra öntettel és totál ingyen. Az ember fejében a diabétesz szó zakatol és máris tervezi, hogy miféle salátás diétával fog vezekelni ezért a bűnözésért, de tudja, hogy nem hagyhat ki egy ilyen ajánlatot. Elemi erővel vonzza a pult. Már el is indult a nyálelválasztása. Aztán hopp, már eszi is a sütijét, miközben egy másik becsomagolva várja hogy hazavigye. Másnap az ember még a receptért is lefizeti a kiszolgálót.

Egy szó mint száz, legyen Tyler akármilyen zűrös, büntetett, ráadásul nyolc évvel fiatalabb nála, Evelyn szervei egyszerűen dalra fakadnak tőle, akár tetszik neki ez az egészen új érzés, akár nem. Mindenesetre szabadulván ettől az őrülettől nekivág a randizásnak, szigorúan a pontokba szedett lista alapján… de az hamar világossá válik számára, és az olvasó számára is, hogy egy magas szintű végzettség, azonos gazdasági háttér, hasonló célok, hobbik még nem jelentenek garanciát egy príma estéhez. Számomra talán ezek a randevúk jelentették a könyv egyetlen mélypontját – nem is azért, mert a cselekményt rontották volna, egyszerűen csak felbosszantottak azok a férfiak. Az egyiknek ez volt a problémája, a másik idióta volt, a harmadik – talán ő süllyedt a legmélyebbre – konkrétan leszűzkurvázta főhősünket, csak mert úgy döntött, nem ül végig egy pocsék randit egy seggfejjel. Újságom van uraim, akármi történjen is, ilyet semmilyen körülmények között nem mondunk egy nőnek – és mondjak még jobbat? Nem is gondolunk. Nőkkel szemben mindig igyekszünk megütni egy szintet tisztelet tekintetében, mert ha holnaptól nőként kéne tovább élnetek ebben a világban, valószínűleg önkezűleg vetnétek véget az életeteknek. Másrészt, nagyrabecsült Phil nyilván a férfiak alapvető szándékával vágott neki a romantikus vacsorának, s reményeinek meghiúsulása talán némileg földhözvágta, de én még nem hallottam olyan nőről, akinél az ezután következő hiszti célba ért volna. A manipuláció ronda dolog, de értelmes emberek tudják, hogy ha akarnak valamit, hát csak csínján. Attól, hogy kicsapod a hisztit, mint egy kisfiú aki nem kapott matchboxot, még egy nőt sem győzöl meg. Mondanom sem kell, ha ilyen szavakkal illeted, azzal sem. Tudod ez nő ezután mit tesz? Ha van a keze ügyében egy pohár ital a képedbe löttyenti, ha nincs, akkor azt kívánja, bár lenne, és a képedbe löttyinthetné, aztán a világon többé nem vesz rólad tudomást.

Kiakadás level999, de szerintem sikerült kellően kiadnom a lényeget ahhoz, hogy egy fokkal nyugodtabban haladhassunk tovább… a rémes randik keresztjét hordozván ugyanis feltűnik főszereplőnk életében egy Tyler itt, egy Tyler ott, mígnem azon kapja magát, hogy belefáradt a követelményeknek megfelelő, de azon túl borzalmas emberek társaságába. A hormonokkal folytatott dacos küzdelem végén Evelyn megadja magát – átmenetileg legalábbis. Minden szép, a szerelem győz, az ész nem számít… de nem áll meg az élet a sweet egymásratalálásnál. Problémák sora következik, mind megmutatja, hogy nem ez a tökéletes út… végeredményben viszont a legboldogabb. Aztán egyszer csak Köszönetnyilvánítás. Bár megjegyzem, szívesen megnéztem volna egy Rhodes-Conally babát… jó, őszinte leszek, inkább csak Tyler apai képességeire vetettem volna egy pillantást, de pssszt. Enyhe apakomplexus, semmi vész. Meg… Tyler imádat – de a történet fényében én úgy érzem, ez normális. Bár minden jel arra akart utalni, hogy igazi bajkeverővel állunk szemben – amelyik típusból úgy érzem, már kinőttem –, Tyler lépten nyomon bebizonyította, hogy nem csak szín tisztességes és jószándékú ember, egyszerűen minden megvan benne, ami valóban fontos. Figyelmes, udvarias, jó humorú, ambiciózus, családcentrikus, valljuk be, igenis jóképű is, és tetőtől talpig férfi. Rajta, lehet ájuldozni.

Összességében maximálisan jó szívvel ajánlom a könyvet bárkinek, aki érez magában nyitottságot a műfaj felé, esetleg a Bridges Jones-on szocializálódott, és szívesen olvasna egy harmincöt éves nő próbálkozásairól a szerelemben, mégpedig minden nyálas és erőltetett sallangtól mentesen, rettentő humoros – nálam olykor hangosan nevetős, és bizony kapkodva idézeteket kijegyzetelős – tálalásban.

Kedvenc karakterek:

Meglehet, hogy a maga eszement módján ebben a regényben mindenki szerethető, Tyler pedig sok nő szíve mellett az enyémet is elrabolta, a helyzet az, hogy egy Evelyn-féle belevaló, intelligens  és kiváló humorú nő nélkül ez az egész mit sem ért volna. Az első oldalaktól kezdve megnyert a stílusával, a beszólásaival, szarkazmusával… a teljes lényével, és azzal, ahogy szemlélte az életet.

Kedvenc részek:

Én úgy általánosságban azért rajongtam, mikor Evelyn szarkasztikus kis belső monológjait olvashattam, elvégre eszméletlen stílusa van a nőnek, konkrét jelenetek közül viszont azt emelném ki, mikor influenzás lett, Tyler pedig annak rendje s módja szerint, mintabarátként viselkedve ápolta. Jézusom, még tampont is vitt neki! Azóta sem bírom eldönteni, hogy ez most rettenetes, vagy rettenetesen aranyos.

Kedvenc idézetek:

„A születésnapi bulik sokban hasonlítanak a nőgyógyászati vizsgálatokra: kicsit kevésbé kényelmetlenek és kínosak, valamivel kevésbé személyesek, de elkerülhetetlenül évente ismétlődő kellemetlenségek.”

***

„De nekem úgy tűnik, hogy ha állandóan így ugratták egymást, akkor igazán soha nem engedték el a kapcsolatukat. A szerelem akkor ér véget, ha már nem gondolsz a másikra, nem pedig, amikor még mindig fel akarod bosszantani.”

***

„A férfiak egy része virággal próbálta volna meg elcsavarni a fejemet. Tyler koleszterinben dúskáló darált marhahúst küldött. Mintha a mennyekben lennék, csak ez tízszer jobb volt.”

***

„ – Hallod valaha a viccet arról, hogyan lehet megnevettetni Istent? – kérdezte Tyler pár perccel később. Sokkal inkább tűnt elgondolkodónak, mint vicces kedvűnek.

– Nem. Hogyan?

– Terveket kell szőni.”

Borító: 5/4

Elárulom, hogy az én fejemben nem ilyen kép élt a borítóról, mégis, mikor megláttam a könyv kész fedelét, hirtelen biztos lettem abban, hogy ez volt a jó döntés. Oké, hiányolok valamit, bármit, ami jelezné az orvosi szálat, és felemelném a hangom a csávó lila ingére, amit Tyler ezer százalék, hogy nem hordana… de még ezekkel az apró – számomra – szépséghibákkal együtt is totál hangulatos, könnyed, chiclites hatású ez a borító – épp olyan, amilyen kell egy efféle olvasmányhoz. 

Pontozás: 5/5

Páran azt mondják többet él, aki spontaneitásban tobzódva sodródik az árral, mások a teendőlistákra és a maximális körültekintésre, rendszerezésre és a józanész szavára esküsznek. És nem mondom, talán könnyebb is az élet, ha magad előtt látod a hétvégi időbeosztásod, előre megtervezted a következő öt éved és Evelyn Rhodeshoz hasonlóan pontosan definiálod a tökéletes férj- és apajelölt tulajdonságait, ahelyett hogy felesleges köröket futnál. Látszólag minden ilyen egyszerű… de bizony van olyan, hogy a hormonjaid közbeszólnak: azt mondják csináld ezt, csináld azt, sírj, kiabálj, vagy gerjedj rá egy nálad nyolc évvel fiatalabb srácra, és csinálj vele egy rakat gyereket, míg tudsz. A legjobb orvosság talán éppen ennek a kontrollvesztésnek a regénye; annak a bizonyítéka, hogy szerelem ritkán létezik legalább egy kis őrület nélkül – és mindemellett nem feltétlenül található meg egy algoritmussal: egyszerűen érezni kell. Tracy Brogan egy első oldaltól utolsóig szerethető és lehengerlő humorú történetet alkotott kissé bolondos, de különleges és szimpatikus karakterekkel, stílusosan, megfelelő arányban elegyítve a chiclithez illő csajos lazaságot és az igényes irományhoz szükséges kifinomultságot. Olyan szerzővel állunk szemben, akire úgy érzem, nem árt a továbbiakban jobban odafigyelni ;)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából három év után újabb kötettel bővülhet a Bell Harbor sorozat magyar rajongóinak könyvespolca. Tracy Brogan – A legjobb orvosság c. könyve garantáltan kedvence lesz a chiclit műfaj kedvelőinek nagyszerű humorával, erős jellemű karaktereivel és romantikus oldalával. Tartsatok velünk a Blogturné Klub öt állomásán, s a kérdésekre válaszolva nyerjétek meg a kiadó által felajánlott három példány egyikét!

A legjobb orvosság főszereplője, Evelyn plasztikai sebész, úgyhogy turnénk öt állomásán híres orvosos sorozatok szereplőiről találhattok majd képeket: a feladatotok annyi, hogy nevezzétek meg a karaktert és a sorozatot, amelyben megjelent, és ha szerencsések vagytok, hármótok is gazdagabb lehet a könyv egy-egy példányával!

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni az értesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Állomáslista:

11.09. Deszy Könyvajánlója

11.11. Betonka szerint a világ

11.13. Never Let Me Go

11.15. Dreamworld

11.17. CBooks

a Rafflecopter giveaway

R. S. Grey - Scoring Wilder - Testcsel

„Ő volt nekem a sarkcsillag. Nem volt más választásom, hagytam, hogy hatással legyen rám a fénye, és odavonzzon magához. Olyan ösztönösen akartam őt, mint ahogy az ember levegőt vesz.”

Eredeti cím: Scoring Wilder

Oldalszám: 408

Megjelenés: 2016

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3299 –

Az ​olimpiai válogatóra készülő, tizenkilenc éves Kinsley Bryantnek úgy hiányzik Liam Wilder, mint púp a hátára, hiszen fontos lenne, hogy semmi ne vonja el a figyelmét a felkészülésről. Az Amerika kedvenc rosszfiújaként számon tartott Liam profi futballista, és minden megvan benne ahhoz, hogy a lányok szó nélkül ledobják magukról a textilt.

*Észbontóan jóképű – kipipálva.

*Olyan hátsó, amellyel képes összeroppantani egy parmezán sajtot (méghozzá a drágábbik fajtát) – kipipálva.

*Annyi magabiztosság, amennyivel képes lenne kiiktatni a Föld gravitációs vonzását – duplán kipipálva.

Ráadásul Kinsleynek szigorúan tilos Liamhez közelednie, aki maga a tiltott gyümölcs. Az edzője ezt világosan az értésére adta. („Próbáljatok csak meg közel kerülni Wilderhez a focipályán kívül, és olyan gyorsan repültök a csapatból, hogy időtök sem lesz megszámolni a tetoválásait!”) De Kinsley számára ettől csak még vonzóbbá válik a fiú. Sőt, mivel Kinsley már számba vette a látható helyeken lévő tetoválásokat, nem végez félmunkát, ha már belefogott. A saját szabályai szerint próbál közelebb kerülni Liamhez, aki elhatározza, hogy megismerteti a lánnyal a „csapatszellem” egy teljesen más értelmezését.

Tény, hogy ezzel az értékeléssel (is) csúnyán elkéstem, valahogy mégis megvan számomra a dolog pozitív oldala – ahogy a reggelek egyre később, az esték pedig egyre korábban jönnek el, és az őszi szürkeség beborít mindent az égtől kezdve a ruhákon át egészen az általános életkedvig, a Testcsel részleteinek felidézése hoz még egy kis napfényt, valami nyomát a nyár felhőtlen szabadságérzetének. Egyszerűen szükség van rá, mint náthásnak a forró teára literszám. True story.

Viszont hogy visszatérjünk oda, ahol minden kezdődött köztem és a könyv között, nem árt ugrani az időben úgy… hm, közel egy évet, sőt, valamicskét többet is, ugyanis annak rendje s módja szerint el kellett csesznem egy csomó időt gondolkodással azelőtt, hogy fejest ugrottam volna a buliba. Ne kérdezzétek mi vonzott olyan istentelenül ebben a könyvben már a megjelenés előtti időszaktól fogva – nem a borítója, annyi fix –, de valamiért egyszer sem tudtam úgy elsétálni mellette a könyvesboltban, hogy ne időztem volna felette egy sort latolgatva, hogy kell-e ez nekem, vagy sem. Bár nagyon birizgált valamit az agyam egy eldugott részében, én azért kitartóan mantráztam, hogy a válasz nem, és amúgy is szégyellnék odaállni a kasszás elé ezzel a ponyvapornó fedelű rémséggel. Úgyhogy hanyagoltam a dolgot egészen sokáig, míg Heni nyereményjátékának győzteseként választhattam egy csomó felsorolt regény közül. Nos, mondanom sem kell, hogy az önuralmam és az ellenérzéseim is pont eddig tartottak – a könyvvel való közel egy évnyi huzavonám pedig azzal a perccel lezárult, mikor kinyitottam a csomagot, s pár nap alatt befaltam az egész sztorit.

Kapásból elég sok dolgot felsorolhatnék, ami megfogott a történetben, ám az első és legfontosabb, ami az első mondattól az utolsóig jelen volt, és kétségtelenül a legnagyobb hatást gyakorolta rám, az a stílusa. Mostanra elég sok New Adult regényt tudhatok az olvasmánylistámon, változatosan színvonalasakat és kevésbé jókat is, ám annyit összességében kijelenthetek, hogy a legtöbbjük nem az erős és egyedi írói fogalmazásmódjával érvényesül a piacon. Vannak borítók, amelyek vonzzák a figyelmet, fülszövegek, amelyek valami újjal kecsegtetnek, de a lényeg sok esetben ugyanaz, és nincs is valami eredeti módon tálalva. Persze akadnak kivételek, nevek, amelyekben már hallás után tudja az ember, hogy megbízhat – nálam példának okáért ilyen Colleen Hoover, aki bizonyítottan nem csupán kreatív de emellett roppant tehetséges is –, de mondjon bárki bármit, a műfaj képviselői közt meglehet, hogy rengeteg az ötletes vagy épp gyönyörű történet, sokszor még így is lényegtelennek hat a mögötte álló szerző. Szomorú, de igaz. Nem mondom tehát, hogy a megkülönböztethető stílus hiánya elront egy jó sztorit… de annyi biztos, hogy a jelenléte rengeteget hozzátesz egyhez, így volt ez a Testcsel esetében is.

R. S. Grey nagyon toppon volt humorban – nem olyan direkte módon, mint például mikor valaki vicceket mesél (őszintén, én azt nem is tartom megnyerőnek), inkább úgy, mint mikor egy karizmatikus személyiségű ember egyszerűen csak kinyitja a száját, és halál mindegy, hogy mit mond, mert így is úgy is lenyűgöz és mosolygásra késztet vele. Így tehát lényegtelen volt, hogy az írónő mit írt – egész egyszerűen mert jól tette, stílusosan, szórakoztatóan. Így írt le és ismertetett helyzeteket, s ilyen hangon szólaltatta meg a főszereplő karakterünket, Kinsley-t is, aki így könnyedén belopta magát a szívembe.

Tele van ellentmondásos tulajdonságokkal, egyaránt pozitívokkal és negatívokkal, olyanokkal, amelyeket szimpatikusnak találok valakiben, és olyanokkal, amelyeket már kevésbé… mégis mindent olyan stílussal adott elő, amitől az összhatás végtére is a tökéletlenség egy egészen kellemes foka és elegye lett. Egyszerűen imádnivaló. Belevaló, talpraesett csaj, jó nagy szájjal –  olykor már indokolatlanul naggyal –, és fel-feltörő drámaisággal, ami felváltva mozog a „túl sok” és a szórakoztató fokozat között, de végtére is annyira hozzá tartozik, hogy nem tudtam rá emiatt rossz szemmel nézni. Egyszerre volt egy felnőtt, érett nő és egy tinédzser csitri; ha az alkalom úgy kívánta komoly, elhivatott sportember, a barátnőivel viszont teljes mértékben őrült és szertelen; ezen kívül pedig rendkívül erős személyiség, céltudatos, magabiztos, és ami nálam mindig hatalmas plusz pont, érti és alkalmazza a jó humort, szarkazmust. Végre egy életrevaló de nem mindenki máson átgázoló női karakter; valaki, aki kiáll magáért és az övéiért, véghezviszi amit akar, és nem hagyja hogy eltapossák, de közben emberséges és szeretnivaló marad…

És lassan az áradozás végtelen sorának végére érek – senkit sem hibáztatok, aki mostanra arra a téves következtetésre jutott, hogy ezúttal Kinsley nyert felvételt háremem egy igen megtisztelő helyére… ha pasi lennék, valószínűleg ez épp így lenne, másképp viszont ha máshová nem is, felkerült a csaj a „kedvenc erős női karaktereim” listámra. Nagy a tömeg. Vannak vagy négyen biztos xD.

De ha már a hárem is így szóba került… khm, ahhoz is van némi hozzáfűznivalóm, természetesen könyvünk minden női szívet elrabló sztárfocistájának hála. Nem mondom, hogy Liam Wilder szerelem volt első látásra… de az tény, hogy az első pillanattól kezdve nem hagyott sem engem, sem főszereplőnket valamiféle hatás nélkül, és lényegében ennek köszönheti a történet, hogy végre egy többnyire egészséges romantikus szálat sikerült benne kibontani. Az alapvető emberi reakciókra épített és nem egy teljesen szürreális, idealizált „megláttam és megszerettem” pillanatot ragadott meg, így akármennyire is hiába várunk valamennyien a percre, mikor Liam személyesen megjelenik és a szívünkért esedezve térdel a bejárati ajtó lábtörlőjén, azért még ennek ellenére is ott van a valóság ebben a kis románcban.

Jó, vannak klisék… vannak lerágott csontok bőven, ezt nem tagadom. Minden bizonnyal láttunk már bőven elég tiltott szerelmet, bőven elég elérhetetlennek tűnő, de a lelke mélyén igenis emberi és hétköznapi sztárpasit, ahogy a tanítvány-tanár, pontosabban jelen esetben sportoló lány és edző felállás sem idegen… de valamitől ez mégis sokkal kézzelfoghatóbbnak tűnt, mint sok más könyvben, amit felhozhatnék példának. A fülszöveg… hát, az tény, hogy nagyjából fél perc leforgása alatt lefixálja a sztori kimenetelét, de még ezzel együtt is azt mondom, hogy az írónőnek a kiszámíthatóság terhe mellett is sikerült egy egészségesen megépített szerelmi szálat teremtenie. Elég korán eljött a perc, mikor egy társaságba kerültek a tubicáim, és annak rendje s módja szerint el is indult valami kettejük között azon nyomban, de sok más történettel ellentétben – igen, amúgy még mindig a múltheti R&J adaptáció miatt fő a fejem – nem rekedtek meg ezen a szinten. Nem maradtunk meg a legalsó, szerelem első látásra lépcsőfokon, hogy aztán a szuperhős herceggé változott srác ölébe kapja álmai asszonyát és átlépve minden emberi fokozatot rögtön odaugorjon a célhoz, aztán jöhet a habos-babos esküvő, fehér kerítés és tucat gyerek. Nooope.

Liam és Kinsley tudjátok mit csináltak, mikor először találkoztak? Meg amikor másodszor, majd harmadszor…? Megkívánták egymást! Igen. És én azt mondom, ennél emberibb dolgot már nem is tehettek volna, ezzel az egyszerű aprósággal úgy kedveskedtek a lelkemnek, hogy csak úgy repestem. Nem állt meg Liam monoton percekig bámulva a csajt nyitott szájjal, nyálas aláfestőzenével a tökéletességéről elmélkedve, és a lány sem kezdte el még aznap este tervezni az esküvőt. Mert a dolog a valóságban sem így működik. A való élet ennél sokkal… egyszerűbb. Talán unalmasabb. Lényegében a hormonokról szól. Elsőre mindenesetre csak szexuális vonzódásról beszélhetünk. És tudjátok… szerintem ez egészséges. Kertelés, cicomázás, idealizált eszmék nélkül így kezdődik egy random kapcsolat, amiben nem ismerted már meg korábban a másik felet. Talán ez csak nekem lett így szívügyem, mivel sok egyéb mellett a nagy szerelem első látásra sztoriktól már tele a tököm, mindenesetre komolyan megragadott az a folyamat, ami ezzel elindult. Így lehetett végül Liam és Kinsley kapcsolata igazán kiforrott – adott volt egy pont, meg néhány alapvető biológiai reakció, amivel elindult, aztán már csak haladtak tovább a „külső megfog, belső megtart” elv nyomán, kerülgették egymást, nőtt a feszültség és a kémia, majd szépen lassan készen álltak megismerni a másikat – s végül így meg is szeretni. Imádtam, hogy az erősen arra utaló részletek ellenére sem egy freakin’ tündérmese lett a romantikus részből.

„Azt mondanám, hogy jobban szeretlek, mint a hagyományos M&M'set, de fel kell kötnöd a gatyád, ha le akarod győzni a mogyorósat.”

Bááár… meg kell hagyni, Liam elég közel áll ahhoz az eszményi, lányok legszebb álmaiba illő pasiideálhoz, amiről valóban csak könyvekben olvashat az ember többnyire mondom TÖBBNYIRE. Mivel a történet Kins szemszögéből íródott, így mi is nagyjából vele párhuzamosan ismerjük meg a könyv szépfiúját, s kapunk elég időt, hogy bennünk is fokozatosan épüljön fel iránta a szimpátia. Tény, hogy alapból a regényben használt fogalmazásmód nem nagy eresztés – lévén végül is egy 18 éves csajról szó –, de természetesen Liam domborodó izmainak és karján feszülő tetkóinak leírására már R. S. Grey és Kinsley íráskészsége is jócskán kifejlett, így részletesen megismerkedhettünk a srác minden félistenhez méltó vonásával – és be kell vallani, beértük vele addig, míg több szerephez jutva végre bebizonyította, hogy a szíve és esze is rendben van. Most regélhetnék erről még pár oldalon keresztül, de van valami a pasiban, amit nem is lehet átadni szimplán szavakkal, egyszerűen olvasni kell és tapasztalni… szóval hajrá!

Mi mást mondhatnék… ? Mármint, természetesen van még millió meg egy részlet, amire kitérhetnék könyvünkkel kapcsolatban, ugyanis közel minden oldala érdemel pár szót és méltatást, de nyilvánvalóan nem azért vagyok itt, hogy szóelemeire szedjem szét az egészet. Tény, hogy a legnagyobb valószínűség szerint nem fog fennmaradni, mint a világirodalom kiemelkedő alkotása. Nincs szó szépprózai nyelvezetről, bonyolult cselekményről, úttörő jelentőségről. Nem mutatott sok újat és nem is változtatta meg az életem, de szem előtt tartom, hogy nem is ez volt a célja… és ezt elfogadva kijelenthetem, hogy abban a kategóriában kezelve, ahová való, a Testcsel nagyon is szerethető, szórakoztató és ütős mű lett, amely az alapvető szerepköri leírásától eltekintve nem győzött hangsúlyt fektetni a fontosabb pozitív értékekre sem. Szerettem a történetben a család és barátok kiemelt jelentőségét, és hatalmas színfoltot vitt bele a sport is, azon túl tartást, erőt, célokat, jövőt adott a karaktereknek. Valami több mutogatnivalót egy-egy szexi testnél, vagy borotvaéles nyelvnél.

Mindent összevetve ajánlom a Testcselt valamennyi romantika-, és NA rajongónak, ugyanis rettentő aranyos, fiatalos és finoman kibontakozó szerelmi szál fut a történet középpontjában, méghozzá épp elég nyomatékosan ahhoz, hogy elrabolja az olvasók szívét, de nem annyira, hogy hányingert keltsen a szirupos csöpögéssel. Ajánlom azoknak, akik úgy érzik, egy történetben már van némi igényük az erotikusabb töltetű tartalomra is, de nem szándékoznak fejest ugrani a ponyvapornó világába – a Testcsel kellően pikáns és visszafogott egyszerre, ilyen téren is lépést tartva a gimis, fiatal egyetemista korosztály metódusával. Ajánlom nyáron, hogy kikapcsoljon, ősszel és télen hogy visszaidézze a nyár és a szabadság zamatát, tavaszra, mint hangolódást… ajánlom bármikor, bármilyen körülmények között, azoknak, akik nevetésre és szórakozásra vágynak, szeretnének kikapcsolni. Plusz infó – ajánlom mindenkinek, aki szerette Tara Sivec – Csábítások és csemegék c. chiclit regényét, mert a stílus, hangvétel igencsak hasonló, ahogy az is garantált mindkettő esetében, ahogy az izomláz is a hasadban a rengeteg nevetéstől. Olvassátok! ;)

Kedvenc karakterek:

A jó könyv ismérve, hogy olyan gonosz karaktereket teremt, amelyeket nem lehet nem utálni teljes szívvel, és olyan pozitív „hősöket”, akiknek már a lapokon keresztül is átjön a karizmája és a pozitív kisugárzása, amivel  belopja magát az ember szívébe. A helyzet tehát adott – akinek nem az a konkrét sors volt szánva, hogy undort és megvetést váltson ki, azt mind sikerült megszeretnem, DE, ha rákényszerülök, hogy kimondott kedvenceket válasszak… hát, fájó szívvel a többiek iránt, de csak a két főszereplőnkre esik a választásom. Liam erősen háremtag-gyanús lett, Kinsley pedig felkerült fájdalmasan rövid kedvenc női karaktereim listájára, miután ritkán futok bele hozzá hasonlóan belevaló és szertelen, jó értelemben véve őrült csajsziba. Még a gondolatait is élmény volt hallgatni, szerintem legutóbb a Csábítások és csemegéken röhögtem ennyit.

Kedvenc részek:

Konkrét kedvencet kiemelni nem nagyon tudok, mivel – mily meglepő – az egészet rettentő mód élveztem, de voltak azért pillanatok, amelyeknek a jellegére fogékonyabb voltam, így például Kinsley és a csajok közös ökörködései közelebb álltak hozzám, mint a fociedzések és meccsek, ahogy a romantikus pillanatok és Liam Wilder tökéletesre kidolgozott felsőteste is jobban lekötött, mint mondjuk a bulizós, piálós epizódok.

Kedvenc idézetek:

„Szent szar! Liam Wilder, a legszexibb és egyáltalán nem az én súlycsoportomba tartozó pasi azt mondta, hogy nem vagyok ocsmány. Köszönöm szépen, elfogadom a bókot!”

***

„Megcsaltak először, megcsaltak másodszor… senki többet harmadszor?”

***

„Majd pihenünk, ha meghaltunk, Becca.”

***

„Ne haragudj, Becca! Remélem szereted a madárkakival fűszerezett romantikát.”

***

„ – Fogadok, hogy igazi vadmacska vagy az ágyban! – kacsintott Becca.

Emily arca most már lángolt.

– Jesszusom, lányok,  ne beszéljetek már így! David apja lelkész, ezért nagyon visszafogott.

Beccával jelentőségteljes pillantást vetettünk egymásra.

– Igen, tuti, hogy állati nagy szexelés lesz. Ezek a lelkészfiúk igazi lepedőakrobaták – jelentette ki Becca, mire röhögésben törtünk ki.

– Fogadok, hogy ő az egyetlen, aki tanítja is – jegyeztem meg kaján vigyorral.

Becca nevetve hozzátette:

– Igen… Gondolom azért, mert ő…

– EGY LELKÉSZ FIA*! – énekeltük, majd nevetésben törtünk ki.” (*Utalás Dusty Springfield Son of a Preacher Man c. dalára)

Borító: 5/1

Már hallottatok és még fogtok is hallani elég áradozást tőlem a Testcselről, de most egy percre megállnék azzal az igazi wtf nézésemmel, és megkérdezném: ez a borító meg mi a büdös franc? Kinek az elmeháborodott ötlete volt, miért gondolta komolyan, és ki volt képes ezt jóváhagyni? Mert – én igazán nem akarok kötekedni, de – ez egész egyszerűen egy gigantikus ízlésficam, ami nélkülöz mindenféle harmóniát és esztétikát. Először is, az élénkzöld, focipályát ábrázoló háttér ami még önmagában nem is kéne rossz ötlet legyen és a Wordös alapkészletből válogatott betűtípusú pink cím az ember szemének fájdításán kívül igazán semmi más célt nem szolgálhat így együtt; másodszor, az elő-, és hátlapon egyaránt találkozunk a problémával, hogy hoppá-hoppá, a barbierózsaszín szöveg nem olvasható valami jól a zöld alapon; és a végére hagytam a legnagyobb kolosszális baklövést, amit a borítótervezés történelmében elkövettek, ugyanis az a kettő ott, egymással enyelegve maximum egy zs kategóriás pornóban állnák meg a helyüket – így, a borítón, egész őszintén taszítóak. A bőrük természetellenesen fényesre és fura színűre van retusálva, a póz közönséges, a fölött a tény fölött pedig lehetetlen elsiklani, hogy a csajnak a fél segge kintvan a gatyából, közszemlére téve a csipkebugyiját. Köszöntem szépen, erre én nem voltam kíváncsi.

Pontozás: 5/5*

Egy olvasás, millió visszakeresett oldal, újraolvasott idézet, és az értékelés megírásának halogatásával töltött több mint egy hónap után elég sok gondolat gyűlt össze a fejemben a Testcsellel kapcsolatban – elsősorban a második olvasásról, a többmilliomodik újra átnyálazott oldalról, a mindig ugyanakkorát ütő kedvenc idézeteimről és azokról a jövőbeli napokról, mikor az utolsó lap után szintén napokig kitölti majd a gondolataimat ez a sztori. Mert annyi bizonyos, hogy most már tudom, hová kell nyúlnom, mikor kikapcsolódásra és egy könyvnyi felhőtlen boldogságra, nevetésre és rengeteg „aaahw” pillanatra vágyok. Csak arra volt szükségem, hogy elszánjam magam és egy időre félretegyem a könyvvel szemben táplált előítéleteimet, és az írónő bőségesen megjutalmazott érte. A Testcsel tökéletes elegye minden fontos összetevőnek, ami kell egy kellemes és szórakoztató NA regényhez – ráadásul többnyire mellőzve a műfaj legalapvetőbb kliséit. Eredeti alapsztori, belevaló és szerethető karakterek, rettentő édes, mégsem nyálas szerelmi szál, kellő tér és idő a barátoknak, családnak és hobbiknak, és éppen annyi bonyodalom, amennyi szükséges – mindez teljesen üde és fiatalos, vidám hangulattal és kirobbanó szabadságérzettel, nyári, napsütéses légkörrel átitatva. Nem túlzok, ez a könyv fényt és boldogságot hoz az ember életébe. *-*

Extra

A könyv oly sokat emlegetett üde és nyárias hangulata részben a különleges helyszínválasztásnak is köszönhető, ugyanis, mint arról már esett szó, gyakran a szerelmesekkel tarthattunk Liam Malibui „viskójába”, és a tengerpartra – ami amúgy megjegyezném, hogy egyáltalán nem szívügyem alapból, a történetben mégis imádtam, épp ahogy az extrának választott dal is közel került hozzám. Tény, Miley Cyrus Malibu c. számának alapból nem sok köze van a történethez, a hangulata mégis tökéletesen passzol, egyszerűen imádom, úgyhogy jertek testvírek, hallgassátok, szeressétek!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Instant idegenvezetés | Jenna Evans Welch - Firenzei nyár

„Azt szoktam mondani, hogy egy balul sikerült randi Firenzében még mindig jobb, mint egy sikeres bárhol másutt.”

Eredeti cím: Love & Gelato

Oldalszám: 320

Megjelenés: 2017

Kiadó: Maxim (Dream Válogatás)

Ár: 2999 –

Lina ​az idei nyarat Toszkánában tölti, jóllehet, eleinte semmilyen érdeklődést nem mutat az ország napsütötte, varázslatos tájai iránt. Csupán édesanyja utolsó kívánságának eleget téve érkezett addig nem látott apjához. De milyen apa az olyan, aki tizenhat évig a gyereke felé sem néz? Lina ezért nem is vágyik másra, mint hazatérni, amilyen gyorsan csak lehet. Aztán a kezébe kerül egy napló, amit édesanyja az itáliai tartózkodása idején vezetett. A lány előtt hirtelen feltárul egy csodás világ, amely titkos románccal, műalkotásokkal és eldugott pékségekkel van teli. Mindez arra ösztönzi Linát, hogy újdonsült barátjával, Rennel, anyja nyomdokain haladva felfedjen egy titkot, melyről már rég tudomást kellett volna szereznie. A titok pedig azonnal más megvilágításba helyezi az anyjáról, az apjáról, sőt még az önmagáról alkotott képet is. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy az emberek a szerelem és a fagylalt miatt mennek Olaszországba – néha azonban ennél sokkal többet találnak.

Mindig nagy bajban vagyok ezekkel a tipikus nyári történetekkel; ha engem kérdeztek, már maga az évszak is egy rohadt nagy klisé – mit klisé, klisétenger… –, így talán jogosan állok kissé szkeptikusan a könyvekhez, amelyeknek szándékában áll ezt boncolgatni tovább. A legtöbben legalább egyszer belefutottunk már egy ilyenbe, s lássuk csak a repertoárt… tábor, fesztivál, nyaralás, ne adj’ Isten szexi új szomszédok… és mindegyik ugyanoda vezet: egy limonádé kategóriás egynyári szerelemnek csúfolt akármihez. Elsőre aranyos, ha kifogunk egy édes pasit akkor még másodjára is, harmadjára és azután viszont elárulom, halál unalmas. Mégis, ennek ellenére ellenállhatatlanul vonzott valami ebben a könyvben, amitől még a címben szereplő aprócska szó, „nyár” sem tántoríthatott el, ahogy a kissé… hm, kissé közhelyesnek ható fülszöveg sem. Fogalmam sincs miért, egyszerűen csak elkapott a gondolat, hogy nekem ezt márpedig el KELL olvasnom. Az Univerzum szólt, és cselekedtem, pici lábam elvitt a könyvesboltba, én pedig lecsaptam, ahogy a parancs szólt odafentről.

És sokáig nem is értettem, hogy mire fel hihettem azt, hogy ez most más lesz, mint az eddigi nyári könyves próbálkozások… bizony, mert a kapcsoltunk a Firenzei nyárral nem indult egész felhőtlenül. Először fejbevágott az első pár oldal émelygős depihangulata – ami őszintén, nekem marhára nem hiányzott –, aztán a főszereplő lány hisztije, ami fölött nem tudtam napirendre térni… talán mert nem úgy viselkedett, mint egy velem egykorú, hanem mint egy 10 éves, én pedig köztudottan nem értek a gyerekekhez. Eleinte a kellemetlen huzavona az olaszországi úttal, a költözéssel, a temetővel nekem mind olyan értelmetlen és felesleges volt… elvégre ugyan már, kinek jutna eszébe problémázni azon, hogy egy temetőben kell éljen? Könyörgöm. Ez eddig messze a legjobb lakhely, amiről valaha olvastam!

Mindegy, lényeg a lényeg… vártam egy darabig, és próbáltam nem utálni az első lapokat, de a próbálkozás gyakran nem elég, kellett egy konkrét fordulópont, ahonnan kezdve igazán el tudtam veszni a sorok között, ahonnan kezdve a kezdeti bizonytalanságom elillant, és átvette helyét a leplezhetetlen kíváncsiság. Ez pedig rettenet klisés módon a férfi főszereplő felbukkanása volt – nem, nem azért, mert ő maga olyan mély benyomást tett rám, sokkal inkább azért, mert Ren a nyitottságával, barátságos, aranyos természetével új útra indította Linát is. Az addigi egyhelyben toporgás helyett elkezdtük végre nagy léptékkel járni be Firenzét, nagy léptékkel folyni bele az olasz társasági életbe, nagy léptékkel vágni neki a tényleges cselekménynek – ami már igazán elvarázsolt.

És mikor végre kedvvel ültem neki olvasni, és hagytam magam sodródni az oldalakkal, végre megleltem a történetnek azt a szeletét, amitől a Firenzei nyár végül több lett a szokásos nyári csöpögős limonádéknál, azt a pluszt, ami miatt megérte olvasni, aminek hála még a középszerű, gyermekbarát kis szerelmi háromszögünk miatt sem rendeztem vérontást. És most térünk vissza gondolatban oda, ahol panaszkodtam az első fejezetek depis atmoszférájára, mert lényegében azok a történések, Lina anyukájának halála – s élete – az, ami lehetőséget adott behozni a képbe egy kiegészítő szálat némi izgalommal és kellő titokzatossággal. Lina egy naplót örökölt tőle, s ahogy azt olvasva lassan szeme elé tárul az anyja életének minden olyan részlete, mely eddig ismeretlen volt számára, a történetben elindul egy éles párhuzam az olvasottak és a valóság között. A lány szépen lassan rájön, mennyi mindent nem tudott még édesanyjáról, s belekapaszkodva a napló nyújtotta minden támpontba nekiáll fényt deríteni a múlt titkaira és még fel nem tett kérdésetekre válaszolva igen, tudom, hogy ritka költői vagyok ma.

A naplóból kiemelt részletek, bemásolt lapok segítenek még inkább részesévé válni a történetnek és a „nyomozásnak”, ennek hála láthatjuk tisztán a hasonlóságot a lány anyjának anno Firenzében töltött pár hónapja, és Lina kalandjai között, ahogy a leírtak alapján végigjárja mindazokat a helyeket, amelyeken édesanyja is megfordult, ahová élete meghatározó eseményei fűzték. Így hamisítatlan nyaralós, turistás hangulatot sikerült kerekíteni a könyvnek, elvégre Lina idegenként járja be a várost meg a környéket, s Ren, valamint apja khm, Howard idegenvezetésével ismerkedik meg a helyi különlegességekkel, mítoszokkal, művészeti alkotásokkal meg persze az olasz gelatóval. Mondom én, hogy a hangulat valami fenomenális. ;)

De igazából maga az izgalom még nem itt kezdődik – vagyis… nem tudom, lehet valakit már maga Olaszország gondolata is felizgat, de az nem én vagyok –, ugyanis Lina költözésének körülményei, homályos családi háttere, a naplóban felbukkanó titokzatos X mind olyan figyelmet kapnak az elejtett kis megjegyzések, fel-felbukkanó nyomok és Lina gyermeki kíváncsiságának megnyilvánulásán keresztül, ami mellett nem lehet elmenni anélkül, hogy az ember agyában ne kezdenének ezerrel forogni a kerekek. Őszintén, ez volt a kedvenc részem, mégis azt hiszem nem kéne róla többet mondjak, hogy elkerüljem a nagyobb spoilereket… mindenesetre meglehetősen izgalmasra fordultak a fejlemények egy idő után, és bár kissé elszomorított, ami kiderült a történet végére, a végeredmény még így is igazán édes maradt – s talán sok újat nem árulok el azzal, hogy happy end ;)

Mégis, nem lett volna elég ennyi olyan karakterek nélkül, akikért, és akikkel megéri izgulni. Mint már mondtam, eleinte nem lopta be magát a szívembe főhősnőnk, Lina, ám ahogy teltek a lapok, és már nem a dolgok közepébe vágva kellett róla véleményt formálnom, hanem alkalmam nyílt rendesen, a tettei, szavai, gondolatai által megismernem, máris más megvilágításba került. A szememben továbbra is kislány maradt, de már sokkal szerethetőbb fajta, némileg talán még hozzám hasonló is… bár ezt igazán nem a szerethető részből akartam kihozni, azt döntse el mindenki maga xD

„És miért kellett csendesnek neveznie? Gyűlöltem, ha ezt állították rólam. Az emberek ezt mindig úgy mondták, mintha valamiféle hiányosságom volna: csak mert nem mutattam ki rögtön az érzelmeimet, a gondolataimat, barátságtalannak, arrogánsnak hittek. Anya viszont megértett. Lehet, hogy lassan engedsz fel, de ha egyszer megtörténik, sugárzol, és melegség árad belőled.”

Mindenesetre jót tett a karaktere megítélésének, mikor már akadt egyéb dolga a síráson, szomorkodáson, és a dühöngésen kívül – elvégre egyértelmű, hogy mindenki utálna egy ilyen menő országba költözni, anyagi biztonságban élni, teljesíteni az anyja utolsó kívánságát… –, és ekkor kiderült számomra is, hogy igazából kedves, jófej, élettel teli és igen talpraesett lány. Így máris könnyebb volt szeretni, s izgulni érte a továbbiakban – úgy tűnik, csak kellett neki egy kis figyelemelterelés, aminek jó volt az ominózus napló, a futás, meg persze a hely egyik legszebb mosolyú lovagja.

Lorenzo – aka Ren – bája valahogy egészen megfoghatatlan… mert maga a karakter sem mondható túl összetettnek, vagy háromdimenziósnak, igazából elég egyszerű, a tettei, szavai alapján mégis könnyű az első percektől kezdve kedvelni. Elég nyitott személyiség, figyelmes, segítőkész és… lényegében tipikusan az a pasi, akit az ember egy ilyen nyári románchoz elképzel. Ízig-vérig szerethető volt, és látva ezt, meg persze érezve az állandó – kicsit sem baráti – kémiát, izzást és kellemes feszültséget közte és Lina között, önkéntelenül is bekapcsolt az agyamban a shippelő funkció, mert olyan nyilván nincs, hogy ezek ketten ne jöjjenek össze. Nem nagy meglepi, igazam lett, de éppen ezért bepöccintett az a harmatgyenge, haldokló kis szerelmi háromszög, amit az írónő még belecsempészett a sztoriba – mindenki számára egyértelmű, hogy a másik srác esélytelen, Lina is maximum a két szép szeméért szereti, de azért tölti a lapokat, elfoglalja a helyet Ren elől, és teremt némi konfliktust… ami nekem, hogy az igazat megvalljam, egyáltalán nem hiányzott.

Ezt tudnám közel az egyetlen nagy hibaként kiemelni a történetben, nyomában azért a kissé gyermeteg szókinccsel / fordítással, ami bár nem teszi tönkre az olvasásélményt, azért csak szemet szúr – nekem legalábbis mindenképp. Apropó, fordítás… azért akad egy apró tanács, ami talán nem árt senkinek olvasatás közben, ha nem akarja úgy érezni, olykor mintha kihagynák valamiből, s kívülálló maradna… készítsetek be szótárat, fordítóprogramot, amit gondoltok! Persze nem kell most máris nagy nyelvi vészhelyzeteket vizualizálni, nem lesznek idegen nyelven teleírt fél lapok, de fel kell készülni olykor elejtett olasz mondatokra, szófordulatokra, amikhez nincsen bizony lábjegyzet. Én hálát adtam az égnek, amiért legalább olyan alap olasztudás ragadt rám az órákon, amiknek hála követni tudtam ezeket a részeket is, de gondoltam, nem árt tudatni veletek is ;)

Mindent összevetve ajánlom a könyvet a 14-18 év körüli célközönségnek, s az örök fiatal lelkű öregeknek idősebbeknek – mivel nagyon tinis, nagyon édes történetről beszélünk, azt hiszem elsősorban ők tudnák élvezni. Ajánlom azoknak, akik tökéletes, lazítós olvasmányt keresnek a nyárra egy kis jeges tea és fagyi mellé, de télen sem árt előkapni azoknak, akik visszasírják a napsütést és szünetet. Ajánlom azoknak, akik egy nagy utazásra vágynak, de hozzám hasonlóan túl lusták kikelni az ágyból és nekivágni; Olaszország szerelmeseinek, a kultúra és mvészettörténet kedvelőinek, azoknak, akik nem akarnak mást, csak pár órára elmerülni ebben a felhőtlen és igazán nyári hangulatban. Jó szórakozást! ;)

Kedvenc karakterek:

Általában inkább azzal van problémám, hogy túl sok karakter nő a szívemhez, most viszont inkább az ellenkezője… mindenkit kedveltem, de egyiküket sem éreztem kedvencnek. Aranyosak voltak és szerethetőek – főleg Howard… oké, őt egyenesen imádtam! –, de úgy éreztem, hiányzik belőlük valami olyan plusz, ami közelebb hozná őket hozzám. Talán csak az éreztem így érvényesülni, hogy a Firenzei nyár erősebben cselekményközpontú történet, valahogy kevesebb figyelem jutott a szereplőkre. Mondom, ha már választanom kéne, akkor Howardot tudnám kiemelni, aki… akiről semmit sem tudok mondani úgy, hogy ne spoilerezzek. :S Mindenesetre nagyon aranyos, olyan kis szerencsétlen, de kizárólag a szó pozitív, bájos értelmében, egyszerűen kedvem lenne miatta belépni a lapok közé egy nagy ölelésre ^^

Kedvenc részek:

Legjobban azt szerettem, mikor már bepörögtek az események a titokzatos napló körül, s Lina meg Ren együtt próbálták megfejteni a lány anyjának életében lévő vakfoltokat – így különösen élveztem olvasni a naplórészleteket, s azokat az alkalmakat is, mikor meglátogattak valami abban említett helyet, s bejárták a várost. Kemény, hogy mennyire könnyen sikerült megteremteni azt a tipikus olasz hangulatot, ilyenkor szinte én is ott éreztem magam.

Kedvenc idézetek:

„Az újonnan érkezőket először is vigyük át a temetőn. Így betekintést nyerhetnek a helyi kultúrába.”

***

„Ha valami túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen, valószínűleg nem is igaz.”

***

„– Tudod, hogy lehet rábírni egy olaszt, hogy elhallgasson?

– Hogyan?

– Kötözd le a karjait.”

***

„Az élet szerelem nélkül olyan, mint az esztendő nyár nélkül.” gondtalan?

Borító: 5/4

Nem mondom, bőven el tudnék képzelni kifejezőbb borítókat, szinte látom is magam előtt megelevenedni Firenze utcáit, valami fontos nevezetesség képét egy találó betűtípussal párosítva… de visszazökkenve a valóságba, és vetve egy pillantást erre a két rajzolt fagyira úgy érzem, nincs okom panaszra. Szépnek szép, végül is… köze is van a könyvhöz, ami újabb jó pont. Tény, hogy lehetne jobb, mesélhetne többet a történetről, de a maga egyszerű, de nagyszerű, letisztult módján igenis tetszetős.

Pontozás: 5/4

Talán valakinek, aki még oly keveset látott a világból, éppen egy ilyen könyv lehet az álma. Ugyan volt már szerencsém szétnézni Olaszország utcáin, valahogy életem első éve kissé kiesik… így kész ajándékként éltem meg a könyv nyújtotta néhány órát, melyet a hangos, hevesen gesztikuláló olaszok, a hatalmas művészettörténeti alkotások, a Colosseum, az igazi, jó kis kávé és spagetti – meg persze a gelato – hazájában tölthettem. A Firenzei nyár ott volt a toppon a hangulatkeltésben, a kissé titokzatosabb szál, a „nyomozás” okot adott barangolni a városban, felfedezni és megismerni a történetét, miközben az olasz forgataggal együtt sodródott a szereplők élete is egye újabb, ismeretlenebb vizekre. A megfejtésre váró rejtélyek, a barátságos, szerethető karakterek kibontakozó vonzalma és az instant firenzei idegenvezetés olyan harmonikus elegyet képeztek, amelyek egy percre sem hagyják nyugodni az olvasót, mindezt pedig üde, fiatalos, és nagyon édes megvalósításban, épp ahogy az egy nyári történettől elvárható – csak még jobban! ;)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Meghan March - Vágy és hatalom

„Gondolhatnak rólam, amit akarnak, amiért belementem ebbe az egészbe, de ha az ember a siker reményében ki akar törni abból a világból, amiben élt, nem kérdez, csak aláírja a szerződés megfelelő részét.”

Eredeti cím: Dirty Billionaire

Sorozat: Vágy trilógia 1. (The Dirty Billionaire Trilogy 1.)

Oldalszám: 238

Megjelenés: 2017.

Kiadó: Álomgyár

Ár: 3499 - 

Tömött a pénztárcám és jó nagy a férfiasságom. Ennyit az önéletrajzomról. Azt hiszem, nem is kell többet mondanom, a nők 99 százalékának ennyi elég, hogy megkapjam őket.

Hogy seggfej vagyok? Hát igen. És tudod mit? Jól is érzem így magam. Vagyis jól éreztem… Amíg nem találkoztam Vele.

A könyvekben szikrákról meg kémiáról szoktak írni. Faszság. Kettőnk közt inkább tűzijáték volt, sőt, tűzhányó. Vagy atombomba.

Csakhogy van egy kis baj. Nem tudom a nevét, nem adta meg a telefonszámát, csak úgy lelépett a szállodából életem legforróbb kibaszott éjszakája után. Mit tehet ilyenkor egy ilyen seggfej, mint én? Utcára vittem a problémát. Olyan nincs, hogy nem kapom meg. És hogy mi lesz, ha megtalálom? Megtartom!

Ritkán esik meg, de most ismét szembetaláltam magam egyik tipikus könyvmoly problémámmal, melyet rendszerint az efféle erotikus könyvek idéznek elő… legyünk pontosak, ezek képezik magukat a problémát. Az még csak egy szelete a nehézségek összességének, hogy az ember hogyan és milyen mérce szerint tudná helyén kezelni és értékelni ezen olvasmányokat, de ami szerintem nagyobb százalékban okoz fejfájást, az maga a regény kiválasztása ebben az adott műfajban. Senki sem szeret selejtet olvasni, az erotikus könyvek piaca pedig bizony tele van olcsó ponyvával és értéktelen vacakkal, azt pedig, hogy az ember egy ilyet fog ki, vagy egy igazán jól megírt, szórakoztató, szenvedélyes, édes és sikamlós sztorit, amilyenre vágyott, csakis a véletlenen, vegyük úgy, a sorson múlik.

Nem véletlenül tartottam tehát kézbe venni a Vágy és hatalmat – őszintén, már a borító és a fülszöveg gondolkodóba ejtett, hiszen mindkettőben van valami felháborító és szexi, ami felkelti az ember figyelmét, ugyanakkor valami, ami megbotránkozást vált ki, s valami, ami kliséket sugall ezerrel. Ó, igen. Az erotikus regények szentháromsága. Valami mégis rávett, hogy adjak neki egy esélyt – és milyen jól tettem!

Olvastam már igényesebben megírt könyvet? Hát ja. Fogok még? Merem remélni. És ezt meg is próbálom szem előtt tartani, ugyanis történetünk messze áll a tökéletestől, de ezúttal, pár percre egy átlagember, és nem egy gonosz, szőröző kis blogger szemüvegén keresztül tekintve az esetre, kénytelen vagyok konstatálni az egyértelműt. Ez egy freakin’ erotikus regény. Megköveteli, hogy a saját műfajának a keretei szerint tekintsek rá, annak alapján olvassam, szeressem, és értékeljem. Nem hasonlíthatom Suzanne Collinst Dosztojevszkijhez, így Meghan March írományára sem szabad mondjuk Cassandra Clare munkásságának fényében tekinteni, egész egyszerűen, mert a különbség ég és föld, hiszen más műfajt képviselnek… És – végre rátérve a nap igazi témájára – hogy mi is akkor a véleményem a Vágy és hatalomról? A fenti kis agyalásom eredményeképp így fogalmazhatom meg leginkább lényegretörően: szépet alkotott a maga műfajában.

Egy trilógia első része lévén a történet még rengeteg aspektusában nem volt úgy kibontva, ahogy az ki lehetett volna, de én talán már boldog vagyok attól is, hogy a tömény erotika vonalát szépen átszőtte lényegesebb cselekmény is. Szerintem ennek a hiánya a legtipikusabb szarvashiba, amit az ilyen korhatáros művek szerzői megejthetnek, én pedig sosem megyek el mellette szó nélkül, mert meglehet bírom az erotikusabb regényeket, a „dugjunk a vakvilágba csak úgy” történeteket nem igazán tolerálom. Mindig kell legyen egy biztos alap, egy cselekmény, amit a szex később kiegészíthet, karakterek, akikről tudunk egyet s mást azon kívül, hogy milyen természetfeletti méretekkel áldotta meg őket a sors, és így tovább. Tényleg tisztában vagyok vele, hogy az ilyen regényektől nem szabad sokat várni, én viszont ennél a pár felsorolt elemnél nem vagyok hajlandó alább adni – nagy szerencsémre pedig nem is kellett.

Ezúttal a már oly emlegetett biztos alapot igazából a női főszereplőn keresztül fektette le az írónő én igazán igyekszem nem fogalmazni félreérthetően, ti, mocskos fantáziájú népség, pontosabban Holly karrierje által. Ez a „bonyodalom” kirobbantója, és lényegében ez áll a legtöbb döntéshozatal mögött a történet által felölelt időintervallumban. Ez egy ilyen érdekes kettő az egyben megoldás – minden, amit Holly tesz, előremozdítja a cselekményt, ugyanakkor visszavezethető a nő egy korábbi rossz döntésére, s igazából a teljes előéletére, így róla egész komplett képet kapunk, sikerül jobban megismernünk. Persze ez nem jelenti, hogy mindig értettem is, mit miért tesz… de ez már más kérdés. Úgy éreztem, valami nagyon félrecsúszhatott, mikor Holly, egy stabil jellemű karakter, egy harcos, túlélő, egy logikus elme, egy nő, aki képes volt felállni a porból, és a semmiből teremteni valamit egyszeriben csak… úgy elolvad egy rá vetett mocskos pillantástól, hogy egy fél szó sem jön ki a torkán, legfeljebb gyenge nyöszörgés. Az ilyen pillanatokat nem igazán tudtam hová tenni, és legszívesebben meg is feledkeztem volna róluk, ugyanis kissé bántott, ahogy a kedvenc karakterem Mr. Nagyfarkú Alfahím minden szavára elveszti a józan eszét. Talán megint én akarok túl sokat, de van egy olyan irreális elvárásom a karakterekkel szemben, amit úgy hívnak jellemszilárdság, és nem szívesen mondok le róla. Persze az embernek sosem jó az, ami van, tisztában vagyok azzal, hogy ha alapból egy nyüszítő, gyenge és ártatlan kis virágszálat festett volna le az írónő, akkor azért dühöngenék, de hát… istenem! Ha már elhúzta előttem a mézesmadzagot, és bemutatott egy igazán vagány, lélekben erős, meggyengíthetetlennek tűnő szereplőt, velem ne szórakozzon azzal, hogy pár oldallal arrébb a földbe döngöli tiporja a méltóságát… könyörgöm.

Kedves Meghan March, marhára nem akartad megkönnyíteni a dolgom, mi? Rendben. Mission completed. Most pedig repüljél haza dolgozni azon az átiraton, hogy boldog legyek. Hálás köszönetem.

Tehát Hollyval már csak ilyen hullámzó volt a kapcsolatom – a gyenge pillanataiban utáltam, hogy rá sem ismertem, azonban ha megemelte a seggét és kikecmergett az ágyból na meg Creighton alól, akkor valahogy visszalényegül azzá a tökös csajjá, akit előtte megkedveltem. A nehéz fiatalkora, a porfészek amiben felnőtt, na meg a média kész túlélőt faragott belőle, olyan embert, aki addig küzd és törtet, amíg eléri amit akar, aki élő példája a mondásnak, hogy „a cél szentesíti az eszközt”. Tetszett a hozzáállása. Talán tündérmesének tűnik, hogy egy csóró kisvárosban élő lány az amerikai sztárélet központjában köt ki, és megvalósítja a rég dédelgetett álmait, de az út, ami odáig vezetett elég sötét és szenvedős volt ahhoz, hogy gondoskodjon némi realitásról. Azt már ne kérdezzétek, hogy annak mégis mi valóságalapja van, hogy egy ilyen szorult helyzetben egyszer csak a semmiből feltűnik egy milliárdos pasi, aki olyan milliódolláros pezsgőt meg gyémántgyűrűt neem, Edward, sipirc vissza az árnyékba dobál az ember után, hogy annak varázscsettintésre megszűnnek a gondjai. Elvégre… ki beszél hitelességről egy erotikus regény közben? Na ugye.

De ha már vagon pénz meg gyémántgyűrű… akkor ideje lenne szót ejteni másik tudathasadásos jómadarunkról, Creighton Karasról is.

„Tömött a pénztárcám és jó nagy a férfiasságom. Ennyit az önéletrajzomról.”

Bár… kell ez? Elvégre a fenti két mondat lefedi Mr. Karas jellemének majdhogynem egészét… azonban maradnak még olyan apró részletek, amelyek többé teszik őt egy kétlábonjáró, gazdag faroknál. Vagyis… annyiban biztos vagyok, hogy kéne legyenek… Összességében hozta az elvárt és átlagos erotikus regénybeli domináns faszfejt, amiért néha meg is álltam a lap fölött pár percre wtf nézéssel, s mivel végeredményként mindig megállapítottam, hogy tőle nem várhattam mást, hát elővettem Hollyt, elvégre milyen már, hogy hagyja magát… na de mindegy, nem is ez a lényeg, különben is békén kéne már hagyjam Hollyt, tekintve, hogy még kedveltem is a karakterét. Az legyen a legnagyobb hibája, hogy lefeküdt egy nagyon gazdag – és nagyon idegen – pasival a feljebbjutás és biztos karrier érdekében, és miután ezzel sikeres és túlélő típusnak bizonyult, szégyent-gyalázatot hozott az egész női nemre. Hát pfuj. Nagyon is pfuj.

Visszatérve mélyen tisztelt Mr. Karasunkra… nem kevés várakozás eredményeképpen, de azért számot adott arról is, hogy nem annyira kétdimenziós mint a számítógépmonitor. Épp, ahogy Hollyt sem voltam képes egyértelműen, csak feketén vagy csak fehéren látni, úgy Creightont is egyszerre utáltam és szerettem ??? a történet során… bár ez utóbbi persze erős túlzás. Bizonyára sok nő szívét megdobogtatta, de ez velem most nem jött össze – ennek ellenére nem hagyhattam figyelmen kívül a jó pillanatait, még ha megérteni őket nem is voltam képes. És már frankón másodjára mondom az értékelésben, hogy mennyire nem értek valamit, de amúgy eskü nem vagyok idióta. Kétségtelen, hogy minden önös érdeke mellett igazán törődött Hollyval és az érzéseivel, még azzal is megpróbálkozott, hogy ügyeljen a karrierére és támogassa… bár nem tagadom, az azért túl nagy falat egy egoista pasinak. Persze, hogy erre mi oka volt, miután éppen egy szexnyi ideje ismerte a nőt, az már kérdéses, de hát tudjátok, az ilyen könyveket nem a jó logikájuk miatt olvassuk. Mindenesetre akármilyen megközelíthetetlen látszatot is festett elsőre férfi főszereplőnk, a lapok előrehaladtával feltárta egy kissé – mondom kissé – emberibb arcát is, ami kész felüdülésnek számított, és olykor egészen úgy éreztem, némi romantikát, finomságot csempész a történetünkbe, ami addig inkább a média és Holly zenei kiadójának ármánykodásáról, s vad szexről szólt.

„Mit tesz velem ez a nő? Birtokolni akarom. Meg akarom tartani, és azt akarom, hogy tényleg csak az enyém legyen. Arra nem számítottam, hogy érzéseim… Hogy ez lesz. Szerintem ő is meglepődne, ha tudná.”

Jó, nem áltatok senkit – az egész könyvet főleg ez a két szál uralta, mindkettő alapszinten és egyszerűen, ugyanakkor élvezhetően, és izgalmasan ötvözve a realitást a tündérmesékkel. Egyszerre jól és egyszerre rosszul, egyszerre váltva ki szimpátiát és ítéletet… de hát az már csak valami jót kell jelentsen, ha egy könyv ennyire megmozgatja az ember agyát, ez pedig feladja a leckét, de rendesen. Most, leírva döbbentem rá elég sok mindenre, így ötlött a szemembe néhány hiba, amit olvasás közben úgy figyelmen kívül hagytam, ahogy volt… de áruljon el ez annyit, hogy minden hiányossága ellenére csak úgy röpít magával ez a felháborítóan kevés oldal, repül az idő, fogy a sztori, amitől az ember önkéntelenül is várni kezd valamire, még ha nem is tudja mire… mindezt azért, hogy még a függővég is adjon egy gyomrost. Áh, köszöntem szépen ;P

Összességében ajánlom a könyvet… nos, a 18+-os olvasóknak, de minimum a 16 év felettieknek, azon belül is azoknak, akik nem riadnak vissza egy könyvben a nyers erotikától és obszcén megnyilvánulásoktól, trágár beszédtől, mert az a nagy harci helyzet hogy a Vágy és hatalom 90 %-ban ezekből építkezik – bár nincs hiány humorból és éles párbeszédekből sem. Ezek egyvelege teszi a fenti célközönség számára tökéletlenül tökéletes és rendkívül szórakoztató, pihentető olvasmánnyá – tehát ajánlom azoknak, akik tényleg csak ki akarják kapcsolni a világot maguk körül pár órára, akik valami magával ragadó és gördülékeny történetet keresnek. S végül, de nem utolsó sorban meleg szívvel ajánlom azoknak… akinek van elég türelme kivárni a következő részt, mert nekem nincs xD

Kedvenc karakterek:

Sokat töprengtem, nagyrészt azért, mert lehetetlenségnek tartottam, hogy ne jusson eszembe senki más a főszereplőkön kívül, de aztán rájöttem, hogy bizony rajtuk kívül nem sokak kaptak akár röpke egy jelenetnyi időt is… aki meg mégis, az sem nyűgözött le, vagy akár csak hatott meg annyira, hogy legalább a nevét megjegyezzem. A történet lényegében tényleg Creighton és Holly körül forgott – én utóbbihoz kerültem közelebb, őt sikerült jobban megkedvelnem. Talán mert az ő múltjáról már most lehullt a lepel, és ez nagyban segített megismerni a motivációit, megfejteni a cselekedeteit, érzéseit, és találni valami hátsó tartalmat olyan szavai mögött is, ahol talán nem is kéne keresni. Összességében az ő karaktere egyelőre sokkal kidolgozottabb, ami könnyebbé teszi, hogy megszeressem még ha érteni nem is mindig értettem – de felesleges a körítés, egész egyszerűen az összes botlása ellenére szimpatikusabbnak találtam minden más szereplőnél a könyvből, ennyi.

Kedvenc részek:

Egyértelműen Holly és Creighton első közös jelenete a bárban – az első pár fejezet holtpontja után ez volt az első alkalom, mikor igazán elkezdtem értékelni a könyv fura humorát. Arról nem is beszélve, hogy egyben ez volt a lehető leghatásosabb belépő a férfi főszereplőnknek – Hollyval ők ketten olyan jelenetet hazudtak össze, amit egyszerűen élmény volt olvasni, és még mindig ez él a legemlékezetesebben az emlékezetemben. Persze ami utána jött, attól már nem voltam lenyűgözve, ugyanis Creighton dominanciája, mint azt már említettem, nekem már a túl soknál is több, és nem is tolerálom valami jól. De a báros epizód ettől függetlenül igenis kedvenc lett, továbbá szerettem főszereplőink azon jeleneteit, mikor Cray nem volt akkora seggarc mint általában.

Kedvenc idézetek:

„Nyerek, mert a veszteség számomra nem opció”

***

„[…] mindet kinyírom. Az isten háta mögül jöttem. Tudom, hogyan rejtsem el a holttesteket.”

***

„Hölgyeim! A férfiak nem bonyolult lények. Ön szenvedélyes, vonzó csaj? Ha igen, jó esélye van rá, hogy a férfiak kefélni akarnak önnel. Ilyen az emberi természet.”

***

Nem hagyom, hogy egy nő egyedül igyon. Azt meg végképp nem, hogy ő fizesse a számlát.

***

Van egy csodás dolog az sms-ben: addig nem kell rá válaszolni, míg az embernek nincs kedve hozzá.

***

„A könyvekben szikrákról meg kémiáról szoktak írni. Faszság. Kettőnk közt inkább tűzijáték volt, sőt, tűzhányó. Vagy atombomba.”

Borító: 5/4

Alapjáraton nem vagyok a tipikus erotikus regények borítóinak szerelmese – megjegyzem, ez azért nem változott most sem –, nehéz a műfajban megmaradni az igényesség határán, s valami egyedit, nívósat, sejtelmesen szexit alkotni, mindezt a jóízlés keretein belül, de azt hiszem ez… valahogy egész jó úton jár efelé. Nem mondom, az egyediségtől elég távol áll a minden második ponyva-pornón megjelenő motívumával –  lásd, öltönyös, szexi borostás fazon meg a ledér, vörös rúzsos nője – de az összhatásban van valami, ami engem meggyőzött, mert… egyszerűen jól fest az egész. A kép, ahogy egybeolvad a fekete háttérrel, a szöveg elosztása, a betűtípusok egyszerűsége, a színek… Meglehet, hogy nem hibátlan, de teljesítette a feladatát, magára vonzotta a tekintetemet, felkeltette az érdeklődést, hogy elolvassam, és végül is… ez volna a lényeg.

Pontozás: 5/4

A Vágy és hatalom tökéletes példát statuál az esetre, mikor egyre csak tanácstalanul bámulom a monitort, és nem jutok dűlőre a pontokat illetően: az észérvek olykor azt súgják, kevesebbet érdemel, szívem szerint azonban inkább többet, így végül megmaradtam az arany középúton, mert a helyzet parasztos egyszerűséggel ennyi: nem volt tökéletes. Voltak hibái, lehet, nem is kevés – kezdve például az indokolatlan rohanással, ami gyakran kidolgozatlansághoz vezetett, vagy a főszereplők olykor követhetetlen és érthetetlen viselkedésével, a meglehetősen furcsa hasonlatokkal –, de azt hiszem többet kell nyomjon a latban, hogy a sztori még ezen hibák ellenére is élvezhető, pörgős, humoros és persze kellően pikáns maradt – eléggé ahhoz, hogy pár órára azért belőlem is kiirtsa a kritikust a szórakoztató soraival. Ez már elég, hogy tűkön ülve várjam a következő részt – már ha a szép kis függővég nem intézné el ezt amúgy is :D.

Köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár Kiadónak! *-* 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!