Hidasi Judit - Gondolatmappa

„Én még mindig hiszek benne, hogy van valaki, aki rám vár, akit szerethetek úgy, ahogy ÉN szeretek. Aki elfogadja az érzéseimet olyannak, amilyenek. Akitől nem kell bocsánatot kérnem azért, aki vagyok.”

Eredeti cím: Gondolatmappa

Oldaszám: 240

Megjelenés: 2017

Kiadó: Álomgyár

Ár: 3499 –

Le lehet lassítani ekkora zajban? Meg tudjuk hallani a gondolatainkat, amelyek tisztán szólnak hozzánk? Képesek vagyunk megtalálni az utat az igazi énünkhöz?

Ebben a könyvben ezzel próbálkozunk meg.

Mappákba rendezzük az érzéseinket, hogy jobban átlássuk, kik is vagyunk, merre is tartunk. Gondolatokat olvashatsz a szerelemről, inspirálódhatsz minden nap, erőt meríthetsz a szavakból, amelyek benned visszhangzanak tovább.

Ebben a könyvben új barátra lelsz, akihez mindig fordulhatsz, ha egyedül érzed magad, ha csalódott vagy, vagy éppen támogatásra van szükséged.

Nyisd ki a mappát, lehet, hogy válaszra lelsz!

Nehéz menet következik: egy agresszív, „kipördülsz az ülésről, ha nem vigyázol” féle lejtő a hullámvasúton, egy fénysebességgel való száguldás a magasból valahová százhúsz méterrel a talajszint alá. Halálhörgés és siralom, a női öntudat fájdalmas sikolyaival kísérve. Sőt, valami olyasmi, egy baráti ölelés, ami után kiegyenesedve kés mered ki a hátadból. Persze talán bennem keresendő a probléma, talán egyszerűen csak túl magasra tettem a lécet, mert olvastam előzetesen pár igazán pozitív értékelést a könyvről, és meggyőzött a különleges, olvasóbarát felépítése. Egy darabig minden rendben volt. Egy igen rövid ideig… aztán azon kaptam magam, hogy már nem ízlelgetem egyenként a szavakat – nem volt ugyanis mit emésztgetni rajtuk –, mi több, vészes unalmam mértékét olykor azzal enyhítettem, hogy lopva duplát lapoztam, biztos tudatában persze annak, hogy így sem maradok le semmi világmegváltóról. Ez azonban már csak a végjáték. Kezdjük az elejéről, és vizsgáljuk meg, mégis honnan jutottunk idáig.

Mint írtam már, nem egy pozitív hangvételű véleményt olvastam – de emellett természetesen futottam bele olyan emberek értékeléseibe is, akik nem voltak elragadtatva, ennek pedig többnyire ugyanaz volt az oka: kifogásolták a felépítést. Pontosabban annak a kuszaságát. Azt a gondolatrohanást, ami sok olvasóban összecsapottság érzetét keltheti. Nos, csak hogy újfent kilógjak a sorból, engem elsőre éppen ez ragadott meg a kötetben, igazából már az első egy-két rövid iromány által. Úgy éreztem pontosan azt kapom, amit egy kinyitott mappától várnék, tele lapokkal rajtuk különböző gondolatmenetekkel, egyikre ez írva, a másikra az, ami éppen jön, cenzúra nélkül, backspace és delete nélkül, mert tudjátok milyen ez, ha az ember egy fecnire firkant le valamit, nem futja át húszszor újra, hogy ugyanennyiszer átírja, mint egy Word dokumentumot. Éppen ezt éreztem az első nagyfejezet alatt. Ennek a hirtelen jegyzetelésnek az őszinteségét, azt, hogy „nyomja valami a lelkem, hát leírom ide gyorsan, hátha megkönnyebbülök tőle kissé”. Ennek pedig nem az irodalmi érték a lényege – olyanja számomra nincs is a kötetnek –, hanem az érzések, amelyek táplálták, minden, amit az ember akkor lát, ha úgy igazán mögé néz a leírtaknak, és megpróbálja látni az embert, akinek a fejében megszülettek az adott gondolatok.

Én pedig szerencsémre erre képes voltam, ugyanis magam is éltem a módszerrel: szívfájdalmamban képes voltam hatvan oldalt teleírni a hülye gondolataimmal, amelyeket nem akartam megosztani mással, de annyira zsongott már tőlük a fejem, hogy le kellett tennem a terhüket valahogy. Tudom, hogy e mögött mekkora érzelmi viharok álnak, megértem a magányt, a megnemértettség érzését, a kétségbeesett szabadulni akarást, mikor olyan, mintha a saját gondolatainak börtönében élne az ember – és éppen ezért tudtam egy darabig annyira rezonálni a Gondolatmappával. Mert értékelni tudtam a nőt, aki mögötte van. Az első nagyobb gondolatai egysége, mely a szerelem köré szerveződött, számos olyan szösszenetet tartalmazott, mely engem is megérintett, sőt, egyszerűen csak érintett. Hogy a sérülések hogyan befolyásolják a kapcsolataink, sőt, szimplán már a kapcsolati lehetőségeinket is, hogy miért van az, hogy ha valaki őszintén kimutatja az érzéseit, egyszerűen csak sok lesz másoknak, ahogy beszél arról is, mekkora félelem él a legtöbb emberben, hogy nem lesz úgy szerethető, ahogy van – noha mindenki legbelül önmaga akar lenni és vágyik az elfogadásra. Lényeg a lényeg, jó gondolatokkal találkoztam, olyanokkal, melyekből sütött az őszinteség és az érzelem, amelyekkel csak az töltheti fel a sorokat, aki átélte őket. Egy szó mint száz, úgy éreztem, engem sikerült megvenni. Aztán kicsúszott a lábam alól a talaj lassacskán.

Már a #szerelem témakör vége felé is egyre inkább sántított a dolog, aztán átléptünk a párkapcsolatok, az inspiráció, a női lét fejezeteibe, és hirtelen azt vettem észre, hogy ami némi léleksimogatásként és vigaszként indult, abból lassan de biztosan teljesen kiveszett a real női öntudat, a helyét pedig átvették az általánosítások, de olyan formában, hogy csak olvastam felszaladt szemöldökkel, és kérdezgettem, hogy „tényleg? most komolyan?”. Az írónő olykor még megpróbálkozott valami feminista „erősfüggetlennő” dumával, de mindig elég gyorsan felülírták a gondolatok, melyek egyértelműen kapcsolatfüggésről tesznek tanúbizonyságot, egészen pontosan arról, hogy a nő nem igazán lehet boldog magában. Ahhoz minimum kell egy férfi, vagy egy tucat barát. Szóval mindenképpen kell egy környezet állandó pozitív visszacsatolással, máskülönben komoly a depi. Hát jó.

És miközben a feminista női olvasó szíve már így is egy kicsit megszakad, egyre sötétebb vizekre evezünk, ugyanis elkezdenek záporozni a csodás gondolatok arról, mégis milyenek a nők, mit akarnak,, hogyan boldogok… mindez viszont szerintem a szerző akaratán kívül, de annyira degradálóan jött át, hogy az ember lánya el sem hinné, hogy egy nő írta. Mert hát ez egy ilyen nem, nekünk csak az a jó, ha minden úgy alakul, ahogy mi akarjuk, de közben el lehet intézni az egyszerű lelkünket úgy is, ha megfogod a kezünk, dobsz egy üzit a villamosról, vagy hozol egy szelet csokit, netalán elvégzel helyettünk minden feladatot, mert hiszem nem maradunk szépek és kisimultak, ha nincs időnk egy nagy délutáni szunyára. Nem azért mondom, de egy háziállat is többet érdemel annál, minthogy dobj egy jutalomfalatot, megsimogasd a buksiját és ránézz egyszer napközben, hogy él-e még. Könyörgöm. S a gondolatok ezen mappája lapról lapra egyre egyszerűbb lényekként festette le a nemünket – közben persze megállt olykor hangoztatni, mennyire bonyolult lelkek vagyunk, de mit ér a szó, ha közben végig mást mutat be ugyebár.

Igen, ami személyes, az megfogott, Abban láttam az értéket. Viszont az azt követő efféle sztereotip szónoklatok olcsó tömegsajtós termékre hajaztak, mintha csak valami roppant tartalmas női magazin került volna a kezembe – amit amúgy legfeljebb akkor látok, mikor kuponfüzetet adnak mellé. Sosem tudtam megérteni a létjogosultságát az önjelölt életvezetési szakértők Coelhot megszégyenítő, közhelyben tocsogó önsegítő cikkeinek. Hadd legyek én, aki elmondja, de szerintem még senki világfájdalmát nem mulasztotta el egy ilyen iromány: aki szimplán kiégett picit, az úgyis vesz egy levegőt, relaxál egy napot és megtalálja a belső békéjét efféle – amúgy mindenki számára egyértelmű – világméretű okosságok nélkül is, aki pedig igazán depressziós, az úgysem fog pár lepötyögött varázsszó hatására kivetkőzni ebből. Vagy milyen gondolat él az emberek fejében? Depressziós virágszál elolvas egy önsegítő cikket, aztán a homlokára csap és felkiált, hogy „úristen, ha tudtam volna, hogy csak ennyit kell tenni…! Na jó, akkor most már boldog lehetek!”. Abszurdum. Tehát újra kérdem: létjogosultság… az honnan van. Egy szó mint száz, ez a Joyos-Glamouros stílus nagyon nem talált be nálam, egyszerűen úgy érzem, ez nem könyvbe való, hadd fokozzam, nem fair elkérni érte 3500 kemény magyar forintot, mikor az újság… nos, franc tudja mennyibe fáj, de ennél lényegesen kevesebbe. Hatszáz forint? Hét? Passz.

És hadd tegyem fel történetünkre a koronát. Mert ez az untatás nem volt elég egyszer, de még mennyire, hogy nem… Úgy éreztem, mintha Hidasi Coelho Judit nonstop önmagát ismételné, nem voltak új szavak, nem voltak új gondolatok, semmi új mondanivaló, de hoppá, kellene még hatvan oldal, amit fel kéne tölteni további roppant mélyenszántó gondolatokkal. Vagy már leírtam volna mindet? Oda se neki, úgyse emlékszik már rá senki, vagy ha igen, hát egy kis ismétlés kell a népnek, így jegyzik csak meg, hogy légy önmagad, szeresd az életed, reménykedj és szeress határok nélkül, mert az aztán mindent kurvára megold. Köszönöm, most már sokkal okosabb vagyok. Oh, és a slusszpoén, a végső kedvencem. Az üzenet. Miszerint mutasd ki az érzéseid, ne fojtsd el őket, inkább beszélj róluk, vitasd meg a fájdalmaid a barátaiddal, de azért jobb ha tudod, hogy ha szomorú vagy, senki sem fog hosszútávon sem elviselni, sem szeretni, szóval lényegében go an fuck yourself.

Szóval a végeredmény: ezután a 240 oldal után most elég masszívan elegem van az érzelmekből, a picsogásból, mindenki kurva szerelmi szenvedéseiből – mármint, tesóim, nem gáz szenvedni amúgy, mindenki kínlódik, de lehet ezt poénra is venni, és nem úgy adni elő, mint a hattyú halálát –, és most vegyük úgy, hogy ezt nem egy leendő pszichológus mondta. Most pedig inkább rohanok vissza Twitterre, ott legalább tudnak az emberek röhögni lélekölő nyomorukon is.

(Amúgy zárójelben: nem vagyok amúgy érzéketlen tuskó, tökéletesen tudom, hogy a szenvedésre nem a nevetés az egészséges reakció, és hogy bizony van olyan, hogy minden szomorú, fájdalmas és kilátástalan… de csak a szerelem miatt ennyit drámázni nekem már fájdalmas és túlzó is némileg. Amolyan szappanopera szerű. „Jahjjj megcsaltál, AleHandró, mit kezdjek magammal hátralevő életemben, ha nem azt hogy élve belefojtom magam a könnyeimbe? Julio egész nap nem küldött üzenetet, biztos nem is gondol rám soha és megöl ezzel a bizonytalansággal! Sanyi pedig nem hozott csokit, úgyhogy biztos nem szeret. L De nem baj, erős független nő vagyok, úgyhogy kibőgöm a szemeim, elpanaszolom minden barátomnak, hogy nagy bánatom van, aztán írok egy könyvet, amit egyszerre itat át a drámai kiábrándultság és a naiv örök remény orrfacsaró bűze, meg persze annyi izzadságszagú selflove kísérlet, amennyi csak a Glamour olvasók torkán fér le. Hell yeah”. Bocsássatok meg, egy cinikus szemétláda vagyok, mindenki azt kezd ezzel a könyvvel, amit akar, de hogy nekem drasztikusan bántalmazta az agysejtjeimet, az látszik. Talán aki következőleg kézbeveszi, egyetért majd velem. De az is megeshet, hogy a kedvenc könyvére talál rá a Gondolatmappában. Ahogy látom, elég ambivalens visszajelzések származnak az olvasóközönségből, lehet e kötetet utálni, lehet szeretni… hogy nektek megéri-e a próbálkozás, azt ezer százalékig rátok bízom.)

Kedvenc részek:

Mint írtam, a hozzáállásom olvasás közben drasztikus változásokon ment keresztül, de egy vékony keretben igenis találtam érdekes részeket a könyvben, így megfogott pár személyes szösszenet az első, #szerelem c. részből, majd az utolsó  #anyavagyok szekcióból – noha anya az nem vagyok szerencsére. Elmagyarázni és körülírni, mik ragadtak meg, és miről szóltak az egyes részletek igen hosszadalmas művelet lenne, így alább inkább csak összegyűjtök pár címet, és ha esetleg kezetekbe kerülne a kötet a jövőbe, vethettek egy pillantást rájuk.

#szerelem 4. Én, a sérült lány, akire vigyázni kell…

#szerelem 7. Jön az ősz, és félek, megint egyedül leszek

#szerelem 20. Amíg Vele nem találkozol, ne bánd, hogy egyedül vagy

#szerelem 25. Megkérdezném a régi szerelmeimet…

#inspirációkell 16. Te is X generációs vagy? Akkor mi félszavakból is megértjük egymást

#anyavagyok 5.Mentsváram, a fiam

Kedvenc idézetek:

„Egy pszichológus szerint a szakításban az a legnehezebb, hogy nem csak egy veszteséget hoz fel, hanem az életünk több kudarcát egyszerre. Olyanokat is, amelyek egyébként nem is viselnének meg.”

***

„Logikusan gondolkodunk, logikusan érvelünk kapcsolataink mellett és ellen. Nem hozunk döntéseket őrült ötletekből, nem utazunk át országokat, hogy lássunk valakit, nem esünk szerelembe csak azért, hogy szerelembe essünk. Mindig a következő lépést nézzük. A logikát. Azt, hogy megéri-e szeretni. Picsába a logikával!”

***

„Gyakran mondják, hogy a mai fiatalok […] mindent rögtön és azonnal akarnak. Meg azt is, hogy ha gondok vannak, akkor lelépnek. Én ennek pont az ellenkezőjét látom: inkább egyre magányosabbak a nemzedékek. A digitális világban egyre jobban kell(ene) a jó szó, az érintés, az ölelés. Azok, akik párra lelnek, és leteszik a voksukat valaki mellett, nehezen mozdulnak. Még akkor is, ha kellene.”

***

„Az igazság az, hogy ha nem kapjuk meg a lezárást, ahhoz sajnos nem sok közünk van. Ugyanis az valaki másnak a döntése, valaki másnak a választása. Ő dönt úgy, hogy nem oldoz fel, hogy nem ad válaszokat, hogy szerinte nem vagy méltó arra, hogy tisztán láss.

Borító: 5/5

Hogy mennyiszer csuktam be a könyvet, hogy csak gyönyörködjek pár percig a borítójában, mikor a tartalmától  már túlforrt már az agyvizem… Ilyen tekintetben úgy érzem, ez a kötet él a tökéletes megtévesztés módszerével. Ami belül van, az nem valami sok, azt viszont olyan elkápráztatóan sikerült becsomagolni, hogy az ember képtelen ellenállni neki. Az egyszerű tipográfia, a harmonikus színvilág, a virágok, mind-mind szofisztikált külsőt alkotnak így összeadva, egy olyan borítót, amire szó szerint jó ránézni.

Pontozás: 5/2

Mit mondhatnék? A kezdeti „keblemre drága Juditom!” hozzáállásomat elég hamar követte a gondolat, hogy a könyvben leírtak valószínűleg még a Wordnek is komoly traumát és végtelennek tűnő unalmat okoztak.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Karina Halle - Túl közel hozzád

„De szeretni nem könnyű. A legtöbb embernek meg kell harcolnia érte, és azért is, hogy megőrizhesse. A szerelem olyan, akár egy háború, és a fele idő azzal megy el, hogy az ember saját magával harcol.

Eredeti cím: Before I Ever Met You

Megjelenés: 2017

Oldalszám: 414

Kiadó: Álomgyár

Ár: 3499 –

„Tinédzserként találkoztam először William McAlisterrel. Jóképű férfi volt, gyönyörű feleséggel. Akkoriban lett édesapám partnere a cégében. Elbűvölő személyiség volt, de csak egy jó családi barát.

10 évvel később: 25 éves vagyok, egyedülálló anyaként elkövettem néhány hibát. Megküzdöttem a démonjaimmal, de most új életet kezdek. Minden az elképzeléseim szerint alakult, míg meg nem pillantottam Will McAlistert.

Elvált, és már nem csak apám barátját látom benne, már sokkal többet jelent számomra. Árasztja magából a magabiztosságot és a sokat ígérő szexualitást. Magas, férfias, egy igazi gentleman, a tekintete erős és csábító. Teljesen odavagyok érte.

Esélyem sem lehet nála, hiszen ő az apám legjobb barátja, üzleti partnere és a főnököm. Igaz? Tévedés.”

Nem mondom, Karina Halle regénye jó alaposan meglepett, méghozzá változatos módokon és többször, mint hinné az ember. Túltett minden reményemen, mégsem kaptam eleget – többet vártam, kevesebbet vártam… összességében viszont egész egyszerűen csak elégedett vagyok azzal a pihenéssel töltött pár órával, amit a könyvnek köszönhettem. Ne aggódjatok, egészen tisztán látom magam előtt valamennyiőtök zavartságát, amit ezzel a kuszasággal varázsoltam az arcotokra, de percek kérdése csupán hogy magyarázatot adjak róla, mit is akar jelenteni ez az egész, történetünk megítélése ugyanis nem nagyon függ mástól – az egyén ízlését leszámítva –, mint a műfaji besorolás kérdésétől. Én magam is kicsit más szemmel szemlélem a Túl közel hozzádot erotikus regényként és romantikusként, ahogy az sem mindegy, hogy könnyed kikapcsolódás kategóriába akarjuk sorolni, vagy tulajdonítunk némi jelentőséget a történetben felbukkanó komoly témák által megszólaltatott mélyebb zöngének. Fenntartom tehát, hogy gyakran azon áll, vagy bukik a siker, hogy az adott regény a megfelelő közönséget találja-e meg – olvasás közben épp ezért okozott olykor problémát eldöntenem, tulajdonképpen tetszik-e, amit olvasok vagy sem.

A megnyerő fülszöveg alapján történetünk mind romantikus, mint erotikus besorolása kíváncsivá tett, ennek megfelelően mindkettő egyformán fontos szemponttá vált számomra az értékelés során – a Túl közel hozzád pedig meglehet, változatosan teljesített, végül mégis inkább pozitív időtöltésként éltem meg, mintsem negatívként.

Történetünk számomra úgy tűnt, hogy messze túltesz az átlagon erotikus kategóriában. Szomorú helyzet, de ide döntő többségben az értéket teljes mértékben nélkülöző ponyva pornóregényeket soroljuk, így a nemlétező színvonalat is ezek adják – mellettük pedig elmondhatatlanul könnyű lenne ezt a regényt az egekig magasztalni. Bár főszereplőink között érezhetően pattogtak azok szikrák, és kapcsolatuk őrületesen lassú kibontakozása alatt is fontos szerepet játszottak a szexuális feszültség keltette gondolataik, mire – finoman fogalmazva – tettlegességre került a sor, az írónőnek sikerült adnia némi alapot és hátteret mindkettejüknek. Nem ugrottak bele az élvezetek kellős közepébe, az olvasók sem csöppentek semmiféle orgiákba az első oldalon, sőt, erotikus regényekre méginkább nem jellemző módon még némi cselekményt és valós történetet is kaptunk ahelyett, hogy mást sem olvashatnánk, minthogy Will és Jackie orrba, szájba, elölről, hátulról, liftben, asztalon, mosókonyhában, meg ahogy csak ember elképzelni képes. Ennek ellenére igenis helytálló a címke, hiszen megkapja az ember a várt 18 +-os jeleneteit, a helyzet csupán annyi, hogy egyet fizet, kettőt kap alapon jár mellé még egy szerethető történet is, plusz némi ízlés ajándékba. Szerencsére többet kaptunk az alpári tucatpornós fogalmazásnál… az ellenben már kevésbé szolgált örömömre, ahogy az írónő ezt véghezvitte – vagy a fordító, ezt már nem tudom kinek a számlájára írhatom. Mindenesetre értem én, hogy az illető finomabb akart maradni annál, hogy ki hova dugott mit, de könyörgöm, ezek a „szerelmi kelyhem” meg egyéb ehhez hasonló kifejezések a világból is kikergettek. Létezik igénytelenség, bénaság, szépség és kiforrottság, meg az, ami egész egyszerűen fáj – jelen esetben ezt a fokozatot érzem. Nem tette a jeleneteket élvezhetetlenné, de azért apró szálka maradt a szememben, amit mindenképp fontosnak éreztem megemlíteni.

Mindenesetre, szerelmi kehely ide, vagy oda, a Túl közel hozzád erotikus regényként sikerként könyvelhető el, hiszen annak kimondottan tartalmas – ellenben romantikus tekintetben több fejtörést okoz, pontosabban fogalmazva egyfajta vívódást idéz elő az olvasó érzelmei, figyelme, és józan esze közt.  Az értékelések nem hazudnak, vagy a könyv feléig ki kell tartani, hogy legalábbis az első csók elcsattanjon, és még onnan is meg kell tegyünk egy rövidebb utat, hogy egyáltalán kapcsolatról beszélhessünk. Néhányan ezt lassúnak hívják, mások szimplán unalmasnak, felfogás kérdése, meg persze azé, egyénileg ki mekkora mértékű intenzitást vár egy történettől, vagy akár milyen hangulatban találja a sztori.

A főszereplőink közt kibontakozó érzelmek épülgetésének sebességét én sem találtam gyorsnak – nem hiszem, hogy van bárki aki annak találná –, ennek ellenére semmiképp sem használnám rá emiatt az unalmas jelzőt. Egy részem sajnálta, hogy a felvázolt tempó miatt kevesebb idő maradt a színtiszta romantikára, ugyanakkor meglepően tudtam élvezni a holtponton átívelő egyéb történéseket, és minden apró epizódot, ami még ha tyúklépésben is, de Will és Jackie szerelmének beteljesedéséhez vezetett. Ez alatt az idő alatt lehetőségünk nyílt megismerni őket, a viselkedésüket, múltjukat, érzelmeiket – ez pedig olyan dolog, ami elengedhetetlen, és mindenképp csak hozzátesz egy love storyhoz. Mind Jackie-nek, mind Willnek megvolt a maga sebezhető pontja, a sötét foltja a múltjában, ezek pedig nyomot hagytak a személyiségükön, a gondolkodásmódjukon, s ezek formálták azokat az embereket, akiket végül a történet során megismerhetünk.

Will sokévnyi házasság után először megcsalva, megalázva és kisemmizve találja magát, nemsokára pedig már egy elvált középkorú férfiként, aki ismét a szinglik csapatában játszik. Utólag tisztább rálátása nyílt az exnejével való kapcsolatára, a tapasztalat pedig egyszerre tette bölcsebbé és nyitottabbá. A maga módján szomorú és fájdalmas kiszakadni hosszú évek nyugalmas rutinjából egy kényelmes életben, ám Jackie ennél nagyobb traumákat hordoz: egy lázadó fiatalságot, rengeteg elkövetett hibát, vért, a villogó rendőrautó fényeit, leánykori terhességet, elszigeteltséget… számtalan eseményt, amely óvatosabbá tette, kiölve belőle az alapvető bizalmat. Íme, két egészen különböző korosztály és társadalmi réteg teljesen más jellegű és fajsúlyú problémákkal, egy dolog azonban közös bennük: mégpedig az, ahogy az írónő elfelejtette őket kifejteni.

Tudvalévő, hogy a romantikus regényekbe egyszerűen kell valamiféle tragikum, valami sötét folt, ami mélységet ad a szereplőknek, hátteret a történetnek, s valamiféle kizökkenést a máskülönben ezerrel tomboló szüntelen idillből. A szerző pedig megragadta a megfelelő sztorikat, szerintem teljesen korrekten felépítette a főszereplőket, s a maguk problémáira épülő jellemük, azonban legnagyobb bánatomra, nem merült el annyira a részletekben, mint arra a téma okod adna. Leginkább csak a felületüket súrolta, én azonban szerettem volna többet megtudni a körülményekről, arról hogy az adott események mégis hogyan és miért történtek. Miután mindkét karakter életében meghatározó volt valamilyen (negatív) módon egy korábbi kapcsolata, szívesen elmerültem volna jobban ezekben, hiszen akármennyit is mondjanak róluk maguk az események felületesen is, a legtöbbet mégis úgy tudnánk meg, ha betekintést nyerhetnénk például az előéletük mindennapjaiba. A varázsszó tehát: mélység, mélység, fantázia. Kicsit több. Minden jónak a csírája ott van már az írónő fejében, szerintem csak a rendületlen tovább írás kérdése a fejlődés. Picit off, de pár napja láttam, hogy októberre Karina Halle újabb standalone kötete jelenik meg az Álomgyárnál, és megintcsak ott tartunk, hogy a fülszöveg megvett kilóra, de ezúttal azt hiszem kicsit más szemmel nézek majd az írónő munkájára, s bár összességében a Túl közel hozzáddal is pozitív benyomást tett rám, keresni fogom az előrelépést a következő regényében. És érzem, hogy meg is fogom találni.

A háttértörténetekre visszatérve tehát, fájlalom kicsit, hogy nem lettek részletesebben kibontva, hiszen belelátni a múltba mindenképpen érdekes és hasznos az olvasó számára – ennek ellenére bevallom, hogy talán így volt helyes ezúttal. Ez lehetett volna a választóvonal egy komolyabb és elgondolkodtatóbb, akár lélektani regény, és egy kikapcsolódáshoz tökéletes romantikus sztori között, a fülszöveget elnézve, és az alapján kialakítva egy általános képet és elvárást pedig a Túl közel hozzád arra termett, hogy szórakoztasson, nem arra, hogy előcsalogassa azokat a bizonyos könnyeket. A történetben megbúvó ki nem használt lehetőségek is csak addig zavartak, amíg meg nem kaptam a várt szeretetgombócomat a borongás és fájdalmas elmélkedés helyett. Will és Jackie kapcsolatára ugyanis egészen sokféleképpen fel lehet címkézni, például hogy egészségtelen, kissé abnormális, etikátlan… de ne mondja nekem senki, hogy eközben nem rettentően édes és imádnivaló is egyben.

Valahogy egészen különleges és szívmelengető volt két ilyen különböző lélek, életút találkozásáról olvasni, elvégre nem gondolnánk, hogy a fiatal, de megtört, titkárnőként dolgozó egyedülálló anya és az elvált, középkorú főnöke ütős páros lehet… holott az egyértelmű vonzódás mellett éppen a köztük lévő eltérésekből adódó bizonytalanság formálta a kapcsolatukat olyan finommá. Mindezek mellett elfelejtettem említeni, hogy Will ráadásul Jackie édesapjának legjobb barátja, s társa a cégben… így aztán főszereplőink számára az oly nagyon áhítozott szerelem egymás iránt tiltott gyümölcsnek bizonyult.

Ennek ellenére persze van valami azzal, hogy az érzelmeknek nem lehet parancsolni… erről zárójelben annyit, hogy nem hiszek benne, talán csak sok ember képtelen rá, ennyi az egész, mindenesetre szereplőink esetében ez az egyértelmű és nem sokáig rejtegethető vonzalom mégis minden jónak a forrását jelentette végül. Bár mindkettejük telis-tele volt kétségekkel és gátakkal, mégis folyamatosan közeledtek egymáshoz – eleinte barátian, ám előbb-utóbb felszínre került minden kimondatlan gondolat, ami belülről feszítette őket szét. Bevallom, a „szigorúan csak barát” párosukat is hamar megszerettem, ám az elégedettségem csak a teljes romantikával érte el a tetőpontját.

Will és Jackie egyaránt csodás emberek, akiket megtört a múlt, és csak úgy szomjaznak a boldogságra – s mindkettőjük éppen azt képes nyújtani a másiknak, amire szüksége van. Jackie a Sasha mellett töltött évek alatt hiába elpazarolt ifjúságát adta vissza Willnek, amikor az ember még teljes hőfokon képes szeretni, de mégsem gyerek már, hogy a hormonok okozta köd pár hónap alatt eloszoljon a szeme elől. Megmutatta neki, miért érdemes élni, szenvedéllyel, mégis óvatosan. Will pedig ezért cserébe megadta azt a teljes biztonságot a lánynak, amit az ifjúkori hibáinak következményeiképp teljesen elveszített. Gondoskodó szeretettel fordult felé, s a fia felé is… és bár én nem vagyok anya, mi több, nem is akarok az lenni, úgy gondolom, ez a legszebb dolog, amit egy anya férfitől kaphat: gyengéd és hozzáértő törődést a gyermeke iránt. Ez a kapcsolat engem már így is, úgy is levett a lábamról, azonban ezzel sikerült teljesen ellágyítania.

A továbbiakban végre megérkezett az a felhőtlen romantika, amit a könyv korábbi részei alatt annyira vártunk, s miután megfejtettük szépen, hogy a Túl közel hozzád leginkább kikapcsolódás tárgya lehet, a megérdemelt happy endet is megkaptuk. Mindent összevetve pedig élveztem az olvasásával töltött időt – a cél pedig ugyebár ez is lenne. Olykor magasra szaladt a szemöldököm, s a türelmetlenség is rágott már olykor, de mindez megérte a romantikus szálért, ami komolyan mondom, eszméletlenül édes. Nem világmegváltó, de megmelengeti az ember szívét, és néha bizony nagy szükség van rá, hogy egy könyv ne robbantson nagyot a gondolataid között, csak a szíved tájékán mozgasson meg valamit. Ez pedig határozottan ilyen volt.

Ajánlom a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek, akik némi erotikától sem riadnak vissza, ezen csoporton belül is azoknak, akik kellemes, lélekmelengető kikapcsolódásra vágynak egy fárasztó nap után.

KEDVENC KARAKTEREK:

Őszintén, nem sok szereplő akadt, akit nem lehet ezért vagy azért szeretni, a maga módján mindenki felmutathatott pár piros pontot, részemről viszont a verseny egyetlen és abszolút győztese mégis Will – talán annál nem is kell többet mondjak, hogy tökéletes apafigura, én pedig súlyos eset vagyok, ha az apakomplexusomról van szó. De persze ennél sokkal többet bizonyított, például az odaadását, hűségét, támogatását, elfogadását… csupa-csupa olyan tulajdonságot amelyek férfiként tartást adtak neki, s melyektől egyszerre lett őrületesen szexi, ugyanakkor hibátlan gentleman - bár ha engem kérdeztek, ez a kettő nem is létezhetne egymás nélkül.

KEDVENC RÉSZEK:

Van benne valami, hogy alapvetően színtisztán a romantikus-erotikus oldaláért olvastam a könyvet, a történetnek mégis egy egész más aspektusa került hozzám legközelebb – az egyenletben pedig szerepet kap egy kölyök is. Erre varrjatok gombot, csupa meglepetés vagyok ma. A tárgyra térve tehát… a kedvenc jeleneteim Will és a kis Tyson közti kapocsra épülnek, mert bár a gyerekeket kimondottan nem kedvelem, a velük jól bánó férfiakat annál inkább. Kevés vonzóbb dolgot tudok mondani, mint egy pasit, aki tudja, hogyan értsen szót egy gyerekkel, és ilyen gondoskodó szeretettel képes viszonyulni hozzá. Will az efféle megmozdulásaival pillanatok alatt belopta magát a szívembe – de gondolom ezt a poént már lelőttem eggyel feljebb.  

KEDVENC IDÉZETEK:

„Néha a remény olyannak tűnik, mintha valaki más kabátját viselnénk. Tudod, hogy pajzsként védelmez, mégis mintha lötyögne rajtad. Mert nem vagy hozzászokva.”

***

„Hé, néha az élet csavart labdát dob nekünk. Nem úgy mennek a dolgok, ahogyan elterveztük. Azonban csak az számít, hogy hogyan kezeljük a helyzetet, és hogy milyen emberré válunk közben. Te is itt tartasz most, végig kell járnod a magad útját. Semmi értelme azokon a dolgokon rágódni, amelyeken nem tudsz változtatni. Higgy nekem! Ha túl sokat töprengsz azon, hogy hogyan lehetett volna, meg hogy hogyan kellett volna, akkor megrekedsz a múltban.”

***

„Sasha úgyszólván sosem evett. Azt mondta, így tudja megőrizni a karcsúságát, én azonban azt hiszem, hogy ez tette gonosszá. Nem lehetsz boldog, ha folyton gyötör az éhség.”

***

„Mert ami Sashával történt, az megtanított arra, hogy az élet rövid. És ha megtalálod azt, amitől gyorsabban dobog a szíved, és a lelked dalol, akkor azt nem engeded el. És ez számomra te vagy, Jackie. Nem szeretem a félmegoldásokat. Mindent vagy semmit. És ha rólad van szó, akkor én mindenre hajlandó vagyok.”

***

„Megéri minderről lemondani csak azért, mert félek, hogy esetleg megsérülhetek?”

***

„Akkor váltasz irányt, amikor akarsz. Mehetsz előre, mehetsz hátra, és maradhatsz ott is, ahol épp vagy. Bármit megtehetsz, amit csak akarsz, mert te ülsz a vezetőülésben, és te irányítod ezt az utazást. És igen, lehetőséged van a növekedésre, a fejlődésre is.”

BORÍTÓ: 5/4

Nem tagadom, hogy ez volt az első dolog, amit meglátva megfogalmazódott bennem a gondolat: „ez kell a polcomra”, az efféle egyszerű és harmonikus borítók ugyanis mindig levesznek a lábamról, így a visszafogott színvilág és hangsúlyos, de nem túlbonyolított cím most is megtette a hatását. Egyetlen dolog van csupán, ami akkor kezdte bántani a szemem, mikor olvasás közben olykor megálltam volna gyönyörködni kicsit a fedélben… ez pedig a férfi modellünk, akit napokig elnézhetnék, akkor sem lenne sem helyes, sem szimpatikus, sem… sem Will. Messziről és futólag nem feltűnő, de én már csak ilyen lennék, belemásztam a részletekbe, és onnantól szúrta kissé a szemem.

PONTOZÁS: 5/4

Karina Halle regénye egyszerre váltotta be majdhogynem minden reményem, mindeközben  bőségesen osztogatta a pofonokat meglepetés címszó alatt – egyszerű kikapcsolódást kerestem ugyanis, a lapok között mégis sokkal többet találtam ennél. Persze terítékre került egy finoman kibontakozó szerelmi szál, s a fülszöveg által sugallt erotikából is megkapja az olvasó az adagját, miközben olykor mosolyra, máskor akár nevetésre fakasztják a leírt szituációk, a szereplők gondolatai, vagy éles nyelvük. Az eddigiek alapján szinte bármely romantikus-erotikus regényre ráismerhetünk – mégis, úgy érzem az írónő többet mutatott fel két kitalált személy szerelmi életének részletezésénél. A Túl közel hozzád az újrakezdés regénye – a reményé, a bizalomé, a kockázaté, amit a szerelemért és a szeretteinkért vállalunk – mikor pedig úgy hozza a sors, önmagunkért is. Nem volt tökéletes, nem volt elég kiforrott, de a hibáival együtt is pozitív értékeket közvetített, és tartalmasan kapcsolt ki pár órára, belopva magát a szívembe a szerethető főszereplőkkel, az egyszerű, de édes cselekménnyel, és persze a mocskos fantáziájú titkárnőkkel. Szóval ha éppen arra készülsz, hogy főzz egy kávét, letelepedj vele a fotelodba és fel se kelj, míg el nem zsibbad minden tagod, akkor Karina Halle regénye ideális társad lehet ;)

Köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár Kiadónak! *-*

HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG ITT!

Meghan March - Vágy és hatalom

„Gondolhatnak rólam, amit akarnak, amiért belementem ebbe az egészbe, de ha az ember a siker reményében ki akar törni abból a világból, amiben élt, nem kérdez, csak aláírja a szerződés megfelelő részét.”

Eredeti cím: Dirty Billionaire

Sorozat: Vágy trilógia 1. (The Dirty Billionaire Trilogy 1.)

Oldalszám: 238

Megjelenés: 2017.

Kiadó: Álomgyár

Ár: 3499 - 

Tömött a pénztárcám és jó nagy a férfiasságom. Ennyit az önéletrajzomról. Azt hiszem, nem is kell többet mondanom, a nők 99 százalékának ennyi elég, hogy megkapjam őket.

Hogy seggfej vagyok? Hát igen. És tudod mit? Jól is érzem így magam. Vagyis jól éreztem… Amíg nem találkoztam Vele.

A könyvekben szikrákról meg kémiáról szoktak írni. Faszság. Kettőnk közt inkább tűzijáték volt, sőt, tűzhányó. Vagy atombomba.

Csakhogy van egy kis baj. Nem tudom a nevét, nem adta meg a telefonszámát, csak úgy lelépett a szállodából életem legforróbb kibaszott éjszakája után. Mit tehet ilyenkor egy ilyen seggfej, mint én? Utcára vittem a problémát. Olyan nincs, hogy nem kapom meg. És hogy mi lesz, ha megtalálom? Megtartom!

Ritkán esik meg, de most ismét szembetaláltam magam egyik tipikus könyvmoly problémámmal, melyet rendszerint az efféle erotikus könyvek idéznek elő… legyünk pontosak, ezek képezik magukat a problémát. Az még csak egy szelete a nehézségek összességének, hogy az ember hogyan és milyen mérce szerint tudná helyén kezelni és értékelni ezen olvasmányokat, de ami szerintem nagyobb százalékban okoz fejfájást, az maga a regény kiválasztása ebben az adott műfajban. Senki sem szeret selejtet olvasni, az erotikus könyvek piaca pedig bizony tele van olcsó ponyvával és értéktelen vacakkal, azt pedig, hogy az ember egy ilyet fog ki, vagy egy igazán jól megírt, szórakoztató, szenvedélyes, édes és sikamlós sztorit, amilyenre vágyott, csakis a véletlenen, vegyük úgy, a sorson múlik.

Nem véletlenül tartottam tehát kézbe venni a Vágy és hatalmat – őszintén, már a borító és a fülszöveg gondolkodóba ejtett, hiszen mindkettőben van valami felháborító és szexi, ami felkelti az ember figyelmét, ugyanakkor valami, ami megbotránkozást vált ki, s valami, ami kliséket sugall ezerrel. Ó, igen. Az erotikus regények szentháromsága. Valami mégis rávett, hogy adjak neki egy esélyt – és milyen jól tettem!

Olvastam már igényesebben megírt könyvet? Hát ja. Fogok még? Merem remélni. És ezt meg is próbálom szem előtt tartani, ugyanis történetünk messze áll a tökéletestől, de ezúttal, pár percre egy átlagember, és nem egy gonosz, szőröző kis blogger szemüvegén keresztül tekintve az esetre, kénytelen vagyok konstatálni az egyértelműt. Ez egy freakin’ erotikus regény. Megköveteli, hogy a saját műfajának a keretei szerint tekintsek rá, annak alapján olvassam, szeressem, és értékeljem. Nem hasonlíthatom Suzanne Collinst Dosztojevszkijhez, így Meghan March írományára sem szabad mondjuk Cassandra Clare munkásságának fényében tekinteni, egész egyszerűen, mert a különbség ég és föld, hiszen más műfajt képviselnek… És – végre rátérve a nap igazi témájára – hogy mi is akkor a véleményem a Vágy és hatalomról? A fenti kis agyalásom eredményeképp így fogalmazhatom meg leginkább lényegretörően: szépet alkotott a maga műfajában.

Egy trilógia első része lévén a történet még rengeteg aspektusában nem volt úgy kibontva, ahogy az ki lehetett volna, de én talán már boldog vagyok attól is, hogy a tömény erotika vonalát szépen átszőtte lényegesebb cselekmény is. Szerintem ennek a hiánya a legtipikusabb szarvashiba, amit az ilyen korhatáros művek szerzői megejthetnek, én pedig sosem megyek el mellette szó nélkül, mert meglehet bírom az erotikusabb regényeket, a „dugjunk a vakvilágba csak úgy” történeteket nem igazán tolerálom. Mindig kell legyen egy biztos alap, egy cselekmény, amit a szex később kiegészíthet, karakterek, akikről tudunk egyet s mást azon kívül, hogy milyen természetfeletti méretekkel áldotta meg őket a sors, és így tovább. Tényleg tisztában vagyok vele, hogy az ilyen regényektől nem szabad sokat várni, én viszont ennél a pár felsorolt elemnél nem vagyok hajlandó alább adni – nagy szerencsémre pedig nem is kellett.

Ezúttal a már oly emlegetett biztos alapot igazából a női főszereplőn keresztül fektette le az írónő én igazán igyekszem nem fogalmazni félreérthetően, ti, mocskos fantáziájú népség, pontosabban Holly karrierje által. Ez a „bonyodalom” kirobbantója, és lényegében ez áll a legtöbb döntéshozatal mögött a történet által felölelt időintervallumban. Ez egy ilyen érdekes kettő az egyben megoldás – minden, amit Holly tesz, előremozdítja a cselekményt, ugyanakkor visszavezethető a nő egy korábbi rossz döntésére, s igazából a teljes előéletére, így róla egész komplett képet kapunk, sikerül jobban megismernünk. Persze ez nem jelenti, hogy mindig értettem is, mit miért tesz… de ez már más kérdés. Úgy éreztem, valami nagyon félrecsúszhatott, mikor Holly, egy stabil jellemű karakter, egy harcos, túlélő, egy logikus elme, egy nő, aki képes volt felállni a porból, és a semmiből teremteni valamit egyszeriben csak… úgy elolvad egy rá vetett mocskos pillantástól, hogy egy fél szó sem jön ki a torkán, legfeljebb gyenge nyöszörgés. Az ilyen pillanatokat nem igazán tudtam hová tenni, és legszívesebben meg is feledkeztem volna róluk, ugyanis kissé bántott, ahogy a kedvenc karakterem Mr. Nagyfarkú Alfahím minden szavára elveszti a józan eszét. Talán megint én akarok túl sokat, de van egy olyan irreális elvárásom a karakterekkel szemben, amit úgy hívnak jellemszilárdság, és nem szívesen mondok le róla. Persze az embernek sosem jó az, ami van, tisztában vagyok azzal, hogy ha alapból egy nyüszítő, gyenge és ártatlan kis virágszálat festett volna le az írónő, akkor azért dühöngenék, de hát… istenem! Ha már elhúzta előttem a mézesmadzagot, és bemutatott egy igazán vagány, lélekben erős, meggyengíthetetlennek tűnő szereplőt, velem ne szórakozzon azzal, hogy pár oldallal arrébb a földbe döngöli tiporja a méltóságát… könyörgöm.

Kedves Meghan March, marhára nem akartad megkönnyíteni a dolgom, mi? Rendben. Mission completed. Most pedig repüljél haza dolgozni azon az átiraton, hogy boldog legyek. Hálás köszönetem.

Tehát Hollyval már csak ilyen hullámzó volt a kapcsolatom – a gyenge pillanataiban utáltam, hogy rá sem ismertem, azonban ha megemelte a seggét és kikecmergett az ágyból na meg Creighton alól, akkor valahogy visszalényegül azzá a tökös csajjá, akit előtte megkedveltem. A nehéz fiatalkora, a porfészek amiben felnőtt, na meg a média kész túlélőt faragott belőle, olyan embert, aki addig küzd és törtet, amíg eléri amit akar, aki élő példája a mondásnak, hogy „a cél szentesíti az eszközt”. Tetszett a hozzáállása. Talán tündérmesének tűnik, hogy egy csóró kisvárosban élő lány az amerikai sztárélet központjában köt ki, és megvalósítja a rég dédelgetett álmait, de az út, ami odáig vezetett elég sötét és szenvedős volt ahhoz, hogy gondoskodjon némi realitásról. Azt már ne kérdezzétek, hogy annak mégis mi valóságalapja van, hogy egy ilyen szorult helyzetben egyszer csak a semmiből feltűnik egy milliárdos pasi, aki olyan milliódolláros pezsgőt meg gyémántgyűrűt neem, Edward, sipirc vissza az árnyékba dobál az ember után, hogy annak varázscsettintésre megszűnnek a gondjai. Elvégre… ki beszél hitelességről egy erotikus regény közben? Na ugye.

De ha már vagon pénz meg gyémántgyűrű… akkor ideje lenne szót ejteni másik tudathasadásos jómadarunkról, Creighton Karasról is.

„Tömött a pénztárcám és jó nagy a férfiasságom. Ennyit az önéletrajzomról.”

Bár… kell ez? Elvégre a fenti két mondat lefedi Mr. Karas jellemének majdhogynem egészét… azonban maradnak még olyan apró részletek, amelyek többé teszik őt egy kétlábonjáró, gazdag faroknál. Vagyis… annyiban biztos vagyok, hogy kéne legyenek… Összességében hozta az elvárt és átlagos erotikus regénybeli domináns faszfejt, amiért néha meg is álltam a lap fölött pár percre wtf nézéssel, s mivel végeredményként mindig megállapítottam, hogy tőle nem várhattam mást, hát elővettem Hollyt, elvégre milyen már, hogy hagyja magát… na de mindegy, nem is ez a lényeg, különben is békén kéne már hagyjam Hollyt, tekintve, hogy még kedveltem is a karakterét. Az legyen a legnagyobb hibája, hogy lefeküdt egy nagyon gazdag – és nagyon idegen – pasival a feljebbjutás és biztos karrier érdekében, és miután ezzel sikeres és túlélő típusnak bizonyult, szégyent-gyalázatot hozott az egész női nemre. Hát pfuj. Nagyon is pfuj.

Visszatérve mélyen tisztelt Mr. Karasunkra… nem kevés várakozás eredményeképpen, de azért számot adott arról is, hogy nem annyira kétdimenziós mint a számítógépmonitor. Épp, ahogy Hollyt sem voltam képes egyértelműen, csak feketén vagy csak fehéren látni, úgy Creightont is egyszerre utáltam és szerettem ??? a történet során… bár ez utóbbi persze erős túlzás. Bizonyára sok nő szívét megdobogtatta, de ez velem most nem jött össze – ennek ellenére nem hagyhattam figyelmen kívül a jó pillanatait, még ha megérteni őket nem is voltam képes. És már frankón másodjára mondom az értékelésben, hogy mennyire nem értek valamit, de amúgy eskü nem vagyok idióta. Kétségtelen, hogy minden önös érdeke mellett igazán törődött Hollyval és az érzéseivel, még azzal is megpróbálkozott, hogy ügyeljen a karrierére és támogassa… bár nem tagadom, az azért túl nagy falat egy egoista pasinak. Persze, hogy erre mi oka volt, miután éppen egy szexnyi ideje ismerte a nőt, az már kérdéses, de hát tudjátok, az ilyen könyveket nem a jó logikájuk miatt olvassuk. Mindenesetre akármilyen megközelíthetetlen látszatot is festett elsőre férfi főszereplőnk, a lapok előrehaladtával feltárta egy kissé – mondom kissé – emberibb arcát is, ami kész felüdülésnek számított, és olykor egészen úgy éreztem, némi romantikát, finomságot csempész a történetünkbe, ami addig inkább a média és Holly zenei kiadójának ármánykodásáról, s vad szexről szólt.

„Mit tesz velem ez a nő? Birtokolni akarom. Meg akarom tartani, és azt akarom, hogy tényleg csak az enyém legyen. Arra nem számítottam, hogy érzéseim… Hogy ez lesz. Szerintem ő is meglepődne, ha tudná.”

Jó, nem áltatok senkit – az egész könyvet főleg ez a két szál uralta, mindkettő alapszinten és egyszerűen, ugyanakkor élvezhetően, és izgalmasan ötvözve a realitást a tündérmesékkel. Egyszerre jól és egyszerre rosszul, egyszerre váltva ki szimpátiát és ítéletet… de hát az már csak valami jót kell jelentsen, ha egy könyv ennyire megmozgatja az ember agyát, ez pedig feladja a leckét, de rendesen. Most, leírva döbbentem rá elég sok mindenre, így ötlött a szemembe néhány hiba, amit olvasás közben úgy figyelmen kívül hagytam, ahogy volt… de áruljon el ez annyit, hogy minden hiányossága ellenére csak úgy röpít magával ez a felháborítóan kevés oldal, repül az idő, fogy a sztori, amitől az ember önkéntelenül is várni kezd valamire, még ha nem is tudja mire… mindezt azért, hogy még a függővég is adjon egy gyomrost. Áh, köszöntem szépen ;P

Összességében ajánlom a könyvet… nos, a 18+-os olvasóknak, de minimum a 16 év felettieknek, azon belül is azoknak, akik nem riadnak vissza egy könyvben a nyers erotikától és obszcén megnyilvánulásoktól, trágár beszédtől, mert az a nagy harci helyzet hogy a Vágy és hatalom 90 %-ban ezekből építkezik – bár nincs hiány humorból és éles párbeszédekből sem. Ezek egyvelege teszi a fenti célközönség számára tökéletlenül tökéletes és rendkívül szórakoztató, pihentető olvasmánnyá – tehát ajánlom azoknak, akik tényleg csak ki akarják kapcsolni a világot maguk körül pár órára, akik valami magával ragadó és gördülékeny történetet keresnek. S végül, de nem utolsó sorban meleg szívvel ajánlom azoknak… akinek van elég türelme kivárni a következő részt, mert nekem nincs xD

Kedvenc karakterek:

Sokat töprengtem, nagyrészt azért, mert lehetetlenségnek tartottam, hogy ne jusson eszembe senki más a főszereplőkön kívül, de aztán rájöttem, hogy bizony rajtuk kívül nem sokak kaptak akár röpke egy jelenetnyi időt is… aki meg mégis, az sem nyűgözött le, vagy akár csak hatott meg annyira, hogy legalább a nevét megjegyezzem. A történet lényegében tényleg Creighton és Holly körül forgott – én utóbbihoz kerültem közelebb, őt sikerült jobban megkedvelnem. Talán mert az ő múltjáról már most lehullt a lepel, és ez nagyban segített megismerni a motivációit, megfejteni a cselekedeteit, érzéseit, és találni valami hátsó tartalmat olyan szavai mögött is, ahol talán nem is kéne keresni. Összességében az ő karaktere egyelőre sokkal kidolgozottabb, ami könnyebbé teszi, hogy megszeressem még ha érteni nem is mindig értettem – de felesleges a körítés, egész egyszerűen az összes botlása ellenére szimpatikusabbnak találtam minden más szereplőnél a könyvből, ennyi.

Kedvenc részek:

Egyértelműen Holly és Creighton első közös jelenete a bárban – az első pár fejezet holtpontja után ez volt az első alkalom, mikor igazán elkezdtem értékelni a könyv fura humorát. Arról nem is beszélve, hogy egyben ez volt a lehető leghatásosabb belépő a férfi főszereplőnknek – Hollyval ők ketten olyan jelenetet hazudtak össze, amit egyszerűen élmény volt olvasni, és még mindig ez él a legemlékezetesebben az emlékezetemben. Persze ami utána jött, attól már nem voltam lenyűgözve, ugyanis Creighton dominanciája, mint azt már említettem, nekem már a túl soknál is több, és nem is tolerálom valami jól. De a báros epizód ettől függetlenül igenis kedvenc lett, továbbá szerettem főszereplőink azon jeleneteit, mikor Cray nem volt akkora seggarc mint általában.

Kedvenc idézetek:

„Nyerek, mert a veszteség számomra nem opció”

***

„[…] mindet kinyírom. Az isten háta mögül jöttem. Tudom, hogyan rejtsem el a holttesteket.”

***

„Hölgyeim! A férfiak nem bonyolult lények. Ön szenvedélyes, vonzó csaj? Ha igen, jó esélye van rá, hogy a férfiak kefélni akarnak önnel. Ilyen az emberi természet.”

***

Nem hagyom, hogy egy nő egyedül igyon. Azt meg végképp nem, hogy ő fizesse a számlát.

***

Van egy csodás dolog az sms-ben: addig nem kell rá válaszolni, míg az embernek nincs kedve hozzá.

***

„A könyvekben szikrákról meg kémiáról szoktak írni. Faszság. Kettőnk közt inkább tűzijáték volt, sőt, tűzhányó. Vagy atombomba.”

Borító: 5/4

Alapjáraton nem vagyok a tipikus erotikus regények borítóinak szerelmese – megjegyzem, ez azért nem változott most sem –, nehéz a műfajban megmaradni az igényesség határán, s valami egyedit, nívósat, sejtelmesen szexit alkotni, mindezt a jóízlés keretein belül, de azt hiszem ez… valahogy egész jó úton jár efelé. Nem mondom, az egyediségtől elég távol áll a minden második ponyva-pornón megjelenő motívumával –  lásd, öltönyös, szexi borostás fazon meg a ledér, vörös rúzsos nője – de az összhatásban van valami, ami engem meggyőzött, mert… egyszerűen jól fest az egész. A kép, ahogy egybeolvad a fekete háttérrel, a szöveg elosztása, a betűtípusok egyszerűsége, a színek… Meglehet, hogy nem hibátlan, de teljesítette a feladatát, magára vonzotta a tekintetemet, felkeltette az érdeklődést, hogy elolvassam, és végül is… ez volna a lényeg.

Pontozás: 5/4

A Vágy és hatalom tökéletes példát statuál az esetre, mikor egyre csak tanácstalanul bámulom a monitort, és nem jutok dűlőre a pontokat illetően: az észérvek olykor azt súgják, kevesebbet érdemel, szívem szerint azonban inkább többet, így végül megmaradtam az arany középúton, mert a helyzet parasztos egyszerűséggel ennyi: nem volt tökéletes. Voltak hibái, lehet, nem is kevés – kezdve például az indokolatlan rohanással, ami gyakran kidolgozatlansághoz vezetett, vagy a főszereplők olykor követhetetlen és érthetetlen viselkedésével, a meglehetősen furcsa hasonlatokkal –, de azt hiszem többet kell nyomjon a latban, hogy a sztori még ezen hibák ellenére is élvezhető, pörgős, humoros és persze kellően pikáns maradt – eléggé ahhoz, hogy pár órára azért belőlem is kiirtsa a kritikust a szórakoztató soraival. Ez már elég, hogy tűkön ülve várjam a következő részt – már ha a szép kis függővég nem intézné el ezt amúgy is :D.

Köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár Kiadónak! *-* 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!