R. S. Grey - Scoring Wilder - Testcsel

„Ő volt nekem a sarkcsillag. Nem volt más választásom, hagytam, hogy hatással legyen rám a fénye, és odavonzzon magához. Olyan ösztönösen akartam őt, mint ahogy az ember levegőt vesz.”

Eredeti cím: Scoring Wilder

Oldalszám: 408

Megjelenés: 2016

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3299 –

Az ​olimpiai válogatóra készülő, tizenkilenc éves Kinsley Bryantnek úgy hiányzik Liam Wilder, mint púp a hátára, hiszen fontos lenne, hogy semmi ne vonja el a figyelmét a felkészülésről. Az Amerika kedvenc rosszfiújaként számon tartott Liam profi futballista, és minden megvan benne ahhoz, hogy a lányok szó nélkül ledobják magukról a textilt.

*Észbontóan jóképű – kipipálva.

*Olyan hátsó, amellyel képes összeroppantani egy parmezán sajtot (méghozzá a drágábbik fajtát) – kipipálva.

*Annyi magabiztosság, amennyivel képes lenne kiiktatni a Föld gravitációs vonzását – duplán kipipálva.

Ráadásul Kinsleynek szigorúan tilos Liamhez közelednie, aki maga a tiltott gyümölcs. Az edzője ezt világosan az értésére adta. („Próbáljatok csak meg közel kerülni Wilderhez a focipályán kívül, és olyan gyorsan repültök a csapatból, hogy időtök sem lesz megszámolni a tetoválásait!”) De Kinsley számára ettől csak még vonzóbbá válik a fiú. Sőt, mivel Kinsley már számba vette a látható helyeken lévő tetoválásokat, nem végez félmunkát, ha már belefogott. A saját szabályai szerint próbál közelebb kerülni Liamhez, aki elhatározza, hogy megismerteti a lánnyal a „csapatszellem” egy teljesen más értelmezését.

Tény, hogy ezzel az értékeléssel (is) csúnyán elkéstem, valahogy mégis megvan számomra a dolog pozitív oldala – ahogy a reggelek egyre később, az esték pedig egyre korábban jönnek el, és az őszi szürkeség beborít mindent az égtől kezdve a ruhákon át egészen az általános életkedvig, a Testcsel részleteinek felidézése hoz még egy kis napfényt, valami nyomát a nyár felhőtlen szabadságérzetének. Egyszerűen szükség van rá, mint náthásnak a forró teára literszám. True story.

Viszont hogy visszatérjünk oda, ahol minden kezdődött köztem és a könyv között, nem árt ugrani az időben úgy… hm, közel egy évet, sőt, valamicskét többet is, ugyanis annak rendje s módja szerint el kellett csesznem egy csomó időt gondolkodással azelőtt, hogy fejest ugrottam volna a buliba. Ne kérdezzétek mi vonzott olyan istentelenül ebben a könyvben már a megjelenés előtti időszaktól fogva – nem a borítója, annyi fix –, de valamiért egyszer sem tudtam úgy elsétálni mellette a könyvesboltban, hogy ne időztem volna felette egy sort latolgatva, hogy kell-e ez nekem, vagy sem. Bár nagyon birizgált valamit az agyam egy eldugott részében, én azért kitartóan mantráztam, hogy a válasz nem, és amúgy is szégyellnék odaállni a kasszás elé ezzel a ponyvapornó fedelű rémséggel. Úgyhogy hanyagoltam a dolgot egészen sokáig, míg Heni nyereményjátékának győzteseként választhattam egy csomó felsorolt regény közül. Nos, mondanom sem kell, hogy az önuralmam és az ellenérzéseim is pont eddig tartottak – a könyvvel való közel egy évnyi huzavonám pedig azzal a perccel lezárult, mikor kinyitottam a csomagot, s pár nap alatt befaltam az egész sztorit.

Kapásból elég sok dolgot felsorolhatnék, ami megfogott a történetben, ám az első és legfontosabb, ami az első mondattól az utolsóig jelen volt, és kétségtelenül a legnagyobb hatást gyakorolta rám, az a stílusa. Mostanra elég sok New Adult regényt tudhatok az olvasmánylistámon, változatosan színvonalasakat és kevésbé jókat is, ám annyit összességében kijelenthetek, hogy a legtöbbjük nem az erős és egyedi írói fogalmazásmódjával érvényesül a piacon. Vannak borítók, amelyek vonzzák a figyelmet, fülszövegek, amelyek valami újjal kecsegtetnek, de a lényeg sok esetben ugyanaz, és nincs is valami eredeti módon tálalva. Persze akadnak kivételek, nevek, amelyekben már hallás után tudja az ember, hogy megbízhat – nálam példának okáért ilyen Colleen Hoover, aki bizonyítottan nem csupán kreatív de emellett roppant tehetséges is –, de mondjon bárki bármit, a műfaj képviselői közt meglehet, hogy rengeteg az ötletes vagy épp gyönyörű történet, sokszor még így is lényegtelennek hat a mögötte álló szerző. Szomorú, de igaz. Nem mondom tehát, hogy a megkülönböztethető stílus hiánya elront egy jó sztorit… de annyi biztos, hogy a jelenléte rengeteget hozzátesz egyhez, így volt ez a Testcsel esetében is.

R. S. Grey nagyon toppon volt humorban – nem olyan direkte módon, mint például mikor valaki vicceket mesél (őszintén, én azt nem is tartom megnyerőnek), inkább úgy, mint mikor egy karizmatikus személyiségű ember egyszerűen csak kinyitja a száját, és halál mindegy, hogy mit mond, mert így is úgy is lenyűgöz és mosolygásra késztet vele. Így tehát lényegtelen volt, hogy az írónő mit írt – egész egyszerűen mert jól tette, stílusosan, szórakoztatóan. Így írt le és ismertetett helyzeteket, s ilyen hangon szólaltatta meg a főszereplő karakterünket, Kinsley-t is, aki így könnyedén belopta magát a szívembe.

Tele van ellentmondásos tulajdonságokkal, egyaránt pozitívokkal és negatívokkal, olyanokkal, amelyeket szimpatikusnak találok valakiben, és olyanokkal, amelyeket már kevésbé… mégis mindent olyan stílussal adott elő, amitől az összhatás végtére is a tökéletlenség egy egészen kellemes foka és elegye lett. Egyszerűen imádnivaló. Belevaló, talpraesett csaj, jó nagy szájjal –  olykor már indokolatlanul naggyal –, és fel-feltörő drámaisággal, ami felváltva mozog a „túl sok” és a szórakoztató fokozat között, de végtére is annyira hozzá tartozik, hogy nem tudtam rá emiatt rossz szemmel nézni. Egyszerre volt egy felnőtt, érett nő és egy tinédzser csitri; ha az alkalom úgy kívánta komoly, elhivatott sportember, a barátnőivel viszont teljes mértékben őrült és szertelen; ezen kívül pedig rendkívül erős személyiség, céltudatos, magabiztos, és ami nálam mindig hatalmas plusz pont, érti és alkalmazza a jó humort, szarkazmust. Végre egy életrevaló de nem mindenki máson átgázoló női karakter; valaki, aki kiáll magáért és az övéiért, véghezviszi amit akar, és nem hagyja hogy eltapossák, de közben emberséges és szeretnivaló marad…

És lassan az áradozás végtelen sorának végére érek – senkit sem hibáztatok, aki mostanra arra a téves következtetésre jutott, hogy ezúttal Kinsley nyert felvételt háremem egy igen megtisztelő helyére… ha pasi lennék, valószínűleg ez épp így lenne, másképp viszont ha máshová nem is, felkerült a csaj a „kedvenc erős női karaktereim” listámra. Nagy a tömeg. Vannak vagy négyen biztos xD.

De ha már a hárem is így szóba került… khm, ahhoz is van némi hozzáfűznivalóm, természetesen könyvünk minden női szívet elrabló sztárfocistájának hála. Nem mondom, hogy Liam Wilder szerelem volt első látásra… de az tény, hogy az első pillanattól kezdve nem hagyott sem engem, sem főszereplőnket valamiféle hatás nélkül, és lényegében ennek köszönheti a történet, hogy végre egy többnyire egészséges romantikus szálat sikerült benne kibontani. Az alapvető emberi reakciókra épített és nem egy teljesen szürreális, idealizált „megláttam és megszerettem” pillanatot ragadott meg, így akármennyire is hiába várunk valamennyien a percre, mikor Liam személyesen megjelenik és a szívünkért esedezve térdel a bejárati ajtó lábtörlőjén, azért még ennek ellenére is ott van a valóság ebben a kis románcban.

Jó, vannak klisék… vannak lerágott csontok bőven, ezt nem tagadom. Minden bizonnyal láttunk már bőven elég tiltott szerelmet, bőven elég elérhetetlennek tűnő, de a lelke mélyén igenis emberi és hétköznapi sztárpasit, ahogy a tanítvány-tanár, pontosabban jelen esetben sportoló lány és edző felállás sem idegen… de valamitől ez mégis sokkal kézzelfoghatóbbnak tűnt, mint sok más könyvben, amit felhozhatnék példának. A fülszöveg… hát, az tény, hogy nagyjából fél perc leforgása alatt lefixálja a sztori kimenetelét, de még ezzel együtt is azt mondom, hogy az írónőnek a kiszámíthatóság terhe mellett is sikerült egy egészségesen megépített szerelmi szálat teremtenie. Elég korán eljött a perc, mikor egy társaságba kerültek a tubicáim, és annak rendje s módja szerint el is indult valami kettejük között azon nyomban, de sok más történettel ellentétben – igen, amúgy még mindig a múltheti R&J adaptáció miatt fő a fejem – nem rekedtek meg ezen a szinten. Nem maradtunk meg a legalsó, szerelem első látásra lépcsőfokon, hogy aztán a szuperhős herceggé változott srác ölébe kapja álmai asszonyát és átlépve minden emberi fokozatot rögtön odaugorjon a célhoz, aztán jöhet a habos-babos esküvő, fehér kerítés és tucat gyerek. Nooope.

Liam és Kinsley tudjátok mit csináltak, mikor először találkoztak? Meg amikor másodszor, majd harmadszor…? Megkívánták egymást! Igen. És én azt mondom, ennél emberibb dolgot már nem is tehettek volna, ezzel az egyszerű aprósággal úgy kedveskedtek a lelkemnek, hogy csak úgy repestem. Nem állt meg Liam monoton percekig bámulva a csajt nyitott szájjal, nyálas aláfestőzenével a tökéletességéről elmélkedve, és a lány sem kezdte el még aznap este tervezni az esküvőt. Mert a dolog a valóságban sem így működik. A való élet ennél sokkal… egyszerűbb. Talán unalmasabb. Lényegében a hormonokról szól. Elsőre mindenesetre csak szexuális vonzódásról beszélhetünk. És tudjátok… szerintem ez egészséges. Kertelés, cicomázás, idealizált eszmék nélkül így kezdődik egy random kapcsolat, amiben nem ismerted már meg korábban a másik felet. Talán ez csak nekem lett így szívügyem, mivel sok egyéb mellett a nagy szerelem első látásra sztoriktól már tele a tököm, mindenesetre komolyan megragadott az a folyamat, ami ezzel elindult. Így lehetett végül Liam és Kinsley kapcsolata igazán kiforrott – adott volt egy pont, meg néhány alapvető biológiai reakció, amivel elindult, aztán már csak haladtak tovább a „külső megfog, belső megtart” elv nyomán, kerülgették egymást, nőtt a feszültség és a kémia, majd szépen lassan készen álltak megismerni a másikat – s végül így meg is szeretni. Imádtam, hogy az erősen arra utaló részletek ellenére sem egy freakin’ tündérmese lett a romantikus részből.

„Azt mondanám, hogy jobban szeretlek, mint a hagyományos M&M'set, de fel kell kötnöd a gatyád, ha le akarod győzni a mogyorósat.”

Bááár… meg kell hagyni, Liam elég közel áll ahhoz az eszményi, lányok legszebb álmaiba illő pasiideálhoz, amiről valóban csak könyvekben olvashat az ember többnyire mondom TÖBBNYIRE. Mivel a történet Kins szemszögéből íródott, így mi is nagyjából vele párhuzamosan ismerjük meg a könyv szépfiúját, s kapunk elég időt, hogy bennünk is fokozatosan épüljön fel iránta a szimpátia. Tény, hogy alapból a regényben használt fogalmazásmód nem nagy eresztés – lévén végül is egy 18 éves csajról szó –, de természetesen Liam domborodó izmainak és karján feszülő tetkóinak leírására már R. S. Grey és Kinsley íráskészsége is jócskán kifejlett, így részletesen megismerkedhettünk a srác minden félistenhez méltó vonásával – és be kell vallani, beértük vele addig, míg több szerephez jutva végre bebizonyította, hogy a szíve és esze is rendben van. Most regélhetnék erről még pár oldalon keresztül, de van valami a pasiban, amit nem is lehet átadni szimplán szavakkal, egyszerűen olvasni kell és tapasztalni… szóval hajrá!

Mi mást mondhatnék… ? Mármint, természetesen van még millió meg egy részlet, amire kitérhetnék könyvünkkel kapcsolatban, ugyanis közel minden oldala érdemel pár szót és méltatást, de nyilvánvalóan nem azért vagyok itt, hogy szóelemeire szedjem szét az egészet. Tény, hogy a legnagyobb valószínűség szerint nem fog fennmaradni, mint a világirodalom kiemelkedő alkotása. Nincs szó szépprózai nyelvezetről, bonyolult cselekményről, úttörő jelentőségről. Nem mutatott sok újat és nem is változtatta meg az életem, de szem előtt tartom, hogy nem is ez volt a célja… és ezt elfogadva kijelenthetem, hogy abban a kategóriában kezelve, ahová való, a Testcsel nagyon is szerethető, szórakoztató és ütős mű lett, amely az alapvető szerepköri leírásától eltekintve nem győzött hangsúlyt fektetni a fontosabb pozitív értékekre sem. Szerettem a történetben a család és barátok kiemelt jelentőségét, és hatalmas színfoltot vitt bele a sport is, azon túl tartást, erőt, célokat, jövőt adott a karaktereknek. Valami több mutogatnivalót egy-egy szexi testnél, vagy borotvaéles nyelvnél.

Mindent összevetve ajánlom a Testcselt valamennyi romantika-, és NA rajongónak, ugyanis rettentő aranyos, fiatalos és finoman kibontakozó szerelmi szál fut a történet középpontjában, méghozzá épp elég nyomatékosan ahhoz, hogy elrabolja az olvasók szívét, de nem annyira, hogy hányingert keltsen a szirupos csöpögéssel. Ajánlom azoknak, akik úgy érzik, egy történetben már van némi igényük az erotikusabb töltetű tartalomra is, de nem szándékoznak fejest ugrani a ponyvapornó világába – a Testcsel kellően pikáns és visszafogott egyszerre, ilyen téren is lépést tartva a gimis, fiatal egyetemista korosztály metódusával. Ajánlom nyáron, hogy kikapcsoljon, ősszel és télen hogy visszaidézze a nyár és a szabadság zamatát, tavaszra, mint hangolódást… ajánlom bármikor, bármilyen körülmények között, azoknak, akik nevetésre és szórakozásra vágynak, szeretnének kikapcsolni. Plusz infó – ajánlom mindenkinek, aki szerette Tara Sivec – Csábítások és csemegék c. chiclit regényét, mert a stílus, hangvétel igencsak hasonló, ahogy az is garantált mindkettő esetében, ahogy az izomláz is a hasadban a rengeteg nevetéstől. Olvassátok! ;)

Kedvenc karakterek:

A jó könyv ismérve, hogy olyan gonosz karaktereket teremt, amelyeket nem lehet nem utálni teljes szívvel, és olyan pozitív „hősöket”, akiknek már a lapokon keresztül is átjön a karizmája és a pozitív kisugárzása, amivel  belopja magát az ember szívébe. A helyzet tehát adott – akinek nem az a konkrét sors volt szánva, hogy undort és megvetést váltson ki, azt mind sikerült megszeretnem, DE, ha rákényszerülök, hogy kimondott kedvenceket válasszak… hát, fájó szívvel a többiek iránt, de csak a két főszereplőnkre esik a választásom. Liam erősen háremtag-gyanús lett, Kinsley pedig felkerült fájdalmasan rövid kedvenc női karaktereim listájára, miután ritkán futok bele hozzá hasonlóan belevaló és szertelen, jó értelemben véve őrült csajsziba. Még a gondolatait is élmény volt hallgatni, szerintem legutóbb a Csábítások és csemegéken röhögtem ennyit.

Kedvenc részek:

Konkrét kedvencet kiemelni nem nagyon tudok, mivel – mily meglepő – az egészet rettentő mód élveztem, de voltak azért pillanatok, amelyeknek a jellegére fogékonyabb voltam, így például Kinsley és a csajok közös ökörködései közelebb álltak hozzám, mint a fociedzések és meccsek, ahogy a romantikus pillanatok és Liam Wilder tökéletesre kidolgozott felsőteste is jobban lekötött, mint mondjuk a bulizós, piálós epizódok.

Kedvenc idézetek:

„Szent szar! Liam Wilder, a legszexibb és egyáltalán nem az én súlycsoportomba tartozó pasi azt mondta, hogy nem vagyok ocsmány. Köszönöm szépen, elfogadom a bókot!”

***

„Megcsaltak először, megcsaltak másodszor… senki többet harmadszor?”

***

„Majd pihenünk, ha meghaltunk, Becca.”

***

„Ne haragudj, Becca! Remélem szereted a madárkakival fűszerezett romantikát.”

***

„ – Fogadok, hogy igazi vadmacska vagy az ágyban! – kacsintott Becca.

Emily arca most már lángolt.

– Jesszusom, lányok,  ne beszéljetek már így! David apja lelkész, ezért nagyon visszafogott.

Beccával jelentőségteljes pillantást vetettünk egymásra.

– Igen, tuti, hogy állati nagy szexelés lesz. Ezek a lelkészfiúk igazi lepedőakrobaták – jelentette ki Becca, mire röhögésben törtünk ki.

– Fogadok, hogy ő az egyetlen, aki tanítja is – jegyeztem meg kaján vigyorral.

Becca nevetve hozzátette:

– Igen… Gondolom azért, mert ő…

– EGY LELKÉSZ FIA*! – énekeltük, majd nevetésben törtünk ki.” (*Utalás Dusty Springfield Son of a Preacher Man c. dalára)

Borító: 5/1

Már hallottatok és még fogtok is hallani elég áradozást tőlem a Testcselről, de most egy percre megállnék azzal az igazi wtf nézésemmel, és megkérdezném: ez a borító meg mi a büdös franc? Kinek az elmeháborodott ötlete volt, miért gondolta komolyan, és ki volt képes ezt jóváhagyni? Mert – én igazán nem akarok kötekedni, de – ez egész egyszerűen egy gigantikus ízlésficam, ami nélkülöz mindenféle harmóniát és esztétikát. Először is, az élénkzöld, focipályát ábrázoló háttér ami még önmagában nem is kéne rossz ötlet legyen és a Wordös alapkészletből válogatott betűtípusú pink cím az ember szemének fájdításán kívül igazán semmi más célt nem szolgálhat így együtt; másodszor, az elő-, és hátlapon egyaránt találkozunk a problémával, hogy hoppá-hoppá, a barbierózsaszín szöveg nem olvasható valami jól a zöld alapon; és a végére hagytam a legnagyobb kolosszális baklövést, amit a borítótervezés történelmében elkövettek, ugyanis az a kettő ott, egymással enyelegve maximum egy zs kategóriás pornóban állnák meg a helyüket – így, a borítón, egész őszintén taszítóak. A bőrük természetellenesen fényesre és fura színűre van retusálva, a póz közönséges, a fölött a tény fölött pedig lehetetlen elsiklani, hogy a csajnak a fél segge kintvan a gatyából, közszemlére téve a csipkebugyiját. Köszöntem szépen, erre én nem voltam kíváncsi.

Pontozás: 5/5*

Egy olvasás, millió visszakeresett oldal, újraolvasott idézet, és az értékelés megírásának halogatásával töltött több mint egy hónap után elég sok gondolat gyűlt össze a fejemben a Testcsellel kapcsolatban – elsősorban a második olvasásról, a többmilliomodik újra átnyálazott oldalról, a mindig ugyanakkorát ütő kedvenc idézeteimről és azokról a jövőbeli napokról, mikor az utolsó lap után szintén napokig kitölti majd a gondolataimat ez a sztori. Mert annyi bizonyos, hogy most már tudom, hová kell nyúlnom, mikor kikapcsolódásra és egy könyvnyi felhőtlen boldogságra, nevetésre és rengeteg „aaahw” pillanatra vágyok. Csak arra volt szükségem, hogy elszánjam magam és egy időre félretegyem a könyvvel szemben táplált előítéleteimet, és az írónő bőségesen megjutalmazott érte. A Testcsel tökéletes elegye minden fontos összetevőnek, ami kell egy kellemes és szórakoztató NA regényhez – ráadásul többnyire mellőzve a műfaj legalapvetőbb kliséit. Eredeti alapsztori, belevaló és szerethető karakterek, rettentő édes, mégsem nyálas szerelmi szál, kellő tér és idő a barátoknak, családnak és hobbiknak, és éppen annyi bonyodalom, amennyi szükséges – mindez teljesen üde és fiatalos, vidám hangulattal és kirobbanó szabadságérzettel, nyári, napsütéses légkörrel átitatva. Nem túlzok, ez a könyv fényt és boldogságot hoz az ember életébe. *-*

Extra

A könyv oly sokat emlegetett üde és nyárias hangulata részben a különleges helyszínválasztásnak is köszönhető, ugyanis, mint arról már esett szó, gyakran a szerelmesekkel tarthattunk Liam Malibui „viskójába”, és a tengerpartra – ami amúgy megjegyezném, hogy egyáltalán nem szívügyem alapból, a történetben mégis imádtam, épp ahogy az extrának választott dal is közel került hozzám. Tény, Miley Cyrus Malibu c. számának alapból nem sok köze van a történethez, a hangulata mégis tökéletesen passzol, egyszerűen imádom, úgyhogy jertek testvírek, hallgassátok, szeressétek!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!