Ali Hazelwood: Ez nem szerelem

„Szerinted talán valahol egy másik idővonalon létezik egy másik verziónk? Ahol nemcsak egy rakás kaotikus hegszövet vagyunk, hanem eléggé teljesek ahhoz, hogy szeretni tudjunk másokat, úgy, ahogy ők akarják?”

Eredeti cím: Not In Love
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2024
Kiadó: Maxim (Passion Válogatás)

Rue ​Siebertnek talán nincs meg mindene, de van: néhány barátja, akikre mindig számíthat, az anyagi stabilitás, amelyre gyerekkorában vágyott, és sikeres karrierje biotechnológiai mérnökként a Kline-nál, az élelmiszer-tudomány egyik legígéretesebb start-up cégénél. Az ő világa stabil, kellemes amiért keményen küzdött. Egészen addig, amíg egy ellenséges felvásárlás és annak támadóan vonzó frontembere azzal fenyeget, hogy minden összeomlik.

Eli Killgore és üzleti partnerei a Kline-t akarják, pont. Eli-nak megvannak a maga okai arra, hogy keresztülvigye ezt az üzletet – és ő az az ember, aki megszerzi, amit akar. Egy égető kivétellel: Rue. A nő, akire folyton csak gondol. A nő, aki számára tabu.

A hűség és a tagadhatatlan vonzalom között tépelődve Rue és Eli kidobják az óvatosságot a labor és a tárgyalóterem ablakán. Viszonyuk titkos, kötöttségek nélküli, és van egy beépített határidő: az a nap, amikor valamelyikük cége győzedelmeskedik. De a szív kockázatos üzlet – olyan, amely a végsőkig játszik.

Szex, olvadozás, laborköpeny, cselszövés, kémcső, árulás, szexi meal lead… valami ilyen egy egészestés Hazelwood-regény receptúrája, amit, nos, itt még nem nagyon írtam, de egész egyszerűen nem tudok megunni. Épp ennyire van szükségem a lelki békémhez egy hosszú hetek utáni kávézgatós szabadnapon. Nyilvánvaló tehát, hogy tűkön ülve vártam az írónő legújabb könyvét most meg várhatom a következőt, ami meg is adta amire vágytam – mégsem mondanám, hogy ezennel kedvenc Hazelwoodot avattam. Az Ez nem szerelem tagadhatatlan, hogy nem a szerző legerősebb alkotása, viszont az is biztos, hogy olyan erényekkel büszkélkedhet, melyek más regényeiből hiányoztak, és amelyek eddigi munkáját is egészen új szintre emelik. Bár sosem állt tőle távol, hogy komoly témákat is érinteni merjen, ezeket legtöbbször úgy rejtette a szórakoztató sorok közé, mint ahogy a zöldséget turmixolják a válogatós gyerek tésztaszószába – csak finoman, észrevétlenül, nehogy sírás legyen a vége. Ezúttal azonban félretette a korlátokat, és mélyebben beletenyerelt olyan témákba, mint az elhanyagolás, élelmiszer-bizonytalanság, parentifikáció vagy szorongás, én pedig nem is lehetnék ezért hálásabb.

Mindezek mögött pedig természetesen ott húzódott a tudományos háttér, mint Hazelwood atombiztos védjegye és örök bástyája; az, amihez bármikor nyúlhat, én ott leszek állva tapsolni és éjfélig lelkesen olvasni, mert az általa reprezentált STEM-világ és a különböző megjelenített tudományterületek, még ha nem is értek belőlük túl sokat, nagyon egyedi színezetet adnak a könyveinek a több milliárd egykaptafa romantikus könyv mellett a piacon. A biológia, elméleti fizika, mérnöki munka után ezúttal az élelmiszer-tudomány kerül terítékre pun intented mindenféle jogi meg pénzügyi lófaszsággal tálalva, amit megintcsak mondom, nem értek, de attól még ezer százalékig támogatok. Amit kevésbé szívlelek, az maga a történetszál, amit mindez végig kísér. A Harkness-Kline összecsapás meg minden hozzá fűződő árulósdi nekem eléggé kijátszott-kártya szagú volt – persze, ki lett azért találva, össze lett rakva, komptakt és racionális kis mese, de jól tudjuk mind, hogy seeeenki sem ezért olvassa a könyvet. De tényleg.

Főszereplőnk, Rue meg én… felteszem egy lelken osztozunk, vagy valami ilyesmi. Talán emiatt tudtam nem csak együtt- de vele is érezni az egész történet alatt; ezért gyújtott bennem olyan mély szimpátiát miközben egyre inkább kibomlott előttem a múltja, belső világa, őrlődése. A gyerekkori sebei, abnormális körülményei, és az ezekben gyökeredző, egyre burjánzó szociális szorongása egyszerre volt szívszorító és mélységesen megnyugtató: kicsit túl jól átéreztem bizonyos lent is kiemelt idézeteket, ami önmagában nem nagy öröm, az ellenben igenis szuper, hogy reprezentálásra került ez a mentális zavar is, mégpedig elég élethűen, ha engem kérdeztek. Az, hogy Rue karakterét sokan nem kedvelik, ellenszenvesnek tartják – nem csak a könyvben, de az olvasók között is – épp ezt támasztja alá: nehéz fesztelennek és kedvelhetőnek látszani, mikor a felhőtlen szociális fejlődés időszakában súlyosabb problémák nyomták a válladat, és nem volt lehetőséged elsajátítani a kellő képességeket. És nehéz behozni később ezt a lemaradást, ha az emberek inkább elkerülnek a kisugárzásod miatt.

Nagyon értékeltem tehát a Rue-t övező témákat, de nyilván ezektől függetlenül is nagyra becsülöm: lehet kicsit kimért, de egy tiszta motivációkkal rendelkező, asszertív, erős női karakter, aki tiszteli magát, képes meghúzni a határait, és a maga módján küzd a traumái ellen. Nem tökéletes, messze nem az, néha hülye, néha hibázik, de mindig teszi amit tud, és ettől válik igazán emberivé.

Ami Eli-t illeti, fogalmam sincs hányadán állok vele. Egyrészt nincs ellene semmi kifogásom – a nevét leszámítva, amitől lever a víz, magyar szövegkörnyezetben legalábbis kriminális. Kicsit ilyen „eh, oké” emléket őrzök róla. Nem éreztem vele annyira a szikrát, most legalábbis ezt mondom – mindeközben persze elájulok akárhányszor újraolvasok tőle egy-egy idézetet, mert amúgy meg az a tipikus „man written by a woman” kategória. Neki is megvannak a maga traumái, démonjai, mégis olyan a személyisége mint egy tavasz napsugár. Meg persze el kell mondjam, hogy rettentő szexi, hogy mennyire istentelenül down bad Rue-ért: literálisan úgy néz rá, hogy „minden héten kipucolnám a vécéjét és leszedném a vízkövet a zuhany üvegéről, hogy soha többé ne kelljen semmilyen kellemetlenséggel szembesülnie”, ez pedig egyszerre nyálas és irtó édes. Jól áll egy férfinak, ha odavan – és ha már ők nem tudják ezt, legalább a női szerzők igen. Ennyi jutott, hölgyeim.  

Back to business. Cukiság és olvadozás ide vagy oda, két dolog egészen megbocsáthatatlan számomra: 1) próbáljunk már egy cseppet gazdagítani az erotikus szókincsen, és ha romantikázunk akkor ne minden második mondatban a „dugás” szó szerepeljen, mert kurvára lohasztó, 2) pro tipp, ha épp próbálsz befűzni egy csajt, ne beszélj állandóan az ex menyasszonyodról, mert ez már nem csak lohasztó, de lehet a gourmet vacsora is visszajön tőle. Köszike.

Nagy sóhajjal, jóságosan szemet hunyva ezek felett be kell valljam, hogy nagyon szerettem Rue és Eli párosát: érződött a lapokon a traumaválaszok, józan ész, morál és nyers érzelem állandó dinamikus viaskodása, meg persze annyi kémia, amennyi három top egyetemnyi vegyi laborban sincs összesen. Az elmaradhatatlan enemies to lovers és grumpy and sunshine trope-ok már tényleg csak a csokiszórás meg cseresznye az édesített tejszínhabon. A flowból egyedül a nézőpontváltások zökkentettek ki. Az Ez nem szerelem során felváltva olvashatjuk Rue és Eli részeit, amivel a világon semmi bajom, örömmel böngészem a férfi olvadozással és szívecskés i-betűkkel teleírt gondolatait is, azonban nem tett jót a mentális stabilitásomnak az ehhez alkalmazott ugrabugra az E/1 és E/3 között. Könyörgöm, döntsük el melyik legyen, de felosztani köztük, mint egy szülinapi tortát… ez tényleg kivesz valamit a gördülékenységből.

Összegezzünk! Hazelwood szótárából egyértelműen hiányzik a „csalódást okozni” kifejezés, így most is bátran prezentálja a képességeit akár karakterépítésről, akár kapcsolati kémiáról, humorról vagy intelligenciáról van szó. A vérében van. Azonban az írónő hűséges olvasóinak szokatlan lehet, hogy ezúttal mélyebbre nyúl a témáival borongósabb, kevésbé fesztelen hangulatot teremtve ezzel, illetve nagyobb hangsúlyt fektet a korábbi regényeiben inkább csak köszönővendégként bejelentkező erotikus jeleneteknek.

Idézetek

„Megbabonázta. Szolgájává tette. Rabul ejtette. Eli azt fontolgatta, könyörögni fog, hogy hadd érinthesse meg. Hadd nyalja ki itt a folyosón. Bevásárolna és vacsorát csinálna neki egy Youtube recept alapján, amit választ. Lemosná a kocsiját, felolvasna neki egy könyvet, ülne az ajtaja előtt, csak hogy biztosan jól és biztonságban van-e. Egész éjjel foghatnák egymás kezét. Scrabble-özhetnének. Nagyon közel állt ahhoz, hogy esedezzen valamiért, mindenért, bármiért (…).”

***

„A tudományos világ kapcsolatépítési játékához bőséges mennyiségű interperszonális készség szükséges, amiből nekem egy sem jutott. Sőt, mire elérte a posztgraduális képzést, több mint egy évtizede megvoltak a módszereim. Módszerek, amik elfedték a szégyenlősségemet, az önbizalomhiányomat és az általános képtelenségemet, hogy gyümölcsöző társas interakciókat folytassak egy másik emberi lénnyel, leginkább a zárkózottság álarca mögött. De az embereket nehéz volt olvasni, megérteni, örömet okozni nekik. Fiatalkorom egy pontján, anélkül, hogy igazán akartam volna, eljutottam onnan, hogy képtelen voltam beszélgetéseket folytatni, odáig, hogy olyannak tűnök, mintha azt akarnám, hogy soha, senki, semmilyen körülmények között ne közeledjen hozzám társalgási céllal. Még emlékeztem arra a napra az általános iskolában, amikor lesújtott rám a felismerés: ha az emberek távolságtartónak és zárkózottnak látnak, akkor tartani akarják a távolságot. És ha tartják a távolságot, nem veszik észre, mennyire ideges, ügyetlen és alkalmatlan vagyok.”

***

„Fura gyerek voltam, aztán fura tinédzser. Aztán talán ennek eredményeként, talán elkerülhetetlenül, fura felnőtt lettem.”

***

„Én, amint vadul próbálom fenntartani a látszatot, hogy vonzó, könnyed ember vagyok, és nem csak egy tucatnyi neurózis egy laborköpenyben.”

***

„- Azt jelenti, hogy úgy fogok ebbe bele, hogy nem gondolok arra, hogy vége lesz. Érted, mire gondolok?
Rue újra bólintott.

- És majd... Minden nap látni akarlak majd. Újabb fogásokat tanulok meg, csomagolod neked ebédet és cuki kis üzeneteket írok rá. Meg fogom kérdezni, hogy nálad akarsz-e aludni, vagy nálam, és mindig azt fogom feltételezni, hogy együtt töltjük az éjszakát. Egész idő alatt rád fogok gondolni. Feltételezni fogom, hogy én locsolom a virágaidat, ha nem vagy a városban. Nyilvánosan fogni fogom a kezed. Nyilvánosan meg foglak _csókolni_. Meglepetésbulikat fogok szervezni neked a barátnőddel. Naponta száz üzenetet fogok küldeni hülye online szarokkal, amiket szerintem látnod kellene. Rohadtul tapadós leszek, Rue. Képes vagy rá? El tudsz viselni a pasidként?”

Borító: 5/4

Hadilábon állok Hazelwood jellegzetes, álmomból keltve is tökéletesen megismerhető borítóival: ott libikókázok kérlelhetetlenül az „ez mégis mi” és a „végül is jó ez” között. Méltányolom a brandépítős következetességet, a STEM-szempontból releváns részleteket, az állandó mellékszereplőként felbukkanó kémcsöveket, és a tényt, hogy jól mutatnak egymás mellett a polcon – közben pedig fogom a fejem, hogy mégis hogy kéne nem azt érezzem rájuk pillantva, mintha egy 15 éves naplójából átdolgozott turbó szent johanna gimit tartanék a kezemben. Szóval igen, nem rosszak, nem rosszak – azért persze az Ez nem szerelem sem lett egy Bride kaliberű látvány, de mindegy –, de egy leheletnyivel több komolyságot még elviselnék, főleg mikor a tartalom maga mélyebb vizek felé terelődik.

Értékelés: 5/4

Ki mondta, hogy ugyanazokból a hozzávalókból más arányban, más recept szerint nem lehet valami újat főzni? Hazelwood nyilván most sem hazudtolta meg önmagát, ismét beborította a teljes hűtő és fűszeres polc tartalmát a jó öreg teflonos serpenyőjébe. Erotika? Triplázzuk az adagot! Tudomány? Próbáljunk ki egy új márkát. Komoly háttérszálak? Főzzük tovább, hogy teltebb legyen az íze. Grumpy x Sunshine trope? Jöhet, csak cseréljük fel a sorrendet.

Ezek alapján az Ez nem szerelem valóban hasonló utóízt hagy maga után, mint az írónő legtöbb regénye, a lefutott körökért azonban engem tökéletesen kárpótolt a tény, hogy ezúttal mennyivel komolyabban merte venni magát; hogy a műfaj keretein belül igenis kellő pszichológiai komplexitással kezelt olyan erős témákat, mint az élelmiszer-bizonytalanság, a szociális szorongás vagy a parentifikáció. Megértem, miért nem vált ez a Hazelwood-életmű legközkedveltebb darabjává, mint látjátok, nekem sem ütötte meg az instant 5/5-öt, de igenis olyan erényekkel, olyan mélységgel, olyan szerethető karakterekkel büszkélkedhet, ami miatt ugyanolyan bátran fogom ajánlani mindenkinek, mint A szerelem képletét vagy a Bride-ot.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Ali Hazelwood: A menyasszony

„Ha szerelmes akarok lenni a hülye vérfarkas férjembe, akkor szerelmes leszek a hülye vérfarkas férjembe, akár be akarja ismerni, hogy viszontszeret, akár nem.”

Eredeti cím: Bride
Oldalszám: 430
Megjelenés: 2024
Kiadó: Maxim (Dream Válogatás)

Misery ​Lark, a Délnyugat legbefolyásosabb vámpírtanácsosának egyetlen lánya kívülálló…ismét. Az emberek között névtelenségben töltött napjainak vége. Hívatták, hogy támogasson egy történelmi, békét megőrző szövetséget a vámpírok és halálos ellenségeik, a vérfarkasok között, és nem lát más lehetőséget, mint hogy feláldozza magát ezért… már megint.

A vérfarkasok könyörtelenek és kiszámíthatatlanok, ez alól az alfájuk, Lowe Moreland sem kivétel. Megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, de igazságosan irányítja a falkáját. És a Vámpírtanáccsal ellentétben nem érzelmek nélkül. Abból, ahogy szemmel tartja Misery minden mozdulatát, egyértelmű, hogy nem bízik benne. Ha tudná, mennyire igaza van…

Mert Miserynek megvannak a saját indokai, amiért beleegyezett ebbe a kényszerházasságba, olyan okai, melyeknek semmi köze cselszövésekhez vagy szövetségekhez, csakis az egyetlen dologhoz, ami valaha fontos volt számára. És kész bármit megtenni azért, hogy visszaszerezze, ami az övé, még ha ehhez együtt is kell élnie… magával a farkassal.

Misery és Lowe kapcsolata érdekből indul, de a kettejük között fellángoló perzselő szenvedély hamarosan mindent megváltoztat – és veszélybe sodor. Vajon sikerül megőrizniük a népeik közötti békét, vagy forró románcuk mindenki vesztét okozza?

Folytatást! Folytatást követelek! „Boldogan éltek amíg meg nem haltak, és ebben a boldog életben azt történt hogy…”-ot kérek! Műfajalkotó happy end utáni záradékot, a You Are In Love cizellált, regénybe fordított verzióját loopon, továbbá a dánok átlagboldogságát és a Szahara melegségét a karakterek közti kötelékbe invesztálva. Tudjátok, olyan ez, mint egy szem gumicukor – nincs belőle olyan, hogy „kóstolás”, meg „csak egy darab” – kell a zacskó, és kész. Ehhez hasonlóan, miután a Bride-dal töltött rövidke időm következményeképp cseppfolyós halmazállapotban írom e sorokat, azt mondom, készen állok tovább olvadni. De addig is, míg kijárom békehadjáratom a könyvbiznisz boldogság-fókuszú reformációjáért, nézzük meg, mit is mondhatok nektek a színtiszta rajongáson kívül. Nem sokat… de azért nézzük.

A cselekmény kiindulópontja egy történelminek nevezhető csere-alku két egymással ellenséges faj között; egy esküvőbe bugyolált potenciálisan halálos adok-kapok, mely során főszereplőnk, a vámpír Misery egybekel a helyi vérfarkasfalka alfájával, Lowe-val, míg egy fontos farkasnő cserébe a vámpíroknál landol.  Aztán vagy puszi, pacsi, örökbéke, vagy vérontás… ahogy sikerül. És igen, természetesen fejlett farkasszaglás nélkül is messziről kiszagolható, hogy ebből jó kis enemies-to-lovers trope lesz, ami kinek pálya, kinek nem… bevallom, nekem általában nagyon nem az, de Ali Hazelwood könyveiben mindez valahogy máshogy üt. Igazából egyszerre tartom tipikusnak és mesterinek amit ez a nő művel: a vibe, a sztori, a kontextus valamennyi regényében egyedülálló, nagyon belopja magát a szívekbe, közben meg akkora kliséket dobál, mint a ház – és úgy, hogy ez még csak nem is tud zavarni, mert annnnnyira jól csinálja.

Misery megkockáztatom, hogy az eddigi legszerethetőbb Hazelwood-hősnő: erős, kitartó, talpraesett, kinyitja a száját mikor kell, de mindemellett esendő, és jókora trauma-batyut cipel magával, ami segít mélyíteni a karaktere komplexitását. Az önfeláldozás, „a többek java az egyén felett” ideológiája, és tök konkrétan a túsz szerepkör nem új számára, ugyanis már gyerekként is a béke zálogaként élt az emberek világában, most pedig ugyanezt teszi a vérfarkasok területén. Az embereknek túlságosan vámpír, a vámpíroknak túlságosan emberi, a vérfarkasoknak meg maga az ősellenség – akárhogy próbál, Misery nem tud otthonra, stabilitásra találni a létezésben, így személyisége meghatározó eleme ez a gyökértelenség, sehova sem tartozás, és ennek hozadékaként a szerethetetlenség, feláldozhatóság érzése. Persze az a kemény, rideg kultúra ami fajának sajátja az ő ereiben is ott csörgedezik, így ezzel a lelkében tátongó lyukkal sztorikus nyugalomban – és némi fanyar humorral fűszerezve – él együtt. De a sebek, kétségek, belső vívódások így is át-áthatolnak a jeges bőr páncélján, mi olvasóként legalábbis egyre többet és többet látunk meg abból, milyen terheket cipel magával főszereplőnk.

Ami Lowe-t illeti, hát hű gyerekek… sokkal könnyebb volt spicy male leadekről írni, amíg nem voltam tartós párkapcsolatban. Remélem az illendőség határán belül mozgok, ha azt mondom, Hazelwood megint kiválóan hozta megtestesült női fantáziát: valakit aki egyszerre kemény, férfias, felelősségteljes, ugyanakkor békés, gyengéd, ért a gyerekekhez, és alapvetően mégiscsak egy fluffy, ölelgetnivaló kölyökkutya. Nyilván megelőzte őt is a híre, hogy hurrdurr mennyire veszélyes, halálos, meg mittudomén, de az elsőre kimért, zárkózott aurája – ami elnézve milyen kötelességek nyomják a vállát, érthető is – mögött egy összetett, példaértékű vezető sejlik fel ahogy tovább olvasunk, valaki, aki kompetens, határozott, tiszteletet parancsoló, de ugyanakkor diplomatikus, szeretetteljes, és sohasem feleslegesen kegyetlen. Megintcsak ízlés dolga, de én olcsón adom a lelkem az ilyen klisékért, ide nekem mindet – Hazelwood pedig kimondottan ebben utazik, ez a fegyvere minden átkozott alkalommal, és hogy unalmas-e, hát… nem. Jöhet még.

Bár a kb spoilermentesség és helytakarékosság apropóján most nem mutatnám be ezt sokkal részletesebben, láthatóan mindkét főszereplőnek megvan a maga kidolgozott személyisége és háttértörténete, megvannak a fajukból eredő jellegzetességeik, kulturális különbségeik, a hibáik és gyenge pontjaik – és ahogy idő közben megláthatjuk, lassan bontakozó, kölcsönösen gyengéd érzéseik is egymás iránt. A történetben ugyan egyúttal fut nyomozós és politikai szál is, a kiemelt figyelmet mégis ez az elsőre valószínűtlennek tűnő kapcsolat uralja: az, ahogy egy elrendezett házasságból és halálos ellentétből a lehető legszorosabb szálak fűződnek az együtt töltött idő alatt, és az együtt kiállt próbák eredményeképp. Én nagy örömmel követtem végig ezt a folyamatot, hiszen a Misery és Lowe közti kémia kézzel fogható, mindkettejük vívódása valid, a párbeszédeik frappánsak, és talán még a kötelező érvényű félreértésből eredő drámát is sikerült a legminimálisabban megúszni… vagy csak szokatlanul elnéző vagyok ezzel a könyvvel, nem tudom.

Ami a nyilvánvalóan sokak által kifogásolt fajok közti szexet illeti… nos, racionálisan, mi több, objektíve belegondolva kevés bizarrabb dolgot olvastam életemben, máshonnan nézve viszont tartom, hogy az írónő még mindig a pikáns jelenetek koronázatlan királynője. A legfurább dolgokat is leírhatja érzékien, tökéltesen elegyítve az erotikát és romantikát… és valahogy működik neki. Szóval egyik oldalról mi a fasz, másik oldalról meg elismerésem – utóbbi többek között azért is, mert nem emberiesítette meg (?) a szereplőket, csak hogy egyszerűbb legyen köztük a testiség; igenis kitartott a szereplő fajok fizikai-biológiai különbségei mellett, melyek ugyan problémát okoznak ilyen helyzetben, de nem áthidalhatatlanok. Csak furák. De ez ilyen. Én értékeltem a próbálkozást.

Mostanra kezdek nagyon egyhangúvá válni, szóval…ha az elfogulatlanság látszatát fenntartva meg kell próbálnom egyetlen kontrát kipréselni magamból, az egy-egy szónál aligha terjedhetne tovább. Szó szerint, ugyanis volt egy kis beefem a fordítóval az első kb. 50 oldalon, ahol annyiszor jelent meg az „újsütetű” kifejezés, amennyiszer életemben nem hallottam és nem is akartam hallani; annyiszor, hogy letettem a könyvet, és léptem sütni egy tálca újsütetű kekszet. Bocsánat, fájt ez a szó, de ez legyen az én bajom. 

Végül, de nem utolsó sorban szerintem nem vagyok egyedül azzal ha bevallom, az írónő gyors műfajváltása enyhe aggodalommal töltött el: volt egy bevált receptje, szuper könyveket sütött ki belőle kifejezetten rá jellemző, remek ízesítéssel, jól kombinálva az édeset és pikánsat… és őszintén lövésem sem volt, mit fog magával – és velünk – kezdeni egy fantasy-regényben, távol a STEM-világától és a szexi professzoroktól. Ő meg így, „ó, fogd meg a kémcsövem!”, és effortlessly megalkotott egy olyan természetfeletti világot, ami igazából… abszolút természetes. Az ő előadásában. Genetikai mutációk, egy kis purin itt, egy kis hidrogénatom ott, meg egy rakás dolog amihez szerencsére nem értek, és ami által Hazelwood kényelmesen két legyet üthetett egy csapásra: megcsillogtatta a tudományos elkötelezettségét és egyúttal validdá és hihetővé tette ezt a totál elrugaszkodott témát, közelebb hozva a történetet az olvasóhoz. Ha átaludtad a gimis és egyetemi… bioszóráidat, akkor beveszed. Nyilván nem volt különösebben sok idő rá, hogy kellően kibontsa ezt a világot, de az alapok amiket letett, szerintem elég stabilak ahhoz, hogy lehessen még rá építeni…

és erre a jelek szerint nem is kell sokáig várnunk! Jöjjön hát a friss örömhír így a végére: bár nem azzal a „Lowe & Misery all the way”-féle happily ever afterrel amit vártam, de a Bride univerzuma csakugyan tovább bővül, mégpedig Koen és Serena történetével. Az eredeti megjelenés október elejére van kitűzve, és csak remélni tudom, hogy a Maxim tartja majd a lépést, hogy mihamarabb olvadozhassunk tovább – addig is vár rám az Ez nem szerelem, és a júliusi Deep Endig tartó visszaszámlálás!

Amennyiben a Bride olvasásához további győzködést igényeltek, azért kommentben lehet jelentkezni, azon túl pedig szívesen fogadom az ujjaitok és billentyűzet kölcsönhatását akkor is, ha megosztanátok saját véleményeteket a könyvről, vagy netán megírnátok, melyik Hazelwood-kötet vett le eddig leginkább a lábatokról!

Idézetek

„Mások helyeslése erős drog. Én mázlista, soha esélyem sem volt rá, hogy kialakuljon bennem ez a függőség. Ha valamiben jó vagyok, akkor az a társaim irántam érzett gyűlöletének racionalizálása. Úgy gyakoroltam, mint a zongorista csodagyerekek. Fáradhatatlanul és kora gyerekkoromtól fogva.”

***

„Semmit sem tudsz arról, milyen megtalálni a másik feledet – folytatja halk, éles hangon. – Elfogadnék bármit, amiről ő úgy dönt, hogy nekem adja, a világa legapróbb darabkáját is. Elfogadnám őt egyetlen éjszakára abban a tudatban, hogy reggelre elveszítem, belekapaszkodnék és soha nem engedném el. Elfogadnám őt egészségben, betegségben, fáradtan, dühösen, vagy erősen, és kiváltság lenne számomra. Elfogadnám a problémáit, az ajándékait, a hangulatait, a szenvedélyeit, a vicceit, a testét… az égvilágon mindent elfogadnék, ha ő úgy dönt, hogy nekem adja.”

***

„Akkor megpróbáljuk. Nem erről szól végül is minden kapcsolat? Találkozni valakivel, arra vágyni, hogy vele legyünk, jobban, mint bárki mással, és megpróbálni működtetni. És nekem… talán nincs meg a hardverem, de a szoftver itt van, és én programozom. Talán téged nem szántak úgy nekem, mint ahogy engem neked, de én így is téged választanak újra és újra. Nincs szükségem különleges genetikai engedélyre ahhoz, hogy biztos legyek abban, hogy te vagy az én…”

Borító: 5/5*

Közönyös békében élek együtt Ali Hazelwood jellegzetes, de amúgy meglehetősen semmitmondó borítóival, melyekért a beltartalom mindig tökéletesen kárpótol, a Bride esete viszont egészen más: itt minden elvarázsolt olvasgatás előtt, után és közben megálltam megadni a könyvnek a maga kiérdemelt párperces néma csendjét, ami alatt 1) a borítóban gyönyörködtem, 2) a borítót simogattam, 3) a borítót fényképeztem különböző helyszíneken és kompozíciókban… értitek mit akarok mondani. A Bride kívül-belül csodaszép: egyszerű, tematikus, ízléses, megragadja és irányítja a tekintetet… erőlködés nélkül is tökéletesen végzi a dolgát.

Értékelés: 5/5*

Röviden szólva: imádtam minden sort. Az írónő újat tudott villantani egy olyan totál kivéreztetett pun intended műfajban, mint a vámpíros-vérfarkasos fantasy, mi több, megalapozott egy tudományosan alátámasztott oké, ha aludtál bioszon akkor annak tűnik, életszerű fantasy világot, ami folytatásért kiált. Összehozta karrierje talán legszerethetőbb párosát, akik komplex jellemmel, háttérrel és pszichével, na meg brutálisan jó kémiával rendelkeznek, és miközben hosszasan hagyott a lassan bontakozó szerelmükön olvadozni, még arra is maradt ideje, hogy egy kis rejtéllyel meg paranormál-politikai szövevénnyel tuningolja a cselekményt. Már alapból is undorítóan elfogult Hazelwood-fan vagyok, de bátran ki merem jelenteni, hogy a Bride-dal elértem a platinum rajongói fokozatot…

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!