„Azt szoktam mondani, hogy egy
balul sikerült randi Firenzében még mindig jobb, mint egy sikeres bárhol
másutt.”
Eredeti
cím:
Love & Gelato
Oldalszám: 320
Megjelenés: 2017
Kiadó: Maxim (Dream Válogatás)
Ár: 2999 –
Lina az idei nyarat Toszkánában
tölti, jóllehet, eleinte semmilyen érdeklődést nem mutat az ország napsütötte,
varázslatos tájai iránt. Csupán édesanyja utolsó kívánságának eleget téve
érkezett addig nem látott apjához. De milyen apa az olyan, aki tizenhat évig a
gyereke felé sem néz? Lina ezért nem is vágyik másra, mint hazatérni, amilyen
gyorsan csak lehet. Aztán a kezébe kerül egy napló, amit édesanyja az itáliai
tartózkodása idején vezetett. A lány előtt hirtelen feltárul egy csodás világ,
amely titkos románccal, műalkotásokkal és eldugott pékségekkel van teli. Mindez
arra ösztönzi Linát, hogy újdonsült barátjával, Rennel, anyja nyomdokain
haladva felfedjen egy titkot, melyről már rég tudomást kellett volna szereznie.
A titok pedig azonnal más megvilágításba helyezi az anyjáról, az apjáról, sőt
még az önmagáról alkotott képet is. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy az
emberek a szerelem és a fagylalt miatt mennek Olaszországba – néha azonban
ennél sokkal többet találnak.
Mindig
nagy bajban vagyok ezekkel a tipikus nyári történetekkel; ha engem kérdeztek,
már maga az évszak is egy rohadt nagy klisé – mit klisé, klisétenger… –, így
talán jogosan állok kissé szkeptikusan a könyvekhez, amelyeknek szándékában áll
ezt boncolgatni tovább. A legtöbben legalább egyszer belefutottunk már egy ilyenbe,
s lássuk csak a repertoárt… tábor, fesztivál, nyaralás, ne adj’ Isten szexi új
szomszédok… és mindegyik ugyanoda vezet: egy limonádé kategóriás egynyári
szerelemnek csúfolt akármihez. Elsőre aranyos, ha kifogunk egy édes pasit akkor
még másodjára is, harmadjára és azután viszont elárulom, halál unalmas. Mégis,
ennek ellenére ellenállhatatlanul vonzott valami ebben a könyvben, amitől még a
címben szereplő aprócska szó, „nyár” sem tántoríthatott el, ahogy a kissé… hm,
kissé közhelyesnek ható fülszöveg sem. Fogalmam sincs miért, egyszerűen csak
elkapott a gondolat, hogy nekem ezt márpedig el KELL olvasnom. Az Univerzum
szólt, és cselekedtem, pici lábam elvitt a könyvesboltba, én pedig lecsaptam,
ahogy a parancs szólt odafentről.
És
sokáig nem is értettem, hogy mire fel hihettem azt, hogy ez most más lesz, mint
az eddigi nyári könyves próbálkozások… bizony, mert a kapcsoltunk a Firenzei nyárral nem indult egész
felhőtlenül. Először fejbevágott az első pár oldal émelygős depihangulata – ami
őszintén, nekem marhára nem hiányzott –, aztán a főszereplő lány hisztije, ami
fölött nem tudtam napirendre térni… talán mert nem úgy viselkedett, mint egy
velem egykorú, hanem mint egy 10 éves, én pedig köztudottan nem értek a
gyerekekhez. Eleinte a kellemetlen huzavona az olaszországi úttal, a
költözéssel, a temetővel nekem mind olyan értelmetlen és felesleges volt…
elvégre ugyan már, kinek jutna eszébe problémázni azon, hogy egy temetőben kell
éljen? Könyörgöm. Ez eddig messze a legjobb lakhely, amiről valaha olvastam!
Mindegy,
lényeg a lényeg… vártam egy darabig, és próbáltam nem utálni az első lapokat,
de a próbálkozás gyakran nem elég, kellett egy konkrét fordulópont, ahonnan
kezdve igazán el tudtam veszni a sorok között, ahonnan kezdve a kezdeti
bizonytalanságom elillant, és átvette helyét a leplezhetetlen kíváncsiság. Ez
pedig rettenet klisés módon a férfi főszereplő felbukkanása volt – nem, nem
azért, mert ő maga olyan mély benyomást tett rám, sokkal inkább azért, mert Ren
a nyitottságával, barátságos, aranyos természetével új útra indította Linát is.
Az addigi egyhelyben toporgás helyett elkezdtük végre nagy léptékkel járni be
Firenzét, nagy léptékkel folyni bele az olasz társasági életbe, nagy léptékkel
vágni neki a tényleges cselekménynek – ami már igazán elvarázsolt.
És
mikor végre kedvvel ültem neki olvasni, és hagytam magam sodródni az
oldalakkal, végre megleltem a történetnek azt a szeletét, amitől a Firenzei nyár végül több lett a szokásos
nyári csöpögős limonádéknál, azt a pluszt, ami miatt megérte olvasni, aminek
hála még a középszerű, gyermekbarát kis szerelmi háromszögünk miatt sem
rendeztem vérontást. És most térünk vissza gondolatban oda, ahol panaszkodtam
az első fejezetek depis atmoszférájára, mert lényegében azok a történések, Lina
anyukájának halála – s élete – az, ami lehetőséget adott behozni a képbe egy
kiegészítő szálat némi izgalommal és kellő titokzatossággal. Lina egy naplót
örökölt tőle, s ahogy azt olvasva lassan szeme elé tárul az anyja életének
minden olyan részlete, mely eddig ismeretlen volt számára, a történetben
elindul egy éles párhuzam az olvasottak és a valóság között. A lány szépen
lassan rájön, mennyi mindent nem tudott még édesanyjáról, s belekapaszkodva a
napló nyújtotta minden támpontba nekiáll fényt deríteni a múlt titkaira és
még fel nem tett kérdésetekre válaszolva igen, tudom, hogy ritka költői vagyok
ma.
A
naplóból kiemelt részletek, bemásolt lapok segítenek még inkább részesévé válni
a történetnek és a „nyomozásnak”, ennek hála láthatjuk tisztán a hasonlóságot a
lány anyjának anno Firenzében töltött pár hónapja, és Lina kalandjai között,
ahogy a leírtak alapján végigjárja mindazokat a helyeket, amelyeken édesanyja
is megfordult, ahová élete meghatározó eseményei fűzték. Így hamisítatlan
nyaralós, turistás hangulatot sikerült kerekíteni a könyvnek, elvégre Lina
idegenként járja be a várost meg a környéket, s Ren, valamint apja khm,
Howard idegenvezetésével ismerkedik meg a helyi különlegességekkel,
mítoszokkal, művészeti alkotásokkal meg persze az olasz gelatóval. Mondom én,
hogy a hangulat valami fenomenális. ;)
De
igazából maga az izgalom még nem itt kezdődik – vagyis… nem tudom, lehet
valakit már maga Olaszország gondolata is felizgat, de az nem én vagyok –,
ugyanis Lina költözésének körülményei, homályos családi háttere, a naplóban
felbukkanó titokzatos X mind olyan figyelmet kapnak az elejtett kis
megjegyzések, fel-felbukkanó nyomok és Lina gyermeki kíváncsiságának
megnyilvánulásán keresztül, ami mellett nem lehet elmenni anélkül, hogy az ember
agyában ne kezdenének ezerrel forogni a kerekek. Őszintén, ez volt a kedvenc
részem, mégis azt hiszem nem kéne róla többet mondjak, hogy elkerüljem a
nagyobb spoilereket… mindenesetre meglehetősen izgalmasra fordultak a
fejlemények egy idő után, és bár kissé elszomorított, ami kiderült a történet
végére, a végeredmény még így is igazán édes maradt – s talán sok újat nem
árulok el azzal, hogy happy end ;)
Mégis,
nem lett volna elég ennyi olyan karakterek nélkül, akikért, és akikkel megéri
izgulni. Mint már mondtam, eleinte nem lopta be magát a szívembe főhősnőnk,
Lina, ám ahogy teltek a lapok, és már nem a dolgok közepébe vágva kellett róla
véleményt formálnom, hanem alkalmam nyílt rendesen, a tettei, szavai,
gondolatai által megismernem, máris más megvilágításba került. A szememben
továbbra is kislány maradt, de már sokkal szerethetőbb fajta, némileg talán még
hozzám hasonló is… bár ezt igazán nem a szerethető részből akartam kihozni, azt
döntse el mindenki maga xD
„És miért kellett csendesnek neveznie? Gyűlöltem, ha ezt állították rólam. Az emberek ezt mindig úgy mondták, mintha valamiféle hiányosságom volna: csak mert nem mutattam ki rögtön az érzelmeimet, a gondolataimat, barátságtalannak, arrogánsnak hittek. Anya viszont megértett. Lehet, hogy lassan engedsz fel, de ha egyszer megtörténik, sugárzol, és melegség árad belőled.”
Mindenesetre
jót tett a karaktere megítélésének, mikor már akadt egyéb dolga a síráson,
szomorkodáson, és a dühöngésen kívül – elvégre egyértelmű, hogy mindenki utálna
egy ilyen menő országba költözni, anyagi biztonságban élni, teljesíteni az
anyja utolsó kívánságát… –, és ekkor kiderült számomra is, hogy igazából
kedves, jófej, élettel teli és igen talpraesett lány. Így máris könnyebb volt
szeretni, s izgulni érte a továbbiakban – úgy tűnik, csak kellett neki egy kis
figyelemelterelés, aminek jó volt az ominózus napló, a futás, meg persze a hely
egyik legszebb mosolyú lovagja.
Lorenzo
– aka Ren – bája valahogy egészen megfoghatatlan… mert maga a karakter sem
mondható túl összetettnek, vagy háromdimenziósnak, igazából elég egyszerű, a
tettei, szavai alapján mégis könnyű az első percektől kezdve kedvelni. Elég
nyitott személyiség, figyelmes, segítőkész és… lényegében tipikusan az a pasi,
akit az ember egy ilyen nyári románchoz elképzel. Ízig-vérig szerethető volt,
és látva ezt, meg persze érezve az állandó – kicsit sem baráti – kémiát, izzást
és kellemes feszültséget közte és Lina között, önkéntelenül is bekapcsolt az
agyamban a shippelő funkció, mert olyan nyilván nincs, hogy ezek ketten ne
jöjjenek össze. Nem nagy meglepi, igazam lett, de éppen ezért bepöccintett az a
harmatgyenge, haldokló kis szerelmi háromszög, amit az írónő még
belecsempészett a sztoriba – mindenki számára egyértelmű, hogy a másik srác
esélytelen, Lina is maximum a két szép szeméért szereti, de azért tölti a
lapokat, elfoglalja a helyet Ren elől, és teremt némi konfliktust… ami nekem,
hogy az igazat megvalljam, egyáltalán nem hiányzott.
Ezt
tudnám közel az egyetlen nagy hibaként kiemelni a történetben, nyomában azért a
kissé gyermeteg szókinccsel / fordítással, ami bár nem teszi tönkre az
olvasásélményt, azért csak szemet szúr – nekem legalábbis mindenképp. Apropó,
fordítás… azért akad egy apró tanács, ami talán nem árt senkinek olvasatás
közben, ha nem akarja úgy érezni, olykor mintha kihagynák valamiből, s
kívülálló maradna… készítsetek be szótárat, fordítóprogramot, amit gondoltok!
Persze nem kell most máris nagy nyelvi vészhelyzeteket vizualizálni, nem
lesznek idegen nyelven teleírt fél lapok, de fel kell készülni olykor elejtett
olasz mondatokra, szófordulatokra, amikhez nincsen bizony lábjegyzet. Én hálát
adtam az égnek, amiért legalább olyan alap olasztudás ragadt rám az órákon,
amiknek hála követni tudtam ezeket a részeket is, de gondoltam, nem árt tudatni
veletek is ;)
Mindent
összevetve ajánlom a könyvet a 14-18 év körüli célközönségnek, s az örök fiatal
lelkű öregeknek idősebbeknek – mivel nagyon tinis, nagyon édes
történetről beszélünk, azt hiszem elsősorban ők tudnák élvezni. Ajánlom
azoknak, akik tökéletes, lazítós olvasmányt keresnek a nyárra egy kis jeges tea
és fagyi mellé, de télen sem árt előkapni azoknak, akik visszasírják a
napsütést és szünetet. Ajánlom azoknak, akik egy nagy utazásra vágynak, de hozzám
hasonlóan túl lusták kikelni az ágyból és nekivágni; Olaszország
szerelmeseinek, a kultúra és mvészettörténet kedvelőinek, azoknak, akik nem
akarnak mást, csak pár órára elmerülni ebben a felhőtlen és igazán nyári
hangulatban. Jó szórakozást! ;)
Kedvenc karakterek:
Általában
inkább azzal van problémám, hogy túl sok karakter nő a szívemhez, most viszont
inkább az ellenkezője… mindenkit kedveltem, de egyiküket sem éreztem
kedvencnek. Aranyosak voltak és szerethetőek – főleg Howard… oké, őt egyenesen
imádtam! –, de úgy éreztem, hiányzik belőlük valami olyan plusz, ami közelebb
hozná őket hozzám. Talán csak az éreztem így érvényesülni, hogy a Firenzei nyár erősebben
cselekményközpontú történet, valahogy kevesebb figyelem jutott a szereplőkre. Mondom,
ha már választanom kéne, akkor Howardot tudnám kiemelni, aki… akiről semmit sem
tudok mondani úgy, hogy ne spoilerezzek. :S Mindenesetre nagyon aranyos, olyan
kis szerencsétlen, de kizárólag a szó pozitív, bájos értelmében, egyszerűen
kedvem lenne miatta belépni a lapok közé egy nagy ölelésre ^^
Kedvenc részek:
Legjobban
azt szerettem, mikor már bepörögtek az események a titokzatos napló körül, s
Lina meg Ren együtt próbálták megfejteni a lány anyjának életében lévő
vakfoltokat – így különösen élveztem olvasni a naplórészleteket, s azokat az
alkalmakat is, mikor meglátogattak valami abban említett helyet, s bejárták a
várost. Kemény, hogy mennyire könnyen sikerült megteremteni azt a tipikus olasz
hangulatot, ilyenkor szinte én is ott éreztem magam.
Kedvenc idézetek:
„Az újonnan érkezőket először is
vigyük át a temetőn. Így betekintést nyerhetnek a helyi kultúrába.”
***
„Ha
valami túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen, valószínűleg nem is igaz.”
***
„– Tudod, hogy lehet rábírni egy
olaszt, hogy elhallgasson?
– Hogyan?
– Kötözd le a karjait.”
***
„Az
élet szerelem nélkül olyan, mint az esztendő nyár nélkül.” gondtalan?
Borító: 5/4
Nem
mondom, bőven el tudnék képzelni kifejezőbb borítókat, szinte látom is magam
előtt megelevenedni Firenze utcáit, valami fontos nevezetesség képét egy találó
betűtípussal párosítva… de visszazökkenve a valóságba, és vetve egy pillantást
erre a két rajzolt fagyira úgy érzem, nincs okom panaszra. Szépnek szép, végül
is… köze is van a könyvhöz, ami újabb jó pont. Tény, hogy lehetne jobb,
mesélhetne többet a történetről, de a maga egyszerű, de nagyszerű, letisztult
módján igenis tetszetős.
Pontozás: 5/4
Talán
valakinek, aki még oly keveset látott a világból, éppen egy ilyen könyv lehet
az álma. Ugyan volt már szerencsém szétnézni Olaszország utcáin, valahogy
életem első éve kissé kiesik… így kész ajándékként éltem meg a könyv nyújtotta
néhány órát, melyet a hangos, hevesen gesztikuláló olaszok, a hatalmas művészettörténeti
alkotások, a Colosseum, az igazi, jó kis kávé és spagetti – meg persze a gelato – hazájában tölthettem. A Firenzei nyár ott volt a toppon a
hangulatkeltésben, a kissé titokzatosabb szál, a „nyomozás” okot adott
barangolni a városban, felfedezni és megismerni a történetét, miközben az olasz
forgataggal együtt sodródott a szereplők élete is egye újabb, ismeretlenebb
vizekre. A megfejtésre váró rejtélyek, a barátságos, szerethető karakterek
kibontakozó vonzalma és az instant firenzei idegenvezetés olyan harmonikus
elegyet képeztek, amelyek egy percre sem hagyják nyugodni az olvasót, mindezt
pedig üde, fiatalos, és nagyon édes megvalósításban, épp ahogy az egy nyári
történettől elvárható – csak még jobban! ;)
Ha érdekel a könyv, rendeld meg
ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése