Benedek Ágota: Állva maszturbálok

„Melyik nő maszturbál állva?”

Oldalszám: 262
Megjelenés: 2022
Kiadó: Libri

Két ​év telt el a Rumbarumbamm című karanténnapló megjelenése óta, amelyben Benedek Ágota a világjárvány mindenkit érintő abszurd, lehangoló vagy éppen humoros mozzanatait dolgozza fel. Azóta a világ békésebb, kellemesebb, szerethetőbb hely lett, és jól látszik, hogy a covid után már soha semmilyen katasztrófa nem érheti többé az emberiséget.

Ja, de!

Méghozzá folyamatosan. Megállás nélkül. Azóta is.

De ha nem így lenne, akkor is megmaradnának azok a hétköznapi, apróbb vagy nagyobb szorongások, amelyek Ágota esetében például a jeges verítékhez és körömágytépkedéshez vezetnek. Benedek Ágota új könyvében ezeket a szorongásokat veszi sorra, felfejtve azt is, mi történt vele a karantén óta eltelt két évben.

Szorongás amiatt, hogy az útleveled pont akkor nem lesz meg, amikor a háborúban menekülni kell. Hogy pontosan annyira nehezedre esik feldolgozni életed első szerelmi csalódását, mint Taylor Swiftnek. Szorongás Putyintól, a természetben pisiléstől, a méhszájtágítástól és az abortusztól… A sor végtelen.

A jó hír azonban, hogy az orvosság egy könyvnek álcázott xanaxos dobozban érkezik: mert miközben Ágota könyvét olvassuk, olyan, mintha egy stand-up műsort néznénk, amely a legkeményebb és legdrámaibb témákat járja körül kíméletlen humorral, bátran. És ez egyszerre megindító és felszabadító

Ami a nyitó idézetet illeti… hála és köszönet a szerzőnek, amiért feltette a kérdést, ami már akkor nagyon feszített, mikor még csak a könyv címét olvastam… mert komolyan, mégis melyik? Kicsoda? Ki a halálnak kényelmes, ki az istennek komfortos, ki a pokolnak tűnik jó ötletnek, és ki a lófasz szerint hatékony? Na és most rövid egzisztenciális kiborulásom követően, jöjjön az, amire mindenki ki? várt, az állva maszturbálás… khm, akarom mondani az Állva maszturbálok értékelése!

Mindenekelőtt hadd jegyezzem meg, hogy életemben nem volt még ilyen bizarr érzés a montázs összeállítása. Pörög a keresőmotor, nemlétező homlokán nem győzi törölgetni az izzadtságcseppeket, ahogy egymás után rákeresek a mammográfiára, majd a túrós csuszára, pozitív terhességi tesztekre és Alec Baldwinra. Zavarbaejtő kombináció, úgyhogy ha netán valaki estimese helyett a böngészési előzményeimet olvasgatná… hát rábízom, mit szűr le ebből. De csak hogy témánál maradjunk, az itt felvázolt groteszk összeállítás tökéletesen leképezi a könyv hangvételét és kuszaságát: ahogy a pehelykönnyű és húsbavágó témák hullámzását, úgy a humor elhárításként való alkalmazásának kényelmetlenségét és átérezhetőségét is. Ugyanis ez a 260 oldal lélekből szól – nem csak a szerzőéből, de nagyrészt szerintem a mienkből is –, de rávilágít arra is, a lelkünk és elménk mennyi zugáról nem akarunk inkább tudomást venni, feltehetően a békénk és józanságunk megőrzése végett, vagy egyszerűen azért, mert az aktuálpolitikánál a struccpolitikát jobban csípjük. Sokakat pedig egyenesen sért ez a fajta szókimondás és egyenesség, de az ő elfojtásaikba inkább bele sem folyok. Annyit próbálok csak kinyögni igazából, hogy ez a könyv a sebtapasz a magyar emberek (pontosabban nők) vérben ázó nyomorult életére, de nem hiszem, hogy erre a beszélgetésre mindenki készen áll.

Lapozzunk. Azt mondja az alcím, hogy szorongásnapló. Na mondom, az nagyon szuper, mert olyanom nekem is van! Igaz, én a fejemben hordom, csak hogy mindig kéznél legyen, elvégre ilyen az élet, mindig akad mit lefirkantani a képzeletbeli tintámmal, például, hogy mi van ha meghalok a húszas éveimben, illetve bent égek-e a lakásban ha nem megyek le a tűzjelzőre, vagy ez megint csak a szokásos vaklárma. Hogy elvesztegetem-e az életemet. Hogy a kasszás türelmetlenkedni fog és lecsesz amiért apróval fizetek. Basszam meg a húszforintosaimat. Hogy megint ki kell találni a heti menüt, és színesebben akarok főzni, de nincs rá időm. Meg persze ott van az az apróság, hogy valahol, valaki hozzám szól, vagy ami még sokkal rosszabb, nekem kell beszélgetést kezdeményeznem. Bár erre külön, specifikus szorongásnaplót vezetek, miheztartás végett. Szóval értitek mit akarok mondani, roppant relatable koncepció testesült meg ebben a könyvben, és amellett, hogy elgondolkodtatott azon is, én milyen fejezetcímekkel operálnék (szorongás a lejárt joghurttól, szorongás a koordinálatlan arckifejezésemtől…), bólogatásra és heves egyetértésre is késztetett számtalan ponton.

Mert a szerző olyannyira egyenesen, szégyen nélkül, szabadon asszociálva osztja meg az igazán mély, és a lehető legrandomabb gondolatait is, hogy kizárt, hogy ne akadjon meg a horgunkon valami, elvégre rengeteg olyan hétköznapi szituációt fest le, melyeket jól ismerünk – mégsem beszélünk róla. Vagy ha beszélünk, akkor nem eleget, vagy elvesszük az élét, és legyintünk, és zavartan heherészünk, mintha nem lenne jelentősége. Például, hogy mennyire normalizált és közben rettenet egészségtelen, hogy nem tudunk bűntudat nélkül pihenni. Hogy szükségünk lenne rá, de pihenés közben értelemszerűen nem tanulunk per dolgozunk, tehát megesz az ideg, és nincs olyan, hogy „de, igenis megérdemlem” vagy „kipihenten könnyebben folytatom majd a dolgom” – NEM, ha nem döglesz bele, akkor nyilvánvalóan nem csinálod rendesen. Vagy hogy mondjuk mennyire megfosztja az ember lányát minden méltóságától kéktúra közben megkeresni a magas fű legmagasabb pontját, hogy aztán ott pisilhesse össze magát. Ilyenek.

Megmondom őszintén, kellett az én lelkemnek valami hasonló, blogbejegyzés-formátumú, elvetemülten szókimondó és szégyentelenül jó humorú írás, az utolsó harmad elején azonban kezdtem elérni a platót – talán maga az írónő is, megkopott eddigre kicsit a csillogó stílusa, vagy egyszerűen csak nem emelte a dózist olyan mértékben, hogy kiszolgálja az egyre magasabb toleranciám. Ki tudja. Mindenesetre ilyen – és még sok más – szempontból rendkívül ideális volt az utolsó fejezetekre időzített hangvétel-váltás.

Eddigre a zajongó gondolatok lecsendesültek, a fájdalmas jelen maradt, komolyan, húsbavágóan, életbevágóan – mert a hétköznapok bosszúságai, vagy a nehezen menedzselt élet az egy dolog, de a nők nyers valósága mellett azok őszintén labdába sem rúgnak. Mert hogy is van ez, csak így dióhéjban?

Komolyan érdeklődnék, miféle életminőséggel kecsegtet egy olyan társadalmi berendezkedés, és egy azt napról napra bátorító rendszer, amely a nők minden testi folyamatát stigmatizálja, miközben rég meghaladott, és maximálisan dehumanizáló, mondvacsinált szabályrendszerek alapján egy-két szerepre korlátozza az értéküket?

Itt van kezdetnek a menstruáció. Az ugye kell, mert anélkül nem lesz baba, szóval nem vagy igazi nő (???), szóval menstruálj szépen, kötelességtudóan, de lehetőleg ne szennyezd a női tisztaság eszményképét azzal, hogy megemlíted, vagy bármiféle – akár véletlen – jelét adod. Persze azért ha a valid, emberi érzéseid kifejezésekor valaki csuklóból visszakérdez, hogy „mi van, csak nem megjött a mikulás?”, mosolyogj – ne vedd már magad túl komolyan, az nem vonzó. A szex is ingoványos terület: elvégre ha szexelsz, akkor ribanc vagy, ha szexelsz, de vele nem, akkor kurva, ha nem, akkor prűd, meg baszatlan picsa. Arról se feledkezzünk meg, hogy kulcs meg lakat (véletlenül sem ceruza meg hegyező, nemmm, az teljesen más!!4!), és hogy fiúmatek szerint ha tíz férfival egyszer-egyszer szexelsz, akkor tág leszel, mint a pokol kapuja, de ha egy férfival – velük, természetesen – tízszer, akkor ez teljesen más tészta. Tiszta sor. Ha már itt tartunk, az óvszer elég kényelmetlen, miért nem szedsz gyógyszert? De ha szedsz, akkor ugye tudod, hogy attól meddő lehetsz? Meg amúgy is, ott vagy már a korban, tik-takk… Oh, várj… csak nem egy kis pocak…?

1) Ja, hogy csak tele etted magad. Oké, nem baba. Értem. Hűű… mi? Nem akarsz gyereket?! De ki fog így pelenkázni 90 évesen? Ki termeli a nyugdíjad? Miért vagy ilyen önző?

2) Na, végre jön a gyerek… végre lesz értelme az életednek! Női princípium meg társai. Hogy… te… nem… tartod… meg…? Megölni egy ártatlan kisgyereket?? Miért nem adod inkább örökbe, hát csak 9 hónapnyi tömény egészségügyi kockázat meg testi-lelki terror, ennyit igazán megtehetnél! Persze ne felejtsük el megemlíteni, hogy mennyire szívtelen, hideg anyák lehetnek csak képesek lemondani a gyermekről, akit a szívük alatt hordtak… minek szül az gyereket, akinek nem kell, hát nem? Hát de. Ezek miatt van tele az árvaház is. Micsoda, te örökbefogadsz?? Miért nem próbálsz meg egy sajátot, hát az az igazi! De ha megpróbálsz, akkor miért ilyen fiatalon, meg miért ilyen idősen. Olyan ez, mint a fánk, a hülye akar egyszerre csak egyet… szóval mikor is jön a következő? Nem próbálsz meg egy harmadikat, hátha végre összejön egy kisfiú? Négy a ráadás! Ne haragudj… de jól vagy? Úgy elengedted magad. Anya-pocitól mikor kezdesz megszabadulni? Nem félsz, hogy a férjed félrekacsint ha nem szeded össze magad?

És még őszintén csak a felszínt kapargatom – ott van még a menopauza, egy rakás nőgyógyászati és endokrinológiai betegség, a szülés alatti infantilizáció, a sürgősségi fogamzásgátlás, a pornóipar, az onlyfans… és még annyi terület, ahol minden szemrehányó kérdésre akad egy azzal ellentétes számonkérés is, megszilárdítva azt a pofonegyszerű, már-már bagatell gondolatot, hogy nőként gyakorlatilag nem hozhatsz jó döntést – de ha a testedről van szó, akkor gyakran még egyáltalán döntést sem. Legalábbis jelenleg így állunk: ácsorgunk egy súlyos, fekete ajtó előtt, már nyitva van, érezzük a benti atmoszférát, aztán beledöglünk, mikor hátulról belöknek oda.

Tudom, hogy látszólag messzire kalandoztam a témától, és még el is ragadtattam magam, de nememet megcsúfolva nem szeretnék bocsánatot kérni, aniért élek… és netán még gondolkodom is, olyan dolgokról, mint a saját testem, életem, véleményem. Meg még sokmillió nőé. És cirádás kitérőm után itt kanyarodnék vissza arra, mennyire nagyon becsülöm én Benedek Ágota bátorságát, amivel kihangosította annyi nő tapasztalatát, alapélményét, és azt az alattomos manipulációt, amivel a jelenlegi katasztrofális társadalmi klíma próbál minket elbizonytalanítani saját értékünkben és józan ítélőképességünkben. Ennek a gúnyos kritikája megbújik itt-ott a sorok közt, egy-egy elejtett mondattal is, majd a könyv egyre központibb elemévé nőtte ki magát ahogy haladtunk előre, mégpedig egész pontosan a terhesség, anyaság és abortusz témáin keresztül. Ezt pedig így kicsapni az asztalra, egyenesen, őszintén, elveket vállalva igenis eszméletlen bátor szerintem – nem kéne annak számítson egy egészséges társadalomban, but here we are.

A világ egy olyan fejezetében, ahol a terhesség és szülés alatti nehézségekről beszélni „gyerekvállalás elleni propaganda”, ami „el akarja venni a nők kedvét a szüléstől”; ahol a felelős családtervezés, a gazdasági, fizikai és mentális források figyelembe vétele „önzés”; ahol ha nem akarsz gyereket biztos gyerekgyűlölő vagy; ahol fontosabb, hogy a gyerek megszülessen, mint az, hogy szerető otthonba, egészséges szülőkhöz, élhető anyagi körülmények közé, vagy működő egészségügybe kerülhessen… egy ilyen időszakban Ágota könyve egy rendíthetetlen kiállás amellett, hogy 1) nem vagyunk elhallgattathatók, és 2), hogy a fent felsoroltak rosszindulatú és szűklátókörű tévhitek.

És összességében itt a lényeg, és a végső mondandóm az Állva maszturbálokról: beszélni ott, ahol könnyebb hallgatni, igenis erő. Az marad akkor is, ha humorba van csomagolva, akkor is ha káromkodással van körbehímezve, akkor is, ha szimplán csak kínos.

Hogy kinek ajánlom a könyvet…? Fogós kérdés, mert szerintem amennyire univerzális a tartalom, annyira szűk az a közönség, aki ilyen módon megszólítható. Sokan sírnak majd azon, hogy nő létére hogy beszélhet így valaki hát hogyan, a szájával bazmeg, hogy a trágár stílus elvonja a figyelmet a tartalomról kiváló praktikák léteznek a figyelem fejlesztésére, csak mondom, vagy egész egyszerűen azon, hogy ez nem is vicces nekik. Jaj és el ne felejtsem még azt az örökzöldet, hogy „ezek a gondolatok a naplódba valók, nem arra, hogy mások előtt kiteregesd őket”. És valóban, a felsoroltak miatt többek közt, ez a könyv nem lesz mindenki cup of tea-je. Sokkal egyszerűbb lenne végig sorolnom, ki ne olvassa el a könyvet – de ez attól tartok elég kellemetlenül visszhangozna, úgyhogy arra bátorítanék mindenkit, hogy fussa át a fülszöveget vagy a könyv oldallapján lévő idézetet, és döntse el, neki merre van az ingerküszöbe.

Idézetek

„A hipomán melankólia azt jelenti, hogy az embernek néha jó kedve van, néha meg rossz. Már kiszedték a kódexből a terminust. Semmi. Annak a jelensége, hogy hétfő reggel, ha esik az eső, meg akarod ölni magad. KI NEM?!”

***

„Aszongyahogy: "Mi lesz a gyerekekkel, ha szüleik nemcsak az ő, hanem a saját boldogságukat is szem előtt tartva, toxikus önfeláldozási kényszer nélkül, stabil érzelmi háttérrel nevelik fel őket?” Ég a szám, ahogy ezt olvasom. Na mondd már, MI LESZ VELÜK?! „A gyerekek nem a szüleik csattanós vagy éppen lefojtott boldogtalanságával megnyomva nőnek fel, hogy aztán ezeket a toxikus mintákat ők is tovább vigyék a saját kapcsolataikra, ezzel egy generációkon átívelő végtelen érzelmi nyomorláncot létrehozva.”

***

„A nőknek az a rögeszméje, hogy ha egy napot késik a menstruáció, akkor terhesek, soha nem múlik el. Nem múlik el. És ha abba a csoportba tartozol, akiket még a harmincas éveikben is rettegéssel tölt el a teherbeesés gondolata, vagy mondjuk a számlázás, tehát nem felnőttként gondolsz magadra, és az ünnepek alatt még mindig azt gondolod, hogy nem kell főznöd, csak enned, akkor arra is hajlamos vagy, hogy abban a pillanatban, amikor felmerül a megtermékenyültség, a potenciálisan rendezett párkapcsolatodban a különben kulturált partneredet hirtelen egy pszichopata gyilkosnak látod, magadat pedig egy leányanyának. Nem tudom, miért, de ez így működik.”

***

„Eleve a stresszhormonszintem miatt vagyok ott. Én vagyok vele, nem ő velem. Nem ő magas bennem, én vagyok neki alacsony.”

***

„A kilencvenes évek Kelet-Magyarországán a pánikroham szívinfarktus, a mánia lelkesedés, a depresszió pedig lustaság.”

***

„Én nem voltam kész arra, hogy szüljek. És az, hogy ezt tudom, pontosan ez tesz engem majd jó anyává.”

***

„Úgyhogy fuck you, Dúró Dóra, amikor azt feltételezed, hogy a nők pikírt lustasággal utólagos fogamzásgátlásként használják az abortuszt, hehegve. És a szívhangtörvényedet is, mert nettó gecizés. És hatásos. Mert hacsak eggyel bizonytalanabb, fiatalabb, gyengébb vagy együgyűbb lettem volna, akkor engem is meg lehetett volna győzni arról, hogy az én szándékom rossz.

Hogy rossz ember vagyok, rossz nő, és rossz anya.

De mint mondtam, én tudom az igazságot.

Nem vagyok rossz ember, és nem vagyok bűnös nő.”

Borító: 5/5

Olyan lazán öt csillag, hogy annál már csak a kialudt fonásom lazább. Ötletes, egyedi, figyelemfelkeltő – a borító és a cím egyaránt, és őszintén, meg sem tudnám mondani, melyiknek vagyok nagyobb rajongója. Arról nem is szólva, mennyire szimbolikus ez a xanax-doboz dizájn, tekintve, hogy olyan relatable, közösséget és megértettség-érzést teremtő írásokat tartalmaz a könyv, melyeket viccen kívül receptre kéne felírni. Elvégre… a felsoroltak igenis csökkentik a szorongást, nem? Együtt lenni a szorongásban talán már nem is annyira szorongató.

Értékelés: 5/4,5

Hát ez… ez a könyv biztosan pofáncsapja azokat, akik nem tudják megosztani a figyelmüket a stílus és a tartalom között. Zavarbaejtő élmény lehet a bazmegek számolása közben nem venni észre, mi minden folyik a sorok között kicsit olyan ez, mint a politika; mikor aktuális botrányra szomjasan nem veszed észre, hogy időközben átírták az életed kereteit. Ilyen ez a könyv: megköveteli, hogy a mélyére nézz, máskülönben cserbenhagy. Nem, ez sem feltétlen igaz: létezik olyan is, hogy szimplán hátradőlsz, és élvezed Ágota maró, szarkasztikus humorát amivel a legbanálisabb témáktól a világméretű katasztrófákig bármit képet körülhímezni. De ha ennél valami többet szeretnél, azért sem kell messzebbre menni, az írónő ugyanis abszolút releváns politikai, társadalmi, pszichológiai témákat tesz ki az asztalra a maga kusza, asszociatív módján. Ez alatt a 260 oldal alatt társsá, jó baráttá, a gondolataidat kihallgató csúcstechnikai eszközzé avanzsálva biztosítja, hogy megértve érezhesd magad a mindennapjaid apró-cseprő, talán azt hinnéd szóra sem érdemes ügyeiben, de akár világméretű krízisekben is. Egy csomó olyan témában, amiről nincs kivel beszélned, vagy úgy érzed, nem is nagyon illene beszélned róla, netán szégyellnéd bárkivel megosztani. Az Állva maszturbálok lebontja a szégyent. Lebontja a hallgatást. Én pedig ezért – és még annyi másért – példaértékű kötetnek tartom.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!