Sírva és nevetve | Fredrik Backman - Az ember, akit Ovénak hívnak

„Félünk tőle, és mégis, a legtöbben leginkább attól félünk, hogy valaki mást ragad el, nem minket. Mert a halállal kapcsolatos legnagyobb félelmünk az, hogy elmegy mellettünk. És ott hagy minket magányosan.”

Eredeti cím: En man som heter Ove

Oldalszám: 340

Megjelenés: 2014

Kiadó: Animus

Ár: 3690 –

Ove 59 éves. Saabot vezet, És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.

Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahogy egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene.  Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük  ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ovve, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójába, s van-e számára kiút?

Most marhára belevágok a dolgok közepébe, mert türelmetlenül súgni akarok már valamit minden ittlévő olvasómnak: az a 600 000 Svédországban eladott példány nem tévedés. Az emberek nem tévednek. A kiadók, akik sorra veszik a könyv jogait, a fordítók, akik valami értelmessel foglalkozva épp Backman szövegét gondozzák, az eladók, akik a kirakatban mutogatják a köteteket, és a vásárlók, akik lecsapnak rá… nos, mind igazuk van. Mert olyan csoda él a 340 lap között, amit az ember épp amennyire meg akarna tartani csakis magának, épp annyira érzi azt is, hogy az egész világnak látnia kell.  

Szeretném azt mondani, hogy Az ember, akit Ovénak hívnak ennek vagy annak a könyve. Tudjátok, ahogy szoktam. Az Apró csodák az esélyegyenlőség könyve. Tisza Kata – A legjobb hely a városban te vagy, avagy az összetört szívek és a gyógyulás könyve… ilyesmi. De igazából ahogy haladtam, úgy ébredtem rá, hogy egy egész életet ad a szerző a történetével, és ezt nem lehet szigorúan egy-két szóban elintézni. Ad egy szelettel a felhőtlen napokból és a nagy veszteségekből. A fiatalságból, a felnövésből, az öregségből és mindenből ami ezekkel jár. Mesél egy kicsit barátságról, segítőkészségről, s a szerelemről még többet. A szerelemről, ami nem az „amíg a halál el nem választ” fajta, hanem olyan, ami örökké él.

Főszereplőnk, Ove pedig olyan ember, akivel szívesen tartunk jóban-rosszban egyaránt, mert a maga zárkózott megfejthetetlenségében is van valami magával ragadó, amitől az ember jobban meg akarja ismerni. Őt és a történetét is. Mert az Ovét magába ölelő sötétség mögül ki-kiszűrődik olykor a világosság amit magából áraszt, s megcsillan azon a csodás, de elveszett emberen, aki az áthatolhatatlannak vélt páncélja mögött rejlik. Talán ez a legszebb az egészben. Észrevenni az embert, és felfedezni benne a kincset.

A visszaemlékezéseket követve, és lassan összeillesztve fejben Ove múltjának puzzle darabkáit, majdhogynem személyesen láthatjuk, ahogy felépülnek azok a bizonyos falak a kisfiú, a legény majd a fiatal felnőtt Ove körül. Veszteségek sorozata, halál, kemény munka, becsülettel vívott harcok alkották a mindennapjait, s bár könnyű volt megszeretni őt a belőle áradó erő és határozottság miatt, engem épp annyira képes volt felbosszantani is olykor. Ez… ez tudom, hogy elég szomorú dolog. Elvégre a tisztesség, mint olyan mindenképpen becsülendő tulajdonság kell legyen, pláne látva, mily módon veszett ki a 21. század emberéből, mégis, hogy egy régi Barbie mesére hivatkozzak (de kérlek, ne hagyjátok, hogy ez tompítsa a kijelentés komolyságát), tény, hogy „egy önző világban csak az önzés hoz sikert”. Így tehát kissé úgy éreztem, ebben a züllött, velejéig romlott világban Ove becsületessége elvész a cselekedet és a jutalom közti úton. Így túlélni pedig lehetetlen… de mindenesetre roppant problémás. Sokminden van, amit jószívvel elnéztem Ovénak – még szeretni is tudtam benne minden furcsaságot, ami a legtöbb embernek talán nehézkessé tesz valakit, én mégis… mondjuk úgy, hozzáedződtem ezekhez. Meglehet kissé félszeg volt, fenemód csöndes és zárkózott, nehezen engedett fel, nem tudott beszélni a nőkkel és mindent csak feketében meg fehérben, színlogika mentén tudott szemlélni… de nálam mindez rendben volt. A beteges tisztessége… na azzal nem tudtam mindig mit kezdeni. Olykor olyan élhetetlenné tette, én pedig módfelett értékelem, ha valaki igenis talpraesett.

„Minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell döntenie, milyen emberré váljon. Olyanná, aki hagyja, hogy a többiek eltapossák, vagy olyanná, aki nem. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.”

De hagyjuk ezt – talán ez az egy apróság elvész minden más fent említett dolog közt, ami különlegessé tette a férfit. Persze – mint a hozzá hasonlóak általában – Ove is kilógott a tömegből. Olyan volt, mint aki egyszerűen rossz korba született, és így inkább csak, mint afféle külsős szemlélte a zajos, hömpölygő életet a perifériáról – egészen addig, míg jött a nő, aki miatt minden áldott nap képes volt órákat utazni a vonaton a rossz irányba. Aki elhomályosította a világot körülöttük, amitől a férfi csakis egy emberre tudott figyelni, egy mosolyra, nevetésre, egy hangból áradó lelkesedésnek.

Ove morcos, Sonja pedig ragyog. Mint mindig. De ők így egészítik ki egymást.

Ami azt illeti, ismerek egy ilyen fiút, éppen ilyet, mint amilyen a fiatal Ove is volt – s bár én sosem érhettem Sonja kitörő vidámságának vagy életkedvének közelébe sem, szerettem hinni abban, hogy annak a fiúnak miattam simulnak ki a ráncok a szemöldökei közt, miattam mosolygott a szeme, mert szerintem ez a lehető legszebb módja annak, ahogy az ellentétek hathatnak egymásra. Mondanom sem kell, hogy végül minden máshogy alakult, de tündérmesék, mint tudjuk, nem léteznek. Kivéve talán Ovéé és Sonjáé – mert az ő történetükbe hiába rondított bele baleset, betegség, halál… így is valami olyan érzés maradt utánuk, amiről a legtöbb ember csak álmodozik, hogy az övé lehet, de sosem éri el.

Furcsa lehet, amit most mondok, de attól függetlenül, hogy félig-meddig romantikus regényekkel tankolom az üzemanyagtartályom, nem mondanám magam kifejezetten romantikus lelkűnek. Igazából marha szkeptikus vagyok, ha szerelemről van szó, fenntartásokkal kezelem és nem is veszem valami komolyan a témát… de nekem is megvan a magam Achilles sarka a témában, amitől rögvest tócsává változom. Szerintem ugyanis nincs szebb szerelem annál, ami egy idős párt tart össze – két embert, akik együtt öregedtek meg, negyven-ötven vagy kitudja hány évet húztak le egymás mellett, és továbbra is odaadóan képesek szeretni a másikat. Ha igaz szerelemről beszélnek, én csakis erre tudok gondolni, számomra ezt jelenti a fogalom.

Hiszen olyan nehéz elképzelni, hogy valami nem kopik meg az idővel, hogy képes lehet két ember arra, hogy ne sokkaljon be egymástól az évek során. Én például hosszú távon mindenkit roppant nehezen tolerálok. És valljuk be, én sem vagyok egyszerű eset, így nehezen is gondolkodok hosszú távban. Egy párkapcsolat önmagában nem hoz lázba. Ellenben elolvadok, ha arra gondolok, hogy mikor már öreg leszek és ráncos, valaki még úgy is szépnek találna, s olyan mély szeretettel beszélne rólam, mint Ove Sonjáról. Átépítené nekem a konyhát, hogy kerekesszékből is felérjem a pultot… polcot szerelne össze a könyveimnek. Tudná, hogyan tegyen boldoggá, és akarná is, hogy boldog legyek. Ezért érintett meg Ove története. Minden árnyékával, szomorúságával együtt… mert ha valamiben, hát abban akarok hinni, hogy az ilyen szerelem, ami köztük volt még öregkorukban is, erősebb, mint maga az élet.

Míg a visszaemlékezések által elvergődtünk felhőtlenségtől tragédiákig, a jelenben az 59 éves Ove végső vesztesége utáni állapotának és érzéseinek torokszorító, ugyanakkor bizarr módon komikus egységének lehetünk szemtanúi. Imádott felesége, majd végül rutint és életcélt biztosító munkája elvesztése után a férfi rájön, hogy ideje követni Sonját egy jobb helyre, s a maga preciz, körültekintő módján neki is lát a szervezésnek, hogy minden  ügyét elsimítva indulhasson a másvilágra. Lemondja az előfizetéseit. Lekapcsolja a fűtést. Levelet ír. Felfúr egy kampót és felveszi a legszebb kék öltönyét. Aztán meglátja az ablakból, amint az új szomszéd utánfutóval beletolat a postaládájába.

Innentől mintha a teljes univerzum összeesküdött volna rá, hogy visszatartsa Ovét a terveitől, s míg ő csak próbálkozik tovább, sorra bukkannak fel az akadályok, s egyre több zsémbes ember számára zavaró dolog történik a lakókerületben, ismét elkezd csillogni az a bizony fény, amiről beszéltem, egyenesen át Ove páncélján. Persze, szerinte a kis perzsa, terhes nő, a mamlasz férje, a kávézós meleg fazon, a kövér szomszéd, a postás, az egykori legjobb barátja, de még egy girhes macska is egyszerűen idióta, öröm végignézni, hogy a rengeteg morgás és kiabálás közepette az idős Ovéból olyan ember válik, akiről mindenki elismeréssel beszél. Aki vezetni, biciklitszerelni, radiátort légteleníteni, utánfutóval tolatni tanít. Aki megmenti a legjobb barátját az idősek otthonától. Akit a kiskölykök a nagyapjuknak hívnak. Akire Sonja büszke lehet. És akire végül bizonyára az is volt.

Istenem… esküszöm, ez a röpke 340 oldal felért számomra egy érzelmi hullámvasúttal, de csakis a lehető legpozitívabb értelemben. Ove nehéz utat tett meg, az élet egy percig sem kímélte, és ezek az események nyilvánvalóan nyomot hagytak a könyv hangulatán. Torokszorító volt, olykor kifacsarta a szívem, és a végén teljes lett a letargia, amit talán méltó néhány könnycsepp elmorzsolásával koronázni meg. De muszáj megemlíteni, hogy minden leírt bánat mögött ott állt egy zseniális fazon, aki elérte, hogy végül még akkor is nevessünk, mikor talán sírni kéne. Fredrik Backman és én már nem először futottunk össze, tehetségének előfutára volt számomra A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb, de úgy érzem, ami ott megragadott, itt teljesedett ki igazán. A szerzőnek valami eszméletlen stílusa van, olyan, ami nem terem minden fán: olyan, aminek hála néhány sor után leáll az ember azon gondolkodni, hogy hogyan pattanhatnak ki ezek a szavak valaki fejéből? Backman nem csupán szépen és szerethetően fogalmaz, de a humora állandóan a topon van, egyaránt a karakterekben, a szituációkban… de úgy éreztem, ez mégiscsak a hasonlataiban teljesedett ki. Hasonlatok… de még milyenek! Végezetül tényleg csak annyit tanácsolhatok, hogy olvassátok el… úgy fogjátok csak megérteni, mit akarok mondani. Megérteni, milyen a sírás és nevetés közti egyensúly tökéletes kivitelezése. Tehát olvassátok Ove történetét – és figyeljetek oda erre a Backmanre. Esküszöm, tud valamit ez az ember.

Kedvenc karakterek:

Szerintem nem lehetnek sokan, akik végigrobogva ezen a háromszáz oldalon, végül nem kiáltják ki Ovét a kedvencüknek… hát én sem próbálkoznék ekkora sületlenséggel. Pláne, hogy ebben az örök kötözködő, morgó, mindenkire rossz szemmel tekintő öregúrban nem csak egy szerethető karakterre, de majdhogynem lelkitársra is találtam. Mintegy a jövőbeli öregkori verzióm valamiféle kivetülésére. Szóval nagyon bírtam a bácsit, de van még valaki rajta kívül, aki igazán sokat hozzátett az élményhez, és ki nem hagynám: a girhes macska. Most tudatosul bennem igazán, hogy még neve sincs, mégis az egyik legszórakoztatóbb jellem az egész könyvben – már a nézése is mulattat, a jelenléte pedig egyszerre bosszantó, vicces és végül már szinte megható. Ki gondolta volna rólam… de imádtam a kis jószágot. Telepatikusan küldöm neki a facipőt, hogy örüljön.

„A macska felállt. Ove megállt. Ott álltak és méregették egymást néhány pillanatig, mint két verekedni vágyó egy vidéki kocsmában késő este. Ove azon merengett, hozzávágja-e a macskához az egyik facipőjét. A macska úgy nézett ki, mint akit nagyon rosszul érint, hogy neki nincs facipője, amit visszahajíthatna.”

Kedvenc részek:

Nem hazudtolom meg a fél perccel korábbi önmagam: a macskás részek valami fantasztikusak… ugyanakkor a jelen idejű epizódok Ove korlátlan morgolódásaival szintén megszámlálhatatlan alkalommal csaltak mosolyt az arcomra. A legfontosabb dolog viszont, amit kiemelhetek a történetből, az Ove Sonja iránti szeretete, ami most mondom, hogy ha bárkinek is nem melengeti meg legalább egy kicsit – de inkább nagyon – a szívét, akkor felteszem, nincs is szíve. Ez az egyetlen elfogadható indok. Mert ami e öreg pár között van, átível síron és halálon és rengeteg küzdelmen meg veszteségen, és esküszöm, hogy az első percétől kezdve a legszebb szerelmi történet, amit valaha olvastam. De azt hiszem ezt már eleget ecseteltem feljebb.

Kedvenc idézetek:

„Ove fekete-fehér ember volt. A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe.”

***

„Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit. Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában. Átfesteni neki valamit.”

***

„ – Szeretsz olvasni? – kérdezte lelkesen.

Ove bizonytalanul rázta a fejét, de a lányt, úgy tűnt, ez nem érdekli annyira.

– Én imádok! – tört ki belőle.

Aztán elkezdte mesélni, hogy miről szólnak az ölében lévő könyvek. És Ove rájött, hogy élete egész hátra levő részében szívesen hallgatná, ahogy a lány olyan dolgokról beszél, amiket szeret.”

***

„Ove úgy általában nem kedvelte a macskákat. Úgy vélte, nem lehet megbízni bennük. Főleg ha – mint Ernest volt –, akkorák, mint egy robogó. Ernest szokatlanul nagy macska, vagy szokatlanul kicsit oroszlán. És az ember nem szokott összebarátkozni olyasmivel, amiről nem lehet biztosan megmondani, hogy nem eszi-e meg az embert álmában, ha úgy tartja kedve. Ez volt Ove életfilozófiája.”

***

„ „Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba” – mondta mindig Sonja. „Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem épp azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.”

***

„Másnap újra elment dolgozni. És ez lett az élete. Kedvelte a rutint. Szerette, hogy az ember mindig tudja, mire számíthat. Egyre inkább azon az alapon osztotta fel az embereket, hogy kik azok, akik csinálják, amit kell, és kik azok, akik nem. Emberek, akik cselekednek, és emberek, akiknek csak a szája jár. Így hát Ove egyre kevesebbet beszélt, és egyre többet cselekedett.”

Borító: 5/4

Azt hiszem, egy ideje már igenis beszélhetünk olyanról, ha könyvborítókról – vagy egyáltalán, könyvekről… – van szó, hogy Backman jelenség: van valami hangulati és stílusbéli dolog, aminek falai behatárolják a szerző műveit, egységet teremtenek köztük. Ezek a borítók… szerintem alapvetően távol állnak a művészitől, a gyönyörűtől, az olyantól, amin az ember rajtafelejti a szemét fél órára… mégis, épp ahogy a legtöbb, úgy az Ove is kifejező, szerethető és valamiféle jókedvet áraszt, amitől öröm kézbe venni.

Pontozás: 5/5

Egy nap az ember, akit Virágnak hívnak, talált egy könyvet az éjjeliszekrényén, amit a nővére adott neki kölcsön… akinek teljesen véletlenül éppen ő ajándékozta azt. Aztán az ember, akit Virágnak hívnak kinyitotta, s ahogy elkezdte olvasni, egyre közelebb került a szívéhez minden leírt sor, az összes őrületes hasonlat, a mogorva öregember, Ove (más néven a lelkitársa), a rozzant macska, a sosem alvó lakókerület… minden, ami összeadva teljesen olyan érzést keltett, mint egy másik életet élni – mégpedig rendkívüli narrációval kísérve. Ez az ember, akit Virágnak hívnak pedig megállapíthatta, hogy az a másik ember, akinek meg Fredrik Backman a becses neve módfelett ért a dolgához. Mindent beleadott Ove könyvébe, amitől egy történet közel kerülhet az olvasókhoz: elég gyakran elszorította az ember szívét, elgondolkodtatott a mondanivalójával, a szállóigévé váló idézeteivel, ugyanakkor mindezt olyan stílussal tette, ami még a könnyfakasztóbb pillanatokban is képes mosolyt csalni az arcokra. Az ember, akit Ovénak hívnak, akárcsak Ove maga, olyasvalami, ami az egész világot megfertőzhetné a mélyről jövő szépségével.

Film: 5/4

Először januárban volt szerencsém a filmhez, amikor azt hiszem az első „idióták!”-kal megfogott. Ove már akkor sem volt semmi. Nagyjából akkor fogalmazódott meg bennem, hogy vétek lenne kihagyni a könyvet, az olvasás mégis váratott magára egész mostanáig – én viszont ennek megkoronázására úgy döntöttem, a filmmel is újrázok egyet. A konklúzió számomra egyértelmű. Tény, hogy csodálatos történetről beszélünk, csodás szereplőkkel, de a könyvnek van valamije, amit vásznon nem lehet kellően közvetíteni. A könyv sikere nem csak a sztoriban van, hanem a stílusban, ahogy Backman akár a legegyszerűbb dolgokat is képes leírni. Ez valahogy, nagyban erőlködve a filmben is megvalósulhatott volna huzamosabb narrációk segítségével, de láttunk már ilyet, és… nem tudom, kétlem, hogy feltétlen jól sült volna el. Tehát hiányzott picit az echte Backman stílus, és nem titkolhatom azokat az alkalmakat sem, mikor bosszúsnak felhördültem a mellettem ülőnek, hogy „A KÖNYVBEN EZ TOTÁL NEM ÍGY VOLT!”. Ennek ellenére egy élvezhető, ízig-vérig nem amerikai film született, amit bátran ajánlok bárkinek – de talán bölcsebb a könyv olvasása előtt, mintsem utána nézni ahhoz, hogy a várt hatást érje el. | IMDb | Trailer

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Ez él, az meghal | M. J. Arlidge - Ecc, pecc

„A végén mindannyian állatokká válunk, akik kikaparják egymás szemét a túlélésért.”

Eredeti cím: Enney, Meeney

Sorozat: Helen Grace 1.

Oldalszám: 394

Megjelenés: 2015

Kiadó: Gabo

Ár: 3290 –

Ez ​él, az meghal.

Más választás nincs.

A lány félholtan jött ki az erdőből.

A története hihetetlen volt. Mégis igaz.

Minden egyes iszonyú szava.

Pár nap múlva előkerül egy másik kétségbeesett megmenekült – lassan összeáll a séma. Az áldozatokat kettesével rabolják el, és szörnyű választás elé állítják őket: ölsz vagy megölnek.

Az életedet vagy az eszedet veszítenéd el inkább?

Helen Grace felügyelő a démonait legyűrve kapaszkodik fel a csúcsra.

A láthatatlan szörny utáni nyomozás során felmerül, hogy a megoldás kulcsa a túlélőknél – a gyilkos eleven névjegyeinél – lehet.

És hiába jár sikerrel, újabb ártatlanok halnak meg…

Úgy esett, hogy felboríthatatlan Virágos logikámat követve fordított sorrendben, a második részt követően, spoilerekkel teli fejjel nekivágtam a Helen Grace sorozat nyitókötetének, az Ecc, Peccnek is. A könyv már régóta várólistás volt nálam – elvégre már a fülszöveg sem semmi – de az Üsd, vágd már végleg elültette a bogarat a fülemben. Láttam, hogy a szerző tud valamit. És nem mellesleg, a második részben előszeretettel emlegetett visszautalásoknak hála én is tudtam egyet s mást… így pedig egyértelmű volt, hogy élesben is le kell tesztelnem az első kötetet.

Mondhatná erre a normális ember, hogy mégis miért teszem ezt magammal… igen, efféle függésem komoly döbbenettel vegyes értetlenkedést képes kiváltani az emberekből, de fenntartom, hogy néhány jól irányzott spoiler nem rontja az élményt: elősegíti azt. Minden előzetes tudásom az Ecc, pecc fejleményeiről adott némi plusz motivációt az olvasásra, s bár egy krimi esetében még az átlagnál is rizikósabb, hogy a csavart ismerve nem vész-e el a történet „varázsa”, én bizton állíthatom, hogy egyáltalán nem. Tény, a szerző úgy csavarja a szálakat, hogy a végkifejlet gyomorszájon vágjon, de én úgy vettem észre mind ennél, mind a második kötetnél, hogy a hangsúly talán nem is az utolsó fejezeteken van. Inkább az addig vezető úton.

Tökmindegy, hogy tudtam ki a gyilkos. Tökmindegy, hogy tudtam, hogyan végzi majd. Négyszáz oldalon keresztül éreztem intenzív izgatottságot és feszültséget így is, mert meglehet, a vég adott, de amik előtte történnek mindig tartogatnak némi meglepetést. Meg amúgy is… a tettes csak egy tettes. Lehet Jancsi, vagy Mari, vagy Skolasztika, tőlem aztán akárki lehet, igazából nem ez, ami érdekes. Mi az indítéka? Miért épp az adott áldozatok kerülnek a célkeresztjébe? Miért öli meg őket, és ami még érdekesebb: miért épp úgy ahogy? A sorozatgyilkosság efféle részletei pedig fokozatosan kerülnek kibontásra – s amellett, hogy az első merénylettel elkapják az olvasó figyelmét, egészen az utolsóig fenntartják az érdeklődést és kíváncsiságot. Nem is véletlenül…

Történetünk ugyanis egészen új megvilágításba helyezi gyermekkorunk ismert mondókáját. Amivel hatévesen vidáman számoltuk ki, melyikünk csúszhat le először a csúszdán, most egy sötét játszmát megpecsételő élet-halál kérdésben dönt: ecc, pecc, kimehetsz, te élsz, te meghalsz. Titokzatos sorozatgyilkosunk ugyanis párosával rabolja el álodzatait, akik egy képszakadást követően rendre egy elhagyatott helyen találják magukat. Nincs élet, nincs térerő, nincs segítség – csak egy pisztoly van, és egyetlen töltény, na meg az utasítás: vagy ölsz, vagy megölnek, más választás nincs – hacsak nem az éhhalál és a kiszáradás.

„A húgyhólyag és a belek lényegében üresek, a gyomor ruhaanyag, haj, csemperagasztó, továbbá emberi hús maradványait tartalmazza.”

A szerző szerintem már-már fájdalmas átéléssel, részletességgel jelenítette meg az adott jelenetekben áldozataink teljes kétségbeesését, a tehetetlenség szülte minden abszurditást, elborzasztó módon szemléltette, ki milyen utat járt végig, mire a szenvedés és a túlélési ösztön győzedelmeskedése a gyilkosságig sodorta. Párosonként más-más módon kezelték a felmerülő dilemmát, voltak, akik inkább mindketten meghaltak, semmint behódoljanak a halálos ultimátumnak, mások a köztük lévő szeretetre alapozva döntöttek, míg volt, aki hideg fejjel az első percben megszülte a megoldást. Csupán egy haláleset volt adott – meg persze a büntetés, ami szabadulása percében azonnal utoléri a túlélőt. A bűntudat.

A piszkos munkát tehát nem is maga a sorozatgyilkos végzi, ami felveti a kérdést: vajon mi a célja az egész tervével? Mit akar üzenni? A cselekmény során közbeékelt visszaemlékezések lassan de biztosan feltárnak előttünk egy képet a tettes lelkivilágából és múltjából, az egész történet végkifejlete pedig helyére teszi a kirakós utolsó darabját, onnantól kezdve meg már valami krimiknél nem túl gyakori érzés veszi át az addigi izgalom helyét. Mert az emberölés elítélendő… én mégis azt éreztem, hogy a gyilkosunk élő, lélegző, és – megdöbbentő, de – maximálisan érthető karaktert kapott. Már az Üsd, vágd végére érve sem bírtam egészen napirendre térni afölött, hogy nem egy klasszikus értelemben vett rosszfiút kapunk, hanem olyasvalakit, aki ilyen megalapozottan áll bosszút valamiért.

Az ember szerintem nem képes megállni anélkül, hogy kinyílna a bicska a zsebében, mikor lassan bár, de végigköveti a gyilkos múltját. Erről bővebben nem beszélnék, elvégre velem ellentétben más talán biztos nem immunis a spoilerszennyezésre, mindenesetre a történet érdekes részletének tartom e központi szereplő felépítését. Ahogy másik fontos karakterünkét, Helenét is…

Ami a felügyelőt illeti, bár ez már a második kötet, ami alatt próbálkoztam megérteni, továbbra sem tudom őt hova tenni fejben. Neki is megvannak a maga démonai, a múltja ezernyi nehézsége, ahonnan hatalmas erő kellett, hogy felálljon és eljusson odáig, ahol most tart – mégis, számomra valami olyan mérhetetlen közöny az egész személy, hogy sehogy sem tud hozzám közel kerülni. Persze, a munkája iránt elhivatott, de valami igazán emberi rész hiányzik belőle. Nyilvánvaló, hogy miért, így nem is róhatom fel neki, de azért kicsit továbbra is bánt, hogy épp a főszereplőnkkel vagyok képtelen megbirkózni. Az egész történet során küzdöttünk, de valami eredményre azt hiszem csak az utolsó lapokon jutottunk: bár Helen Grace csak lépkedett rendületlenül, valahogy átütött valami érzés a páncélján – vagy csak én képzeltem volna oda? Már nem is tudom.

„ – Hogy lesz ennek vége […]?

– Úgy lesz vége, ahogy elkezdődött. Egy választással.”

Összességében ajánlom a könyvet azoknak, akik nyitottak, ha krimi/thriller műfaj kerül terítékre, de azokra is, akiknek ez hozzám hasonlóan  kissé kívül esik a komfortzónáján, elvégre kezdésnek egyszerre ütős, de nem végletekig kikészítő. Ajánlom azoknak, akik értékelik a borzongást és izgalmat, de nem életünk legbrutálisabb történetét keresik e regény személyében, ugyanis a téma elég nagyot üt, ellenben sehogy sem illeszthető az igazi, vérengzős történetek sorába. S ajánlom azoknak is, akik szívesen olvasnának valami összetettet: a váltakozó szemszög, a párhuzamosan futó, de végig egymás felé igyekvő szálak messze sokrétűbb cselekményt eredményeznek, mint holmi lineáris nyomozási sztori.

Kedvenc karakterek:

Ugyanazt tudom elmondani, mint a második kötet értékelése során: Arlidge történetei annyira cselekménycentrikusak, hogy a karakterek csak mintegy segédek a történet kivitelezésében, ennél fontosabb szerepük nincs, így nem is kerülnek túl mélyen kibontásra. Mindenki hátteréről tudunk egyet s mást, de szerintem koránt sem eleget ahhoz, hogy bárki közel kerülhessen az olvasóhoz. Talán Markban volt a legtöbb emberire hajazó érzelem, így őt mondanám a kedvencemnek, de amúgy passz.

Kedvenc részek:

Egyáltalán nem vagyok beteg – dehogyis –, de mindig az újabb elrabolt párosok fejezetei tartottak leginkább izgalomban. Egyrészt rázott a hideg attól a tehetetlenség érzettől, ami átjárta az ilyen részeket, másrészt ezek voltak csak tele igazán feszültséggel… mennyi ideig maradnak életben? Ki öl meg kit? Ki marad életben? Vagy egyáltalán, mit tehetnek a gyilkos szadizmusának áldozatai a túlélésükért? A jelenetek és események kiakasztóak voltak, gusztustalanok… de mindezzel együtt emlékezetesek. Jeez. Ez tényleg elég beteg.

Kedvenc idézetek:

„Valami azt súgta Helennek, hogy a gyilkos nem feledkezik meg az áldozatairól azután sem, hogy mozgásba hozta a gépezetet. Peter öngyilkossága nyilván a legszebb reményei és álmai netovábbja. Az elkövető eleven névjegye, hogy az áldozata nem képes megbirkózni a bűntudattal, amelybe belekényszerítette. A gyilkosnak most a kezét sem kellett megmozdítania. Csak hátradől, és élvezi a művét.”

***

„Amikor Helennek volt ideje gondolkodni, gyakran túlbonyolította a dolgokat, és mint tudjuk, a tett halála az okoskodás.”

***

„A hétköznapi életben számtalan olyan pillanat van, amikor el kell dönteni, hogy megnyitjuk vagy eltemetjük magunkat. A szerelemben, a munkában, a családban, a barátokkal egyaránt vannak olyan pillanatok, amikor dönteni kell, hogy megmutatjuk-e a valódi énünket.”

Borító: 5/4.5

Ez… elég undorító, és nem is ajánlom nézegetésre annak, aki alapvetően irtózik a vér látványától, de gyerekek… egy krimi esetében el lehet képzelni ennél jobbat? Tény, hogy az Ecc, pecc fedele egy csöppet kevésbé kapcsolódik közvetlenül a történethez, mint például a második részé, de ez valahogy feledésbe merül, ha ránéz az ember. Véres. Ütős. Figyelemfelkeltő. De minek ragozni… teljes összességében iszonyat menőn fest.

Pontozás: 5/4.5

Az Ecc, pecc már nem az első találkozásom M. J. Arlidge nevével, ám úgy érzem, hiába volt a szerző zseniális anno, és most is, kellett az a múltkori kis bemelegítés, hogy e kötetét maximálisan ki tudjam élvezni. A problémám továbbra is fennáll: forgatókönyves karrierjének kiküszöbölhetetlen vonzataként a történet nélkülöz mindenféle szépirodalmi stílust, és ehelyett inkább a tömör képszerűségre törekszik… de ez, ezúttal rájöttem, hogy épp amennyire tud bosszantani, annyira képes intenzívebbé varázsolni az olvasmányélményt. A rövid, epizódhosszúságú fejezetek a bűnügyi sorozatok egymást gyorsan váltó jeleneteire hajaznak, az egyes részletek végén pedig mindig marad valami izgulnivaló, amitől lehetetlen leállni az olvasással. Pláne a történet természetét tekintve… nem vagyok ugyanis nagy krimis, de az Ecc, pecc cselekménye, noha eszünkbe juttat egyet s mást, nekem például az Éhezők viadalát, a maga módján mégis egyedülálló, ütős, felkavaró és valami elképesztően sodró lendületű. Tipikusan az a regény, amin félnivaló ugyan nincs, mégis végig feláll a szőr az olvasó karján, kirázza a hideg és képtelen megállni, hogy beleképzelje magát a szereplők – az áldozatok – minden nyomorúságába. Nagyon ajánlom a műfaj kedvelőinek – talán alátámasztja, mennyire, ha elárulom, bekészítve vár a folytatás az asztalomon.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Ha elolvasnád a folytatásról írt értékelésemet, kattints IDE