„Olyan törékenynek
tűnik az üveg, mégis túlél, karcolással, repedéssel akár. Személy szerint
unalmasnak találom a hibátlan üveget. Ezeket mind azért szeretem, mert
túléltek. Ettől szépek a szememben.”
Eredeti cím: Bad Romeo
Sorozat: Starcrossed 1.
Oldalszám: 500
Megjelenés: 2018.
Kiadó: Libri (Insomnia)
Ár: 3599 –
Amikor Cassie és Ethan
a színművészetin találkoznak, a levegő is felforr körülöttük.
Cassie igazi jó
kislány, nehezen találja a helyét a folyton bulizó művészdiákok közt.
Ethan ezzel szemben
vérbeli rosszfiú, vad, tüzes, félelmetes és mégis érzékeny.
Akár a Romeo és Júlia
amiben címszerepet kapnak Cassie és Ethan szerelme is mintha a csillagokban
lett volna megírva amíg Ethan össze nem törte Cassie szívét, mindörökre
eljátszva a bizalmát.
Valami rejtélyes
okból, olyan rád nézni, mint megtalálni valami értékeset, amiről nem is tudtam,
hogy elvesztettem.
Évek múlva a szívtipró
visszatér, hogy ismét felforgassa a lány életét érintésről érintésre.
Fokozatosan újraélik titkos diákszerelmük minden felemelő és pusztító
pillanatát, mígnem rájönnek, hogy a csillagokban írt szerelemnek nem kell
tragédiával végződnie.
Rossz nyelvek úgy beszélik, hogy a Rómeó és Júlia a világirodalom legjelentősebb szerelmi története.
Nos, ami engem illet, én inkább úgy tartom, hogy a világirodalom története
során keletkezett legkegyetlenebb fájdalmas emberkínzás és ostobaság. Röviden
és kíméletesen, de bemelegítésnek ennyi elég. Így történhetett tehát, hogy
Leisa Rayven könyvének címe kész atomrobbanást indított agyam mazochista felén
– a kíváncsiság legyőzte az ódzkodásomat, tudjátok, amúgy is rég olvastam olyan
könyvet, ami úgy istenigazából felbosszantott volna. A szívem mélyén szeretni
akartam, még mélyebben viszont úgy éreztem, erre semmi esély, de mindegy is…
legalább átadhatom magam egy kis időre énem sötétebbik oldalának, meg ilyesmi.
Így indult a történetünk, aztán ötven oldalig küzdve magam
azt fontolgattam, hogy gyenge leszek, és inkább hagyom a projektet – és mivel
totál jól tudok szilárd döntéseket hozni, épp ezután az elhatározás után
visszafeküdtem az ágyba olvasni. Nem bántam meg.
Az alap, amire az írónő építette a történetet, úgy éreztem,
biztosabb nem is lehetett volna – játszott kicsit térrel, idővel, kapcsolati
állapotokkal, így épphogy csak elkezdtünk ismerkedni főszereplőinkkel, máris
egy bonyolultabb képet kellett róluk felépítenünk magunkban, melyben szerepet
játszottak múltbéli sérelmeik, s jelenben való változásaik is. De ez egy dolog.
Én őszintén nem ettől estem hasra, bár bevallom, jó volt, tetszett, oké,
lépjünk tovább. Egy szót mondok csupán: színház. Ennyi kellett, hogy könyvünk
levegyen kicsit a lábamról.
Főhőseink a Broadway új színdarabján dolgoznak épp, eközben
a múltban a Grove színiiskolába való bekerülésüket, s a színésszé válás felé
tett első lépéseiket követhetjük nyomon. A jelenben noname darab, annál több
konfliktussal, a múltban azonban rögtön mélyvíz, és nagy kapás: Cassie-t
legnagyobb örömére, Ethan Holtot pedig legnagyobb bosszúságára a Rómeó és Júlia
főszereplőinek választják. És itt kanyarodunk vissza a poszt elejére, mikor is
azt mondtam, átok erre a két hősszerelmes galambra. Jó, lehet nem ezt mondtam…
de bizton állíthatom, hogy ezt gondoltam. Sőt.
Egészen sajátos módon viseltetek Shakespeare ezen húzása iránt.
Amúgy nagy figura volt, rengeteg csodás darabot írt, megépítette a Globe-ot, a
szonettjei pedig bármikor képesek magukkal ragadni, annyira sugárzik belőlük az
érzelem, az értelem és a profizmus. De
Will, ez a történet baromi nagy ballépés volt.
Előre is elnézést kérek… én amúgy maximálisan tiszteletben
tartom (szoktam tartani…) mindannyiunk ízlésbeli különbségeit. Semmi bajom
azokkal, akik ezt… ezt szeretik. Mert lehet szeretni, nyilván lehet annak
ellenére, hogy nekem nem megy. De Rómeónak és Júliának a puszta gondolata elég,
hogy teljes csatateres vérontás kezdődjön az agyamban, úgyhogy igazán ne
vegyétek magatokra. Az én bűnöm az egész – az enyém, és Williamé. Mert… egész
egyszerűen abszurdum az egész. Még középkori viszonyok között is, bár az ember
– legalábbis én – eljut egy szintre, mikor már nem is foglalkozik olyan
semmiségekkel, hogy a cselekmény ideje alatt Júlia mindössze 13 éves volt, és
Rómeó sem sokkal több, mégis úgy kerülgették egymást, mint két kiéhezett mókus.
Hiszen akkor ez volt a normális, blablabla. Az én problémám nem is a kornál
kezdődik, legyen az akármilyen nevetséges is. Egy szó kell, és vérengzésbe
kezdek. Akarjátok?
Szerelem. Ó, édes,
drága szerelem, mikor meglátsz
valakit, a hormonjaid pedig zizegnek mint valami rezgőre állított telefon:
rohadt zavaróan és úgy tűnik, végeérhetetlenül, aminek nem vethetsz véget
máshogy, csak ha felállsz, odamész és leállítod. Vagy ha felállsz, megkeresed a
csajt, és inkább még aznap megkéred a kezét, csak hogy lefektethesd végre. Trallala, de szép a szerelem, ó, várjunk. HOL ITT A
SZERELEM?
Ez a gyengém. A kryptonitom. Mert olyan kevesen tudják ezt a
szót helyesen használni, mégis mindenki mondja, tele van a levegő azzal, hogy szerelem. Alapvetően szkeptikus vagyok,
s bár ennek ellenére próbálom, eddig mégsem sikerült elkapnom ennek a szerelem
dolognak a fonalát. Sajnos. Egyet viszont ezer százalékig tudok. Hogy mi
NEM az. A Rómeó és Júlia pedig nem
egy szerelmi történet. Köze nincs a szerelemhez – vágyhoz van köze,
hormonokhoz, szexuális feszültséghez, ha úgy tetszik az emberek állatias
ösztöneiről szól a szaporodásra. Őszintén sajnálom, ha ezzel összeromboltam
valaki romantikus lelkivilágát.
Fiúk, attól hogy ránéztek egy szép lányra, és úgy érzitek, szívesen
megdöntenétek neki vannak a legszebb
szemei az egész földkerekségen, még nem lesztek bele hipp-hopp szerelmesek. És
lányok, attól, hogy egy srác levetkőztet a szemével egész nap a két szép
szemetekben akar gyönyörködni, még nem szerelmes belétek. Nem, ha ez mind az
első találkozásotokkor történik. Nemnem. Észhez térni. Fiatalok vagytok (jeez,
R és J túl fiatalok), most kell helyrerázni a fogalmat, hogy ne éljetek
tévedésben.
Nem győzök elégszer bocsánatot kérni ezért a kitérőért… ezt
talán tartalékolhattam volna egy real R&J értékelésre, de az már a
kiborulásnak egy olyan formája, amitől valóban mindenkit megkímélnék. Jelen
történetünk szerencsére nem e két galambocskáról szól, Shakespeare műve csak
mint a főszereplők színházi tevékenységének első nagyobb lélegzetvételű
robbanása szerepel itt, így a visszaemlékezéseknek, s párosunk múltbéli
kapcsolatának nagy részét meghatározza. Ethan Holt – aka Rómeó – pedig éppen
annyira ellenszenvét fejezi ki megformált karaktere iránt, mint azt nekem
szokásom tenni, így odaítélek neki egy pluszpontot (Cassie-től meg levonok
ötvenet, mert naiv).
Lényeg a lényeg, fent nevezett két főszereplőnk a jelenben
sok év óta először ismét egy közös darabon dolgozik – kettejük kapcsolata
viszont egészen más hangulatot áraszt, mint a hat évvel visszamenő múltbéli
jelenetek. Ethan és Cassie között a levegő egészen fagyos lett, egyszerűen
érezni a köztük feszülő konfliktust, s ahogy halad a történet, úgy bontakoznak
ki egyre inkább Cassie negatív érzései, s a férfi elkövetett hibái, melyek
idáig sodorták őket. Eközben a visszaemlékezések egészen a megismerkedésükig
repítenek vissza: ez pedig nem csupán a két fél viszonyában bekövetkezett
változásokra világít rá, de kiadja a szereplők múlt- és jelenbéli énje közötti
kontrasztot is. Mert az aztán nagyon van…
Az ok ugyanis, amiért kezdetben majdnem feladtam a könyvet,
az maga főhősnőnk, Cassandra. Felütötte bennem a fejét némi sajnálat iránta,
lényegében mégis inkább csak idegesített amit csinált: megállás nélkül másnak
próbálta kiadni magát, gyakorlatilag mindent megtett, hogy a színiiskola ostoba
elitje maga közé fogadja, sőt, hogy egyáltalán, mindenki elfogadja őt. Mindenkinek meg akart felelni, de közben
saját magát kezdte elveszíteni – épp ezért nagy szerencse, hogy időben a színre
lépett a magába zárkózott, eleinte kissé antiszociális seggfejként beállított
Holt. Akit a végletekig felidegesített Cassie ezen fajta viselkedése, de a
köztük formálódó egyértelmű, de lassan kibontakozó vonzódás elég volt ahhoz,
hogy mindkettejüknek pozitív változásokat indítson el. Hosszú út vezetett
addig, míg egymáséinak mondhattuk őket, addig viszont jelentős jellemfejlődésen
mentek keresztül, jobb emberekké és erősebb karakterekké váltak. A
legjelentősebb átalakulást azonban hat szenvedéssel és felejteni próbálással
töltött év eredményezte náluk, így a jelenidejű cselekményszálra visszaugorva
ismét újabb arcokat ismerhetünk meg: Cassie óvatosabb, Holt nyíltabb lett.
Mindketten tanultak a hibáikból: Cassie tudja, hogy nem engedhet többé utat
Ethannel kapcsolatos érzéseinek, a fiú pedig végre rájön, ő maga hogy
fejezhetné ki ezeket anélkül, hogy a sérülékenységtől és megaláztatástól kéne
félnie. Bízni tanul, miközben elveszíti annak az egy személynek a bizalmát,
akiére leginkább vágyik…
Úgyhogy van némi „ nem lehetsz velem”, aztán két perc (öt
év) múlva „nem élhetek nélküled” huzavona, ám úgy érzem az írónő ütőképes
indokokkal támasztotta alá szereplőink viselkedését: nem világrengető
eseményekkel, de olyan alapvető emberi traumákkal, melyeknek igenis hatásuk van
az egyén kapcsolatokhoz való hozzáállására. Ennek megfelelően Ethan és Cassie
kapcsolata is – már romantikus regényhez képest – valósághűen bontakozott ki,
lassan, óvatosan merészkedve mindig tovább. Ami… hát, nem mondom, hogy nem
csapott át idegtépésbe olykor – mert valljuk be, épp amennyire megvan elsőre a
bája egy csalódástól magába zárkózott szépfiúnak, annyira képes átcsapni
fárasztóba egy végtelenített „nem lehetünk együtt, nem érdemlem meg a
szeretetet” játék. Ethan efféle viselkedése a múltban jelentős ideig
hátráltatta a szerelmi szál előmenetelét, de talán éppen ettől lett olyan szép,
mikor Cassie-vel végre együtt láthattuk őket. Az más dolog, hogy a későbbiekben
mi történt… mindenesetre a séma a jelenidejű részekben is visszatér. A
szereposztás fordított, ezúttal Cassie a sértett fél, próbál nem engedni a
vonzalmának, mert fél hogy megsérül, blabla… szóval igen. Összességében a
sorozat nyitókötete tökéletes kibontakozást engedett néhány jól ismert
közhelynek… mégis, azzal, hogy az írónő különleges környezetbe ültette ezeket
az elemeket, valamint szerethető jeleneteket, pörgést, valamint jó humort
biztosított ötszáz oldalon át, sikerült kiemelnie történetét a tömegből. Annyira
legalábbis, hogy jobban megkedveljem a hasonló egypár olvasmányomnál… A
színházi élet bemutatása, Holt karaktere, valamint az egyre élőbbé váló Cassie
furcsaságai – s az ebből adódó vicces jelenetek – mind-mind olyan pillanatokat
szültek, mikor kifejezetten hálás lehettem, amiért kézbe vettem a kötetet.
Tudhatjátok, hogy egy ideje leálltam ezekkel a könyvekkel,
és nem is kifejezetten éreztem a kísértést, hogy visszatáncoljak „bűnös, női pornóval kelő-fekvő” életmódomhoz…
s bár talán a Hitvány Rómeóval való minden pozitív
tapasztalatom ellenére pár hónap múlva nem is fogok emlékezni a történetre, úgy
érzem, megéri. Épp amennyire ránézni is képtelen voltam ezekre a
romantikus/erotikus könyvekre az elmúlt hónapokban, most rájöttem, hogy épp
annyira jelent fellélegzést néha kézbe venni egy-egy ilyet. A stílusom úgy
érzem továbblépett, fejlődött… de van valami ezekben a történetekben, amire a
lelkemnek attól még szüksége van. A maga műfajában pedig Leisa Rayven története
igenis kellemes és szerethető – éppen kellő elegye a drámának, az édes
jeleneteknek, múltnak, jelennek, józan észnek, ostobaságnak, szerelemnek és
színháznak. Ez utóbbinak pedig sok szép, érdekes vagy épp szórakoztató
jelenetet köszönhetünk. Mindent összevetve ajánlom tehát a könyvet a romantikus
műfaj kedvelőinek, akik ha már itt tartunk, nem vetnek meg némi erotikát, s egy
igen szexuális természetű főszereplőlányt sem. Basszus, Cassie olyan egy
szexuális vadállat, hogy Holt helyében abba már durván belepirultam volna xd Ajánlom
annak, aki csupán pár óra kikapcsolódást keres, de abból a kellemes és humoros
fajtát, amin épp amennyire nagyokat lehet nevetni, úgy lehet olvadozni is némi
csoki majszolása közben.
Kedvenc
karakterek:
Ethan Holt egy elcseszett ember. Bírom az ilyen elcseszett
embereket. Holtot pedig imádom! Nagyjából attól a perctől kezdve, hogy tócsnit
sütött Cassie-nek… ismétlem, FREAKIN’ TÓCSNIT SÜTÖTT CASSIE-NEK! Tudniillik, a
tócsni Virágland nemzeti étele, úgyhogy felettébb értékeltem a gesztust – de ez
legyen csupán egy Holt hőstetteinek, vagy éppen szeretnivaló pillanatainak
rengetegéből. Ha nekem valaki tócsnit sütne, neadjisten még hozzá is mennék.
Kedvenc
részek:
Abszolút csúcspont? Valószínűleg Cassie és Holt kisebb
vitája a Rómeó és Júlia kapcsán – és
itt felírok újabb plusztpontot Holt javára, ugyanis épp annyira megvan a
véleménye arról a „málészájú puhapöcsről” szigorúan idézve, mint nekem,
és velem ellentétben képes volt ezt összeszedetten kifejezni, anélkül, hogy két
mondat után fájdalmas halálhörgés szakadt volna fel belőle, mint belőlem
szokott, ha ezt a témát érintem. Mint fent említettem már, a R&J az én kryptonitom.
Kedvenc
idézetek:
„Nemrég a Tiberisz
partján ültem egy padon, és néztem az ottani párokat kézenfogva sétálni és
csókolózni. Boldogok, szerelmesek. Olyan könnyűnek tűnt akkor. Mintha másnak
adni a szíved nem a világ legfélelmetesebb dolga lenne. Ezt még mindig nem
értem. Nem tudják, micsoda hatalmat adnak a másik kezébe? Abszolút, jövőformáló
hatalmat? Nem értik, hogy mennyire fog fájni, mikor minden tönkremegy? És,
lássuk be, egy év múlva azoknak a pároknak a kilencven százaléka nem lesz már
együtt. Akár hat hónap múlva sem. És mégis, ott sétálnak, ölelkeznek,
csókolóznak, mit sem törődve a fájdalommal, ami les rájuk.”
***
„Néha az emberek nem csak azért húznak fel falakat maguk körül, hogy
kívül tartsanak másokat, hanem hogy lássák, ki törődik velük annyira, hogy
ledöntse azokat.” Jézusom, ez annyira k*rvára gyönyörű. <3
***
„Ha csak rágondolok a
majdnem-csókunkra, beindulnak a női részeim. Nincs szívem elmondani nekik, hogy
anélkül fogunk meghalni, hogy valaha megtapasztaltuk volna, milyen egy
orgazmus. Depresszióba esnének, és nem engedhetem, hogy szomorú legyen a
vaginám.”
***
„Nem ez lenne az élet
értelme? Hogy megtaláld azt az embert a világon, aki tökéletesen illik hozzád?
– Igazából, Taylor, az
élet értelme az, hogy ne halj meg. Ebben Rómeó és Júlia csúnyán megbukott.”
Borító: 5/2.5
Nem, Cassie, én NEM
indultam be Holt hátától. Amúgy sem hinném, hogy Holtnak ilyen háta lenne – de
lényegtelen is. Hogy mi a lényeges? Az összkép, ami egyszerre esik a nálam
tiltólistás borítók kategóriájába ezzel az erotikus jelenettel (amit a könyvben
nem kifogásolok, a borítón annál inkább képes átfutni ízléstelenségbe), és
kelti valami cukorfelhő érzését az ajánlás melletti szívecskékkel és
cirádákkal, meg a gyerekbarát betűtípussal (van ilyen?). Tény, hogy az egész Hitvány Rómeó jelenség igen figyelemfelkeltő,
és nem is kimondottan csúnya, számomra viszont hatalmas ellentmondás, amitől
kifejezetten szeretni nem bírom.
Pontozás: 5/4
Leisa Rayven könyve egy mindennapi történet, nem mindennapi
köntösbe bújtatva. Szigorú szülők által elnyomott, önbizalomhiányos lány, egy
tehetséges, szívdöglesztő ámde seggfej benyomását keltő magányos farkas, egymás
végtelennek tűnő kerülgetése a köztük pattogó szikrák ellenére… ezerszer láttuk
már ezt, nem? Viszont mikor már kezdenénk elkönyvelni magunkban az egészet,
mint a húszezredik egyforma sémára épülő szerelmes regényt, szereplőink
kipattannak megszokott szerepkörükből, mint creepy bohóc a bűvös dobozból.
Cassie megfelelési kényszerét kinőve roppant szórakoztató, és tetőtől talpig
belevaló lánnyá válik arról nem is beszélve, hogy félelmetes, milyen
szexmániás vadmacska él benne, de komolyan, Holtról pedig kiderül, mennyire
szeretnivaló ember, mikor ledobja a fagyos álarcát. A múltban gyönyörű romantikus
történet épül karaktereink kibontakozására – a jelennek hála viszont végig
körüllengi párunk boldogságát a vég érzése, így szerelem, csalódás, félelem,
bizalmatlanság váltja egymást megállás nélkül kész érzelmi hullámvasutat
teremtve, amibe a színházi jelenetek és a karakterek humora visz üde
színfoltokat időről időre. Tény, hogy az összkép távolról sem tökéletes, de én
még így is azt érzem, hogy megéri szánni rá pár órát, ha az ember lánya csak ki
akar kapcsolni egy kicsit.
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése