Colleen Hoover - Velünk véget ér


„Nem hagyjuk, hogy így menjen tovább. A körforgás velünk véget ér.”
Eredeti cím: It Ends With Us
Oldalszám: 424
Megjelenés: 2017.
Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)
Ár: 3499 –

Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret.
Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen.
Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot.
Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített.
Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni.

Add át magad a reménynek!


Colleennak valami természetfeletti szuperképessége van arra, hogy csillapíthatatlan, de hangtalan zokogást váltson ki az emberből hajnali kettőkor, aztán fájó űrt hagyjon a mellkasában ott, ahonnan kitépte a szívét. Ez piszkosul megy a nőnek. Nem először csinálta, biztos vagyok abban, hogy nem is utoljára, de bátran ki merem jelenteni, hogy a legkegyetlenebb, ugyanakkor leggyönyörűbb módon, ahogy csak lehetséges.

Nem tudom, mi szülte a fejemben azt a borzasztóan naiv gondolatot, hogy ez a könyv könnyű menet lesz, de volt, mikor tényleg elhittem, hogy most nem fogok sírni… aztán Colleen Hoover szépen közbeszólt, hogy ez így nem mehet tovább, de mit is vártam tőle? Hiszen egyszerűen szereti megszorongatni az ember lelkét, kicsikarni néhány könnycseppet. Olykor többet is. Mint például most.

De kezdjünk csak mindent az elejétől miután én már stílusosan a végére ugrottam a történetünknek. Szerintem elég sokan ismerjük már a YA, de sokkal inkább az NA műfajában felmerülő leggyakoribb problémát, mi szerint valamennyi ugyanarról a szűk palettáról csemegézik, mikor témaválasztásra kerül a sor – a gond maga pedig még ezen belül is viszonylag sokrétű. Kezdhetjük azzal, ami az olvasók szempontjából a legszembetűnőbb: miután az ember már a huszadik nemi-, vagy családon belüli erőszak, halálos betegség, esetleg árvaság témán rágja át magát, akármekkora is legyen a felsoroltak ütőereje, egy idő után már unalmasnak fogja őket találni. Szomorú, de így van. Azzal pedig, hogy ilyen szinten bevonjuk őket a könyves témaállományába, ennyire mindennaposítjuk őket, elveszünk valamit az erejükből – pláne, ha a témaválasztáshoz még csak nem is párosul valami természetfeletti kifejezőkészség vagy kreativitás. Nem lenne szükségszerű most erről beszéljek, ám mint háttérinfó, jó tudni legalább ennyit a new adult könyvpiac rejtelmeiről, s arról, miért forgatjuk sokan a szemünket, mikor újfent ráakadunk egy fenti témába vágó műbe. Csúnya dolog, sőt, egyenesen fájdalmas, hogy ezekből klisé lett, mégis tény. A klisékkel pedig valamennyien fenntartásokkal viseltetünk. „Na gyerünk, kezdjük el a tízedik egyforma könyvet. Fun lesz.” Visszaszívom, a fun jelen esetben nem helytálló kifejezés, de szerintem értitek, mit akartam ezzel mondani.

Már félre ne értsetek – ez a gondolat meg sem fordult a fejemben a Velünk véget ér kapcsán. Sőt, igazából elég hamar rájöttem, hogy egyetlen Colleen Hoover regény esetében sem érvényesülnek a fentiek, pedig ha valaki, hát CoHo elég szívesen kölcsönöz témát a már többet emlegetettek közül. Általa egyaránt kapunk egy szeletet halálból, nemi erőszakból, családon belüli bántalmazásból… ezúttal főleg ez utóbbiból. Mégis képes teljesen mást adni, mint amit az ember várna – sokkal többet, sokkal megrázóbbat, fájdalmasabbat, sokkal maradandóbbat. A kidolgozott háttérsztorijai által páros lábbal rúgja seggbe klisék teljes garmadáját, így újfent nem mindennapi életutakat mutatott be – természetesen szintén nem mindennapi módon.

Bár a cselekmény alapvetően nem bonyolult, mégis több szál találkozásából és kapcsolatából állt össze egy kerek egésszé. Ezekkel fokozta az írónő a történet mélységeit, a karakterek – vagyis inkább csak Lily – hátterének kidolgozottságát, s ezekkel mozgatta meg egyszerre az olvasó agyának több területét is, a kíváncsiság különböző fokozatait és fajtáit ismertetve meg velünk. Nem is beszélve persze a szálak váltakozásának harmóniateremtő hatásáról, ugyanis a jelen idejű történések és a visszaemlékezések egészen más hangulatot adtak át, a két idősík között való ugrálás pedig biztosította a boldogság és fájdalom arányát – amíg kellett. Ám miután Lily naplói – melyekből a múltjának néhány szeletét ismerhettük meg – véget értek, ez a szál akkor sem szűnt meg egészen: furcsa leírni, elég különösen hangzik, de a múlt folytatása egyre inkább összefonódott a jelenben folyó eseményekkel, és apró részletekben jelentkezve beszőtte a történetet. Nem mindig kapott nagy hangsúlyt, eleinte épp annyit kaptunk csak belőle, hogy felkavarja az addigi állóvizet, később mégis rá kellett jönnünk, milyen komoly szerepet szánt neki az írónő.

Ezek után azonban érdemes lenne vetni egy pillantást ezen szálak kicsit bővebb tartalmára is – mindkettő kiemelkedő ugyanis a saját nemében. Általuk Lily-nek nem csak két korszakát de két arcát, két tragédiáját s nem utolsósorban két szerelmét ismerhetjük meg – eleinte a lehető legszerethetőbb és édesebb módon.


Történetünk egy lakótömb tetején kezdődik a párkányon lábát lógató Lilyvel, aki az apja temetése utáni érzéseit próbálja rendezni – nem egy átlagos módja egy szombat este eltöltésének, az bizonyos, de ennél váratlanabb fejleményekkel folytatódik az éjszaka, mikor a tetőn megjelenő jóképű idegen, Ryle személyében máris elindul első szerelmi szálunk. A dinamikája, a sebessége eléggé hullámzó: lassan bontakozik ki, néhol mégis váratlan gyorsasággal készteti lépésre karaktereinket a köztük szikrázó kémia, épp ettől lesz olyan izgalmas és szexi a könyv e kapcsolat által behatárolt első fele. Amolyan tipikusan NA-s, de csak a szó jó értelmében: kezdetben megvan a kellő évődés, a véletlen okozta egymásra találás, utána viszont bővelkedünk az eszméletlenül édes és szeretnivaló jelenetekben, hiszen nem is Colleen Hooverről beszélnénk, ha nem bukkanna fel a színen egyetlen álompasi gyanús férfikarakter sem. Vagyis… eleinte csak egy.

Aztán lassan feltárul előttünk egy kép Lily múltjából, és megismerhetjük a másikat is. A sablonos napló megoldás helyett ezúttal levelek mesélnek a lány egy sötétebb időszakáról; levelek, amelyet akkori nagy kedvencének, Ellen DeGeneresnek címzett, ám nem adott fel sosem. A cél talán egyedül annyi volt, hogy úgy érezze, valakivel megoszthatja a problémáit – mert a tizenöt éves Lily-nek abból volt a legtöbb. A visszaemlékezések központi gondolatára pár bekezdéssel  később térnék ki – de még így is marad bonyodalom, s ahogy azt ígértem fent, egy ebből adódó gyönyörű szerelem. Ezt a kapcsolatot zűrös természete ellenére még teljes egészében belengi az első szerelem varázsa, ugyanakkor ez az egész túlmutat a rózsaszín ködön meg ész nélküli szenvedélyen – kölcsönös megértésen alapul, egymás támogatásán és feltétel nélküli elfogadásán… ez pedig sokat feltár a karakterek jelleméből is.

„– Nem szabad ilyen tökéletesnek lenned – közöltem vele. – Már így is te vagy a kedvenc emberem, ez meg végképp tök igazságtalan mindenki mással szemben, mert így később sem lesz esélye senkinek felzárkózni hozzád.”

Atlas nem átlagos körülményeknek köszönhetően ismerkedett meg Lily-vel. Nem az iskola folyosóján szúrta ki a lány szépségét, nem csodálta távolról… nem tervezgette kezét tördelve, hogy randevúra hívja. Nem volt virág, ügyetlen bókok az első igazi találkozáskor, nem volt… nem volt semmi, ami egy átlagos kapcsolatot jellemezhetne. Atlas egy, magát az elhagyatott szomszéd házban meghúzó hajléktalan srác. Nem éppen idilli kezdete egy történetnek – de pont ettől olyan egyedülálló és maradandó.

Lily felfigyel a régóta nem lakott szomszéd házban való mozgolódásra, majd rátalál ott végzős iskolatársára, Atlas Corriganre – s miközben mindent megtesz, hogy segítsen a hajléktalan srácon, barátra, sőt, lelkitársra talál benne. Kapcsolatuk a titkolózás sötét leple alatt is tiszta, szinte gyermeki, benne van ennek az egészen újszerű érzésnek, s legfőképp egymásnak a lassú feltérképezése iránti vágy, a boldogság keresése bármi áron, egy erősödő kötelék… mindezt azonban mondhatnánk úgy is, hogy a biztos út a végzet felé. Mert hogy van egy pont, amikor az is eljön, az egészen biztos.


Azt mondják, az első szerelem az, amire az ember mindig emlékezni fog, ami ha nem is annyira mint egykor, de mindig megmozgat majd valamit a szívünkben – s ez kíséri el Lily-t is az útján tragikus kimenetelű utolsó Atlasszel töltött éjszakája után évekig. Bár könyvünk nyitánya jóval később játszódik, s innentől a lány valaki más iránti szenvedélyét ismerhetjük meg tüzetesebben, e mögött is végig ott bujkál a múlt iránti ragaszkodása.

„(…) igazából nem számít, mennyire más a szerelem a különböző életkorokban, a súlya ugyanaz. Az ember érzi a vállán, a gyomrában, a szívében, teljesen mindegy, hány éves.”

És voìla: íme az elkerülhetetlen szerelmi háromszögünk – mégis, valamiért lehetetlen haragudni érte, olyannyira tiszta és őszinte, életszerű és szívszorító. Nem egy döntésképtelenségben dagonyázó liba szenvedése, nem a bőség zavarának hatása, nem megcsalás, nem puszta vágy, nem az a sok marhaság, amit már túl jól ismerünk ezer másik romantikus regényből. Ez a múlt és jelen–, egy szív két darabkájának összecsapása. Lily szerelme, amit azt hitte, már sosem érez többé, és ragaszkodása, amit örökké érezni is fog. A múlt hiányának fájdalma egy tökéletes kapcsolatban, majd egy új lehetőség váratlan beköszöntének boldogsága Lily széthulló világában. Éles ellentétek és folyamatos kötéltánc a boldogság és tragikum között – aminek az oka valahol egész mélyen rejtőzik Lily lelkében és egykori mindennapjaiban, az agya legelkeseredettebb bugyraiban, igazából viszont a könyv lapjai között mindenhol.

A családon belüli– és nők elleni erőszak kényes téma – nem kis falat úgy dolgozni fel, ahogy megéri feldolgozni egy történetben, ahogy az sem, hogy a szerző egyszerre adja vissza a kendőzetlen valóságot kellő objektivitással, közben pedig mégis meghagyja a témának a kellő érzelmi teret, hogy maga fejtse ki hatását, az író külső beavatkozása nélkül.

Colleen Hoovernek megvoltak a szükséges eszközök a kezében, hogy a feladatát a lehető legmegfelelőbb módon lássa el; hogy körbejárja a témát, amennyire csak lehet, és megmutassa minden oldalát – ne csak azt, amit látni akarunk. És  nem csak azt, amit már ismerünk.

Szerintem nincs olyan, aki néha, akár kicsit is foglalkozik a témával és még nem tette fel magának a kérdést, hogy a bántalmazott nők miért nem lépnek? Miért maradnak? Miért bocsátanak meg? Miért maradnak részesei ennek az újra és újra ismétlődő körforgásnak? Miért, miért, miért… Tele van a téma miértekkel, de a választ egy kívülálló egyszerűen sosem lehet képes megfejteni. Talán most Colleen segített abban, hogy mi is el tudjuk képzelni – még ha sokkal fájdalmasabb is végigjárni Lily-vel ezt az utat, mint külső szemlélőként okosnak lenni és osztani az észt arról, mi a helyes.

„Kívülállóként könnyű azt hinni, hogy mi gondolkodás nélkül odébbállnánk, ha valaki rosszul bánna velünk. Könnyű kijelenteni, hogy nem tudnánk szeretni valakit, aki bánt bennünket, ha közben nem mi vagyunk szerelmesek abba az emberbe.”

A Velünk véget ér nem ragad le az általános megítélés szintjén, nem felületileg súrolja a témát. Belemászik, mélyen, fájdalmasan… de legalább valóságosan. Sokrétűen. Ugyan tökéletesen szemlélteti azt, hogy általában az emberek hogyan vélekednek, hogy hogyan hibáztatják rendszerint az áldozatot, végre betekintést nyújt abba is, hogy mi játszódik le magában a bántalmazottban – és ezzel választ ad azokra a bizonyos miértekre is.

Az írónő ehhez, akárcsak a szerelmi szálhoz, szintén az idősíkokat használja, ezek váltogatásával ugrál a két lehetséges nézőpont között, ugyanis Lily életében meghatározó szerepe van a bántalmazásnak – a jelenben és a múltjában egyaránt, ám teljesen máshogy éli meg az eseményeket anno 15, és később 23 évesen. Párhuzam vonható a két idő és a történések között, sőt, olykor konkrét jelenetek között is, amelyeket a lány egykor szemtanúként, később áldozatként élt meg. A saját példáján át mutatja be az átmenetet az átlag gondolkodásmód, és a bennfentes hozzáállás közt. Valahogy természetes, hogy míg fiatal lányként folyamatosan fül-, és szemtanúja volt annak, ahogy az apja az édesanyját bántalmazta, mélységes megvetést váltott ki belőle az utóbbi viselkedése, hogy tűrte mindezt, hogy nem áll tovább. Ugye a legtöbben gyengeségnek tartjuk? Nem értjük, milyen gondolatok fogalmazódhatnak meg annak az embernek a fejében, akit megütnek, és nem tesz ellene semmit. Talán ott a remény, hogy kivételes alkalom volt, hogy nem fordul elő többet, hogy minden helyrehozható… de a tettek nyomot hagynak, és nem csak az ember arcán, vagy bármely testrészén, melyet ütés ért. Mint azt Lily édesanyja a későbbiekben megfogalmazta, kell egy határ, amit az ember nem mozdít el – mert minél többet tűr el, annál nehezebb lesz kiszállni, mikor a dolgok túl komolyra fordulnak. Talán tegnap csak felpofozott, ma már megver… és ha maradsz, holnap megint felpofoz. Te meg csak örülni fogsz neki, hogy megúsztad ennyivel – és így az ember észrevétlenül az erőszak végtelen foglya lesz.

Mit lát tehát a kívülálló? Csak egy tétlen embert. Egy tétlen, gyenge embert, aki csak tűr és tűr – de miért? Újból ez a „miért” kérdés… csak ők tudják rá a választ.

„A körforgás azért létezik, mert átkozottul nehéz kilépni belőle. Felfoghatatlan fájdalom és bátorság árán lehet csak letérni az ismerős útról. Néha könnyebbnek tűnik egyszerűen a kitaposott ösvényt követni ahelyett, hogy szembeszállnánk a félelmeinkkel, és belevetnénk magunkat az ismeretlenbe akkor is, ha egyáltalán nem biztos, hogy talpra fogunk érkezni.”

Sokáig tehát Lily sem láthatta, mi folyik igazából a szülei között, s miközben sokszor az anyját okolta, amiért minden újra és újra megismétlődik, nem tudta, mit érez – amíg át nem élte ő is. Szemlélőből hirtelen a körforgás részesévé vált. Megrohanták az átértékelődött emlékek, ahogy megértette, mit él át egy erőszak áldozata – gyötörték ezek az érzések, közben viszont az előéletének tapasztalatára hagyatkozva józan tudott maradni a legnehezebb helyzetekben is. Próbált felejteni. Második esélyt adni. Tovább szeretni – ez túlságosan is jól ment. S végül próbált megfelelően dönteni, életeket mentve meg. Bár Lily fiatalkori központi problémájának ilyen visszaköszönése a történetben már alapból fordulópont jellegű, éri még az olvasót meglepetés a könyv második felében, méghozzá nem is ritkán… olyan témák merülnek fel, amelyekről megéri beszélni, megéri boncolgatni őket, mert kiváló vitatémák lehetnek – én most mégis maradnék ennyiben. Így sem bírtam megállni, hogy szórjam a spoilereket az egész történeten átívelve, mint Jancsi és Juliska a kenyérmorzsát. 


Olvassátok, értsétek, zárjátok a szívetekbe – mert ez a történet nem érdemel kevesebbet. Rengeteg mindenre kitérhetnénk még… Lily álmaira, a virágboltra, Ryle tragikus múltjára, egy végzetes éjszakára, Atlas éveire a katonaságnál – mellesleg megjegyzem, ez volt szerintem az első rész, ahol komolyan elbőgtem magam, pedig éppen csak megemlítették –, az epilógusra, Colleen szívszorító utószavára, ami az egész történetet kicsit más fénybe helyezi… de azt mondom, a maradékot rátok bízom. Őszintén remélem, hogy ezek után még többen veszik kézbe ezt a csodát, hogy minél több emberhez eljut, minél több ember szívét érinti meg… én csak ennyit kérek: szeressétek. Kérem… és garantálom is.

Mindent összevetve ajánlom a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek, belőlük is inkább azoknak, akik gördülékeny és magával ragadó történetet keresnek, de nem riadnak vissza a komolyabb témáktól sem, ugyanis ilyenekből bővelkedünk a regényben. Ajánlom azoknak, akik olvasnának a családon belüli-, és nők elleni erőszakról, de hiteles, tiszta képet akarnak kapni a témában, ami túlmutat az átlagvéleményen. Ajánlom azoknak, akiknek még nem tört össze a szívük – valamikor mindent el kell kezdeni, drágáim. Ajánlom azoknak, akik még nem ismerik Colleen Hoover nevét, azoknak, akik már most rajongói az írónő munkásságának, de még azoknak is, akik már olvasták… gyerünk, tegyék meg újra, ha merik. Erre a történetre megéri időt szánni – és nem csak egyszer. Ajánlom… ajánlom mindenkinek.  

Kedvenc karakterek:

Mindenekelőtt ki kell emeljem Lily-t – annyira élő volt, annyira emberi, annyira tiszta és őszinte, ugyanakkor talpraesett és okos egyszerre, amilyennek mindnyájunknak lenni kellene… Annyi értéket közvetített még a rossz döntései ellenére is, hogy az egész világnak példát mutathatna, egyaránt a visszaemlékezésekből megismert 15-16 éves, s a jelen elbeszélésekben feltűnő 23 éves önmaga. Vele pedig kézenfogva sétálhat be a „kedvenc” mezőnybe Atlas és Ryle – odafent már elmondtam róluk, amit csak tudtam, s persze van köztük egy félszeg kis sorrendem is, de arra jutottam, hogy mégsem tudnám csak egyiküket emelni ki itt… akármi is történt. Gondolom megértetek.

Kedvenc részek:

Mindig bajban vagyok, mikor ilyen nehéz témát boncolgató könyvnél próbálok kedvenc részt választani – nem tudom, illik-e egyáltalán, hogy legyen ilyenem, mikor annyira borzalom és szomorúság rejtőzik a lapok között. Tetszhet ez egyáltalán valakinek? Talán nem szabadna… de CoHo úgy ad át minden egyes pillanatot, hogy közel kerüljön az ember szívéhez, még akkor is, ha közben megakad az ember torkán az a bizonyos gombóc. Ilyen alapon ki szeretném emelni először is a visszaemlékezéseket – mindig vártam az újabbakat, és sosem akartam, hogy véget érjenek –, plusz a történet vége felé tovább fokozódó feszültségeket… legfőképp azonban az utolsó fejezet utolsó mondatát, amit a poszt nyitó idézetének is választottam. Többször próbáltam már azóta beszélni erről a részről, de mindig újra meg újra sírásba fulladt a próbálkozásom.

Kedvenc idézetek:

„Inkább más emberek foglalkoztatnak, azon gondolkodom, mi vehet rá valakit, hogy végezni akarjon magával. Megbánják-e valaha? Miután levetették magukat a mélybe, de még mielőtt földet érnének, a kurta szabadesés során kell lennie egy pillanatnak, amikor visszacsinálnák az egészet. Vajon ahogy figyelik a sebesen közeledő földet, az jár-e a fejükben, hogy: A fenébe is, ez hülye ötlet volt.”

***

„Úgy érzem, mindenki megjátssza önmagát, közben pedig a lelkünk mélyén mind egyformán elcseszettek vagyunk. Csak egyesek ezt ügyesebben titkolják, mint mások.”

***

„Képzeljetek el minden embert, akivel életetekben találkoztok. Rengetegen vannak. Hullámokban jönnek, ki-be sodródnak az apállyal meg dagállyal. Egyes hullámok nagyobbak és elsöprőbbek másoknál. Néha a nagy hullámok magukkal hoznak ezt-azt a tenger mélyéből, és ott hagyják őket a parton. A lenyomatok a homokban emlékeztetőül szolgálnak, hogy a hullámok ott jártak jóval azután is, hogy elvonult a dagály. Erről beszélt Atlas, amikor azt mondta, hogy szeret. Tudatta velem, hogy én vagyok a legnagyobb hullám, amivel valaha is találkozott. És annyi mindent hoztam magammal, hogy a lenyomatok, amiket magam után hagyok, sokáig megmaradnak még, hiába húzódik vissza a víz.”

***

„A jövőben… ha valami csoda folytán megint abban a helyzetben találod magad, hogy képes leszel beleszeretni valakibe… akkor légy szíves, belém legyél szerelmes! – A homlokomhoz nyomja a száját. – Még mindig te vagy a kedvenc emberem, Lily. Mindig is te leszel.”

***

„Hiába adott rá bőven okot, hogy haraggal gondoljak rá, az érzelmek attól még nem múltak csak úgy el. Attól, hogy valaki bánt bennünket, még nem szűnünk meg csak úgy szeretni. Nem az illető cselekedetei fájnak a legjobban, hanem a szeretet. Ha a tettek mögött nem lenne ott a szeretet, akkor kicsit könnyebb lenne elviselni a fájdalmat.”

***

Amíg Atlas nem jön vissza értem, úgy teszek majd, mintha minden rendben lenne. Úgy teszek majd, mintha úsznék és eveznék, pedig valójában csak sodródom. Örülök, ha egyáltalán a víz fölött tudom tartani a fejem.

Borító: 5/5*

Mondtam már, hogy mennyire odavagyok a szimbolikus borítókért? Tény, hogy már egyszerűen rá nézni is imádok a Velünk véget ér fedelére, hiszen gyönyörű, harmonikus, letisztult, ugyanakkor figyelemfelhívó, de minden egyes perccel, amíg bűvölöm, egyre jobban beleszeretek – a színekbe, a textúrákba, a betűkbe, leginkább viszont abba a virágba ott a háttérben, amely sokkal többet elmond a történetről, mint azt bárki első látásra hihetné. Csodálatos. ♥

Pontozás: 5/5*


Colleen Hoover minden sorának ereje van – minden szavának saját értelme, minden címének jelentősége, a karaktereinek múltja, jövője s élő, lélegző személyisége… ezek pedig mind ütnek. Bántanak. Megnevettetnek. Megríkatnak. Elültetik a szívedben a reményt, hogy aztán üresség maradjon a helyén, mikor odavész az utolsó csepp is. És attól tartok, épp a Velünk véget ér mindezek csúcspontja, és most, a végére érve, a szívemben kongó ürességgel, s a fejemben tolongó ezer gondolattal félek, hogy már sosem leszek a régi – hangozzon ez akármilyen drámaian. Nem gyakran dobálózok a „tökéletes” szóval, és szeretem is, hogy a dolgok többnyire nem azok, de akárcsak mindig, most is fejbekólintott az, amit abszolút nem kerestem. Tökéletes, tökéletes, tökéletes. Gyönyörű kifejezőkészség, fogalmazás, aprólékosan kidolgozott, élő-lélegző karakterek, szilárd háttértörténet, lassú mederben folydogáló, mégis teljes erővel magával ragadó cselekmény, ezernyi érzelem, tanulság, mondanivaló. Egy hatalmas nagy kendőzetlen igazság arról, milyen is az élet. 400 oldal tömény gyönyörűség és fájdalom elegye, amiért nem lehetek az írónőnek elég hálás.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

2 megjegyzés:

  1. Színtiszta igazságot írtad, drágám. Colleen Hoover egy csoda, aki szebbé teszi a világunkat.

    Forever Your Malec sis'

    VálaszTörlés
  2. Hölgyem, maga egy zseni! <3 :*

    Eddig - néhány kivétellel - te voltál az egyetlen, akinek a posztjait tényleg végig is olvastam, és ez már soha nem fog változni. Nagyon jó meglátásaid vannak, és ehhez annyira szeretnék neked gratulálni! Imádlaaaaak <3

    Ps. kérem szépen a fejlécet egy év végi kedvenc bloggeres poszthoz. ;)

    VálaszTörlés