2025: Zenés évértékelés és Spotify Wrapped

Úgy mondom, mint aki az adminisztratív, szakmai és gyakornoki pokol foglyaként töltötte a november-december közti átmenetet, hogy a 2025-ös Spotify Wrapped őszinte meglepetéssel – a meglepetésem pedig elborzadással – töltött el. Már nem a tartalma – a ténye. Komolyan, látnotok kellett volna a fejem, mikor megláttam. A szokásos visszaszámlálás és izgatott várakozás valahogy elmaradt ezúttal, azonban a ködös kimerültségből és átmeneti jellegű kézremegős koffein-addikcióból magamhoz térve mégiscsak nekiálltam összesíteni a személyes kis zenei évemet – vagy úgy is mondhatjuk, hogy kronologizáltam 12 hónap hiperfixációit, ez talán még pontosabb. Tartsatok velem, izzítsátok be a fülest, és ne tartózkodjatok a linkelt zenék posztolvasás alatti soundtrackként való felhasználásától. Enjoy!

Január: Imagine Dragons: Mercury Acts 1 &2

Januárban egy 2024 decemberéig visszanyúló hiperfixációval indítottam: épp csak végére értem az Arcane sorozatnak, és a teljes átszellemülés bizonyítékaként természetesen addig hallgattam loopon a főcímzenét, amíg az eredeti szám rap-betétjét is majdnem kívülről fújtam. És ezzel elkezdődött valami csodálatos. Egyik nap még csak az Enemy hangzott el úgy félezerszer, másnap már visszavonhatatlanul elvesztettem szemi-szüzességemet az Imagine Dragons javára. Rengeteg ikonikus dallamon és számos összerakott albumon végigzongoráztam, de talán a Mercury Acts 1 & 2 lett az elsőszámú befutóm ebből az időszakból: ezt hallgattam a legtöbbet, ezt ismertem meg a legtüzetesebben, és erről avattam a legtöbb kedvencet is, többek között a My Life, Lonely, #1, Giants, Bones, Wrecked és Higher Ground c. darabokat.

Február: The Complete Unknown Soundtrack + Bob Dylan

Van egy alapvető vonzódásom a jó retro zene irányába, amit biztos sokan tartanának teljesen invalidnak, ha tudnák, mennyi legendás előadót szerettem meg pusztán az életrajzi filmjeik hatására. Ilyen gyenge láncszem vagyok, vagy nem is tudom, hogy nevezik ezt a zenesznobok. Mindenesetre ahogy az imént töredelmesen bevallottam, élek-halok a jó zenés életrajzokért, ami fontos pillére volt a döntésnek, hogy elzarándokoljak a moziba a Sehol se otthon premierjén – a másik fontos tényező pedig, hogy Bob Dylan volt apukám egyik kedvenc előadója, így lélekben hozzá is kapcsolódni tudtam a film és a benne szereplő zenék által. A teljes soundtrack, majd a Dylan-féle eredeti számok is tartós helyet szereztek a kedvenceim között – végigkísérték a februárom, márciusom, de sporadikusan gyakorlatilag a teljes évem. 

Március: Lady Gaga: MAYHEM

Nem tudom mennyire egyéni dolog ez, vagy más is csinálja, de néha bekattan a fejembe, hogy én igenis olyan ember akarok lenni, aki szereti ezt vagy azt az előadót… úgyhogy elhatározom, hogy most nekiülök, és addig hallgatom, amíg megszeretem. Na, épp ezzel az elképzeléssel ugrottam rá Lady Gaga legújabb lemezére, de meglepetésemre – akármennyire is nem azonosultam korábban az énekesnő stílusával – még csak erőlködnöm sem kellett azon, hogy élvezni tudjam. Olyannyira le sem lehetett robbantani a lejátszási listáimról, hogy a How Bad Do U Want Me még a Spoti Wrapped top ötös listájába is felküzdötte magát btw, máig sem hiszem el, hogy TS nem vokálozik benne, de mindegy, és csak csodálkozni tudok, hogy a Killah, a Vanish Into You, a Blade of Grass vagy a Don’t Call Tonight nem követte a sorban.

Április: Barcsik Vali: A kis herceg (Soundtrack)

Rendkívül szomorú hónap, már ami a zenei élményt illeti… úgy történt, hogy áprilisban olvastam először A kis herceget, készültem a parádésan gyönyörű első tetkómra – ami szintén kis herceges –, és egyszer csak felvillant a villanykörte a fejem felett, hogy van ennek a szívszorító mesének egy zenés verziója, amin már gyerekként is annyit bőgtem a kanapén összegömbölyödve, hogy az nem egészséges. Gondoltam, miért is ne főzném ki megint ezt a receptet.

Május: 30Y: Szentimentálé

A 30Y-hoz és Beck Zoli karizmájahoz 2019 óta fűz töretlen szerelem, és bár hiperfixációk jönnek és mennek, ez az album (is) mindig visszakerül a menüre – mindig más-más kedvenceket avatva. Idén egész konkrétan az Egypár és a Cipeld helyettem volt a főmutatvány, illetve a vendégoldalról a Csönded vagyok feldolgozása.

Június: Olivia Rodrigo: GUTS (Spilled)

Érdekes paradoxon, hogy Olivia sikerétől, tehetségétől, de legfőképp az ezekhez mérten pimaszul zsenge korától legalább 60 évesnek érzem magam, miközben egyben ő a lelkem örök fiatalságának kulcsa is. Senki se aktiválja bennem azt a tinédzseres lendületet és hangulati libikókát, amit ő, imádom a végtelenül autentikus egzisztenciális kríziseit, a meg-nem-értettségét, az unhinged, obszesszív hullámait, a fájdalmas megvilágosodásait és a mindezek ellenére igenis érett gondolkodását. A legnagyobb kedvenceim pedig: get him back!, the grudge, love is embarassing, so american, ballad of a homeschooled girl, pretty isn’t pretty, obsessed, teenage dream… ja, hogy majdnem az teljes tracklistet felsoroltam? Érdekes.

Július: AURORA: The Gods We Can Touch

Szavakba önthetetlen energiákat áraszt ez a nő – ősi, szinte archetipikus energiákat, a nőt, természetet, tündért, boszorkányt, gyógyítót, az összetartozást, community-t -, és az, hogy mindezt koncerten is megtapasztalhattam idén, az valami eszméletlen élmény. Tényleg kevesek rá az emberi szavak. Igazából így, élőben kapott el igazán Aurora hangja, művészete és imádnivalóan kaotikus személyisége, és innentől tényleg bármit szívesen hallgattam – és hallgatok – tőle, de a legtöretlenebb sikert eddig a The Gods We Can Touch album aratta nálam, főleg az Everything Matters, Cure for Me, Blood in the Wine, Dangerous Thing, Heathens és a Giving In to the Love.

Augusztus: Noah Kahan: Stick Season

Kirándulós, kocsiban a hegyes-dombos táj mellett elszáguldó zenék ezek, amelyekkel már a megjelenés tájékán szoros barátságot kötöttem, de hűségem azóta is töretlen. Noha az album második feléig máig sem jutottam el, de ez csak azt jelenti, hogy az első fele állandó ismétlésre érdemes… főleg a Northern Attitude (Hozierrel… nyilván, duh) és a New Perspective. Btw, emlékeztessetek, hogy idén az I Was / I Am albumot is várólistacsökkentsem már le, mert a Fear of Waterre hullattam már annyi könnyet, hogy ideje továbblépni a maradék kilencre.

Szeptember: Sabrina Carpenter: Man’s Best Friend

Mindig is szerettem volna hot mess lenni, és nem csak sima, mezei mess vagy functional mess… egy szó mint száz, Sabrina Carpenter valami igazán mélyre temetett nőiességet szólít meg és aktivál bennem, és szerintem sokunkban – dióhéjban ezért imádják a nők és utálják a férfiak. Mindenesetre én ezekért a kedvelt és tőle már jól ismert energiákért számoltam vissza a Man’s Best Friend megjelenéséig, ami – bár a Short ’n Sweet magasra tette a lécet – egy percig sem okozott csalódást. Kiválóan megkomponált album érzékletes, relatable szövegekkel és tökéletes történetívvel, amellyel végighaladunk egy megalkuvásban fogant kapcsolat haldoklásától a szakításon át a magányos, részeg estékig, majd glow-upig. A Sugar Talking, My Men on Willpower, Go Go Juice, Never Getting Laid, We Almost Broke Up Again Last Night és a When Did You Get Hot kiemelt helyet foglalnak el a szívemben.

Október: Taylor Swift: The Life of a Showgirl

Bátran kijelenthetem, ez egy nagyon boldog év volt Swiftie-nek lenni – és kétségtelen nagyon boldog év volt magának Taylornak is, ami fokozza az iránta érzett örömöt is, úgyhogy körbeértünk. Kapcsolódni sajna még mindig a TTPD-vel tudok leginkább – így jártam –, de ez semmit sem vett el a The Life of a Showgirl élvezeti értékéből. Már azon a szép, pirosbetűs október harmadikán sikerült tízszer végignyomni az albumot teljes hosszában, nem viccelek. A The Fate of Opheliát az örökkévalóságig hallgathatom anélkül, hogy megunnám, az Eldest Daughtert kiábrándítóan félreértelmezik az emberek, pedig ÚRISTEN, hogy sírtam rajta a kondiban, a Father Figure a teljes TS diszkográfia toplistás gyöngyszeme, a Wood… hát jesszus, imádom a Woodot, az CANCELLED! zseniális, az Actually Romantic imádnivalóan unhinged, az az apró kis rekedt hang a „this is just a storm inside a teacup” sorban pedig tartósan módosította az agyam kémiáját… de ezt napokig folytathatnám. Azt hiszem, értitek.

November: Lily Allen: West End Girl

Ez itt kiábrándítóan és sztereotipikusan női megközelítés, de csak egy kis pletyiért jöttem. Pontosabban a pletyi miatt. Lily Allen neve nem volt számomra eddig sem ismeretlen, a Fuck You és a Littlest Things örökös helyet élvez a kedvenceim sorában, de nagyjából ennyi; a legújabb, West End Girl c. albumát övező sajtóvisszhang viszont természetesen engem sem került el. A kendőzetlenül szókimondó számok által egyre tisztábban körvonalazódott a köztudatban mindazok magánéleti vonatkozása, és valahogy nem tudott hidegen hagyni, emberileg nem… úgyhogy én is beültem az énekesnő mesedélutánjára, hadd mondja el a történetét, mint nő a nőnek. Nyers, őszinte, megpróbáltatásokkal teli és szerintem mélységesen emberi benyomást tett rám az egész album, a szöveg, a hangzás, a telefonos betétek mind a helyükön voltak, és na… lesújtottak. A Madeline, a Tennis, a Pussy Palace, és a West End Girl eddig a kedvencek, de fog még bővülni a lista, ebben biztos vagyok.

December: Hazbin Hotel Season Two Soundtrack

Ha tudnátok, hány decemberi reggel indultam munkába azzal az elhatározással, hogy ma már tényleg hallgatok valami mást… hogy itt az ideje valami karácsonyinak, vagy legalább egy télibb TS albumnak… mindezt, hogy a végén ugyanúgy tökéletes időzítéssel indítsam a Vox Populit ahhoz, hogy az utcára kilépve kezdődjön meg Vox szekciója. Már az első évad is top musical szinten mozgott, de a második szezon még tovább emelte a tétet, és minden. egyes. számmal. átírta az idegpályáimat. Elképesztő újrajátszási potenciál van ebben az albumban. Még csak kedvenceket sem tudok igazán kiemelni, mert úgy mestermunka, ahogy van: a frappáns dalszövegek, a színházra termett dallamok, az a vérprofi hangjáték, amit a színészek leművelnek… minden 10/10. Szép észrevétlen Christian Borle fan lettem… de a prímet természetesen még mindig Amir Talai viszi, merthát Alastor.És ha már Alastor: beharangoznám itt Black GryphOn és Baasik róla írt zenéit is, amelyeket alább ugyan említek, de a zsenialitás olyan szintjét verdesik, hogy muszáj volt duplán emelnem ki őket. Ha szerettek, videóval nézzétek őket, mert tökéletesen passzolnak Al karakteréhez, és – bár ez nem mind kánon – érdekesen vázolják fel a lore-ját.

+1 Egyszámos hódítások

Így teltek-múltak a hónapok: pörögtek a jobbnál-jobb albumok, egyik hiperfixáció született a másik után, azonban mindig felütötte a fejét egy-egy magányos harcos is; olyan számok, melyek talán nem hozták magukkal a teljes előadói fegyverzetet a lejátszási listáimra, de akkora egyszemélyes hódítást tudtak magukénak, amit egy-egy album is megirigyelne. Nagy durranások, ígéretes előadók, talán néhányan a ’26-os évem leendő feltörekvő kedvencei, meglátjuk –következzenek tehát a különdíjasok!

Sofia Isella: The Doll People, Above the Neck | Black GryphOn, Baasik: Upside Down, Daisies | Paranoid DJ: Smile Like You Mean It | The Lumineers: Ophelia | Reneé Rapp: Too Well | Matthew Wilder: Break My Stride | The National & Taylor Swift: The Alcott

Ez volna az én saját szájízem szerinti zenés évértékelőm… de a címünkhöz méltó módon természetesen említést érdemel a Spotify tavalyi évemmel kapcsolatos nézőpontja is. Úgy szólott a szent Wrapped, hogy 2025-ben 16 242 percet töltöttem zenehallgatással (ebből 6 000 percet Taylorral), ami hajszállal elmaradt a korábbi évhez képest, de talán csak azért, mert számottevően kevesebbet depresszióztam.

Műfajilag továbbra is hű maradtam a felhőtlenül szabad fiatal lelkemhez 22 év a hallgatói korom, ezazzz, úgyhogy folytatódott a pop-girlie era: az évem elvileg a bubblegum pop jegyében telt, amiről nem is igazán tudtam eddig, hogy külön műfaji kategória, de tetszik a hangzása és a rózsaszínsége, úgyhogy elfogadom. Emellett a pop-rock, art pop, indie folk és a musicalek adták a 2025-ös évem alapját.

1 203 dalt és 30 albumot hallgattam, ami pedig a kedvenceket illeti… emlékeztek még a 2024-es TOP5-re? Olyan szépiásan fekete-fehérre mázolta a TTPD az egészet, mint a huzat – na most képzelhetitek, a ’25-ös milyen színben pompázik. Még szép, hogy mentazöld és narancs. A The Life of a Showgirlt sikerült 3 hónap alatt (sőt, kevesebb, hiszen a Spoti már novemberben összesít) annyit hallgatni, hogy lenullázta az év összes korábbi agyonhallgatott számát. Mind eltörpült a kortárs klasszikus színvonalú The Fate of Ophelia, a földrengésként támadó Elizabeth Taylor, a vetkőzős nemzetközi fa-határozóba beletekintős Wood, meg a Father Figure c. boss lady himnusz mellett – aztán ide valamilyen vudu-varázslattal beékelte magát Lady Gaga és a How Bad Do U Want Me is, amiért őszintén, respect. Emelkedett társaságba került.

Albumok terén szintén kiszámítható síkon mozogtam 3:2-es arányban osztva meg a rivaldafényt Taylor és Sabrina Carpenter között. A TLOAS természetesen vitte a prímet, de az Anthology és a Midnights (The Till Dawn Version) is állandó része volt a zenei repertoáromnak, ahogy a Short n’ Sweet Deluxe és a Man’s Best Friend is örök hűségem élvezi. Innen már azt sem nehéz kitalálni, hogy a kedvenc előadóim toplistáján is ők az elsőszámú dobogósok. Őket követi Olivia Rodrigo, aki minimum 5 évet fiatalít rajtam, AURORA, az én kedvenc kis természettündérem vagy boszim, és végül Lady Gaga, akiről sajnos ennyire későn fedeztem csak fel, mekkora ikon.

És végül a leginkább várt információ… idén beléptem A Derű Szövetségébe, ahol Gyűjtő munkakörben tevékenykedem. Én, a derűs, életvidám kis manó. A kawaii-szemű, pszichedelikus benyomású napocskás égbolt alatt. Jajj de nem én. Viszont még lehetek! Fingers crossed. 

Szokásomhoz híven tovább szaporítottam a szavakat, mint illene – természetesen csak azért, hogy a húszmillió teleírt oldalam alatt legyen időtök végighallgatni a poszt soundtrackjét. Egyedül ez az oka, igen. Egy szó, mint száz, elköszönök – nem sok időre, a kitartó olvasásotok próbára téve nem egy értékelés van folyamatban, illetve két book tag csücsül a fiókban, várva, hogy kitaláljak valami emberi választ a „milyen az értékelői stílusod?” kérdésre. Kaotikus, Janet, kaotikus. Minnnndegy, remélem értékeltétek a mai nap minőségi auditív élményét, amit nyújtottam – see you next time! Xoxo