Borsa Brown - A maffia ágyában

„A szeretet is gyűlölet, csak éppen fejtetőre állítva. A szeretet igazi ellentéte a félelem.”

Eredeti cím: A maffia ágyában

Sorozat: A maffia-trilógia 1.

Oldalszám: eredeti: 312; bővített: 470

Megjelenés: eredeti: 2013; bővített: 2016

Kiadó: Álomgyár

Ár: 2999 –

Suzanne ​Roberts körül megfordul a világ: viharos gyorsasággal veszít el mindent és mindenkit maga körül, ami és aki addig fontos szerepet töltött be az életében. Szerencséjére a sors kárpótolja őt mindenért: megajándékozza Massimo, az ellenállhatatlan, művelt és jómódú ügyvéd szerelmével, aki rögvest szülővárosába, Palermóba röpíti álmai asszonyát. Itt véget is érhetne ez a romantikus történet… a happy end ezúttal mégis elmarad. Szicíliáról ugyanis kiderül, hogy távolról sem a képzelet mesés birodalma, s lassan Massimóról is lehull az álarc…

Lesz-e kiút az érzései között őrlődő, bántalmazott hősnő számára? Van-e szabadulás a maffia hálójából? És egyáltalán: hol van a határ szerelem és gyűlölet között?

Hm. Nem is tudom… azt hiszem akkor kezdődött minden, mikor egykori kedvenc – ma már nem tevékenykedő –bloggerinámnál megláttam a sorozatot, vagy talán akkor, mikor nem olvastam utána a könyveknek, csak úgy szembetaláltam magam egy csomó pozitív értékeléssel… mindenesetre Borsa Brown tevékenysége és Maffia trilógiája egyre jobban felkeltette már az érdeklődésem, így ahogy tehettem, neki is kezdtem. Sajnálatos módon viszont a könyvvel és az írónővel szemben támasztott rengeteg elvárásom után meglehetősen hamar utolért a csalódás – aztán ahogy egy keserű gyógyszer utóíze ottmarad az ember nyelvén, ez az érzés leülepedett kicsit, és lassan átvette a helyét valami más: nem a szenvedély a megfelelő szó rá, de valami hasonló. Valami, amitől hirtelen magával ragadott a történet, és még az utolsó oldal után is a markában tartott, noha nem feltétlenül tetszett ez a felállás. Mit mondjak… nem volt sok beleszólásom.

Alapból totál pozitívan kezdtem el olvasni… de számomra elég hamar eljött az a bizonyos „wtf?” pillanat. Tény, eredetileg inkább az akciódús mintsem az erotikus besorolása miatt kezdtem érdeklődni a sorozat iránt, de azért jó leszögezni, hogy a romantikus szálhoz is nagy reményeket fűztem… de nálam azon a ponton elvesztette a szituáció a komolyságát, mikor a szereplők bumm, első látásra szinte levetkőztették egymást a szemükkel vagy megölték…? oly vékony a határvonal az ő esetükben…, csak úgy dugtak egyet a liftben, és máris rohadt szerelmesek voltak.  Aham. Én meg egy kicseszett ötlábú csillámláma vagyok és Kanadában élek. Mindkettő teljességgel nevetséges. Nem mintha problémám lenne az erotikus regényekkel… mert amúgy nincs, csak nálam attól még megkötés a kidolgozottság, a logika, az, hogy a karaktereknek ne csak a szexben merüljön ki az egész élete. Márpedig főszereplőink jó darabig nem csináltak… hát, nagyjából semmi mást. Tucaterotikus légkört teremtettek, egymásra néztek, megkívánták a másikat, ami egy dolog, de ez után olyan gyorsan következett az a nagy szerelem, hogy már-már a fogalom megcsúfolásának éreztem. Talán bennem a probléma, de a végére sem sikerült megértenem, mit is szerethetnek egymáson a másik testén és lepedőakrobatikus tehetségén kívül. Vagy elég ennyi? Elég hogy szexin néz ki és jó az ágyban?

„ – Ne kamuzz! Nőügy? Valami van, hallom a hangodon… 

– Volt egy kis koccanásom. Belejöttek a vadonatúj kocsimba. Szétbasz az ideg! 

Most ő nevet. – Szegény ember! Kinyírattad? 

– Nem. Megdugtam.”

Szóval igen… kábé ennyi kellett, hogy elveszítsem a hitem a karakterek épelméjűségében, meg persze az átmeneti optimizmusomat is. Talán egyedül vagyok ezzel a véleményemmel, sőt, meglehetősen ódivatúnak is tűnhetek vele, de én szeretem ha egy kapcsolatnak van eleje, közepe meg vége… szeretem, ha a dolgok a normális rendben mennek és nem… így. Abszurdnak találom a helyzetet, hogy az ember összekoccan egy idegennel, aki először is másra akarja verni a saját figyelmetlenségét, modortalanul és igazi seggfejként reagál a kellemetlenségre, s aztán még szép summát is akar róla lehúzni, erre az össz reakció „istenem, micsoda férfi!”. Nem tudom felfogni. Pedig nem tartom magam korlátoltnak, képes vagyok elfogadni, hogy valaki más mint én, de ez… ez… egyszerűen… nem Suzanne-ra egyszerűen nem találok szavakat. De szerencsére Massimónak van, úgyhogy inkább kifejezném a lényeget egy idevágó idézettel:

„Ez a nő! Kikészít! Két dologban verhetetlen: a felidegesítésben és az ölelésben. Fasza! Ezt jól beválasztottam!”

Szóval most már nyugodtan kimondhatom: Suzanne Roberts kétdimenziós személyisége lényegében egy ribi és egy HP Dancsó Peti után szabadon, ez most nem Harry Pottert, nem Hajdú Pétert és nem is házipálinkát jelent kellemetlen találkozása egy testben, nem sokkal több. Nem akartam én kíméletlen lenni… de a francba is, ő hol volt kíméletes hozzám? Sorra hozott meg ostoba döntéseket, nem látott a szemétől, mikor pedig végre észrevette, hogy valami gond van, átlényegült elsőszámú rémálmommá, ha női főszereplőkről van szó: azzá, aki képtelen befogni. Úgy általában már csak nekem fájt, ami minden összehozott magának. Tipikusan az a karakter, aki minden lépésével maga alatt vágja a fát, míg a végén ott köt ki a halál küszöbén.

És ezek után jön a mondókám kiábrándítóbb fele: a másik főhősünknek sem sikerült magát belopnia a szívembe. Pedig míg Suzanne már az első adandó alkalommal kiábrándított, Massimóhoz még komoly remények fűztek… bár a viselkedése egy szinten szintén megütközést váltott ki belőlem, tudjátok hogy van ez… nála ez férfiasság, míg a nő ribancnak tűnik tőle, ez van. A lényeg, hogy benne még sokáig bíztam, mint abban a személyben, aki majd végig ellensúlyozza Suzanne baklövéseit, és egy darabig még működött is. Bár nem bírom a hozzá hasonló birtoklási problémás seggfejeket, legtöbbször még egész jó arcát mutatta, kedves volt, nagylelkű, intelligens, művelt khm, gazdag, szóval nem lehetett rá panasz… aztán abban a percben, hogy felvetődött, hogy a nőt is magával vigye Szicíliába, rögtön elkezdtem gyanakodni. Nem is ok nélkül. De a francba… utálok okosabb lenni egy főszereplőnél. Mi lenne, ha egyszer meglepődnék, és nem én sejteném előre, hogy valaminek rossz vége lesz? Áh, mindegy, álomvilágban élek…

A lényeg, hogy miután Suzanne nem menekül Massimótól az első intő jelre, felülnek egy gépre, és útban Szicília felé, a boldogsággal teli buborékuk lassan kipukkad, Palermo nem egy boldog nyaralást hoz el számukra. A ponyvaerotikus szál után itt kapcsolódik be a történetbe a beígért akció – miután az előbbi engem nem igazán bűvölt el, már izgatottan vártam, hogy eljussunk idáig. Ekkor több dolog történt egyszerre.

1.  Fokozatosan rájöttem, hogy a csupán felszínes libaként bemutatkozó lány rosszabb, mint elsőre tűnt, kész hisztigép, megállás nélkül vitatkozik, okoskodik, veszekszik, panaszkodik, beleköt mindenbe, ami nem tetszik neki, és nem tudja, mikor kéne magának megálljt parancsolni.

2.  Csalódtam Massimóban. Először. Másodszor. Harmadszor. Aztán már inkább nem is számoltam tovább.

3.  És végül… csak úgy általánosságban csalódtam.

Csalódtam… de még hogy! Viszont, hogy érjen titeket valami kellemes meglepetés is, a keserűségbe ezen a ponton már vegyült némi elégedettség… jó, igazából nem is olyan kevés. Egyrészt szomorúan vettem tudomásul, hogy mivel Massimo még mindig nem kap elég saját fejezetet, nem kapunk valami részletes betekintést a maffiás témába, pedig engem nagyon érdekelt volna, és le merném fogadni, kiapadhatatlan forrása lenne ez az akciónak. Mégis… ahogy szereplőink megérkeznek a maffia hazájába, egészen megváltozik a hangulat, az atmoszféra. A történet elmegy egy erősen negatív és fájdalommal teli irányba – rólam meg tudjátok, hogy mennyire konfliktusvámpír vagyok, ha olvasok :D. Így bár kicsit máshogy alakult az izgalmasabbik szál, mint hittem, mégis teljesen rákattantam, le sem bírtam tenni innentől kezdve a könyvet.

Persze mint írtam, Suzanne csak itt mutatta ki igazán a foga fehérjét… ahogy Massimo is. A szenvedélyes szerelemből egyre hangosabb szavak lettek, azokból fenyegetések, halálfélelem, erőszak és halántékhoz szorított fegyver.

„A pisztoly lecsúszott a halántékomról, és megállt az oldalamnál. Megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon ezt minden nő átéli, aki szembesül a párja piszkos ügyeivel?”

 A karakterek is rettentő nehéz helyzetbe kerültek mindketten, de ezt olvasóként sem volt sokkal egyszerűbb megélni, csak kapkodtam a fejem, és próbáltam eldönteni mit érzek, ki a hibás, kit sajnálhatok, kit nem. És egyszeriben mindenki rossz volt és mindenki jó. Elítéltem Massimót az erőszakos cselekedeteiért, ugyanakkor sajnáltam, mert önmagát is elvesztette a pofonok alatt, és az igazat megvallva talán sosem jön ki ez az oldala, ha Suzanne nem provokálja ki  állandóan. Tőle még a legjózanabb ember is elveszti az eszét – pláne, ha ott bujkál benne az a bizonyos déli vér. És ott van női főszereplőnk: elevenen megnyúztam volna a viselkedése miatt, mégis, eközben végig átéreztem a kiszolgáltatottságát, a bezártságát, azt a kilátástalan helyzetet, amiben bennrekedt. Hogy elveszett és egyedül van egy idegen országban, távol mindentől és mindenkitől akit szeret, és nincs kiút számára. De ettől még szörnyen viselkedett, és számomra nagyrészt ez mérgezte meg ezt az amúgy ötletes és élvezhető történetet. Pontosabban ők ketten tették: Massimo és Suzanne. Mindkettejük személye sok bosszúságot váltott ki belőlem ez alatt a közel 500 oldal alatt, ám szerencsére nem tettek tönkre mindent – bár az írónőnek nem sikerült kimondottan szerethető karaktereket teremteni, képes volt megmenteni a menthetőt.

Tudjátok, hiszen már milliószor elmondtam, mennyire fontos nekem, hogy egy könyv hasson valahogy az érzelmeimre, hogy kellően magával ragadjon… itt pedig teljesült a leghőbb kívánságom. Sokat morgolódtam? Ó, igen. Felidegesítettem magam? Naná, nem is egyszer! De ennél sokkal fontosabb is történt… beleéltem magam. Hagytam, hadd sodorjon magával a cselekmény, és így lassan teljesen átjárt minden érzelem, amely a szereplőket is, ez pedig segített beletörődni minden hibába, amit vétettek. Láttam őket, bosszantottak is rendesen, mégis, ahogy éreztem, amit ők, minden sokkal egyszerűbb lett -  és persze bonyolultabb is. Tiszta érthető vagyok, hát nem? xD  A lényeg, hogy amint az állóvíz kicsit felkavarodott, és fokozódott a feszültség, lassan én is a történet bűvkörébe kerültem, és ez az ajándék ellensúlyozza, mennyire szükségét éreztem olykor egy hatalmas vaslapátnak a drágaságok arcába. Éreztem, amit éreztek. a szívem felgyorsult, a lélegzetem elállt, az arckifejezésem gyakorta változott, én pedig a konfliktusok hevében már tátogtam az elhangzott mondatokat, amelyek mind mélyebbre ásták a szereplők közti szakadékot. Jobb volt ez, mint egyszerűen csak pattogatott kukoricával gyönyörködni benne, ahogy ketten tönkreteszik egymás életét. Egyenesen ott lehettem velük. És kitartok amellett, hogy ez az egyik legnagyobb ajándék, amit író adhat. Úgyhogy köszönöm – köszönöm, Borsa Brown, hogy megírtad a könyvet, köszönöm, hogy nem adtad fel, köszönöm, hogy csak írtál és írtál és írtál, bontogattad a szárnyaid. Mindenki el kell induljon valahonnan, A maffia ágyában pedig bár szerintem koránt sem a tökéletes első lépés volt, mégis tudom, hogy a jó útra vezet. Senki sem lehet tökéletes elsőre – de ez a regény, ez az ötlet, ez az írói stílus hordozza a lehetőséget, hogy a továbbiakban még igenis tökéletessé nője ki magát. És amikor ez megtörténik a következő részben, vagy az azutániban, vagy akár az írónő következő sorozatában… szeretnék ott lenni és látni. Mert én már most meg tudom mondani, hogy ebből még lesz valami ;)

Végezetül ajánlom a könyvet a kicsit idősebbeknek – talán meghúznám a korhatárt nálam, 16 évesnél –,  az erotikus műfaj kedvelőinek, azon belül is azoknak, akik szeretik, ha attól függetlenül, hogy egy történetben a szex fontos szerepet játszik, legyen igazi, lényeges cselekménye is. Ajánlom azoknak, akik hozzám hasonlóan izgalomra, konfliktustengerre vágynak – talán könnyekre is, reménytelen helyzetekre, vagy a vége felé mondhatjuk akár azt is, dark romance-re. Azoknak, akiknek kötél idegeik vannak, mert Suzanne-hoz azért elkell :D És végezetül ajánlom A maffia ágyábant azoknak… akiknek rögtön keze ügyébe esik a folytatás. Bár enyhén lesokkolódtam, mikor becsuktam a könyvet, meg kell állapítanom, hogy szép kis függővég lett… kellően kegyetlen. Szóval jegyezzétek meg: ezt csak folytatással! Most én is várhatok, hogy valamikor kézhez kapjam A maffia ölelésébent… addig meg megesz a fene a kíváncsiságtól. De olvassátok el… és megtudjátok miért ;)

Kedvenc karakterek:

Seriously? Percekig gondolkodtam, számba vettem minden felbukkanó karaktert eltűnődve azon, volt-e egyáltalán bárki normális… de végül akármilyen különös, én Aurora asszonyt választottam. Nem sokat szerepelt, és mikor igen, akkor sem volt éppen kedves, de igazából rettentő erős és okos nő, a könyv végén pedig… na, az egy nagy hűha. Sokáig azt hittem, hogy majd kedvencként emlegethetem Massimót is, de nekem kiesett a kegyeimből, mikor először kezet mert emelni Suzannéra. Erőszakos barom.

Kedvenc részek:

Fogós kérdés, őszintén szólva nehéz bármit is kiemelni. Bírtam, amíg főszereplőink nyugiban eléldegéltek totál szerelmesen haha Angliában, de a könyv konfliktusokkal és akcióval átszőtt második fele még jobban tetszett – emellett pedig mindegyik nonstop idegesített is valamivel. Látjátok, ez az én jelenlegi dilemmám.

Kedvenc idézetek:

„ – Találkozni szeretnék magával, és maga is velem.

– Én csupán azért hívtam, hogy megköszönjem a virágot.

Persze.

– Rendben, akkor köszönje meg személyesen.

Még mindig halk, cseppet sem kedélyes a hangja, sokkal inkább érzem utasítónak a szavait. […]

– Ez most inkább hangzott parancsnak, mint kérésnek.

– Találkozna velem? Kérem! – reagál rögtön.

Nehezemre esik megőrizni a komolyságomat. Már majdnem nevetségesnek érzem magam, amiért kisajtoltam belőle egy „kérem”-et.

– Rendben, hajlandó vagyok magával találkozni, de csak azért, hogy láthassam az arrogáns arcát, amint bocsánatot kér.

– Ezek szerint akkor holnap velem tölti az estét?

Hát ez nem lacafacázik!

– Vacsorázni hív, vagy az ágyába?”

***

„Mintha a jóisten tudta volna, hogy csakis akkor rejtheti el ennek az embernek a gonoszságát, ha gyönyörű külsővel ajándékozza meg.”

***

„Sokszor a legnagyobb elégtétel látni a másik szenvedését. Beteges cselekedet, ami a gyarló emberi tulajdonságok része.”

***

„Amikor a hétköznapi életünket éljük, sohasem gondolunk arra, hogy bizonyos dolgok megtörténhetnek velünk. Aztán egyszer csak ott találjuk magunkat a világ közepén, egyedül a fájdalmunkkal, és az életünk úgy pereg le előttünk, mintha film volna.”

***

„Ha egyetlen szóval kellene őt jellemeznem, annyit mondanék: vezér. Vezér, mert elvezetett engem a szerelem ösvényein a teljes boldogsághoz – és vezér, mert megmutatta az utat a pokol legmélyebb bugyraiba.”

Borító: 5/3,5

Hm, nem is tudom. A kétféle kiadás két különböző borítóval jelent meg, és igazából egyik sem igazán az én stílusom, de a maga módján szerintem mindkettő elég szép lett, az első egy letisztultabb, a bővített már egy szenvedélyesebb vonalat hozva. Az én ízlésemhez az előbbi jobban igazodik, elvégre szeretem az efféle minimalista és egyszerű dolgokat, de muszáj belátnom, hogy az utóbbi jobban hozza a könyv hangulatvilágát, így sokkal inkább passzol a történetünkhöz. Összességében mindkét borítónál van elég pro és kontra is, számomra egyik sem az igazi, de nem is tartom őket rossznak.

Pontozás: 5/3,5*

Mit mondhatnék? Koránt sem azt kaptam, amit vártam, de végül mégis sokkal jobbat, mint amire olvasás közben egy ideig számítottam. Csalódtam – pozitívan és negatívan. Dühöngtem, fogtam a fejem a szereplők hülyesége miatt, de közben észre sem vettem, hogy a történet, a konfliktusok, minden fájdalmas helyzet átjár, és magával ragad. Számomra pedig leginkább ez tudta ellensúlyozni, hogy képtelen voltam tartósan bármelyik karakterrel szimpatizálni, hogy nem értettem az ostoba tetteiknek az indítékait, vagy ha igen, megvetettem őket érte, hogy a történet számomra elfogadhatatlan „értékeket” képviselt… igen, összességében tudom, hogy klisésen fejezve ki magam „ez nem igazán volt az én könyvem”, meglehetősen sok tekintetben, mégis, egy percig sem kérdőjelezném meg a kreativitást, a lelket, életet, ami benne van, ami miatt igenis megérte olvasni – még nekem is. Ez alapján pedig minden negatív érzésemet félretéve várom, hogy kézbevegyem a folytatást, és lássam, mi sül még ki ebből az izzásból és szenvedélyből, mert mint kezdőkötet, ez azért eléggé felkelti az érdeklődést.

Köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

'Love Trees' Book Tag

Hāi Tángguǒ! Nem tudok kínaiul, így csak remélni tudom, hogy a Google fordító ezúttal nem hazudott akkorát, mint szokott. Csak magával ragadott itt hirtelen a változtatni akarás szele, vagy mi. Értitek. A tegnapi napon újabb megtiszteltetésben volt részem, ugyanis a Coffee and Manga bloggerinája, Molly, kihívott a Fa imádat Book Tagre. Már régóta láttam a kérdéssort itt-ott, és fel is keltette az érdeklődésemet, de egy gonosz kis hang a fejemben azt kántálta, hogy majd akkor pattogjak, ha végeztem az összes kihívásommal, amit évezredek óta halogatok… de most íme itt a tökéletes alkalom, hogy mégis kitöltsem a taget – igen, most, szinte azonnal azután, hogy megkaptam a jelölést. Most vagy soha alapon. xD Szóval nagyon-nagyon köszönöm a kihívást Molly-nak, tényleg, elképesztő jól is esett, és elképesztő jól is jött :D Nem, nem az Oscart veszem át. Szóval vágjunk bele szerintem! Zuò tā!

EGY KÖNYV UTÁLATOS SZEREPLŐKKEL: *Ne ölj meg, Barbi, ne ölj meg* A válasz *csettint* ilyen gyorsan megszületett – pláne, hogy ebben teljesen egyet kell értsek Mollyval: Anna Todd – Miután. Még ha meg is kapta tőlem azt az oly kegyes két és fél pontot – mert én már csak ilyen jószívű vagyok egyszerűen megjött a humorom… –, a karaktereiben aztán nem volt az ég világos semmi szerethető számomra. Let’s be honest for a moment: utáltam őket. Hardint karóbahúzatnám, Tessát felnégyeltetném, de először is talán mindkettőnek kivágnám a nyelvét, mert egyszerűen fáj, mikor megszólalnak. Meg amúgy minden, amit tesznek… de igen, természetesen folytatom a sorozatot. Mosolyogva és boldogan.  

EGY IGAZÁN ÜTŐS KÖNYV: Nem kellett sokat gondolkodnom, kapásból két könyv is eszembe jutott, amitől az állam koppant egyet a padlón – arról nem is beszélve, hogy sírtam is rajtuk egy nagyot, mert… mert kellett. Mert csak. Feszültséglevezetés. Aki rendszeresen olvassa a blogot már talán rá is jött a két befutóra: Alessandra Torre – Sötét hazugságok az egyik, és Tabitha Suzuma – Kimondhatatlan a másik. Mindkettő vége akkora csattanós arculcsapás amitől az ember percekig csak bámul maga elé és nagyokat pislog. Mit percekig... napokig.

AVAGY EGY BOLDOGSÁGOSAN BOLDOGSÁGOS KÖNYV, MINDEN DRÁMA NÉLKÜL: Van ilyen? :D Őszintén, én enyhén konfliktusfüggő vagyok ha olvasok, így szeretem a szenvedélyes cselekményt, a nagy veszekedéseket és drámákat – azért nem csapva át brazil szappanopera szintre, of course –, így olyan igazán nagyon nyugis regény ritkán kerül a kezembe… nemrég azonban pont összejött egy ilyen :D Jenny Han – A fiúknak akiket valaha szerettem c. története bár tartalmazta a maga kis problémáját, szerintem még így is nagyon nyugis, bájos és aranyos volt, kikapcsolódni tökéletes – nekem meg amúgy is, egyszerűen élveztem minden oldalát. És tényleg olyan volt, mint egy fagyisbödönnyi boldogság ^-^

AVAGY EGY ÉLŐ, LÉLEGZŐ SZTORI, AMI NEM HAGY NYUGODNI: Lehet, hogy így péntekre csak az én felfogásom lett teljesen katasztrofális, de hiába agyalok, nem tudok rájönni a kérdés pontos értelmére… Én vagyok teljesen hülye? Kérlek, ne válaszoljatok. Mert most vagy egy nagyon élethű sztori kell, vagy valami, ami olyan színesen, szépen lett megírva, hogy szinte életre kelt a lapokról…. vagy egyik sem. Nem értem, mi van, de ha ez megmenti a helyzetet, kiválóan tudom alakítani az ellenkezőjét. Tehát ha az első eset áll fenn, akkor számomra Gombos Tündétől a Szerelemtánc nagyon is életközeli benyomást keltett; ha a második, akkor… nos, akkor fel tudnék sorolni éppen annyit, hogy jobban essen helyette csak annyit mondani „van egy pár”. Érjétek be ennyivel.

AVAGY EGY KÖNYV, AMIBEN ELVESZTÉL: Aki ismer, mind tudja, hogy legjobban csak egy Cassandra Clare könyvben tudok elveszni – na, a Pokoli szerkezetek trilógiában meg pláne –, de nem szabad megfeledkeznem egy viszonylag újabb kedvencemről sem, méghozzá az Első táncról Baráth Viktóriától. Bár már az elejétől sejtettem, akkor bizonyította be végleg, hogy mennyire csodás egy könyv, mikor egyszer csak szó szerint minden érezni kezdtem, amit Zoey. A boldogságát és a fájdalmát is. Ennyire ritkán élem azért bele magam egy könyvbe, de ez alatt konkrétan együtt tátogtam és gesztikuláltam a szereplőkkel. Tehát, ha valamiben elvesztem, akkor – természetesen CC-vel holtversenyben ;) – az minden kétséget kizárólag Viki könyve. ^^

AVAGY EGY PÁRBESZÉDEKBEN GAZDAG KÖNYV: Jahj, milyen kérdés már… elég sok ilyen könyv van, mit ne mondjak xD Cassandra Clare – Végzet ereklyéi sorozata bővelkedik az ütős párbeszédekben, de ahogy visszaemlékszem, Tara Sivectől a Csábítások és csemegék sem különb… és meg ne feledkezzek Jessica Park – Szeretni bolondulásig szériájáról, amiben egyszerűen minden karakter hatalmas, ha egyszer beszélni kezd. Most csak a poén miatt megengedek magamnak pár idézetet – meg persze azért is, hogy húzzam az időt és helyet, mivel az összes ide passzoló könyvet felsorolni hülye leszek. xD

„ – Tudod, egyesek szerint az Árnyvadászok csak a legendákban léteznek. Mint a múmiák meg a dzsinnek. – Kyle Jace-re vigyorgott. – Kívánságokat is teljesítesz?

Úgy tűnt, Kyle nem lopta magát Jace szívébe azzal, hogy helyesnek nevezte Claryt. Jace tekintete ijesztően elkomorodott. – Attól függ – mondta. – Azt kívánod, hogy képen töröljelek?” [Cassandra Clare – Bukott angyalok városa]

***

„- Van tetoválásod, fiam?

Carter segélykérően nézett rám, én pedig tanácstalanul vontam meg a vállam. Sosem lehetett tudni, milyen szavak hagyják el apám száját.

- Hát, ööö… nem, nincs uram. Nincs tetoválásom – felelte Carter.

- Na, és van kétkerekűd?

- Hát, van egy nagyon szép mountain bike-om, ami még mindig a raktárban porosodik, mert nem volt időm elővenni, és elvinni egy…

- Motorod, Cathy – vágott közbe az apám, idegesen sóhajtva. – Van motorod?

Carter megrázta a fejét.

- Nem, és a nevem Cart…

- Letartóztattak valaha, vagy belekeveredtél kocsmai verekedésbe? – vágott közbe újra apám.

- Nem. Soha nem tartóztattak le, és nem kerültem semmilyen verekedésbe, Mr. Morgan – felelte Carter magabiztos mosollyal.

Apám odahajolt hozzám.

- Claire, biztos vagy benne, hogy ez a fickó nem homokos? – kérdezte suttogva.” [Tara Sivec – Csábítások és csemegék]

***

– Anyu, mennem kell. Azt hiszem, megjött ez a Matt gyerek.

– Biztos, hogy ő az?

Julie belesett a kocsiba, ahogy lehúzódott az ablak.

– Egy őrültnek tűnő pasast látok, egyik kezével élénk színű cukorkát kínál, a másikkal véres sarlót lenget. Á! Az autóhoz int. Biztosan értem jött. [Jessica Park – Szeretni bolondulásig]

Ez lett volna ez a viszonylag rövidke tag rövid… így is ráment egy délutánom, de jobb, mint mikor heteim úsztak el a TMI-re – én most saját általános helyzetemből kiindulva miszerint millió kérdéssor vár még kitöltésre mert egy lusta disznó vagyok nem hívok ki rá senkit, viszont bárki, aki látja, tetszik neki és szeretné tovább terjeszteni az igét, viheti egy csini forrásmegjelöléssel egyetemben, ami ingyér van és még szép gesztus is. Szóval mára ennyi lettem volna, remélhetőleg a jövőben összekapom magam, és jövök egy elmaradt értékeléssel, de tudjátok, nem ígérgetek… csak talán annyit, hogy hamarosan jövök. Love you all, vagy hogy már egységes maradjon a poszt kerete, Wǒ ài nǐmen! ♥

Jenny Han - A fiúknak akiket valaha szerettem

„Tudod milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy alig bírod elviselni, és közben tudni, hogy ő soha nem fog ugyanígy érezni? Valószínűleg nem. Az olyan embereknek, mint te, soha nem kell ilyesmi miatt szenvedni.”

Eredeti cím: To All The Boys I’ve Loved Before

Sorozat: A fiúknak akiket valaha szerettem 1. (To All The Boys I’ve Loved Before 1.)

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)

Ár: 2990 –

Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha ő soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, gondos megfigyelésemet, mindent, amit eltettem magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.

Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem emészt többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki éneklem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis azt kéne tenniük.

Kedves Jenny!

Te egyszerűen a sírba viszel! Hát így kell meghálálni beléd vetett, sikeresen épphogy csak visszaállított bizalmamat? Így? Sokáig nem hittem benned, sőt, sok bosszús percet okoztál már egy előző könyved által, ám nem hittem volna, hogy ekkora kegyetlenségre vetemedsz ellenem! Hát ártottam én neked valaha is? Nem hinném, hogy ezt érdemeltem. És bár valószínűleg sosem olvasod majd a soraimat, tudd, most kéne megemelned a segged és szelek szárnyán repítened a folytatások kiadási jogait Magyarországra, hogy még azelőtt olvashassam őket, hogy idegösszeroppanást kapnék. Szóval légy olyan kedves.

Sok szeretettel,Virág

Hát ez… ez mérhetetlenül édes volt. Aranyos. Szórakoztató. Könnyed és gondolkodós egyszerre, bájos és humoros, miközben egy kissé mégis szomorkás. Végső soron függ attól is, hogy ki milyennek tudja, vagy éppen akarja látni – nekem így sikerült, a negatív és pozitív érzések ilyen elegye egy szóvá állt össze a szememben: tökéletes.

Azóta kísérem figyelemmel a regényt, hogy először ütötte fel fejét a Könyvmolyképző előkészületben lévő könyveinek listáján, ám valami mostanáig visszatartott… azt hiszem a tapasztalat, de ha konkrétabban akarok fogalmazni, azt mondom, a csalódás. Volt már dolgom ugyanis Jenny Hannal, a Nyár trilógiája első része pedig mondhatni beleégett a memóriámba, mint az a könyv, amit akkor hozok fel örömest példának, mikor valami igazán idegesítőről van szó, főszereplője Belly pedig úgy, mint az agyrém karakterek mércéje. Őt máig sem hiszem, hogy bárki lekörözte. Ezek után érthető volt mindennemű gyanakvásom az írónő újabb dobásával kapcsolatban, pláne, hogy értékeléseket olvasgatva is igen sok intő jellel találtam magam szembe, ami mind arra utalt, hogy bizony ez sem lesz jobb. Nos… nagy szerencsém, hogy ha sok már jó tulajdonságom nincs is, azért legalább könnyen befolyásolható nem vagyok. Ha hallgattam volna azokra az ominózus értékelésekre, vagy akár csak az automatikus előítéleteimre, nagyszerű könyvélményről maradtam volna le.

És ezen a ponton már le is lőttem a poént: igen, egyszerűen csodálatosnak találtam Lara Jean történetét. Az elejétől kezdve megfogott benne valami – először a stílusa, ami annyira különbözött számomra a szokásos tucat-romantikusokétól, sokkal valódibbnak tűnt, kevésbé megrendezettnek, s valahogy az egyszerűsége tette olyan egyedivé és nagyszerűvé. Aztán ott volt persze a „konfliktust” kiváltó téma, melyet már valamennyire a cím és a fülszöveg is demonstrál, a szerelmes levelek az összes fiúnak, akik valaha sokat jelentettek a főszereplőnknek. Ez nálam abszolút telitalálat volt. Rengeteg romantikus könyvön rágtam már át magam életemben ó, és még mennyin fogom, és szintén nem kevés érdekes kompozícióhoz volt szerencsém általuk, ám ez megint mutatott valami egészen újat – és bár lehet, ez az ötlet sokáig feldolgozatlanul repkedett a levegőben, megérte várni arra, hogy valaki végül megragadja, mert így utólag egészen biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb kezekbe került. A téma tökéletesen passzol Jenny Han írói stílusához, és a megteremtett karaktereihez is illik – így lesz kerek ez az egész. Minden harmonizál.

De bár alapjáraton a felsoroltak már bőven elég indokot szolgáltatnak rá, hogy olyan szavakkal dobálózzak teljes szívnyugalommal, mint „új kedvenc”, számomra azzal vált A fiúknak akiket valaha szerettem áradozás tárgyává, hogy egyéni okok miatt is sikerült sokkal közelebb éreznem magamhoz. Nálam mindig ez az utolsó lépcsőfok – „nem elég” egy jól sikerült történet, egy kellemes stílus, szerethető szereplők… számomra végsősoron a legfontosabb az érzelmeimre gyakorolt hatása, és némi személyes kötődés, amit ez esetben szinte azonnal meg is találtam. Kábé akkor, mikor felfedeztem magam Lara Jean-ben.

Oké…. ez most azokban, akik olvasták a könyvet, nem feltétlenül pozitív felhangot nyert, sőt, ezt még én magam sem tudnám így értelmezni, így jobb leszögeznem, hogy alapjáraton nem is hasonlítunk egymásra… lényegében tűz és víz vagyunk. De van valami… a lelkünkben. Néhány tulajdonságunkban. Meg kicsit a családunkban. Ez is rögtön fölélénkített, Lara Jean és a testvérei, Kitty és Margot. Itthon mi is hárman vagyunk lánytestvérek, szintén én vagyok a középső – és nem tudom ez minden hasonló felállású családnál így van-e, vagy csak nálunk, de annyira jellemző ránk is a szemléltetett felállás… amibe részletesen inkább nem is megyek bele, a lényege annyi, hogy az által, hogy az írónő végre megtette azt, amit már sokaknak meg kellett volna, és a szerelmi szál mellett elegendő figyelmet adott a családi kapcsolatoknak is, elég rálátást biztosított egy szigorú, mindent kézben tartani akaró, anyáskodó nagytestvér, egy pattogós kishúg és a sorból kilógó középső életére. Ez által pedig kicsit az enyémre is, bár persze nincs két egyforma család. Szimplán csak magával ragadott a helyzet, hogy fel tudtam magamat – magunkat – fedezni kicsit a lapok között – de szerencsére nem ez volt az utolsó alkalom a könyv során.

Lara Jean koránt sem volt tökéletes. De azt hiszem, már nektek is feltűnhetett, hogy egyre többször kardoskodom az ilyen karakterek mellett – mert bennük ez által ott van az élet. A tökéletlenségeik teszik őket emberivé, élő-lélegző figurákká, és nem volt ez máshogy mostani főszereplőnkkel. sem. Kissé gyerekes volt, naiv, a lelke mélyén még egy sértett kislány, aki bár magának sem meri bevallani, fél szembenézni a való élettel. Ezeket úgy kezdtem el sorolni, mint negatívumokat… a végére azonban azt hiszem, már erősen más értelmet nyert ez mind. Inkább afféle szomorkás árnyalatot adott ebbe az amúgy egészen vattacukorszerűen édes kis történetbe. Hiszen mindenkinek van egy pontja, ahol gyenge. Mindenkinek. És Lara Jean bár összességében életvidám lányként mutatkozik be, és a szerelemes leveles téma is egy érdekes színfoltnak tűnik, ez az egész engem akkor is kissé elkeserített.

„– Csak olyan srácokba vagy szerelmes, akikkel nincs esélyed, mert félsz! Mitől félsz ennyire? 

Hátrálni kezdek, amíg a falnak nem ütközők. 

– Nem félek semmitől! 

– Nem a frászt nem! Inkább álmokat kergetsz, mint hogy egy hús-vér emberrel legyél!”

Szomorú, hogy valakinek ekkora szíve van, így tud szeretni, mégsem talál igazán viszonzásra soha, összesen annyit tehet, hogy ha nem akar szenvedni, mindent leír egy levélpapírra, borítékba teszi, és elrejti a pávakék kalapdobozába. És megpróbál így rövidrezárni minden érzelmet, több kevesebb sikerrel. Persze ott van a dolog másik oldala, hogy persze szerelemről és komoly érzelmekről beszélni még egy 16-17 éves lánynál is közel nevetséges, de visszautalva Lara Jean akár 13 éves korára már egészen abszurd… Tőlem pedig még furább, hogy nem háborgok fennhangon, hiszen én dumálok mindig arról, mennyire nagy baromságnak találom a korombeliek „szerelemi életét”. De ez a könyv akkor is édes volt, akkor is teljesen magával ragadott, így kicsit talán megtanultam félretenni a különc gondolataim, és egyáltalán, hogy természetesen nincs dolog a földön, amiről ne tudnék máshogy vélekedni mint a „normális” emberek, így arra jutottam: hát nem veszi minden tini rémesen komolyan magát? Bizony minden korosztálynak a maga problémái jelentik a szenvedések netovábbját, és ez talán így is van jól.

Visszatérve a levelekre… bár elég hamar… na jó, konkrétan a fülszöveg elolvasása után azonnal kedvem támadt, hogy Lara Jeanhez hasonlóan én is mindent-mindent kiírjak magamból, mert végül is egész hatékony, kreatív és biztonságos módja ez az indulatok levezetésének, hamar eljött az a pont, amikor kulccsal zárható biztonságos fiók vagy szekrény híján elvetettem az ötletet. Gondoltam ezt pontosan akkor, mikor Peter Kavinsky Lara Jean elé állt, cáfolva a levélben róla írtakat. Hopika. Na igen… bár most lelövöm a poént – aminek amúgy a semmi jelentősége, de mindegy –, közlöm, veszélyesek a dühös kistestvérek. Jó, én az enyémből nem nézek ki ilyen mértékű gonoszságot, de akkor is… jobb az elővigyázatosság, úgyhogy hamar elbúcsúztam a levelek gondolatától. Mert kitaláljátok, igaz? Drága Kitty Song Covey megtalálta a dobozt, és mivel Lara Jean is volt olyan kretén, hogy megcímezzen minden borítékot, a szerelmi vallomások napokon belül a célszemélyek postaládájában hevertek.

„Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis az lenne a dolguk.”

Innentől pedig a történelemben új dimenziója nyílik a szerelmi szálnak, miután a levelek, és a téma elméleti érintése után az események igazából is megkezdődnek. Nem mondom, hogy ez a felállás már nem lett klisés. Mert ó, de, igenis az ett, elvégre ki nem látott már ezer színlelt kapcsolatot meg gyengécske szerelem háromszöget… és ez szigorúan véve hiba… de tudjátok mit? Jó hangulatban kapott el a könyv, úgyhogy nem tudtam bánni. Mert – bár ezzel a kijelentéssel már sokadjára ismétlem magam a posztban – egyszerűen aranyos volt ez is. Az egész. Több ponton haragudtam Peter és Lara Jean kapcsolata miatt, magamban korholtam a lányt, amiért belement ebbe, mikor egyértelműen nem jöhet ki belőle jól, kiakasztott, mikor hagyta, hogy mindeközben a srác továbbra is találkozgasson Gennel, mikor ez rá is rossz fényt vet… de hiába ezek mind, nehéz volt elvonatkoztatni attól, mennyire édesek is voltak ezek ketten. Szerettem a párbeszédeiket, ahogy Peter „tapasztaltsága” és Lara Jean – Large :D – gyermeki naivitása találkozik, és azt, ahogy lassan érzékelhetővé vált, hogy a kapcsolatuk fokozatosan túllép a színészkedésen, és valódi érzelmekké alakul át. Éppen ezért húzott fel annyira a regény vége… főszereplőink kisebb konfliktusa után még nagyon vártam valami nagy kibékülésre, egy happy endre, de legalábbis valami szilárdabb lezárásra, így mikor egy „…” zárta a sztorit, nyitvahagyva a történteket, teljesen a képzeletre bízva, hogy mi jön ezután… hát, kapartam a falat rendesen, így most ezerrel számolok vissza addig, míg jön a folytatás magyarul is.

„A szobámban, a meleg, téli pizsamámban, előveszem a különleges tollamat és a vastag levélpapíromat, és írni kezdek. Nem búcsúlevelet, csak egy egyszerű, régimódi szerelmes levelet. Kedves Peter …”

Mindent összevetve ajánlom a könyvet azoknak, akik valami könnyed de élvezetes, kikapcsolódást nyújtó történetre vágynak, szerethető és bájos karakterekre, egy kidolgozott családi háttérre, amely ebben a regényben végre egyenrangú  lehetett a szerelmi szállal. Ajánlom fiatalabbaknak, akik ismerkedve a romantikus műfajjal még valami visszafogottabbat, gyermekbarátabbat keresnek, és idősebbeknek, akik a sok fájdalommal, akcióval teli, hard és erotikus sztori után megpihennének egy délutánra valami aranyos és tiszta, ártatlan történetet olvasni. Ezt szerintem nem is lehet megbánni… maximum ha nincsen szívetek. Olvassátok, és zökkenjetek ki pár órára a rohanó hétköznapokból! :)

Kedvenc karakterek:

Bár nem volt tökéletes, és alapból az övéhez hasonló személyiség engem eléggé gyakran felbosszant, Lara Jean mégis hamar megszerettette magát velem, ahogy igazából Peter is – bár néha péklapáttal suhintottam volna meg a pofiját, összességében elég édesnek találtam. Továbbá eleinte még Josht is szimpatikusnak találtam – ám ez a vége felé eléggé megkopott, sőt, már igazából akkor, mikor Lara Jean és Peter „járni” kezdtek – előtte még őszintén szurkoltam Joshnak, és igazából nem is tartottam mást esélyesnek egy happy endre de milyen happy endről is beszélek, ó, én ostoba, de a fent említett történések után már szinte feleslegesnek éreztem. Remélem nem nagyon bonyolítja majd a szálakat a jövőben, mert nekem elég határozott elképzelésem van arról, hogyan kell a későbbiekben alakuljon Lara Jean szerelmi élete. Csak. És. Kizárólag. Peterrel.

„Ha inkább Josh hülye fehér csokis, áfonyás sütijét készíted el, és nem az én gyümölcskenyeremet, köztünk mindennek vége.”

Kedvenc részek:

Istenem, miért teszed ezt velem? Akarom mondani… mi a jó égért teszem én ezt magammal? Ajj… elhiszem hogy már fogjátok a fejeteket a monitor másik oldalán, amiért „ez az idióta folyton felteszi magának ugyanazt a rohadt kérdést, amire sosem bír tisztességes választ adni”, de ez nekem is ugyanolyan nehéz… de legalább némi gondolkodásra késztet. Ezen a ponton agyalva legalább átgondolom a könyvet mégegyszer… és ez jól esik, mert ha nem lenne temérdek olvasnivalóm, határidőim, stb… akkor most visszahuppannék az ágyamra, és elkezdeném újra az elejéről az egészet. Mert én úgy élveztem, ahogy volt, egy percre sem ingott meg a bizalmam, az elképzelésem a történetről, nem voltak sötét pillanatok, mikor abba akartam hagyni, sem olyanok, mikor elégedetlenkedni támadt kedvem – pedig olyan azért túlnyomó többségben szokott lenni. Szóval ennyi, egyszerűen imádtam az elejétől a végéig – külön kiemelve még Lara Jean és Peter kapcsolatát, hiszen mellettük nem is mehet el az ember szó nélkül.

Kedvenc idézetek:

„– Nem tudom, hogy szerettem-e valaha is Genevieve-et. Honnan is tudhatnám, milyen érzés az? Az isten szerelmére, még csak tizenhét éves vagyok!

– A tizenhét nem olyan kevés. Száz évvel ezelőtt az emberek ebben a korban házasodtak.

– Na jó, az még az elektromosság és az internet előtt volt. Száz éve a tizennyolc éves srácok már bajonettel harcoltak, és életre-halálra küzdöttek egymással. Mire annyi idősek lettek, mint most mi, már sok mindenen keresztülmentek. Manapság mit tudnak a fiatalok a szerelemről és az életről?”

***

„– Álljunk meg egy szóra! Nem is olvastad a Harry Pottert!

– Az első kettőt olvastam.

– Akkor tudnod kéne, ki az a Hisztis Myrtle!

– Már nagyon régen volt. Ő volt az egyik csaj a festményeken?

– Dehogy! Hogy bírtad abbahagyni a Titkok kamrája után? A harmadik kötet a legjobb mind közül. Úgy értem, kész őrület! – Az arcát kémlelem. – Van neked lelked?”

***

„Azt hiszem, már látom, mi a különbség aközött, hogy az ember messziről vágyik valakire, vagy amikor közelről szereti. A amikor az ember közel kerül valakihez, látja a másikat a maga valójában, és a másik is látja őt.”

***

„(…) túl nagy felelősség lehet egy másik ember szívét birtokolni.”

***

„A szerelem félelmetes – állandóan változik, és bármikor vége lehet. Ez a kockázat vele jár. És mégsem akarok félni többé. Bátor akarok lenni! Azt akarom… hogy végre elkezdődjön az életem! Szerelmes akarok lenni egy olyan fiúba, aki viszontszeret!”

***

„Amikor valaki, aki régen elment, hazajön, először mindent el akarunk mondani neki, ami történt. Igyekszünk mindent elraktározni a fejünkben. Ám ez pont olyan, mintha homokszemeket tartanánk a markunkban – szép lassan az egész kipereg, és már csupán a levegőt markoljuk. Ezért nem tudjuk az élményeket elraktározni. Mert mire végre találkozunk, csupán egyetlen nagy dolog marad, mivel a kis dolgok közben kicsúsztak a kezünkből. Ám az életben a kis dolgok a legfontosabbak.”

***

„Ezek nem szerelmes levelek valójában. Akkor íródnak, amikor már nem akarok szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem kínoz többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni a reggeli gabonapelyhemet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem Neki éneklem.”

Borító: 5/5*

Erre amúgy is gyönyörű történetre azt hiszem a borítója tette fel a koronát – jó, lehet, hogy igazából nincs benne semmi extra, de nekem nagyon tetszik. Olyan világos, vidám és harmonikus; lányos, de nem annyira, hogy már zavaró legyen, épp csak annyira, hogy egy, a szokásos sablonoktól eltérő, aranyos és tiszta szerelmi történetet sejtessen. És akkor már ne is mondjam, de egyszerűen még a hátoldala is bájosra sikerült. Imádom, muszáj lesz megszereznem, hogy ott tündököljön a polcomon is!

Pontozás: 5/5*

Egy olyan napra, amikor nem tengnek túl az agresszív indulataim, és nem egy alternatív világra vágyom, ahol a démonok miszlikbe aprítják a fél emberiséget, vagy nem arra, hogy mindenki majd’ belehaljon a fájdalomba… egy olyan napra éppen ezt mondanám a tökéletes regénynek. A maga kissé gyermekded kedvességével és ártatlanságával, a harmóniájával, a sajátos hangulatával és stílusával, a szeretnivaló, kissé különc, de a maguk módján igazán élő-lélegző karaktereivel. Bár a cselekménye egyes pontjain elég kiszámítható, mégis mindig meg tudott lepni valami apró fordulattal – nem naggyal, nem akkorával, amitől a Föld hirtelen a másik irányba kezd forogni, éppen akkorával csak, amekkora a valóságban is említést érdemelne. Ez a könyv egy darabnyi tökéletes tökéletlenség, egy darab élet: egy darab meg nem értettség és szeretetéhség, egy darab az átlagos, nem tündérmesében élő álmodozók napjaiból, egy fiatal lány példáján át, aki annyira akart szeretni és szeretve lenni, hogy közben észre sem vette, hogy ettől fél a legjobban. Bájos történet, amit mindenkinek jószívvel ajánlok, aki nyitott még valami ennyire egyszerűre és gyermekire, valami ennyire tisztára és aranyosra az agyevő zombik és birtoklási problémás macsó pasik világában. Megéri megállni egy percre, és megpihenni ezzel a könyvvel.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Kody Keplinger - DUFF: A pótkerék

„Én Duff vagyok. És ez egy jó dolog. Mert aki nem érzi úgy, hogy az, annak valószínűleg egyetlen barátja sincsen. Minden lány szokta magát csúnyának érezni néha. Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek erre? Miért stresszeltem ezen a nyavalyás szón ennyi ideig, amikor annyira egyszerű a válasz? Büszkének kellene lennem rá, hogy Duff vagyok. Mert van két nagyszerű barátom, akik úgy gondolták, hogy mellettem ők a Duffok.”

Eredeti cím: The Duff

Oldalszám: 302

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

DUFF = Designated Ugly Fat Friend, magyarul kb. Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő

A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, minthogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli a srácot. Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját.

Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesley-t. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba.

És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok már megint… mostanában halmozom az olyan könyveket, amelyek ambivalens érzéseket váltanak ki belőlem, ami önmagában még nem is baj, mondhatni természetes, hogy van ilyen, de egy könyves bloggernél igenis kellemetlen… jó, nem általánosítok, nálam ez kellemetlen. Elvégre elég nehéz, tegyük fel egy csomó olyan embernek elmagyarázni, aki nem ismeri a történetet, hogy mit értek az alatt, hogy tetszett is, meg nem is. De megpróbálom.

A DUFF már régóta kerül állandóan az utamba molyon, könyvesboltokban, blogokon… mindenhol, mintha tényleg nem nagyon lenne más célja, minthogy szerezzem már meg, vegyem kézbe, olvassam, és szenvedjek róla össze egy valamirevaló értékelést – bár a tervben nem éppen ilyen szerepelhetett, mint ez. Szóval, a véletlen találkozásaink sora után már valóban kezdtem kíváncsivá válni a történet iránt, pláne, mivel sok jót olvastam róla, nemrég pedig egy osztálytársamtól kölcsön is kaptam, így amint lett egy kis időm, levágtam magam az ágyamra, és neki is kezdtem. Aztán néztem… „basszus, de régóta olvasok már! – Ja, nem, ez még csak 20 oldal”… szóval nem nagyon tudtam belerázódni. Meglehet, olvasmányos volt, gyorsan haladt, de nem volt benne semmi olyan extra, ami leköthette volna a figyelmem, amitől több kedvem lett volna ébren maradni és olvasni, mint aludni, és egy fokkal kipihentebbnek lenni másnap reggel.

Mert őszintén szólva egy klisétenger volt, képletesen, de fuldokoltam a lapok között. Iskolapéldája annak a típusnak, amit már ezerszer olvastál, amit millióan megírtak, és még kétszer ennyien újra meg fognak írni. És ez alól az állítás alól sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de a könyv egy apró atomrészecskéje sem kivétel – oké, kivéve egyet. Egyetlen egyet, de erre majd még kitérek később. Amondó vagyok, essünk túl a nehezén, gyorsan és kíméletlenül, hogy ne fájjon sokáig. Mert biztos vagyok benne, hogy sokan szeretitek a történetet, hiszen jópáran ajánlottátok is, engem mégse vett meg. Pedig akartam. De tényleg.

Magyarázhatnám azzal – és ki tudja, lehet tényleg csak ennyiről van szó –, hogy mostanában túl sok jó, és valamivel mélyebb, tartalmasabb könyvet olvastam Forbidden, Első tánc…, és a DUFF csak ezek miatt nem talált most be, hiszen egyszerűen komolytalannak hat mellettük… de én azért úgy érzem, nem csak ez áll a háttérben. Jó indok lenne… de nem. Pár éve még bizonyára élveztem és szerettem volna, azonban a mostani énemnek már túlságosan lineáris és kiszámítható.

Külön posztot írhatnék az ebbe a könyve összesűrített összes közhelyről. Őszintén, igazából ez az én egyetlen nagy problémám, ami ha nem lenne, akkor talán még kedvencemmé is válhatott volna a DUFF… bár akkor már nem is ez a könyv lenne, így belegondolva pedig a végeredmény nem más, minthogy nincs univerzum, ahol ezt a sztorit bevenné a gyomrom, és ne lenne hozzá pár „kedves” szavam. Mert vegyük csak sorra, mit kell tudnunk: adott Bianca, a barátnői árnyékában élő, csúnyácska, szürke kisegér – a változatosság kedvéért a fajtájabelieknél csípősebb nyelvvel, kissé már egészségtelen mértékű cinizmussal és egy csipet agresszióval – eleinte gondoltam, majd ez teszi őt különlegessé és kedvelhetőért, de elméleteim dugába dőltek úgy az első megnyilvánulásánál. Közönséges és nevetséges a viselkedése… amitől szívesen megmutogatnám minden írónak, mint elrettentő példát, hogy „ha nem akar elveszteni egy rendkívül értékes olvasót, hanyagolja az efféle karakter prototípusokat, hálásan köszönöm kitüntető figyelmét, és feltétlen együttműködését”. Ez így mindent elárul a Biancához – „Duffy”-hoz – fűződő kapcsolatomról. A felsoroltakon felül továbbá ostobán és meggondolatlanul cselekedett, és megállás nélkül elmenekült a problémái elől – méghozzá éppen Wesley Rush karjai közé. Bár egy szinten megértettem, kissé már túlzónak találtam a sráccal szembeni ellenérzéseit, az pedig végképp komolytalanná tette, hogy annak ellenére, hogy állítólag gyűlöli azt a „szoknyavadász playboyt” hogy őt idézzem, mikor a béka feneke alatt volt, mégis hozzá ment. Nem mondjuk a barátnőihez, akik nem győzték elégszer elmondani, hogy számíthat rájuk, akik folyton próbáltak neki segíteni – de ő nem hagyta. Újabb negatívum. Örülne a szerencsétlen, hogy ilyen barátai vannak… de simán lerázza őket, hogy titokban keféljen egy Wesley-félével. Feszültséglevezetés. Aha. Figyelemelterelés. Persze.

Apropó, újabb kliséelem – akarom mondani elemek. Ezek már nem is egyedül járnak, hanem kicseszett hordában, hogy ijesztőbbek legyenek… Mert ott van persze a nagy „utállak-szeretlek” viszony a két főszereplő között, és az egyik állapottól a másikig elvezető titkos kapcsolatuk. Mert igen, titkolni kell… de miért is? Jó, az addig oké, hogy Bianca nem akarja óriásmolinón hirdetni, hogy újabban ribanc életmódot kíván folytatni, de aztán… a vak is látja, hogy szerelmesek hú, de nagyon szerelemesek… -.- lesznek, tehát…? Áh, jelentkezzen, aki érti ezt a kettőt! Senki? Kiváló! Tovább.

Mert bár az egész sztori kiszámítható volt és középszerű, a végére még kellett egy csavar – ha kegyes akarok lenni de miért is lennék? Nem áll jól nekem így hívom, ha nem valószínűbb, akkor annyit mondok, egy nagy kupac klisét meg kellett koronázni az elcsépelt frázisok number one-jával. Egy szerelmi háromszöggel. Mert húzzuk az időt, kell még pár oldal, meg némi konfliktus. Hajrá. Ott az a kedves fiú, akiért Duffy éveken át epekedett, és aki hoppá-hoppá, éppen szakított a barátnőjével… pompás. Ő jó is lesz áldozatnak. És ennyi.

„Igen, régóta odáig voltam már Toby Tuckerért. Hogyne lettem volna? Kedves volt, vonzó, okos… de a Wesley iránt táplált érzelmeim ennél sokkal komolyabbak voltak. Nála kihagytam az „odáig vagyok érte” táblával ellátott gyerekmedencét, és azonnal fejest ugrottam az érzelmek mély, cápáktól hemzsegő tengerébe. És elnézést a drámai metaforáért, de nem vagyok valami jó úszó.”

Adott pár nap, vagy hét, már nem is emlékszem, amíg jól megmutatja az írónő, hogy ez a Toby mennyire aranyos, helyes, kedves, figyelmes, humoros – egyszóval: közel tökéletes –, ráadásul még a szakítást is jól kezeli, mi több, ő veszi észre, hogy Bianca nincs túl Wesley-n, így  maga kezdeményezi a szakítást, hogy a másik boldog legyen. Szóval király, sikerült bevonni egy ártatlan és rendes srácot az egész zavaros hülyeségbe, csak hogy legyen még valami kis izgalom, arról nem is beszélve, hogy kis listánk nem lehetne teljes, ha a főszereplőnknek nem lenne még egy múltbéli szerelmi bánata és problémás családi háttere. Teljes a kép. Teljesen unalmas és átlagos.

Áh… Elszoktam én már az ilyen kispályás szárnybontogatásoktól. Nem is nagyon vágytam vissza ilyen terepre.

De hogy így a végére értünk a panaszoknak, direkt idáig tartogattam egy pozitívumot is, azt az egyetlen egyet, amit találtam, azt, ami megmentette a könyvet attól, hogy képletesen a könyvnek csúfolt irományok szemetesében landoljon általam. Az pedig maga a címe, és a cím mögötti tartalma, a folyamat, ahogy ez a kis szó feldolgozódik Biancában. Amíg szenvedett rajta, hogy Wesley így hívta, és hirtelen átértékelte tőle az életét, az idegesített, de a végére egészen felfogta a lényeget, és sikerült egy pozitív üzenetet közvetítsen. Ezért választottam a posztkezdő idézetet is. Bár az egész Duff dolgot érdekesnek találtam – és sajnos én is magamra ismertem, mint Duffra bár nem a szó teljesen pontos értelmében – , leginkább azért rajongok, ami a végére kiforrt belőle – hogy mindnyájan valakinek Duffok vagyunk, minannyiunk mellett lesz valaki, aki annak érzi magát. Nem is tudom… összességében mintha azt mondta, hogy egyikünk sem hibátlan, de minden nézőpont kérdése, és valakinek, valahol, valamilyen társaságban érezhetjük magunk annak. Olyan… az a fenti idézet olyan, mint egy kis fiolányi önbizalom és önismeret boldogító elegye. Olyannyira boldogító, hogy most bemásolom mégegyszer, ti pedig újból el fogjátok olvasni, hogy átjárhasson titeket ez a pozitív szellem! :D Hát nem üdítő?

„Én Duff vagyok. És ez egy jó dolog. Mert aki nem érzi úgy, hogy az, annak valószínűleg egyetlen barátja sincsen. Minden lány szokta magát csúnyának érezni néha. Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek erre? Miért stresszeltem ezen a nyavalyás szón ennyi ideig, amikor annyira egyszerű a válasz? Büszkének kellene lennem rá, hogy Duff vagyok. Mert van két nagyszerű barátom, akik úgy gondolták, hogy mellettem ők a Duffok.”

Kedvenc karakterek:

Jó, valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki nem Wesley-nek szurkolt végig, hanem Toby Tuckernek, akinek már a neve is úgy hangzik, mintha valami kiskutya lenne – és egyáltalán, hülyén cseng –, de a személye annál kellemesebb és megnyerőbb. Már elsőre is szimpatikus volt, de a vége felé, mikor rövid időre – elvégre, szerelmi háromszög kell, és pont -.- –  visszatért Bianca barátjaként, még jobban megkedveltem. Meg sem érdemelt Bianca egy ilyen remek pasit, komolyan. Nem mintha amúgy Wesleyvel bajom lenne – azon túl, hogy élettelen, ezerszer látott rosszfiú papírmasékarakter, egészen szerethető volt, azt hiszem.

Kedvenc részek:

Az, ahogy a vége felé Bianca lassan elfogadja a társaságban elfoglalt szerepét – pontosabban ahogy rájön, igazából nincs is ilyen, szigorúan véve. Hogy az egész történet alatt feszültséget teremtő rövid kis szó, „Duff”, lassan elveszti a negatív töltetét, és átlényegül valami hatalmasabbá és sokkal relatívabb, elvontabb fogalommá. Ehhez amúgy egy fura, elég ribis lánnyal folytatott rövid de elég személyes beszélgetése döbbentette rá – ezt a szituációt is nagyon kedveltem. Nem hiszek a tündérmesékben, de azért néha jó kellemesen csalódni valakiben, akit könnyebb volt már rögtön elsőre elítélni.

Kedvenc idézetek:

„ Értetlenül hajtottam szét a papírt, majd elolvastam azt az egyetlen mondatot, amit a lap tetejére firkantottak.

Wesley Rush nem fut a lányok után, de én most igenis futok utánad.”

***

„Nem számít, hova mész, vagy hogyan próbálod meg elterelni a figyelmedet, a valóság előbb-utóbb utol fog érni.”

***

„Úgy markoltam meg a ceruzámat, mintha darts lenne, és az ádámcsutkája felé irányítottam a hegyét.

    A szeme sem rezdült. Tettetett kíváncsisággal pillantott végig szürke tekintetével a ceruzán, miközben így szólt:

    – Érdekes. Minden fiút így köszöntesz, akit kedvelsz?

    – Nem kedvellek.

    – Ez azt akarja jelenteni, hogy szeretsz?”

***

„– Ha valaminek vaginája van, akkor Wesley ráveti magát.

    – Fúj Bianca! – kiáltott fel Jessica. – Ne mondd ki a… V-betűs szót!

    – Vagina, vagina, vagina – ismételgette Casey monoton hangon. – Lépj már túl a dolgon, Jess! Neked is van. Nyugodtan nevén nevezheted!”

***

„Oké, nem rejtem véka alá a véleményemet, amely szerint utálom azokat a tizenéveseket, akik összejönnek valakivel középiskolában, és aztán folyamatosan arról áradoznak, hogy mennyire „szerelmesek” a barátjukba vagy a barátnőjükbe. Büszkén vállalom, hogy utálom azokat a lányokat, akik azt mondják, beleszerettek valakibe azelőtt, hogy egyáltalán randiztak volna az illetővel. Azt sem titkolom, hogy szerény véleményem szerint évekbe telik – legalább ötről vagy tízről beszélünk –, hogy az igaz szerelem kialakuljon, és éppen ezért a gimis párkapcsolatok számomra teljesen feleslegesnek tűnnek.” Adom.

Borító: 5/1

Hát… ha már a könyvről nem sok jót mondhatok, öröm lenne, ha legalább a borítóval másképp lenne, de az élet nem egy kívánságteljesítő gyár, ugyebár… Mert őszintén, ritkán találkozok ennél ízléstelenebb képpel egy könyv fedelén. Nem, nem, nem. A harsány színek, a fura lány, akinek ilyen közelségből a pórusait is tisztán látom, meg a rágólufi is… és akkor inkább nem mondok semmit a színes szemhéjpúderre sem. Összességében? Még jó, hogy gyorsan végeztem vele, így legalább nem kellett soká látnom.

Pontozás: 5/2,5

Túl az egészen, csupán csak visszatekintve a teljes regényre, nem világos, miért is adtam meg ezt a kegyes két és fél pontot. Mert ó, messze nem voltam elégedett. Már csupán néhány fejezet elolvasása után megkérdőjeleztem, van-e nekem szükségem arra, hogy elolvassam az ezredik ugyanolyan tucatkönyvet, pláne, mivel kábé tíz oldal se kellett, hogy tudjam előre az egész végkifejletét. Szóval összességében a DUFF nem is a meglepetések, és nem is az egyedi ötletek tárháza… ennek ellenére mégis tudott valamit adni a végére, amiért úgy döntöttem, megéri megkegyelmezni neki. Igazából az az idézet, amivel indítottam, az üzenet, amit közvetít mindannyiunk társadalomban elfoglalt szerepéről. Bár a történet fenntartom, nem nagy szám, értékelem, hogy maga a „Duff” téma egyedi ötletté, és tanulsággá nőtte ki magát a végére, mikor már azt hittem, menthetetlen az egész. Szóval bár összességében nagyot csalódtam a könyvben, azért szerencsére nem csuktam be bármiféle minimális pozitív érzés nélkül. Ha abszolút semmi különös világmegváltásra, csak pár óra kikapcsolásra és valami limonádé könyvre vágysz, azért csak olvasd nyugodtan - talán még tetszeni is fog. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!