Úgy hiszem már
maga a szokásos fogalmazási stílusom garantálja úgy általában, hogy többet beszéljek
írjak a kelleténél – fent azonban elég egyértelműen egy kérdés hangzott el,
amire tehát joggal feltételezhetitek, hogy csupán egy négykötetes könyvet fogok
építeni… de nem, most komolyan. Gondoltam, így, hogy a Valentin Projekthét
utolsó óráit tapossuk, talán pont most van itt az ideje, hogy kicsit –
komolyan, röviden, amennyire csak tőlem telik – kifejtsem a véleményem a
témáról, amiben az elmúlt héten lubickoltam 19 projektor-társammal együtt.
Mert konkrétan,
mikor ma meghallottam huszadjára is, hogy „basszus, Valentin nap van, és
egyedül a szövegkiemelőmmel van komoly kapcsolatom”, „Muszáj elmennem a büfébe
egy csokiért, mert nincs pasim, aki venne nekem”, stb… csak egyféle reakciót
ismertem rá: „Who the f*uck cares?”
Bizonyára nem
kissé ironikus a helyzet, ha ez a mondat elhagyja a számat, miközben itt pörögtem
kicseszett egy egész héten át a
Valentin Projekt szervezőjeként, de ha eddig bájos fogalmazásmódommal még nem
tettem volna egyértelművé, akkor most megsúgom, csak most, csak nektek, hogy mindennek
nem feltétele, hogy szeressem az „ünnepet” – vagy akár tartsam. Mert igazából
rám egyik sem volna igaz – most, hogy úgyis vége, már kimondom: ez egy szar,
gyerekek. Ilyen egyszerűen. Vagy még az sem.
Én lennék a
legmeglepettebb, ha akár közületek is ne fordulna meg jópár ember fejében a
gondolat: „Hm, ennek a Virágnak biztos
nincs senkije, ha egyszer így vélekedik a szerelem ünnepéről…”. És tudjátok
mit? Hahó, figyeljetek… te is, ott, látom, hogy nem koncentrálsz eléggé, te
pedig csak felületesen görgetsz… állj meg, szegezd tekinteted a monitorra. Most
jön a nagy bejelentés, csak hogy tisztázzuk a helyzet minden létező oldalát,
ahelyett, hogy feltételezésekbe bonyolódnánk: A) nem, valóban nem vagyok
kapcsolatban hahó, Will Herondale, remélem látod, még szabad vagyok! A
tévképzetekkel ellentétben pedig, amelyek körüllengik az ostoba emberiséget,
nekem ezzel nincs problémám, egyrészt, mert nem hinném, hogy el vagyok késve,
másrészt, mert ha valaki önmagában tökéletes, nem is értem, miért lenne
szüksége valaki tökéletlenre maga mellé. Ha már Will Herondale nem létezik,
és könnyek közt bevallom, 100+-os tagszámú háremem is nagyrészt képzeletbeli. Mármint... ez most rém beképzelten hangzott... de... de igaz. Én önmagam egy egész ember vagyok. Egészen nem mindennapi példány, ráadásul. Nem fogok magamon osztozkodni senkivel. De valamiért a társadalom belésulykolja az emberekbe – ó, a nőkbe meg aztán
különösen, amit mindannyiunk nevében kikérnék magamnak –, hogy nem lehetnek
teljes értékű tagjai a világnak, amíg egyedül vannak, elvárásokat támaszt,
miszerint egy idő után igenis el kell kezdj kapcsolatban élni, meg kell
házasodj, gyerekeket kell szülj. Ha nem teszed, a nagy átlag valószínűleg kinéz
majd maga közül – mintha közük lenne hozzá, hirtelen a szájukra vesznek,
ahelyett, hogy magukkal törődnének, mert mindenképpen tudni akarják az okát,
amiért nincsen „párod”. A legkézenfekvőbb persze az, hogy nem kellesz senkinek.
Most pedig, miután közösen erre a megállapításra jutottak, mind nagyon
elégedettek magukkal, hiszen okosabbak nálad.
Here we are –
újabb ok, amiért utálom az embereket. És igen, az a társadalom, aki így, gondolatban
meg szóban már eltemetett az egyszemélyes
kis koporsódba, tiltja, hogy cserébe acélbetétes bakanccsal gyomorszájon rúgd
őket. De azért csak ítélkeznek, mert megtehetik, és mindig jó érzés azt fúrni,
aki nem fog visszaütni, hát nem? xD
Ez lényegében
így van az év 365 napján… de a Valentin nap maga az „érzelmek” kirakodóvására,
ahol a téma akkor is felüti fejét, ha netán azon szerencsés egyed vagy, aki folyton
megússza a szingliségén való élcelődést. És akkor most ugorjunk – noha még
korántsem mondtam végig azt sem, amit az előző gondolatmenetből akartam kihozni
– a következő pontra: B) „szerelem ünnepe”. Most fogja be mindenki. Mert
örülnék, ha újfent ide tudnátok figyelni, felfognátok, memorizálnátok, és
emlékeznétek is rá; örülnék, ha az is látná, aki nem, és aki nincs is itt: jobb
helyeken, értsd, ahol ennek az ünnepnek kultusza van, és nem csak menőségből
találták ki, ott ezt úgy nevezik, a „szeretet ünnepe”. A különbséget remélem
nem kell sokat magyaráznom. Már az is sántít, hogy mi magyarok kezdünk teljesen
elamerikanizálódni, átvesszük a szokásaikat, ünnepeiket néhány év, és nálunk
is jön a hálaadás…, de ha még ezt nem is tudjuk megállni… legalább
csinálnánk jól. Hiszen az „ünnep” még ünnepnek indult, méghozzá barátságosnak
és kedvesnek, amikor ajándékot adhattál anyukádnak, a tesódnak, az
osztálytársaidnak meg a legjobb barátaidnak is, mert ez még „csak” a
szeretetről, s a szeretett emberekről szólt. És mi lett belőle? Valami olyan,
amire ha azt akarom mondani, ünnep, már-már akaratlanul is kiteszem az
idézőjelet. Elvettük a lényegét: azzal, hogy a szeretet helyett a szerelmet
kezdtük emlegetni február 14-én, talán észrevétlenül, de válaszvonalat húztunk
két embercsoport, a szinglik és kapcsolatban élők közé, ezzel pedig máris rossz
hangulatot és ellenségeskedést szítottunk – ennyit a szeretetről. Sőt, az
egészről ennyit, hiszen ha igazán szeretsz valakit – most már mondjuk azt „szerelmes
vagy belé”, hiszen a jónép csak ebből ért –, akkor nem arra fogsz utazni, hogy
az év ezen egy napján elhalmozd csokival, virággal, plüssel, minden vacakkal,
és kiposztold Facebookra, Instára, Twitterre, minden rohadt felületre, ahová
csak tudod, mintegy bizonygatva, neked mennyire jó… nem. Ha szeretsz valakit,
akkor minden nap szereted, nem csak akkor, mikor társadalmilag elvárják tőled. Hogy
drága Solt idézzem: „Édes gyermekem, nem
ihatsz vizet, csak március 22-én, szigorúan október 1-én hallgathatsz zenét, és
nyugodtan szennyezd csak a bolygódat április 22-ig! Majd a közmunkások
feltakarítják!” Megmondta a tutit, ehhez én már többet nem is bírok
hozzáfűzni. Ennyi – csak az emberek képtelenek felfogni, mert egész egyszerűen
hülyék. Kinek nem inge…
Szóval… miért is
szövegelek még mindig? Mert meglehet, engem nem érdekel minimálisan sem február
14-e, és magamtól annyi figyelmet sem szentelnék neki, hogy tudatosítsam
magamban, milyen napot írunk csak egy komplett projektet indítanék xD, a
nap végére mindig sikerül az embereknek kiakasztani annyira, hogy
feltorlódjanak a gondolataim, aztán… hát, idén úgy adódott, hogy van alkalmam
és felületem ezt kiadni magamból mire való a blog, és a szerencsétlen
áldozatok ti vagytok. Hogy a lényeg mi lenne? Csupán annyi, hogy higgadjatok
le. Hagyjunk fel a sztereotip viselkedéssel, mert idegesítő. Hagyjunk fel a
panaszkodással, mert rohadt idegesítő. Hagyjunk fel ezzel a felesleges Valentin
napi pörgéssel, mert k*rvára idegesítő… Ha kapcsolatban élsz – jól van, örüljél
magadnak, kezeld finoman, magánügyként, mint az év többi napján de kit
akarok átverni… a többség már akkor sem bír diszkrét maradni, egyszerűen
mindenkit hajt a közlési kényszer, és hogy mutogathassa az irigy népségnek,
mennyire boldog, ennyi az egész. Nem teljesíthetetlen. Ha meg egyedül vagy…
két opciót látok: örülj vagy fogd be. Válassz kedvedre. Mert egy, a siralmaidra
senki nem kíváncsi, kettő, attól senki sem fog beléd szeretni, hogy a
panaszkodásod hallgatja, és három, az egész napon át sápítozó hangod eredménye
pedig talán egy ilyen poszt lesz. Kecsegtető, hát nem? * sarcasm* De ha
meggondolnád magad… és esetleg rendbontani mernél azzal, hogy örülsz… akkor
közlöm, nem vagy egészen reménytelenül idióta akkor élvezd áldásos
hozzájárulásom.
Kérlek titeket…
legyen eszetek.
E roppant
pozitív kicsengésű véleménynyilvánítást szántam projektünk utolsó napjára…
melyek után már végképp értelmét veszthette szemetekben az egész
kezdeményezésem… de nyugi, nem hibáztatlak titeket. Amit most végigdaráltam, az
már több mögöttem álló év eredménye, gondolata, ezek után pedig gondoltam, itt
lenne az ideje kihozni valami jót ebből az egészből… és úgy érzem, sikerült. 19
bloggertársammal egész héten szorgoskodtunk, hogy minél több témába vágó
posztot publikálhassunk, valamennyien sokat dolgoztunk rajta, de mindezt
jókedvűen – én legalábbis remélem, hogy nem csak én éreztem így. Az
üzenetváltások, a készülődés, majd a posztolás során számtalanszor
megnevettettek a többiek, a hozzám hasonlóan „antivalentinista” igen, ezt a
szót most találtam ki kollégák beköszönői úgy szintén. Csak remélni tudom,
hogy ezzel nem voltam egyedül. Drágáim! Köszönöm nektek ezt a
csodás hetet, a közreműködést, támogatást! Azt, hogy kiálltok mellettem, sokan
már a legelső ilyen kezdeményezésem óta, és hogy a csapat folyamatosan
gyarapodik… köszönöm, hogy szeretitek a projekteket mert ugye szeretitek? xD,
és úgy egyáltalán, mindent köszönök! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Imádlak
titeket, és remélem még sok-sok projekthét alkalmával gyűlünk majd még össze.
^^
Most, túl egy
kirohanáson, egy észosztáson és egy ömlengésen is… egye fene, „boldog Valentin
napot” nektek – de elsősorban persze boldog névnapot nagyra becsült top „főgonoszomnak”,
Valentine Morgensternnek, aki egyszer még akkor is visszatér a halálból, hogy
leigázza a világot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése