Ne lopd. Kösz. . Üzemeltető: Blogger.

Mert te felelsz a saját boldogságodért! | Baráth Viktória - Első tánc

by - 12:08



„Sarkon fordulok, és kilépek az ajtón, ki az életéből, hogy elkezdhessem a saját életemet, ahol én kovácsolom a jövőmet, senki más. Mert én vagyok az egyetlen, akin a boldogságom múlik.”

Eredeti cím: Első tánc
Oldalszám: 432
Megjelenés: 2016
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Ár: 3499 –

Meddig ​érdemes küzdeni egy férfi szerelméért? És az álmaidért?

Zoey álma, hogy musicalszínésznő lehessen, ennek az álomnak azonban határt szabnak a gátlásai. Hogy bebizonyítsa rátermettségét, a 21. születésnapján Párizsba utazik egyedül, ahol szenvedélyes szerelemre lobban a skót származású Owennel, aki a fiatal lány számára a tökéletes férfi – egy apró szépséghibával: a 35 éves Owennek ugyanis van egy titka.
Később felbukkan a színen egy másik férfi is, aki pont azt a biztonságot tudná nyújtani Zoey-nak, amit Owentől sosem kaphat meg.
Zoey válaszút elé kerül: vajon a szenvedélyes szerelmet választja, vagy a biztonságos és kiszámítható életet, netán saját lábára áll, és elindul az álmai megvalósításának útján?
Hová vezethet egy titkokkal és hazugságokkal kezdődő kapcsolat? A nagy korkülönbség ellenére kialakulhat-e életre szóló szerelem két ember között? Te mit tennél meg az álmaidért?
Baráth Viktória első regénye az álmok valóra váltásáról, a leküzdendő akadályokról, és a saját határaink átlépéséről szól.

Egy történet szívvel-lélekkel.



Nem hiszem el… A fejemben ide-oda cikáznak a gondolatok, igazából pattanásig kitöltik a koponyám minden köbmilliméterét, de a kuszaságban úgy érzem, egy értelmes mondatot sem vagyok képes leírni – ám inkább csak attól tartok, szavakkal nem is bírom tökéletesen kifejezni, amit az Első tánc adott nekem. De azért megpróbálom.

A történet – mármint az enyém – úgy indult, mint általában: ki akartam kapcsolódni pár órára. Lazítani valami könnyed olvasmánnyal, és miért is ne szerettem volna ehhez én is lecsapni az Első táncra? Hazudnék, ha azt mondanám, nem vettek meg a pozitív értékelések, amiket olvastam, igazából alig győztem kivárni, míg hozzám is megérkezett ez a szépség, aztán pedig azt, hogy nekiálljak – utólag pedig már igazán nem értem, miért is vártam idáig, de közben bánom, hogy máris túl vagyok rajta. Mármint, hogy máris befejeztem, elolvastam… mert ó, túl igazán nem vagyok még rajta, most, és úgy érzem, még jó darabig ennek a történetnek az érzelemgazdagságában fogok dagonyázni.

Mindig onnan tudom, hogy egy igazán különleges könyvvel van dolgom, hogy azt olvasva megszűnik a külvilág, megszűnik a „könyv-olvasó”, „személy-tárgy” kapcsolat, mert sikerül teljesen eggyé válnom a történettel – és onnan, hogy képes hatni az érzéseimre. Már elmondtam több előző értékelésemben, hogy ez nálam mennyire fontos: engem nem képesek meghatni tények – például nem vagyok képes sok más nőhöz hasonlóan elsírni magam, ha meglátok egy kisbabát, vagy ha felidézek egy szomorú filmet –, belőlem a közvetlen érzelmek és az emberekre gyakorolt hatásaik, a reakciók váltanak ki valamit. Ez a történet pedig az első oldalától az utolsóig egy rendkívül intenzív érzelmi hullámvasút volt – ahonnan egy percre sincs leszállás.

Számomra az ilyen élmény a legnagyobb csoda, legnagyobb ajándék, amit csak író adhat nekem. Már éreztem ilyet, de megint letaglózott az az erő, amivel képes hatni rám egy írásmód, ahogy visszaad mindent, ami a karakterekkel történik. Az, hogy a szenvedélyes részek, a felhőtlen boldogság, de sokkal inkább a konfliktusok, a nagy veszekedések mennyire magukkal képesek ragadni, az, hogy annyira beleélem magam ilyenkor egy szereplő helyébe, hogy azon kapom magam, a szövegét tátogom, átvettem a gesztusait, az arckifejezését, és már a könnyeim is potyognak. Hogy a rohadt életbe, az én szívem törik össze először, másodszor, harmadszor, negyedszer, sokadszor, mikor Zoey-é – mindezt úgy, hogy semmi közös nincs bennünk, és nem is igazán tudok azonosulni a személyiségével. Attól még éreztem mindent, ami történt vele, és ez ijesztő. De persze ennek is megvan az oka, leginkább az, hogy maximálisan olyan olvasó vagyok – és amúgy olyan ember is, úgy általában –, aki megállás nélkül a sorok mögött keres valamit, nem marad meg a történet felszínén, hanem beleássa magát a dologba szívvel-lélekkel. Aki túlgondol. De azt hiszem, az Első tánc éppen egyike volt azon könyveknek, amiken nem is szabad csak úgy átrohanni fejvesztve. Meg kell ízlelni, át kell gondolni – és nem elolvasni kell… hanem olvasni benne. Már ha értitek a különbséget.

Persze nem mondom, ez így is úgy is egy remek történet, mindenképpen kellemes kikapcsolódást és szórakozást nyújt, de… nincs de. Most csak azért, mert én komolyan mindent túlgondolok, nem fogok nekiállni magyarázkodni… ez mindenképpen jó könyv, és pont. xD

Az okait holnapig is sorolhatnám… de engem a már említett szenvedélyes érzelmek és konfliktusban gazdag cselekmény mellett leginkább a karakterek fogtak meg. Na nem úgy. Talán van valami meglepő abban, hogy éppen őket emelném ki… több helyen olvastam ugyanis, hogy míg a szereplőket roppant könnyen megszerette mindenki, általában volt egy pont, ahol épp ilyen gyorsan ellenszenvessé is váltak. Belegondolva érthető, miért érez így valaki, és még a könyv elolvasása előtt olvasgatva értékeléseket nekem is meggyőződésem volt, hogy hasonlóan fogok járni. A könyvnek végül mégis sikerült fenntartások és előítéletek nélkül állnom neki, nem befolyásolva az előzetes ismereteim által félreértés ne essék, kivételesen nem spoilereztem be magam jobban, minthogy meglestem az utolsó oldal, és így a karakterekről alkotott véleményem is csak a saját ítélőképességem függvényében alakult. Én pedig arra jutottam, hogy az írónő ezzel a könyvvel bemutatott a világnak. Két kézzel és mosolyogva. És imádom érte.

Ugyanis a YA, és még inkább a jelenleg is tárgyalt NA műfaj uralkodó jellemzője a végletekig menő idealizmus – a szereplők szépek, okosak, a jellemük megnyerő, és még a „rosszfiúk” is jók legbelül. Minden tökéletes. Hát itt koránt sem. Az Első tánc csapata elrugaszkodott ezektől a téveszméktől, legalábbis részben – éppen annyira, hogy most legyen okom áradozni.



Újfent el kell áruljam, hogy a lapok fogytával, ahogy egyre több minden derült ki Owenről, majd ahogy később Seanról is, az én szívem is együtt tört össze Zoey-éval, mégis rám amúgy nem jellemző módon sikerült meglátnom ebben a pozitívumot. Sean, Owen, még Zoey is… mind követtek el hibákat, méghozzá jó nagyokat, és nem is éppen keveset, de én ahelyett, hogy a könnyebb úton haladva azonnal ítélkezni kezdtem volna – talán megint csak azért, mert sokat gondolkodtam a könyvön – megtanultam ezt mind értékelni. Mert a kulcs éppen a rengeteg hiba és botlás, mert ezek tették a szereplőket élőkké, hús-vér emberekhez hasonlatosakká. A pasik igazán nem voltak gáncs nélküli lovagok, és bizony, főhősnőnk is elég idióta tudott lenni – de őszintén, tegye fel a kezét, aki nem szokott hülyén viselkedni. Összességében azt hiszem, mindannyiójukat a tökéletlenségük tette tökéletessé a szememben. Nem kell hozzá jó emberek legyenek… mert nem azok. Nem akarok spoilerezni, de annyit elárulhatok talán, hogy mindkét férfi követett el olyan dolgokat, amelyeket nehéz megbocsátani, vagy egész egyszerűen nem is kell… én a való életben nem tudnám megtenni. De az élők is tesznek ilyeneket, ez az élet rendje. És annak a kulcsa, amiért számomra két kitalált figurában mégis elfogadhatóak. Nem akarom tovább önmagamat ismételni… de ez a lényeg. A realitás. Még ha fáj is. Ettől lesz a könyv igazán különleges.

Rengeteg minden történt ez alatt a 400 oldal alatt, a fordulatok gyors egymásutánja dobálta ide-oda főszereplőinket boldogságtól csalódásig és a könnyektől a megnyugvásig, nekem pedig minden periódushoz lenne még jópár szavam, ám megfogadtam, hogy ezúttal nem spoilerezek… szeretném, hogy aki ezt az értékelést olvassa, és később úgy dönt, a könyvnek is nekiáll, ugyanabban az élményben részesülhessen, mint én, hogy meglepődjön, dühös legyen, vagy éppen szárnyaljon a szerelmesek vidámságával. Mert az Első tánc tényleg egy kész érzelmi hullámvasút. Ajánlom a romantikus, erotikus műfaj kedvelőinek,  azoknak, akik hozzám hasonlóan kissé fenntartásokkal néznek a hazai írók műveire – erre ugyanis garanciát mernék vállalni, hogy áttörés lesz. Ajánlom azoknak, akik valami pörgősre, ritmusosra vágynak, valami izgalmasra – még úgy is, hogy nem rohangálnak úton-félen véres szájú vámpírok. Továbbá azoknak, akik valami különlegességet keresnek a sok tucat NA között, azoknak, akik akár már úgy érzik, kezdenek kiábrándulni a műfajból, mert ez – bár nem mondom, hogy 100 %-ban mentes minden klisétől – igenis képes újat mutatni, és bátran kezelni témákat. Mindenkinek boldogan nyomnám a kezébe, akit a szíve akár egy icipicit is húz az ilyesfajta regények felé – ne csak olvassátok, lássátok magatok előtt, éljétek meg, és kívánom, hogy szeressétek annyira, mint én, mert az Első tánc nem is érdemel annál kevesebbet.



Egy történet zenéről, táncról, színházról, szerelemről és csalódásról, a leendő társunk és legfőképp önmagunk megtalálásáról Párizzsal, ágybahozott reggelivel, édes lopott pillanatokkal, és drámai lelepleződésekkel fűszerezve – nem kispályásan kivitelezve. Ha engem kérdeztek – és ha itt vagytok, és ezt az értékelést olvassátok, valószínűleg tényleg engem kérdeztek –, ennek mindenképpen szerepelnie kell a 2017-es terveitekben. Minél hamarabb, annál jobb! ;)

Alkotóértékelés: 5/5*

Mindig elszégyellem magam az előítéleteim miatt, amiért eléggé fenntartásokkal nézek a kortárs magyar szerzőkre – és talán ezt továbbra is így folytatnám, ha nem jött volna Baráth Viktória, hogy észhez térítsen. Már első könyves íróként is hatalmasat alkotott, áttörést ért el nálam – és fogadni mernék, még sok másnál is. Egyszerű, de szép és kellemes írásmód, szenvedélyes érzelmek, izgalom, béke és konfliktus, a szív és az ész hangja… Mindet nagyszerűen ötvözte és adagolta, egy egyszerre robbanós és harmonikus elegyet képezve. Nem lehet nem imádni! ♥

Kedvenc karakterek:

Mondhat bárki bármit… én akkor is szerettem mind Owent, mind Seant. Nem voltak tökéletesek, gyakran nem cselekedtek helyesen, megvoltak a maguk hibái… de ahelyett, hogy ezek miatt ítélkeznék fölöttük, én annyit mondhatok, ezek tették őket emberivé. Nem idealizált, elvont lények, hanem szinte élő, lélegző figurák – és szerintem igenis a hibáiktól lettek azok.

Kedvenc részek:

Fogós kérdés… kitalálhatjátok, miért. „Mert szerettem minden oldalt, sort, betűt…” Igen, mert a helyzet újfent az, amit már oly sokszor leírtam. Olyan könyvet fogtam a kezemben, aminek minden mozzanata aranyat ért számomra, és végig rendkívül élveztem, de mint leírtam, én elég erősen bele is éltem magam, így az izgalmasabb, konfliktusokkal telibb jelenetek közelebb kerültek hozzám – hiszen magam is elég drámai tudok lenni. Mesélhetnék.

Kedvenc idézetek:

„Nem bírok nélküle élni , de ha vele vagyok , akkor meg fájdalmat okoz .
– Ilyen a szerelem , ha vállalod a kockázatot , viseld a következményeit.”

***

„- Zoey Nichols – mutatkozom be.
- Á, Zoey. Nagyon hirtelen rohantál el reggel – mosolyog rám. Vajon tudja? Owen elmondta neki, és azért néz így rám?
- Igen, késésben voltam, rohannom kellett.
- És mit kell rólad tudni?
Lefeküdtem a férjeddel. Többször. Ma reggel is.”

***

„Szerettél már valakit annyira, hogy nem érdekelt, ki mit mond, csak vele akartál lenni? Hogy bármit megtettél volna azért, hogy érezd, viszontszeret, akár csak pár percre is?”

***

„Te pontosan ez vagy. Egy kedves, belevaló lány, aki szívesen barátkozik és nyitott új dolgokra, csak bebeszéled magadnak, hogy nem vagy az, mert félsz szembenézni a valósággal, és könnyebb azt mondani, hogy nem merem, mint megtenni. Lehet ez durván hangzik, de így van. Igaz, nem ismerlek még igazán, de látom, mennyi szenvedély, mennyi érzelem van benned, amit nem engedsz ki. Merj önmagad lenni! Ha megteszed, mások is észre fogják venni, hogy milyen értékes vagy valójában. Én látom. Csodálatos ember vagy.”

Borító: 5/5

Őszintén nem hittem volna, hogy a rózsaszín a zölddel ilyen üdén mutat, és azt sem, hogy ezt a színkavalkádot ennyire meg fogja szeretni még az én éjsötét lelkem is, ami pedig szívesebben gyönyörködik egy varjúban, mint egy kolibriben. Erre egyszerűen jó ránézni – ha lenne még hely a polcomon, ezt egész biztosan kifordítanám, hogy minden alkalommal megcsodálhassam, mikor elmegyek előtte.

Pontozás: 5/5***

Én nem is tudom, mit mondhatnék… a kegyetlenségnek, és a gyönyörűségnek is egy egészen új szintjére emelkedett ez a történet, olyan élményt adott, amit bár minden könyvnél átélhetnék. A ritmusa, a szereplők viselkedése, érzései folytak az ereimben, belemásztak a fejembe, testembe, átvették felettem az uralmat. Nagyokat nevettem, és közben éreztem a pokoli fájdalmat is, mintha csak az én szívem tört volna össze – de kit ámítok, nem is mintha. Ez a könyv sokszorosan szaggatta apró fecnikre a szívem, és mikor már éppen jobban lettem volna, akkor kezdte elölről. Ez egy igényes és rendkívül érzelemgazdag sztori, romantikával, erotikával, ahogy azt kell, rengeteg valós, emberi problémával, tanulsággal, amit minden nőnek meg kéne látnia az életben, az utolsó oldal után pedig hatalmas űrrel, amit nem nagyon tölthet be az ember máshogy, minthogy lapoz egy nagyot, és újrakezdi az egészet az elejéről, mikor még a boldogságot olvasta ki a sorok közül. Bár hogy a folyamatnak mikor lesz vége, arra nincs válasz… ugyanis olvasás közben letenni éppen annyira lehetetlen, mint csak úgy továbblépni a végén. Azt hiszem, mindenféle túlzás nélkül kijelenthetem, hogy éppen ennyi idő kellett, hogy megtaláljam 2017 első kedvenc könyvét.

Nem is bírom szavakba önteni, mennyire, de mennyire hálás vagyok ezért a könyvélményért Baráth Viktóriának, a recenziós példányomért pedig az Álomgyár Kiadónak! <3

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

You May Also Like

1 megjegyzés

  1. Szívemből szóltál. Viki megmutatta, hogy a magyarok is képesek olyan nagyot alkotni, mint bármelyik külföldi. :) <3

    All the love xx
    your Malec sis'

    VálaszTörlés