Meg Cabot & Kim Harrison & Lauren Myracle & Michele Jaffe & Stephenie Meyer - Pokoli(an unalmas) báléjszakák

„Miranda azon gondolkodott, vajon másnak is van-e rádióhang a fejében, amin folyamatosan a Nagy Szívás Show megy?”

Eredeti cím: Prom Nights from Hell 

Oldalszám: 248 

Megjelenés: 2009 

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös sorozat) 

Ár: 2999 –

Tartalom: 

Meg Cabot – A pusztító lánya (The Exterminator’s Daughter); Kim Harrison – Madison Avery és a Nagy Kaszás (Madison Avery and the Dim Reaper); 

Lauren Myracle – A virágcsokor (The Corsage); 

Michele Jaffe – Csók és ármány (Kiss and Tell); 

Stephenie Meyer – Földi pokol (Hell on Earth)

Áll a bál, de para! Az öt izgalmas történet középpontjában a bál áll, pontosabban afféle para-bál, ahogy aztán pokoli táncol lejtenek mindenféle lények.

Délután, amikor még azon görcsöltél, hogy kétballábas vagy, és leginkább a ruhásszekrényed szegényessége aggasztott, eszedbe sem jutott, hogy maga a Nagy Kaszás visz majd a táncba… Márpedig ő nem azért kért fel, hogy a toiletted dicsérje…

Némely estély akciódússá fajul, olykor kivégeznek egy harapós kedvű vámpírt, angyalok csapnak össze démonokkal, szóval valamivel izgalmasabbak, mint egy retro öltönyös DJ szövegelése, és a lakásból sem kell kimozdulnod. Az ajtóval ne bajlódj, vagy bejönnek, vagy nem…

Szóval engedd el magad! Rémes estéd lesz!

Kéremszépen… a könyv első hibája a fülszöveg: olcsó trükk. Jó, olcsó trükk mégis beugrottam, ahogy gondolom sokan mások is, de ez már más kérdés. Én még töprengtem, hogy el merjem-e kezdeni. Nem lesz ez nekem azért túl… ijesztő? A fülszövege ugyanis eléggé ezt sejteti… hát, a fülszövege az jól lett megírva, ennyi.

A könyv kevésbé.

Untam. Nem borzongtam, nem izgultam, nem érdekelt, mi lesz a következő oldalon, csak szimplán halálra untam magam, mindennemű túlzás nélkül. 

Mert konkrétan azt éreztem, hogy sehol, semelyik történetben sem történik SEMMI. Egyik sem keltette fel annyira az érdeklődésem, hogy ha lenne tovább, akkor folytassam, mégis azt éreztem például az első kettőnél, hogy pont akkor lett a sztori elvágva, amikor talán végre érdekesebbre fordulhatott volna a cselekmény… de kit akarok áltatni? Jó lenne, ha egyedül az lenne a baj, hogy nem történt semmi, de egyszerűen az írók munkája sem volt megfelelő. Szóval hiába folytatódtak volna… a színvonal attól nem lesz jobb. Sőt, valószínűleg inkább én rendeztem volna kisebb horrorjelenetet, mikor kiskanállal akartam volna kivájni a szemem, csak ezt ne kelljen folytatni. Ne, ne, ne, ne, nee!

Az első kettő történet még csak ilyen szimplán rossz volt, azon túltettem magam, de  a harmadik, a Virágcsokor konkrétan megőrjített. Tudjátok, miért? MERT JÓ VOLT! Vagyis… hát, jó lett volna. Mondjuk egy olyan szerző kezében, aki tud mit kezdeni egy ilyen elképesztően hiperszuper és atomjó alapötlettel. Ebből akár egész regény hossznyi, igazi sötét, és ijesztgetős regényt lehetett volna faragni, de az, hogy ilyen rövid volt, azt eredményezte, hogy el is lett kapkodva. Minden túl gyorsan történt, és ahogy meg volt írva, előbb emlékeztet egy gimis mini-drámára, mint egy velős horrorra, és ez totál elrontotta az amúgy ígéretesnek tűnő élményt. Ez a történet volt az egyetlen reménysugaram a többi között, de már ez is cserben hagyott… hadd ne mondjam, milyen lett a maradék kettő…

Jó, a Csók és Ármány című novellának konkrétan azt éreztem, hogy nem volt egy fél nyúlbogyónyi értelme sem. Történtek dolgok, meg csöpögtettek el olyan infókat, amikből azt hittem, lesz is valami, aztán… aztán nem is tudom, hogy lett vége, de valahogy olyan „bumm!” módon ugrott elő az a befejezés, csak úgy a semmiből. Volt egy kis ez, egy kis az, de azt meg nem mondta el senki, hogy miről is van szó egyáltalán, ami engem iszonyúan zavart.

Stephenie Meyer novellájához meg úgy érzem, bölcsebb lenne nem is fűznöm semmit, de egyszerűen nem tudom megállni, mert miután az Alkonyat az egyik kedvenc könyvsorozatom, ha valakiben, hát Meyerben őszintén bíztam, és ezzel aztán csúnyán cserbenhagyott. Az egyik, ha nem a leggyengébb történet lett mind az öt közül, bár felteszem, talán csak én látom így, azért, mert tőle minimum egy Alkonyat színvonalat vártam el. Erre mit kaptam…

Á, úgy egyáltalán, mit kaptam ettől a könyvtől? Ön,- és tömeggyilkossági hajlamot, idegbajt, csalódást, unalmat, és elvesztegetett perceket az életemből – és a nyár utolsó hetéből. Kicsit pipa vagyok. Aki még így sem érti, miért, annak csak annyi tanácsom lenne, hogy a kötetet lehetőleg a könyvtárból kölcsönözze ki, kérje kölcsön valakitől, vagy lopja ki egy halott olvasó kezéből – isten ments’, hogy pénzt adjon ki rá –, de olvassa el, és akkor egészen biztos, hogy jobban átérzi majd ennek a kusza kis értékelésnek valamennyi sorát.

Kedvenc történet:

Lauren Myracle – A virágcsokor.

Kedvenc idézetek:

„Ugyan már! Ez lehetetlen! Vámpírok nem léteznek!

***

„A barátokat túlértékelik.”

***

„Ez amúgy sem randi. Ez kivégzés.”

***

„– Egyébként, miért hívják Kertésznek? – kérdezte a műszempillás nő a férfit.

– Azt hiszem, azért, mert ügyesen gyomlál ki dolgokat.

– Dolgokat?

– Fogak, körmök, ízületek. Így veszi rá az embereket, hogy beszéljenek.”

Borító: 5/5

Istenkém, úgy érzem ez az egyetlen pozitívum, amit felhozhatok a könyv kapcsán. Persze ez sem egy nagy dolog, igazából rém egyszerű, de az legalább szép. Egy fekete háttér előtt ízlés kis kék virág ellen nem sok mindent hozhatna fel bárki is, úgyhogy szerintem ha egy valami jó lett a könyvvel kapcsolatban, akkor az a borító.

Pontozás: 5/1.5

Nem akartam én ennyire lehúzni, de annyira lagymatag volt, hogy már a kegyelem két pontot is akkora túlzásnak éreztem, főleg ha tekintetbe veszem, hogy az öt novella közül összesen egy volt, ami úgy-ahogy tetszett, és a megvalósításával még annak sem voltam megelégedve. A fülszöveg jó kis borzongást ígér, olyan rémtörténeteket, amik miatt mániákusan akarná az ember ellenőrizgetni, hogy bezárta-e az ajtót, én meg még egy ártalmatlan, napfényen csillogó gyémántgyűrű vámpír előtt is hamarabb zárkóznék be. Esküszöm, ennél a könyvnél még az is ijesztőbb. Nem mintha panaszkodnom kéne, amiért nem fogom magam összepisilni álmomban, de ennél egy fél fokkal – vagy négy és fél fokkal – több izgalmat igazán el tudtam volna viselni.