Colleen Hoover - Helló, Hamupipőke!

„Szinte már euforikus, mintha valami tündérmesében lennénk. Mintha ő lenne Csingiling, én meg Pán Péter. Nem, várjunk csak, én nem akarok Pán Péter lenni! Talán ő lehet Hamupipőke, én pedig a Királyfi.”

Eredeti cím: Finding Cinderella

Sorozat: Hopeless 2,5

Oldalszám: 158

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös sorozat)

Ár: 1999 -

Egy véletlen találkozás a sötétben pont elég ahhoz, hogy a tizennyolc éves Daniel és a véletlenül belé botló lány szerelmet valljon egymásnak. A románc azonban feltételekhez kötött: megállapodnak, hogy csupán egy órán át tart, és csak úgy tesznek, mintha.

A hatvan perc elteltével a lány éppúgy válik köddé, mint Hamupipőke. Daniel pedig igyekszik meggyőzni magát arról, hogy a történtek csak azért látszottak tökéletesnek, mert eljátszották az egészet. Ilyen csak a tündérmesékben szokott történni, ugye.

Egy évvel és egy boldogtalan kapcsolattal később viszont már kénytelen hinni benne, hogy létezik szerelem első látásra – hiszen találkozik Six-szel, a furcsa nevű lánnyal, akinek még furcsább a személyisége. Daniel számára sajnos az igaz szerelem megtalálása nem jelent egyet a happy enddel. Sőt, talán távolabb is visz tőle.

A múlt elképesztően sötét titka vajon képes-e árnyékot vetni Daniel és Six egyetlen esélyére, hogy megmentői legyenek?

Egyszer csak, mikor hajnalban befejeztem a Hopelesst, megküzdöttem az álmosságtól égő szemeimmel, és gondoltam, még belefér az éjszakába egy újabb könyv. Nem azért, mert komoly ellenvetésem lenne a normális időpontban való alvás ellen, vagy azért, mert annyira éber lettem volna, mintha hat bögre kávét gurítottam volna le… egyszerűen csak tudjátok, van az az érzés, mikor befejezel egy szuper könyvet, és még nem akarsz neki búcsút inteni. A Reménytelen határozottan ilyen volt – egyszerre akartam belé kapaszkodni, és elengedni, mivel annyi gondolatot ébresztett még a megfáradt agyamban is, hogy nem tudtam volna így elaludni. Zsongott a fejem. És akkor gondoltam, hogy Finding Cinderella time! Gyerünk, találjuk meg Hamupipőkét… durván százötven oldal igazán nem sok, még aludni is lesz talán időm utána. Remélem legalábbis, hogy ez nem kavar akkora örvényt a fejemben a gondolataim között, hogy ne tudjak…

És tökéletes volt. Kikapcsolt annyira, hogy el tudjak aludni nem túráztatta annyira szét az agyamat, mint a Hopeless, mégis tökéletes volt a maga módján. Vicces volt, romantikus volt, és bár bekúszott a vége felé egy kis bonyodalom, hogy ne legyen minden olyan békés, nem vitték túlzásba – valljuk be, durván százötven oldalon nem is lehetett volna –, és nekem éppen erre volt szükségem. A Reménytelent nálam nem szárnyalta túl, mert azt nem is lehetne csak úgy, büntetlenül megverni, de azért méltó az elődjéhez, és külön örültem neki, hogy ezúttal Six élete is terítékre kerül, ugyanis az előző könyvben felháborítóan keveset kaptunk belőle, noha nekem az egyik kedvenc karakterem volt Jóvan, nekem mégis ki nem volt abból a kedvencem…?

Szóval ezúttal visszatértek a már megismert kedvencek, Sky és Holder is, akit az istenért, még mindig nem Dean-nek hívnak, Sky meg pláne nem… na, igen, itt tartva jobb túl is esni azon az egyetlen dolgon, ami azért zavart… de sebaj, ezt a problémát megszoktam már. Komolyan. Lassan mindig így járok – megszeretek, sőt, imádok egy párost, de mikor egy új karakter központú könyvben akarják őket mellékszereplőként visszahozni, akkor gyengén teljesítenek, mondhatni, elvesztik a személyiségüket. Nekem Sky a Hopelessben volt a tökéletes, itt már valahogy túl nyálas az alakítása… Holder sem volt az igazi, de ő azért egy fokkal jobban tartotta magát. Ő inkább az előző részben volt olyan kis gyengéd, meg romantikus Sky-jal, most viszont… á, nem tudom, mit mondjak. Annyira pasi volt. Lehet, csak azért, mert az előző könyvben csak a szerelme, itt meg egy haverja mellett láttam, és tudunk ám a srácok kettős természetéről… szóval így, hogy megpróbálok magyarázatot adni rá, miért volt más, totál értelmet nyer az egész, és logikus is, de engem akkor is zavart egy kicsit.

Még jó, hogy itt van Six és Daniel, hogy ellensúlyozzák ezt a hibát – ami persze nem kizárt, hogy csak nekem hiba, de hát, ilyen kis gonosz szörnyeteg vagyok. So… Six, Daniel… na, jó, haladjunk inkább kronológiai sorrendben. Nem mintha sokat számítana – a könyv két jelentősebb fordulata közül az egyiket holtbiztos, hogy mind – ugye nem csak én? – tudtuk már a kezdetektől fogva, úgyhogy nem jövök a rejtélyes „egy lány” meg „egy fiú” megnevezésekkel, hanem csak szépen rátérek a lényegre. Adott Daniel, a szívtipró, aki bármelyik lányt megkaphatja, sőt, meg is szerzi őket, mégsem érzi azt, amit kellene. Nem érez romantikát, szerelmet, stb… És itt van Six, aki totál ugyanez, azzal a különbséggel, hogy ő persze a pasikat kapja meg.  És a sors egy lyukas órán összehozza őket valami kis szekrényben bezárva… jó, szerintem ez amúgy nem valami romantikus, de mindegy :D Ők azért aranyosak voltak, és el is hiszem, hogy jó volt, meg minden, de ha belegondolok, hogy én egy aprócska helységbe lennék zárva valakivel… Inkább megölném, hogy ne szívja el azt a kicsinyke levegőmet. A lényeg, hogy összefutnak, és a sötétben nem látják egymást arcát, így biztonságban megoszthatják egymással az érzéseiket. Mivel mindegyikük sok másikkal volt már együtt, mégsem éreztek irántuk semmit, úgy döntenek eljátsszák, hogy szerelmesek. Aztán a sötétben csak úgy történnek a dolgok… tudjátok :D.

Csapó kettő – eltelt vagy egy év. Daniel mindenhol az ő Hamupipőkéjét keresi, aki valamiért többet jelentett neki minden addigi lánynál, de a találkozásuk után eltűnt, és nem hagyott nyomot maga után. Amúgy figyeljetek, ez annyira tipikus. Tudjátok, van az, mikor szól valaki, hogy „most ne nézz ide”, és akkor automatikusan odakapod a fejed. Nem direkt, egyszerűen csak így történik, szinte nincs is rá befolyásod. Na, miután lefeküdtek, Daniel és Six megbeszélik, hogy nem keresik egymást. Megőrzik a szép emléket, és nem rontják el.

Hát, találjátok ki, mi Danny fiú első dolga? Persze, hogy megkeresni Hamupipőkét! Jah.

Nem találta.

Ez eddig szerintem totál jó volt, kaptunk egy felvezetést, ami a titokzatosságához képest azért elég egyértelmű volt, de mindenképpen szép és érzelmes, és mint mondom, adott egy alapot a történetünknek. Nekem egy apró, éppen csak csipetnyi gondom van a folytatással – hogy gyors. Jó, mit várok, hiszen az egész max 160 oldal, de akkor is, nekem minden annyira varázsütésre történt, a szereplők meglátták egymást, elmentek randizni, aztán pricc-pracc, totál szerelmesek is voltak. Mosolyszünet, titok, „beszéljük meg”, újra együtt, csiribí-csiribá, happy end. Ez nekem kicsit zavaró volt, talán csak mert nem nagyon szoktam ilyen rövidke történeteket olvasni, de ennek ellenére is nagyon tudtam élvezni, és teljesen magával ragadott, szóval most egy szóval sem akartam azt mondani, hogy ne tetszett volna. Imádnivaló volt. Daniel valami lehengerlő alak, egyszerre őrült, és totál romantikus, ami nagyon aranyosan jött ki, Six pedig belevaló csajszi, aki mostanra ugyan leszelídült kicsit, „hála” annak a traumának, amit kiállt az elmúlt évében – és amit NEM fogok lespoilerezni nektek, mert most mentek szépen, és elolvassátok a könyvet –, de még így sem puhult el annyira, hogy egy nyálas-nyavalygós főszereplő legyen belőle. Imádtam őt, imádtam Danny-t… apropó, van itt azért még egy apróság, amit muszáj elmondjak, mert hjjaj, de tetszett: Daniel családja nem volt azért semmi, gyerekeek! Nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan NA-t, amiben egy főhős családja nem lett volna roncs állapotban, úgyhogy ez üdítő változatosság volt a sok „meghalt”, „elhagyott”, „elrabolt”, „eladott fél kecskéért” na, jó, ilyen nem is volt, de értitek család között. A szülők, a tesók, mind együtt voltak, épen, egészségben, és elég lazák voltak ahhoz, hogy halálra szekálják Danny-t, ha úgy adódott, és az őrületbe kergessék a fordított pszichológiai módszereikkel. Plusz pont tehát a szülőknek, de úgy egészében az egész Wesley család megérdemli.

Kedvenc karakterek:

Mindenkit bírtam lényegében, de Daniel az abszolút kedvenc. Hatalmas figura, egyszerre őrületesen édes és romantikus, amivel lényegében egy kihalófélben lévő állatfaj utolsó példányainak egyike, és eközben humoros, és… hát, olykor kicsit őrült is – lásd: szerelmi vallomás Holdernek :D –, rajta nem egyszer szakadtam a röhögéstől.

Kedvenc részek:

Hm, nem is tudom… mondjuk az, mikor Six meg Daniel először találkozgatnak… amíg csak úgy elvannak egymással, és nem kavar be a képbe az a titok. Ami amúgy jó, csak… csak szerintem kicsit erős egy ilyen rövid kis könyvbe, sokkal jobban ki lehetne fejteni egy hosszabb terjedelműben, mint központi témát. Mondhatni, én egy ilyen komoly témát nem pazaroltam volna egy ilyen kis regénybe.

Kedvenc idézetek:

„– Te vagy a legjobb barátom, Holder.

Sky nevetve megrázza a fejét, Holder viszont még mindig úgy néz rám, mintha elment volna az eszem.

– Komolyan! – folytatom. – Te vagy a legjobb barátom, és szeretlek. Nem szégyellem bevallani, hogy szeretek egy srácot. Szeretlek, Holder! Daniel Wesley szereti Dean Holdert. Örökkön-örökké!

– Daniel, menj smárolni a barátnőddel! – int nekem.

Megrázom a fejemet.

– Addig nem, amíg nem mondod te is, hogy szeretsz.

Sky ágytámlájának dönti a fejét.

– Kibaszottul szeretlek, most pedig HÚZZÁL INNEN!

– Én téged jobban – vigyorgok.”

***

„Ne szeressem, ne utáljam, ne dugjam meg, ne járjak vele. Felfogtam. Még valami?”

***

„– Most én jövök – mondom. – Dús, szőke haj, nagy, kék szempár, imádnivaló kis fehér ruha hozzáillő kalappal, királykék bőr, és nagyjából hatvan centi magas vagy.

– Rákattantál Törpillára? – nevet fel.

– Álmodozni szabad.”

***

„A csaj ökölpacsizott velem, és ez a legszexibb dolog, amit valaha láttam.”

Borító: 5/3

Nem rossz-nem rossz, de annyira nem is jó – mármint szerintem. A Hopelessen nem tesz túl a sorozat egyik másik része sem, ez pedig szerintem a leggyengébb lett. Tetszik a színvilága, az alapkompozíciója, még a betűtípusok is, egyben viszont nagyon nem jön be. Sorry, lehet, velem van a baj.

Pontozás: 5/4.5

Hát, Colleen Hoover most megmutatta, hogy nem a méret a lényeg :D 160 oldalból is ki tudta hozni azt a mértékű szórakozást, amit sokan még egy normál terjedelműből sem tudnak, neki viszont megy ez kisujjból, úgy látom. Megvolt amire vágytam: nevetős, szórakozós romantikus történet, és bár bejött egy komolyabb szál, a titok, ez még így is egy fuckin’ tündérmese, amire szerintem elég sokan vágynak, de csak olvashatnak róla. Hát, ha csak egy ilyet szeretnél, akkor ezt sok szeretettel ajánlom. 

A sorozat további kötetei: