Kelly Oram - Cinder és Ella

„Mi ketten tényleg Cinder és Ellamara vagyunk. Én a közrendű lány, ő a herceg.”

Eredeti cím: Cinder & Ella

Oldalszám: 400

Megjelenés: 2015

Kiadó: Móra Könyvkiadó (LOL sorozat)

Ár: 2499 –

Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja vesztette el édesanyját egy balesetben, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie. Mesés…

Egyvalaki tartja benne a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…) Fogalma sincs róla, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc fantasyregényükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képes a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?

Nem is tudom, utoljára melyik könyvnél féltem ennyire a csalódástól. Itt konkrétan rettegtem. Az írónő nálam már alakított egy szépet a Szívzűrterápia strébereknek c. könyvével, szerintem minimum ötször újraolvastam már, annyira szeretem – nekem, lehet, hogy tényleg csak nekem, de túlmutat az átlagos LOL színvonalon. Tény, engem megérintett a témája, és valószínű ez emelte ki a többi hasonló könyv közül, de nem lényeg. Ami fontos, hogy éreztem valamit az olvasása közben. És éppen ez az, ami miatt kétkedve álltam neki az új könyvének: nem akartam egy átlagos LOL-t kapni. Nem akartam a szokásos bénázó főszereplőt, a gimi legmenőbb focistáját, a sok ciki eseményt, ahol már inkább én fogom a fejem kínomban, hanem arra vágytam, hogy ez is éppoly kiemelkedő legyen a szememben, mint az elődje, és őszintén megmondom, erre gondolni sem mertem volna, hogy bekövetkezhet a fülszövege alapján. Csak annyit láttam megint, hogy egy minden bizonnyal szerencsétlen csajszi, meg a híres srác, akik jól egymásra találnak.

Fejből előítéletes gondolatokat kisöpör, szemet kinyit, olvas, olvas, olvas. Mutatom az új programot, amit elindítottam a fejemben, hogy átvészeljem a Cinder és Ellára szánt órákat.

Bocsánat, azt mondtam, átvészelni? Nos, azt az élményt, amit kaptam általa, inkább újraélném, ahányszor csak tehetem. Már az első pár fejezet alatt biztosra mentem abban, hogy ezt meg fogom szerezni saját példányban. Majd odateszem a Szívzűr mellé, és bemutatom őket egymásnak, „Igen, ti vagytok polcomnak azon kitüntetett lakosai, akiknek évente háromszor is jár az extra ölelgetés, és újraolvasás. Köszönjetek szépen egymásnak!”

Ebből már biztosra tudhatjátok, hogy oda meg vissza voltam ettől a sztoritól – és igen, Kelly Oram megint abszolút sikerrel járt nálam. Mindent beleadott ebbe a történetbe, amit kellett, semmi olyat nem erőltetett, vitt túlzásba, amire nem volt szükség. Egyszerű volt, mégis nagyszerű, sőt, csodálatos. Talán ez a megfelelő szó, tekintve, hogy igazából mekkora tündérmeséről is van szó alapjában véve. Na, ez az egyik olyan dolog, aminek a megvalósításáért felnézek az írónőre: képes volt úgy véghezvinni, hogy ne váljon sablonossá. Sok olyan könyvet olvashatunk, filmet láthatunk, aminek ugyanez a mese, a Hamupipőke adja az alapját – és iszonyatos, mennyire erősen érezni ezt a legtöbb helyen. Nem az kéne a lényeg legyen, hogy egy sikeres mesét újrajátssz más nevű főszereplőkkel, hátha te is meggazdagszol rajta – ötletet kölcsönvenni akkor fair, ha hozzá tudsz tenni valami egyedit, és képes vagy bemutatni azt, hogy vannak saját ötleteid is, elég kreatív vagy teremteni valami újat.

Mikor még a könyv eleje felé összeállt a kép például Ella újonnan kialakult családi helyzetéről, azon nyomban biztos lettem benne, hogy ez kliséhegy lesz. Már láttam is magam előtt – apa mindjárt kinyiffan, a mostohaanya, a mostohanővérek szemetek lesznek, és így tovább. Már láttam előre az egész Hamupipőkét leperegni a szemem előtt, csak éppen új szereplőkkel. És aztán Kelly Oram jött, és jól meglepett azzal, hogy mondjon a cím, a fülszöveg akármit, ő nem hódol be a mesének. A Hamupipőke adott egy nagyszerű alapot, egy kiindulási pontot, de az írónő használta, formálta azt, és amit végül kihozott belőle, az… huh, hát, talán csak annyit kell mondjak, hogy a Hamupipőke sosem volt kedvenc mesém, igazából nem igazán kedveltem, a Cinder és Ellának viszont ott a helye a kedvenceim között!

A keretét a mi kis újraírt tündérmesénknek igazából egy fantasy regény adja – én gondolom, hogy csak kitalált, de ha mégis létezik, akkor ezerszer is én kérek bocsánatot, és húzok elolvasni –, a Cinder-krónikák, ami mindkettő főszereplőnknek nagy kedvence, sőt, ez az, ami összehozta őket. Mondhatni, ha L. P. Morgan nem csillogtatja meg zsenialitását egy ötrészes sorozatban, akkor e két csodálatos ember sosem ismeri meg egymást. Persze ehhez is kellett szerencse – attól, hogy adott XY híresség, és ő is rajong a Pokoli szerkezetekért, meg én is, még nem adott, hogy mindenképpen összehoz minket a sors, aztán legjobb haverok leszünk, majd legjobb barátok pls, mondjátok, hogy ti is érzitek a különbséget, aztán szerelmesek, találkozunk, egymás karjaiba borulunk, összeházasodunk, és szülök neki három szép kislányt, akiket Tessának, Jessamine-nak és Charlotte-nak fognak hívni. Szóóóval… nem akartam így eltérni a tárgytól, a lényeg az, hogy nagy szerencséjük volt – például kész szerencse, hogy Briannek annak ellenére, hogy színész, van ideje blogot olvasgatni fura. Mert ja, tényleg, újabb plusz pont – Ella szintén könyves-filmes blogot vezet, és ott akadt össze a hercegével. Éppen a Cinder-krónikákról fejtette ki a véleményét, mikor feltűnt a komment szekcióban Brian.

„- Az az őrült ötlete támadt, hogy Cinder hercegnek Ratana hercegnő helyett Ellamarát kellett volna választania, amivel természetesen képtelenség egyetérteni. Nagyon kedves és udvarias olvasói levélben megírtam, hogy mennyire téves az elképzelése. 

Brian kuncogott, de én majd felrobbantam. 

- Kedves és udvarias levélben? Makacs, naiv, romantikus feministának nevezett!”

Kitérve az utolsó szóra, mielőtt jobban kitérnék a szereplőkre: imádtam a párhuzamot a könyvbeli fantasy regény, és a szereplők élete között. Mi több, imádtam! Cassandra Clare sorozatai jutottak róla eszembe, aki szintén szívesen alkalmazza ezt a módszert – a Végzet ereklyéiben egy Milton mű, a Pokoli szerkezetekben a Két város regénye, Dickenstől az a könyv, ami meghatározza a cselekményt. Ezek általában többször vannak említve is, és a történetük kicsit összefonódik a CC könyvével – mindezt úgy, hogy mégsem egy ócska másolatnak tűnik, hanem egyedinek és megalapozottnak. Mindenesetre imádom, mikor egy író merít, használ, és formál – mikor tud hozzá alkotni valami újat, kifejezetten szeretem így nyomon követni ahogy inspirálódik.

Szóval… igen, mielőtt megint szabadjára engedtem a gondolataimat, ahelyett, hogy témánál maradtam volna, arról volt szó, hogy mennyire tetszik a párhuzam, az, hogy a Cinder-krónikái hőseivel történtek ugyanúgy megtörténnek a mi valós Cinder hercegünkkel (Brian), és valós Ellamaránkkal, nem is beszélve egy iszonyatos Ratana hercegnőről, aki ez esetben Kylee lenne, és akit bármely pillanatban szívesen pofáncsaptam volna a könyv során. Egy péklapáttal. Egymás után háromszor. Aztán újra. Persze nekem azért végig megvolt egy gyanúm, hogy talán a szíve mélyén – ami persze, lehet nincs is neki – érző lény, akármennyire szívtelen dög módjára is viselkedett legtöbbször, és továbbra is fenntartom, hogy talán bele volt esve Brianbe… de attól még nagyon nem oké, amiket művelt. Mindazonáltal úgy tudtam sajnálni, ahogy Brian olykor beletaposott a lelkébe… talán ha nem lett volna olyan szemét, még esélye is lehetett volna, hogy a srác ne gyűlölje meg. Na jó, persze hogy nem, mert bár a Druida hercegben semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna, Cinder herceg a való életben csakis a szívére szabad hallgasson, és az NEM hercegnőhöz, hanem Ellamara druida papnőhöz vezeti. Egyértelmű.

Ez egy azok közül a dolgok közül, ami miatt Cinder, alias Brian Oliver annyira szerethető. Meg a humora. Meg az egója, ami a plafont verdesi. Meg attól, hogy az, aki. Engem őszintén szólva sokszor zavart az, hogy ennyire nem volt képes kiállni magáért, és megmondani, hogy köp Hollywoodra, és Kyleet-t max akkor látná szívesen, ha csendben feküdne egy koporsóban, de persze értettem, miért nem teszi… De akkor is. Talán túl naiv elképzelés részemről, hogy ha már ilyen tündérmeséről van szó, a herceg igazán helyezhetné a boldogságot a pénz és karrier elé, hogy együtt legyen az igaz szerelmével. Áh… mindegy, hiszen mondtam már, hogy megértem, csak… csak azért kicsit akkor is zavart :D De ennek ellenére is belopta magát a szívembe, és kimondottan élveztem, mikor az ő szemszögéből olvashattam egy ideig tovább a történetet.

„Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…)”

Nem mintha lehetne akár egyetlen rossz szavam Ellamarára. Mert nincs, és amúgy sem lehetne – szerintem rá mindenkinek csak felnézni lehet. Ella az igazi hős aki olvasta, érti, akivel nem veheti fel a versenyt egyetlen LOL sőt, egyetlen YA főszereplőnő sem. Nem az a hős, aki bárkit lenyom vívásban, elsőre eltalálja a karóval egy vámpír szívét, vagy megmenti a világot a pusztulástól, hanem sokkal nagyobb. Mert bárki bármit mond, szerintem mindenki közül magunkkal a legnehezebb megküzdeni, azzal, akik vagyunk, és a saját életünkkel. Ella pedig, mondhatni megjárta a poklot, és mégis talpon maradt. Túlélt egy iszonyú autóbalesetet, amiben az anyja életét vesztette – ő maga pedig egész életére komoly sérüléseket szerzett, a teste több, mint hetven százaléka megégett, a karját, hátát, oldalát, lábát végig csúnya sebhelyek, hegek borítják, járni csoda, hogy képes, és a kezét is épphogy tudja használni. Hetekig mesterséges kómában volt, összesen nyolc hónapig feküdt kórházban és különböző kezeléseken. Ha bárki belegondol, ez már éppen elég lenne, hogy azt mondjuk, megjárta a poklot. Ez már elég. De ugyanolyan fájdalmas megpróbáltatás számára, hogy miután elvesztette az egyetlen embert, aki törődött vele, az apjához és annak családjához költözzön, aki tíz éve szó nélkül elhagyta, és azóta sem kereste. Hogy emberek közé járjon. Beilleszkedjen tőle idegen emberek közé. Szóval nem elég mindaz, amit fizikailag kellett, és kell talán örökké elviselnie, a fájdalom gyógytornán, vagy járás közben, vagy ahol feszül a beültetett bőre. Lelkileg szinte még többel kell szembenézzen. Az anyja elvesztése miatt érzett gyász, a tudat, hogy az apjának nem kellett eléggé, hogy most is csak muszájból vette magához, hogy nem szeretik, megbámulják, összesúgnak a háta mögött. Hogy vagy bántják, amiért nyomorék, vagy pedig szánakoznak felette. És elviselte. Volt, hogy megingott, hogy kiakadt, hogy sírt, és talán igaz hogy sosem volt boldog – mármint addig, amíg nem beszélt újra Cinderrel (miért nem tudok rá Brianként gondolni??), de legalább élt. És tűrt. Tűrte, hogy bár az ő élete egy roncs, mégis a új család érzi magát rosszul, hogy úgy érzik, tönkreteszi a harmóniájukat. Hogy mindenki más volt a sértett, mikor ő szenvedett igazán. Volt pár jelenet, főleg még a könyv első felében, mikor nagyon felhúztak Colemanék… mikor vacsorázni mentek volna, Ella pedig az anyja ruháját vette fel, amiben látszottak a hegei… simán visszaküldték átöltözni, csak mert ők feszengtek a sebhelyek látványától, és közben nem értették meg, ez miért jelentene neki sokat… hogy ha csak jelképesen is, de az ő családja is vele lehetne.

„Azt hajtogatod, ti vagytok a családom, de ez nem igaz. Ha anyu meglátott volna ebben a ruhában, megölel, és azt mondja, hogy milyen büszke rám, milyen bátor vagyok – és nem kér arra, hogy öltözzek át. Megalázó! Anyu nem szégyellt volna. Nem zavarnák a hegek. Nem is foglalkozna vele, mert szeretett. Ő volt a családom.”

Itt azt hittem elsírom magam – többször éreztem ilyet a könyv alatt, de nem szánalom volt, vagy sajnálat, hanem düh. Egyszerűen feldühített, hogy néhányan hogyan viselkedtek Ellával.  Az iskolai bántalmazások… ha Kyleet egy péklapáttal vágtam volna képen, akkor a magánsulis barmok nem is élték volna túl, ha egyszer találkoznak velem agresszivitásom csak úgy virágzik drága könyves karaktereknek hála.

„Figyelmeztetlek, az ilyen főbenjáró vétség büntetése halál, mégpedig húsevő férgek általi halál. […] Lassú, fájdalmas és kínos halál. Rendkívül megalázó. Nem javaslom.”

Szóval ja, eléggé ki tudtam akadni. A húsevő férgek okozta halál nem rossz egynek, de mint Gothic és Alice tanúsíthatják, ha idegesítő vagy éppen ilyen határtalanul gonosz karakterekről van szó, kegyetlenségem nem ismer határokat. Persze van egy másik eset is, ami képviselteti magát a könyvben, ez pedig a megtérő típus, Juliette személyében. A fogadtatás az ő részéről sem volt éppen kedves, viszont nem zárkózott el olyan egyértelműen, mi több, nyitott Ella felé. Elmondta a problémáját – oké, egész korrekt volt, és onnantól egyre javult a helyzet. Ha szükség volt rá, ő volt az, aki kiállt mellette, aki próbált neki segíteni a beilleszkedésben, barátokat talált neki – de szerintem végül ő lett a legjobb barátnője. Jó, Vivian is elég rendes volt, Rob meg pláne, de akkor is, szerintem Juliette tett Elláért a legtöbbet, és nagyon tudtam ezért szeretni. Nem kellett sok idő, hogy Ella mellett úgy érezzem magam, mint valami anyuka, akinek az jelent mindent, hogy a gyerekét megvédje minden rossztól. Egyszerűen úgy érzem, ő egy olyan karakter, akit megilletne a boldogság – az ellenkezőjéből már túl sokat kapott, és én lennék a legboldogabb, ha végre azt olvashatnám, hogy boldog. Megérdemli.

„ – Tudom, tudom – szakított félbe Brian nagy sóhajjal. – Ellamara az igazi hős.”

Alkotóértékelés: 5/5

Kelly Oram azt kell mondjam, csodákat művel. Nem a szó fantasys értemében – nincs szó boszorkányokról, varázspálcákról, igéző tekintetű vámpírokról, se démonokról, mégis úgy érzem, hogy csodákra képes. Eddig kettő könyvét olvastam, és mindkettő után ezt éreztem. Nem akarja megváltani a világot – mindkettő történet alapja egészen egyszerű és hétköznapi, de amit igazán szeretek benne, az az, hogy nem elégszik meg ennyivel, hanem belead mindent, amit bele tud, hogy sablonból egyedi történetet varázsoljon – és sikerül is neki. Csak azt tudom remélni, hogy jó sok könyvet ír még – meg persze azt, hogy lefordítják őket, hogy én is olvashassam.

Kedvenc karakterek:

Ellamara teljesen egyértelmű – olyan erős, olyan kitartó, hogy mindenki jobban teszi, ha felnéz rá – én legalábbis biztosan felnézek rá. Cinder szintén annyira alap, hiszen ő Cinder, akarom mondani Brian Oliver – és elképesztően kedves, figyelmes és… édes. Rajtuk kívül pedig elég gyorsan megkedveltem Juliette-et, mint a kedvesebbik mostohatestvért, és persze Robot, mert imádtam az önzetlenségét, ahogy kiállt Ella, és az ő döntései mellett, és még akkor is támogatta, mikor az ellenkezett az ő személyes érdekeivel. Lemondott a szerelemről és beletörődött a barátságba, csak hogy Ella boldog legyen, és ez rém rendes volt tőle, azonnal belopta magát a szívembe.

Kedvenc részek:

Hjaaaaj. Szögezzük le a szokásosat – szinte már nincs is rá szükség, hogy elmondjam, megszoktátok már szerintem, hogy ennél a résznél rendszerint eláll egy percre a szavam, aztán jellemzően mentegetőzésbe fogok emiatt –, ennek a könyvnek minden oldalát, mondatát, betűjét egyaránt imádtam. DE! De egyszer konkrétan éreztem, hogy „ezt be kell tennem a kedvencekhez”, mintha egy hang suttogta volna a fejemben nem vagyok skizo, köszi szépen, és ha belegondolok, azt a részt iszonyatosan tudtam élvezni: mikor Cinder és Ella először találkoztak egymással a FantasyCon-on. Bírtam, hogy Ellát mennyire nem tudta megrémíteni, hogy egy híres filmsztárral áll szemben: ugyanúgy beszólt a nyálas dumája miatt, szemtől szembe azt feltételezte, hogy hiába játssza a főszerepet a filmben, az alapjául szolgáló könyvet nem is olvasta, és simán vitatkozni kezdett vele a karakterek fontosságáról és hősiességéről. És tetszett, ahogy Brian bene volt a játékban, és közben rájött, milyen helyzet alakult ki. Jaj, olyan édesek voltak :D

Kedvenc idézetek:

„A tündérmesékkel az a gond, hogy rendszerint valamilyen rettenetes nagy bajjal kezdődnek. Értem én, hogy mi az oka. Senki nem kedveli az elkényeztetett hősnőket. Az igazi hősöknek próbákat kell kiállniuk – a tapasztalan erősebb egyéniséggé formálja őket, ettől válnak sebezhetővé és szerethetővé. Szóval van ennek az elképzelésnek értelme, de mégis szívás, főleg, ha te vagy az a bizonyos hősnő.”

***

„Hogy micsoda? Az én fantasykért rajongó kis könyvmolyom egy sportolóval? Ez nagyon nem oké.”

***

 - Cinder? – Úristen, de borzasztó a hangom.

 - Ellamara! Te vagy az? Az én szépséges, bölcs, titokzatos papnőm a Birodalomból! Végre beszélhetünk.

 - Atyaég, milyen szexi a hangod!”

***

„– Atyaég, milyen jó nevetni! Tényleg pocsék napom volt. Kösz, hogy rávettél a telefonálásra. Alig bírom elhinni, hogy végre beszélgetünk. Mindig kíváncsi voltam, milyen lehet a hangod.

– Én is. Egyszer a Google-on meg is néztem egy videót a bostoniak akcentusáról.

Megint nevettem.

– Ne már! Nem hiszem.

– De, komolyan. És nem okoztál csalódást. Mondd megint, hogy „autó”!

– Majom! – Azután csak beadtam a derekam: – Autó.

„Ótó” lett belőle, Cinder meg nevetett.

– Imádom! – közölte.”

Borító: 5/1

Csak egy kérdésem lenne: Miért? Miért nem képes a kiadó normális borítókat keríteni a LOL sorozat köteteinek? Tudom, nem szép általánosítás ez, mármint tekintve, hogy legutóbbi próbálkozásuk a Lángra lobbant nyárral (értékelés | nyereményjáték) éppenséggel különösen szép lett, erre viszont még a minimum 1 pontot is úgy sajnálom megadni… Annyira sajnálom, mikor egy sokcsillagos könyvnek le kell húzzam a borítóját – alapból, ha egy könyvet imádok, gyűlölök vele kapcsolatban felhozni bármilyen negatívumot, de most úgy érzem muszáj, mert ez egész egyszerűen ocsmány. Minden egyszerűen csak oda lett pottyantva a háttérre, a jegy, a telefonok… ízléstelenül fest. Sajnálom, de ez van.

„-Ella – kezdte Vivian –, az igazi szépség belülről fakad. Ha szépnek érzed magad, akkor a külsődtől függetlenül szépnek fognak látni.”

Pontozás: 5/5*

Annyira kevésnek érzem még a csillagozott öt pontot is, hogy kifejezzem, mennyire megszerettem ezt a történetet! Kelly Oram megadta, amire vágytam – megint egy olyan sztorit hozott, ami kiemelkedik a többi hasonló közül, megvan benne annyi egyediség, amitől jobban tudom szeretni, mint húsz másik szerelmes történetet, amit egy hétköznapi lányról és egy sztárról írtak. Tetszett, hogy az alap, amire építkezett, nem vette át az uralmat a könyv felett, csak az maradt, ami hivatott lenni – egy alap. Amit pedig az írónő kihozott belőle, az messze túlmutatott egy lineáris kis tündérmesén – ha kellett, komoly volt, ha kellett, akkor humoros, de mindenképpen elragadóan érzelmes, olykor fájdalmas, olykor pedig édes. Persze továbbra is tündérmese maradt, de a nagy különbség az, hogy azzal, amit Kelly Oram hozzá tett, képes volt elérni, hogy míg az igazi Hamupipőkét egyáltalán nem kedvelem, ez a könyv, ez a történet, szőröstül-bőröstül a kedvencem legyen. Ja, és most még meg kell jegyezzem zárójelben, hogy az eddig csupán jelölt Kelly Oram most már hivatalosan is ott van a kedvenc szerzőim között – lenyűgözött. Megint. Sokszor újraolvasós lesz, úgy érzem.

„ – Mit szólnátok ahhoz, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak?”