Szurovecz Kitti - A kisemmizett angyal

„Amióta itt vagyok, nem először érzem úgy, hogy kiszállok a testemből, eltávolodom, és egyszeriben kívülről szemlélem az életemet, mintha egy moziban ülnék. Ez nem velem történik. Ilyen csak mással eshet meg. Ez nem én vagyok: nem az én hajam, nem az én kezem, nem az én térdem. Valaki más teste. Ha én is benne vagyok, akkor nem élhetem túl.”

Eredeti cím: A kisemmizett angyal

Oldalszám: 328

Megjelenés: 2018

Kiadó: Athenaeum

Ár: 3699 –

A tizenhat éves Mia, a Nyírségből származó szegény lány prostitúcióra kényszerül. Panka, a jómódú budai vállalkozók hasonló korú lánya emberkereskedők karmai közé kerül. A két lány közös kálváriája egy nyolcadik kerületi garzonban kezdődik. A rabságban mély barátság szövődik közöttük, Mia el is határozza, hogy megszökteti Pankát, még mielőtt elvinnék őt külföldre. Az események azonban nem várt fordulatot vesznek, így Mia hamarosan az üldözöttek listájára kerül.

Szurovecz Kitti izgalmas, megdöbbentő története bár fikció, megtörtént eseményeken alapul. Vajon milyen a hazai emberkereskedelem és a szervezett prostitúció? Honnan szerzik be a lányokat? Milyen esélye van egy nagyon szegény és egy tehetős fiatalkorúnak ugyanolyan körülmények között? Mi történik, ha megromlik az egészségük, vagy felmerül egy váratlan probléma? Van bármiféle kiút? Ki lehet szállni? Ki segíthet?

Bevallom, még híre-hamva sem volt Kitti új könyvének, mikor képzeletben már kívánságlistáztam is: tavaly, még A sokszívű által ismerkedtem meg a munkásságával, és ott jól az eszembe véstem, hogy olyan írónőről beszélünk, akire továbbra is megéri majd odafigyelnem. Most azonban, betonkemény 300 oldallal a hátam mögött kiegészíteném a korábbi gondolataim, ugyanis nem csak nekem lenne fontos odafigyelni: A kisemmizett angyalt úgy érzem, nem is lehet elég emberhez eljuttatni.

A történet a szerző korábbi műveihez híven tabukat döntöget, s nem fél kimondani sok olyan dolgot, amiről nem szívesen beszélünk – azonban ezúttal nem csupán kellemetlenségeket tár föl, sokkal inkább letaglóz és megrendít a mondanivalójával. Sötét világba kalauzol – vagy ha pontosabbak akarunk lenni, bemutatja egy igazán sötét oldalát annak a világnak, amelyben élünk. Amely mellett sokan talán nap mint nap elmegyünk, és nem is tudjuk, hogy létezik, hogy olyan méreteket ölt, mint azt a kötet 300 oldala bizonyítja, ami titokban pedig igenis ott lappang a nagyvárosok alvilágában, és nulla-huszonnégyes fenyegetést jelent a fiatal lányok és nők számára.

Amúgy sem ritka gondolat ez, de olvasás közben különösen sokszor felvetődött bennem, hogy mekkora istentelen nagy kicseszés nőként élni ebben a világban – és ezt most igazán nem panaszkodásképpen, inkább csak mint tényt jegyezném meg. Mert mint a történet rámutat, minden mindegy: szegény vagy, vagy gazdag, nagyvárosi vagy vidéki, szép, vagy kevésbé, van, aki vigyázzon rád, vagy magadra vagy utalva… minden mindegy, a nemedet leszámítva. Mert akárki legyél, nőként örökké veszélynek leszel kitéve. A női olvasóim nagy részének szerintem megvan az az érzés, mikor sötétedés után az utcán sétálva nem érzi magát ezer százalékosan biztonságban… ami szomorú, de az a helyzet, hogy szörnyek nem csupán a sötétben vadásznak. Nappali fénynél is akad, aki visszaél a ténnyel, hogy a nők a „gyengébbik nem”. Utálom ezt a kifejezést, de most semmi sem állja meg jobban a helyét.

Ténylegesen rátérve könyvünkre, Kitti ezúttal éppen nemünknek ezen kiszolgáltatottságát ragadta meg, s fájdalmas, húsbavágóan életszerű képet festett az olvasók elé a hazai prostitúcióról. Főszereplőink a 16 éves Panna és Mia – a két lány maximálisan különböző életkörülményekből esett az emberrablás és prostitúció csapdájába: előbbi rosszkor volt rossz helyen, míg az utóbbi a családját akarta segíteni, s tudatos döntést hozott ennek érdekében. Az ő váltott szemszögükön keresztül figyelhetjük meg, hogyan hat a megtapasztalt lélekölés két eltérően gondolkodó, eltérő érzelmi stabilitású érintettre, ugyanakkor különbözőségük a téma széleskörűbb  bemutatása mellett más célt is szolgálhat, elvégre annak bizonyítéka, hogy a leírt szörnyűségek bárkivel megtörténhetnek.

A fejezetenként történő stílus- és hangnemváltások, a pontos leírások, a hangulatkeltés, a megjelenített érzelmek és tények egyaránt Szurovecz Kitti hiteles regény írásához szükséges, és jól elsajátított háttértudását, eredményes kutatómunkáját dicsérik. Miután még tabuk között is kiváltképp kényes témáról beszélünk, az írónőnek értelemszerűen nehéz lehetett ajtókat nyitni a szükséges információk megszerzésére, így nagy kitartással járhatott utána a leírtaknak – mi azonban csak az eredményt látjuk, onnan pedig csupán annyira következtethetünk vissza, hogy igenis jól végezte a munkáját. A kisemmizett angyal ugyanis érzékletes – olykor talán az átlagember lelkületének túlságosan is érzékletes – képet festett minden nehézségről, amit átélhetnek ezek a nehéz helyzetű lányok.

Mert végül is messze több van a történetben a prostitúciónál – bár ez már önmagában is bőven elég témát adhatna egy igazi gyomorszájon vágós regényhez. Panna elrablása, s a fogságban élő Mia megismerése csupán egy kiindulópont, ahol különböző szálak összefutnak vagy épp szerteágaznak. Panna példáján keresztül megfigyelhetjük egy család szétesését, s ennek a gyerekekre gyakorolt hatását, míg a szegénysorból érkezett Mia helyzete is komoly gondolkodásra ad okot, például a Stockholm-szindrómáról, vagy a szegénységről. A kötet emellett betekintést nyújt az állami gondozásban lévő fiatalok helyzetébe is, mégpedig elég szélsőséges eseteken keresztül… amit bevallom, nehezen bírt a gyomrom. Sok megrázó dolgot olvastam, ez a könyv pedig aztán úgy szórja elénk a szörnyűségeket, mint a cukorkát, erőszak, fogság, prostitúcióra kényszerítés, emberrablás… de számomra a legmegrázóbb élményt a nevelőotthonban játszódó jelenetek okozták. Ebbe nem is másznék bele bővebben – a szívem mélyén úgy érzem, aki nekivág a könyvnek, jobb lenne erre felkészülnie, ugyanakkor tartózkodnék a spoilerektől is. Aki odaér, majd meglátja és megérti, miről is beszélek.

A történet állandó hullámzásban a zajlik: fordulatok és nyugvópontok váltják egymást, méghozzá kiszámíthatatlan módon. Bevallom, azon túl, amit a fülszövegből megtudhattunk, nemigen gyanítottam bármit is a következő történésekből. Agyaltam, ötleteltem és kombináltam megállás nélkül, de sosem tudtam egyszerre lépni Kittivel, képtelenségnek tűnt előre megjósolni, mit lép legközelebb, milyen helyzetekbe kényszeríti a karaktereit – s azt is, hogy azok hogyan reagálnak majd rá.

Mint azt már több ízben is említettem, főszereplőink nem is különbözhetnének egymástól jobban, s így ugyanarra a helyzetre kétféle módon reagáló személyiségtípust ábrázolnak. Mia egy nyírségi faluból származó szegény cigánylány, fogvatartóihoz pedig úgy-ahogy önszántából szegődött, miután nem sok más kiutat látott az éhezésből. Döntésével egyaránt segített a családján és önmagán, így a dologba belenyugodva, viszonylag békésen viselte a helyzetét. Nappal mintegy burkában a tudatlanságnak, teljesen kizárva fejben mindent, ami az éjszaka leple alatt történik – ilyenkor bezártságától eltekintve szinte átlagos életet élt, főzött, olvasott, takarított… még álmodozni is jutott ideje. Ellenben problémát jeleztek különös helyzetéhez fűződő érzelmei: a falusi szegénységhez képest még a prostituált fogolyként töltött napokat is kiváltságként élte meg, a budapesti emeleti lakásban töltött idő pedig egyre betegesebbé, torzabbá formálta az emberekkel való viszonyát, átértékelte benne a szeretet s a törődés fogalmát, így kezdhetett egyre gyengédebb érzelmeket táplálni futtatója, Burek iránt.

Panka vele szemben luxusból érkezett, és annak megfelelően is viselkedett – pontosabban egy elkényeztetett nagyvárosi kis libaként. Olyan lányként, aki megszokta, hogy az élete tökéletes, ezért az első adandó nehézség alkalmával beüt nála a tragédia, nem beszél a szüleivel, egyszerűen csak lelép az aktuális pasijához – ami mint utólag kiderül, majdhogynem végzetes döntésnek bizonyul… Ugyanakkor a lány heves természete amellett, hogy eleinte kifejezetten antipatikus karakterré teszi őt, végül meg is menti azt hiszem. Mivel ő szerető, támogató környezetből érkezett, így sokkal indulatosabban reagálja le a vele történt embertelenségeket, s Miánál jóval nagyobb lendülettel áll neki megtervezni a szökését.

Fogság, menekülés, tervek, kelepcék… a történet végén azonban meglátszik az a bizonyos fény az alagút végén: a sok szörnyűséget, amit szereplőinkkel együtt elszenvedtünk ez alatt a 300 oldal alatt, egy percig felülírja az a reményteliség, ami az epilógusból sugárzik, ez pedig kellemes utóérzést hagy az emberben, miután letette a könyvet.

Összességében elmondhatom, hogy egyáltalán nem könnyű olvasmányról beszélünk, mégis úgy érzem, megéri kézbevenni, forgatni, belemerülni, és gondolkodni róla. Kitti stílusa még mindig kiforrott, ugyanakkor rugalmas arra nézve, hogy a körülmények éppen mit kívánnak tőle – így tudta például jól előadni Panka fiatalos, szlenges nyelvhasználatát és Mia nyírségi tájszólását is –, a történetvezetése izgalmas, váratlan, a témaválasztás pedig… azt hiszem nem túlzok azzal, hogy elsőosztályú. Bár az írónő Könyvmolyképzős könyveit egyáltalán nem ismerem, az Athenaeumos korszakát már figyelemmel követem egy ideje, és imádom a különleges témákat, amelyeket a középpontba emel – elvégre a borderline, a poliamoria, a prostitúció mind olyan témakörök, amelyekkel nem vagyunk kellően tisztában, mégpedig azért, mert nem divat róluk beszélni. Mindent egybevéve tehát Szurovecz Kitti tabukat döntöget – és kiválóan teszi, ráadásul. Öröm volt ismét tőle olvasni, s titeket is csak erre tudlak buzdítani.

Kedvenc karakterek:

Úgy állnak a dolgok, hogy főszereplőinket leszámítva nagyrészt csak negatív karakterek tűntek fel a történet során, ami elég szomorú – de részemről az is eléggé az, hogy még Mia és Panka sem lettek a kedvenceim. Ez nem minősítené sem őket, sem a könyvet, egyszerűen csak nem kerültek hozzám elég közel, minden bennük rejlő szépség ellenére sem. Panka apukáját viszont a regény vége felé komolyan sikerült megkedvelnem – tudjátok, hogy gyengéim a jó apafigurák.

Kedvenc részek:

Nehéz kedvenc részről beszélni, mikor egyszer ilyen kemény témáról beszélünk… talán az egyetlen elfogadható, és részemről is a legigazabb választás az epilógus. Mert tudjuk, nyilván mind tudjuk, hogy a prostitúcióba kényszerült lányok ritkán találják meg a happy endjüket, de ez úgy kellett Mia és Panka történetének a végére, mint egy korty levegő a tüdőnek. Hogy az olvasóban hagyjon némi reményt. Tetszett a végkifejlet, hogy a lányok élete merre haladt tovább, hogyan küzdöttek meg a múlttal, s fordították jóra azt, ami márpedig csak átok lehet.

Kedvenc idézetek:

„Ki dönt arról, hogy hova születünk? Hogy milyen a bőrünk színe? Hogy mit kapunk azoktól, akik a sors jószándéka vagy bosszúja miatt a szüleink lesznek? Az élet kurvára igazságtalan.”

***

„Nehéz olyan problémát megoldani, amelyek a létezését sem ismerjük el.”

***

„Lenémítom a telefonom, kiülök a teraszra és olvasni kezdem a tananyagot. Eszembe jut, hogy az elrablásom délutánján is éppen történelmet tanultam. Ebből elég! Nem félhetek, nem köthetek össze az életben mindent azzal, ami velem korábban történt. Akkor soha többé nem viselhetem lófarokban a hajam, csak mert aznap is fel volt kötve? Vagy soha többé nem leszek szerelmes, csak mert ezek után minden fiú gyanúsnak és veszélyesnek tűnik majd?”

***

„A szabad akarat a középosztály és a felső tízezer kiváltsága. Az alatt nem lehet ilyesmiről beszélni…”

Borító: 5/4

A koncepció szerelem volt első látásra – elkapott a borító ezzel a harmonikus, mégis borongós érzést keltő képpel, azzal, ahogy a tócsában ázó gyönyörű kis virágfülbevaló párhuzamba állítható a történet valódi kisemmizett angyalával, aki a tiszta lelke ellenére a legmocskosabb alvilágba kényszerült. Minden csodaszép… mégis, egyvalami szúrta a szemem, nem azért, mert csúnya, talán inkább azért, mert különös, s az én szememben kevésbé odaillő: ez pedig a betűstílus. Kicsit olyan, mint egy hatéves krétavonásai – nem mondom, hogy nincs meg a bája, de kevéssé tudom összeegyeztetni a témával.

Pontozás: 5/5

Szurovecz Kitti elsöprő egy jelenség: A kisemmizett angyalt valamiféle bombaként dobta be a magyar könyvpiacra, mintegy jelzésül és emlékeztetőül mindannyiunk számára, hogy igenis érdemes figyelemmel kísérnünk a munkásságát. Már meg sem lepődtem azon az alaposságon és hitelességen, amellyel az ezúttal választott témáját – a kiskorúk prostitúcióját – kezelte, ellenben így is teljesen lenyűgözött és magával ragadott, s a természeténél fogva nyilván kellően le is sújtott. Az írónő sötét világot tár elénk, Pest egy olyan oldalát, amelyet ugyan nem látunk minden nap, ennek ellenére létezik – s közvetlen veszélyeinek bárki áldozatául eshet, mint azt főszereplő párosunk bizonyítja. Akár szegény, akár gazdag. Akár vidéki faluban, akár a főváros elit negyedében él. Akár szerető család várja otthon, akár teljes káosz. Könyvünk során mindkettőre láthatunk példát, végigkövethetjük e két homlokegyenest eltérő hátterű fiatal lány, Panna és Mia történetét a kényszerű prostitúció, a nyomor és erőszak világában, egészen addig, míg az így generált sötétségből a szerencsének hála kiléphetnek a fényre. A kisemmizett angyal ütős, tabukat döntögető témájával, összetett karaktereivel, hitelességével és stílusával levett a lábamról – és érzem, hogy még sok olvasót le fog a jövőben is.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

Szurovecz Kitti ezúttal is hatalmas hangsúlyt fektetett a témaválasztásra, arra, hogy A kisemmizett angyal tudjon újat mondani, én elgondolkodtasson olyan dolgokon, amelyekről nem szokás beszélni. A turné során minden állomáson találtok majd egy idézetet: a feladatotok az lenne, hogy írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő sorába, hogy mi a címe a könyvnek, amelyből származik, valamint milyen tabutémát boncolgat az adott mű. A helyesen válaszolók között a regény egy példánya kerül kisorsolásra.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

„A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.”

Állomáslista

10. 15. Never Let Me Go

10. 17. Szofisztikált Macska

10. 19. Könyv és más

10. 21. Szembetűnő

10. 23. Ambivalentina

a Rafflecopter giveaway

Nő pánikban | R. Kelényi Angelika - Az agyam eldobom

„A szédülést ki kell használni. Mások isznak, hogy elérjék ezt az állapotot. A pánikosoknak ingyen van.”

Eredeti cím: Az agyam eldobom!

Oldalszám: eredeti: 192; bővített: 280

Megjelenés: eredeti: 2014; bővített: 2017

Kiadó: Figyelem Kiadó

Ár: 3499 –

Betegséget humorral kezelni

Képes-e az ember egy kemény, embert próbáló pszichés nyavalya kellős közepén kinevetni saját magát?

R. Kelényi Angelika szerint igen, sőt, neki a gyógyulásban is segített, hogy öniróniával szemlélte saját problémáját. Pedig nem volt könnyű dolga.

Pánikbetegségének felbukkanása előtt nemcsak bírta a tömeget, de kereste is; kifejezetten boltkóros volt, a legsűrűbb szórakozóhelyeket kedvelte, és sosem mondott nemet a mozira, színházra. Aztán egyik percről a másikra mindettől félelem kerítette hatalmába.

Ezt a naplót saját tapasztalatai alapján jegyezte le, önsajnálat nélkül, nyersen, fanyar humorral.

Az agyam eldobom R. KELÉNYI ANGELIKA Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt író első könyve volt. A napló új ruhát kapott, és tartalma is jócskán kibővült valós, humoros, néha megdöbbentő részletekkel. Az új kiadással az olvasók a szerző életének egy meghatározó szeletét vehetik a kezükbe.

Nem egészen jutok szóhoz, szóval az értékelés érdemi részét megelőzően következzen egy tipikus Virágos történet. Ugyan, ne higgyétek, hogy az újdonság erejétől vagyok letaglózva – ezért egyszerűen csak Angelika remek stílusa a felelős –, ugyanis immár másodjára olvastam az írónő bemutatkozó regényének bővített kiadását. Töredelmesen bevallom, hogy első olvasás utáni lelkesedésem ide vagy oda, kemény időket éltünk akkoriban… olyan időket, mikor sok dokumentumot mentettem el „értékelés lesz” címszó alatt, és nagyjából ugyanannyit hagytam ilyen fájdalmas-félbehagyott állapotban. Azóta azonban sikerült magam egész jól összeszednem e téren, ezért úgy döntöttem, az agyam kényszerű megerőltetése és a másfél éves olvasási emlékeim felidézése helyett rászánok egy éjszakát Az agyam eldobom második olvasására – ártani elvégre nem árthat, ugye. Sőt. Ha lehetséges, másodjára talán még nagyobb élményt nyújtott a kötet: mindenesetre sokat dobott rajta, hogy immár a teljes elbeszélést, minden monológot Angelika hangján hallottam a fejemben, épp mint mikor ott ültem az író-olvasó találkozóján, s hallgattam amint az életéről, könyveiről mesél. Csak ezúttal kicsit hosszabban… de gondolhatjátok, hogy ezt egyáltalán nem bántam.

Amúgy nincs nagy sztorim. Anno nem úgy találtam rá a könyvre, mint az írónő közeli ismerőse, még csak nem is ismertem Angelikát. Nem a hype miatt botlottam belé, nem arról van szó, hogy addig folyt volna a sztori a csapból is, amíg már nekem is muszáj volt belekóstolnom. Elsőre nem is a témája vonzott – másodjára ellenben kifejezetten érdekelt már az is –, vagy az, hogy esetleg sorsközösséget vállalnék az írónővel, mert erről szó sincs. Szégyen vagy sem, az első perctől kezdve, hogy a véletlen (meg a kiadó akkori pr vezetője :D) az utamba sodorta a kötetet, engem a színtiszta kíváncsiság hajtott afelé, hogy megszerezzem és elolvassam – na meg az egyszerű tény, miszerint R. Kelényi Angelika az Álomgyár legsikeresebb szerzőinek egyike, én pedig továbbra is szégyenletesen le voltam maradva, már ami a munkásságát illeti. Úgy éreztem, megértem az első könyvemre Angelikától – most pedig, túl egy újrázáson úgy érzem, ide nekem a következőt!

Kapásból nem egy dolog akad, amiről beszélhetnék,  nem egy aspektus, amelyből közelítve megállapíthatom és bebizonyíthatom nektek, hogy csillagos ötös olvasmányról beszélünk, mert egy értékeléskor a két legfontosabb kérdés a „mit?” és a „hogyan”, a válaszok pedig mindkettőre kimaxolják a pozitivitás fogalmát, ha erről a könyvről van szó.

Az első dolog, ami megragadja a figyelmet már az első fejezet, mit első fejezet, már a szerzői előszó első oldalán, az Angelika végtelenül közvetlen és barátságos stílusa, az a bátor egyediség amivel az olvasóihoz szól. Valami hihetetlen humorral és öniróniával, de ami még fontosabb, lendületesen és őszintén. Semmi sem volt így könnyebb, mint percek alatt közel érezni magunkhoz a történetet, s az írónő igaz történetének sodrásába kerülni, átérezni az őt gyötrő problémákat, akár osztozunk bennük, akár nem.

Én személy szerint nem vagyok érintett, ha pánikbetegségről van szó – persze velem is fordult már elő hasonló, volt hogy fulladtam, nem kaptam levegőt, rázott a hideg majd levert a víz, hányinger és szédülés gyötört, de jobbára egyszeri-kétszeri alkalomról beszélhetek csupán. Félelmetes volt, s ez talán segített, hogy komolyabban tekintsek a kötet tartalmára: elvégre ez egyszer is elég szívás, s rémisztő belegondolni, hogy valaki a nap túlnyomó részében hasonló tünetekkel él, s a mindennapi tevékenységeinek hű kísérője a fenti tünetegyüttes, vagy éppen más zavaró tényezők.

Nem akarok megint belefolyni a pszichés eredetű betegségek társadalmi megítélésébe, elvégre ugyanezt megtettem nemrég a Hullámvasútonc. kötet értékeléskor, azonban ismét felvetődött bennem annyi de annyi gondolat a témában… Elvégre ahogy azt az írónő is megfogalmazta a történet során, míg a náthát például mindenki elismeri, addig a pánikbetegség megmarad a közvéleményben holmi mondvacsinált problémának. Hisztinek meg parának, és még istentudja milyen szintre bagatellizálják, mindenesetre tény, hogy társadalmunk továbbra sem tud mit kezdeni olyan dolgokkal, amelyeket nem ért és érez át száz százalékosan. A könyv során felbukkanó egy-egy karakter is díszes példája annak, hogy aki nem ment még keresztül pánikrohamon, egyszerűen képtelen átérezni, mit is élhet át a beteg. S ezt alapul véve talán hajlamosabbak is az egészet csupán őrültségnek vélni.

Ilyen megítélés mellett minden pszichés betegséggel küzdőnek fel van adva a lecke, mégis hogyan kezelje a problémáit – nem elég maga a temérdek zavaró, akadályozó tünet, a betegnek még valahogy be kéne lőnie a pánik, önmaga és a családja, ismerősei kapcsolatrendszerét is, avagy azt, mit, merre és hogyan kommunikáljon, hogy ne tartsák egészen gyagyásnak. Sajnálatos módon ez stresszforrás, holott jól tudjuk, hogyan képes enyhíteni egy-egy gondot már csak a nevezett teher megosztása, s a visszacsatolásként kapott támogatás, elfogadás is.

Éppen ezért érzem példásnak azt, ahogy az írónő mindezt félretette. Mert átélte a betegséget, megélte, legfőképp pedig túlélte… és ebből nem csinált titkot. A naplóbejegyzéseivel egyaránt segített önmagán, majd a megjelenés után másokon is: a hasonló gondokkal küzdőknek vigaszt s támogatást nyújtott, a maradéknak pedig betekintést egy pánikbeteg ember mindennapjaiba és gondolatvilágába, mégpedig a kezdetektől egészen a gyógyulásig, megmutatva mindent. Az első gyanakvó gondolatokat, az egyre gigantikusabb méreteket öltő hipochodriát, s az érzést, ami elfog egy pánikbeteg embert a tömegközlekedésen, egy bevásárlóközpontban, a munkahelyén, de akár otthon, a vécén ülve is. Végül pedig azt, mikor már nem a betegség irányít, hanem a beteg – avagy a gyógyulást, legalábbis szerencsés esetben.

Becsülöm a szerzőt, mert kemény volt, kitartott, küzdött és végül nyert: nem hagyta, hogy maga alá gyűrje a pánik, ez az alaktalan, testtelen kis szörny. Becsülöm, mert a saját tapasztalataiból végül a lehető legtöbbet hozta ki. Becsülöm, mert megírta a történetét, s ezzel minden bizonnyal sokak számára segítséget nyújtott, de talán a legjobban azért becsülöm, mert végigkövetve ezt a 280 oldalt nem tudtam nem arra gondolni, mekkora erőt kell magán vegyen az ember, hogy így kitárulkozzon, hogy ország-világ előtt felfedje az életének egy ilyen nehéz szakaszát. Nem lehetett egyszerű, de úgy érzem, Az agyam eldobom nélkül kevesebb lenne a magyar könyvpiac – ilyen őszinte, valós történetekre pedig szükségünk van. A pánikbetegségről beszélnünk kell, tudnunk kell, ugyanis igenis létező probléma, ha pedig már így állunk, a lehető leghitelesebb módja ennek ha az egész sztorit olyasvalaki szájából hallhatjuk, aki maga is elég sok bokszmeccset játszott végig a parával, rémülettel, hipochondriával – s nemcsak állta a pánikbetegség valamennyi kezének-lábának ütését, de egymaga fel is vette vele a harcot.

Egy szó mint száz, én tényleg eldobtam az agyam, először, másodszor, s lefogadom, hogy így lesz ez valamennyi alkalommal, mikor még lekerül a polcomról Angelika könyve. A téma foglalkoztat, s sosem sajnálom rá szánni az időmet, az írónő stílusa pedig örökzöld és imádnivaló, akárcsak a fejezet eleji bölcsességek, így pedig még egy komoly témát is képes volt mindenki számára emészthetővé szelídíteni, mi több, egyszerre alkotni valami elgondolkodtatót és szórakoztatót. Számomra ilyen egy ideális könyv!

Kedvenc részek:

E könyv esetében kissé nehéz erre a kérdésre jó választ adni nem véletlenül maradt ki a Kedvenc karakterek rész sem, mert egyszerűen nem tűnik helyesnek kedvencként emlegetni bármit is egy történetből, amely valaki betegségét kvázi szenvedését dolgozza fel. Mégis, túl azon, hogy az egész könyvet nagyon is szerettem, van valami, amit ki tudnék emelni, ez pedig a fejezetek, napok elején lévő frappáns kis mottó. Mind olyan humoros, szerencsesütibe illő életbölcsesség, amit legszívesebben egytől egyik kiidézgetnék nektek a következő pontban… de nyugi, csak a felét fogom :D. Nem nagy titok, hogy a lapok közül kilógó millió pink post itnek kábé a fele ezeket jelöli.

Kedvenc idézetek:

„Sokszor érzi úgy az ember, hogy megszabadulna a megszokott rossztól, de nem dobja ki, mert attól fél, nélküle még rosszabb lesz. Aztán amikor mégis megteszi, rájön, hogy nem is hiányzik.”

***

„Figyeld meg, hogy vészhelyzetben mire vagy képes. Erre akkor is képes vagy, ha nincs vészhelyzet!”

***

„Mondtam neki, hogy ájulós vagyok, lehet, hogy leborulok a székről.

Erre nagyon szigorúan rám nézett, és így szólt:

– Nálunk csak a férfiak ájulnak!

Persze, hogy nem ájultam el. Egy ilyen mondat után ki merne?”

***

„Soha ne unatkozz, mert az unalom a hülye gondolatok táptalaja.”

***

„Nekem is meg kellett tapasztalnom, hogy a náthát mindenki betegségnek tartja, viszont ha pszichés eredetű nyavalyája van az embernek, akkor simán csak bolondnak nézik.”

Borító: 5/4

Sokáig nem tudtam, mit is gondoljak Az agyam eldobom borítójáról… de az összkép egy picit minden egyszerre. Mert passzol, és illeszkedik a történethez, ugyanakkor félek, hogy a vidám, csajos beütésével félrevezetően hat, hiszen nem tükrözi kellően, milyen komoly téma lapul alatta. Nehéz döntésre jutni ilyen ambivalens érzésekkel, végső soron azonban mégis örülök, hogy ilyen borítóval tudhatom a könyvet a polcomon: talán nem tökéletes, de már ennek ellenére sem cserélném le.

Pontozás: 5/5

Angelika története furcsa kettősséget ébresztett bennem: egyszerre akartam tovább és tovább nyújtani, meghosszabbítani a lapokat, hogy tartson még az élmény amit az olvasás okoz, ugyanakkor mégis arra kellett gondolnom, bár ne történtek volna meg vele a leírtak, s így a könyv se született volna meg. Viszont ami megtörtént, megtörtént, akármilyen nagy klisé is ez, az írónő pedig megtette azt, amit sokan nem tudnának a helyzetében: beintett a pániknak, és kihozta belőle a legtöbbet, amit ki lehetett, hogy betegsége és gyógyulása e könyv formájában ajándék legyen mindenki számára, aki hasonló problémákkal küzd, s azoknak a szerencséseknek is, akik nem. Lépésről lépésre, az első jelektől kezdve örökítette meg a folyamatot, félrebeszélés nélkül, a pánikbetegség minden oldalát és szenvedését bemutatva – mindezt viszont lehengerlő humorral, kissé keserű öniróniával fűszerezve, amiért azt hiszem nem is lehetne hálásabb az olvasóközönség. Köszönjük!

Köszönöm az Álomgyár Kiadónak a recenziós példány, Angelikának pedig a kitartását, s hogy megírta ezt a könyvet! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Élet bipoláris zavarral | Dr. Belső Nóra - Hullámvasúton

„Ám élnek köztünk olyanok is, akiket a hullámhegyek olyan magasságokba emelnek, ahonnan elkerülhetetlen a hatalmas, fájdalmas zuhanás. Az ő életük folyamatos hullámvasút, sosem tudják, hogy éppen mélység vagy magasság következik-e, miközben a röpke nyugodt pillanatokban kevés idő jut a megpihenésre, regenerálódásra.”

Eredeti cím: Hullámvasúton: élet bipoláris zavarral

Sorozat: A terapeuta esetei

Oldalszám: 184

Megjelenés: 2018

Kiadó: HVG könyvek

Ár: 2500 –

Lehet-e bipoláris zavarral normális életet élni?

A 22 éves Emma esete „szokványos”, de élete, mint minden bipoláris zavarral küzdő páciensé, tele van szokatlan észlelésekkel, történésekkel. Sem ő, sem a családja nem érzi, hol van a határ, ahol segítséget kell kérnie. A lehetséges tragédia közelsége azonban felnyitja a szemét, és elmegy terápiába. A könyvből megismerhetjük a bipoláris zavart, a pszichiátriai terápiás munka lépéseit és az orvos gondolkodását is.

Nem tudom, hányan tudhatjátok rólam, de egy ideje már egyre komolyabban foglalkoztat a pszichológia, ezzel együtt pedig megállás nélkül stócolom az ilyen témájú könyveket az asztalomra, felállítva így magamban egy egyre végtelenebbnek és végtelenebbnek tűnő várólistát… mégis, van bennem némi félsz ezekkel a kötetekkel kapcsolatban. Hogy hosszúak. Szárazak. Ott van bennem az a kis félelem mindig, hogy ez a kettő együttes erővel kibillentene a szépen megszült jövőbeli terveimnek pihe-puha álomvilágából. De éreztem valamit, mikor megláttam a könyvtár polcán Dr. Belső Nóra pszichiáter könyvét: mintha ez lehetne az az olvasmány, ami majd megtöri a jeget. Rövid, a témája pedig tudtam, hogy kellően képes lesz lekötni. Ennyit láttam előre – azt még nem, hogy ezen kedvező feltételek mellett is egy tökéletesen befogadható és okos kis könyvet veszek a kezembe.

Mint mondtam, a téma már eddig sem hagyott egészen hidegen. Bár a pszichológia telis-tele van érdekes területekkel, amelyek le tudnak kötni és érdekelnek, a leginkább talán a pszichés betegségek tárgyköre ragadja meg a figyelmem: szívesen bogarászok róluk neten is, de igazából az efféle rendellenességekkel foglalkozó regényekre, akár szakkönyvekre vadászok leginkább. Pszichopátia, borderline személyiségzavar, bipoláris zavar, depresszió, skizofrénia… nem is tudom, léteznek vajon a pszichológiában ezeknél érdekesebb megfejtendő jelenségek? Annyi bizonyos, hogy szépen készül a várólistám effélékből – ha van valami, amit kifejezetten ajánlanátok, akkor ne tartsátok magatokban, please! ;)

Lényeg a lényeg, a téma bipoláris zavar, a kérdés körüljárása és feldolgozása pedig szintén olyan dolog ezúttal, ami mellett nem mehettem el szó nélkül – és milyen jól is tettem! A kötet egy valós terápia folyamatát és emlékeit, tapasztalatait vezeti le Dr. Belső Nóra egy korábbi páciensének példáján keresztül, aki sikeres kezelése után hozzájárult a történet publikálásához. Külső ösztönzésre kereste fel a pszichiátert, miután számára és környezete számára is egyértelművé vált, hogy valami nincs rendben az életével, tünetei alapján pedig elég hamar sikerült felállítani egy kezdeti diagnózist, melynek részletgazdagabb térképét már a párhetente ismétlődő terápiás alkalmak festették meg. Az orvos megismerte a páciensét. Emma megismerte önmagát. Mi pedig megismerhettünk egy pszichés betegséget belülről és szakszerűen, amire valljuk be, még kevésbé profi szinten sincs sokszor lehetőségünk.

Elég sokszor fogott el a szomorúság olvasás közben, ugyanis nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy még manapság is mennyire tabuként kezeljük a mentális és lelki problémákat. Nem szokás róluk beszélni, amennyiben mégis előkerülnek, általános felfogás szerint pszichológushoz, pszichiáterhez járni továbbra is csak defekt és gyengeség jele lehet. Általánosságban az emberek továbbra is rettenet módon intoleránsak mások problémáival szemben: zavarják, kellemetlen helyzetbe hozzák, untatják őket, efféle ösztönös negatív reakciók mellett pedig megértésre már igazán nem is gondolhatunk. Depressziós vagy? Nyafogsz. Hobbiból utálod az életet. Borderline? Áh, csak labilis. Bipolaritás? Káosz. Sokan hajlamosak abba a hibába esni, hogy inkább tartják önmagukat áldozatnak, mint magát az elszenvedőt. Rohadt nagy vicc az egész. És ismétlem: engem ez mélységesen lehangol, elvégre a külvilágtól, a társadalom véleményétől való tartás további visszafojtásokat eredményez, a visszafojtás feszültséget szül, ezek pedig egyre több és több problémát. Ó igen. Csodás irányba halad mindenki lelki egészsége ebben a társadalomban.

De hogy – miután kifejeztem ilyesféle csalódásomat a világban – visszakanyarodjak könyvünkhöz, elárulom, ez a röpke 200 oldal is bőven ad indokot, hogy mélyen belemásszak a témába, de akad még valami, amire kitérnék, mielőtt még elfelejteném. Olyan az agyam, mint a szita, és túl sok mindent akarok mondani egyszerre ahhoz, hogy ez sikerüljön is.

Beszéljünk egy cseppet a tálalásról. A tálalás ugyanis sosem mellékes szempont, efféle olvasmány esetében aztán meg pláne. De Belső Nóra kiválóan vizsgázott belőle: legszívesebben már önmagában erre odacsapnék hat pontot az ötből, mert úgy szólított meg, ahogy áltag olvasót meg kell, mégis sokkal többet adott. A Hullámvasúton egyszerre volt regény – egy terápia olvasmányos elbeszélése –, és komoly szakmai magyarázat. Igazából még a szöveg formázása is eszerint vált el egymástól: volt a „történet” normálisan, Times New Romannel, alapvető beállításokkal, aztán érkezett az elmesélt részhez kapcsolódó pszichológiai, szakszerű magyarázat Ariallal asszem, szélesebb margókkal, elválva a „cselekményszáltól”. Nyilván hülyeség itt tolnom az infós szöveget, mikor ez számít talán a legkevesebbet a kötetben, de szerintem mindenképp kreatív és jól kivitelezett módja lett annak, hogy a könyv egyszerre adjon kellemes olvasmányélményt és pontos tudást. Én pedig felettébb értékeltem ezt.

Pontosabban… ezt is. Számomra az egész könyv rendkívül építő jellegű volt, fontosnak, sőt elengedhetetlennek érzem a most megszerzett kis tudásomat. S ugyanakkor jó volt lépésről lépésre, terápiáról terápiára végigkövetni, hogyan fejti ki jótékony hatását csupán az információ megosztás, a „kibeszélés”, a jól irányzott kérdések, az elfogadó környezet – magyarul a pszichiáter támogatása és segítsége. Hiszen az első lépés egy probléma megoldása során az, hogy elismerjük a probléma létezését és beszéljünk róla.

A páciens, Emma tökéletes prototípusául szolgált a mániás depressziónak: beszámolói alapján időről időre kiugró energiaszintet ütött meg, melyhez általában csökkent alvásigény, gondolatrohanás, kimagasló aktivitás, nyughatatlanság, tettre készség társult – ezt nevezzük mániás, kevésbé szélsőséges esetben hipomániás fázisnak. A történeten végigvezetett hasonlathoz nyúlva, ez volna a hullámvasút csúcsa – innen pedig szükségszerűen következik a zuhanás. Megfigyelhető általában egy kevert fázis a mánia és depresszió átmeneteként, de végül elkerülhetetlenül bekövetkezik a depressziós fázis – ezt szerintem kevéssé kell magyaráznom. Levertség, aluszékonyság, koncentrációs problémák, fáradtság, céltalanság, feleslegesség érzése, súlyosabb esetben pedig megjelennek a halállal, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok, esetlegesen önsértő magatartás lép életbe, mint például a vagdosás. Emma esetében is fennállt az önpusztítás veszélye, s esetében mondhatni ez volt a végső szakasz, ahonnan el kellett döntenie, merre tovább: hagyja-e, hogy örökre maga alá temesse a kórosan negatív hangulata, vagy segítséget kér. Kellett ugyan egy kis ösztönzés, de végül az utóbbit választotta.

A nyomást, hogy keressen fel problémáival egy pszichiátert, először is egy barátnője gyakorolta rá. Véleményem szerintem azonban nagyjából bárki vállalhatta volna ezt a szerepet, aki kellően közel áll a lányhoz, elvégre a bipoláris viselkedés előbb-utóbb nem csupán szemet szúr mindenkinek – persze nem ilyen szakszerűen, inkább csak mint túlzott szeszély, drámaiság, kiszámíthatatlanság, káosz –, de örökös akadályát is képezi az egészséges emberi kapcsolatok fenntartásának. Megtudhattuk, hogy Emmának barátságai mentek tönkre változékony viselkedése miatt, párkapcsolataiban szintúgy állandó problémát jelentett a partnerének, hogy végigasszisztálja ingadozó hangulatát, a legnagyobb hangsúlyt pedig a közvetlen hozzátartozói, a szülei kapták, akiknek szintén nem kerülhette el a figyelmét, hogy valami nincs rendben. Mint írtam, bárki léphetett volna. De akad egy kis probléma: amit szerintem az alábbi idézet mond el legjobban:

„Tehát Emma a szülei, főleg az apja felé több jelét adta annak, hogy valami nincs rendben vele. Szerintem valamiféle „cry for help” (lelki segélykiáltás) volt ez az ő részéről. Beszélt is az érzéseiről, de valódi megértésre nem talált, hiszen a szülei – ezek szerint – mindig adtak egy magyarázatot az aktuális állapotára.”

A legtöbben csípőből elutasítják egy komoly magyarázat elfogadását, inkább elodázzák a problémát, betudják pillanatnyi szeszélyként, vagy hasonlóan lekicsinylő módon kezelik azt, ami igazából szakszerű beszélgetést, terápiát, s bizonyos esetben már gyógyszert igényelne. És ezt szintén nem olyasvalami, ami segítene a beteg állapotán – épp ellenkezőleg. A közöny, a legyintés épp úgy árt, mint felelőssé tenni az érintettet az érzései miatt melyeket betegsége generál, s gyakran genetikusan van belékódolva.

„A környezet gyakran úgy veszi, hogy az érintett manipulációnak szánja a cselekedetét, ezért rosszul reagálja le. A szidás, a büntetés és bűntudatkeltés tovább rontja a segítségre szoruló ember helyzetét.”

Emma példája erre tökéletes bizonyíték: a szülők kezelése ugyanis rámutatott, hogy apja is hasonló betegséggel küzdhet. A szülők bevonása a terápiába segített sokkal színesebb képet festeni a problémáról, ez által jobban megismerhettük – megismerhette a terapeuta – Emma gyerekkori énjét, felfedezhettük a zavarára utaló első árulkodó jeleket, a múltjában történt események személyiségformáló hatásaival egyetemben, így a kötet végül nem csupán bipoláris zavar témakörében nyújtott információkat, de a szülő-gyerek kapcsolatok minőségével, a felnőttek problémáinak gyermekeikre való kivetülésével is foglalkozott, amely szintén tanulságos és érdekes téma, ha engem kérdeztek.

Összességében rendkívül boldoggá tett, hogy a könyvet olvashattam: úgy érzem hasznos és érdekes információkkal lettem gazdagabb, mert nem csupán egy kívülálló szemével ismerhettem meg egy bipoláris beteg fejlődéstörténetét, hanem egy pszichiáter szempontjából, szakszerűen, magyarázatokkal teletűzdelve követhettem, és érthettem meg az eseményeket és összefüggéseket. A Hullámvasúton úgy érzem megfelelő bemutatkozás volt számomra mind Dr. Belső Nóra részéről – akinek újabb kék kötete vár most az asztalomon, ennek sikerén felbuzdulva –, mint A terapeuta esetei sorozatot illetően. A kötetet jószívvel ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan érdeklődik a pszichológia iránt, és kell neki egy kezdőlökés.

Pontozás: 5/5

Kedvenc idézetek:

„Egyre inkább érzem, hogy itt valami mély gyökerű problémáról lesz szó, ami nem élethelyzeti elakadás vagy egy pillanatnyi történés hatása, hanem valószínűleg több ennél: egy rendszerbe összeálló működészavar, amely már évek óta halad a maga útján.”

***

„A pszichiátriai zavartól ma is, mint minden korban, sokan jobban rettegnek, mint a tesi betegségektől. Ha testi betegségem van, ép ésszel dönthetek a sorsom felett, választhatok ilyen vagy olyan kezelést, meg is tagadhatom azt. Az elme megbomlása egyet jelent az önmagam feletti kontroll elvesztésével.”

***

„A szüleimre gondol? Maga szerint hogyan segíthetnek nekem, ha még a saját életüket sem tudják rendbe tenni?”

***

„Megtudtam, hogy 15 éves volt, amikor először lett komolyabb barátja. Megpróbáltak minél hosszabb ideig kitartani egymás mellett, ami nem volt könnyű – legalábbis a fiúnak –, mert Emma olyan változékony, törékeny és végletes tudott lenni, hogy az folyamatosan próbára tette a kapcsolatukat.”

***

„Már egy ideje dühöt sem érzek iránta. Eleinte őt hibáztattam, aztán magamat. Mostanra viszont kezdem látni, hogy tényleg nem volt egészséges, amiket megéltem.”

Borító: 5/5

Ilyen fajsúlyú kérdéseket boncolgatva, mint egy pszichés betegség, valahogy az tűnik az utolsónak, hogy az ember leálljon kielemezni egy borítót, de mivel a szokás nagy úr, nem hagyhatom ki: véleményem szerint pedig nem is lehetett volna találóbban oldani meg a feldolgozott téma ábrázolását. Minimalista stílus, nem vonja el a figyelmet a lényegről, ugyanakkor kreatív és elmondja, amit el kell neki.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

A színdarab folytatódik | Leisa Rayven - Megtört Júlia

„Japánban létezik egy módszer, aminek a neve kincugi – értékes kerámiákat javítanak meg arannyal. Eredménye egy tárgy, mely nyilvánvalóan törött volt, de a javítástól csak nőtt az esztétikai és vizuális értéke.”

Eredeti cím: Broken Juliet

Sorozat: Starcrossed 2.

Oldalszám: 412

Megjelenés: 2018

Kiadó: Libri (Insomnia)

Ár: 3599 –

CASSIE Taylor éveken át küzdött, hogy elfeledje ETHAN Holtot, élete legnagyobb szerelmét.

Mikor a fiú nem volt képes viszonozni a mély érzelmeket, és elhagyta őt, Cassie énjének egy darabja is együtt halt a szerelemmel. Legalábbis úgy hitte.

Most ő és Ethan főszereplőként lépnek a Broadway színpadára, Ethan pedig eltökélte, hogy visszaszerzi Cassie-t.

Azt állítja, megváltozott, és most már képes kimondani, amit évekkel ezelőtt még nem mert.

De Cassie tud-e újra hinni neki? Miben különböznének a mostani nagy szavak a régiektől?

Ethan tisztában van vele, hogy nem változtathatja meg a múltat, melyben annyi fájdalmat okozott, de a jövő érdekében még léphet: csupán meg kell győznie Cassie-t, hogy valóban összetartoznak.

Vannak érdekes dolgok az életben. Az egyik az, hogy egy időszakos NA megvonási időszakom után, a Hitvány Rómeót olvasva kijelentettem, hogy igenis szüksége van a lelkemnek olykor az efféle üzemanyagra. A másik pedig az, hogy kézbevéve a folytatást rájöttem, hogy mégis jobb lenne, ha e műfajjal szétválnának útjaink. Talán a hangulatom változott meg vészesen. Szokott. Vagy egyszerűen csak esett a színvonal, én pedig rájöttem, hogy ahogy telik az idő, egyre több és több a kivetnivalóm.

Eleinte minden az első kötet alatt megszokott módon haladt tovább, magyarul nem kiemelkedő, de legalább élvezhető minőségben, jó humorral – a könyv javára írnám, hogy legalább ez konstans maradt –, kis szomorkodással, kis boldogsággal, harmonikusan. És persze mind a jelenidejű, mint a múltbéli fejezeteknél ismerkedhettünk tovább főszereplőink, Ethan Holt és Cassie különös kapcsolatával, ami a Hitvány Rómeót olvasva bevallom, még közel is került hozzám anno. De most, négyszáz oldallal bölcsebben azt mondom, be kellett volna érjem annyival, azzal a kis szelettel kettejükből, mert ezek egyszerűen mérgezőek. Jézusom, lefogadnám, hogy kaptak volna még egy kötetet, a végén kinyírták volna egymást és önmagukat is, mint valami csapnivaló, áltragikus Rómeó és Júlia reprodukcióban. DE MÉGIS MI A FENÉT VÁRJAK EGY SOROZATTÓL, AMINEK MÁR A CÍMEI IS… ILYENEK? Könyörgöm, csak lőjetek le.

Nem mondom, hogy az alapoktól kezdve veszett ügyről van szó, az írónő még mindig nem reménytelen. A humora végig topon volt, egy bizonyos szintig úgy éreztem, a szereplők, pláne Holt lelki gondjait is kellően érzékletesen tudja átadni, és ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen ügyes párhuzamot vont az idősíkok között is. De becsúszott egy porszem a gépezetbe. Amiből kész porcica lett. Végül pedig oly mértékben kinőtte magát, hogy számomra ellehetetlenítette a pozitív olvasmányélményt. Mintha csak visszacsöppentem volna a tavalyi, „önkínzás Anna Toddal és a Miután sorozattal” címszó alatt futó időszakomba, én pedig nem álltam készen megint egy Hardin és Tessa féle szappanoperára. Én… nos, ha megvettem volna a könyvet, azt mondanám nem erre fizettem be, de szerencsére könyvtári és egy forintomba se fájt. Még jó. De értitek a lényeget.

Míg a Hitvány Rómeóban Ethan és Cassie éppen csak közeledni kezdtek egymáshoz, s a múltuknak is egy… kevésbé sikertelen szeletének lehettünk szemtanúi, addig a Megtört Júliában kész őskáosz robbant ki. Mindenkinek mindennel baja volt, Ethan féltékeny, Ethan nem elég jó, Cassie hisztizik, Cassie bizalmatlan, Ethan bizalmatlan, Ethan menekül, Cassie félti magát, de „nem lehetsz velem” meg „tönkreteszlek” meg „már kétszer tönkretettél”… Kész szerencse, hogy a kötet végére megkapták a tubicák a happy endjüket, nekünk pedig nem kell tovább követni az életüket, mert ilyen tempóval ennek a boldog befejezésnek sem jósolnék túl hosszú lejárati időt.

Egy egészen apró részem élvezte a helyzetet, mert… a könyvbéli dráma felspannol. Jó értelemben borzongok tőle olvasás közben, meg némán tátogom a karakterek üvöltözését, mert mintegy szócsőnek igazán megfelelőek, hogy kiadjam a bennem rekedt feszültségek kis százalékát. De ez nem változtat a tényen, hogy ami az első rész során mérsékelt és jól irányzott érzelemkitörések formájában bontakozott ki, az a folytatásra brazil szappanoperákat megszégyenítő huzavonába csapott át. Szeretlek. Én is. Nem lehetek veled. Maradj. El kell hagyjalak. Jól van, akkor takarodj a p*csába. Nem veszíthetlek el. Hagyj békén. Tönkreteszlek. Nem is. Összetörsz ezzel. Ha veled maradok, én törlek össze. Ooo. Eee. Jézus Úristen…

Leginkább ez akasztott ki: a végtelen döntésképtelenség, amivel Ethan és Cassie a kapcsolatukat kezelték – főleg a múltban. És amúgy főleg a fiú… mert Ethannek volt valami eszement tévképzete minden bizonnyal, miszerint megteheti, hogy egyedül határozza meg a kapcsolat irányát, mégpedig olyan megfontolásból, ami… egyszerűen nem fair. Persze, legalább tudja, hogy gondjai vannak, hogy mélységesen elcseszett, és csak meg akarja ettől kímélni a lányt. Még akár plusztpont is lehetne. De nem az. Hanem nemes egyszerűséggel marha idegesítő. Én nem hiszek abban, hogy ez így működik, nem hiszem, hogy bárki részéről elfogadható lenne a döntés jogának ilyesféle kisajátítása.

Azt hisszük, egy búcsúval jót tehetünk valakinek, hogy a másik fél nélkülünk majd tovább folytathatja a megszokott életét, vagy akár tanulhat az adott kapcsolatból, és fejlődhet. De nem. Legtöbbször minden igyekezet ellenére csak romokat hagyunk magunk után, romokat, amikre bármi is épül a későbbiekben, az menthetetlenül instabil és ferde lesz. Ezért van már herótom ezektől a „nem vagyok elég jó neked, meg kell védenem téged magamtól, nem tehetlek tönkre” sztoriktól. Ha valaki úgy érzi, sérül, tönkreteszik, szálljon ki. Az ő dolga dönteni, hogy egy kapcsolatban jó-e neki vagy sem, kockáztat-e vagy inkább kihátrál, amíg tud. Ő tudja, megéri-e neki. Persze nem az extrém esetekről beszélek… nem húzható rá efféle gondolkodásmód egy bántalmazó, erőszakos kapcsolatra például, leszögezném, hogy jelenleg csak az efféle kis piti ügyekről beszélek. Aki kiszáll, kiszáll. Aki szakít, az szakítson rendesen, ne… ne így. Miért is nem lehet ezt lejátszani tisztán? Anélkül, hogy átdobná a terhet a másik félre?  Van az, mikor a másik miatt szakítasz, mert mondjuk kiakaszt, nem szereted már… stb. És van az, mikor magad miatt, de ez a „ jobbat érdemelsz nálam” duma mégiscsak berántja a trutyiba azt is, akit dobnak, szerintem sokkal jobban, mint a másik opció. A kérdésem ennyi: nem dönthetné el ő, hogy jobbat érdemel-e? Hát dehogynem.

Mindegy… elszaladt velem a ló, de a teljes négyszáz oldalon átívelő efféle szenvelgés megviselt, tekintve, hogy én szögegyenesen láttam a szituációt, Holt és Cassie pedig egyszerűen csak bonyolították. Olyan ez, mint innen Szeged felé indulni Pestre. Baromság.

Szóval így vagy úgy, hiába él bennem egy alapvető szimpátia Holt iránt – beteg, de szerintem tudat alatt vonzódom az efféle elcseszett alakokhoz –, ezúttal rettentő módon fel tudott húzni a srác, de ha már itt tartunk, számomra a Megtört Júlia a korábban megismert Cassie-t, a belevaló, picit nimfomán de nagyon szerethető Cassie-t, a menőmanó Cassie-t is egy az egyben lehúzta a vécén.

Ez kétféleképpen mutatkozott meg számomra: a jelenidejű fejezeteknél én már ezerrel szurkoltam, hogy gyerünk, Ethan egy csodalény lett, menj oda, Cassie, és csókold meg végre! A lány pedig egyre csak húzta az időt. Amit értek. De idegesít. A fenébe is, amúgy az egész könyvet, mindkét főszereplővel együtt meg lehet érteni, meg is tudom, elvégre a bizalmatlanság nagy úr, ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. A megfontolt ember, eleget gondolkodva ezen tudja, hogy nem játék csak úgy kockára tenni a szívét és érzelmeit, mert belebukhat. Mégis, amit ebben a kötetben mindenki művelt… az ilyen töményen adagolva sokkolt és mérgezett. Szóval… Cassie nehezen nyitott, jól van, megértem. De ugorjunk a múltra, amikor viszont tökéletes szenvedő másik fele lett Ethan mártír hadműveletének – ezeket a részeket olvasva már nem is tudtam sok mást gondolni, minthogy megérdemlik egymást. Mert Ethan botrányos barát volt. Cassie viszont mást sem tett, csak emiatt picsogott, aztán ha a fiú dobott egy csontot, akkor szaladt utána és örült, hogy végre kap valamit egy kapcsolatban. Ez így… nem egészséges.

„Tíz perce osztottad már, mikor egyszer csak elbőgted magad, hogy ő az első pasid, az első igazi szerelmed, és ahelyett, hogy rózsaszín ködben lubickolnál, csak zavarodott vagy, és magányos, mert még ha elvileg jártok is, sosincs veled, és egy szóval sem érezteti, hogy akár csak vágyna rád.”

Én megértem őt. Még most is. Mert voltam már itt én is, és az ember egy ilyen kapcsolatban valóban egy olyan hullámvasúton ül, ami tönkreteszi, ha nem száll le időben. Nehéz a helyzet, mert hiába van szó egy olyan párról, akik szeretik egymást, ha egyszer a jelek szerint homlokegyenest ellenkező  módon kommunikálják a másik felé a szerelmüket. Például az egyik sehogy… így hát nem meglepő a Cassie-nél kialakult viselkedésforma. Értettem a levertségét, mikor hanyagolták és értettem, hogyan került a hullámvasút tetejére egy pillanat alatt, mikor fontosnak érezhette magát. DE! Mert mindig van de. Van egy határ, amíg ezt lehet folytatni – így pedig nincsen örökkön örökké, meg hasonló romantikus téveszmék. Cassie okos lány, aki tudatában volt a fennálló problémáknak… engem mégis meglepett, ugyanis a legésszerűbb opcióval sosem számolt. Sírt és szenvedett, mert Ethan nem tudta megadni számára a kellő gyengédséget, de nem tett semmit, hogy ez változzon. Csak álmodozott, hogy „bárcsak Holt is így nézne rám”. Holott ez nem segít. Félre ne értsetek, mert imádom Holtot, de tudtommal egy megoldás működik, ha az ember pozitív irányba akar elmozdulni: a szakítás. És falnakmentem tőle, hogy a lánynak ez még csak eszébe sem jutott.

Így tehát, mint látjátok, a történet efféle folytatódása már több, mint ambivalens érzéseket keltett bennem: mindent megértettem, mindenkit sajnáltam, mégis egyszerűen életképtelennek bizonyult a gépezet. A szereplőink dugtak és duzzogtak, szinte felváltva csinálták a kettőt teljes meggondolatlanságban lubickolva, és ezen csak a jelenben játszódó szál néhány nyugisabb, romantikusabb jelenete, valamint a továbbra is taroló humor tudott segíteni annyit, hogy ne temessem el végül ezt a sorozatot is a pokol fájdalmas könyveknek fenntartott bugyrába a Miután meg a Royal fiúk mellé. 

Az Álnok szerelemnek még úgy érzem, van bennem elég lélekerő adni egy esélyt – pláne, mert ezennel Ethan és Cassie története lezárult, és új páros kerül helyettük boncasztalra –, de azt hiszem, szükségem van előtte némi időre, hogy ezt a traumát kiheverjem. Nagyon szórakozni akartam, de úgy érzem, csúnyán pofára estem – pedig az írónő tud ennél jobbat. Remélem még megcsillogtatja előttem valamikor azt az oldalát is.

Kedvenc karakterek:

Már sokkal nehezebb szívvel mondom, mint az első rész értékelésekor, de továbbra is Ethan Holt, ez a végzetesen elcseszett, idióta mártír került hozzám a legközelebb… bár ezt csakis a jelen idejű események indokolják. Én megértem a nehézségeit, szerencsére minden lelki gond-baj tekintetében toleráns tudok lenni, de pozitív benyomást inkább  a változófélben lévő énje keltett bennem, hiszen kinek ne imponálna, ha egy férfi képes elismerni a hibáit, és változni. Ethan jó humorú, helyes, aranyos, van benne kellő magabiztosság is, de nem hiszi, hogy ő fingotta a passzátszelet, mint a legtöbb férfi, és ezért becsülöm. 

Kedvenc részek:

A jelen időben játszódó jelenetek, és azok közül is a pozitívabb, élettel meg reménnyel telítettebb romantikus jelenetek, amikor végre én is el tudtam hinni azt, hogy Ethan megváltozott, és végre méltó egy nő bizalmára. Tetszett, hogy mennyire igyekezett… bár hadd említsem meg, hogy én ezt a „balesetem volt, és megvilágosodtam, hogy nem élhetek tovább így” dolgot továbbá a hároméves cölibátust már túlzásnak ítéltem meg. Ez olyan, mint bibliai alakot faragni Holtból. Feldolgozhatatlan.

Kedvenc idézetek:

„Életem során már vagy ezerszer hallottam, ahogy az emberek dobálóznak a szóval: „szívfájdalom”. Mégis, egészen idáig, egyáltalán nem értettem, hogy mit is jelent. Úgy értem, hogy lehetséges, hogy egy érzelem, melynek se súlya, se formája önmagától, képes úgy a szívünk köré tekeredni, mint egy óriáskígyó, és azt addig szorongatni, míg minden billentyű, minden kamra sajog? Míg a vér maga, ami egyáltalán nem érez, nem válik szögesdróttá, végigkaristolva minden eret a csikorgó dobbanások során? Elképzelhetetlennek tűnt.”

***

„Az emberek furcsa lények. Minden nap hazudunk, ezer- és ezerféle módon. A leggyakoibb ezek közül: „Elolvastam és megértettem a felhasználási feltételeket”. A második leggyakoribb: „Jól vagyok”.

***

„Hallottad már azt a kifejezést, hogy „feldlgozatlan veszteségtrauma”?

A fejem rázom válaszul.

– Különféle módokon nyilvánulhat meg, de a tünetei többnyire önpusztító viselkedésformák megjelenése. Akik ebben szenvednek, frusztráltnak, tehetetlennek érzik magukat, mert felismerik a félelmet, dühöt, csalódottságot, amit éreznek, és ami motiválja őket, képtelenek megállítani az önpusztításukat.”

Borító: 5/2

Nem ronda, de… de még mindig őrületesen távol áll attól, amit én szépnek hívok. Ízlésesnek aligha nevezném, ettől a sárgás színvilágtól falra mászok, és a vetkőzéssel még mindig nem bírom összeegyeztetni ezt a gyerekbarát betűstílust, ami szerintem egy hatéveseknek szánt hercegnős színezőn állná meg leginkább a helyét. Ez a két pont is a jó szívem, meg a tény, hogy életemben ennél sokkal megrázóbb borzalmakhoz is volt szerencsétlenségem.

Pontozás: 5/2.5

Volt valami a Hitvány Rómeóban, ami megfogott: valami a színházzal, a problémás de szerethető szereplőkkel, az idősíkokkal, s azzal a végtelen lélekkel kapcsolatban, amit az írónő összegyúrt egy kerek egésszé. Megvolt a varázsa mindennek – ennek a varázsnak viszont kishíján az emléke is megsemmisült, mikor a Megtört Júliát felütve kezdtem megérteni, milyen nyögvenyelős irányt vesz a sorozat. Bevallom, felcseszett ez a mélyrepülés. Mármint… tetszett egy picit, egy egész picit… de tudjuk, hogy olykor selejt olvasmányra is szüksége van a lelkemnek, mint tüdőmnek az oxigénre. Címeres mazochista vagyok. De valamiért most bánt a dolog, talán mert Ethan Holttól és Cassie-től jogosan vártam el ennél többet, hiszen ők két érzékeny, evilági, élettel teli hős kell, hogy legyenek, nem pedig szappanoperából szalajtott két lábon járó szenvedések, akik drámázáson és dugáson kívül nem ismerik más módját a kommunikációnak. Úgy érzem eltűnt az első rész rezgésre és sodrása – helyette egyhelyben dagonyáztunk az érzések közt őrlődve, és annyit agyalva mindenen, ami már egy bölcsészagyak is sok. Hiába tudom, hogy Leisa Rayven tud, ha akar, ezúttal nagyon is úgy látom, nem akart – vagy nem eléggé. Szeretném, ha az idősíkokkal való játéka, Holt – többé-kevésbé – szimpi karaktere, valamint a könyv remek humora elég lenne, hogy megmentse az egész művet… de sajnos nem volt az.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Sírva és nevetve | Fredrik Backman - Az ember, akit Ovénak hívnak

„Félünk tőle, és mégis, a legtöbben leginkább attól félünk, hogy valaki mást ragad el, nem minket. Mert a halállal kapcsolatos legnagyobb félelmünk az, hogy elmegy mellettünk. És ott hagy minket magányosan.”

Eredeti cím: En man som heter Ove

Oldalszám: 340

Megjelenés: 2014

Kiadó: Animus

Ár: 3690 –

Ove 59 éves. Saabot vezet, És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.

Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahogy egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene.  Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük  ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ovve, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójába, s van-e számára kiút?

Most marhára belevágok a dolgok közepébe, mert türelmetlenül súgni akarok már valamit minden ittlévő olvasómnak: az a 600 000 Svédországban eladott példány nem tévedés. Az emberek nem tévednek. A kiadók, akik sorra veszik a könyv jogait, a fordítók, akik valami értelmessel foglalkozva épp Backman szövegét gondozzák, az eladók, akik a kirakatban mutogatják a köteteket, és a vásárlók, akik lecsapnak rá… nos, mind igazuk van. Mert olyan csoda él a 340 lap között, amit az ember épp amennyire meg akarna tartani csakis magának, épp annyira érzi azt is, hogy az egész világnak látnia kell.  

Szeretném azt mondani, hogy Az ember, akit Ovénak hívnak ennek vagy annak a könyve. Tudjátok, ahogy szoktam. Az Apró csodák az esélyegyenlőség könyve. Tisza Kata – A legjobb hely a városban te vagy, avagy az összetört szívek és a gyógyulás könyve… ilyesmi. De igazából ahogy haladtam, úgy ébredtem rá, hogy egy egész életet ad a szerző a történetével, és ezt nem lehet szigorúan egy-két szóban elintézni. Ad egy szelettel a felhőtlen napokból és a nagy veszteségekből. A fiatalságból, a felnövésből, az öregségből és mindenből ami ezekkel jár. Mesél egy kicsit barátságról, segítőkészségről, s a szerelemről még többet. A szerelemről, ami nem az „amíg a halál el nem választ” fajta, hanem olyan, ami örökké él.

Főszereplőnk, Ove pedig olyan ember, akivel szívesen tartunk jóban-rosszban egyaránt, mert a maga zárkózott megfejthetetlenségében is van valami magával ragadó, amitől az ember jobban meg akarja ismerni. Őt és a történetét is. Mert az Ovét magába ölelő sötétség mögül ki-kiszűrődik olykor a világosság amit magából áraszt, s megcsillan azon a csodás, de elveszett emberen, aki az áthatolhatatlannak vélt páncélja mögött rejlik. Talán ez a legszebb az egészben. Észrevenni az embert, és felfedezni benne a kincset.

A visszaemlékezéseket követve, és lassan összeillesztve fejben Ove múltjának puzzle darabkáit, majdhogynem személyesen láthatjuk, ahogy felépülnek azok a bizonyos falak a kisfiú, a legény majd a fiatal felnőtt Ove körül. Veszteségek sorozata, halál, kemény munka, becsülettel vívott harcok alkották a mindennapjait, s bár könnyű volt megszeretni őt a belőle áradó erő és határozottság miatt, engem épp annyira képes volt felbosszantani is olykor. Ez… ez tudom, hogy elég szomorú dolog. Elvégre a tisztesség, mint olyan mindenképpen becsülendő tulajdonság kell legyen, pláne látva, mily módon veszett ki a 21. század emberéből, mégis, hogy egy régi Barbie mesére hivatkozzak (de kérlek, ne hagyjátok, hogy ez tompítsa a kijelentés komolyságát), tény, hogy „egy önző világban csak az önzés hoz sikert”. Így tehát kissé úgy éreztem, ebben a züllött, velejéig romlott világban Ove becsületessége elvész a cselekedet és a jutalom közti úton. Így túlélni pedig lehetetlen… de mindenesetre roppant problémás. Sokminden van, amit jószívvel elnéztem Ovénak – még szeretni is tudtam benne minden furcsaságot, ami a legtöbb embernek talán nehézkessé tesz valakit, én mégis… mondjuk úgy, hozzáedződtem ezekhez. Meglehet kissé félszeg volt, fenemód csöndes és zárkózott, nehezen engedett fel, nem tudott beszélni a nőkkel és mindent csak feketében meg fehérben, színlogika mentén tudott szemlélni… de nálam mindez rendben volt. A beteges tisztessége… na azzal nem tudtam mindig mit kezdeni. Olykor olyan élhetetlenné tette, én pedig módfelett értékelem, ha valaki igenis talpraesett.

„Minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell döntenie, milyen emberré váljon. Olyanná, aki hagyja, hogy a többiek eltapossák, vagy olyanná, aki nem. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.”

De hagyjuk ezt – talán ez az egy apróság elvész minden más fent említett dolog közt, ami különlegessé tette a férfit. Persze – mint a hozzá hasonlóak általában – Ove is kilógott a tömegből. Olyan volt, mint aki egyszerűen rossz korba született, és így inkább csak, mint afféle külsős szemlélte a zajos, hömpölygő életet a perifériáról – egészen addig, míg jött a nő, aki miatt minden áldott nap képes volt órákat utazni a vonaton a rossz irányba. Aki elhomályosította a világot körülöttük, amitől a férfi csakis egy emberre tudott figyelni, egy mosolyra, nevetésre, egy hangból áradó lelkesedésnek.

Ove morcos, Sonja pedig ragyog. Mint mindig. De ők így egészítik ki egymást.

Ami azt illeti, ismerek egy ilyen fiút, éppen ilyet, mint amilyen a fiatal Ove is volt – s bár én sosem érhettem Sonja kitörő vidámságának vagy életkedvének közelébe sem, szerettem hinni abban, hogy annak a fiúnak miattam simulnak ki a ráncok a szemöldökei közt, miattam mosolygott a szeme, mert szerintem ez a lehető legszebb módja annak, ahogy az ellentétek hathatnak egymásra. Mondanom sem kell, hogy végül minden máshogy alakult, de tündérmesék, mint tudjuk, nem léteznek. Kivéve talán Ovéé és Sonjáé – mert az ő történetükbe hiába rondított bele baleset, betegség, halál… így is valami olyan érzés maradt utánuk, amiről a legtöbb ember csak álmodozik, hogy az övé lehet, de sosem éri el.

Furcsa lehet, amit most mondok, de attól függetlenül, hogy félig-meddig romantikus regényekkel tankolom az üzemanyagtartályom, nem mondanám magam kifejezetten romantikus lelkűnek. Igazából marha szkeptikus vagyok, ha szerelemről van szó, fenntartásokkal kezelem és nem is veszem valami komolyan a témát… de nekem is megvan a magam Achilles sarka a témában, amitől rögvest tócsává változom. Szerintem ugyanis nincs szebb szerelem annál, ami egy idős párt tart össze – két embert, akik együtt öregedtek meg, negyven-ötven vagy kitudja hány évet húztak le egymás mellett, és továbbra is odaadóan képesek szeretni a másikat. Ha igaz szerelemről beszélnek, én csakis erre tudok gondolni, számomra ezt jelenti a fogalom.

Hiszen olyan nehéz elképzelni, hogy valami nem kopik meg az idővel, hogy képes lehet két ember arra, hogy ne sokkaljon be egymástól az évek során. Én például hosszú távon mindenkit roppant nehezen tolerálok. És valljuk be, én sem vagyok egyszerű eset, így nehezen is gondolkodok hosszú távban. Egy párkapcsolat önmagában nem hoz lázba. Ellenben elolvadok, ha arra gondolok, hogy mikor már öreg leszek és ráncos, valaki még úgy is szépnek találna, s olyan mély szeretettel beszélne rólam, mint Ove Sonjáról. Átépítené nekem a konyhát, hogy kerekesszékből is felérjem a pultot… polcot szerelne össze a könyveimnek. Tudná, hogyan tegyen boldoggá, és akarná is, hogy boldog legyek. Ezért érintett meg Ove története. Minden árnyékával, szomorúságával együtt… mert ha valamiben, hát abban akarok hinni, hogy az ilyen szerelem, ami köztük volt még öregkorukban is, erősebb, mint maga az élet.

Míg a visszaemlékezések által elvergődtünk felhőtlenségtől tragédiákig, a jelenben az 59 éves Ove végső vesztesége utáni állapotának és érzéseinek torokszorító, ugyanakkor bizarr módon komikus egységének lehetünk szemtanúi. Imádott felesége, majd végül rutint és életcélt biztosító munkája elvesztése után a férfi rájön, hogy ideje követni Sonját egy jobb helyre, s a maga preciz, körültekintő módján neki is lát a szervezésnek, hogy minden  ügyét elsimítva indulhasson a másvilágra. Lemondja az előfizetéseit. Lekapcsolja a fűtést. Levelet ír. Felfúr egy kampót és felveszi a legszebb kék öltönyét. Aztán meglátja az ablakból, amint az új szomszéd utánfutóval beletolat a postaládájába.

Innentől mintha a teljes univerzum összeesküdött volna rá, hogy visszatartsa Ovét a terveitől, s míg ő csak próbálkozik tovább, sorra bukkannak fel az akadályok, s egyre több zsémbes ember számára zavaró dolog történik a lakókerületben, ismét elkezd csillogni az a bizony fény, amiről beszéltem, egyenesen át Ove páncélján. Persze, szerinte a kis perzsa, terhes nő, a mamlasz férje, a kávézós meleg fazon, a kövér szomszéd, a postás, az egykori legjobb barátja, de még egy girhes macska is egyszerűen idióta, öröm végignézni, hogy a rengeteg morgás és kiabálás közepette az idős Ovéból olyan ember válik, akiről mindenki elismeréssel beszél. Aki vezetni, biciklitszerelni, radiátort légteleníteni, utánfutóval tolatni tanít. Aki megmenti a legjobb barátját az idősek otthonától. Akit a kiskölykök a nagyapjuknak hívnak. Akire Sonja büszke lehet. És akire végül bizonyára az is volt.

Istenem… esküszöm, ez a röpke 340 oldal felért számomra egy érzelmi hullámvasúttal, de csakis a lehető legpozitívabb értelemben. Ove nehéz utat tett meg, az élet egy percig sem kímélte, és ezek az események nyilvánvalóan nyomot hagytak a könyv hangulatán. Torokszorító volt, olykor kifacsarta a szívem, és a végén teljes lett a letargia, amit talán méltó néhány könnycsepp elmorzsolásával koronázni meg. De muszáj megemlíteni, hogy minden leírt bánat mögött ott állt egy zseniális fazon, aki elérte, hogy végül még akkor is nevessünk, mikor talán sírni kéne. Fredrik Backman és én már nem először futottunk össze, tehetségének előfutára volt számomra A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb, de úgy érzem, ami ott megragadott, itt teljesedett ki igazán. A szerzőnek valami eszméletlen stílusa van, olyan, ami nem terem minden fán: olyan, aminek hála néhány sor után leáll az ember azon gondolkodni, hogy hogyan pattanhatnak ki ezek a szavak valaki fejéből? Backman nem csupán szépen és szerethetően fogalmaz, de a humora állandóan a topon van, egyaránt a karakterekben, a szituációkban… de úgy éreztem, ez mégiscsak a hasonlataiban teljesedett ki. Hasonlatok… de még milyenek! Végezetül tényleg csak annyit tanácsolhatok, hogy olvassátok el… úgy fogjátok csak megérteni, mit akarok mondani. Megérteni, milyen a sírás és nevetés közti egyensúly tökéletes kivitelezése. Tehát olvassátok Ove történetét – és figyeljetek oda erre a Backmanre. Esküszöm, tud valamit ez az ember.

Kedvenc karakterek:

Szerintem nem lehetnek sokan, akik végigrobogva ezen a háromszáz oldalon, végül nem kiáltják ki Ovét a kedvencüknek… hát én sem próbálkoznék ekkora sületlenséggel. Pláne, hogy ebben az örök kötözködő, morgó, mindenkire rossz szemmel tekintő öregúrban nem csak egy szerethető karakterre, de majdhogynem lelkitársra is találtam. Mintegy a jövőbeli öregkori verzióm valamiféle kivetülésére. Szóval nagyon bírtam a bácsit, de van még valaki rajta kívül, aki igazán sokat hozzátett az élményhez, és ki nem hagynám: a girhes macska. Most tudatosul bennem igazán, hogy még neve sincs, mégis az egyik legszórakoztatóbb jellem az egész könyvben – már a nézése is mulattat, a jelenléte pedig egyszerre bosszantó, vicces és végül már szinte megható. Ki gondolta volna rólam… de imádtam a kis jószágot. Telepatikusan küldöm neki a facipőt, hogy örüljön.

„A macska felállt. Ove megállt. Ott álltak és méregették egymást néhány pillanatig, mint két verekedni vágyó egy vidéki kocsmában késő este. Ove azon merengett, hozzávágja-e a macskához az egyik facipőjét. A macska úgy nézett ki, mint akit nagyon rosszul érint, hogy neki nincs facipője, amit visszahajíthatna.”

Kedvenc részek:

Nem hazudtolom meg a fél perccel korábbi önmagam: a macskás részek valami fantasztikusak… ugyanakkor a jelen idejű epizódok Ove korlátlan morgolódásaival szintén megszámlálhatatlan alkalommal csaltak mosolyt az arcomra. A legfontosabb dolog viszont, amit kiemelhetek a történetből, az Ove Sonja iránti szeretete, ami most mondom, hogy ha bárkinek is nem melengeti meg legalább egy kicsit – de inkább nagyon – a szívét, akkor felteszem, nincs is szíve. Ez az egyetlen elfogadható indok. Mert ami e öreg pár között van, átível síron és halálon és rengeteg küzdelmen meg veszteségen, és esküszöm, hogy az első percétől kezdve a legszebb szerelmi történet, amit valaha olvastam. De azt hiszem ezt már eleget ecseteltem feljebb.

Kedvenc idézetek:

„Ove fekete-fehér ember volt. A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe.”

***

„Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit. Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában. Átfesteni neki valamit.”

***

„ – Szeretsz olvasni? – kérdezte lelkesen.

Ove bizonytalanul rázta a fejét, de a lányt, úgy tűnt, ez nem érdekli annyira.

– Én imádok! – tört ki belőle.

Aztán elkezdte mesélni, hogy miről szólnak az ölében lévő könyvek. És Ove rájött, hogy élete egész hátra levő részében szívesen hallgatná, ahogy a lány olyan dolgokról beszél, amiket szeret.”

***

„Ove úgy általában nem kedvelte a macskákat. Úgy vélte, nem lehet megbízni bennük. Főleg ha – mint Ernest volt –, akkorák, mint egy robogó. Ernest szokatlanul nagy macska, vagy szokatlanul kicsit oroszlán. És az ember nem szokott összebarátkozni olyasmivel, amiről nem lehet biztosan megmondani, hogy nem eszi-e meg az embert álmában, ha úgy tartja kedve. Ez volt Ove életfilozófiája.”

***

„ „Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba” – mondta mindig Sonja. „Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem épp azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.”

***

„Másnap újra elment dolgozni. És ez lett az élete. Kedvelte a rutint. Szerette, hogy az ember mindig tudja, mire számíthat. Egyre inkább azon az alapon osztotta fel az embereket, hogy kik azok, akik csinálják, amit kell, és kik azok, akik nem. Emberek, akik cselekednek, és emberek, akiknek csak a szája jár. Így hát Ove egyre kevesebbet beszélt, és egyre többet cselekedett.”

Borító: 5/4

Azt hiszem, egy ideje már igenis beszélhetünk olyanról, ha könyvborítókról – vagy egyáltalán, könyvekről… – van szó, hogy Backman jelenség: van valami hangulati és stílusbéli dolog, aminek falai behatárolják a szerző műveit, egységet teremtenek köztük. Ezek a borítók… szerintem alapvetően távol állnak a művészitől, a gyönyörűtől, az olyantól, amin az ember rajtafelejti a szemét fél órára… mégis, épp ahogy a legtöbb, úgy az Ove is kifejező, szerethető és valamiféle jókedvet áraszt, amitől öröm kézbe venni.

Pontozás: 5/5

Egy nap az ember, akit Virágnak hívnak, talált egy könyvet az éjjeliszekrényén, amit a nővére adott neki kölcsön… akinek teljesen véletlenül éppen ő ajándékozta azt. Aztán az ember, akit Virágnak hívnak kinyitotta, s ahogy elkezdte olvasni, egyre közelebb került a szívéhez minden leírt sor, az összes őrületes hasonlat, a mogorva öregember, Ove (más néven a lelkitársa), a rozzant macska, a sosem alvó lakókerület… minden, ami összeadva teljesen olyan érzést keltett, mint egy másik életet élni – mégpedig rendkívüli narrációval kísérve. Ez az ember, akit Virágnak hívnak pedig megállapíthatta, hogy az a másik ember, akinek meg Fredrik Backman a becses neve módfelett ért a dolgához. Mindent beleadott Ove könyvébe, amitől egy történet közel kerülhet az olvasókhoz: elég gyakran elszorította az ember szívét, elgondolkodtatott a mondanivalójával, a szállóigévé váló idézeteivel, ugyanakkor mindezt olyan stílussal tette, ami még a könnyfakasztóbb pillanatokban is képes mosolyt csalni az arcokra. Az ember, akit Ovénak hívnak, akárcsak Ove maga, olyasvalami, ami az egész világot megfertőzhetné a mélyről jövő szépségével.

Film: 5/4

Először januárban volt szerencsém a filmhez, amikor azt hiszem az első „idióták!”-kal megfogott. Ove már akkor sem volt semmi. Nagyjából akkor fogalmazódott meg bennem, hogy vétek lenne kihagyni a könyvet, az olvasás mégis váratott magára egész mostanáig – én viszont ennek megkoronázására úgy döntöttem, a filmmel is újrázok egyet. A konklúzió számomra egyértelmű. Tény, hogy csodálatos történetről beszélünk, csodás szereplőkkel, de a könyvnek van valamije, amit vásznon nem lehet kellően közvetíteni. A könyv sikere nem csak a sztoriban van, hanem a stílusban, ahogy Backman akár a legegyszerűbb dolgokat is képes leírni. Ez valahogy, nagyban erőlködve a filmben is megvalósulhatott volna huzamosabb narrációk segítségével, de láttunk már ilyet, és… nem tudom, kétlem, hogy feltétlen jól sült volna el. Tehát hiányzott picit az echte Backman stílus, és nem titkolhatom azokat az alkalmakat sem, mikor bosszúsnak felhördültem a mellettem ülőnek, hogy „A KÖNYVBEN EZ TOTÁL NEM ÍGY VOLT!”. Ennek ellenére egy élvezhető, ízig-vérig nem amerikai film született, amit bátran ajánlok bárkinek – de talán bölcsebb a könyv olvasása előtt, mintsem utána nézni ahhoz, hogy a várt hatást érje el. | IMDb | Trailer

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!